Zápolya János, Izabella, János Zsigmond

Zápolya János
(1526-1540)

János, mint ember

János egyéniségéről, erkölcseiről, jelleméről annyira ellenkezők az értesüléseink aszerint, hogy barátaitól vagy ellenségeitől származnak, hogy nehéz róla tárgyilagos képet alkotni. Személyi titkára Mindszenthy, a legnagyobb tisztelet hangján és a legszebbeket írja róla, ellenségei viszont szinte emberi bőrbe bújt szörnyetegnek festik. Held például – pedig szintén személyesen érintkezett vele – azt írja róla, hogy gyermekkora óta mindig a nemi élvezeteknek hódolt és nemi betegsége is van. Ebédtől lefekvésig folyton iszik és sokszor olyan tökrészeg, hogy beszélni se tud.

Igen sok forrás említi fukarságát, majdnem mindegyik a gyávaságát, bár Várday, aki szintén beszél gyávaságáról is, az ellenkezőt is állítja. Lehet, hogy néha volt bátor is a csatában, például elkeseredésében, mikor már úgy látszott, hogy minden veszve van s úgysem érdemes már élni, vagy mert mások előtt szégyellt félelmet mutatni. Egyébként olyan ember talán nincs is, aki mindig gyáva.

De hogy bátor bajosan lehetett, mutatja, hogy mikor Ferdinánd Buda ellen készült (nem legelőször, mert – akkor – ellenállás nélkül vette birtokába), ő maga képes lett volna előre a védelem megkísérlése nélkül otthagyni székhelyét és egész országa legfontosabb várát (mely – mint láttuk – Baráthosi szerint még Szulimán 300.000 emberével is könnyen dacolt volna), csak Gritti döntötte el, hogy mégis védekezni fognak. A védelem sikeres is volt, de akkor se János, hanem Gritti, az olasz kalandor hősiességéből.

Mikor Tokajnál (ez akkor volt, mikor Ferdinánd bejött, kiverte Jánost az országból, s mikor János Budát sem védte) az elveszett ütközet után János Ferdinánd hadai elől menekült, ijedtében a Tisza-hidat oly korán lebontatta, hogy emiatt igen sok híve lelte a vízben halálát. (Szalay, IV., 60. o.) János tehát valami bátor nem lehetett.

Mi az összes forrás mérlegelése után azt a benyomást szereztük, hogy tagadhatatlanul meglevő bűnei és fogyatkozásai ellenére János jellemének rokonszenves és szép vonásai is voltak. Ez egyébként természetes is, hiszen a szenvedés nemesít s őt azóta, hogy fejét a szent korona érintette, egyik keserűség és csapás a másik után érte. Csöndes, hallgatag, béketűrő, sorsát méltósággal viselő ember vált belőle. Nem volt lángelme, de tehetségtelennek se mondható. Megható és királyi a viselkedése élete utolsó napjaiban s méltóságteljesek, sőt tiszteletre hangolók a balsorsban tett nyilatkozatai.

Hogy nagyra vágyott, király akart lenni, noha ilyesmi még Csák Máténak, sőt Hunyadi Jánosnak se jutott eszébe, hibája, de ez nem jellembeli hiba, hanem inkább gyarlóság és külföldi nagyravágyó anyja és a kedvezőknek látszó lehetőségek keltették fel benne, melynek kevesen tudtak volna ellenállni. Feltűnő azonban a szívós makacsság, mellyel a már megszerzett koronához ragaszkodott, különösen mert egyébként éppen nem volt se férfias, se erős akaratú és tekintélyt egyáltalán nem tudott magának szerezni. Kortársai tehetetlensége miatt „Katalin királynak” csúfolták.

Menthetetlen az a tette, hogy a korona miatt még a kereszténységet is képes volt elárulni és a törökkel való szövetkezéssel a magyarságnak rossz példát adni. Azonban még ebben is becsületére válik, hogy neki emiatt legalább voltak lelkiismereti aggályai (nem úgy, mint Fráter Györgynek, Bocskainak, Bethlen Gábornak, Thökölynek). Ezeket az aggályokat éppen méltatlan pap-tanácsadói – valamennyien délszlávok – oszlatták el a Bibliából vett érvekkel (ne feledjük, hogy a hitújítás korában vagyunk!)

Bár attól kezdve, hogy már döntött, ingadozás nélkül kitartott a török szövetség mellett, mégis állandóan észrevehető rajta emiatt bizonyos szemérmes elfogódottság s ez szintén rokonszenves vonás benne. A törökkel való barátkozás egyébként egész életében teher és önmegtagadás volt részére. A nagyváradi békében aztán ott is hagyta és be is csapta ezt a mindig szégyellt szövetségesét, ami már kevésbé rokonszenves vonás benne.

Ami a nemi bűneit illeti (még homoszexualizmussal is vádolták), valószínű, hogy nem voltak teljesen alaptalanok a felőle keringő rossz hírek, hiszen ilyesmik egészen ok nélkül nem keletkeznek. Hogy e tekintetben aligha volt nála minden rendben, azt megerősíteni látszik az is, hogy csak halála előtt egy évvel, akkor is csak Fráter György unszolására és csak hosszadalmas ellenkezés után szánta rá magát a megházasodásra. Olyan egyénben, aki dinasztiát akar alapítani s egyébként is családja utolsó és egyetlen sarja, ennek mindenesetre fontos okának kellett lennie s ez az ok aligha jelenthet előnyöset Zápolya erkölcsi életére.

Egyébként vallásos hajlamú ember volt, s legalább elméletben elég jó katolikus. Mutatja ezt békeszeretete, szerény, türelmes lelkülete, az intrikákhoz való nem értése, sőt sorsüldözöttsége is. A Szentszék iránt is tisztelettel viseltetett, a hitújítással pedig sohasem rokonszenvezett, pedig érdekei szolgálatába állíthatta volna. Ebben a tekintetben tehát nem nevezhető jellemtelennek vagy önzőnek, bár attól a lelki nagyságtól is igen messze állt, hogy elveiért, például vallási meggyőződéséért egyéni érdekeit feláldozta volna.

Érvényesülése érdekében meg nem engedett eszközöket feltűnő fokban nem használt fel, kivéve a török szövetséget, de – mint láttuk – ezt is csak akkor, mikor papjai bebizonyították neki, hogy nem meg nem engedett eszköz. Hogy ezt olyan könnyen elhitte nekik, olyan emberi gyarlóság, melybe majdnem mindenki beleesett volna, ha vele hasonló helyzetben lett volna.

Igaz, hogy Ferdinánd ellen úgy is izgatott, hogy a magyarok kiirtására jön, ami egy kicsit mégiscsak sok a jóból, ámde a machiavellizmus korában élt s fiatalabb éveiben még Ferdinánd is használt őellene hasonló eszközöket. Akkor ugyanis az volt a felfogás, hogy ez hozzátartozik a helyes és okos uralkodáshoz. Azt tartották, s ugyanígy tanították, hogy a politikában csak okos és buta ember lehet, nem pedig jellemes vagy jellemtelen, s világos, hogy minden uralkodó okos akart lenni, s a butaságot vagy a tehetetlen együgyűséget nagyobb szégyennek tartotta, mint az álnokságot vagy a tág lelkiismeretet.

Az azonban még kora szemüvegén át nézve sem menthető, hogy Kassát a Ferdinánddal kötött fegyverszünet alatt foglalta el, tehát hite nyílt megszegésével. Pedig ez volt az egész élete legsikerültebb és legnagyobb kihatással bíró haditette.

Esküszegést követett el akkor is, mikor annak ellenére, hogy a nagyváradi békében születendő fia trónigényéről nyíltan lemondott, halálos ágyán mégis arra buzdította híveit, hogy fia uralkodói jogához ragaszkodjanak.

E hitszegésre nem elegendő mentség, hogy a nagyváradi békét Ferdinánd is megszegte, mert Ferdinánd a szerződésnek csak egyes mellékes, jelentéktelen pontjait nem tartotta meg, ezeket is csak úgy szegte meg, hogy később bármikor jóvá lehetett volna tenni. Azonban, hogy János halála után egyedül Ferdinánd lesz egész Magyarország királya, a szerződés lényege volt, s ennek ellenértékét, hogy élete tartamára Ferdinánd is elismerte őt királynak, János azonnal meg is kapta.

Jellemző az akkori kor vallástalanságára, illetve egyházellenességére és forradalmi lelkületére, hogy – mint már a Mohácsot megelőző országgyűléseink is tették, de azok legalább a török elleni, tehát kereszténységgel összefüggésben lévő célokra – az az országgyűlés, mely Jánost királlyá választotta, szintén kimondta, hogy a király az elhunyt főpapok hagyatékát vegye igénybe az ország szükségleteire, úgyszintén az Egyház kincseit is (szent edényeket, szentségtartókat stb.), ha még vannak. Igazi bolsevizmus volt ez, vagy még annál is rosszabb, mert a bolsevizmus legalább nemcsak a szent dolgokat vette el, hanem a földbirtokosok és a kapitalisták kincseit is.

Mindezt természetesen csak azért mondták ki az országgyűlésen egybesereglett rendek, nehogy a király adót szavaztasson meg velük. Pedig hát az adót is jobbágyaik fizették volna, nem ők. De azt is hozzátették még, hogy a zsidók pedig űzessenek ki az országból. Ez viszont természetesen a zsidók kincseinek a megszerzését jelentette s egyenlő volt a későbbi nácizmussal.

A mohácsi vész előtt királyaink az országgyűlések ilyen egyházrabló határozatait mindig megrótták és hozzájárulásukat tőlük megtagadták. Bizonyára az ő jó példájuk után indulva Zápolya is így tett, s ez szintén becsületére válik neki s bizonyítja, hogy még ő is mennyivel jobb volt, mint az akkori országgyűlések, melyeket pedig mi megtanultunk már szinte szentségeknek tekinteni.

Sokkal könnyebb azonban a rosszat elvben elítélni, mint a gyakorlatban. Azt ugyanis, amiért az országgyűlést megrótta, János ugyancsak gyakorolta, igaz, hogy csak utána. Akkor, mikor elítélte, még bizonyára nem gondolt rá, hogy ő is ide jut, aki királyosdit játszik, hozzá való tehetség és anyagiak nélkül, annak ide is kell jutnia.

Hamarosan utána, hogy híveket szerezzen, illetve a meglévőket megtartsa, ő is sorra adományozta el világiaknak az egyházi javadalmakat s ezzel közvetve tulajdonképpen ő volt az, aki az új hitet Magyarországon elterjesztette. Azt a főpapi állást ugyanis, aminek javadalmát eladományozta, nem tölthette be, mert akkor a kinevezett követelte volna azokat az anyagiakat is, melyek méltóságával jártak, s melyek egyedül tették volna neki lehetővé, hogy a főpapi állásával együtt járó kötelességeket is betölthesse, például hogy a papi utánpótlásról gondoskodjék. Mivel pedig így a népnek pásztorai nem voltak, nem volt, aki lelki igényeiket kielégíthette és az új tant hirdetőknek az Egyház és a papság elleni rágalmait megcáfolta volna, a magyar nép azok hívévé vált, akik a maguk módjára hirdették neki az igét.

János végül már oly mélyre süllyedt, hogy Grittinek, akinek 300.000 arannyal tartozott, az ország összes püspökségének jövedelmét is elzálogosította. Sokkal könnyebb ugyanis az Egyházat az elvek világában, no meg szóval szeretni, mint a gyakorlatban.

De mi még az elvet is megbecsüljük Jánosban, mert ő legalább, ha az Egyház igazi szeretetére gyönge is volt, legalább volt annyira alázatos, hogy nem hirdetett gyöngeségének megfelelő elveket is s nem csinált magának egyúttal olyan hitet is, mely gyöngeségével összhangban volt. Kora legtöbb fejedelme ugyanis csinált, s ezért – tehát gőgből, hogy ne kelljen elismernie, hogy rosszul tesz – lett protestáns.

János, mint király

Mi Asztalossal ellentétben nem Jánost ítéljük el és az őt trónra ültető elvet magasztaljuk, hanem éppen ellenkezőleg: Magában János királyban több jót találunk, mint az eszmében, melyet képviselt. Nem igaz ugyanis, hogy ha János egy Mátyás király-féle tehetség és egyéniség lett volna, akkor a nemzeti királyság eszméje sikert aratott volna és biztosítani tudta volna a nemzet jövőjét. A vetélytárs, a Habsburg-ház hatalma ugyanis nem egy emberöltőig, hanem még félezer évig tartott. Mit használt volna tehát a nemzetnek, melynek élete szintén évszázadokra, sőt évezredekre szól, ha Zápolya esetleges lángelméje a Habsburg hatalomnak egy időre gátat vet, ha halálával minden összeomlik? Bár Zápolya csak 14 évig uralkodott s így még Mátyás tehetségével se arathatott volna olyan sikereket mint Mátyás, végeredményben az se ért volna többet, ha, mint Mátyás, 40 évig uralkodott volna ez a képzeleti lángelméjű Zápolya.

Utóda, János Zsigmond, ugyanis még tehetségtelenebb volt, mint az apja, s az uralkodásra még képtelenebb volt, mint Mátyás fia, Korvin János. De láttuk, hogy még Mátyásnak is – komoly külföldi vetélytárs nélkül és a Jánoséinál sokkal kedvezőbb körülmények között – két évtizedbe került, mire meg tudta magát szilárdítani a trónon és alattvalói előtt sikerült magának azt az uralkodói tekintélyt megszereznie, melyet más királyok születésükkel örökölnek.

Igaz, hogy ha Zápolya lángelme lett volna, ki tudta volna használni azt a szerencsét, hogy ellenfele, I. Ferdinánd éppen nem volt hadvezér (talán még annyira se, mint a nem lángelméjű János) és a fáradhatatlan tevékenységen és szívósságon kívül más uralkodói kiválósága neki se volt, továbbá azt, hogy hatalmas és nagy tehetségű bátyját öccse megsegítésében megakadályozták a hitújítás okozta németországi zavarok és a Franciaországgal való háborúk. Ámde más részről akkor is ott lett volna a nyakán Szolimán világhatalma, tehetsége és vad energiája, mely viszont Mátyás országlásának nem volt tehertétele. Mátyás idejében a török veszély még nem volt annyira fenyegető, oly közeli és annyira állandó, s nem képviselte annyira tehetséges és dicsőségre és hatalomra vágyó szultán, mint János idejében.

Az egyik oldalon Szolimán nagy tehetségét és világhatalmát, a másik oldalon Ferdinánd állandó fegyveres támadásait még egy Mátyás-féle uralkodói tehetség se tudta volna kibírni összeroppanás nélkül. Ilyen helyzetben, ha Ferdinánddal dacolni akar, Mátyás is kénytelen lett volna Szolimánnal szövetkezni. A Szolimánnal kötött szövetség azonban akkor se lett volna egyenrangú szövetség, ha Mátyás király kötötte volna vele. Ez akkor is csak szolgaság, cselédsors lett volna, de „pogány” szövetség akkor még egyébként is lehetetlen lett volna lélektanilag.

Tehát nem János egyénisége, tehetetlensége, illetve középszerűsége volt az oka a 200 éves magyarországi török uralomnak és ma is meglevő, sőt talán örökre megmaradó végzetes következményeinek, hanem maga az elv, a „nemzeti” királyság eszméje, illetve az, hogy ezt az eszmét – Zápolya érdekében – éppen abban a végzetes helyzetben dobták be a magyar közvéleménybe, mikor legkevésbé lett volna szabad a magyarságot megosztani. A hazát ekkor ezzel csakis tönkretenni lehetett.

Segíteni úgy lehetett volna a nemzeten, ha nem olyan eszmét dobunk be a közvéleménybe, amely tőlünk független és nálunk sokkalta erősebb tényezők miatt akkor megvalósíthatatlan volt és szükségképpen együtt járt a nemzeti egység megbontásával, hanem ha egyéni önzetlenséggel, áldozathozatallal, egyetértéssel, a viszonyokhoz való bölcs alkalmazkodással megnöveltük volna a nemzet erejét, tekintélyét, vagy legalább a már meglévőt nem osztottuk volna meg, s ezáltal Ferdinánd személyében valósítottuk volna meg a nemzeti királyságot azáltal, hogy hazánkat tevén hatalma alapjává és súlypontjává, családját hozzánk kötöttük volna és magyarrá tettük volna.

Másképp mindenképpen előre látható volt a nemzet tragédiája. Ezt olyan tehetséges nemzeti királyjelölt se tudta volna megakadályozni, mint Hollós Mátyás, vagy ha igen, csak egy emberöltőre. Mivel azonban a népek és nemzetek élete nem egy emberöltőig tart, azoknak, akik egy nemzet életét irányítják, nagyobb távlatokban kell gondolkodniuk.

Hogy mindaz, amit itt most kifejtettünk, mennyire előre látható volt, hogy mennyire tisztában is volt vele mindenki, tehát mennyire tudniuk kellett volna azoknak is, akik a nemzet vezetőiül tolták fel magukat, tehát hogy mennyire előre halálra ítélt próbálkozás volt ez az egész Zápolya-féle „nemzeti” királyság, arra megdöbbentő bizonyíték az, hogy mikor János sikerei tetőpontján van, övé az egész ország, ellenfele még az ország területére se tud lépni, s nem tud mást tenni, mint csak ígérni, mert nemcsak országa nincs, hanem még pénze sincs: pusztán csak ellenfelei ígéreteire is elhagyják már Jánost úgyszólván összes híve. Lehet-e ezt mással magyarázni, mint csak azzal, hogy mindenki tudja, hogy a jövő embere Ferdinánd, nem pedig János, és ezzel már akkor is mindenki tisztában van, mikor még Jánosnak minden sikerült, Ferdinándnak pedig még semmi?

Még az a kálvinista Veress Endre is, aki nagy „nemzeti” érzületében valóban lelkesedik Jánosért és feleségéért, így ír akkor, mikor Izabella budai koronázását leírja: „Érezte az érsek (Várday) és mindenki, aki a viszonyokat, a nemzeti és a Habsburg-király közt megoszlott és a török által leigázott ország körülményeit ismerte, hogy úgyis ez az utolsó koronázás, melyet ez a tisztes, remek templom lát.” (Veress: Izabella királyné, 44. o.)

Mindenki tisztában volt tehát vele, hogy Zápolyának és utódainak „nemzeti” királysága a Habsburgok és törökök ellenében egyszerre nem tartható. Vajon a „jó magyarok” miért ragaszkodtak mégis erővel, minden áron és „csak azért is” hozzá még utána 400 éven át? Korlátoltságból vagy együgyűségből? Piszkos önérdekből? A gőgjükből és büszkeségükből folyó dacból, vagy mert sokkal jobban gyűlölték a Habsburgot, mint amennyire szerették hazájukat, mert csak gyűlölni tudtak, de szeretni nem? Döntse el az olvasó.

Abban nem tudok egyetérteni a történetírókkal, hogy Zápolya érdemei közt azt is felsoroljam, hogy hazánk függetlenségét Szolimánnal való szövetségében is megőrizte, mert hát nem mint Szolimán hűbérese, hanem mint vele egyenrangú szerződő fél, szerezte meg magának a török segítséget Ferdinánd ellen.

Szerintem ezen állítás komolyan vevéséhez igen nagy hiszékenység kell, illetve János irányában olyan nagy jóindulat, mely a történetírói tárgyilagossággal nem egyeztethető össze.

Zápolya olyan áron, hogy adót fizet, nem kérhette Szolimán segítségét, mert akkor a vámon vesztette volna el, amit a réven nyert; itthon tette volna magát teljesen gyökértelenné. A csonkaország ugyanis s az a tudat, hogy kis nép vagyunk, akkor még ismeretlen fogalom volt a magyar tereken. Akkor még megvolt az az ősi magyar önérzet, hogy a magyar adót senkinek nem fizethet. Ha tehát János úgy szerződik Szolimánnal, hogy évi adót vállal, akkor a török csak János szövetségét szerezte volna meg magának, de nem a magyarságét. Ilyen szerződés pedig a töröknek sem volt érdeke.

Hogy országunknak és nemzetünknek akkor még a török előtt is nagy tekintélye volt, s hogy a török se gondolt bennünket kis népnek, mutatja, hogy Mohácsnál azt hitte, hogy csak egy magyar csapattesttel ütközött meg s utána még a derékhad támadására számított. De mikor már látta, hogy derékhad nincs, akkor is tisztában volt azzal, hogy ezzel még Magyarországot nem hódította meg, s eszébe se jutott valami olyan intézkedést tenni, mely Magyarországnak a török birodalomba való bekebelezésére irányult volna.

A Habsburgokat azonban Európa és az egész kereszténység vezetőjének tartotta, tőlük tehát jobban félt, mint csupán mitőlünk. Fő célja tehát az volt, hogy minket a Habsburgokhoz való csatlakozástól visszatartson, s mikor látta, hogy ez teljesen nem sikerült, legalább megosztva tartson bennünket, s legalább azt megakadályozza, hogy az egész ország csatlakozzon hozzájuk.

Mikor János segítségért hozzá fordult, még az első, nagyobb cél volt Szolimán szeme előtt: az egész országnak a Habsburgoktól való elszakítása. Ez megért szemében egy kis önmegtagadást s ozmán gőgjének egy kis (gondolta, úgyis csak rövid időre szóló) megfékezését. Így jött létre a „szövetség” Szolimán és János között adófizetés nélkül. De hogy azért így se volt egyenlő felek szövetsége ez a „szövetség”, azt a kísérő körülmények és kettejük annyira különböző erőviszonyai szinte ordították. De ezt a török azért nyíltan meg is mondta. Sokkal nagyobb volt ugyanis a „nagyúr” gőgje, semhogy a valóságról akárcsak érdekből is hallgatni tudott volna.

„Magyarország az enyém – mondta Szolimán –, mert szablyámmal foglaltam el. De Jánosnak adom.” Vajon így szokott e beszélni szövetséges a szövetségesével? Az a kézcsók, mellyel János utána való találkozásukkor a szultánnak hódolt, megmutatja, hova jutott Magyarország.

János Magyarországának Szolimán oltalmazója és védője volt. Ennek is nevezte magát, nem pedig szövetségesnek.

Mikor János a halálos ágyán arra kérte a körülötte lévő híveit, hogy fiát „ha jónak látnák, koronázzák meg”, s egyúttal buzdította őket a „nemzeti” királyság eszméje melletti kitartásra, ő maga is nem azt a kifejezést használta előttük, hogy maradjanak meg a szultán „szövetsége” mellett, hanem a szultán „pártfogása” alatt. Jól láthatjuk, hogy ő is teljesen tisztában volt a helyzettel, a halálos ágyán már alakoskodni se tudott s feleslegesnek tartotta más néven nevezni a gyermeket, mint ami. Nem szövetséget mondott, hanem pártfogást, és nem „mellett”-et, hanem „alatt”-ot.

Jellemző, hogy ugyanakkor arra is felhívta a „független nemzeti” királyság körülötte álló képviselőit, hogy a „szultánnak küldenék el minél előbb a készen álló ajándékokat, hogy lássa, miképpen még haldoklásában is hű maradt hozzá”. (Veress: Izabella királyné, 76. o.) Persze ez se volt igaz, mert a nagyváradi békében már elhagyta és becsapta, tehát helyesen nem azt kellett volna üzennie, hogy hű maradt, hanem hogy újra visszatért hozzá.

Azonban, hogy lehet az, hogy az egyenrangú szövetségesek közül éppen a szegény küld ajándékokat a gazdagnak, nem pedig megfordítva, s hogy lehet, hogy a koldusszegény Jánosnak most egyenesen már készen is álltak az ajándékai „szövetségese” részére, mikor jól tudjuk, hogy csak néhány üres szekrény maradt mindössze utána? Bizonyára azért maradtak olyan üresen ezek a szekrények, mert ami még bennük volt, minden az ajándékra kellett.

Szolimán ekkor már nem is tartotta szükségesnek a további mókázást. János halála után ugyanis Izabella követeinek, akik eljuttatták hozzá ezeket a már készen álló „ajándékokat”, azt mondta, hogy fiának, János Zsigmondnak „fejedelemsége elismeréséül athnámét ad (tehát már nyíltan feljebbvaló lett a szövetségesből), megengedvén neki félannyi adóért, amennyit János király fizetett (de hiszen János állítólag sohase fizetett adót, csak ajándékokkal kedveskedett!) Magyarországon az atyja birodalmát és hatalma jeléül aranyos kaftánt, pajzsot, buzogányt és kardot küld”. (Hammer: Geschichte des osmanischen Reiches, II., 167. o.)

De Szolimán még ilyen kedves is csak akkor lett, mikor előbb már elküldte a maga csauszait Budára, hogy meggyőződést szerezzenek róla, hogy János Zsigmond csakugyan János fia-e. Ellenségeik ugyanis azt a hírt terjesztették a töröknél, hogy a csecsemő Izabellának nem igazi, hanem csak csempészett gyermeke. Izabella fogadta a csauszokat s – hova jutott a magyar királyné! – „kecses mozdulattal” elővette előttük emlőit és megszoptatta csecsemőjét. (Teje ugyanis csak annak a nőnek van, akinek valóban gyermeke van. Ez különösen állt Izabellára, akinek János Zsigmond az első gyermeke volt.)

Némely „hazafias” történetíróink naivsága annyira megy, hogy nem tudja megérteni, hogy tehetett meg az egyébként szerintük oly jó magyar és oly becsületes János az ország kormányzójának olyan jellemtelen embert, mint Gritti.

Minden érthetetlenségnek, illetve félreértésnek az az oka, hogy ezek a „hazafias” történetírók Jánost független embernek s a maga urának gondolják. Pedig hát kétségtelen, hogy János nagyon is jól tudta, mert a saját bőrén érezte, ki az a Gritti. Hiszen Gritti még János koronájára is tört (tehát a „nemzeti” királyságra), János ezt is nagyon jól tudta. Még az a komoly hír is járta, hogy Jánost is meg akarta mérgeztetni. János ezt is tudta, el is hitte s ezért félt is tőle.

Ezek után nem is kell tehát már magyaráznunk, miért tette mégis éppen őt az ország kormányzójává. Azért, mert kénytelen volt. Azért, mert nem tőle függött, ki legyen az ország kormányzója. Hiszen az országnak tulajdonképpen nem is lehet kormányzója akkor, mikor van királya is. János azonban annyira báb volt, hogy mégis kormányzót kellett kineveznie annak ellenére, hogy nagyon jól tudta, hogy a tőle kinevezett „kormányzó” az ő halálos ellensége.

A törökkel való szövetség óta ugyanis nem János parancsolt itt, hanem a török. Olyanforma viszony volt közte és Szolimán között, mint Rákosi Mátyás és Sztálin között. János csak addig létezhetett, míg „szövetségesének” kedvében járt, és amíg ő is azt akarta, amit az. Gritti a szultánnak eleinte egyik legkedvesebb és legbefolyásosabb embere volt. Grittinek, és egyedül csak neki köszönhette János a török „szövetséget” is, főképpen pedig, hogy legalább formailag adófizetés nélkül jött létre. Ezért János nemcsak a szultántól, hanem Grittitől is függött, neki is kedvében kellett járnia, az ő kegyét is meg kellett őriznie, ha víz felett akarta tartani magát.

Gritti Magyarországnak olyan kormányzója volt, hogy rögtön helyettest is nevezett ki maga helyett, Nádasdy Tamást (a helyettest nem János nevezte ki, hanem ő) és első dolga volt azt is kötelességévé tenni, hogyha akár őfelsége, akár más úr bele akarna avatkozni az ügyek vitelébe, azt neki azonnal jelentse. Tehát magának a királynak se volt szabad beleavatkoznia az ország kormányzásába.

Ezt érték el a hazafiak azzal, hogy semmiképpen sem akartak Szent István trónján „idegent” látni és semmiképpen se engedtek a „nemzeti” királyságból. Lehet, hogy voltak, akik eleinte mindezt jóhiszeműen, tehát valóban „hazafiasságból” csinálták, mert hiszen az emberi butaságnak nincs határa, de azt, hogy sokan még a János és Gritti adta tanulságok után is ragaszkodtak e „hazafias” eszméhez és még az ilyen „nemzeti” királyság is jobban tetszett nekik, butasággal nem, csakis gonoszsággal lehet megmagyarázni.

János „nemzeti” Magyarországában Gritti hívta össze az országgyűlést, ő tette ott mindenkire kötelezővé a megjelenést, a meg nem jelenőket pedig a szultán, nem pedig János haragjával fenyegette. (De ki is félt volna János haragjától?)

Láthatjuk tehát, hogy ez is csak olyan országgyűlés volt, mint a másik nemzeti királyéi, Mátyáséi voltak; az ország annyira nem örült nekik, hogy követeit csak fenyegetéssel lehetett rávenni arra, hogy ott megjelenjenek. Csapás volt tehát az országra, nem pedig szabadságának bizonyítéka.

Ezzel szemben a Habsburgok országgyűléseit milyen hévvel követelte mindig az ország! Bizonyára nem azért, mert csapás volt számára, hanem bizonyára azért, mert ott mindig szabadnak érezte magát, mert ott mindig ő volt az úr és a király hízelgett őnekik. Mátyás (akár a Hollóst értjük rajta, akár a Rákosit) és János, tehát a „nemzeti” királyok országgyűlései nem ilyenek voltak. Alattuk még az országgyűlésen se mondhatta a magyar azt, amit gondolt vagy akart. Nem is ment volna el oda senki, ha nem lett volna a megjelenés büntetés terhe alatt kötelező.

Független-e vajon az az ország, ha még oly eszeveszetten „nemzeti” is, melynek felnőtt és egészséges királya, ha akar, ha nem, kénytelen maga helyett kormányzót, mégpedig idegen és magyarul nem is tudó kormányzót kinevezni, megtiltja az ország ügyeibe való beavatkozást, és aki a király alattvalóit nem a király, hanem „szövetségese” haragjával fenyegeti.

Király-e, ha még oly szittyán nemzeti is, akinek nemcsak akarata ellenére kormányzója van, hanem olyan kormányzója, aki udvarában százszor akkora fényt fejt ki, mint az a király, akinek nevében kormányoz s aki elé, mikor szemkápráztató pompa közepette az országba érkezik, maga a király is nagy tisztelettel megy udvarolni s ezt akkor is teszi, mikor már nagyon jól tudja, hogy mérge ellen kell védekeznie és országára és koronájára tör?

Ide jutott szegény hazánk csak azért, mert mindenképpen „nemzeti” akart maradni és „semmiképpen” se kellett neki „idegen”. Pedig ki volt idegen, ha még a szultán vagy Gritti se?

János annyira tudta, hogy ő nem független, hogy követeit el se merte addig küldeni Pózenbe a Ferdinánddal való béketárgyalásokra, míg Szolimántól engedélyt nem kapott rá, s mikor ott Ferdinánddal fegyverszünetet kötöttek, akkor is előbb Szolimántól kérdezte meg, hogy elfogadhatja-e.

De láttuk már, hogy nemcsak a nemzet függetlenségét, hanem a másik fő elvet, mely pártjának létjogot adott, a szabad királyválasztás elvét is épp így megcsúfolták János és hívei. De a harmadik rögeszmét, a nemzeti vérből származó királyság elvét is. Ezt megcáfolták először azzal, hogy János mindenáron Annát, Ferdinánd későbbi feleségét akarta elvenni, aztán – mikor ez végleg nem sikerült – Ferdinánd testvérét, Habsburg Máriát. Ez se sikerülvén, végül elvette a litván apától és olasz anyától származó Izabellát Krakkóból, „nemzeti” királynéként.

Aztán a maga magtalan halála esetére – a nemzet szabad királyválasztó jogával mit sem törődve – a magyar koronát először elígérte a francia királyi családnak, a nagyváradi békében pedig még akkor is, ha ő nem lesz magtalan, éppen azoknak az osztrák Habsburgoknak, akik ellen a „nemzeti” párt alakult, sőt az ő esetleges kihalásuk után még a spanyol Habsburgoknak is.

Ő, aki a szabad királyválasztás elvének köszönhette koronáját, megparancsolta a magyarnak, hogy az ő halála után a Habsburgokat „tartozik” királlyá választani. Mikor pedig minden várakozás ellenére neki is fia születik, nagyváradi esküjét sutba dobva egyszerre fia megkoronázását kötötte hívei lelkére, mintha a szabad királyválasztó jog nem a nemzet joga lett volna, hanem csak az ő önérdekeit szolgáló, soha komolyan nem vett, hitvány kortesjelszó, és mintha tőle és környezetétől, nem pedig magától a nemzettől függött volna, hogy kit fog megválasztani és megkoronázni.

Pedig mindez nemcsak magának Jánosnak, hanem egész nemzeti pártjának jellemtelenségét is jelenti, mert hiszen mindent pártja tudtával és tanácsára tett s a nagyváradi békét is pártja tanácsára, közvetítésével és kívánságára kötötte. Annyira egész a cinizmusig ment a király és párthívei elvtagadása, hogy ők, akiknek a szabad királyválasztás elve volt eszmei alapjuk, létezésük egyedüli jogcíme és a tömeg előtt hazafiasságuk legfőbb bizonyítéka, a nagyváradi békében a Habsburg-ház mindkét (osztrák és spanyol) ágának kihalása után még a Zápolya-ház örökösödését is kikötötték s a szabad királyválasztás jogát csak abban az esetben adták vissza a nemzetnek, ha már nemcsak az összes Habsburg, hanem az összes Zápolya is kihalt.

Pedig az igazán nem lett volna áldozat Zápolyától, ha az imádott szabad királyválasztás elve kedvéért legalább a maga családja számára nem kötötte volna ki a trón örökösödését, mert hiszen mikor a váradi békét aláírta, kívüle nem volt már más Zápolya, s ő is agglegény lévén, hogy utána lesz még valaha más Zápolya is, annak se volt semmi valószínűsége. Ő azonban annyira semmit se adott az elvre, melyet zászlajára írt s mellyel pártja a nemzet naiv részét még most is oly sikerrel tudja bolondítani, hogy még azt az áldozatot se tudta meghozni, hogy legalább a nemlétező Zápolyákkal szemben biztosítsa a nemzetnek ezt az ő hívei körében annyira fontosnak tartott jogot. Még akkor is megcsúfolta tehát, mikor az adott helyzetben úgy látszott, hogy semmi haszna sincs belőle, ha nem csúfolja meg.

De koronázási esküjét és a magyar alkotmányt is úgyszólván lábbal tapodta. Miért is ne tapodta volna, mikor ez annyira nem fájt a magyarnak, hogy ma se tud róla senki? Mi csak a Habsburgok koronázási esküjének megszegéséről és az alkotmánytiprásairól tudunk. Úgy látszik, hogy ez csak nekik volt tilos. Rájuk még akkor is rájuk fogjuk ezt a megbocsáthatatlan gonoszságot, sőt minden magyar a gyűlölettől szinte a dühtől toporzékolva hangoztatja e téren elkövetett megbocsáthatatlan bűneiket, de ha ugyanezt a becézett nemzeti király vagy – látni fogjuk majd – egyenesen szabadsághőseink tették, akkor fel se vettük. Jól láthatjuk belőle, hogy egyszerű, de nagyon is tudatos propaganda-hadjárattal van itt dolgunk, nem pedig a magyar alkotmány féltéséről vagy a törvények tiszteletéről.

Koronázásakor természetesen János is megesküdött, hogy idegeneknek tisztségeket vagy főpapi javadalmakat nem adományoz. Esküjét úgy tartotta meg, hogy nem is szólva arról, hogy úgyszólván minden bizalmasa idegen (délszláv) volt, az ország teljhatalmú kormányzójává egy teljesen idegen, nálunk soha nem is járt, magyarul nem tudó, sőt magyargyűlölő, s ráadásul törvénytelen származású, foglalkozására nézve is kereskedő kalandort, Gritti Lajost; erdélyi vajdává Laski Jeromost, egy lengyel kalandort; a tekintélyes egri püspök székére pedig Gritti gyerek-fiát, Gritti Antalt nevezte ki.

Láthatjuk belőle mennyire erőltetett és egyúttal haszontalan dolog volt itt akkoron mindenáron nemzeti királyságot akarni! Láthatjuk, hogy a „nemzeti” király uralma még jobban idegen uralom volt, mint az „idegen” királyé. Jelszavak helyett inkább össze kellett volna tartani, egyöntetűen, lelkesen és önzetlenül az egy király mellé állni, akár nemzeti volt, akár idegen, ezzel erőssé tenni, tekintélyt adni a magyar királyságnak. Akkor lett volna nemzeti király még az idegenből is, de e nélkül még a nemzeti király is csak olyan „nemzeti” lehetett, mint amilyen szegény kézcsókoló és Grittivel kormányzó János volt. (Érdekes, hogy az idegen gyermek püspökké tevésében egyforma volt mindkét „nemzeti” király; a lángelméjű is (Estei Hippolit) meg a Katalin király is; ez ügyefogyottságból, az gőgös nagyzolásból.)

Nyíltan megszegte János koronázási esküjét abban a rendkívül fontos dologban is, hogy vagy nyíltan megcsonkította az ország területét, vagy közvetve, úgyhogy nem védte meg az ellenség ellen. Mikor őt őseink királlyá választották, a két híres déli magyar végvár: Nándorfehérvár és Szabács kivételével még az országból semmi se volt a töröké. De mert János önérdekből a török karjaiba vetette magát, ugyanezen török ellenében nem merte karban tartani és őrséggel ellátni ezeket az akkor még kezünkben lévő déli végvárakat (ha ugyan lett volna rá pénze akkor is, ha egyébként merte volna). Így került aztán szinte észrevétlenül az ország egész középső része az egyébként állítólag egyenrangú „szövetséges” uralma alá, mely e sík és hajdan színmagyar területekről, az ország szívéből, az Alföldről, a magyarság kipusztulását is jelentette egyúttal.

De nemcsak hanyagságával, passzivitásával és annak a végzetes, adó nélküli és így Magyarország felségjogát állítólag tiszteletben tartó s így János érdemét képző török „szövetségnek” végzetes következményeként csonkította meg az utolsó nemzeti király hazánk területét, hanem még nyíltan és pozitíve is. Török parancsra ugyanis egyes erdélyi várakat oláh vajdáknak is átengedett, a velencei Grittinek pedig a Velencétől mindig áhított Zengg és Clissa várát adta át a magyar tengerparton.

Hej, mi lenne, ha mindezt a Habsburgok csinálták volna?! Mivel azonban csak egy nemzeti király csinálta, annyira nem fáj ez nálunk senkinek, hogy nem is tudunk róla. Nem tartottuk olyan fontos dolognak, hogy feljegyezzük.

János uralma elején olyan nagyok voltunk még, hogy még Raguza is a mienk volt; adót fizetett nekünk s vára ormán a magyar zászlót is lengette a szél. Jánosnak azonban már nem voltak hajlandók adót fizetni a raguzaiak. Mikor felszólította rá őket, azt felelték, hogy a töröknek úgy is fizetnek, s az, mint nekik, épp úgy Jánosnak is védura. János erre nyelt egyet. Mit is tehetett volna mást?

Hogy Raguza ellen hadat vezessen, arról szó se lehetett. Ahhoz kevés volt az ő vágott dohánya. Ha lett is volna hozzá ereje, a szultánnal gyűlt volna meg miatta a baja. Védurához, a szultánhoz se fordulhatott panaszával, mert jól tudta, mit válaszolt volna. Azt, hogy Magyarországot neked adtam, de Raguzát nem adom neked.

Így történt azután, hogy János alatt meg is szűnt végleg minden kapcsolat Raguza és Magyarország között. A raguzaiak végleg bevonták a magyar zászlót, mely évszázadok óta ott lengett váruk ormán. Eddig a magyarok uralmát bizonyította, Jánostól kezdve pedig hiánya a magyar uralom megszűnését bizonyította a magyarnak nevezett tenger felett.

Vajon ha Ferdinánd lett volna a magyarok királya és minden magyarnak királya lett volna, s különösen, ha nem lett volna itt mesterséges hírverés az idegen király ellen és a nemzeti királyság mellett, tehát ha a magyarok lelkesen királyuk mögött álltak volna, akkor is ilyen könnyen kicsúszott volna-e a magyar tengerpart a magyar uralom alól?

Nyugodtan elmondhatjuk, hogy nem. Még akkor se, ha Ferdinánd iránti lelkesedés elmaradt volna és a magyar épp oly hideg, önző és áldozatoktól elzárkózó maradt volna, mint amilyen a Habsburgok (és János) alatt volt és maradt mindig. Ha ugyanis Ferdinándnak, mint magyar királynak itthon nem lett volna „nemzeti” ellenfele, azt a mérhetetlen pénzt és energiát, melyet leküzdésére fordított, a magyar tengerpart, a törökkel szemben pedig a déli végvárak fenntartására és megvédésére fordította volna. Neki mint magyar királynak nem is merték volna megtagadni az adót a raguzaiak, s ha igen, felszólítására nem válaszolhatták volna azt, amit Jánosnak válaszoltak. De Ferdinándnak nem is kellett volna senkitől se engedélyt kérnie arra, hogy indíthat-e hadjáratot a hűtlen város ellen vagy nem.

De hogy Ferdinánd valóban indított volna háborút a raguzaiak ellen, azt is egész bizonyosra vehetjük, mert igaz, hogy hódító hadjáratra a Habsburg soha nem indult, de még igazabb, hogy nem volt uralkodóház a világtörténelemben, mely a magáét annyira nem hagyta volna és jogaihoz való ragaszkodásban mindig annyira szívós és kitartó lett volna, mint éppen a Habsburgok.

Hogy pedig Raguzát valóban nekünk védték volna meg, nem pedig maguknak vagy Ausztriának, arra kell-e meggyőzőbb bizonyíték, mint az, hogy 400 éves Habsburg történelmünk során voltak megtorló korszakok is (de mindig csak fegyveres lázadások után), de még ekkor, tehát még ideiglenesen se történt meg soha az, hogy az ország Ausztriával határos részeiből valamit, akár csak egy falut is elvettek volna a magyar koronától s Ausztriához csatolták volna, noha köztudomású, hogy mind Moson, mind Sopron, mind Vas megye Ausztriával határos fele német ajkú. Hogy csatolták volna hát el tőlünk azt a Raguzát, mely messze feküdt Ausztriától és mely épp úgy nem volt soha német lakosságú, mint amennyire magyar népű sem volt soha?

Aztán láttuk már azt is, hogy János a Ferdinánddal való béketárgyalásokban annak ellenszolgáltatásaképpen, hogy Ferdinánd (akkor még csak cselből) elismerte magyar királynak, Sziléziát és a cseh melléktartományokat, melyek zálogban akkor a magyar korona tulajdonában voltak, szintén minden lelkiismeret-furdalás nélkül kész volt Ausztriának ingyen visszaadni. (Egyébként 600.000 arany járt volna érte, de egy öntudatos király természetesen, ha öntudata mögött erő is lett volna, még ez akkor óriási összeg lefizetése ellenében se adta volna vissza ezeket a területeket.)

Egy királyban még ez is megbocsáthatatlan bűn a nemzet ellen, melynek királya. Jánosnak azonban ezt is úgy megbocsátotta a magyar történelem és a magyar hazafiak, hogy egyáltalán nem is tudnak e bűnéről se. Ezt se tartották olyan fontosnak, hogy megjegyezzék, sőt egyenesen feledésben igyekeztek tartani (sikerrel). Tompította volna ugyanis a Habsburgok elleni „hazafias” rágalomhadjárat átütő erejét.

Mi lett volna azonban az utána következő magyar országgyűlésen, ha a Habsburgok csinálták volna ugyanezt?! János országgyűlésein azonban olyan csönd volt ott utána, mintha akár csak Hitler, Sztálin vagy Rákosi Mátyás tartotta volna azokat az országgyűléseket. János országgyűlésein azonban elő se lehetett volna hozni ilyenfajta kérdést, mert – mint mindjárt látni fogjuk – ő ekkor már nem is tartott országgyűlést. De ezt neki szintén nem hányja szemére a „hazafias” történetírás.

A koronázási esküben az van, hogy a király az országot és a rendeket régi szokásaikban és törvényeikben megtartja. Lássuk, hogyan tartotta meg esküjét és általában a magyar törvényeket, az utolsó nemzeti király.

„János király általában kevés országgyűlést tartott” – írja még Acsády is. (Szilágyi, V., 160. o.) „Nincs nyoma, hogy 1536 után közországgyűlést (tehát nem „köz” országgyűlés is van?) tartott volna, sőt azelőtt sem mindig ragaszkodott a rendi alkotmányosság formáihoz és szükség esetén a rendek adómegajánlása jogát sem vette tekintetbe.” (V., 160. o.)

Ez is érdekes: A Habsburg-király mindig az alkotmányt szegte meg, mégpedig galádul és esküszegően: az utolsó nemzeti király csak „a rendi alkotmányosság formáihoz” nem ragaszkodott mindig.

Aztán: országgyűlési ajánlás nélkül adót kivetni olyan hallatlan merénylet az alkotmány, a magyar nemesi szabadság, tehát az ország ősi szokásai és törvényei ellen, hogy ha megtörténik, dühkitöréseket vált ki a magyar történelem olvasóiból, tanáraiból, tanulóiból. A Habsburgok alatt várnunk is kell egész I. Lipótig, mire még ilyesmi is megtörtént, s noha akkor is csak a Wesselényi-összeesküvés büntetéseként, a török felszabadító háború miatt és csak rövid időre történt meg, mégis nemzetünk olyan gyászos korszakának tartjuk ezt az időt, melyben Hungária sírva törölgeti fátyolos arcát. Most pedig láthatjuk, hogy ugyanez a galádság az utolsó nemzeti királyban meg se kottyant. A történelem tankönyvek meg se említik. A tízkötetes Szilágyi is csak mellesleg, s látjuk, minden különösebb meglepetés nélkül.

Azt is látni fogjuk majd, hogy viszont a lángeszű nemzeti király, Hollós Mátyás azt tette meg nem is egyszer, hogy kétszer-háromszor annyi adót hajtott be, mint amennyit az országgyűlés megszavazott. (Szegény Habsburgok még akkor is boldogok voltak, ha annak a háromnegyed részét be tudták hajtani, amit az országgyűlés hosszas könyörgésre és a kapott ellenszolgáltatások fejében végre nagy nehezen megszavazott.)

Szegény embert még az ág is húzza, mondja a közmondás. Láthatjuk, hogy a Habsburgnak (és a kuláknak) minden tilos. Nekik csak bűnük lehet s bűnüket megbocsátani a nemzet (akarom mondani: a dolgozók) elleni bűn. Őellenük csak „pártosan” kell írni. Viszont nemzeti királynak, akarom mondani: „dolgozónak”, nem lehet bűne. Velük is pártosnak kell lenni, de nem ellenükre, hanem javukra. Semmi se új a nap alatt: Látjuk, hogy a Habsburg-ellenes (és katolikusellenes) propaganda már évszázadok óta csinálja azt, amit a bolsevizmus napjainkban hirdet és csinál, mégpedig nála jóval nagyobb sikerrel, mert a bolsevizmusban senki se hitt, még azok se, akik hirdették, de a „nemzeti királyság” érveire még ma is esküszik minden „jó magyar”.

Innen van, hogy ha a magyar „hazafias” történetírás meg is említi, hogy János nem nagyon tartott országgyűlést, az olvasónak eszébe se jut, hogy ez is alkotmány-, sőt esküszegés, mert ilyen gyalázatos bűnt csak a gonosz Habsburgok követhettek el, de nem nemzeti királyok, akik szükségképpen „méltóságosan” viselik tisztségüket. Sőt hogy annál természetesebbnek tűnjék fel eljárásuk, nem is azt írják, hogy országgyűlést nem tartottak, hanem hogy csak „közországgyűlést” nem. Sőt Acsády a (Szilágyi történelem) végül már nem is azt mondja, hogy János király nem mindig tartotta, hanem úgy fejezi ki magát, hogy „nem mindig tarthatta tiszteletben a rendiség alkotmányos korlátait”.

Ebből tehát megtudjuk, hogy János tulajdonképpen nem is volt hibás, mert látjuk, hogy ő mikor országgyűlést nem tartott s mikor más törvénytelenségeket is elkövetett, nem is a magyar alkotmányt szegte meg, mint a gonosz Habsburgok szokták, hanem csak a „rendiség alkotmányos korlátait”, de ezeket is „nem tartotta”, hanem „nem tarthatta” tiszteletben. Megtudjuk tehát (amit eddig nem tudtunk, mert sohase hallottuk), hogy vannak esetek, mikor a király nem is tarthatja tiszteletben azt az alkotmányt, melynek megtartására esküszik.

De hát akkor miért vagyunk olyan iszonyú mérgesek és felháborodottak akkor, ha a Habsburg király se tarthatta meg ezeket a törvényeket mindig? Pedig látni fogjuk majd, hogy ha voltak magyar királyok, akik valóban abban a kellemetlen helyzetben voltak, hogy „nem tartották”, hanem „nem tarthatták” meg az alkotmányt, akkor ezek a Habsburg-királyok voltak, nem pedig a nemzetiek.

Továbbá János már a koronázása után tartott első országgyűlésén (1527. március 17., Buda) azt határoztatta a rendekkel, hogy az ország minden lakosa, akár nemes, akár nemtelen, mindennemű ingó vagyonának, legyen az akár arany, akár ezüst, akár készpénz, akár szarvasmarha, juh vagy sertés, egy tizedét az adószedők kezébe fizetni tartozik. Olyan hatalmas és a lakosságot olyan érzékenyen érintő adó volt ez, amilyennek kivetésére soha semmiféle Habsburg álmában se mert volna gondolni. (Pedig az így nyert anyagiak nekik is be jól estek volna!) S ez a határozat ráadásul nemcsak a jobbágyokra és a városi polgárságra, hanem a nemességre és a főnemességre, a papságra és a főpapságra egyaránt vonatkozott. Arra a magyar nemességre és papságra, mely még utána kétszázötven évvel, Mária Terézia alatt is (pedig addig mégiscsak haladt valamit a világ) kereken és a leghatározottabban megtagadott minden néven nevezendő adózást, arra hivatkozva, hogy az adómentesség a magyar nemesség „szabadságának” annyira elengedhetetlen tartozéka, melyből lehetetlen engednie. Egész 1848-ig, azaz a nemesség teljes eltörléséig – melyet ismét csak nem a Habsburgok csináltak meg – semmiféle Habsburg még csak kísérletet se tett a magyar nemesek beleegyezésük nélkül való megadóztatására.

A Habsburgok tehát ennyire tisztelték a rendi alkotmányt vagy ennyire féltek megszegni, János pedig, a tehetetlen árnyékkirály (de „nemzeti”), ennyire nem tisztelte, vagy legalábbis ennyire nem félt megszegni ugyanezen nemesi szabadságokat. Hogy aztán be is tudta-e hajtani, amit az országgyűlés (bizonyára nem szabad akaratából) megajánlott neki, az természetesen már más kérdés, de ez a tényen nem is változtat.

Egyébként is az már igazán nem János érdeme, hogy neki az adót csak megszavazták, de meg már nem fizették. Azt azonban már joggal kérdezhetjük minden „hazafitól”: Hogy lehet az, hogy János alatt szabadok voltak őseink, mégse merték megtagadni az országgyűléseiken még a nemesi adózás megszavazását se, a Habsburgok alatt pedig elnyomott szolgák voltak, mégis egész 1848-ig meg mertek és tudtak tagadni minden adózást?

János tehát akkor is megszegte az alkotmányt, s – ami ezzel egyet jelent – esküjét, mikor nem tartott országgyűlést és akkor is, mikor tartott. Ilyenkor ugyanis olyannak a megszavazására kényszerítette az országgyűlést, amit ha szabadsága birtokában lett volna, és önként határozhatott volna, sohase szavazott volna meg. (A kortesei voltak erkölcsileg gátlástalanok s ezek tudták terrorizálni az országgyűlést.)

Érdekes, hogy az a János, akinek „lelkes” nemzete ilyen óriási adókat szavazott meg és aki – mint rögtön látni fogjuk – olyan adókat is kizsarolt, melyeket meg se szavaztak, mégis olyan szegény volt, hogy majdnem éhen halt, s csak néhány viseltes ruhadarab volt egész hagyatéka.

Élete végének történetéből megtudjuk, hogy mikor a Majlád-féle lázadás tört ki Erdélyben ellene (Ferdinánd kétszer annyi ideig uralkodott, de ellene sohase tört ki lázadás) és elnyomására odautazott, az erdélyiek marosvásárhelyi gyűlése megbízásából egy küldöttség jelent meg előtte. Azt a panaszt emelte nála, hogy eddigi 12 éves uralkodása alatt a rendes királyi jövedelmeken kívül Erdélyben kétmillió aranynál többet szedtek be már adóban. Jobbágyaik 25 esetben adóztak, mindig 32.000 forintot. A szászok mód nélkül megterheltettek. A székelyektől 100.000-nél több ökröt és néhány millió mérő gabonát vittek el. (Látjuk tehát, hogy e nagy adót be is hajtották. S hogy Zápolya mégis olyan szegény volt, az azért történhetett meg, mert azok a nagy „hazafiak”, akik behajtották, elsikkasztották a javakat. Nem Jánosnak, hanem maguknak hajtották be.)

János az erdélyiek panaszára azzal felelt, hogy börtönbe vettette a követeket (!). A nemzeti király javára elvből pártos olvasót itt figyelmeztetjük arra, hogy ez a panaszt tevő országgyűlési küldöttség természetesen nemesekből állt, mert hiszen az országgyűlésen csak nemesek vehettek részt, küldöttségbe pedig azok közül is csak a tekintélyesebbeket választják meg. Magyar nemest pedig törvényes ítélet előtt börtönbe vetni semmiképpen se lehetett.

Figyelmeztetjük az olvasót arra is, hogy a Habsburgok alatt a magyar országgyűlések úgyszólván mást se tettek, mint a nagy adók és a zsoldosok garázdálkodásai miatti sérelmeiket panaszolták, mégpedig olyan hangon, hogy – mint láttuk – a császár jelen lévő követe olyan szitkokat még soha életében nem hallott. És ezek a szitkok magára a királyra, sőt a császárra is vonatkoztak. S mégis, van-e csak egyetlen eset is a Habsburgok 400 éves magyarországi történetében, hogy emiatt magyar nemeseket s országgyűlési követeket börtönbe vetett volna? A tehetetlen nemzeti király, láttuk, megtette, mégpedig akkor, mikor ezek a követek valóban felháborító törvénytelenségeket, például törvénytelen adózsarolásokat sérelmeztek, s ezt ráadásul nem is a nyilvánosság előtt tették, mint a Habsburgok országgyűlései.

A Habsburgok ellen a magyar hazafias történetírás részéről felhozott kifogások között egyik leggyakoribb, hogy egyes összeesküvéssel vádolt főurakat börtönbe vetettek, noha a magyar nemeseknek alkotmányban biztosított joga volt, hogy letartóztatni csak a törvényes ítélet elhangzása után volt szabad. Hogy voltak-e e téren bűnei a Habsburgoknak s mekkorák, majd annak idején esetenként vizsgálat alá vesszük, azt azonban most van ideje megállapítanunk, hogy Jánosnak, az utolsó nemzeti királynak bőven voltak effajta bűnei is, noha ezeket a hazafias történetírás nem sérelmezi. Ki tud például arról, hogy János még uralkodása legelején nemcsak lezárt, hanem ki is végeztetett egy öreg magyar nemest csak azért, mert Ferdinánd felhívását mutogatta társainak? Én is csak az öreg (de kálvinista), de ma már senkitől se olvasott Szalayban bukkantam rá erre az adatra. (IV., 59. o.)

Börtönbe is igen sok nemest vettetett János törvényes ítélet nélkül, sőt főnemeseket is, mint például Perényi Pétert és a két Ártándyt. E két utóbbit, no meg Czibak Imrét, ki is végeztette. Igaz, hogy a kivégzés tulajdonképpen Gritti lelkén szárad, nem Jánosén, ámde János volt a király, nem pedig Gritti, kormányzóvá is ő tette, s természetesen az is ő volt, aki mint magyar király (és micsoda nemzeti!), e magyargyilkolásokat az idegen Grittitől számon nem kérte. (Az előbb említett öreg magyar nemest azonban nem Gritti, hanem maga János végeztette ki, mert Gritti akkor még nem szerepelt a magyar történelemben.)

A Habsburgok állítólagos alkotmánysértéseinek további eseteit a nádori méltóság be nem töltésében szokták megjelölni hazafiaink. Méltán felelhetjük azonban nekik, hogy ha igaz is, hogy a Habsburgok nem választottak mindig nádort, annyi bizonyos, hogy ezt a törvényt is sokkal jobban megtartották, mint az utolsó nemzeti király, akinek uralmát pedig hazafiaink egyenesen visszasírják. Zápolya 14 éves királysága alatt még három évig se volt nádor. Hogy erről szintén nem tud egy hazafi sem, legalábbis olyan értelemben nem, hogy fájna neki, annál kevésbé, hogy tűrhetetlen hazafias sérelemnek tartaná, ismét csak azt bizonyítja, hogy viszont ha a Habsburgok csinálták, csak azért lett ebből is olyan megbocsáthatatlan alkotmányos sérelem, mert történetírásunk pártos és mesterséges, és céltudatos propaganda torzítja el.

Nádora tehát nem volt az utolsó nemzeti királynak, noha a magyar alkotmány értelmében kellett volna lennie. Kormányzója azonban, aminek se a magyar alkotmány, se a józan ész értelmében nem lett volna szabad lennie, volt. Voltak már kormányzók a magyar történelemben, ezért a magyar alkotmány jól ismeri őket, de azokat nem a király nevezte ki, hanem a nemzet választotta olyan különleges esetekben, mikor a király kiskorú volt vagy az uralkodásban olyan okok akadályozták, melyek elhárítása nem állt az ország hatalmában. A megválasztás természetesen csak arra az időre szólt, míg a gyermek király megnő, vagy az uralma átvételét akadályozó körülmény megszűnik. De hogy felnőtt és szellemi képességei birtokában lévő király maga nevezzen ki kormányzót, aki helyette kormányozzon, az nemcsak az alkotmánnyal, hanem még a józan ésszel is ellenkezik.

Rendkívül sérelmezzük a Habsburgokban, hogy időnként helytartójuk volt, nem pedig nádoruk, noha a magyar alkotmány csak ez utóbbit ismeri. Meg kell állapítanunk, hogy a kormányzó (de persze csak akkor, ha egyúttal tényleges király is van) még sokkal rosszabb és alkotmányellenesebb, mint a helytartó. A helytartó ugyanis sokkal kevesebbet jelent, mint a kormányzó, mert a neve is mutatja, hogy a királytól függ. János kormányzója azonban nem függött Jánostól, sőt a valóságban fordítva volt: János függött a kormányzótól. S Jánosnak olyan kormányzója volt, akit kénytelen volt kinevezni, tehát szégyen volt rá nézve s vele együtt az országra is, mert mind a király, mind az ország függetlensége és szabadsága hiányát bizonyította.

S János kormányzója idegen, sőt egy levantei kalandor volt, magyarul se tudott. Soha sem is volt addig hazánkban, viszonyainkat tehát nem is ismerhette. És olyan idegen volt ez a mi „nemzeti” kormányzónk, hogy még gyűlölte és megvetette azokat a magyarokat, akiknek a nemzeti király jóvoltából kormányzója lett.

„Nincsen gonoszabb, hűtlenebb, nyakasabb nép a magyarnál” – mondta Konstantinápolyban Magyarország e dicső „kormányzója” Ferdinánd követeinek 1533. május 30-án. (Szalay: Magyarország története, IV., 143. o.) Július 15-én pedig ilyen szavakkal ismételte meg ugyanezt: „Gonosz nép ez a magyar, hűtlen és olyan, amellyel nem lehet bánni.” (147. o.)

Ez a Gritti, aki csak azért lett Magyarország kormányzója, mert a magyar király félt tőle, olyan szégyen nemzetünkre, alkotmányunkra, függetlenségünkre, szabadságunkra és olyan mélypontot jelent nemzetünk történelmében, amilyen mélyre a Habsburgok alatt sohase süllyedtünk. Ha csak olyan király tudott lenni a magyar „nemzeti” király, mint amilyen János volt, akkor azt kell mondanunk, hogy Isten mentsen meg bennünket egyszer s mindenkorra a „nemzetieknek” megtett királyoktól.

Úgy látszik, azonban, hogy nem mindenki ilyen kényes a magyar függetlenségre, szabadságra és alkotmányra. Ezeréves történelmünk méltó megünneplésére kiadott monumentális nagytörténelmünk ugyanis ugyanezt a nagy nemzeti szégyent így fejezi ki:

„A nemzeti vérből származó utolsó magyar király mindenesetre nemesen, méltóságosan képviselte az állami önállóság és függetlenség nagy eszményeit, melyek vele együtt koporsóba tétettek.” Tehát addig, míg János élt, Gritti és kormányzósága ellenére is javában, sőt nemesen és méltóságosan élt a magyar függetlenség és önállóság nagy eszménye. Csak halálával tétetett koporsóba.

Meg kell állapítanunk, hogy furcsa egy dolog a Habsburg-gyűlölők magyar nemzeti önérzete!

A mondottak után magától értetődő, hogy kevés ember örült annyira az országban, mint János, mikor kormányzóját, Grittit, a másvilágra küldték a magyarok. Hiszen ezzel is függetlenebb lett egy kissé, mert olyan kormányzótól szabadult meg, aki őt magát is kormányozta, nemcsak az országot, s aki tulajdonképpen feljebbvalója volt, akitől rettegett. Meg is jutalmazta azokat, akik a Gritti elleni felkelést vezették, de Gritti elrabolt kincseit természetesen nem hagyta a kezükben, hanem ő is igyekezett minél többet megkaparintani belőlük. Dóczy várából három kocsival vitette Budára, Dobótól is megszerzett belőle annyit, amennyit tudott, sőt más „nemzeti” magyarok kifosztották még a Gritti kíséretében jött zsidókat és görögöket is, ami bizony meglehetősen lerontja Gritti meggyilkolásának hazafias előkelőségét. (Kretschmayr: Gritti Lajos, 137. o.)

„Egyenrangú” szövetségesétől (a szultántól) azonban annyira rettegett János Gritti meggyilkolása után és miatt, hogy Velencének felajánlotta Gritti kincseit, ha ez ügyben a szultánnál pártját fogja. Azt beszélték ugyanis, hogy János már két Lajosnak okozta halálát: II. Lajosnak és Gritti Lajosnak. Hazafias történelemkönyveink itt nem mulasztják el annak megemlítését, hogy a politikai tekintetben megengedett és meg nem engedett eszközt egyaránt felhasználó Ferdinánd is Jánost vádolta a portán Gritti meggyilkoltatásával. Azt persze nem említik ugyanezen hazafias könyvek, hogy János viszont Ferdinándot vádolta a török előtt ugyanezzel (Kretschmayr, 140. o.), ami pedig bizonyára egy kissé mégiscsak messzebb állt az igazságtól s így nagyobb arcátlanság volt mint Ferdinánd ügyvivőjének állítása.

János szomorú szerepének méltatása

Mielőtt végleg elbúcsúzunk Jánostól, összefoglalásul még néhány szóban méltatnunk kell személyét és azt a politikát, melyet képviselt. Láttuk, hogy személyében nemcsak az, aki e politika képviseletére vállalkozott, volt szánandóan alkalmatlan a szerepre, melyet vállalt, hanem maga a politika is halva született és idejétmúlt volt, kortesei pedig rosszhiszeműek.

Mivel János csak a szabad királyválasztás elve alapján kerülhetett trónra, s mivel Ferdinánd jogai ellen csak ennek alapján lehetett harcolni, ez lett pártja programjának alapja. Láttuk azonban, mennyire hamis volt ez az alap s mennyire nem hittek benne még azok se, akik hirdették. Hogy ugyanis János király lehessen és maradhasson, a végén már oda jutottak, hogy a szabad királyválasztók pártja a szó szoros értelmében előírta a nemzetnek, hogy kit „tartozik” királyává választani. Annak ellenére, hogy a „nemzeti” királynak akkor utóda még nem is volt, előírta, hogy az ő utódait is tartozik a nemzet királyává választani, s ő, aki egész életében a szabad királyválasztás mellett korteskedett, megállapította, hogy szabad királyválasztás csak akkor lehet és csak akkor lesz, ha az ő utódai már mind kihaltak.

Egész politikája azon alapult, hogy királyválasztáskor nem a királyi vér számít, hanem a nemzeti vér, s mégis egész élete abból állt, hogy magának nem nemzeti, hanem királyi vérű feleséget szerezhessen. A nagyváradi békében fiának is királyi vérű, tehát idegen feleséget szerzett már akkor, mikor még meg se született.

Pártja nemzetinek nevezte magát és az idegen uralom ellen küzdött, s ő, személyes királyságának elismerése ellenében, mégis átengedi a magyar koronát ugyanannak az „idegennek”, amely ellen pártja alakult, a Habsburgoknak, és minden képzelhető ifjuk-fiuknak, nemcsak az osztrák, hanem még a spanyol ágának is úgy, hogy az ő utódai, a „nemzetiek” majd csak akkor következnek, ha ezek az „idegenek” már kihaltak. A nagyváradi béke ugyanis előírja, hogy János ivadékai előtt előbb az osztrák, majd a spanyol Habsburgok ivadékait „tartozik” a nemzet királyává választani.

Elmondhatjuk, hogy kevés szereplője van a magyar, vagy akár a világtörténelemnek, aki tetteivel elveit és szavait úgy meghazudtolta, mint az utolsó nemzeti király és pártja.

Azt azonban meg kell állapítanunk, hogy az állandó elvtagadás nem volt hiába. János életének két fő célja volt: az első, hogy király legyen, a második, hogy utódaiban már a vér is királyi legyen. Mind a kettőt elérte: Ő maga király lett s az is maradt haláláig, sőt végül már ellenfele is elismerte annak, aztán, noha halála előtt csak egy évvel házasodott, mégis dinasztiát is alapított, utóda is lett, mégpedig fiú, s e fiú születését meg is érte, és ez a fiú azzal a kellékkel is bírt, amellyel ő még nem, noha senki se tartotta ezt olyan fontosnak, mint ő: fia már királyi vérből származott.

János Zsigmond már vérség alapján is jogot formálhatott volna a magyar koronára: ő már a régi magyar királyok rokonságából származott. Anyja első unokatestvére volt az utolsó magyar királynak, II. Lajosnak, s így Ferdinánd feleségének, Annának is, akinek címén Ferdinánd is a magyar koronát kapta. Tehát magának is sógora lett. (Igaz, hogy annak a kitüntetésnek, hogy Ferdinánd rokona lehessen, az volt a feltétele, hogy Ferdinánd is elismerje Jánost magyar királynak. Ennek viszont Ferdinánd részéről az volt a feltétele, hogy ezek az ezáltal királyi vérűvé vált utódok ne örökölhessék a magyar koronát addig, míg Habsburg is lesz a világon.)

De mivel e királyi vérű feleség engedélyezésének az volt a feltétele, hogy az utódok a koronáról lemondjanak, János király tulajdonképpen mégse érte el célját. Igaz, hogy úgy segített magán, hogy mikor már a koronánál is többre becsült királyi vért megkapta, akkor galádul megszegte szavát és fia részére a koronát is megtartotta, de fia, aki mind testi, mind szellemi tekintetben a legszebben indult, már húszas éveiben szellemileg a szenilitás jeleit mutatta, testileg pedig csupa „nyavalya” lett. Ezért nem talált sehol fejedelmi házat, mely leányát hozzá merte volna adni. Így aztán az oly szerencsésen megalapított dinasztia már János Zsigmondban épp oly szerencsétlenül végleg ki is halt.

János és vele az egész nemzeti párt politikájának elhibázott voltát mi sem mutatja jobban, mint az, hogy felesége, Izabella, „húszéves politikai tapasztalatainak eredményeként” politikai végrendeletében a halálos ágyán görcsösen megragadva fia kezét, „szeretettel kérte, hogy törekedjék az osztrák házzal egyetértésre és családi összeköttetésbe jutni, mert az, valamint a felséges Jagelló-háznak díszére vált, úgy neki és országának is javára fog szolgálni”. (Veress Endre: Izabella királyné, 482-483. o.) Magyarul mi mást jelent ez, mint azt, hogy ne kövesse apja (s anyja) politikáját, mert az teljesen elhibázott volt. Mi pedig még ma is erre a politikára esküszünk.

Végeredményben a Zápolya család se nyert a trónnal semmit, mert nagy vagyonát a királyosdi teljesen felemésztette, igazi királlyá viszont egy Zápolya se tudott lenni. De maga a család is hamarosan elenyészett. A család és pártjának nagy bűne a nemzet ellen, melynek nevét pedig zászlajára tűzte, abban állt, hogy megfeledkezett arról, hogy a nemzetek nem enyésznek el olyan gyorsan, mint a családok, s ezért a családoknak kell szolgálniuk a nemzetet, nem pedig megfordítva. Így aztán, mivel a Zápolyáknak és pártjuknak előbbre való volt a család és a magánérdek, mint a haza, a haza ezért évszázadokon át megérezte és érzi még ma is, mikor a Zápolyák már rég nincsenek.

A Zápolya-családnak a magyar trónra való igényei olyan történelmi erőkbe ütköztek, melyekkel nem megütközni, hanem kitérni előlük lett volna a nemzet érdeke, de végeredményben a Zápolya-családé is. A Habsburg-ház nem olyan volt, mint a Zápolya-család, mely rövid tündöklés vagy inkább nyavalygás után elenyészett, de még olyan se, mint „a felséges Jagelló-ház”, mely kétszáz évig tartotta magát részint a magyar és cseh, részint a lengyel trónon, hanem – bizonyára mert ezeknél nagyobb volt és jobban megérdemelte – félezer éven át volt az egész kereszténység világi feje.

Ilyen, egy fél évezreden át egész Európát irányító történelmi erőt nem állíthat félre egy magyar főúr, ha mégoly gazdag is és még ha tehetségesebb és magyarabb is lett volna, mint a Zápolyák. De még maga az akkori Nagymagyarország se képes erre, ha két táborra szakad. Zápolyáénak és pártjának pedig tudnia kellett volna, hogy az ő fellépésük szükségképpen Magyarország két részre szakadását jelenti.

Az egész nemzet semmiképpen se lehetett volna velük, mert még nem volt olyan nagyra törő magyar főúr, akire társai nem irigykedtek volna, s az eleve lehetetlen volt, hogy az egész nemzet helyezkedik majd forradalmi alapra! Ezen még a szerencse és a trónkövetelő rendkívüli tehetsége se segített volna (pedig hát a valóságban se szerencse, se tehetség nem volt), mert az is csak egy rövid emberöltőre tudta volna megállítani útjukban az eseményeket. Egy emberöltőnek pedig nemzetek életében semmi hatása sincs, mert ott évszázadokban kell gondolkozni, tehát a terveket is ehhez kell mérni. De egyébként is olyan erőkkel szemben, melyeket ekkor a Habsburgok jelentettek, és számításba véve ugyanakkor a török veszélyt is, előre tudni lehetett volna, hogy egyenesen a nemzet életére ment a Zápolya-játék. A legelemibb politikai józanság azt kívánta volna, hogy tudomásul vegyük az olyan akadályt, melynek elhárítása erőnkön felüli volt.

Előre látni lehetett, hogy egyszerre két hatalmas ellenség (török és német) között megoszolva szükségképpen el kell vesznünk. Nem azt kellett volna hát hangsúlyoznunk, hogy a Habsburg nekünk mennyire idegen, hanem ahelyett minél nagyobb magyar erőt adva alája, gondoskodni, hogy ha most még idegen, hamarosan magyar lehessen és magyarrá is kelljen lennie. Ezt akadályozta meg Zápolya nemzeti pártja s lett lehetővé egyszerre kétféle idegen uralom is: keleten török, nyugaton német.

Ez okozta azt is, hogy mikor végül sikerült megtörni itt a török idegenuralmat, a német törte ezt meg, nem pedig a magyar, s világos, hogy ennek következményeit is századokig kellett még éreznünk politikailag, katonailag és diplomáciailag. Kultúrában, nyelvi, népi és nemzetiségi szempontból pedig, mely 1918-ban – sajnos – politikai, diplomáciai és katonai helyzetünket is eldöntötte, érezzük ma is, sőt érezni fogjuk mindenkor.

Bűnhődött is szegény János király e nagy bűnéért még halálában is. Mikor 1544-ben a törökök elfoglalták Székesfehérvárt és „felverték a királyok koporsóit”, bár ugyanakkor megölték a város bíráját és több polgárát, mert János özvegyétől és fiától Ferdinándhoz pártoltak, Ahmed pasa mégis „János király testét a városi bírónak adatá, hogy másutt temettetné el. Mivelhogy Magyarországon Szulejmán parancsolt, János a többi királyok közibe ne számláltassék”. (Pethő Gergely krónikája, 248-249. o.; Veress Endre: Izabella királyné, 255. o.)

Tehát még a törökök, akiknek érdekét szolgálta, azok se tekintették Jánost igazi magyar királynak. Ők se tartották tetemét méltónak arra, hogy a magyar királyok tetemei között nyugodjék. Nem Ferdinánd dobatta ki hamvait az igazi magyar királyok tetemei közül, hanem a török. Tanulságos és elgondolkodtató eset, de mégse meglepő. Hiszen maguk között a kommunisták is megvetették például azokat a „békepapokat”, akik kiszolgálták őket.

A „nemzeti” királyság János halála után

Tudvalevő, hogy János halála után a nagyváradi béke értelmében az egész országot át kellett volna adni Ferdinándnak. E kiegyezésben ugyanis azt ismerte el és arra esküdött meg János és hívei, hogy a királyi méltóság és hatalom csak János személyének szól és az ő halála után esetleges utódait már nem illeti meg.

Igaz, hogy ennek az engedménynek az ellenértékét, az összes volt Zápolya-birtok János fia részére való kiszolgáltatását Ferdinánd azonnal a legjobb akarata ellenére se tudta teljesíteni, azonban ez nem volt jogcím János hívei részéről a béke megszegésére, mert Ferdinánd és utódai voltak olyan hatalmasok, de olyan becsületesek és olyan urak is, hogy arra mérget vehetett volna akárki, hogy erre a részükről nemcsak a lehetőség, hanem az akarat is meglesz, s János utódai előbb-utóbb mindent meg is kaptak volna. Az Egyház például Ferdinándtól és utódaitól mindent visszakapott, amit javaiból ideiglenesen elidegenítettek, pedig az Egyház kezében nem volt kényszerítő erő a jogon és becsületen kívül, s az Egyház kártalanítására a Habsburgok nem írtak alá szerződést, mint János utódai kártalanítására aláírtak. Semmiképpen sem mondhatjuk tehát, hogy János a nagyváradi béke megtartására nem volt kötelezve, mivel hajdani birtokait a szerződés ellenére se kapta vissza.

Azonban János, mióta fia lett, az esküszegésre szánta rá magát. Halála után hívei is ragaszkodtak a „nemzeti” király eszméjéhez, noha csak két éve esküdtek meg az ellenkezőjére. Buda várát se voltak hajlandók Ferdinánd kezére adni. Mikor fegyverrel akartak jogaiknak érvényt szerezni, a „nemzetiek” a törököt hívták segítségül s a várat Ferdinánd ostroma ellenében meg is tartották mindaddig, míg csak Szolimán valóban meg nem érkezett. Ő aztán Buda várát – példátlan hitszegéssel – a maga számára vette tulajdonba, a „nemzeti” gyermekkirály pedig anyjával Budáról Erdélybe volt kénytelen vonulni.

Ez az eset nagyszerűen mutatja, mennyire a nemzet sírásói voltak azok, akik mindenáron „függetlenek” akartak lenni és mindenáron „nemzeti” magyar királyt akartak. Magyarország középső harmada ugyanis így és ezért, tehát miattuk lett és maradt másfélszáz éven át török birtok.

Ha Budát – legalább most János halála után – átadják Ferdinándnak, bizonyos, hogy soha sem került volna török kézre, hiszen olyan erős volt, hogy Ferdinánd serege utána még a legnagyszerűbb ostromágyúkkal sem tudta bevenni, még annak ellenére se, hogy Izabella királyné s vele az őrség fele Ferdinándhoz húzott.

Ha pedig Buda nem kerül török kézre, az Alföld és az ország se (hiszen még a bánsági várak is, még ekkor is magyar kézen voltak), s nemcsak Mátyás könyvtára, budai és visegrádi palotái s a velük járó művészi és kulturális kincsek maradtak volna meg, de Nagymagyarország is és vele nagyjából a törökvilággal járó nagy ember- és vagyonpusztulás is elmaradt volna. Magyarország még így és még ekkor is a Habsburg-hatalom súlypontjává válhatott volna, s így alkalmassá arra, hogy a Habsburg-királyból nemzeti király legyen, nálunk lakjon, magyarrá váljék s így a család egész hatalma a magyar nemzeti nagyságot és dicsőséget szolgálja.

Tehát még János király halála után se lett volna teljesen késő ennek a ma már csak álomnak látszó lehetőségnek a megvalósítása. Mivel pedig a nagyváradi békében János és hívei esküt is tettek az egész ország Ferdinánd kezébe adására, nemcsak hazafias, hanem erkölcsi kötelességük is lett volna így eljárni. Mint történelmünkben majdnem minden jót, ezt is a hazafiság mezébe öltöztetett önzés és hitványság akadályozta meg.

Lehettek, sőt bizonyára voltak is, akik együgyűségükben el is hitték azokat a tetszetős jelszavakat, melyeket önzésüket a hazával leplező nagyszájúak hirdettek, s csakugyan azt hitték, hogy Ferdinánddal szemben késhegyig menő ellenállással valóban hazájukat és fajukat szolgálják, de még ezek a naivak se léphettek volna erre az útra, ha nemcsak magyarok, hanem keresztények is lettek volna. Akkor ugyanis semmiképpen se féltették volna hazájukat jobban Ferdinándtól, mint a töröktől. De akkor se, ha erkölcsi alapon álltak volna s nem akarták volna hazájuk vélt érdekeit még esküszegés árán is szolgálni.

Akkor se féltették volna az országot Ferdinándtól, ha a nemzeti önérzet nemcsak kortesfogás lett volna náluk. Akkor ugyanis nemcsak „a német”, hanem a török ellenében is önérzetes magyarok lettek volna. Mert hogy lehet a jóhiszeműséggel összeegyeztetni, hogy János kézcsókja, sőt később János Zsigmond háromszoros térdhajtása a szultán előtt és Szulejmán gőgje, hogy az országot ő Jánosnak adta, nem bántotta magyar önérzetünket, de hogy királyunk külföldről jöjjön, még akkor is, ha egyébként elesett királyunk egyetlen testvérének férje és özvegyének testvére is és esze ágában sincs azt mondani, hogy azért jön, mert neki Magyarországot bátyja, a keresztény császár „adta”: azt sehogy se tudták összeegyeztetni a magyar szabadsággal.

Maga Izabella, János özvegye, eleinte egész más volt, mint férjének ostobán magyarkodó hívei. Ő, mint keresztény, iszonyodott attól, hogy a szultán kegyéből és pártfogása alatt legyen, illetve maradjon továbbra is magyar királyné. Apja, a lengyel király is újra meg újra azt üzente neki, hogy tartsa meg a váradi békét s adja át Budát és az országot Ferdinándnak. Ő maga át is akarta adni: Magyar hívei azonban, ezek az első kurucok, azt mondták neki, hogy „oktalanság lenne elhagyni a trónt, melyet a szultán támogatásával fiának megtarthat”. (Veress, 110. o.)

Szerintük tehát oktalanság lett volna esküt megtartani akkor, mikor megszegésével jobban járunk. Sajátságos, hogy a magyar függetlenségnek e hősszerelmesei és a magyar önérzet e nagyhangú képviselői abban se láttak nemzetükre semmi megalázót, ha magyar királlyá valakit a szultán, tehát egy idegen hatalom tesz. Hogy ez a hatalom „pogány” és ázsiai, úgy látszik, nem súlyosbító körülmény volt a szemükben, hanem enyhítő, sőt ellenszenvet elsimító.

„De a királyné irtózott e támogatástól, s nehogy valami meggondolatlanságot cselekedjen, a gyámok (Fráter György, Petrovics, Török Bálint) még vadászni és a városon kívülmenni sem engedték kíséret nélkül.”

Nem a „nemzeti” királyné parancsolt tehát nekik, hanem ők parancsoltak a királynénak. Így aztán már értjük is, miért ragaszkodtak mindenáron, még szultáni kézcsókok és hármas térdhajtások ellenére is ehhez a „nemzeti” királysághoz. Ebben ugyanis ők parancsoltak, míg a másikban Ferdinánd parancsolt volna, ha ők hagyták volna.

Sajátságos, hogy Izabellának éppen azzal érveltek, hogyha ő kimegy az országból (illetve Budáról), akkor Buda és az ország a török hatalmába kerül, mert „Ferdinándnak sem serege, sem hatalmassága nincs akkora, hogy az országot megvédelmezhesse”. Pedig még az ellenfél is elismeri, hogy Ferdinándnak ekkor igen jó s különösen tüzérséggel elsőrangúan felszerelt serege volt.

Egyébként is az azóta történtek tudatában ma már megállapíthatjuk, hogy a Habsburgok még akkor is, mikor a magyarság két részre szakadt és nagyobb része velük szemben a török pártján volt, másfélszáz éven át meg tudták őrizni hazánkban birtokállományukat, utána pedig teljesen fel tudták szabadítani az országot. Micsoda ostoba érvelés hát azt mondani, hogy akkor, mikor Buda is még a mienk volt s vele az ország is, egyszerre az egész Magyarország végleg a török kezébe kerül, mihelyt a magyarság Ferdinánd pártjára áll?

Ez volt az érvük, de hogy nem ez volt az igazi ok, rögtön elárulta az, amit hozzátettek: „Ha itt hagyja az országot, nékünk és marhánknak is vesztünket okozza.” (Veres, 112. o.) Vagyis magyarán mondva, akkor mi itt hoppon maradunk. Az ország ugyan megmarad, sőt jól jár, mi azonban rosszul járunk. Akkor nekünk és politikánknak befellegzett. Kell-e ennél világosabb elismerése annak, hogy az önérdek volt a fő indítóok?

A további érvekben aztán azt az önzést próbálják (s mint az eredmény mutatta, nem is eredménytelenül) Izabellában is feléleszteni, mely őket magukat vezette.

„Ne felejtse Felséged – mondták neki –, hogy Felséged Magyarország királynéja, és hitbérét nem Lengyelországban, hanem e Magyarországban élvezi, melynek feje és ura: fia.”

Aztán: „Vessen számot vele mi asszonyunk, hogy itt közöttünk nagyobb tisztességet élvez, mint más özvegy magyar királyné élvezett, kik ez országból méltatlanul kiűzettek. Hányja meg jól eszében, hová s kiknek oltalma alá akarna menni, mert bizonnyal mondjuk fia, magzatja iránt Ferdinánd király mindig inkább ellenségesen, mintsem barátságosan fog viselkedni, holott azt a gyermeket, mint aki magyar királytól és magyar vérből (?) származik, a magyarok jobban szeretik, mint Ferdinándot. Benne erősségük szent szimbólumát látják és őt reménységük vasmacskájának tekintik.”

Nézzük meg egy kicsit, hogyan szerették ugyanezek a magyarok ezt a „gyermeket”, e „szent szimbólumot” és „vasmacskát”. Alig hunyta le szemét János király, Fráter György „még temetés előtt összeszólalkozott a királynéval”. (Veress, 93. o.) Utána Fráter György meg Török Bálint „szólalkozott össze” egymással. Sőt több is volt köztük, mint egyszerű összeszólalkozás, mert Török Bálint azzal fenyegetőzött, hogy átáll Ferdinándhoz. (Veress, 122. o.)

„Vetélkedésük oka, hogy Izabella háta mögött a töröknél „mindenik titkon egymástól kívánja vala az király fia és az ország gubernátorságát [kormányzóságát].” (Az idézett rész Verancsics irataiból való.) S efölött egy ízben a Szent György téren olyan „rútul” összeszólalkoztak, hogy a királyné alig tudta őket kibékíteni az urakkal. (Veress)

Hogy János halála után az egész „nemzeti” királyság és a hozzá való ragaszkodás még a nagyváradi béke galád megszegésével is mennyire csak ennek a pár, az ország „gubernátorságát” a töröktől egymás háta mögött a maga számára követelő, önző főúr érvényesülésre való törekvésének eredménye volt, a nemzet tömegeinek a legkisebb rokonszenve vagy támogatása nélkül, mutatja, hogy Buda vára parancsnoka, Ráskai, ennek ipa, Bebek Ferenc, aztán Perényi, Balassa Zsigmond, Frangepán kalocsai érsek még János király temetésén se jelentek meg, pedig Fráter György külön meghívta mindegyiket. Természetesen nem a halott iránti kegyelet hiánya miatt tették ezt, hanem azért, mert a temetéssel össze volt kapcsolva a halott király fiának megválasztása, s ebben ők, mivel a nagyváradi békére tett esküjükkel ellenkezett s a hazára is károsnak tartották, nem akartak részt venni.

De nemcsak a főuraknak (akik egyébként akkor egyedül voltak számba vehető tényezők) nem kellett sem János, sem fia, tehát nem kellett a nemzeti jelzővel reklámozott királyság, hanem a köznemességnek sem. Sőt azoknak még úgy sem, mint a főuraknak. János pártjának egyenesen félnie kellett tőlük. Például az elhunyt János király „kincseit” (akkor még azt hitték, hogy csakugyan kincsek vannak a ládáiban) „a Tisza menti Ferdinánd-párti nemesek miatt”. (Veress, 94. o.) Markos Péter parancsnoksága alatt csak 200 lovas fedezetével merték Buda felé útnak indítani. (Még így is megtámadták őket s olyan erővel, hogy sürgős üzenet ment a gyámoktól, hogy ne szállítsák tovább, hanem vigyék be Solymos várába, „biztos helyre”.) Ne feledjük, hogy ezt még az Izabella-párti és kálvinista Veress is a Tisza menti nemesek Ferdinánd-pártiságával, nem pedig rabló hajlamával okolja meg.

De még azokban a főurakban is, akik már annyira összekötötték ügyüket a „nemzeti” királysággal, hogy már késő volt elszakadniuk tőle, olyan bizonytalan és bátortalan volt a hangulat, hogy János fiát a temetés után csak megválasztani merték, megkoronázni már nem. Pedig a korona ott volt a kezük között.

„A főurakban – írja Veress (95. o.) – sem a kellő összetartás érzete nem volt meg, sem a csecsemő királyfi királyságában nem bíztak. Előbb Török Bálint (még ő is) és Bánffy Boldizsár kért szabadságidőt a királynétól, majd az udvari tisztek szállingóztak haza, hogy otthon várják meg a dolgok folyását. Ilyen itt az emberek hite és lelkük állandósága, írja Porembski, Izabella lengyel titkára. Egyedüli reménységünk Isten után a lengyel királyban van, mert az idevalók félénkek és kapzsik.” (Sajátságos, hogy éppen az „idevalók” voltak azok, akiknek nem kellett a „nemzeti” királyság.)

„A főurak mindenfelé csak rabolnak, amint csak tehetik, párt-, személy- és birtokkülönbség nélkül. Önkényes adókat vetnek ki, a szegény jobbágyokat zsarolják, az egyházak javait lefoglalják és a terményeket a mezőről erőszakkal elhordják.” (Tehát azért nem kellett nekik Ferdinánd, hanem helyette a „nemzeti” királyság, hogy rend ne legyen s ezeket a latorságokat továbbra is szabadon űzhessék.)

De azért Izabella „híveinek száma napról napra fogyott” így is. (Veress, 94. o.) A visegrádi várat „250 főnyi magyar őrsége gyáván feladta” Ferdinándnak. Tata vára szintén megadta magát, pedig a nagy fagy miatt Ferdinánd seregében olyan rossz volt a hangulat, hogy zsoldosai kijelentették, hogy még pénzért se szolgálnak tovább. De azért Székesfehérvár is megadta magát Ferdinándnak. Az a Fehérvár, mely csak nemrég fogadta be János hűlt tetemét. Mikor Izabella vízkereszt napjára generális gyűlést hirdetett meg, „egyetlen egy főúr sem jött fel, akkora itt a királyné tekintélye”, panaszolja Porembski.

„Az adót sem akarják kifizetni a vármegyében, mivel mindenki az események alakulását lesi, úgyhogy a királyné karácsony óta hozományából kénytelen élni és fizetni udvari embereit, mert György barát kijelenté, hogy nincs pénze, minthogy sem harmincadot, sem más jövedelmet nem kapott.” (Veress, 126. o.)

Még ennél is cifrább, hogy Izabella „fűnek-fának panaszolta, hogy a kirótt adót (melyből 25.000 forintnyi jövedelmet remélt) Török Bálint a maga számára hajtotta fel”. (Veress, 113. o.) Pedig ez a Török Bálint volt a „nemzeti” királyság egyik legmegbízhatóbb híve.

Így aztán nem csoda, hogy Izabella „a baráttal, kit mindinkább gyűlölt, napokig nem beszélt” és „cselen törve a fejét, hogy szabaduljon kínos helyzetétől..., de a gyámok elfogták leveleit s a királyné minden lépésére ügyeltek”.

Mikor apjától követ jött hozzá (Gorka András), „György barát be sem ereszté a felső várba... Nem is beszélhetett a királynéval... Tizednapra ismét visszaindult, de most sem volt jobb szerencséje, mert kocsiját a várkapu őrsége elvette és őt magát megdobálta, úgyhogy alig tudott gyalogszerrel visszaszökni Roggendorf táborába”.

„A királyné asszony úgy megharagvék, hogy az ő atyja követén ilyen kisebbséget tettenek”, hogy néhány nap alatt összeszedte és szekerekre rakatta kincseit, hogy „mind gyermekivel, szolgálóleányival és udvara népivel” kimenjen a németek táborába. Az igaz, hogy ekkor már mindössze hat kocsira való lova volt, de fő dolognak nézte szabadulni helyzetéből, mely napról napra elviselhetetlenebbé vált. Hanem az urak „megtartóztatók”, a szekereseket és a királyné holmiját „csatornakút melletti bótokba” „szállíták biztonságba”.

Utána megnyílt a Szent György-napi országgyűlés is, melyen „a királyné asszonyt” e tettéért és magatartásáért úgyszólván felelősségre vonták. Előbb „sok szép szóval sok könyörgéssel szólának nékie”, hogy béküljön ki sorsával, mely egyöntetű munkájukkal jobbra fordul és gondoljon gyermeke jövőjére, kinek koronáját játssza el csalfa játékával és visszavonást okozó magatartásával. De Izabella állhatatos maradt, nem akart „törökké lenni” s így szólt az egybegyűlt urakhoz: „...Látom, hogy törökké akartok lenni és mind engem, mind fiamat, az országot, Budát török kezébe akarjátok ejteni. Ez okért kimegyek közületek, mert én inkább akarok, míg élek, mind az én fiammal keresztény fejedelöm foglya lenni (bármily szegényesen), hogy nem az én fiam török császár után király legyen és én királyné asszony legyek. Mert látom, hogy ti az én színem alatt akartok minden hatalmat cselekedni.”

„E beszédre az urak sokat hallgattanak, mert sok igazság volt benne és pironkodva néztek némán egymásra.”

Csak a barátnak volt bátorsága szólni, aki kijelentette, hogy inkább törökké lesz, mintsem Budát engedje a németnek. Szavait így fejezte be: „Vesztegeljen te fölséged, kérünk szép szóval, mert ha az kérésnek nem engedsz, együtt oly dolog fog rajtad esni, kit nem örömest látsz.”

„És Izabella asszony hallván”, „hogy ugyan hatalommal is ütet megtartanák” az urak, „mindjárást nagy sírást kezde tenni” „és szótlanul, zokogva ment ki a tanácsból”. (A szemtanú Bornemissza Tamás feljegyzései Verancsics irataiban)

Aztán mégis az lett, amit „az urak” akartak, nem pedig amit a királyné, mert „a törökösen járó kis Bozzai Benedeket tizedmagával a magas portára küldték, hogy a szultán feljöveteléért könyörögjön az ország nevében, „mert egyébképpen Budának veszni kellene” .

Így aztán jött is a török s Buda „nem veszett”, csak a töröké lett az országgal együtt. Veszni ugyanis – úgy látszik – csak akkor veszett volna, ha az egyszerűen „németnek” nevezett koronás magyar királyé lett volna. A becsület útjának járásában a nemzetiektől megakadályozott Izabellából pedig az a jellemtelen és szégyenletesen ledér Izabella lett, akinek viselt dolgait mindjárt látjuk.

Még maga az a török is, akinek eszközei voltak, és aki legtöbbet nyert velük, megvetette ezeket a „nemzeti”, azaz hazájukat hazafias jelszavakkal eláruló magyarokat. Sőt látni fogjuk, hogy szószegését és a magyar nemzet becsapását éppen az ő hitványságukkal okolta meg.

Mikor a szultán megérkezett az alá a Buda alá, ahova ezek a gyászmagyarok, nehogy a vár „a német” kezébe kerüljön, „könyörögve” hívták, és mikor a szultán Fráter Györgyöt, Petrovics Pétert, Török Bálintot, Werbőczy Istvánt és Imre fiát, Batthyány Orbánt, Markos Pétert, Podmaniczky Jánost, Bábay Kis Pétert, Oserepowith Miklóst és Turkowith Miklós budai főbírót táborába hívta, még a jobb lelkű törökök is szánták „szegény Magyarország” sorsát és „titkon több embernek mondták, hogy a császár megfogja őket és az Budát tőlük elveszi”. (Verancsics feljegyzései szemtanúk nyilatkozatai alapján)

Sajátságos, hogy ezt a törökök mind előre tudták, csak a „nemzeti” magyarok vezetői nem, köztük még olyan „jámbor és vén törvénytudó ember” se, mint Werbőczy. Ők csak a saját koronás királyukban, akinek pedig a váradi békében, melyet éppen ők kötöttek vele, már fel is esküdtek, nem tudtak bízni. A törökben tudtak.

De azért gazdag ajándékok nélkül mégse mertek menni hozzá (mikor kellett a Bécsbe menő magyaroknak gazdag ajándékokat vinni oda magukkal, hogy a fogukat ott ne hagyják?), de jellemző rájuk és jellemükre, hogy ezeket az ajándékokat se a magukéból adták (ők csak éltek a hazából, de nem áldoztak érte), hanem annak a Bornemissza Tamásnak „pecsét alá vetett” házából szerezték, aki mert Ferdinánd híve lenni s ezért, mint „reakciós” pórul járt.

Pedig ha az a ház „pecsét alá volt vetve”, akkor világos, hogy senki emberfiának nem lett volna szabad hozzányúlnia, azaz a pecsétet feltörnie. De hogy tudták volna ők ezt megcsinálni, mikor az alatt a pecsét alatt „aranyos kupák, jeles aranyláncok, ezüstmű, selöm marha, aranyos atlac” s hasonló csábító dolgok voltak. Milyen kegyet lehet majd ezekkel szerezni – gondolták – a töröknél.

Tudjuk, sajnos, hogy még ezekkel se lehetett megnyerni a török kegyét. A vén szultán reszkető kezeivel összevissza tapogatta a kis János Zsigmondot, hogy megállapítsa, csakugyan fiú-e. János ellenségei ugyanis a portán azt híresztelték, hogy „lián [lány] volna”. (A szultán persze jobb szerette volna, ha „lián” lett volna, mert úgy Budát és az országot elvehette volna tőle.) Aztán több baj nem lett, mint csak az, hogy a szultán megállapította ugyan, hogy nem „lián”, de Budát azért így is magának tartotta meg, Bálint urat (Török Bálintot) pedig magával vitte örök fogolynak a Héttoronyba.

Kijelentette azonban, hogy „csak az gyermek nyolc avagy tíz esztendőt” érjen, „Buda mellett még Bécset is neki gondolná adni”. Nem tudom, hogy Werbőczy, ez a „jámbor és vén törvénytudó ember” elhitte-e neki. Ha igen, naiv ostobaságán még az is akkorát kénytelen nevetni, mint maga az eljátszott Buda vára, aki se nem vén, se nem jámbor, se nem volt „törvénytudó”.

Azt azonban nem tudja a magyar közvélemény, hogy ezek a szultán táborába érkező „nemzeti” magyarok csak azért úszták meg ilyen könnyen a dolgot (bár maga a szegény ország ugyancsak nem úszta meg ilyen könnyen így se), mert a nagyúr a szeptember harmadikán tartott dívánban [török államtanácsban] elhangzott indítványok közül kegyesen a legenyhébbhez csatlakozott. Voltak ott ugyanis basák, akik azt indítványozták, hogy az összes magyar urat vigyék Sztambulba, Izabellát küldjék haza szüleihez Lengyelországba, fiát vigyék Konstantinápolyba és neveljék törökösen a szerájban, gyámjait pedig (Fráter Györgyöt, Török Bálintot és Petrovicsot) öljék meg. Az indítványt csak azért vetették el, hogy a keresztények szószegéssel ne vádolhassák a törököket. Mintha bizony maga Buda elvétele is nem lett volna már szószegés.

Mikor Buda már a kezében volt, akkor már Bécset nem ígérte a szultán János Zsigmondnak. Budát még igen, de most már nem 8-10 esztendős korára, hanem majd csak akkor, mire húsz esztendőt megéri. Megérte aztán János Zsigmond a harminc esztendőt, sőt a török Buda a 150 esztendőt is, de a töröknek esze ágában se volt visszaadni akkor se. De azért egyébként nagyon vigyázott, hogy a keresztények azt ne hihessék, hogy ő a szavát nem tartja meg. Nem is vigyázott hiába, mert a jó magyarok még ma is csak azt tudják, hogy a szavát, sőt esküjét Bécs nem szokta megtartani. Ne higgy magyar a németnek! A töröknek – úgy látszik – hihetsz.

A legtanulságosabb azonban az, hogy a szultán Buda elfoglalását maga is azzal okolta meg, hogy a magyarok veszekednek. „Tekintve a magyarok viszálykodó természetét, Budát magának tartja meg” – mondta a táborába hívott nemeseknek. (Veress, 184. o.)

A „viszálykodó természeten” lehet-e mást érteni, mint azt, hogy nem álltak mindnyájan Ferdinánd mellé, s nem tették meg ezt még a váradi béke után se, melyet pedig János hívei is elfogadtak? Ilyen nép kezében okkal nem merte a szultán meghagyni a fontos Buda várát.

Az említett szeptember 3-i dívánban is azzal okolta meg eljárását a szultán, hogy immár kétszer meghagyta a várat a magyaroknak, de azok veszekedők, egyenetlenek maguk közt s alig tudnak néhány ezer embert kiállítani védelmére. „Mindenike bajnok (mondá): veti magát, országa és ura birodalmát kívánja, lesi, kapja.” (Veress, 190. o.)

Szóval a magyar csak ilyen volt és ezért Szolimán is megvetette még akkor is, ha „a némettel” szemben az ő táborában volt. Most tehát egyelőre, mert az ő „szava Szentírás” (Veress, 181. o.), s úgy lehet rá építeni, mint a kősziklára (akarom mondani: mint Rákosi Mátyás szavára) csak addig szállja meg Budát, míg a kis István (János Zsigmondot így hívták a törökök) húszéves nem lesz. „Hogy pedig azonközben legyen hol laknia”, anyjának adja „az Erdélységet”, meg „Lippát, Solymost, Lugost, Karánsebest és Temesvárt”. (Hogy valaki túlságosan meg ne hatódjék a példátlan nagylelkűségtől, megjegyezzük, hogy ezek a várak, melyeket Szolimán kegyesen Izabellának adott, természetesen mind Fráter György vagy Petrovics, tehát valójában addig is Izabella kezében voltak. A „nekiadás” tehát csak azt jelentette, hogy ezeket egyelőre még nem veszi el tőle, mert később még ezeket is elvette.)

Ezen „adományokról” a nagylelkű szultán mindjárt írást is adott, melyben János királynak adott szava ellenére szigorúan meg van írva, hogy Erdély és a magyar király része a Szent Mihály-napi adó fejében évenként tízezer aranyat fizet a szerencsés portára. (Tehát még ezen „adományok” se történtek ingyen még azon esetre sem, ha azontúl egy fillérje se maradna az országnak, vagy Izabellának, vagy a kis „Istvánnak”.)

Láthatták belőle a „nemzeti”, öncélú és urat ismerni nem akaró magyarok, hogy a „német” helyett milyen kegyes urat választottak ők maguknak. A kegyes jelzőt azonban ne tessék gúnynak venni, mert e szigorú mondat mellé a jóságos szultánatya mindjárt azt is hozzátette, hogy „a barát pedig úgy szolgálhat nekünk, hogy még Bécset is neki ajándékozom”. Úgy látszik, elfeledte, hogy azt néhány nappal előbb a kis Istvánnak, János fiának már odaajándékozta, egyébként még nem is volt az övé, és soha nem is lett.

„A Kralicza – így hívták szlávosan a török Izabellát – a császár (természetesen nem a bécsi császár) csalárdságát látván”, nem szólt semmit. Nem csodálkozhatunk azonban, ha az egykori írás azt is hozzáteszi, hogy „rakva mireggel vala”. „Ám most ti férfiak levin – mondta „nemzeti” tanácsadóinak –, lakjatok abban, kit ti magatok kerestetek.”

Izabellát azonban még Erdélyben is csak úgy ímmel-ámmal fogadták (Veress, 206. o.). Tehát önként és magától még Erdélybe se volt „nemzeti” párti. Izabella ez időben szüleinek azt írja haza, hogy élelmiszerei fogytán vannak és pénzt senkitől sem kaphat. A szomszédos sóbányák jövedelmét mások élvezik. A közeli várakból semmi segélyt nem kap..., magyar és rác szolgái elhagyták, alattvalói nem elég hűségesek. (Veress, 217-218. o.)

A vásárhelyi országgyűlés mindössze évi hatezer forintot szavazott meg Izabellának. A szászok is ígértek ugyanennyit, „de a székelyek semmit se ajánlottak meg”. (Veress, 218. o.) Különös, hogy a szászoknak több érzékük volt a nemzeti királyság és a magyar függetlenség iránt, mint a székelyeknek.

Látni fogjuk, hogy az erdélyiek áldozat helyett inkább a katolikus püspökség jövedelmét ajánlották fel a nemzeti királyság oltárára. Ámde még ezzel is elkéstek, mert ennek nagy részét is elfoglalta már Drágfy Gáspár, az egyik, a nemzeti öncélúságért lángoló magyar, a maga számára. (Veress, 224. o.)

Izabella váruradalmai is alig hoztak valamit, mert várnagy és provizor [felügyelő, gondnok] „pazarló valamennyi”. Petrovics már azt ajánlotta neki, hogy „váraiba lengyel kapitányokat tegyen, mivel másképpen semmi jövedelme nem lesz belőlük”. „Nemzeti” magyar hívei ugyanis csak ilyen becsületesek voltak. Látni fogjuk, hogy Izabella így is tett, tehát ő is áttért az idegen uralomra.

Közben a török oly fenyegetve sürgette az évi adót, hogy emiatt az országgyűlést a tervezettnél előbb kellett összehívni. Ott az adót persze „ellenvetés nélkül” megszavazták, mert a törökkel nem lehetett úgy kukoricázni, mint Béccsel. Viszont ennek egy része már a beszedéskor „kézen-közön elkallódott”. (Veress, 244. o.) Meg kell hagynunk, hogy lelkes magyarok álltak a magyar nemzeti függetlenséget állítólag megmentő önálló Erdély bölcsőjénél!

De maga az erdélyi nemesség is annyira nem állt a „nemzeti” királyság pártján, hogy ugyanakkor, mikor a török Izabellát Erdélybe utalta, az erdélyi nemesség Somlyai Báthory András személyében követet küldött Bécsbe s Báthory ott 1543. január 9-én küldői nevében hűséget esküdött Ferdinándnak. (Veress, 232-233. o.) A váradi gyűlésen az erdélyi rendek ezt Fráter Györgynek is tudomására hozták, s csak azt ismerték el, hogy azért Izabella fiáról gondoskodni is kötelességüknek ismerik, „mivel János király törvényes gyermeke”.

Haller Péter, szebeni polgármester is azon a címen tagadta meg az esküt Izabellának és fiának, hogy ő már „az ország nevében” tavaly ezt az esküt letette Ferdinándnak. Világos tehát, hogy magyarok, székelyek és szászok később egyaránt csak azért lettek a külön erdélyi „nemzeti” fejedelem hívei, mert Bécs karja onnan igen messze volt, a töröké pedig közel. Azaz egyedül a kényszer hatása alatt.

Petrovics Péter, Fráter (Utjesenics) György és Török Bálint tehát az ország akarata (többek között a Tisza menti és erdélyi köznemesség és a székelység) ellenére csináltak itt még János halála után is „nemzeti” királyságot.

Izabella (1519-1559)
országlása (1540-1559)

Izabella származása, férjhez menetele, egyénisége, „vallásossága”

II. Ulászló királyunk legkisebbik öccse, aki – mint már említettük – fiatalabb korában hazánkban is huzamosabb ideig tartózkodott, itt népszerű lett és magyarul is megtanult. Itteni ismeretsége folyományaként később feleségül vette Zápolya János testvérét, Borbálát. Később Zsigmond néven lengyel király lett belőle. Zápolya Borbála, az első feleség azonban, egy lány hátrahagyása után hamarosan meghalt. A király második felesége, Bona olasz volt és a Sforza-családból származott. Az ő fia volt II. Zsigmond lengyel király, legelső gyermeke pedig Izabella, akit apja első feleségének testvére, tehát a mostoha nagybátyja, Zápolya János vett feleségül halála előtt alig egy évvel 1539-ben.

Hogy milyen senkinek tartotta még sógora (később pedig apósa) is „az utolsó magyar nemzeti királyt”, jellemzően mutatja, hogy lánya keze elnyerését – mint már említettük – ahhoz a feltételhez kötötte, hogy a kérőt Ferdinánd is elismerje magyar királynak. János részéről jövendő apósa e követelése volt egyik fő oka a nagyváradi béke megkötésének, mert ott Ferdinánd János e kívánságát teljesítette, igaz, hogy azzal a keserves feltétellel, hogy Zápolya halála után az egész ország az övé lesz még akkor is, ha Jánosnak fiú utódai lennének, tehát a királyság csak János haláláig szólt.

Az esküvőt, melyben Jánost megbízott helyettesítette, már otthon Krakkóban megtartották, mégpedig készakarva pénteki napon. A lengyelek ugyanis annyira keresztények, hogy náluk Krisztus halálának napja nem szerencsétlen nap, mint nálunk, hanem éppen ellenkezőleg: szerencsés. „Piatek dobre pocatele: péntek jó kezdet”, mondja a lengyel közmondás.

A nyilvános és ünnepélyes esküvő a menyasszony megérkezése után itthon volt Buda várában. Ferdinánd a megbékülés után annyira kitüntette Jánost, hogy esküvőjére 68 főből álló fényes követséget küldött Budára. De hogy a királyi feleség ellenére is mennyire senki volt János Ferdinánd mellett s így mennyire idétlen vállalkozás volt az egész nálunk annyira erőltetett „nemzeti” királyság, ismét csak szomorúan látható a következő kis esetből:

Mikor Ferdinánd követségének vezetője, gróf Salm, útközben meghallotta, hogy a szultán is követséget küld az esküvőre (a törökök egyenesen 200 lovassal jöttek), azonnal bosszúsan visszafordult.

János számára azonban annyira fontos volt, hogy Ferdinánd követsége az esküvőn jelen legyen, hogy emiatt egy héttel elhalasztotta az esküvő már rég kitűzött idejét és követség útján azonnal tudatta Ferdinánddal, hogy esküvőjére semmiféle török követség nem érkezett és nem is fog érkezni. Aztán gondoskodott is arról, hogy a tényleg megérkezett nagy török követség se az esküvőn, se a vele kapcsolatos ünnepségek alatt sehol ne mutatkozzék. (Hogy ezt hogy tudta megcsinálni úgy, hogy a gőgös törökök meg ne sértődjenek s különösen, hogy a szultán meg ne tudja, nem tudom. Illetve hogyne tudnám. Egész bizonyos, hogy királyilag eldugta őket. Egyébként ott volt mellette Fráter György. Tudta az, hogy kell a törökkel bánni. Természetesen ezt ő is csak pénzzel tudta elintézni. Így aztán azt is mindjárt jobban megértjük, hogy még a felháborító erdélyi adózsarolások ellenére is miért volt János mindig olyan szegény, mint a templom egere.)

Aztán megint csak szomorúan mutatja, mennyire nem lett volna szabad annyira erőltetni azt a „nemzeti” királyságot, mert hiszen halva született dolog volt az, hogy még az Izabellának kikötött hitbért is oly nehezen tudta előteremteni a főúr korában még dúsgazdagságáról híres és ráadásul fukar „nemzeti” király, hogy Izabella apja még egy év múlva is emiatt bajlódott „királyi” vejével. (Hogy tudta volna hát ez a vő a nemzet függetlenségét biztosítani?!) Az após eleinte azt kívánta, hogy e hitbér tényleges kifizetéséért Ferdinánd és Károly császár kezességét szerezze meg János (láthatjuk belőle, hogy még a „nemzeti” király esküvője is mennyire teljesen a Habsburgok körül forgott), de méltatlankodására, hogy ez tűrhetetlenül sértő az ő királyi méltóságára, ettől végül is eltekintett.

Aztán János, mivel pénze nem volt, családi várait kötötte le Izabella hitbére fejében. Mivel azonban – sajnos – akkor már azok a családi várak is már hívei kezén voltak, azaz magyarul: már azok se voltak az övéi, kötelezte magát, hogy két év alatt visszaszerzi őket (nem járt pórul ígéretével, mert hiszen egy év múlva már nem élt). Ha pedig e váruradalmak jövedelmei nem lennének elégségesek Izabella udvartartásának költségeire, kötelezte magát arra is, hogy a hiányt majd máshonnan pótolja. (Szegény király! S mivel „nemzeti” volt: szegény nemzet!)

János az esküvő után egy gyenge évre, rögtön fia születésének hírül vétele után meghalt. Talán még a halálához is hozzájárult a szegénysége. Maga ugyanis ez időben távol, Erdélyben volt, oda kellett sürgősen mennie a már említett lázadás elfojtására. Gyermekágyas felesége viszont otthon volt Budán és ő orvosát felesége gyerekágyához küldte annak ellenére, hogy maga is nagybeteg volt. Mivel pedig más orvosa nem volt, maga kezelés nélkül maradt halálos betegségében. Ide jutott a magyarok királya a magyarok túlságos „hazafisága” miatt!

Ha erre valaki azt feleli, hogy nem a hazafiak, hanem a Ferdinánd-párti hazaárulók juttatták ide a nemzeti királyságot, azt feleljük neki, hogy ezeréves történelmünkben akkor még az egy Mátyást kivéve mindig a királyi rokonságból választották őseink a királyt. A megholt II. Lajosnak egyetlen, királyságra pályázó rokonát támogatni és megválasztani tehát nem hazaárulás volt, hanem a legtermészetesebb dolog, vagy a legrosszabb esetben is alkotmányos jog. S még ha el is ismernénk, hogy ugyanakkor Zápolya támogatása is alkotmányos jog volt (amit bajosan tehetünk, mert hiszen láttuk, hogy ellenkezett a szokásjoggal), akkor is meg kellene állapítanunk, hogy ezt az alkotmányos jogot gyakorolni akkor vétek volt a nemzet ellen.)

Bizonyítja ezt Zápolya állandóan „nyavalyás” volta, sőt utána századokon át az egész nemzet nyavalyás állapota, mert ezt a „nyavalyát” a nemzet megoszlása, megoszlását pedig egyedül a legtágabban értelmezett szabad királyválasztás állítólagos alkotmányos joga okozta.

Ha előre tudom, hogy jelöltem nem győzhet, vagy – ami még rosszabb – csak félig győzhet, de azért mégis makacsul ragaszkodom hozzá, hazaáruló és a nemzet tönkretevője vagyok még akkor is, ha elméletben jogom van választójogomat gyakorolni. Eljárásom annak bizonyítéka ugyanis, hogy az ellenjelöltet jobban gyűlölöm, mint amennyire a hazámat és népemet szeretem. Ez pedig hazaárulás.

Panaszkodott is Izabella még házasságának e rövid egy éve alatt is fűnek-fának, hogy csalódott, nem így képzelte el a dolgot, nem ilyennek gondolta a magyar királyi udvart. Otthon fényűző és pazarló anyjának ő volt a legkedvesebb gyermeke. Szépsége, igazán királynői alakja, előkelő fellépése, műveltsége, élénk szelleme s megnyerő társalgása miatt is elkényeztették a szülői házban. És ő, a gondtalan, derűs élethez szokott, szép, fiatal, élvezni vágyó és élvezni nagyon jól tudó királylány 20 éves korában kap egy 50 éves férjet, akit megtört már az élet, a sok kudarc, csalódás, szenvedés és a gondok, és akinek szenvedő arca, roskadozó, nehézkes a járása, vállig érő a haja és deresedő már a bajusza és szakálla.

Eggyel azonban meg lehetett elégedve Izabella János udvarában: a királyi palotával. A budaival és a visegrádival is. Ezek akkor még megvoltak abból a hajdani dicsőségből, melyet éppen férje és hívei herdáltak el hamarosan. A budai palotában volt a lakodalom és a tánc, mely egyébként hetekig tartott (de a török követség – olyan nagy úr volt Ferdinánd még János udvarában is – még a végén se mutatkozott). Az esküvőn megjelent előkelőségek nem győzték bámulni Mátyás királyi palotájának még akkor is tündöklő fényét.

A legragyogóbb volt a trónterem 1479-re utaló feliratával. Hasonlóan fényes volt Mátyás nagyszerű hálószobája és könyvtárterme, falain a magyar királyok arcképeivel, mennyezetén pedig „az egész égboltozat az égitestekkel és pályájukkal”. Ez még 1591-ben is megvolt. A palota szobái aranyozott gerendákkal voltak fedve „és szobrai, ívezetei, rakott művei csak úgy csillogtak a sok aranytól” Izabella lakodalmakor is. A visegrádi palota pedig, hova Izabella gyakran átkocsizott Budáról, még a budainál is nagyszerűbb volt. Azt mondja Oláh Miklós, hogy akkora volt itt a fény és a pompa, hogy ő olyat még Párizsban sem látott.

Ami még többet jelent, micsoda méretű volt minden! 350 terme és szobája volt a palotának, úgyhogy egyszerre négy királyt is vendégül láthatott volna összes kíséretével és szolgaszemélyzetével együtt.

Ha ezeket a palotákat kapja lakásul a királyunkká választott szentséges római császár és melléje még „hinterland”-nak [hátországnak, országrésznek] az egész Magyarországot (melyhez akkor még, mint láttuk, Raguza, a dalmát szigetek, sőt még Szilézia, Morvaország és Luzácia is tartozott), ki meri azt mondani, hogy nem lett volna belőle nemzeti király és nem lakott volna minálunk?! Az a világhatalom pedig, mely éppen akkor vált németből spanyollá, majd spanyolból újra németté, spanyolból német helyett nem vált volna-e magyar világhatalommá? Annyi egészen bizonyos, hogy mindez akkor egyedül csak tőlünk függött.

Az ittlakásból viszont már magától következett volna a magyar nyelv, melynek a királyi udvarban való meghonosodását az is nagyban meggyorsította volna, hogy a királyné (Anna) már eredetileg is magyar anyanyelvű volt. A politikai hatalom magyarrá válását pedig elvégezte volna Magyarország ereje és politikai súlya, ha ezt az erőt és súlyt pártoskodásunkkal nem tönkretesszük, hanem erősítjük, vagy legalább megőrizzük.

Izabella olyan tipikus lengyel és olyan jellegzetes olasz volt, mint lengyel apja és olasz anyja után várni lehet. Szép volt. Magas és karcsú, szellemes és művelt. Élénk természetű, nagy igényű, sőt pazarló. Szókimondó és szenvedélyes. Elkényeztetett és változékony, főképpen pedig elsőrangú színész.

Életrajzírója, Veress Endre azt mondja, hogy ő volt a legműveltebb magyar királyné egész ezeréves történelmünkben. Ez persze „pártos” kijelentés és a benne megnyilvánuló nagy jóakarat a „nemzeti” királynénak szól. Nem akarjuk Izabella műveltségét lekicsinyelni, de rá kell mutatnunk, hogy Veress pártosságában egészen elfelejti, hogy a Habsburg színvonalat nem olyan könnyű Lengyelországból elérni. Hát még felülmúlni! Hol volt Izabella intelligenciája és műveltsége Mária Teréziáétól, Eleonóráétól (I. Lipót) és Karolináétól (I. Ferenc utolsó felesége)? És hol volt Erzsébet királynénak (Ferenc József feleségének) intelligenciájától és műveltségétől?

De Miksa, II. Mátyás, II. és III. Ferdinánd, III. Károly, II. József, II. Lipót, V. Ferdinánd felesége, Zita királyné, vagyis úgyszólván kivétel nélkül mindegyik Habsburg királyunk felesége is volt olyan művelt, mint Izabella, ha Veress Endre – életrajza megírása közben – még úgy élvezte is Izabella sok és szellemes, gondos stílusú, kifogástalan helyesírású és szép külalakú levelét. (Már az maga is igen nagy jóindulat jele, hogy Veress kifogástalan helyesírást emleget egy négyszázötven éve írt francia vagy olasz levélben.)

Izabella Veress szerint négy nyelven tudott: lengyelül, franciául, németül és latinul. (Érdekes, hogy Veress Izabella olasz nyelvtudását – bizonyára feledékenységből – nem említi.) E két utóbbin kevésbé tökéletesen. Nemzeti szempontból mindent leront azonban, hogy még a „nemzeti” királyné javára annyira pártos Veress Endre is kénytelen megállapítani, hogy nincs bizonyítékunk arra, hogy Izabella Erdélyben magyarul is megtanult. Sokat jelentő dolog egy olyan „nemzeti” királynéban, akinek már az apja is tudott magyarul, maga pedig 20 évig élt Magyarországon és magyarok között. Láttára mindjárt nem találjuk olyan sérelmesnek Habsburgjainkban se, ha azt látjuk, hogy közülük is csak a későbbiekben tanultak meg magyarul.

Veress Endre Izabella csak egy magyar levelét látta, de azt is csak másolatban. Egyáltalán nem biztos tehát, hogy az eredetije is magyar volt. Bár ha eredetije is magyar lett volna, az se lenne bizonyíték, mert hiszen Izabella nemcsak magyar (ha ugyan voltak magyar levelei), hanem még latin leveleit se maga fogalmazta, mert latinul is inkább beszélni tudott, mint írni.

Nekünk itt nemcsak különös, hogy az utolsó nemzeti királynét annyira nem érdekelte annak a népnek a nyelve, melyből élt, melynek királynéja volt és melynek körében egész életét (gyermekkorát kivéve) eltöltötte, hanem az is, hogy mindez annyira nem lett akadálya annak, hogy kálvinista magyar történetírója egyenesen ne lelkesedjék érte s a magyar közvéleménynek is olyan feltűnően rokonszenves legyen, sőt a magyar irodalom egyenesen ne becézze.

A magyar közvéleménynek eszébe se jut, hogy ezzel Izabella, akinek nagy műveltsége csak fokozza ezt a bűnét, vétkezett a magyar nép és nyelv ellen, se az, hogy e kötelességmulasztás vagy legalább érdeklődés hiánya mögött ellenszenvet szimatoljon. Hogy is juthatna eszükbe, hiszen – mint mellékes dolgot – ezt nem is hallottuk soha. Ellenben ugyanezt a Habsburgokról nemcsak minden magyar tudja, hanem e fogyatékosságukat ellenszenv, rosszakarat, sőt ellenük való gyűlölet nélkül el se tudjuk képzelni. Mentségükre még csak az se jut eszükbe, hogy hiszen a Habsburgok „köztudomásúan” tehetségtelenek és szellemileg tunyák voltak, nekik tehát nehezebb lett volna magyarul megtanulniuk, mint a szellemes, élénk és annyira okos és művelt Izabellának.

Izabella vallásilag is jellegzetesen lengyel vagy – ami itt egyet jelent – olasz volt. Sohase lett eretnek, pedig bőven lett volna alkalma rá, hisz nála kisebb képességű fia háromszor is az lett és sorba végigjárta az akkor ismert összes protestáns felekezetet. A pápa iránt is igen nagy tisztelettel viseltetett. Levelezett vele. A misére járás fontos szerepet játszott életében, s ha csak nem volt beteg, még hétköznap sem mulasztotta el.

De viszont Erdély – a sok misére járás közepette – alatta lett protestáns s ő a kisujját se mozdította meg, hogy azzá ne legyen. (Csak nem azért annyira rokonszenves minálunk, hogy még azt is megbocsátjuk neki, hogy a magyar nyelv nem érdekelte?) Egész másfajta katolikus volt tehát, mint a Habsburgok.

Nálunk azonban a katolicizmusnak Izabella-féle fajtája a rokonszenves (nemcsak nálunk, hanem mindenütt), nem pedig a Habsburg-féle. Izabella – mondják – nem volt fanatikus, mint a Habsburgok, s nem szerette jobban a dogmákat, mint embertársait. Elfelejtik az érvelők, hogy ha azok a dogmák igazságok, akkor valóban jobban kellene szeretni őket, mint felebarátainkat, sőt valójában nem is szeret, hanem gyűlöl az, aki az igazság ellenére szeret. Kényelemszeretet és népszerűség-hajhászás ez, nem pedig felebaráti szeretet, kivált egy olyan asszonyban, akinek egész élete templomba járásból áll.

Miért járt akkor templomba, ha nem hitte azokat a dogmákat, melyeken a misére járás alapul? Ha pedig hitte, miért nézte ölbe tett kezekkel, mint pusztítják ki azok lelkéből, akikért felelős volt, mert hiszen „nemzeti” királynéjuk volt?

Milyen szép lett volna, ha Izabella megmutatta volna, hogy az igaz hitet Magyarországon egy nemzeti királyné is meg tudja védeni, nemcsak a gyűlölt „idegen”? De hát éppen az volt a baj, hogy nagyon jól tudta, hogy ha ő is megvédi itt a dogmákat, akkor őróla is mindjárt kisül, hogy „idegen” – sőt felháborító módon –, még csak magyarul se tanult meg soha.

Hogy aztán az ilyen misére járások mellett csak milyen erkölcsű tud lenni az ember gyereke, azt Izabella királyné „épületes” életéből nemsokára szintén meglátjuk. Itt jegyezzük meg azt is, hogy azt is látni fogjuk majd, hogy II. Rákóczi Ferenc nagy pietizmusa se volt sokkal különb, mint Izabelláé. Pedig ő is mennyire meghatja vele „hazafias” szívünket!

Izabella is mondott szép szavakat az egyházrablás ellen, akár Zápolya János. Izabella is hangoztatta, mikor az erdélyi magyarok tág lelkiismerete áldozatvállalás helyett egyházi javadalmak jövedelméből akarta eltartani, hogy neki a másé, de különösen az Egyházé nem kell. De hát – természetesen – azért mégiscsak kellett, mert élni valamiből mégiscsak kell. Az ő pompakedvelése, nagy igényei, élvvágya és pazarló hajlamai mellett a szó komolyan vevéséhez kissé nagyobb katolicizmus, nagyobb meggyőződés, nagyobb akaraterő és lemondás kellett volna, mint amekkora őbenne volt.

János politikájának végzete halála után hamarosan beteljesült. Láttuk, hogy „egyenrangú” szövetségese, a török, az ország közepét Buda várával együtt magának tartotta meg. Csak nem lehet olyan bolond – mondta –, hogy ennyire fontos várat asszony- és barátkézen hagyjon! (Pedig mellesleg annyira különlegesen jó kéz volt az a barátkéz, hogy éppen akkor vette ki a kezéből Szulimán, mikor a barát lángesze, hősiessége és bámulatos energiája Ferdinánd egyik legnagyszerűbben felszerelt ostromló serege ellenében is megtartotta ezt a várat.)

Majd ha megnő a kis „István” és 20 éves erős férfi lesz majd belőle, majd visszaadom neki, vigasztalta a „nemzeti” magyarokat uruk, a szultán. (Említettük már, hogy a kis István megérte a 20 évet, de persze Buda várát sohase kapta többet vissza, pedig egyébként török szempontból igen jól viselkedett és ezért nagyon benne volt a szultán cukrospikszisében.) Izabellának és a kis Istvánnak tehát költöznie kellett Budáról előbb Lippára, aztán még tovább: Erdélybe. Mivel lovaik nem voltak s a szultántól se kaptak, ökrös szekereken költöztek, igazi király módra.

Erdélyben, Gyulafehérvárott, a koldus királyné a nemzeti királyságért annyira lelkesedő, áldozatkész alattvalóitól a püspöki palotát kapta lakásul. Éppen meghalt ugyanis az utolsó tényleges erdélyi püspök. Illetve meg se halt még akkor, szegény, de mivel igen oda volt már, hát vártak egy kicsit, míg meghal. Mikor aztán valóban meghalt, Izabella szemrebbenés nélkül beköltözött a püspöki palotába s onnan járt szorgalmasan a misére. A lelkes erdélyi rendek a királyné és fia udvartartására is a püspök javadalmát rendelték. Pedig akkor még nem is volt kommunizmus.

Láthatják belőle a XX. század kifosztott magyar protestáns földesurai és kulákjai, hogy valójában mikor kezdődött hazánkban a kommunizmus. Amit ekkor még csak a püspök és az Egyház szenvedett, ez volt a folyamat kezdete; amit ők szenvedtek, a nemrég múlt években, az a beteljesülése volt. Láthatják, hogy a kezdet az ő „hitüktől” nem is volt olyan nagyon független. Ők a „népi demokrácia” idején csak azt a levest ették meg, melynek főzését 400 évvel ezelőtt az ő őseik kezdtek meg. (Ha pedig e megállapításomon okulás helyett megsértődnek, fiaik vagy unokáik újra meg fogják majd enni ezt a feketelevest, mely arra talán még keserűbb lesz, mint az, melyet napjainkban kellett elfogyasztaniuk.)

És a pápával gyermeki tisztelettel levelezgető és az eretnekségtől elméletben annyira óvakodó katolikus nemzeti királyné természetesen a püspöki vagyont is elfogadta a püspöki lakás mellé, s így ő is oka lett annak, hogy utána 150 évig nem volt Erdélyben katolikus püspök. Nem is lehetett, mert hiszen ha újra lett volna, akkor a házát és a vagyonát is vissza kellett volna neki adni s akkor az erdélyi „hazafias” rendeknek maguknak kellett volna „nemzeti” királynéjuk és fia lakásáról és eltartásáról gondoskodniuk, ami pedig már az erszényükre ment volna. Kimondták tehát helyette a vallásszabadságot.

Így a pénzük is megmaradt, és ráadásul még ország-világra szóló dicsőséget is szereztek maguknak, mert hiszen a vallásszabadság kimondásában állítólag az erdélyiek voltak az egész világon az elsők s így a felvilágosultságban és haladásban megelőztek minden emberfiát.

Mikor aztán 150 év múlva a Habsburgok végleg visszafoglalták Erdélyt, ők nemcsak az erdélyi püspökséget állították vissza, hanem régi vagyonát is. Hiszen e nélkül az egész püspökség csak annyit ért volna, mint Izabella katolicizmusa. Emiatt természetesen a Habsburgoknak az erszényükbe is be kellett nyúlniuk. Amennyiben ugyanis e vagyon azóta már állami tulajdon lett, nekik kellett róla lemondaniuk, amennyiben pedig protestáns magántulajdonná vált, megint csak az erszényükbe kellett nyúlniuk, mert most már nem lehetett egyszerűen csak megfosztani tőle az új tulajdonost.

Hálából megkapták érte aztán a fanatikus, gyűlölködő, vallásüldöző jelzőt még a katolikusoktól, sőt sokszor még a katolikus papoktól is, mert sokszor ők se tudnak vagy mernek önállóan gondolkodni és ők is azt szajkózzák, amit a magyar történelemben és irodalomban olvasnak.

Izabella tehát az Egyháztól rabolt palotában lakva és az Egyháztól szentségtörően elrabolt vagyonból élve továbbra is megmaradt „tántoríthatatlan” katolikusnak és épp oly szorgalmasan járogatott a szentmisére, akár otthon, Krakkóban. Nem ő rabolta el az egyházét – ilyen szentségtörést ő a világ minden kincséért meg nem tett volna még akkor se, ha éhen kellett volna halnia –, csak hallgatagon, sőt lehet, hogy egyenesen fájó szívvel elfogadta azt és élt abból, amit mások tág lelkiismerete rabolt el.

Maga Pilátus se ölette volna meg Jézust. Ellenkezőleg, sajnálta és sokért nem adta volna, ha a zsidók fanatikus gyűlöletét le tudta volna szerelni. Csak arra nem volt hajlandó, hogy Jézus kedvéért magára vonja annak a népnek a gyűlöletét, melynek körében élni volt kénytelen s Jézus miatt esetleg még a császár kegyét és így állását is kockáztassa. Így került aztán a világ megváltója keresztre és így került az erdélyi katolicizmus is végső pusztulásra, mely pásztor nélkülivé vált, s melynek részére papi utánpótlásról ettől kezdve senki se gondoskodott.

De azért Izabella mégis sokkal különb volt, mint külföldi „kartársai”. Ő ugyanis, ha elfogadta is a másét és éppen az Isten Egyházáét, és ha vele ugyanannak a hitnek a kipusztulását is okozta, azok lelkéből, akiért állása miatt Isten előtt felelős volt és mely hitnek maga is követője volt, csak azért tette, mert rászorult, mert szegény, mert királyi proletár volt (ez azok bűne is volt, akik „nemzeti” királyt akartak, de proletársorban hagyták), de külföldi „kartársai”: a Tudorok Angliában, a Wasák Svédországban, a többiek Dániában, Norvégiában, a német fejedelemségekben, Németalföldön, nem voltak királyi proletárok, mégis elszedték az Egyháztól, püspököktől, papoktól, szerzetesektől palotát, kolostort, földet, pénzt, művészi kincseket, regáliákat [királyi egyedárusítási jogokat], vámjogot, vásárjogot s még jobban kipusztították a katolikus hitet országukból és népük lelkéből, mint ahogyan Izabella mulasztásából kipusztult Erdélyből.

Igaz, hogy abban, hogy Izabella csak királyi proletár volt, nemcsak az erdélyi rendek voltak vétkesek, hanem maga Izabella is. Hiszen nem volt az a Dárius kincse, melynek ő nyakára ne hágott volna. Ebben is olyan volt ugyanis, mint a XX. század proletárságának az alja, mely szintén csak azért van nyomorban, mert mikor van, akkor elmozizza, elszórakozza, elissza, elcigerettázza, ellóversenyezi, elfagylatozza azt a pénzt, melyet lakbérre, ruhára és élelemre kellene félretennie.

De az se elsősorban Izabella érdeme, hogy Erdélyből mégse pusztult ki a katolicizmus oly tökéletesen, mint a Skandináv-államokból és egyes német fejedelemségekből, hanem azoké a Habsburgoké, akiknek az ő férje és fia, bár gyenge, sőt szánandó, de lelküknek a töröknek való eladásával mégiscsak hatályos vetélytársa lett.

A Habsburgok védték ezt az erdélyi katolicizmust addig is, míg a kálvinista „nemzeti” fejedelmek elnyomását (akarom mondani: vallásszabadságát) szenvedte, a törököt Erdélyből kiűzve s ezzel ott a kálvinista „nemzeti” uralmat megdöntve ők állították vissza a 150 évig elnyomott erdélyi püspökséget, ők adták vissza a vagyonát, ők tették újra lehetségessé papnevelő felállítását s így a papi utánpótlást, ők állították vissza a katolikus plébániákat az erdélyi városokban (mert addig, míg ott az a közmondásos híres vallásszabadság uralkodott, mindez tilos volt), és ugyancsak sok fáradsággal és sok kudarc után ők hozták vissza az Egyházba még az erdélyi oláhságnak is majdnem a felét.

A földön ugyanis még az eszméket, tehát a hitet és a rajta alapuló erkölcsöket is csak földi, anyagi eszközökkel, tehát politikai és gazdasági erőkkel, pénzzel, vagyonnal, hatalommal, tekintéllyel lehet hathatósan terjeszteni, olyan formában, hogy a föld javait nem a magunk élvezeteire vagy érvényesülésére, a kezünkben lévő hatalmat nem a magunk dicsőségére és népszerűségünk fokozására használjuk, hanem eszmék szolgálatába állítjuk akkor is, mikor ez ránk nézve önmegtagadást jelent, részünkről lemondást kíván, népszerűségünk, hírnevünk, dicsőségünk csökkenését hozza magával, esetleg – mert a tömegek olyan magaslatra ritkán tudnak emelkedni, hogy ezt megérteni és méltányolni is tudnák – becsületünk teljes elvesztésével, sőt nevünk emlékének még a történelemben való meggyalázásával is jár.

Azok az Isten igazi szolgái, akik ezt gyakorolják a földön, akik nemcsak sóhajokkal és szép szavakkal, hanem tettekkel, élő és megfogható értékekkel állnak az Isten országa szolgálatába. Az uralkodók, a gazdagok és a hatalmasok rendelkeznek a földön a mammonnal, az ember pedig a mammont is köteles Isten szolgálatába állítani, sőt átütő, tömegekre kiterjedő sikereket a földön a mammon ellenében, sőt a mammon nélkül nem is lehet elérni.

A gonoszok éppen azt irigylik legjobban Istentől, ha őt a földön még a pénz, a hatalom és a fegyver is szolgálja. Gyűlöletük tehát elsősorban azok ellen irányul, akik a pénzt és a földi hatalmat is az Isten szolgálatába állítják.

Figyeljük csak meg, mennyire elárasztotta az ilyen uralkodókat rágalmaival és gyűlöletével a történelem! Milyen gyűlölt alakok ott: Katolikus Ferdinánd és Izabella, II. Fülöp, Alba herceg meg a mai Franco, s általában a spanyolok és Spanyolország, s milyen gyűlölt nálunk II. Ferdinánd és I. Lipót s általában a Habsburgok! Milyen gyűlölt a „véresnek” nevezett Tudor Mária Angliában. Világos, hogy nem rémuralmat dicsérnek ezzel, mert igazi katolikus és rémuralom összeegyeztethetetlen. A katolikus hitbuzgóságból csak Isten ellenségeinek rágalmai csináltak rémuralmat.

A Habsburgok elsősorban a már nemcsak Erdélyben, hanem az anyaországban is úgyszólván már teljesen elkallódott egyházi vagyon visszaadásával tartották meg Magyarországot katolikusnak, illetve tették újra katolikus országgá. S ennek a már elorzott egyházi vagyonnak a visszaadása volt a legnehezebb és legnagyobb önzetlenséget s így szeretetett kívánó feladat. Nem történt ez csak úgy magától, sőt elmondhatjuk, hogy nagyobb áldozatot kívánt a Habsburgoktól, mint amekkora lett volna Izabella részéről az, ha az erdélyi püspöki palotát és vagyont nem fogadta volna el. Ezt az egyházi vagyont ugyanis tulajdonképpen maguknak a Habsburgoknak kellett újra megvenniük és újra az Egyháznak adományozniuk.

Aki ismeri a történelmet s általában ért valamit a nemzetek gazdasági és pénzügyi helyzetéhez, befolyásához a történelem alakulására, tudja, hogy még a jól gazdálkodó, tele kincstárral rendelkező uralkodók is milyen nehezen adták a pénzt! (Éppen ezért voltak rendben a pénzügyeik és volt tele a kincstáruk.) Képzelhetjük tehát, milyen emberfeletti áldozatokba került a majdnem kivétel nélkül rosszul gazdálkodó s ezért mindig pénztelen, mindig adósságokban nyögő Habsburgok részéről az egyházi vagyonnak ez a visszaszerzése. Hogy mégis megtették, ez volt az igazi vallásosság. Milyen idétlen ehhez képest Izabella vallásossága!

Arról ugyanis szó se lehetett, hogy a már elorzott egyházi javakat egyszerűen csak elvegyék új tulajdonosaiktól és visszaadják a jogos tulajdonosoknak, az Egyháznak. (Németországban ezért robbant ki a 30 éves háború.) Ez olyan ellenszenvet és gyűlöletet keltett volna ellenük, hogy – úgyis mindig népszerűtlenek lévén – ilyen fényűzést semmiképpen se engedhettek meg maguknak. Ezért nekik a visszaadott egyházi vagyonért kártérítést kellett fizetniük, ami bizony egy kissé nehezebb dolog, mint misére járogatni és a pápának hűségtől csepegő leveleket írogatni. Az emberek ugyanis csípnek, marnak, rúgnak, harapnak, gyűlölnek és gyűlölettől tajtékzanak, ha anyagi érdekeikben károsítják őket s el akarják tőlük venni azt, ami tényleg már az övék. Hogy jogtalanul az övék, azt nem hajlandók tudomásul venni.

Mit kellett például szenvednie a jó Tudor Máriának, VIII. Henrik leányának, mert az Egyháztól elorzott javakat kártérítés nélkül vette vissza az új tulajdonosoktól! (Akkor még csak néhány éve bírták az elrabolt egyházi javakat az új protestáns tulajdonosok s így nem lehetett szó olyan hosszú birtoklásról, mely miatt az Egyház tulajdonjoga elévüléséről lehetett volna beszélni.) Mennyi összeesküvés tört ki miatta ellene! A vége aztán mégis az lett, hogy a vagyon a rablóknál maradt (ma is ott van) s a katolikusok lettek vértanúk vagy jutottak koldusbotra. A gonoszok, akik kezéből az elrabolt anyagiakat vissza akarta szerezni, még Tudor Mária nevét és emlékét is átkozottá tették. Ő lett a kegyetlen, ő lett a „véres” Mária, nem pedig a szentségtörő rablók.

Nehéz volt az erdélyi (és magyarországi) egyházi vagyont visszaszerezni a Habsburgoknak is, mert pénzük nekik is épp úgy nem volt soha, mint Izabellának. Igaz, hogy azzal a különbséggel, hogy Izabellának azért nem volt, mert elpazarolta, Habsburg királyaink azonban egyik szerényebb volt, mint a másik. De sajnos, a Habsburgoknak is megvolt az a hibájuk, hogy fösvények ők se voltak. Maguktól sajnálták a pénzt, de mástól nem. Nagyon urak voltak és igen királyilag viselkedtek. Úgy is nevelték őket, hogy egy uralkodó nem lehet krajcároskodó. Ahhoz a nagylelkűség, a bőkezűség illik!

Gyulafehérváron kívül már akkor is Kolozsvár volt Erdély középpontja. Izabella itt is sokat tartózkodott. Mivel azonban királyi vagy fejedelmi palota itt sem volt, itt is úgy segítettek rajta a rendek, hogy mivel úgyis nemrég kergették ki a városból – hiszen ők mondták ki a világon legelőször a vallásszabadság dicső és haladó elvét – a domonkosokat, igazi bolsevista módra, ezek szép nagy kolostorát adták át a királyné számára palotának és Izabella természetesen ezt is szemrebbenés nélkül elfogadta.

Ettől kezdve, mikor a királyné Kolozsvárott tartózkodott, itt a hajdani kolostorban, folyt a dáridó, az állandó tánc, vigalom, farsangi mulatozás, evés-ivás, sokszor olyan éjszakai csendháborítással és botrányokkal, hogy még a városi tanácsnak is foglalkoznia kellett vele. Egy alkalommal, mikor a királyné elutazott, a városi tanács, mivel már tűrhetetlenné kezdett válni a helyzet e tekintetben is, szekérszám fuvaroztatta el a kolostorpalotából az ott felhalmozódott piszkot, szemetet „et stercora”.

Tudor Mária, láttuk, „véres” lett, mert lelkiismerete volt és végre akarta hajtani a tízparancsot és ismét a szent eszme szolgálatába állítani azt a vagyont, melyet ősei a hit céljaira adtak, de gonosz kortársai a maguk önző céljai számára elragadtak. Az erdélyi rendek ezzel szemben világhírűek és áldott emlékűek lettek, mert ők éppen az ellenkezőt csinálták. Ők a vallásszabadságnak „noch nie dagewesen” bajnokai lettek általa.

Izabella személye is rokonszenves, az ő emléke is áldott lett. Megbocsátottuk neki még azt is, hogy húsz év alatt se tartotta érdemesnek megtanulni annak a népnek a nyelvét, melynek „nemzeti” királynéja lett. Izabella naponkénti misére járása ellenére is népszerű tudott maradni, mert ő nemcsak maga élt, hanem másokat is élni hagyott. Mivel ő maga elfogadta az elfogadhatatlant, sohase kutatta, hogy kik szereztek még belőle és mit. Ezért mi csak Mária Terézia ledér erkölcseiről tudunk (amiről a történelem egyáltalán nem tud, de tudja éppen az ellenkezőjét), Izabella erkölcseinek fogyatékosságairól nem tudunk (arról csak a történelem tud).

Ki nem ismeri nálunk Arany költeményét (Török Bálint című): „Izabella királyné Budában, azt se tudja, hova lesz buvában”? S ki nem ismeri, s ki nézi meghatódás nélkül a híres képet, melyen Izabella királyné búcsúzik Erdélytől, mikor az országhatáron egy öreg szilfa törzsébe bevéste a három betűt: S.F.V. (Sic fata volunt: Így van megírva a sors könyvében)? Nagyon szép ezen a képen a búcsúzó asszony. Maga a megtestesült bánat. Mellette látható magános úri fogata, mely majd elviszi (mindjárt látjuk majd, mennyire nem) örökre. Csak akkor ment volna el örökre, ha a szavát megtartotta volna. A valóságban Izabella egyébként is egy egész társzekérkaravánnal utazott, nem pedig egy könnyű kis úri hintóval, s ha a művész a valóságot festette volna meg, akkor a szekérkaraván okozta nagy portenger, a csend, a magány hiánya és a nagy prózaiság ugyancsak elrontotta volna a borongó meghatódás hangulatát.

Az Izabella iránti nagy magyar s különösen protestáns rokonszenvet az is bizonyítja, hogy míg egész sereg nagy emberünk van, akinek még nem akadt életrajzírója, Izabellának már 50 évvel ezelőtt akadt Veress Endre személyében. Több mint 500 oldalt szentel életének.

Bevezetésében azt ígéri, hogy „elfogultság és szépítés, részrehajlás és kedvezés nélkül” fog írni. Érdekes azonban, hogy mindezt maga se meri bizonyosra ígérni. Csak azt mondja: „Azt hisszük.” Még különösebb, hogy azt viszont nem is ígéri, hogy kíméletlen vagy szigorú nem lesz. Az ugyanis eszébe se jutott, hogy esetleg még ez is lehetséges. Aki ugyanis mindennapi misére járása ellenére és a pápával való gyermekien alázatos levelezése ellenére is annyira megértő tudott lenni a protestantizmus és a protestánsok anyagi érdekei iránt, hogy juthatna arról eszébe egy haladó, felvilágosult embernek, aki ráadásul még protestáns is, hogy ne szépítve, hanem túl szigorúan írjon róla?

Igaz, hogy Izabella lelkét a sok misére járáson kívül még ledér életmód (amit „haladó” tisztelői még szintén könnyen megbocsátanának neki), sőt – mint látni fogjuk – kegyetlen gyilkosság, mégpedig magyaroknak idegenek kedvéért és álnokul végrehajtott legyilkolása és azonkívül még hamis eskü, idegenpártolás és a magyarok ismételt becsmérlése is terheli, de hát – Uram, Istenem! – hogyne lehetne ezt megbocsátani egy olyan szép és szeszélyes asszonynak, mint Izabella volt? Hiszen annyira türelmes volt a másvallásúak iránt, és egyébként is az utolsó nemzeti király felesége és fiának anyja volt!

Csak nem vehetjük tőle zokon, hogy annyira szerette a lengyeleket, mikor maga is lengyel volt? Hogy pedig néha egy-egy magyarellenes szót is elejtett, nem természetes-e egy olyan szeszélyes, elkényeztetett asszonyban, mint ő volt? Hogy aztán ez a nagy lengyelszeretet lengyel szeretőtartássá is fajult, azt is csak az tarthatja bűnnek, akinek szemében vétek az, ha egy szép asszony maga is szereti a szépet.

Hogy aztán Izabellának még a szeretői is lengyelek vagy olaszok voltak s talán még kivételképpen se akadt köztük magyar, azon meg azért nem botránkoznak meg hazafiaink, mert ezt a kis jelentéktelen körülményt egyszerűen nem veszik észre. A „szépítés és kedvezés nélkül” író Veress például azzal intézi el Izabella esküszegéseit, hogy nem vehetjük tőle zokon, ha a körülmények és ellenfelei mindenre elszánt furfangjaitól rákényszerítve megtanult színészkedni.

Veress Endre nyíltan „rokonszenves egyéniségnek” nevezi Izabellát, sőt azt mondja, hogy az az 5-6 év, melyet életrajza megírásának szentelt, „lelkünk gyönyörűségére” volt. Hogy a gyönyörűséget az okozta-e, mert Izabella a Habsburgokkal ellenkező politika képviselője volt, vagy pedig, mert ezt valóban megérdemelte, mindjárt meglátjuk. De félreértés kikerülésére, meg hogy Veress Endréhez igazságtalanok haló porában se legyünk, meg kell jegyeznünk, hogy Veress egyáltalán nem tartozik a túlzott Habsburg-gyűlölők közé. Ő egy cseppet se túlzóbb vagy gyűlölködőbb, mint az átlag magyar történetírás vagy közfelfogás. Cáfolatunk tehát nem az ő megbélyegzése akar lenni, hanem általában a magyar történetírás elfogultságára való rámutatás és a félrevezetett magyar közvélemény felvilágosítása.

Izabella, mint királyné

Rá kell mutatnunk, hogy nemcsak Zápolya János, hanem Izabella is sokkal többet és többször szegte meg a magyar alkotmányt és többször sértette meg a magyar szabadságot, mint akármelyik Habsburg. Csak „az utolsó nemzeti királynak” és nejének a bűnt megbocsátjuk, sőt bűnüknek se vesszük, míg a Habsburgoknak nem, sőt egyenesen gyűlölethadjáratot vezetünk miatta ellenük.

Például egy 1551. január 19-én kelt Ferdinándnak szóló jelentésből (Veress, 312. o.) Fráter György állításaként megtudjuk, hogy Izabella ijedtében az addigi adó kétszeresét ígérte a töröknek s Fráter György volt kénytelen figyelmeztetni a törököt, hogy Izabellának erre a rendek hozzájárulása nélkül nincs joga.

Mikor Ferdinándot kijátszva és a vele kötött egyezséget lábbal tapodva, fiával együtt újra visszatért Erdélybe, egészen abszolutista módra uralkodott, mégpedig – csodálatos! – az erdélyi országgyűlés hozzájárulásával. Tehát az ő országgyűlései is csak olyan lélektelen szavazógépek voltak, mint Mátyáséi, Zápolya Jánoséi, Hitleréi, Sztálinéi vagy Rákosi Mátyáséi.

„A kormányzást és igazságszolgáltatást maga gyakorolja.”

„A kincstartói hivatal megszűnik és az ország jövedelmeit ezután maga a királyné fogja kezelni.”

„A hivatalok betöltésének jogát is magának tartja fenn, udvarában pedig idegeneket is alkalmazhat.” (Szilágyi, V., 425. o.)

Ez mind a legtisztább abszolutizmus és merőben ellenkezik az ezeréves magyar alkotmánnyal. Pedig mindegyik a „szabad”, a „független”, a „magyar” Erdély országgyűléseinek határozata. A magyar történetíróknak és velük a magyar közvéleménynek azonban annyira nem fáj mindez, hogy még csak észre se veszik. Ilyesmi csak akkor vág elevenükbe, ha ezen a címen a Habsburgokon rúghatnak.

De mindez nemcsak a mai közönségnek nem fájt, de nem fájt az az akkori országgyűlési rendeknek se, mert hiszen szó nélkül megadták hozzá Izabellának a felhatalmazást.

Rábízták – kincstartó helyett – az ország összes jövedelmének a kezelését is, noha akkor már jól ismerték s így tudták, hogy nincs az a pénz, amit el ne költene.

Ezzel szemben milyen szűkmarkúak, illetve milyen bátor kurucok voltak „a német elnyomás alatt” Pozsonyban a magyar rendek! Mennyire körömszakadtáig ragaszkodtak minden valóságos vagy vélt jogukhoz!

Csak azt nem értem, hogy mertek így viselkedni ott Bécs torkában, ha csakugyan annyira el voltak nyomva? Hogy nem féltek „büszke Bécsnek rettenetes császárától” (Arany: Rákócziné), pribékjeitől, hóhéraitól, börtöneitől, vérpadjaitól? Lám, Rákosi Mátyás alatt mukkanni se mert a magyar országgyűlésnek nevezett gyülekezetben senki, sőt tapsolta ott még halálos ellenségeit is tenyere szakadtáig. De látjuk, hogy Izabella alatt is ellenmondás nélkül mondott le az erdélyi nemesség úgyszólván minden alkotmányos jogáról és átadott hatalmat, pénzt, közigazgatást, igazságszolgáltatást, királyi uradalmakat, várakat, mindent a királyné, a szintén idegen királyné kezébe, és ráadásul még azt is hangsúlyozottan megengedte, hogy idegeneknek is tetszés szerinti számban adhat tisztségeket.

Izabellának tehát igazán könnyű volt az alkotmányt megtartania, mert hiszen egyszerűen eltörölték az alkotmányt a kedvéért s törvényben mondták ki, hogy neki minden szabad. Csodálatos, hogy Izabella még ennek ellenére is megszegte a törvényt. Ugyanezen az országgyűlésen ugyanis azt is elhatározták, hogy adományleveleket a maga és a fia nevében együtt kell kiállítani. Veress azonban, akinek adatai gyűjtése közben ezek az adománylevelek a kezében voltak, hangsúlyozza (425. o.), hogy „a királyné ennek éppen fordítottját gyakorolta, amennyiben az okleveleket csupán a saját nevében adatta ki és csak ritkán íratta alá fiával is”. Még csodálatosabb, hogy a kálvinista Veress Endre nemcsak fel nem háborodott mindezen, hanem egyenesen „lelke gyönyörűségére” szolgáltak. Ilyen nagy szerepe lehet és van a történelemben az egyéni megítélésnek és viszonylagosságnak!

Őseink mindig a magyar alkotmányosság alapelvének tartották azt az elvet, hogy adót kivetni csak országgyűlési határozat alapján lehet s ezért a Habsburgok „elnyomó” uralma alatt a rendek e joguk megsértésének még a gondolatára is hazafias dührohamokat kaptak. Ezt a valóságban is megkísérelni pedig teljesen hiábavaló lett volna, mert hiszen a megyék a király esetleges törvénytelen rendeleteit úgyse hajtották volna végre. Ehhez a megyék teljes eltörlése kellett volna, erre pedig a Habsburgok – az egy II. Józsefet kivéve – még gondolni se mertek. (Ki tudná okát adni, hogy nálunk mégis miért éppen ez a II. József „a legrokonszenvesebb Habsburg”?)

I. Lipót, aki rövid időre megpróbálta (nem a megyék eltörlését, hanem csak az országgyűlés adómegszavazása nélküli adóbehajtást), ijedten hagyta abba, akkora volt a felháborodás és elkeseredés miatta. Ma már harmadfélszáz esztendő telt el azóta, de azért még ma is toporzékol miatta minden „jó” magyar, ha eszébe jut. Lipótnak nagy bűnét nem közömbösíti ugyanis az a nagy előny, mellyel II. József rendelkezik, hogy ő legalább nemcsak a magyar alkotmányt vette semmibe, hanem az Egyház orra alá is borsot tört.

Lipótot, szegényt éppen ellenkezőleg, még at a törvénytelen adóbehajtásnál is nagyobb tehertétel is nyomja, hogy még a jezsuitáknak is barátja volt. Ezért aztán az ő galád merénye a magyar alkotmány és a szabadság ellen annyira felháborít minden igaz magyar keblet, hogy már a neve hallatára is a szitkok és átkok olyan áradata indul meg az igaz magyar szívekből és szájakból az ősellenséges faj, Bécs, Habsburgok, császár és minden ija-fia, papja, jezsuitája és pereputtya ellen, hogy nincs emberi erő, mely megállítani tudná még ma, háromszáz év távlatában sem.

Láttuk, hogy János király „nemzeti” királysága alatt ilyen törvénytelen adóbehajtások is napirenden voltak (látjuk majd, hogy Mátyás király alatt is napirenden voltak, no meg Thököly alatt is, tehát ezek tulajdonképpen a „nemzeti” uralmak velejárói), és láttuk, hogy ez a törvénytelen adózsarolás János alatt éppen Erdélyben milyen nagymérvű volt.

A Habsburgok még arra se tudták rábírni a magyar országgyűléseket, hogy az adót több évre is megszavazzák. János alatt szó se lehetett az adó megszavazásáról, hiszen – kivált uralma második felében – egyáltalán nem is tartott országgyűlést s alattvalói úgy megszokták már a törvénytelenséget, hogy közvetlen halála előtt az erdélyiek azt már nem is sérelmezték, hogy nincs országgyűlés, tehát törvénytelen az adókivetés, hanem csak azért könyörögtek, hogy az adó, amit törvénytelenül kiszipolyoznak belőlük, legalább ne legyen kibírhatatlanul nagy.

Nemcsak János, Izabella is önkényesen vetett ki alattvalóira, illetve szipolyozott ki alattvalóiból adót. Veress is elismeri, sőt kiemeli, hogy a neki annyira kedves Izabella rendkívül pazarló volt. „Hogy tudott örülni – írja – egy-egy szép ékszernek, melyet valamelyik főúr nején megpillantott vagy valami ajándéknak, mellyel meglepték!” Ez nem is lett volna még olyan nagy baj, de az már igen, hogy nemcsak nagyon örült, ha ajándékot kapott, hanem viszonzott is, mégpedig királyilag s nem is kis Erdélyileg!

Mikor egyszer testvére, II. Zsigmond lengyel király, tizenkét gyönyörű fekete paripával és a hozzávaló szép fekete bársonyos hintóval lepte meg, örömében annyi pénzt, kincset, drágaságot küldött neki viszonzásul, hogy az emberek nem akartak ott Erdélyben hinni a szemüknek, s az a pletyka keletkezett miatta, hogy újra el fogja hagyni Erdélyt fiával, mert vagyonát már előre Lengyelországba menti. (Veress, 470. o.) Így aztán nem csoda, hogy az 1568 júniusában tartott gyulafehérvári országgyűlés tárgysorozatán többek közt az is szerepel, hogy a rendek már nem győzik a királyné iszonyú költségeit, s azt kívánják tőle, hogy menjen Váradra lakni. (462. o.)

Azt is megtudhatjuk Veressből, hogy a naponta misét hallgató, de azért mégse bigott, s így életrajzírója, a magyar irodalom és a magyar közönség előtt rendkívül rokonszenves „nemzeti” királyné várbeli katonái zsoldját a nemrég menekülésre kényszerített váradi minoriták ingóságainak és templomi kegyszereinek értékesítéséből szerzett pénzből fizette ki. Láthatjuk ebből egyúttal azt is, milyen volt az a vallásszabadság, melyről Erdély annyira híres. S a vallásos nemzeti királyné, mint láthatjuk, nem bünteti a galád tettet, hanem a markát tartja ki a zsákmány után s osztozik benne a vallásszabadság bajnokaival.

E „vallásszabadság” hitványságát még növeli, hogy mentségül igazán nem mondhatjuk, hogy a kolostorok nagyon túltengtek volna Izabella Erdélyében s csak a feleslegtől szabadították meg az országot. Nem felesleg volt ez, hanem úgyszólván már az utolsó. Ezért Izabella is már csak ez egyszer tudott ilyen forrásból pénzt szerezni.

Egyéb híján hát kölcsönöket vett fel vagy úgy zsarolt ki pénzt és ott, ahol és ahogy és amennyit lehetett. Az 1558. február 11-ei kolozsvári országgyűlésen például figyelmeztette a rendeket azokra az áldozatokra, melyeket ő saját kárával is az országnak tett (!), kiadásai fedezésére engedélyt kért új harmincadok felállítására és a szász papok tizede háromnegyed részének lefoglalására. A szászok mindent megtagadtak, a harmincadot is, mert akkor – mondták – minden megdrágul és tönkremegy az ipar is, meg a kereskedelem is. Ez igaz is volt.

Az eredmény aztán az lett, hogy a szász papok (természetesen lutheránus papokról van szó) tizedéhez sem lehetett nyúlni és a szász városokban, ahol a legjobban lett volna mit harmincadolni, ott se lehetett új harmincadokat felállítani. Helyette behoztak azonban új harmincadokat Váradra és Kolozsvárra, mert ezek iparossága magyar volt s nekik érdekeik megvédésére nem volt olyan hatalmuk, mint az erős és gazdag szász városoknak, melyek ezt a vérlecsapolást a maguk részéről meg tudták akadályozni.

Az esetből láthatjuk, de egyébként e nélkül is magától értetődő, hogy az erdélyi országgyűlések nem azért mondtak le a már fentebb említett esetben is és most is függetlenségükről és úgyszólván minden jogukról, mert nagyon szerették Izabellát, hanem azért, mert kénytelenek voltak, mert jog nélküli, elnyomott szolgák voltak. De viszont a szászok már nem voltak azok (és a német uralom alatt „nyögő” anyaországi magyarok se, mert azok ki merték nyitni a szájukat).

A magyar történetírás, mikor a később már újra Habsburg uralom alá jutott Erdélyben is tapasztalja a szászok kiváltságos helyzetét és az állam becézését irántuk, ezt mindig a Habsburgok kormányának magyarellenességével magyarázza.

Hogy akkor (de a Habsburgok szemében egyébként is mindig) előbbre való volt a vallás, mint a nemzetség, a szászok pedig lutheránusok voltak s így Bécs már csak ezért se becézhette volna őket, ez a Habsburgokban mindenütt magyargyűlöletet szimatolókat egyáltalán nem zavarja. Most láthatjuk, hogy Izabella alatt még nagyobb urak voltak a szászok, mint a Habsburgok alatt, tehát az ő becézésükben, ha ugyan erről egyáltalán szó lehet, semmi szerepe se lehetett a Habsburgok „magyarellenességének” később se.

De a szegény erdélyi magyarokat országgyűlési határozatok nélkül is zsarolta Izabella. 1557-ben például Kolozsvártól 4000 forint „kölcsönt” és ezer forint „segélyt” kért. Hogy ez a kölcsön és ez a segély valójában mennyire adó volt, a kérés pedig mennyire követelés, azt láthatjuk onnan, hogy a kolozsvári városi tanács, a „szász uraim”, azonnal ülést tartott és határozatilag a bírót a királynéhoz küldte „könyörögni”, hogy gondolja meg, mennyit szenvedett a város jobbágysága a múltban és az idei háborúban, meg hát hogy nekik kiváltságlevelük is volna a megboldogult királytól, Izabella férjétől, s melyet ráadásul azóta még a jelenlegi királyné őfelsége is megerősített (gyengéd célzás a felháborító jogsértésre és törvénytiprásra). Ne sújtsa tehát újabb terhekkel a szegény várost. Egyszer – mondták – úgy is adtak már a királynénak ezerszáz forint „kölcsönt”.

Hasztalan volt minden. A királynénak feltétlenül kellett a pénz s ezért nem engedett a „kérésből”. A tanács tehát kénytelen volt megadni az újabb „kölcsönt” is, meg a „segélyt” is, és ezért a tanács kénytelen volt kivetni a városiakra száz, telkes jobbágyokra pedig ötven dénár adót. (A kolozsvári városi tanács 1557. június 29-i és július 3-i határozata)

Azonban már a következő évben, azon a címen, hogy az ország minden jövedelmét megemészti a törököknek járó adó (s mi milyen függetlennek és milyen szabadnak tartjuk a „nemzeti” Erdélyt!), Izabella a beszterceieket szólítja fel fizetésre (1558. szeptember 16.). Aztán 4000 forintot kér és kap kölcsön a szebeniektől (1558. október 7.) és újabb ősszegeket kér újra a kolozsváriaktól. Ezek újra küldöttséget menesztenek hozzá könyörögni, hogy ne kívánjon már tőlük őfelsége többet, hiszen ebben az évben is adtak már 300 forintot, máskor meg 400 márka ezüstöt. Az újabb terheket már nem bírják.

De ugyanekkor más panasza is van a kolozsváriaknak. Azért is könyörögnek, „hogy ha valamely szolgája őfelségének valakit megver, megvagdal vagy egyéb hatalmat teszen”, a város régi szabadsága szerint (megint gyenge célzás arra, hogy mindez mennyire a törvény lábbal tiprásával történik) „legyen szabad megfogni az bírónak az olyan hatalmast törvényre, mivel hogy őfelsége nem hagyja, hogy valaki az őfelsége jobbágyin ilyen hatalmat műveljen”.

Szóval őfelsége hagyta, hogy az ő „jobbágya” (embere) a szegény „szabad” kolozsváriakat „megverje, megvagdalja”, de azt már „nem hagyta”, hogy kínjukban szegény kolozsváriak is visszaüthessenek. Sőt még azt se tűrte, hogy a törvény előtt keressék ellene az igazukat, ha az a törvény még annyira a kolozsváriak mellett szólt is. A helyzetet csak akkor értjük meg igazán, ha azt is megjegyezzük, hogy „nemzeti” őfelségének e hatalmaskodó „szolgái”, akik így „verték, vagdalták” az erdélyi magyart, csupa idegenek voltak.

Mennyi a panasz történelmünk folyamán a Habsburg király idegen zsoldosainak a magyar nép elleni garázdálkodásai miatt! Évekig tartó fegyveres felkelések keletkeztek miattuk s még ma is lobogó ádáz gyűlölet, mely nemcsak maga a zsoldos és fajtája, hanem maga a király és az egész családja ellen is irányul! Emiatt gyűlöletünkben annyira megyünk, hogy még komoly emberek is állították és állítják, hogy nem a török pusztította ki a magyar népet, hanem az idegen zsoldosok.

Hogy ezek a Habsburg-zsoldosok legalább háborúban garázdálkodtak (és az országot tényleg fel is szabadították a török alól) s békében is csak azért voltak itt, hogy hazánk területét, népünk vagyonát, életét védjék. Továbbá hogy helyettünk a Habsburgok fizették őket, s ha raboltak, fosztogattak, éhségükben tették, az se csökkenti a mi felháborodásunkat.

Lám, az utolsó nemzeti királyné fegyveres szolgái csak dísznek voltak Erdélyben, nem pedig a magyarok életét, vagyonát menteni, ők is idegenek, sőt bátran mondhatjuk azt is, hogy idegen ingyenélők voltak és ők magyar pénzből voltak ingyenélők (s éppen most láttuk, milyen eszközökkel szerzett magyar pénzből) s mindezt mégis már rég elfeledte a magyar!

Hát arról ki hallott valaha, hogy Izabella fegyveres szolgái nemcsak Kolozsváron szoktak garázdálkodni, hanem mikor Izabella – a Ferdinánddal kötött egyezményt és esküjét megszegve Oppelnből és Ratiborból fiával együtt újra visszajött Erdélybe (ő is a Vereckei-szoroson át jött vissza az országba, mint hajdan Árpád), s mint a királynéhoz illik, ezrekre menő kísérettel – katonai fedezetét Petrasko havasalföldi és Sándor moldvai vajda fegyveresei alkották. (A török rendelte ki őket, mert török (s hazafiaink szerint „nemzeti”) érdek volt, hogy Izabella a Ferdinánddal kötött egyezményt megszegje és hazajöjjön.)

„E vad csapatok – írja Veress – valami negyvenezren (!) voltak” és „iszonyú pusztítást végeztek útjukban, amint augusztus havában (1556) átvonultak az országon. Feldúlták többek közt a Báthoryak bátori templomát és sírját és átvonulásukat mintegy 300 felgyújtott falu jelezte.”

Hogyan, hogy mi ma már csak a német zsoldosok garázdálkodásáról tudunk s mindez nem fáj senkinek? Pedig nem fáj, mert ha fájna, legalább tudnánk róla. Ki hallott azonban valaha erről a pusztításról?

De hazudni, színlelni, sőt hamisan esküdni is úgy tudott az utolsó nemzeti királyné, mint kevesen a magyar történelemben. Mikor Ferdinánddal kiegyezett Oppeln és Ratibor ellenében (melyeket egyébként apja szemelt ki számára főképpen azért, mert közel vannak Lengyelországhoz) és Erdélyből e két kis sziléziai hercegségbe költözött, világos, hogy ez a két kis hercegség nem tudta annyi pénzzel ellátni, mint Erdély. Mivel azonban neki még az se volt elég, amit Erdély tudott adni, hiszen azért adta át Erdélyt Ferdinándnak, mert ott – mint ismételten panaszkodott – „éhen kell pusztulnia”, természetes, hogy új fejedelemségében hamarosan még elégedetlenebb lett és még inkább éhen akart pusztulni, mint azelőtt Erdélyben. Aztán csak most látta igazán, mikor már kiadta kezéből, hogy mily édes is az a hatalom.

Nagyon visszakívánkozott tehát Erdélybe. Tervét megkönnyítették a törökök és a nyugtalan, mindig fészkelődő magyar erdélyiek. Mikor már egymást váltogatták nála az erdélyi, török és francia követségek, végre Bécsben is gyanút fogtak ellene, s Ferdinánd egymásután küldte hozzá embereit tájékozódni, hogy kellemetlen meglepetés ne érje.

Ferdinánd diplomatái is használták a politika és diplomácia kevésbé erkölcsös fegyvereit is, hiszen – mint említettük már – Machiavelli korában vagyunk. Az ő emberei is hozzá voltak tehát szokva az álnoksághoz, körmönfontsághoz és színészséghez s így ők se hittek könnyen. Becsapni ugyancsak nehéz volt őket. Izabella azonban (s látni fogjuk majd, hogy Bethlen Gábor és Thököly is) olyat teljesített e téren, úgy tudott színészkedni, oly művészettel tudott hazudozni, sőt az ártatlanság szemforgatásával és női tapasztalatlanságára való hivatkozással hamisan esküdözni, hogy Ferdinánd követei – noha ottjártukban is ott találták Izabella udvarában hol a török, hol a francia ügyvivőt – mégis hittek neki. Olyan ártatlan képpel és oly szent meggyőződést színlelve esküdözött ugyanis előttük, hogy teljes képtelenségnek tartották, hogy ilyesmire képes legyen, ha nem igazat mond.

Izabella akkor, mikor már rég elhatározta, hogy visszatér Erdélybe, kijelentette az erre vonatkozó hírek miatt nyugtalan Ferdinánd hozzá küldött embereinek, hogy még csak nem is gondol arra, hogy ő valaha életében még Erdélybe visszatérjen. Noha Ferdinánd emberei látták, hogy egy francia egyént igen dugdosnak előlük a várban, és noha arról is meggyőződtek, hogy Izabella visszatérését ott mindenki beszéli és hiszi, sőt megtudták azt is, hogy még fia is büszkén emlegette ezt a szolgák előtt, mégis azt jelentették haza uruknak, hogy Izabella esküdözik az ellenkezőre és ők kijelentéseinek őszinteségében nem tudnak kételkedni.

Erre Ferdinánd is hitt és nyugodt maradt. Azonban újra csak érkeznek hozzá a hírek Ratiborból Izabella készülődéseiről s Erdélyből is, hogy várják. Erre újra követeket küld Izabellához most már azzal a követeléssel, adja írásba, hogy nincs szándékában Erdélybe visszamenni. Erdélybe is küldje el ezt a nyilatkozatát, s egyúttal tiltsa el, hogy ott hamis hírek terjesztésével nyugtalanságot keltsenek és az ő hazajövetelére készülődjenek.

Izabella Ratiborban erre először azt a taktikát folytatta, hogy bujkált a követek elől hol elfoglaltság, hol betegség címén. Mikor pedig már ez tovább nem sikerült, mert a követek addig nem voltak hajlandók hazamenni, míg a kért nyilatkozatot ki nem állítja, szemrebbenés nélkül kiállítja és aláírja mindkettőt. Utána pedig titkon megüzeni haza Petrovicsnak, hogy csak készüljenek tovább, mert ő az ellenkező írásbeli parancsot kényszer hatása alatt írta alá.

Külön jellemző Izabella lelkivilágára, hogy mielőtt a nyilatkozatokat, melyek kiadása elől heteken át bujkált, aláírta, elzarándokolt Częstochowába a csodatevő Mária-kép előtt imádkozni s a hamis nyilatkozatokat e zarándoklat és imádság után adta ki. (Valószínű, csak azért csinálta az egész zarándoklatot, hogy Ferdinánd annál jobban higgyen neki s így annál biztosabban becsaphassa.)

És Ferdinánd megint hitt, bizonyára elsősorban a częstochowai jelenet hatására. Mi pedig úgy meg vagyunk győződve a bécsi „ármány” valóságáról, mely körmönfontságával és magyar ember részére egyenesen elképzelhetetlen erkölcstelenségével 400 éven át mindig oly sikerrel tudta becsapni az ilyen becstelen politikai és diplomáciai eszközök használatában járatlan, a turáni pusztákról hozott ősi becsületességben mindig megmaradt magyart, hogy szinte egy külön élőlénynek (természetesen szörnyetegnek) tartjuk ezt a bécsi ármányt és a kétfejű sassal azonosítjuk.

Igaz, hogy Izabella nem volt magyar, sőt láttuk, hogy félig egyenesen olasz volt, tehát a turáni pusztákról nem hozhatott magával semmi különös becsületességet, de Thököly vére már nagyrészt magyar volt, Bethlen Gábor pedig szinte vegyületlenül magyar vérű volt, s látni fogjuk, hogy egyik se maradt el egy cseppet se Izabella „olasz” erkölcstelenségeitől s mindketten épp úgy elképesztették a bécsi udvart minden képzeletet felülmúló színészi képességükkel, hazudozásaikkal és szószegéseikkel, mint Izabella.

Egyébként is mi nem az olasz Izabelláért lelkesedünk, hanem az utolsó nemzeti királynéért, s mint ilyen áll olyan közel szívünkhöz. Ahogyan a Habsburgok gyűlöletét egy cseppet se csökkenti bennünk az Árpád vér, mely, mint látni fogjuk majd, sok százszorosan is csörgedezik bennük, épp úgy Izabellában se vesszük észre az olasz származást. Ezen a címen csak Bastát, Belgiojosot és Carafát gyűlöljük.

Mivel Ferdinánd ekkor adta feleségül Katalin leányát Izabella testvéréhez, Zsigmond Ágost lengyel királyhoz, s ez ügyben fia, Ferdinánd Lengyelországban járt, őt is megbízta, hogy útközben nézzen be Izabellához is. Izabella neki is tovább hazudozott, sőt kezét szívére téve és az égre tekintve mondta: „Isten tudja, hogy ha a megkötött szerződés ellen akart volna cselekedni, azt megtehette volna egymaga a saját eszközeivel, nem pedig Petrovics által. Ezért hajlandó is, ha őfelsége kívánja, levelet írni Petrovicsnak és az erdélyieknek (tudjuk, hogy írt is, csak éppen az ellenkező értelemben), hogy az neki nagyon rosszul esik, ha mások az ő nevében őfelsége ellen működnek. Alázattal kéri, ne is adjon hitelt az ilyes feljelentéseknek, mert boldogabb ő egy kenyéren keresztények között, mintsem hogy gazdagságban törökök közt (érti: Erdélyben) éljen.”

Ez délelőtt volt. Délután újra magához kérette a főherceget és megismételte előtte fenti kijelentéseit. Hozzátette, hogy Petrovics készülődéseiről csak most értesült és nagyon csodálkozik rajtuk. De tudja meg a főherceg, hogy e készülődések teljesen hiábavalók, mert a fia azt fogja tenni, amit ő, az anyja akar (ez csakugyan igaz volt).

Végül, mikor távozása előtt a főherceg búcsúlátogatásra megjelent nála, a fiát is elébe küldte és a fia olaszul azt mondta neki, hogy „ne aggódjék a király őmiatta, mert ő őfelségének szófogadó, engedelmes fia és hűséges szolgája akar lenni”. Láttuk, hogy ugyanez a fiú még a szolgáknak is eldicsekedett, hogy vissza fognak menni Erdélybe (János Zsigmond ekkor 16. évében volt). Anyja ugyancsak alaposan és ugyancsak korán megtanította tehát a bécsi „ármány” elleni hatásos védekezésre!

Egyébként látjuk, hogy Ferdinánddal szemben mennyire nem volt meg János Zsigmondban a nemzeti király öntudata. Ferdinándot urának, magát alattvalójának, sőt szolgának érezte. Így is volt ez benne a nagyváradi békében. Újra király csak színészséggel és esküszegéssel lehetett. Mindkettőt látjuk, mesterien gyakorolta már gyerekkorában is.

Ha a követek, a főherceg, vagy maga Ferdinánd még ezek után se hittek volna Izabellának, gonosz emberek lettek volna. Nagyon megkérgesedett lelkű, sőt emberi becsületben soha és semmiféle körülmények közt se hívő embernek kellett volna lennie ugyanis annak, aki valakit, s kivált egy nőt, egy anyát és királynét még ilyen álnokságra és jellemtelenségre is képesnek tartson. Hittek is neki s ez a bécsieknek becsületükre is válik, nem szégyenükre. Azt bizonyítja ugyanis, hogy ők maguk jólelkűek voltak. De sajnos, hamarosan kénytelenek voltak látni, hogy Izabella és fia sokkal gonoszabb volt, mint amennyire ők ezt ember részéről lehetségesnek tartották.

Újabb rossz és nyugtalanító hírek érkeznek és ezért újabb követek mennek Ratiborba. Izabella sírva fogadja őket, sőt ő megy át támadásba (nagyszerű taktika!). Sértődve méltatlankodik Ferdinánd ellen, hogy őt azzal gyanúsítja, hogy a törökkel és erdélyi esküszegő hűtlenekkel folytat üzelmeket. „Tudja ő – mondta –, milyenek a magyarok. Esze ágában sincs, hogy visszatérjen közibük, még ha elveszítené is mindenét, pénzét, a hercegségeket, vagy akár a szeme világát.” De nagyon jól ismeri ő a törököt is, aki az ő fia nevében akar magának Magyarországon hódítani. Ő „ha asszony is, királyi vérből származik, méltóságát szem előtt tartja és teljesíteni szokta, amit ígér”.

Miközben pedig így beszélt és erősködött, éppen újabb követek jártak a portán, hogy kieszközöljék neki azt, ami ellen Ferdinánd emberei előtt ilyen meggyőzően és királyi vérére és becsületére hivatkozva tiltakozott: a Ferdinánddal kötött szerződést megszegve az Erdélybe és a török uralma alá való visszatérést.

Annyira királyi vérből származott Izabella, hogy annak ellenére, hogy Ferdinándnak állandóan azt hányta a szemére, hogy ő Oppelnben éhen hal, kevéssel Ferdinánd követeinek e fölényes megnyugtatása után 280 főnyi kísérettel (!) és szemkápráztató pompával megindult előbb a királyi öccsével (mert apja már nem élt) és anyjával való találkozóra, aztán pedig haza Erdélybe, ahol Petrovics mindent az ő tudtával és helyeslésével készített elő. Ferdinánd pedig kénytelen volt Erdély elvesztésébe belenyugodni, mert hiszen a törököt kellett volna levernie, ha Izabellát hitszegéséért megbüntetni, Erdélyt pedig újra visszaszerezni akarta volna.

Mi bécsi ármányról beszélünk, de gondolhatjuk, hogy ezek után a bécsiek mit gondolhattak az erdélyi ármányról és a magyar és protestáns becsületről. Igaz ugyan, hogy maga Izabella nem volt protestáns, de az is igaz, hogy rabolt püspöki palotában, illetve „kommunizált” kolostorban lakott, „szocializált” egyházi vagyonból élt, Petrovics pedig és az az Erdély, mely vele együtt csapta be Ferdinándot s adta el magát az ázsiai hordáknak, már hivatalosan is protestáns volt.

Hogy pedig az ilyen eset nem kivétel volt „a hazát” védő magyar protestantizmus történetében, már említettük Bethlen Gáborral és Thökölyvel kapcsolatban, aprólékos részleteiben pedig majd a továbbiakban fogjuk látni. Hogy szabállyal van dolgunk, nem pedig kivétellel, bizonyítja az is, hogy az a kálvinista és erdélyi Veress Endre, aki után mindezt elmondtuk, az se botránkozik meg a dolgon. Megállapítja ugyan, hogy Izabella „második természetévé vált a színészkedés”, de láttuk, hogy éppen ez nem lett akadálya annak, hogy mégis „rokonszenves” ne legyen mind Veress Endre, mind az egész magyar irodalom és közvélemény előtt, sőt Veressnek, mint magyar embernek, egyenesen „lelki gyönyörűséget” ne okozzon az Izabella történetével és személyével való foglalkozás. Hogy aztán ez a nemzetinek hazudott felkelő magyar álnokság, hazudozás és színészkedés mennyire kommunista jellegzetesség is egyúttal, azt nem kell magyaráznunk annak a magyarnak, aki Sztálin, Hruscsov és Rákosi Mátyás uralmának szemtanúja, szenvedő alanya volt.

Természetesen szép tulajdonságai is voltak Izabellának. Szüleihez például nagyon ragaszkodott, igen szerette őket és szintén engedelmes leányuk volt. Láttuk, hogy az Egyház és jogai ellen is csak gyarlóságból vétett, nem gonoszságból. Mindezt szívesen említjük meg, mert hiszen nem célunk, hogy befeketítsük. Ami rosszat elmondunk róla, az igazság kedvéért mondjuk el, meg hogy megmutassuk, mennyire irányzatos lehet a történetírás és mennyire az író és az olvasóközönség hajlamai és rokon- vagy ellenszenve szerint irányítható; sőt mennyire lehetséges még az is, hogy a fehérről széles körök évszázadokon át azt hihessék, hogy fekete, a valóban feketéről pedig, hogy fehér.

Mint ember, egyenesen visszataszítóan viselkedett azonban Izabella Fráter György erőszakos halálakor. Tudvalevő, hogy e nagy államférfiúval többnyire rossz viszonyban volt, mert szigorúsága és főként takarékossága korlátozta élvhajhászatában és pazarlásában. Pedig végeredményben mégiscsak neki kellett volna legjobban hálásnak lennie iránta, mert hiszen – legalábbis uralma második felében – a férje is, ő és fia pedig teljesen Fráter György államférfiúi lángelméjének köszönhették, hogy uralkodók maradhattak. De olyan szomorú vég láttára, mint amilyen Fráter Györgynek jutott, még a gyűlölet és a gonoszság is megbocsát és ellágyul még a tényleges bűnössel szemben is.

De mortuis nil, nisi bene. Halottat nem szoktunk gyalázni, még ha egyébként megérdemelné is s különösen nem szoktuk az erőszakos halállal megholtat s különösen nem rögtön utána, hogy a tragédia megtörtént és még megrázó hatása alatt állunk, vagy legalább állnánk, ha emberek volnánk! Izabella ebben – sajnos – rosszabb volt, mint az átlagember. Az ő gyűlölete Fráter György iránt nagyobb volt, semhogy az emberi részvét vagy a megrendülés elfojtani, vagy legalább magába fojtani tudta volna.

Izabella nyíltan örült Fráter György halálának és meggyilkolásában elégtételt látott a maga részére. A hír vétele után egyenesen visszataszító levelet írt a „gyilkosnak”, Castaldónak, melyben a meggyilkolt kincstárából néhai férje és fia állítólagos tulajdonait is kéri. Mikor pedig titkára elébe terjesztette ezt a levelet aláírás végett, egyenesen kitört belőle a fúria feneketlen gyűlölete s nevének aláírása után még ezt is utána biggyesztette saját kezűleg: Ha egyebet nem kaphatunk, küldjön legalább valamit ez ócska bundás szent ereklyéiből, például lába körmeiből, melyeket annyiszor nyújtott felénk (bizonyára azt akarja mondani, hogy csókolásra).

Izabella gyűlölete és káröröme annyira élvezte Fráter György tragédiáját, hogy rá két hétre elküldte szolgáját Castaldóhoz, hogy újabb részleteket tudjon meg haláláról, mely neki olyan élvezeteket okozott. Ekkor küldött levelében szörnyeteg állatnak nevezi a meggyilkolt államférfit, akinek halála szárazságot és vihart támaszt. Hálát ad Istennek, hogy meghalt, mert halálának olyan a hatása, mint a varangyos békának: élve mérgez, döglötten gyógyít.

Igaz, arról is maradt tudósítás, hogy pár nap múlva meg keservesen megsiratta azt, akit annyira gyűlölt, mert ő is látta, hogy lényegében javát akarta, különösen pedig javára volt, ámde ez is csak kiszámíthatatlan női szeszélyét bizonyítja. Egyébként is az bizonyára még nem érdem, hogy az ördögi gyűlöletben közbe-közbe azért emberi érzése is áttört? (Veress, 341-342. o.; Horváth Mihály: Fráter György, 369. o.)

Egyébként Miles szász krónikás feljegyzése szerint ő maga is el akarta tetetni Fráter Györgyöt láb alól. „A királyné egy jó barátja este rálőtt a kandalló előtt álló barátra, úgyhogy golyója elvitt egy darabkát a füléből.” (Veress, 299-300. o., jegyzet)

Izabella ledérsége

Zsófiáról, Ferenc József anyjáról, nemegyszer hallottam, nyomtatásban is olvastam, hogy feslett erkölcsű nő volt. A nagyapám, Szabó János, negyvennyolcas honvéd, pedig 48-ban, 49-ben a honvédseregben való masírozás közben (tíz bigott szegény katona) társaival egyetemben többek közt ezt a honvédnótát is szokta énekelni: „Zsófia Zsófia, nagy kurva...!”

A valóság azonban e tekintetben az, hogy Zsófia főhercegné igen tehetséges, igen művelt és igen szép nő volt s mellette annyira feddhetetlen erkölcsű, hogy fia előtt még császár korában is olyan tekintélye volt, hogy mikor egyszer az udvari bálban egy híres-szép, de félvilági hírű grófnéval a kelleténél kissé többet foglalkozott, anyja egy szigorú pillantására úgy kódorgott el azonnal mellőle, mint a kiskutya, ha a gazdája int neki.

Mária Terézia is olyan utolérhetetlen példaképe volt az eszményi nőnek, feleségnek és anyának, hogy a zsidó és kommunista Marczali Henrik, aki az ő korának és neki magának is nálunk legjobb ismerője, egész életében női erényei hatása alatt állott. Az összes külföldi történetíró is, akkor is, ha protestánsok és Habsburg-ellenesek (ami úgyszólván szabály náluk), róla mind csak hódolat és elismerés hangján írnak. Az egész a korlátoltságig katolikusgyűlölő, cinikus és egyébként minden Habsburgot lenéző és kigúnyoló Carlyle is őt csak úgy emlegeti: „the noble” (a nemes, a fennkölt), Macaulay pedig (Biographical Esseys: Frederic the Great) azt írja róla, hogy minden családi vonatkozásban feddhetetlen volt („in all domestic relations she was without reproach”) és szépsége és fiatalsága ellenére is mocsoktalanul meg tudta óvni női hírnevét a pletykának még a szellőjétől is. („Though surrounded by temptations, though young and beautiful, though ardent in all her passions, though possessed of absolut power, had preserved her fame unsullied even by the breath of slander”.)

Az én diáktársaim azonban, annak ellenére, hogy nyugaton, a katolikus Keszthelyen és a katolikus Zala megyében és szerzetes gimnáziumban voltam diák, széltében azt beszélték, hogy számtalan gyermekének mindegyike egy-egy daliás magyar főúrtól származott és hogy ilyen értelemben Mária Terézia csakugyan „szerette” a magyarokat. (Megjegyzem, hogy ha így lett volna, még akkor is „nemzetibb” királyné lett volna Izabellánál, mert mint említettük és mint mindjárt látni fogjuk, Izabella még ilyen értelemben is csak idegeneket szeretett, nem pedig magyarokat, mint állítólag Mária Terézia. Pedig Mária Terézia idegenben töltötte el életét, Izabella pedig körünkben.)

Uralkodóházunknak még erkölcsileg tündöklő nőalakjaival is így bánt el és így bánik még ma is közvéleményünk. Hogy azonban Izabella királynénak lettek volna hasonló fogyatékosságai, azt soha nem hallottam sehol, olvasni is akkor olvastam először, mikor már a harmincas éveimben voltam: Velics Lászlónak „Vázlatok a magyar jezsuiták múltjából” című művében, tehát katolikus egyházi műben, sőt jezsuita szerzőtől, ott is csak egy elejtett megjegyzés formájában. Pedig bizony a mi „utolsó nemzeti királynénk” élete „in domestic relations” egyenesen botrányos volt, s úgy látszik, hogy annak, hogy negyvenéves korában már el kellett pusztulnia, de negyvenéves korában is elaggott volt már és állandóan beteg, abban ledér életének is jócskán része volt. A hajdani híres szép-asszonynak Veress által közölt, negyvenéves korából való képe is már olyan, mint egy vénasszonyé.

Ha egy királyné, aki özvegy és anya és azt is jól tudja, hogy utolsó királyné, mégis mindig mulat, mindig táncol, s ha az illető szép és fiatal, akkor a legegyszerűbb szolgáival is szívesen táncra perdül (pedig Izabelláról ez maradt megírva), az bizony nemi tekintetben több, mint gyanús s a gyanút nem enyhíti az se, ha emellett azért minden nap misét is hallgat. Ellenkezőleg: csak ellenszenvesebbé teszi vele magát. Hát még ha maga a tánc és mulatság is az Egyháztól elrabolt épületben és tőle elorzott pénzen folyik! Az is igen sovány enyhítő körülmény, ha a hölgy nem maga volt a szentségtörő rabló, hanem csak elfogadta azt, amit mások raboltak részére.

Forgách Ferenc, a püspök és történetíró (Szabó László: Ghymesi Forgách Ferenc, 50. o.) „az erdélyi udvarban nyert kedvező tudósítások ellenére szigorú színekkel jellemzi őt. Ligenza lengyel nemesen kívül János király halála után másokkal is volt gyengéd viszonya. A táncot és dalt nagyon szerette, nem restellt az udvari cselédek közül is bárkivel táncolni”. „Nem jó szemmel nézték szabados életmódját.”

Ez a Ligenza László egy daliás, szép fiatal nemes volt, aki Lengyelországból Izabella szülei megbízásából jött követségbe Erdélybe s a királynénak úgy megtetszett, hogy ottfogta magánál, főpohárnokává tette (éppen neki való hivatal volt) és többet haza se eresztette! Úgyszólván ő uralkodott a királyné helyett. Izabella szeretője volt aztán Nizowsky, a másik lengyel is, akinek anyja János Zsigmond dajkája volt. Ő maga szintén mindenható hatalom lett Izabella udvarában. Joggal gyanúsították aztán Izabellát Blandrata Györggyel, az orvossal is, aki szintén igen szép és igen fiatal ember volt, mikor Izabella udvarába került s Erdélybe az unitárius felekezetet behozta.

A bécsi udvarban azt beszélték s erről komoly forrásokból értesülünk, hogy Izabella betegségét és halálát is erkölcstelen élete okozta. E hírek szerint két évvel a halála előtt is teherbe esett, de abortált. Ennek ellenére halála évében (1559) megint gyermeke lett, de a nehéz szülés (de elsősorban bizonyára a bűnös manipulációk) következtében meg nem szüntethető vérzést kapott és ez okozta halálát. (Soranzo velencei követ 1559. október 5-ei jelentése. Venezianische Depeschen, III. kötet, 101. o. és Hurmuzaki, Dokumente, VIII. k., 83. o.)

Életrajzírója, Veress Endre megemlíti ezt is, de természetesen csak egy eldugott apró betűs jegyzetben és minden megjegyzés nélkül. Tehát ő se meri mondani, hogy nem volt igaz ez a hír. Forgách történetíró kemény ítéletét is megemlíti a neki annyira rokonszenves „nemzeti” királynéról, de ezt csak műve bevezetésében. Itt azonban már egyenesen Izabellának fogja pártját, sőt azt írja, hogy Forgách Izabella „női becsületét megrágalmazta”. De sajnos e kijelentésére meg nekünk kell azt mondanunk, hogy ezzel Veress rágalmazza meg Forgáchot, a történetírót. Forgách megállapítását, hogy „praeter alios cum Ligenza Polono tenerrime convixit”, Veress csak úgy próbálja „megcáfolni”, hogy azt mondja: „De a többieket nem tudja felsorolni!” Ezzel azonban elismeri, hogy legalább a Ligenzával való bűnös viszonyt ő is igaznak tartja.

Aztán Veress Forgáchot „elkeseredett tollú, szigorú életű lelkiatyának” nevezi, aki „azt se tudja megbocsátani a királynénak, hogy jóízűen szeretett táncolni (vajon milyen lehet az a „jóízű” tánc?) és még télen is jeges bort ivott”.

Az igazság az, hogy Forgách Ferenc püspök volt ugyan, de csak olyan püspök, aki soha életében egy misét még nem mondott, annál kevésbé végzett más papi ténykedést s ezen a címen élete vége felé nősülési engedélyt is kért Rómától (de természetesen nem kapott, mert püspökké fel volt szentelve). Forgách részéről tehát szó se lehet túl szigorú erkölcsi felfogásról, annál kevésbé „lelkiatyaságról”.

Forgách éppen csak tisztességes erkölcsi felfogású magyar ember volt. (Ő is egy további bizonyíték rá, hogy a püspök – még ha csak névleges püspök is – mégis jobb, mint a nem püspökök. Például, noha szeretett volna, mégse házasodott meg, mivel nem kapott rá Rómából engedélyt.) Hogy megemlíti ugyan, hogy Izabellának több szeretője volt, de csak Ligenzát nevezi meg közülük és hosszasabban egyáltalán nem is foglalkozik ezzel a dologgal, megint csak Forgách finomságát és Izabella iránti jóakaratát mutatja. Mert hiszen ha olyan nagyon akarta volna, akkor a szeretők között Ligenzán kívül legalábbis Nizowskyt könnyen megemlíthette volna, mert a királynénak ezzel való bűnös viszonyáról is mindenki tudott Erdélyben.

Forgách olyan kiváló erkölcsi érzékű és tárgyilagos történetíró volt, hogy Nádasdy Tamást is a legszigorúbban ítéli meg és sok gonoszságát nevezi meg, pedig jó viszonyban voltak egymással.

Ha volt Forgáchban elfogultság, akkor inkább Izabella javára, mint kárára tételezhetnénk fel benne, mert hiszen ő Ferdinánd halála után – mint majd látni fogjuk – meghasonlott a bécsi udvarral és ezért ment Erdélybe János Zsigmond és Izabella udvarába, ahol természetesen nagyon szívesen fogadták. Mikor tehát írt, már Izabella embere és híve volt.

Jól értesültnek is kell tartanunk, hiszen kortárs volt, sőt éveken át élt annak az Izabellának és János Zsigmondnak udvarában, akiknek életéről és jelleméről tudósít bennünket. Egész sereg embert ismert, akik Izabella és fia környezetében éltek, tehát azok is, akiktől információit szerezte, Izabella, nem pedig a Habsburgok emberei voltak.

De az is micsoda kezdetleges cáfolat, hogy Forgách Ligenzán kívül Izabella más szeretőjét nem tudja megnevezni! Ha tényleg nem nevezi meg, az még egyáltalán nem bizonyítja, hogy nem is tudná megnevezni, ha akarná. De ha csakugyan nem szeretők lettek volna többen, akkor rendben lenne a dolog? A nemzeti királynék erkölcseit illetően olyan gyönge a mértékünk, hogy csak egy szerető már nem is kompromittáló?

Aztán Forgách nemcsak ledérséggel vádolja Izabella magánéletét, hanem iszákossággal és fia elnevelésével is. Tehát, mint anyát is nagyon kifogásolja, nemcsak mint nőt és özvegyet.

Forgách továbbá nem azért ítéli el Izabellát, mert jegesen itta a bort, nem pedig jég nélkül – mint Veress Endre a dolgot beállítja csak azért, hogy Forgáchot, mint túlzott erkölcscsőszt lehetetlenné tehesse s így Izabellát ártatlanul megrágalmazottnak tüntethesse fel –, hanem azért, mert túl sok bort ivott. A jegezést csak azért említi meg és azért kifogásolja, mert Izabella a jegezéssel érte el, hogy az a tilos bor annyira ízlett neki s így sokkal többet tudott fogyasztani belőle, mintha nem jegesen itta volna.

És Forgách még különösen azon botránkozik meg – teljes joggal –, hogy a jeges bort lefekvés után mindig ágyához is odakészíttette s így még éjszaka is állandóan fogyasztotta, ami csakugyan már a legmegrögzöttebb és a legveszélyesebb, már az alkoholizmus patologikus jellegére valló tünet. Legfőképpen azonban azért, mert ehhez a veszedelmes szokáshoz még a fiát is hozzászoktatta s így testi és erkölcsi elfajulásához (melyről azonban a „hazafias” magyar történetírás nemigen akar tudni), s korai halálához ő is hozzájárult. Igen nagy hiba és bűn ez egy anyában, de még inkább egy anyakirálynéban, aki fia jó vagy rossz nevelésével sokszor egy ország, Izabella pedig még egy eszme (a magyar nemzeti királyság) sorsát is eldöntötte.

Sajátságos, hogy a Habsburg-ház hölgytagjaira még akkor is ráfogják, sőt bizonyosra veszik a ledér életet, ha a ráfogásra a legkisebb alap sincs, sőt ha egyenesen a női erény olyan ragyogó példaképeiről van szó, mint Mária Terézia vagy Ferenc József anyja, Zsófia. Ellenben olyan nőkben, akik a Habsburg-házzal ellenséges eszme képviselői voltak, még azt se akarják e tekintetben észrevenni, ami egyenesen a szemüket böki ki, sőt még a napot is le tudják, vagy legalábbis le akarják tagadni az égről.

Izabella azon bűnét például, hogy fiát elnevelte, Veress egyáltalán észre se veszi, tehát hősnőjét e vád ellen nem is védi. Pedig Izabellának éppen ez a bűne volt a legnagyobb kihatású s ennél veszedelmesebb hibát egy anyakirálynéban még elképzelni se lehet. (Ha pedig valaki az Izabella-féle „nemzeti” királyság híve, akkor annál inkább, mert hiszen az ő nevelésétől függött az egész nemzeti királyság sorsa.)

Aztán az alkoholizmus is olyan nagy és szégyenletes bűn egy nőben, egy anyában és egy királynéban, hogy még azok se szokták megbocsátani, akik a ledérséget még megbocsátanák. Veress ezt is úgy intézi el, hogy úgy tesz, mintha Izabellának csak az lenne a bűne, hogy jégbe hűtve itta a bort, nem pedig anélkül. Így aztán azon is megbotránkozhat, hogy milyen harapós egy ember és milyen rideg lelkiatya volt ez a Forgách püspök és milyen kíméletlen történetíró!

Ami Izabella ledérségét illeti, láttuk, milyen gyöngén próbálja ezt Veress megmenteni. De azért megpróbálja, s nem is csak úgy, mint jeleztük. Látható azonban rajta még így is, hogy maga is tudatában van annak, hogy hiába.

„Kortársai közül – írja – hány merre volna tűzbe tenni érte a kezét?” Ezzel tehát maga is elismeri, hogy akik ismerték, nem sokat adtak a női becsületére. De azért mégse adja be végleg a kulcsot, olyan nagy benne a mindenáron való szeretet a Habsburgok ellenfele iránt.

„Ki láthat a vesékbe? – kérdi. – Minden kort a maga szemüvegén át vizsgáljunk, állandó tekintettel a környezet alakjaira. Másfelől gondoljuk meg, hányszor csal a látszat! És hol az a szép asszony, aki a pletykákat és a meséket el tudná kerülni? Tény, hogy szeretett jól élni és kedvelte a mulatságot és a farsangi bohóságokat, és hogy jól érezte magát férfiak és deli vitézek körében, melybe sorsa koraözvegyen vetette. De van-e ifjú nő a világon, aki megvetné az ily társaságot, és akinek ne hízelegne a gyöngédség és hódolat, mellyel körülrajongják.” (Persze hogy van!)

„Hol az a szép asszony, aki a pletykákat és a meséket el tudná kerülni?” Hát például Mária Terézia volt az a szép asszony. Fiatal korában épp oly szép volt, mint Izabella, vagy még szebb, épp oly kedves, épp oly megnyerő, épp oly okos, szellemes és művelt és még királyibb. Viszont még függetlenebb volt, mint Izabella s még romlottabb kornak a gyermeke. S mint láttuk, még a pletyka árnyéka se érte soha. (A keszthelyi és egyéb diákok pletykáját kétszáz év múlva természetesen nem tekinthetjük irányadónak.) Érte csakugyan tűzbe merte volna tenni a kezét a férje is és mindenki, aki a közelében élt és ismerte.

„Nem lehetett angyal, mert a XVI. században oly ritkák az angyalok?” De bizony lehetett volna – feleljük –, mert a XVI. századból is ismerünk bőven angyalokat. Például a XVI. században, Izabella korában is – mindennaposak voltak az angyalok – a Habsburg császári udvarban. Ferdinánd lányai közül például (akik közül egyet Izabella annyira szeretett volna fiának feleségül) nem is egy lett apáca és – látni fogjuk majd – milyen szent apáca!

Aztán ugyanakkor, mikor Izabella az erdélyieket botránkoztatta „királynéi” erkölcseivel, volt Bécsben császárné és magyar királyné egy másik igazi angyal: Mária, Miksa neje. Kétszeresen is Habsburg volt. Az ura révén is, aki az osztrák Habsburgok, és apja révén is, aki a spanyol Habsburgok feje volt. Szépségében is egyenrangú volt Izabellával, de ő nem sajnálta a szépségét: tizenhat gyermeknek adott életet (de persze nem törvénytelennek). Egész élete olyan volt, hogy még egy apácának is becsületére vált volna. Császári férje halála után a valóságban is apáca lett. Férjével, Miksával kapcsolatban egy protestáns lelkész tolmácsolásában látjuk majd, ki volt.

Aztán alkalmunk lesz majd látni, milyen valóságos angyal volt I. Ferdinánd unokája, Mária Krisztina, Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem szerencsétlen felesége. Jósága mellett ő is nagyon szép, szellemes és művelt is volt egyúttal s kezére később Bocskai is áhítozott, de arra már ő is szintén Krisztust választotta jegyeséül. Azonban – mivel hűséget esküdött neki – a szerencsétlen, impotens Báthory Zsigmond mellett is hajlandó lett volna kitartani s előkelő származása ellenére még arra is szívesen vállalkozott volna, hogy férjének csupán ápolója legyen.

De épp ilyen feddhetetlen és mintafeleség és mintaanya volt I. Ferdinánd felesége, Anna is. Az, aki révén a Habsburgok a magyar és cseh koronát kapták, tehát a „nemzeti” királynéval szemben az ugyanakkori „idegen” királyné. (Valójában Ferdinánd felesége volt magyar – legalábbis születése és nevelkedése folytán – és János, a „nemzeti” király felesége Izabella volt, mind vére, anyanyelve, születési helye és neveltetése révén egyaránt idegen.)

Ez az Anna szintén tizenöt gyermek anyja volt, egyébként pedig első unokatestvére volt Izabellának. Őt tehát mint rokont s vele fele részben közös vérűt Izabella annál inkább utánozhatta volna. Ferdinánd feleségéről is feljegyezték, hogy szép volt, de azt még inkább, hogy egyszerű volt és egyedül Istennek, férjének és gyermekeinek szentelte életét. Férjével végig úgy éltek, mint a galambok és halálával akkora űrt hagyott hátra férje lelkében, hogy azt soha senki és semmi nem tudta többé betölteni.

Anna kissé jobb „partit” csinált Ferdinánddal, mint unokatestvére, Izabella, János királlyal s Izabella lett mégis híres a pazarlásáról és Anna az egyszerűségéről és arról, hogy gyermekeit is erre szoktatta. Nem úgy tehát, mint Izabella az ő egyetlenkéjét: mulatságra, táncra és jeges bor ivására még éjszaka is. Ferdinánd gyermekei nem anyjuk szeretőinek társaságában nőttek fel, mint szegény János Zsigmond. Fennmaradt Annának az a híres utasítása, melyet gyermekei nevelőinek adott, s melyből láthatjuk, mennyire más volt Ferdinánd családi köre, mint a nemzeti királyé, noha mindketten ugyanazon családból (Jagelló) házasodtak:

„Adjatok neki egy fekete parteckent vagy adjatok nekik négyet. Hadd falják fel. (Úgy látszik, éhesek voltak a császári gyerekek, mert enni se kaptak mindig vagy akármikor!) Ha megszomjaznak tőle, adjatok nekik egy pohár savanyú bort vagy könnyű sört. Ha nem ízlik neki, hozzátok helyette a vizes kancsót. Az még jobb lesz.” (Bucholtz: Geschichte der Regierung Ferdinand des ersten, VIII., 715. o.)

A német szótárban nem tudtam megtalálni a „Partecken”-t, amit Ferdinánd gyerekeivel „falatott” az anyjuk. Német anyanyelvű emberektől is hiába kérdezgettem, mi az. Végül Hurter Frigyes: „Geschichte Kaiser Ferdinands II. und seiner Eltern” című hatalmas művében látom, hogy nemcsak én nem tudom, mi az, hanem a németek se. Hurter is azt írja, hogy e szó jelentését semmiféle szótárból és semmiféle utánjárással sem sikerült megállapítania. Bizonyára valami durva, gombócféle parasztétel lehetett (de még ezt se Hurter mondja, hanem én).

A jó Veress Endre egy bizonyítékot Izabella női erényei mellett is tud felhozni, s természetes, hogy fel is hozza. Mikor ugyanis az öreg Bebek, ez a vén lator, bizalmaskodni akart vele (úgy látszik, meg akarta csókolni), keményen rendre utasította. Meg kell állapítanom, hogy tárgyilagos ember előtt ez az adat bizony nem sokat bizonyít Izabella női erényei mellett, sőt éppen ellene szól.

Könnyű volt a vén és részeg Bebek csókját visszautasítani. Már kissé nehezebb lett volna ugyanezt a szép fiatal Ligenzával vagy Nizowskyval megtenni. Nem csoda, hogy az előbbi sikerült Izabellának, de az utóbbiak már nem. De még jobb, sőt az egyedüli becsületes megoldás az lett volna, ha Izabella a szép és fiatal Ligenzát a kísértés elkerülésére, ha még annyira tetszett is, sőt éppen ezért szépen hazaküldte volna szép Lengyelországba, nem pedig végleg magánál tartotta volna.

Sőt még azt is megkérdezzük, hogy vajon az a vén Bebek meg merte volna-e próbálni azt, amit megpróbált, ha nem látta vagy nem hallotta volna, hogy Izabellánál ezt is lehet? Vajon a bécsi udvarban kinek mert volna eszébe jutni, hogy I. Ferdinánd feleségét, Annát vagy fia Miksa feleségét, Máriát vagy Mária Krisztinát vagy később Mária Teréziát vagy Ferenc József anyját, Zsófia főhercegnőt (mind igen szépek voltak) megcsókolni próbálja? Hogy Bebek ezt Izabellával meg merte próbálni, mégpedig a nyilvánosság előtt, ez bizony megint csak Izabellára nagy szegénységi bizonyítvány.

Hogy aztán Izabella ebből akkora hűhót csinált, megint csak azt bizonyítja – amit egyébként Veress is megállapít –, hogy Izabella ebben is színész volt és hogy maga is szükségesnek látta rossz női hírnevén ilyen kis nyilvános felháborodásokkal segíteni. Udvara előtt, hol mindenki tisztában volt erkölcseivel, ez aligha járt valami sikerrel. Történetírója előtt – négyszáz évvel később –, úgy látszik, igen. Lám, mi mindenre jó az a hazafiság!

Izabella idegenpártolása

De még ha azt meg is tudnánk érteni, hogy azokat a bűnöket, melyeket eddig tárgyaltunk, meg tudja bocsátani történetírásunk Izabellának, de hogy még egyenesen tűrhetetlen idegenpártolását se veszi zokon tőle, azt már semmiképpen se értjük.

Izabella nemegyszer adott kifejezést mind Magyarország, mind Erdély, mind általában a magyarok iránti ellenszenvének. Például már egy hónappal esküvője után Winserer Gáspárral, Lajos bajor fejedelem követével, a következő párbeszédet folytatta:

– Miért nem ment felséged valamely német fejedelemhez nőül?

– De vajon kihez?

– Hát például az én uramhoz, Lajos bajor fejedelemhez.

A királyné elpirult és nagyot sóhajtva így felelt:

– Nem tudom, mi volt az oka. Pedig jártak Krakkóban és meg akartak neki kérni.

– Lajos herceg jobb lett volna Felségednek.

– Jól tudom. A sors akarta így.

Milyen lekicsinylése ez a magyar királyi méltóságnak a bajor hercegség mellett, hacsak az nem enyhíti a dolgot némileg, hogy az a magyar király, aki az ő férje lett, kissé idős volt már és öreges. De hogy ez nem magyaráz meg mindent, azt mutatják Izabella későbbi és félre nem magyarázható kijelentései. Kínszenvedésnek tartotta a maga számára Erdélyt és az ott való tartózkodást. Eleinte főként azért akarta mindenképpen átadni országrészét Ferdinándnak, hogy Erdélytől megszabadulhasson. Csak mikor ez megtörtént, akkor látta csak, milyen édes a hatalom és csak ezért kívánta vissza Erdélyt. Tehát akkor se minket és országunkat, hanem csak a vagyont és a hatalmat kívánta vissza.

Azzal a megokolással kérte például Ferdinándot, hogy vitesse el Erdélyből minél előbb, mert ez az ország az ő utolsó romlását várja. (Veress, V., 234. o.) Castaldo jövetelét azért sürgette, hogy „őt ez országból, ez átkozott purgatóriumból [tiszítóhelyről], kiszabadítsa”. (325. o.) Hogy állandóan azt is emlegette, hogy ő itt éhen hal, már láttuk.

De a megértő jóakarat, mely Izabella iránt nálunk annyira megvan, esetleg erre azt mondhatja, hogy Izabella szeszélyes nő volt, aki mindig azon hangulat szerint nyilatkozott, melyben éppen nyilatkozata megtevésekor volt, de természeténél fogva hajlamos volt a túlzásokra is, tehát egy-egy indulatos kifejezését nem lehet annyira komolyan venni.

Azonban voltak Izabellának az idézetteknél még sokkal keményebb és ránk egyenesen vérig sértő kifejezései is, melyeknél – ha Habsburgok száját vagy tollát hagyták volna el – tízszer enyhébbeket is kiolthatatlan gyűlölet viszonzásával vennénk és még évszázadok múlva is elrettentésül idézgetnénk.

Kollonics érsek soha életében nem mondta, hogy Magyarországot előbb németté, aztán katolikussá, végül koldussá teszi, mégis iskolakönyvekben tanították rá ifjúságunkat, s nemcsak a protestáns felekezeti, hanem még az állam iskoláiban is és ráadásul akkor, mikor állítólagos Habsburg-járom alatt nyögtünk. (E „járom” tehát nemcsak azt tette lehetővé részünkre, hogy tárgyilagosak lehessünk és az igazságot akkor is kimondhassuk, ha a Habsburgok ellen szól, hanem még azt is, hogy „elnyomóinkat” tetszés szerint rágalmazhassuk is és ellenük e rágalmak alapján izgathassunk is, maguk a Habsburgok azonban annyira nem gyűlöltek bennünket, hogy még ilyen kitalált rágalmazó nyilatkozatokat is csak embereik (pl. Kollonics) szájába tudtunk adni, Habsburg királyainkra ilyesmiket még ráfogni se tudtunk.)

Mikor Castaldo megérkezett Erdélybe, a vele való találkozásra jövő Izabellát nagy katonai parádéval fogadta. E parádé folyamán a spanyol katonák gyakorlatai úgy elragadták a királynét, hogy parancsnokuknak, Aldanának, úgy fejezte ki elragadtatását, hogy „azok után, amiket most látott, arra a meggyőződésre jutott, hogy eddig bestiák közt élt, nem pedig emberi lények társaságában”.

Ezek a „bestiák” aztán annyira szerények és önérzet nélküliek voltak, hogy mikor utána hamarosan mindent elkövetett, hogy visszajöhessen a „bestiák” közé, azok örömmel és hízelegve fogadták és vérig sértő kijelentését még orra alá se dörzsölték. Igaz, hogy akkor még nem is tudták. De ma, mikor a magyar történetíró (a bestiák egyike) kihalássza őket a poros levéltárakból és feleleveníteni kénytelen, szintén nem haragszik meg érte. Hiszen láttuk, hogy Izabella életének megírása így is „lelki gyönyörűséget” okozott neki.

De tett Izabella ennél még felháborítóbb nyilatkozatot is a magyarokról, mégpedig nem is tapasztalatlan fiatalságában, hanem uralkodása második felében, mikor már elhagyta az országot és megint visszakívánkozott. Azt mondta Castaldónak, hogy „szeretné felakasztva látni Petrovicsot, aki nemrégiben egy magyar embert küldött hozzá, pedig neki nincs nagyobb kínja, mint ha magyart lát, szeretné, ha a király vagy háromezret felakasztana közülük; amiért annyira elvetemültek”. (388. o.)

Erre Veress csak annyit tud mondani, hogy ilyet Izabella „sem az olasz (Castaldo) iránti kedveskedésből, sem furfangból nem mondhatott”. Veress egyszerűen kijelenti, hogy nem mondhatta. De láttuk fentebb, hogy ugyanekkor szemével az égre nézve és kezét a szívére téve és királyi vérére hivatkozva is hazudott és hazugságába még kisfiát is belevonta. Aki pedig ilyenre képes, nem lehet arról mindent feltenni?

Azonban ha csakugyan nem mondta volna akkor, az azt jelentené, hogy Castaldo az, aki hazudik és ő találta ki az egészet. De mi célja lett volna ezzel Castaldónak? Hogy Izabellát meggyűlöltesse? De hiszen nem is haragudott rá (legalább akkor még, mikor ezt jelenti). De egyébként is nem a magyaroknak jelenti ezt Castaldo, akikkel Izabellát meg kellett volna állítólag gyűlöltetnie, hanem Ferdinándnak. De mi célja lehetett volna azzal, hogy ezt Ferdinánd előtt fogja rá, ha nem volt igaz?

Hát ilyen kérem a történetírás. Izabella életével foglalkozni „lelki gyönyörűség” még akkor is, ha ez az Izabella a Habsburgoknak úgy hízeleg, hogy neki nincs nagyobb kínja, mint magyart látni, és ha azt a tanácsot adja a Habsburgnak, kit egyébként ő maga is gyűlöl, hogy húzasson fel közülük egy pár ezret.

Pedig, hogy Izabella magyar- és erdélyellenes kijelentései tényleg meggyőződéséből folytak, azt kétségtelenül bizonyítják tettei. Szerethette-e a magyarokat az, akinek mint magyar királynénak is minden bizalmasa és egész környezete úgyszólván tisztán idegenekből állt, s ez így volt még élete végén is, mikor már húsz éve elhagyta hazáját, mikor már 20 éve köztünk és belőlünk élt és férje, koronája, jövője, fia, minden érdeke ide kötötte?

Veress azt írja, hogy Izabella „valószínűleg” magyarul is tudott, bár ő egy eredeti magyar írását sem látta. Tényleg a legtermészetesebb dolognak kellene tartanunk, ha magyarul is tudott volna, mert aki oly intelligens volt, mint Izabella, s aki már akkor is, mikor hozzánk jött, négy nyelven beszélt, tehát már 20 éves korában és utána még húsz évig élt közöttünk, annak tudni kellett volna végül magyarul még akkor is, ha nem is nagyon törte magát utána, hogy megtanuljon.

De még sincs semmi bizonyíték arra, hogy Izabella magyarul is megtanult s ez a lehetetlenség csak azért válhatott lehetségessé, mert még akkor is, mikor már húsz éve magyar királyné volt, azok, akikkel ő társalogni szokott, nem magyarok voltak. Őt mindig csak lengyelek és (kisebb számban) olaszok vették körül. Ő csak hivatalos államügyekben tárgyalt magyarokkal. Akkor meg bizonyára latinul beszéltek. Hisz láttuk, hogy latinul is tudott.

Ligenzát és Nizowskyt nem is számítva, akikről nyilvánvaló volt, hogy nem szolgák, hanem egész mások a királyné udvarában, lengyel volt minden szobalány és apród (Makoveczky János, kit összeházasított Nyesowska Katalinnal, a szobalánnyal, aki egyébként a szeretőnek, Nizowskynak a húga volt, mindketten pedig, mint már láttuk, János Zsigmond dajkájának – tehát a fia dajkája is lengyel volt – a gyerekei. Aztán Kreza Szaniszló, kit összeházasított a másik szobalánnyal, Bekowsky Borbálával, s mindkettő lakodalmán természetesen a királyné ropta legjobban a táncot válogatás nélkül mindenkivel (pedig ez már élete végén volt).

Aztán legtöbbet szereplő apródja Kmita, orvosa az olasz Blandrata, titkárai Porembiski, Jerlachowski, Matichnai és Savorgnani, udvarnoka Czikowski, kancellárja Paczynski, hopmestere Loboczky, asztalnoka Maluski, udvarhölgye Minerona (akinek szintén lengyel férjet szerzett, Zbomiczky Miklóst), de még a gyulai vár parancsnoka is (Leszczynski, akinek 1547. március 22-ei kelettel kiváltságot ad), aztán Tarlo, Prokop, Boratinszki Péter stb. mind idegenek voltak.

Országgyűlési panasz is hangzott el, de természetesen egész félénken és gyöngén és nem is általában a környezetében élő idegenek ellen, hanem csak amiatt, hogy még az erdélyi várakban is lengyel és olasz tisztek parancsoltak. Ezért országosan kérik, alkalmazzon váraiba kegyes ígérete szerint közülük, a nemzetből való tiszteket, s kancellárául is olyat tegyen, aki a magyar nyelvet is érti s az ország jogait és szabadságait ismeri. (Veress, 297. o.)

Tehát ugyanúgy volt minden, mint állítólag a Habsburgok alatt. De hát akkor minek a „nemzeti” királyság, ha ugyanúgy van, mint az idegen király alatt, csak azzal a különbséggel, hogy ott legalább ki merték nyitni őseink a szájukat miatta, de itt még erre sem volt lehetőségük vagy bátorságuk. Sőt – csodálatos – a „nemzeti” királyné alatt Veress egyenesen „természetesnek” találja az idegeneket a királyné körül. „Azért a királyné mégse élhetett nélkülük – írja –, ami természetes.” Úgy látszik, ez csak a Habsburgoknál nem természetes. A magyar nemzeti szabadságot dicsően megőrzött erdélyi ősök, a német uralom alatt nyögő „elkorcsosult” magyarokkal ellentétben, akik legalább kiabáltak, sőt olyan szitkokat szórtak a németekre, sőt magára a császárra is, hogy a császár követe elhűlt tőle, a legnagyobb szolgalelkűséggel tűrték az ingyenélő és állandóan mulatozó idegenek uralmát.

Az arcunkba szökik a vér, mikor olvassuk, hogy 1558. január elsején a királynénak boldog új évet kívánó kolozsvári városi tanács nemcsak a királynénak visz egy serleget ajándékul, hanem szeretőjének, Ligenzának is (még szép, hogy kisebbet, mint a királynénak) és a másik szeretőnek, Nizowskinak is egy szőnyeget. De azt kapott Tarló is. (Csak nem azért, mert ő volt a harmadik szerető?) Ligenza egyébként olyan nagy úr volt, mintha a királyné törvényes hitvese lett volna. A leghatalmasabb tanácsúr és az erdélyi magyar főurak egyik legtekintélyesebbike, Kendi Ferenc, például 1558. május 8-án egy kolozsvári városi szolgát küld Gyulafehérvárra Ligenzához, mert az ő engedélye nélkül nem mert államügyben intézkedni. (458. o.) Nem vérlázító?

Úgy látszik nem, mert ma már nálunk senki se tud róla. Pedig ami az ember vérét fellázítja, azt nem szokta könnyen elfelejteni. Minket csak az a nemzeti sérelem lázít fel, amit kortesfogásnak lehet felhasználni a Habsburgok ellen, mert rögeszménk, hogy őket pedig gyűlölni kell, s aki őket gyűlöli, az jó magyar, és aki őket nem gyűlöli, az rossz magyar. Punktum. (Kendi Ferenc ezen eljárását például Veress is „természetesnek” találja.)

Pedig ha a Habsburgok alatt intézkedtek itt idegenek, annak megvolt az oka. Ez csakugyan „természetes” volt. Hogyne lett volna az, mikor a fegyvert és a pénzt is ezek az idegenek adták az ország védelmére, s végül az országot is ők szabadították fel az ellenségtől (sajnos csak kis részben velünk, de meglehetős nagy részben egyenesen ellenünk).

De mit hozott Erdélybe a szép Ligenza, meg a dajka fia, Nizowski, meg Tarlo, meg Blandrata (szintén szép, fiatal és szerető), meg társai? Milyen címen rendelkeztek ezek itt Magyarországon, kapták az ajándékot a magyar szolganemzedéktől és voltak parancsoló urai magyar főuraknak? Ők azért, mert belőlünk éltek s mert „nemzeti” királynénk szeretői voltak.

Nem csoda, hogy legalább a három gazdag főúr, Bebek Ferenc és a két Kendi, nem tartott mindent annyira természetesnek, mint a kálvinista magyar történetíró, hanem megsokallták végül a dolgot, éreztették nemtetszésüket a királynéval és udvarával, s elkülönülvén a többiektől, együtt szoktak borozgatni és tárgyalgatni, hogy mitévők legyenek. (Érdekes, hogy az elégedetlenkedők katolikusok közül kerültek ki.)

Izabella megijedt, de ijedtsége nem azt eredményezte, hogy megjavul, megtartja a magyar törvényeket és segít a bajokon, hanem azt, hogy az elégedetleneket elteszi láb alól. De még ezt is álnokul és alattomban intézte el, nem úgy, mint magyarok és igazi királynék szokták.

Tanácskozás ürügye alatt felhívta mindhármukat Kolozsvárra s megbízta irigyüket, a gazemberségéről közismert Balassa Menyhártot, aki viszont neki igen jó embere volt (madarat tolláról, embert barátjáról, de Izabella természetesen lator barátja ellenére is rokonszenves), hogy 500 fegyveressel éjjel az első kakasszóra rohanja meg őket és végezzen velük.

Először az öreg, beteges Kendi Ferencet verték fel ágyából a gyilkosok és legelőször is szekrényeit kezdték fosztogatni. Ezalatt az öreg főúr átment a szomszéd kamrába, s mikor gyilkosai rányitottak, arcra borulva imádkozva találták. A jelenet nem lágyította meg őket. Le is szúrták, le is lőtték (pedig a kettő közül egyik is elég lett volna) és testét darabokra vagdalva szórták szét a szobában.

Mikor Bebeket felköltötték, az fegyveréhez nyúlt, de azt hazudták neki, sőt esküdöztek, hogy a királyné hívatja. Hitt és nem használta a fegyverét. Mikor látta, hogy vége, esküdözött Istenre és minden szentekre, hogy ártatlan. Mikor látta, hogy ez se használ, papot kért, hogy utolsó órájában legalább meggyónhasson. Kiröhögték. Minek annak a pap, mondták, aki, míg élt, a papokat gúnyolta. Lefejezték és testét meghurcolták a sárban. Aztán a másik Kendivel, Antallal végeztek.

Mire megvirradt, már a kutyák marcangolták a holttesteket az utcán s megjelent a török csausz is. A török (mint a magyar szabadság védelmezője) képviselője a papucsait megforgatta az áldozatok vérében. Közben „bosszúsan” ezt kiáltotta: Így bűnhődjék minden áruló a hatalmas császár parancsából. (Az volt ugyanis az ürügy a gyilkosságra, hogy a három főúr Ferdinándnak akarta átadni Erdélyt.) Csak este jöttek a szakácsok elnyűtt lepedőkkel összeszedni a szerteszórt testrészeket. (Úgy látszik, erre céloz a magyar fenyegetés, hogy úgy váglak meg, hogy lepedőben visznek haza.)

Izabella most is kíváncsi volt, mint Fráter György halálakor. Odamenni nem mert, de a toronyból lenézett, hogy meglássa, végrehajtották-e és hogyan a parancsát. A toronyból borzasztót láthatott, mert egyenesen belebetegedett és többet életében azóta vidámnak már nem látták.

A következő országgyűlésen némi kis szemrehányó hangok hallatszottak ugyan, hogy ha az áldozatok bűnösök voltak – Izabella utólag az áldozatoknál tartott házkutatásokból szerzett leveleikkel igyekezett bizonyítani bűnösségüket, hogy Ferdinánddal cimboráltak –, miért nem állították őket törvényes bíróság elé, mint a legelemibb igazság kívánja, a magyar nemesi szabadságról nem is beszélve.

Azt is mondhatták volna, hogy e bűnösségüket állítólag bizonyító leveleket csak akkor találták meg, mikor a gyilkosság már megtörtént, tehát e bizonyítékoknak a királyné akkor még nem volt birtokában, mikor a legyilkolást elrendelte. Kendi Antal ellen pedig még utólag se találtak semmi bizonyítékot. Őt egyedül csak azért tették el láb alól, hogy ne legyen, aki a gaztettet megbosszulja.

Izabella az országgyűlésen nem Ferdinánddal, hanem a törökkel való cimborálással vádolta a meggyilkoltakat (de jól megtanult hazudni!), és azt állította, hogy őt meg akarták mérgezni s a töröktől már mérget is szereztek, s a mérget három kis ládikában be is tudja a rendeknek mutatni. Egyébként, mivel a bűnösök már meglakoltak, a rendeket kegyelméről biztosítja. És a jó rendek köszönettel fogadták a kegyelmet, hálát adtak a királyné és fia szerencsés megmeneküléséért és életüket és vérüket ajánlották fel neki utolsó leheletükig.

Ezzel annak a három előkelő főúrnak törvénytelen, vad legyilkolása, akik az idegen uralom ellen elégedetlenkedtek, el is volt intézve. Annyira nem fájt haláluk és a törvénytelenség senkinek, hogy Székel István egykorú világkrónikája „Isten rendelése szerint” történtnek nevezi a dolgot s hamarosan úgy elfelejtette még Erdélyben is mindenki, hogy ma már senki se tud róla. Egyébként 1558. szeptember elsején történt. Hogy a legyilkoltak roppant vagyonát Izabella elkobozta, azt talán külön nem is kell említenem. Pedig hogy irigyeljük az effajta vagyont akkor, mikor Habsburg kobozza el!

Annyira nem fájt az erdélyi rendeknek sem a királyné szeretőtársa, sem az, hogy még a szeretők is mind idegenek voltak és ez idegen szeretők rendelkeztek még a legelőkelőbb erdélyi urak felett is, sőt büntetlenül le is gyilkoltathatták őket, hogy az országgyűlésen, életében az utolsón, Izabella olyan tiszteletnyilvánítást kapott a rendektől, ami sokáig emlékezetes marad. A rendek nem jelöltek meg gyámokat fia mellé, hanem ezek megválasztását teljesen a királyné tetszésére bízták. Megköszönik a királynénak, hogy „feláldozta édes hazáját s a nyugalmasabb élet kényelmét, éjt-napot összetett, bajt s gondot vett a nyakába s bele is betegedett (nekik még jobban kellett tudniuk, mint a bécsi velencei követnek, hogy mibe betegedett bele), hálás érzelmekkel ismerik el kegyelmességét s megnyugvással fogadják, hogy fia nevelését, vezetését továbbra is magának kívánja fenntartani”.

Stílszerű végül, hogy Izabella éppen azt a Balassa Menyhártot hívatta halálos ágyához, akinek ország-világra szóló latorságát még ma se felejtette el a magyar közvélemény. Ágyában feltámaszkodva így szólt hozzá: „Isten és minden szentek szeretetével bízzuk reád egyetlen fiunkat, és neked adjuk az ország jogarát, hogy kormányozzad, míg elég erős lesz arra, hogy a kormányzás gondját elviselhesse.”

Meg kell hagynunk, hogy „jobbra” nem bízhatta volna sem fiát, se az országot.

Fráter György
(1482-1551)

Az államférfi és az ember

Fráter György jellemén nehéz kiigazodni és személyéről tárgyilagos ítéletet alkotni. Hogy politikai, diplomáciai, pénzügyi, sőt hadászati téren egyaránt ezeréves történelmünk egyik legnagyobb lángelméje, az bizonyos. Igazi vezetésre termett, uralkodásra született egyéniség. Hadvezéri tehetsége is nagy volt, de személyes bátorsága is.

Mikor Buda ostromakor „úgy rengett a föld az egyszerre elsütött tűzszerszámok iszonyatos zajáról” (Ferdinánd olyan tüzérséget vitt Buda alá, amilyet a világ akkor még nem látott), hogy a várban mindenki remegett tőle, „csak a barát állott mozdulatlan, nem törődve a veszéllyel. Szép szóval buzdító tüzéreit, sőt maga kezével gyújtogatta a tarackok kanócát. Hidegvére környezetére is bátorítólag hatott, amint egyszerre 2-6-10 lövés dördült el fejük felett, késő estig”. (Veress, 156. o.) Mikor pedig az ostromlók „már lobogóikat is szinte kitűzték a falra s úgy tetszett, vége mindennek, megjelent György barát fején sisakkal, kezében villogó karddal és erős fegyverrel, beszédével utolsó ellenállásra buzdítván a védőket”. És „visszanyomták őket”. (Veress, 160. o.)

Fráter György tehát ugyancsak ellentéte volt annak, amit a magyar anyámasszony katonájának nevez. János király és gyermeke ügyéhez való tántoríthatatlan ragaszkodása és hűsége is tiszteletre méltó, sőt megható. Azonban, hogy rátermettsége, sőt bámulatosnak mondható tehetségei mellett igaz ember is volt-e és jelleme is tiszteletre méltó volt-e, az már éppen nem bizonyos.

Újabban nálunk az az elfogadott vélemény róla, hogy mint jellem is tiszteletre méltó. Mint a nemzeti, tehát igaz ügy vértanújára kell rá tekintenünk s így meggyilkolása, melyre Castaldónak Ferdinánd adott felhatalmazást, a Habsburgok „sok bűne” között a legnagyobbak és a legkevésbé menthetők közé tartozik.

Akik így beszélnek, nem is sejtik, hogy nem ennyire egyszerű ez a kérdés, és hogy a régebbi magyar történelmi művekben éppen nem találjuk meg Fráter Györgynek azt az egyhangú nagy magasztalását, melyben jelenleg részesül.

Azt már láttuk, hogy Izabella, aki pedig ugyancsak jól ismerte, hogyan érzett, beszélt és írt róla. Nehéz elképzelni, hogy ha Fráter György hiba nélküli és feddhetetlen ember lett volna, akkor halálakor Izabella minden női gyarlósága ellenére is megrendülés és részvét helyett annyira a gyűlölet, düh, sőt megvetés uralma alatt állt volna.

Sok történetírónk, különösen a régebbiek és olyanok, akik Fráter György korából egyes részletkérdésekről írnak, s így alkalmuk volt az eredeti kútfőkbe és oklevelekbe belepillantani, ellenszenvesnek, sőt gonosz embernek festik Fráter Györgyöt. Például Majláth Béla Majlád Istvánról írt életrajzában mint gonosz, bosszúálló embert írja le, s azt állítja, hogy egyedül az ő bosszúja volt az oka, hogy Majlád Istvánnak (özvegye és számtalan itthoni jóakarója minden fáradozása ellenére is) a Héttoronyban kellett meghalnia. Még ellenszenvesebbé teszi a dolgot, hogy Fráter György e hajdani ellenségén nem nyíltan állt ilyen kegyetlen bosszút, hanem úgy, hogy látszólag jóakaratot mutatott iránta, és minden jót ígért.

Mások azonban azt állítják, hogy nem lehet bizonyosan megállapítani ez ügyben Fráter György rosszakaratát. De még ha bizonyos is lenne, hogy Fráter György volt az oka, hogy nem adta vissza a török ennek a nagyravágyó, de tragikus sorsú embernek a szabadságát, akkor is fel lehetne hozni – mondják – Fráter György mentségére, hogy a közérdek hallgattatta el lelkében a részvét szavát. De viszont itt is Fráter György ellen szól, hogy éppen nem valószínű, hogy a megtört, sokat szenvedett s szabadulásáért is bizonyára hálás Majládnak kedve lett volna régi, nagyra törő tervei folytatására, s ha igen, akkor se lett volna meg már többé hozzá a lehetősége: régi nagy hatalma. Fráter Györgyöt tehát ebben az ügyben nehéz menteni.

Veress Endre „Izabella királyné” című művében szintén Fráter György ellen van a közte és a királyné közti viszálykodásban, ő is sokkal inkább gonosz, mint jó embernek rajzolja ezt a nagy államférfit, s joggal hivatkozik arra, hogy a meggyilkolása miatt a pápától indított perben a „megesketett tanúk egész sora és az adatok egész tömege bizonyítja, milyen kétszínű, pénzsóvár, önző, irgalmatlan és álszenteskedő ember volt.

„Nagyravágyását és gőgjét viszont ténykedésének példái mutatják.”

Veress azt írja (182. o.), hogy „jellemének egyetlen fennkölt, eszményi, nemes vonása sincs”. Veress e kemény elítéléséből azonban azt is megállapíthatjuk, hogy elfogult Fráter György rovására.

Melyik történetíró ítélte el ugyanis valaha a gőgöt és a nagyravágyást olyan politikai lángelmében, mint amilyen Fráter György volt? Aki nagy, annak történelmi szempontból megítélve kötelessége nagyravágyónak lenni, mert ezt a dolgok helyes rendje kívánja és a népek érdeke, hogy a nagy tehetségek megfelelő szerepkörhöz jussanak. Mivel Fráter György a történelem egyik legnagyobb diplomatája is volt, világos, hogy kétszínű is volt. Hogy tudott volna másképpen a törökkel szemben helytállni?

Valaki nagy államférfi csak akkor lehet, ha akkor, mikor az összesség érdekeiről van szó, az egyének érdekei iránt irgalmatlan. Mi, akik keresztény alapon állunk, elítélhetjük hibáiért Fráter Györgyöt, Veress Endre azonban, akinek még Izabella is rokonszenves, nem ítélhetné el, ha tárgyilagos volna.

Veress Endre elfogultságában annyira megy, hogy ezt írja: „Ő maga úgyszólván írástudatlan. Írni vén korában tanult meg s így nem sokra vitte. Kézírása olyan, mint egy iskolás gyereké, aki először fog pennát. Fáradságába került puszta nevét leírni, s azért leveleit is mással íratta alá. Saját kezű névaláírása alig ismeretes néhány, saját kezűleg írt levele pedig egyetlenegy sincs a közt a sok száz közt, mely nevében kelt.”

Veress Endrét tekintélynek tartjuk e kérdésben, mert ő tényleg kezében tartogatta ezeket a leveleket. Megállapításait azonban csak érdekesnek tartjuk, de elfogultságuk miatt következtetéseivel nem azonosítjuk magunkat. Fráter György misés barát volt, s ha nem is egész fiatalon ment papnak, képtelenség azt állítani, hogy vén korában tanult meg írni. Abban egyetértünk vele, hogy nagy műveltségű ember nem volt. Nem is lehetett, mert nagyon is gyakorlati ember volt. De ha Veress tárgyilagos lenne, így annál inkább tisztelné és bámulná istenadta nagy tehetségét.

Ő nem a szavak és betűk, hanem a tettek embere volt. Bizonyára ezért nem szeretett írni. Az ilyen ember azonban imponál, s akkor, „a tettek hő nyarában” ilyen emberre volt szükség. Hogy nem szeretett írni s legtöbbször még a nevét is mással íratta alá, ez is különlegesség benne és eredeti egyéniségét mutatja. Ő nem írt, hanem tett. (Látni fogjuk, hogy Rákóczi és Kossuth mindig írt. El is vesztette a hazát mindkettő.)

A tollat nemigen vette a kezébe, de a kardot annál többet, s nemcsak politikus és diplomata, hanem nagy hadvezér is volt. Igaz, hogy mint papnak, nem lett volna szabad kardot forgatnia (fizikailag nem is forgatta, csak – mint láttuk – az ágyúkat sütögette el saját kezűleg is), de ő államférfi volt elsősorban s ezt azok vehetik tőle legkevésbé zokon, akiknek a Habsburgokban az tetszik legkevésbé, hogy nem szeretnek kardot forgatni.

Azt azonban egész bizonyosan megállapíthatjuk, hogy nem volt rokonszenves egyéniség. Senki se szerette, sőt majdnem mindenki gyűlölte, de nélküle senki se tudott ellenni. Áldás volt Erdélyre, hogy élt, halála pedig az ország romlását hozta magával. Kétségtelen, hogy nem volt áruló, nem volt a török cimborája a kereszténység ellen, de az is kétségtelen, hogy gyilkosai, sőt kortársai is szentül meg voltak győződve róla, hogy az volt. Végzetes tévedés rabjai voltak azok, akik gyűlölték, de e tévedésnek maga Fráter György volt az oka, mert folytonos diplomatizálása, állandó kétszínűsége, hitegetései és a kiismerhetetlen viselkedése miatt soha nem lehetett biztosan tudni, mikor színészkedik és mikor mond igazat: mikor ellenség, mikor barát.

Kevés ember (talán csak Bethlen Gábor, Thököly meg Talleyrand) hazudott annyit, sőt esküdött annyiszor hamisan életében, mint ő. Annyira vérbeli (de egyúttal nem erkölcsi alapon álló) államférfi és diplomata volt, hogy a kétszínűség épp úgy második természetévé vált, mint Bethlen Gábornak. Eszébe se jutott, hogy eljárása helytelen vagy tilos, sőt büszke volt rá és dicsekedett vele, hogy milyen jól tud ő bánni a törökkel.

Valóban, a kormánya alatt álló Magyarországnak nagy haszna volt e kétszínűségből. Azonban a cél nem szentesíti az eszközt, és a politikának és a diplomáciának sincs s nem is lehet külön erkölcse. Fráter Györgyöt tehát, noha váradi püspök, később esztergomi érsek, sőt császári protekcióra bíboros lett, bizony nem tekinthetjük igazi kereszténynek. Karácsonyi Jánosnak, az egyházias, pap történetírónak is elítélő véleménye van Fráter György jelleméről. Ez alól nem vonhatja ki magát senki, akinek egykorú okmányok voltak a kezében.

Hogy mennyire tág lelkiismeretű volt, mutatja, hogy ő (a pálos barát) volt a fő szószólója János királynál a törökkel való szövetkezésnek s a király lelkiismereti aggályait – amint már említettük – a Szentírásból vett hamis bizonyítékokkal ő cáfolgatta. Mivel könnyű Katót táncba vinni, János is elfogadta az érveket, de azért Jánost mégis jobb kereszténynek tartjuk, mint pálos lelkiatyját, s mint embert többre értékeljük, mint Fráter Györgyöt. Nem győzzük újra hangsúlyozni, hogy ha valaki nagy tehetség, ha tehetségével millióknak használ, s ha olyat alkot, ami évszázadokra szól, abból még nem következik, hogy mint ember, mint jellem is nagy. Hiszen bűnös eszközökkel is lehet nagyot alkotni s millióknak használni. (Lehet, csak nem szabad.)

Fráter György nem mint pap, nem mint szerzetes volt nagy. Hiszen nem lelkipásztori érdemeiért, nem buzgóságáért, nem életszentségéért lett püspök, érsek, bíboros, hanem azért, mert nagy szolgálatokat tett a királyának (többek közt azzal is, hogy tág lelkiismeretével rávette a török szövetségre), s mivel az Egyház, mint lelki hatalom, sohase volt és nem is lesz teljesen független az államtól, mert a földön mindig a fegyveres erő és az anyagi hatalom dönt, ura, a király úgy jutalmazta, hogy nagy egyházi vagyon és befolyás birtokába juttatta. (A bíborosságot a nagyváradi béke létrehozásáért kapta. Ez egyik kikötött feltétele volt a békének s a pápa nem tagadhatta meg hozzájárulását, még akkor se, ha tudta volna, hogy nem éppen méltó embernek adja a kitüntetést, mert hiszen két keresztény király közti béke létrehozásának, tehát a kereszténység érdekeinek kellett hozni ezt az áldozatot.)

Fráter György eleinte János odaadó híve. Hiszen János fedezte fel tehetségét s ő emelte ki a sajóládi kolostorból. Követi a törökhöz is, sőt nem is követi, hanem egyenesen ő viszi királyát oda. Közben a pápa ezért ki is közösíti Jánost. Ez a kiközösítés, mint felbujtót, elsősorban őt illette volna, de a pápa „átka” egy csöppet sem ingatta meg abban, hogy tovább haladjon azon az úton, melyen elindult. Valami jámbor barát tehát nem lehetett s az Egyházhoz való ragaszkodás se nagyon dühöngött benne.

Nem feltűnő ez abban a korban, a reneszánsz, a humanizmus és a hitújítás korában, s neki, ki még neve aláírására se igen vett tollat a kezébe, teológiai műveltsége is meglehetős fogyatékos lehetett. De fogyatékos volt ez akkor másokban is, mert aki a tudományokkal foglalkozott, az se teológiával foglalkozott. A jezsuitákat kivéve akkor nálunk alig volt olyan pap, aki vallásilag képzett és életében feddhetetlen lett volna. Hogy is lehettek volna azok? Hiszen bensőséges lelki élet nélkül örökös szüzesség nem lehetséges, akkor pedig egy papnak, ha meg akart volna gyónni, legtöbbször egy napi járóföldre kellett volna elutaznia (törököktől veszélyeztetett vidéken), mire talált volna egy másik papot, akinél meggyónjon, ha ugyan kedve és gusztusa lett volna hozzá mindazok után, amit e paptársa környezetében észrevett.) Még Oláh Miklós esztergomi érsek fiatalabbkori életében is furcsa dolgokra bukkanunk, pedig ő volt a magyar katolikus újjáébredés megindítója, mert ő hívta be hozzánk a jezsuitákat! (Bizonyára épp azért hívta őket, mert látta, hogy mennyire szükség van rájuk.)

Fráter Györgyről is maradt fenn bizonyíték, hogy misét igen nagy ritkaság volt, ha mondott. Ellenben jó jel és tisztességes papi élet mellett szól, hogy gyilkosai is imádkozás (breviáriumozás) közben találták. Még szebbé teszi a dolgot, hogy kora hajnal volt és már fent volt és imádkozott. Mivel azonban azt bizonyosan tudjuk róla, hogy misézni viszont csak ritkán szokott, arra kell gondolnunk, hogy hátha nem is úgy volt. Az izgatott gyilkosok aligha figyelgették, mit csinált áldozatuk, mikor rárontottak. Valószínűleg nem is tudták, mi az a breviárium. Hátha ezt csak utólag találta volna ki a fáma, hogy meghatóbb legyen a dolog?

Jó jelnek látszik Fráter György papi lelkületére, hogy Verancsics Mihályt, Antalnak, a későbbi esztergomi érseknek az öccsét, ledér életmódja miatt megfosztotta papi javadalmaitól. (Egyébként az illető nem is volt felszentelt pap. Az ilyen „pap” akkor, mint láttuk, mindennapos dolog volt.) Valamint hogy Csáki Mihályt azért, mert pénteki napon nem böjtölt, kegyetlenül megszégyenítette. (Amit Veress a durva kegyetlenség miatt, mellyel eljárt, bűnének tart, pedig Fráter György tudta, mit csinál, mert ez a Csáki Mihály egyébként is nagyon gonosz ember volt.)

Az is Fráter György eleven hite mellett szól, hogy az eretnekség iránt meg nem alkuvó volt (Batthyány Orbán holttestét eretneksége miatt szemétdombra hányatta), de éppen Csáki és Batthyány esete és egész élete is bizonyítja, hogy a durvaság és a kegyetlenség Fráter György jellemének egyik visszataszító vonása volt. (Csáki Mihályt, aki egyébként fiatalabb korában pap akart lenni, a péntek miatt hóhérral meztelenre vetkőztette és teleaggatván testét különféle állatok húsával, ráuszította a vadászkutyákat.)

Fráter György nőügyeiről nem tudunk, s tekintve katonás szigorúságát, keménységét, túlságosan is durva férfiasságát, nagy elfoglaltságát és országos gondjait, valószínű is, hogy ilyesfajta bűnei nem nagyon voltak. (Ha lettek volna, ellenségei ugyancsak szellőztették volna. Hisz ellensége igen sok volt.) Fiatal se volt már, mikor országos szerepet kezdett játszani. Annál feltűnőbb, meglepőbb és visszatetszőbb azonban, hogy nemegyszer megtörtént, hogy nyilvánosan táncra perdült, hol a királynéval (egy-egy kibékülés örömére), hol – lakodalomban – a menyasszonnyal. (Veress, 245. és 296. o.)

Ha Habsburg lett volna, tele lennének történetkönyveink és közvéleményünk azokkal a felháborító gaztettekkel, melyekkel Fráter György a magyar alkotmányt állandóan megszegte. De mivel nem Habsburg volt, hanem a nemzeti eszme képviselője, effajta tetteiről mit sem tud a magyar közvélemény. Pedig ha akarna, ugyancsak tudhatna, mert nemeseket letartóztatott, kivégeztetett, ha kellett, alkotmányt és országgyűlési határozatokat semmibe vett. Valóságos diktátor volt, mint általában minden nagy politikai tehetség (Mátyás király is) az volt. Pedig hát diktátor meg alkotmány vagy törvény úgy viszonylik egymáshoz, mint a tűz meg a víz.

Fráter György lelki alkata olyan volt, hogy törvényes korlátozást, vetélytársat, a magáén kívül más hatalmat nem tudott eltűrni soha. Mint magától értetődő, köteles lett volna az ország pénzéről, bevételeiről, jövedelmeiről évente elszámolni. Azonban soha senkinek, semmiféle testületnek vagy bizottságnak el nem számolt, számadásaiba senkinek betekintést nem engedett. Pedig – érthetően – ugyancsak követelték tőle nemegyszer! Kétségtelen, hogy mindez alkotmányosság szempontjából lehetetlen állapot volt, s minden volt, csak nem törvénytisztelet. Egyébként mikor elszámolásra szólították fel, azt felelte, hogy csak a királyfinak számol el, de megvárja, míg megnő.

Egyszer, mikor nagyon sarokba szorították, végül hajlandónak mutatkozott az elszámolásra. Csak egy kis haladékot kért, míg írásait, feljegyzéseit és emlékezőtehetségét összeszedi. Közben aztán ellenségei fölé kerekedett s esze ágában se volt többet semmiféle elszámolás. Ezzel aztán meg is mutatta, hogy nem kötelességérzetből vagy törvénytiszteletből, vagy az alkotmány iránti tiszteletből ígérte, amit ígért, hanem csak kénytelenségből.

Természetesen nem kell feltétlenül azt gondolnunk, hogy elsikkasztotta az ország pénzét s ezért félt az elszámolástól, sőt erre rosszakarat nélkül nem is gondolhatunk. Kétségtelen, hogy az ország pénze senkinél se volt jobb kezekben, mint nála. Ezt nem szavakkal, hanem tettekkel bizonyította be. Kétségtelen az is, hogy a lényeg ez, nem pedig az elszámolás. Ámde épp oly kétségtelen az is, hogy ez minden, csak nem alkotmányos vagy törvényes állapot. Egy Habsburg se szegte meg tehát annyira az alkotmányra letett esküjét, mint Fráter György, s ha Fráter Györgyben ez nem bűn, sőt emiatt lehet egyik legtiszteltebb nemzeti hősünk, akkor emiatt bizonyára még a Habsburgokat is tisztelhetnénk és szerethetnénk, ha akarnánk.

A mi jó Fráter Györgyünk ugyanis az 1544. augusztus elsején kezdődött tordai országgyűlésen, mikor az ország főbírájává választották, az országgyűlés nyilvánossága előtt ünnepélyes esküt tett arra, hogy az ország jövedelmeiről „Őfelsége (Izabella) és tanácsadói felszólítására bármikor igaz számadást ad”. (Veress, 259. o.) Nem arra esküdött meg tehát, hogy a királyfinak, de annak is csak akkor, majd ha megnőtt, fog elszámolni. De egyébként is egy kiskorú királyfinak minden alkotmányos államban gyámjai vannak, az uralkodó kiskorúsága alatt ők kormányoznak, tehát előttük kell elszámolni.

Arra is megesküdött Fráter György ezen a tordai országgyűlésen, sőt még külön oklevélben is „becsületére, emberségére és tiszta lelkiismeretére” fogadta, hogy a királynénak és fiának mindig hűséges és „szófogadó” szolgája leszen, becsületesen fogja gondozni összes jövedelmeit, kivéve a szászok Márton napi adóját, amellyel nem is fog törődni, mert azt a megboldogult király a királyné asszony saját használatára rendelte. Őfelségéről állása és méltósága szerint udvarával együtt illően gondoskodik. Udvari leányait és matrónáit, valamint többi szolgáit illő ruházattal és fizetéssel látja el. Váraiban a királynénak és fiának felesküdt várnagyokat és tiszteket fog tartani és azokat őfelsége tudta nélkül nem csereberéli. E várak jövedelmét a királynénak fogja tisztességgel beszolgáltatni, levonva belőlük a várak fenntartására szükséges összegeket. A királyné kívánságára összes ráruházott hivatalairól lemond stb. (Veress, 259. o.)

Viszont Blandrata György, a Fráter György meggyilkoltatása miatt tartott vizsgálat folyamán azt vallotta (vallomása a vatikáni levéltárban), hogy lassanként minden méltóságot és jövedelmet kicsikart a királynétól Krokodilkönnyeket ejtve fogadott hűséget iránta és a királyné hitt neki, mert vallásos szenvelgése félrevezette. Hálából aztán előbb a töröknél vádolta be, hogy Ferdinánddal tart, majd pénzt nem adott neki, úgyhogy hónapokig nem volt kenyere, bora, pénze. Még élelmiszereket is a rendeknek kellett megszavazniuk a királyné részére, aki sok tűrés után elpanaszolta nekik keserű sorsát.

Tinódi is azt írja, hogy Izabella, látva Fráter Györgynek „az ő nagy fösvénységét” költözött el székhelyéről. 1549-ben maga Izabella is azzal okolta meg, hogy elköltözött Gyulafehérvárról, hogy az éhenhalás félelme kényszerítette távozásra. (Veress, 292. o.)

Fráter György az 1551-es enyedi országgyűlésen, mivel tudta, hogy a hangulat ellene van, a rendek minden tilalma ellenére ezer lovassal és 600 puskással jelent meg (a királynénak ezer puskása volt, de csak négy (nem négyszáz) lovasa). Lovasai tűzzel-vassal pusztították ellenfele (Petrovics) birtokait. Világos, hogy a küzdelemben nem ő maradt alul, de az is világos, hogy a viselkedésével kissé jobban lábbal taposta a törvényt és a magyar alkotmányt, mint a Habsburgok 400 éves uralmuk alatt együttvéve. Mert mi alkotmánytiprás, ha még az se, ha valaki fegyvereseket vonultat föl a nemzet képviselete megfélemlítésére? Jóságos történetírásunk azonban erről nem hajlandó tudni. Annál nagyobb hévvel gyalázza ennél sokkalta kisebb dolgokért a Habsburgokat. (A Habsburgok is fegyveresek ezreivel jöttek a magyar országgyűlésre, de a főurak is, s a király fegyveresei ott úgy viselkedtek, hogy az országgyűlések, mint láttuk, még fenyegetőzni, sőt a királyt s bátyját még gyalázni is merték.)

Ekkor már Fráter György Ferdinánddal tartott és a protestáns erdélyi rendek s köztük a fő protestáns Petrovics Péter, éppen ezért akarták megbuktatni. Fráter György azonban nemcsak azért maradt felül, mert fegyveres erővel ment az országgyűlésre (illetve az országgyűlés ellen), hanem azért is, mert ott egyszerűen letagadta, hogy Ferdinánddal tart, sőt, hogy jobban higgyenek neki, szavai nagyobb nyomatékául még misét is mondott a rendek előtt (pedig említettük már, hogy ez nagy ritkaság, tehát igen nagy dolog volt tőle) és könnyek között (!) jelentette ki, hogy átkára legyen a szent Ostya, melyet magához vett, ha igaz az, hogy ő Ferdinánddal vagy a némettel cimborál. Ugyanakkor pedig már közeledtek hadai, melyeket Ferdinánd ügye védelmére fogadott, s oly gyorsan fogta velük ostrom alá Gyulafehérvárt, hogy Izabellának holmijai elszállítására se volt ideje, oly gyorsan kellett onnan menekülnie. (Veress, 315. o.)

Az se éppen alkotmányosság, hogy mikor 1546-ban az erdélyiek megöltek egy csauszt, Fráter György, hogy a szultánnak kedvébe járjon, húsz magyar nemest börtönbe vettetett. Mikor pedig 1550-ben a török is ellene fordult és az erdélyiek is lázongtak, két nemest, a két Mártonfit ki is végeztetett. (Veress, 304. o.) Természetesen nem országgyűlési határozat után, mint a törvény kívánta volna.

Szerintem nagy bizonyíték Fráter György jellemének nemeslelkűsége ellen, hogy ez az autokrata, gőgös és fölényes ember, ha szorult a kapca és hatalmi érdekei úgy kívánták, mint egy színpadi primadonna, olyan jeleneteket tudott rögtönözni.

Még azt is megtette nemegyszer, hogy Izabella lábaihoz borult. Úgy kérte, hogy bocsásson meg neki, hogy csak úgy potyogtak a könnyei. Hogy ő ezt őszintén tehette volna, teljesen lehetetlen, ha pedig csupán érdekből, akkor meg igen rossz jel, mert valamire való ember inkább elpusztul, semhogy így megalázkodjék érdekből. Igaz, hogy az ő hatalmon maradása nemcsak az ő, hanem milliók érdeke volt, s ha valaki hazájáért még ilyen önmegalázásra is képes, annál bámulatra méltóbb. Fráter György azonban ennyire szent ember semmiképpen se volt. Ha az lett volna, akkor hazája érdekében inkább egy kis szelídséget, szeretetet és megbocsátást gyakorolt volna önmegtagadásból. Erre való kísérletekkel azonban nemigen találkozunk életében.

Szintén nagyon ellenszenves tulajdonsága, amit a meggyilkolása miatt a pápától indított bűnperben Blandrata is kiemelt vallomásában, hogy minden gonoszságát szemforgató álnoksággal valami szent, nemes dolog leplébe öltöztette, s úgy állította be, mintha jót tenne. Például a törökkel való szövetkezés helyességét is, mint láttuk, a Szentírásból vett idézetekkel bizonyította. De a rosszhiszemű, szemforgató bizonyítás egyébként is mindennapos volt nála, szinte második természete volt. Pedig az ilyesmi (a képmutatás) tudja legjobban megutáltatni a papot és a vallást az emberek előtt.

Aztán az is írva maradt Fráter Györgyről, hogy Alvinc vára erődítéséhez és a kastély építési munkálataihoz az ottani régi templom és a mellette levő kolostor anyagát használta fel, s mikor ennek nem illő voltára figyelmeztették, azt felelte Csáky, fehérvári püspöki helyettesnek, hogy Isten nem veri meg azért, mert saját templomát lerombolta. (Pár évre rá éppen ebben a templom köveiből épült kastélyban gyilkolták meg. Isten annyira megbüntette érte.)

Divat bámulni Fráter György zsenialitását, mellyel a törököt oly nagyszerűen kezében tudta tartani s a legnehezebb helyzetekből is, mikor már bizonyosra lehetett venni, hogy most már csakugyan ráfizet, mindig kimosta magát. De arra már nem gondolnak a bámulók, hogy milyen tág lelkiismeret kellett ehhez és hogy milyen flegmával, sőt élvezettel feketített be ilyenkor Fráter György maga helyett másokat és fogta rájuk a török előtt azt, amivel őt vádolták, s amit csakugyan ő követett el. Ezek a sikerek dicsérik államférfiúi képességeit, de ugyanakkor elhomályosítják emberi értékét és papi jellemét.

Hogy milyen lelkiismeretlen volt akkor, mikor közügyről volt szó s mily tág lelkiismerettel járt el ilyenkor, megvetve magánérdeket, felebaráti szeretetet, sőt a legelemibb emberi érzést is, arra egyik legelrettentőbb példa akkori viselkedése, mikor János halála után Ferdinánd Buda elfoglalására nagy és elsőrangúan felszerelt ostromló sereget küldött. János özvegyének és fiának egyéb hívei még gondolni se mertek az ellenállás megkísérlésére s emberileg valóban lehetetlennek is látszott a dolog. Ő azonban egy pillanatig se habozott. Bátorságával, önbizalmával, sőt humorával lelket öntött mindenkibe, akibe pedig így sem sikerült, azt erőszakkal kényszerítette az ellenállásra, köztük magát a királynét is.

Aztán, mivel az ellenállásra a vár sem elegendő katonasággal, sem elég élelemmel nem volt ellátva (szegény Zápolya János gyönge legény volt ahhoz!), a Ferdinánd seregével való színleges tárgyalásokkal három napi fegyverszünetet eszközölt ki (tehát őt is becsapta), az időt pedig közben arra használta fel, hogy minden irányban lovasokat küldött a környékbeli falvakba, s teljesen hazugul azt a hírt terjesztette el, hogy nagy török sereg közeledik, mely versenyt dúl a némettel, a királyné azonban biztos menedékül mindenkit hajlandó befogadni a várba, aki legalább egy havi élelmiszert hoz magával.

Erre persze a megrémült falusi jobbágyság csakugyan özönlött mindenünnen élelmiszerrel megrakodva a várba. Ott aztán rideg hasznossági alapra helyezkedve s a részvétet teljesen száműzve csak azokat fogadták be, akik katonának is alkalmasak voltak. A nőktől, gyerekektől, őregektől, gyöngéktől, akik csak fogyasztók lettek volna a várban, elszedték a magukkal hozott sok élelmiszert, aztán visszahajszolták őket. (Veress, 108. o.) A nagyszerű eljárás sikerrel is járt, mert Ferdinánd egész serege és közbámulatot keltő, nagyszerű hadi felszerelése elpusztult a sikertelen ostromban és Buda vára Izabella kezén maradt. De a magunkfajta nem ennyire „lángeszű”, de sokkal tisztességesebb és lelkiismeretesebb ember ilyen eszközökkel még akkor se tudta volna magának megengedni, hogy győzelmet szerezzen, ha a sikerben eleve bizonyos lett volna is.

Csodálkozhatunk-e, ha az ilyen ember, s aki ráadásul még papi ruhát viselt, közgyűlöletnek örvendett s végül orvgyilkosok tőre alatt vérzett el? És csodálkozhatunk-e, ha Isten áldása se volt a „zseniális” ötleten, mint ahogyan nem volt a cinizmussal templom köveiből épített alvinci kastélyon se, és hogy Fráter György megtartotta ugyan Budát, de nem Izabellának, hanem a töröknek. Ez aztán fájt is neki végtelenül és szégyellte is egész életében.

Szégyellhette is, hiszen az, amit ő ilyen brutálisan lelketlen eszközökkel (s olyan nagy hősiességgel és bátorsággal is egyúttal) elért, tulajdonképpen a magyarság sorsának megpecsételése volt. Emiatt lett Magyarország másfélszáz évre törökké, emiatt lett több mint fele részben idegen ajkúvá, s végeredményben emiatt lett 1919-ben csonka országgá.

Ha Fráter György és társai megtartják a váradi békét, ha nem szegik meg szavukat s János halála után Budát s vele az országot átadják Ferdinándnak, Buda s vele az ország, sohase kerül török uralom alá. Akkor azok a nagy keresztény seregek, melyeket utána Ferdinánd s később még fia, Miksa is idehozott, nem Bécs, hanem Buda védelmére „szorítkoztak” volna.

Milyen elszomorító vakság, hogy Arany „Török Bálint”-jában természetesen szintén Fráter Györgyék oldalán van, s milyen elszomorító, hogy ez neki nem is egyéni vagy felekezeti eltévelyedése, hanem csak a nemzeti közvéleményt szolgálta ki vele.

Mi olyan vakok vagyunk, hogy még mindig azok pártján vagyunk, akik példátlan vakságukban (s ráadásul brutálisan lelketlen eszközök felhasználásával) tisztán csak a Habsburgok elleni gyűlöletből nemzetünk és fajunk sírját megásták.

Semmi nyoma sincs annak, hogy Fráter Györgyöt a bűnös eszközök miatt, melyeket használt, bántotta volna valaha is a lelkiismeret. Ez, úgy látszik, eszébe se jutott, mert abban a korban azt tartották, hogy ilyesmi egy államférfinek egyenesen kötelessége. De viszont akkor se volt minden államférfi ilyen lelkiismeretlen. Kortársa, Ferdinánd államférfiúi tettein is meglátszik ugyan a korszellemnek, a machiavellizmusnak ez a hatása, de rajta csak fiatal korában, s akkor se ilyen brutális fokban. Idősebb korában őt mégis nagyon bántotta a lelkiismeret. Fráter Györgynek ellenben sohase okozott gyötrelmet a lelkiismerete.

Azok részére, akik nem tudják megbocsátani, hogy Habsburgjaink hogyan gyilkoltatták le hidegvérrel „a mi legjobb hazafiainkat” – mely hitről egyébként majd látni fogjuk, hogy éppen az ellenkezője igaz –, nem árt megjegyeznünk azt is, hogy az a Fráter György, akiben ők csak az ideálisan nagy hazafit és a gonosz Habsburgok áldozatát látják, sokkal könnyebben és kegyetlenebbül gyilkoltatott is, mint bármely Habsburg.

Például, mikor a Buda várát ostromló öreg Roggendorfot a várból kegyetlenül szidalmazta és gúnyolta (ez is jellemző Fráter Györgyre) s az dühében egy újabb ostrom megkezdése előtt buzogányával visszafenyegette, Fráter György viszonzásul bosszúból két német katonát, akiket éppen akkor fogtak el emberei, azonnal nyársba húzatott, mégpedig mindegyiket egy-egy disznóval együtt. „Minthogy kegyetlen ember volt és nagyon gyűlölte a németet” – jegyzi meg az egykorú tudósító (Giovo).

Hogy ő is olyan volt, mint a többi gyarló hazafi, hogy cselekedetében nem annyira hazája szeretete, mint inkább hazája vélt ellenségeinek féktelen gyűlölete vezette, mutatja az az erősködése is, hogy inkább törökké lesz, mintsem Budát a németeknek átengedje. Csak mellesleg jegyezzük meg, hogy ez a „német” hazánkban akkor a katolicizmus megmaradásának egyetlen záloga, Fráter Györgynek pedig (aki pap is volt) koronás királya volt, akit csak két évvel előbb ismert el ő maga is királyának, még az esetben is, ha Jánosnak később fia születnék, abban a nagyváradi békében, melyet elsősorban éppen Fráter György hozott létre, melyre ő külön felesküdött és amelynek megkötéséért a bíborosi méltóságot kapta.

Mikor a várbeliek egy része az ostrom alatt csellel át akarta adni a várat Ferdinánd embereinek, de a terv dugába dőlt, noha a fő tettesek elmenekültek, Fráter György mégis véres bosszút állt az állítólagos „árulókon”. „Némelyeket erősen megcsigáztatta, fogságra veté” (Verancsics), másnak fejét vétette, Báchy Ferenc deákot pedig elrettentő például Buda piacán néggyé vágatta.

Pedig e kegyetlen kivégzések mindenképpen jogtalanok és törvénytelenek voltak, hiszen a nagyváradi béke értelmében a budaiaknak is Ferdinánd volt a királyuk. De még ha Ferdinánd közönséges bitorló lett volna, tettük akkor is jogos, kivégzésük akkor is törvénytelen lett volna, mert hiszen Izabella tudtával és akaratából akarták átadni a várat. Pedig ha Ferdinánd bitorló volt, akkor Izabella volt a törvényes királyné és természetesen Fráter Györgynek is királynéja.

Hogy a török részint csellel, részint erőszakkal hitszegően befészkelte magát a tőle Ferdinánddal szemben oly hősi erőfeszítéssel megtartott Buda várába, Fráter György lelkét egész életére megrendítette. Eddig a legfanatikusabb híve volt Jánosnak és fiának és elkeseredett ellensége Ferdinándnak. Most észre tért, kinyílt a szeme és végre megtudta, hol a helye. Nehéz, mint mondtuk, Fráter György tettein és jellemén kiigazodni, de annyi ma már egészen bizonyos, hogy ettől kezdve – noha politikából ezután is még sokszor ellenkezőleg tett és beszélt – mindig őszintén Ferdinánd mellett érzett és cselekedett. Ettől kezdve, amit neki írt, mindig az volt az igaz, amit a töröknek és a nemzetieknek, az volt a kétszínűség és a képmutatás.

Átadta később az egész országot Ferdinándnak Izabella minden rúgkapálózása ellenére, mert Izabella viszont most már az ellenkező álláspontot képviselte. Most már nem tudott és nem is akart lemondani a hatalomról, melynek ízét már megkóstolta s kedvéért legalább olyan hazug, képmutató és tág lelkiismeretű lett, mint amilyen Fráter György volt (lehet, hogy tőle tanulta), csak természetesen az ő lángesze és férfias energiája nélkül. Ferdinánd is látta, hogy Fráter György most már az ő embere.

Kedves, megbecsülő leveleket kezdett intézni hozzá, kinevezte esztergomi érseknek, sőt bátyjával, a császárral még a bíborosi méltóságot is megszerezte neki. Erre még a rideg Fráter György is úgy meghatódott, hogy köszönő levelében azt írta, hogy most már csak a vértanúi méltóság hiányzik neki.

De természetesen olyan egyéniségről lévén szó, mint Fráter György is, mindezt nem kell túl komolyan venni, annál kevésbé túlságosan meghatódni tőle. Ugyanakkor ugyanis, mikor Ferdinándnak meghatódottan a vértanúságról írt, Ferdinánd levelét, melyben az őt, mint a királyoktól a bíborosoknak járt, „kedves rokonnak” szólítja, elküldte Nádasdy Tamásnak, aki éppúgy gyűlölte őt, mint ő azt, hogy Nádasdy lássa, milyen nagy úr lett ő, és hadd pukkadjon az irigységtől.

Fráter György meggyilkoltatása

Ferdinánd Izabella országrésze átvételére (Fráter Györgynek köszönte az eredményt) Castaldo vezérletével nyolcezer zsoldost küldött Erdélybe. Eleinte a legjobb viszony volt Ferdinánd e két embere között. Szeptember 17-én még ezt írja Castaldo Ferdinándnak: „A nagyváradi püspök napról napra nagyobb tűzzel szolgálja felségedet.” Fráter György nyíltan megírta Ferdinándnak, hogy a törököt ámítani fogja és mindent Petrovicsra fog tolni, hogy a török gyanúját magáról elhárítsa. Annyi haderővel ugyanis nem rendelkeztek, hogy a töröknek nyíltan tudtára adhatták volna, hogy mostantól kezdve Erdély is Ferdinándé lesz.

Jellemző Ferdinándnak Fráter Györgynél sokkal becsületesebb egyéniségére s arra, hogy álnokság árán nem szeretett előnyöket szerezni, hogy nem helyeselte Fráter György eljárásmódját, hanem azt követelte tőle, hogy írja meg a töröknek is az igazságot s az adót csak azzal a feltétellel küldje meg, ha a török Erdélynek Ferdinándnak való átadásába belenyugszik. Fráter György kénytelen is volt megígérni, hogy kívánságának megfelelően fog cselekedni. Mikor azonban meghallotta, hogy a török 80.000 főnyi sereggel közeledik, Ferdinándnak tett ígérete ellenére mégis eredeti terve szerint járt el és még augusztusban az egész évi adót beküldte a portára. Nádasdy Tamás, Ferdinánd megbízottja ellenezte a dolgot, de Fráter György fölényesen letorkolta, hogy nem ért ő ahhoz.

Elbizakodottan mindjárt fel is olvasta neki a levelet, melyet a portára készült küldeni, s melyben a szegény Petrovics van bemártva, mint aki Ferdinánddal cimborál, s mint aki Ferdinándnak a déli várakat átadta. (Az igazság az volt, hogy Petrovicsot lehetett legnehezebben rávenni arra, hogy ezt megtegye s Fráter György szinte úgy kényszerítette rá.) De ő – írta – szilárdan a szultán szolgája marad továbbra is, s majd megszabadítja a németektől Erdélyt. De ugyanekkor Ferdinándnak is írt, sőt a töröknek írt levelet is megküldte Bécsbe s világosan megírta, hogy ez csak a török becsapására való, hogy közben időt nyerjenek és jól felkészülhessenek ellene. Castaldót is megnyugtatta és vele is közölte eljárásának okát.

Közben azonban Castaldo érzelmei Fráter György irányába teljesen megváltoztak. Ennek több oka volt. Az egyik Fráter György autokratikus egyénisége. Ha talán próbált is volna magán uralkodni (bár ez se nagyon valószínű), akkor se tudta elkerülni, hogy Castaldót és tisztjeit meg ne sértse. Pedig a megsértődött, önérzetében magát bántva érző ember már nem tud teljesen tárgyilagos lenni. De nemcsak a megsértődés volt az oka a megromlott viszonynak, hanem magában Fráter György viselkedésében és eljárásában is számtalan olyan dolog volt, ami joggal gyanút keltett, sőt rosszat sejtetett.

A török ugyanis közben visszafoglalta a Ferdinándnak átadott délvidéki várakat: Becsét, Becskereket, Csanádot, Lippát. (Hej, de másként alakult volna nemzetünk sorsa, ha e várak keresztény kézben maradtak volna!) Ez természetesen Castaldót feldühítette s visszafoglalásukra készült és mindezt természetesen Fráter György társaságában és segítségével akarta végrehajtani. Ő azonban nem akarta, hogy a törökök megtudják, hogy Ferdinánd pártján van és másképp érez és cselekszik, mint a portának írta, s ezért húzta-halasztotta a Castaldo hadaihoz való csatlakozást. Közben Castaldo kémei egymás után jelentik, hogy csauszok járnak-kelnek a töröktől a baráthoz s tőle a törökhöz, ami még gyanúsabbá tette a dolgot. Érthető, hogy Castaldo gyanút fogott, árulástól kezdte félteni a maga s katonái életét és a kereszténység rábízott ügyét.

Ez időben már így ír Ferdinándnak: „Fráter György húzza-halasztja az ügyet, a mi kárunkra, de az ő hasznára. Kérem felségedet, tudassa velem e titkos írás által, mitévő legyek, ha látnám, hogy ez az ember kárunkra fordítható gonoszságot forral ellenünk. Eddig még mintegy magam előtt is igyekeztem palástolni a dolgot s nem hitethettem el magammal, hogy ilyetén ördögi célzatai vannak, sőt tisztességes, jó embernek akarom hinni, mint Felséged előbbi leveleimből is láthatta. De a törökök érkezése óta nagyon megváltozott. Midőn ma arab nyelven írt leveleket láttam kezében és kérdést tettem irántuk, a szultán által János Zsigmondhoz írottaknak mondá őket, nem tudva, hogy e leveleket én is bírom másolatban. Ez az ügy gyors elhatározást kíván, nyilvánítsa ki felséged szándékát, mit tegyek. Én híven fogok eljárni felséged és a kereszténység érdekében.” (Castaldónak is megvolt tehát a magához való esze s már bizonyítéka is volt arra, hogy Fráter György őt félrevezeti, hogy nem őszinte hozzá.)

Néhány nappal később, október 16-án, újabb tudósítás ment Castaldótól királyához, melyben közli, hogy „Fráter György titkára éjszaka titokban őt felkereste és zokogás közben megvallotta neki, hogy ura Castaldót seregével együtt a török kezére akarja játszani”. Mivel Ferdinándhoz más forrásból is érkeztek hasonló hírek, tanácsot tartott bizalmasaival s ennek eredményeképpen azt válaszolta Castaldónak, hogy ha csakugyan ilyen áruló üzelmeket folytatna Fráter György és sem őt és seregét, sem a kereszténység ügyét másképp nem lehetne megmenteni árulásától, akkor szükség esetén láb alól való eltevésével is megelőzheti e veszedelmet.

Kétségtelen, hogy semmiképpen se kifogásolható álláspont volt ez részéről.

Castaldo nem cselekedett mindjárt, hanem várt, míg Fráter György árulása egészen bizonyossá válik. Közben a keresztények Fráter Györggyel együtt végül mégiscsak ostrom alá vették Lippát. Itt Fráter György, Nádasdy és Castaldo egymással versenyeztek a vitézségben s véres harc után bevették a várost, mire a török védősereg a fellegvárba vonult, ahol sorsa meg volt pecsételve. A török kapitány, Ulama szabad elvonulás feltételével fel akarta adni a várat, de a keresztények ezt a feltételt nem akarták elfogadni. Csak Fráter György állt a törökök pártjára s végül ki is vitte akaratát, sőt mikor Ulama kivonult a várból, Fráter György meghívta sátorába, ahol nagy megbecsülésben részesítette, seregét is ellátta élelemmel és szekereket is adott neki.

Ez a viselkedés felbőszítette Castaldót és alvezéreit, hiszen maguk a délvidéki várak is azért vesztek el az előbb oly könnyen, mert Fráter György ilyen értelemben intézkedett. Csanád vára például egyenesen az ő intézkedésére adta meg magát a töröknek ellenállás nélkül. Castaldóék szemrehányására Fráter György azt felelte, hogy ezzel a török elámítását akarja megkönnyíteni s egyébként is inkább vesszen el ez a néhány kis vár, mint az egész ország. Azt ígérte, hogy személyesen fog majd találkozni a királlyal és akkor majd kifejt neki mindent, hogy mit, miért csinált.

Castaldónak a királyhoz ekkor küldött jelentésében már ilyeneket olvashatunk:

November 30.: „Győződjék meg felséged, hogy nincsen ész, mely ennek az embernek természetét képes volna felfogni. Azon egy pillanatban nevet és sír, ígér és tagad, szól, mint egy szent és cseles, mint egy ördög.” (Tehát Castaldónak is az említett kenetességgel leplezni szokott álnokság volt benne a leggyanúsabb és a legvisszataszítóbb.)

„Ez az ember inkább török, mint keresztény, inkább Lucifer, mint János. Fogásai és ármányai a Begler béggel különfélék. Emberei, levelei szünet nélkül mennek a törökhöz, ettől szünet nélkül jönnek a csauszok s mindez jó célra történik, úgy mondja... Úgy látszik, hogy még azt is tudja, mit gondolok. Amely pillanatban legnagyobb idegenséget érzek iránta, úgy jár el felséged szolgálatában, hogy cselekedeteit helyesnek kell gondolnom... Kérem Istenemet, sugallja ő nekem, mit tegyek, és engedje meg, hogy annak idején kötelességemet végrehajthassam.”

Lippa bevétele után téli szállásra vitték a csapatokat s ekkor megint olyan történt, ami növelte a gyanút és újra felélesztette a dühöt Castaldóban és tisztjeiben: Fráter György nem akarta megengedni, hogy Castaldo csapatai télire Erdélybe vonuljanak. Azt mondta, rossz volt a termés, nagy az élelmiszerhiány. De azután azt is mondta (s ezzel el is ismerte, hogy az első ok csak ürügy), hogy ezzel a török előtt azt akarja bizonyítani, hogy ő velük, nem pedig Ferdinánddal érez.

Ferdinánd levelei az utolsó pillanatig a legnagyobb megbecsülést és bizalmat fejezik ki Fráter György iránt, mert ő távol volt tőle. Ott Erdélyben azonban emberei már tűkön ültek, gyanújuk, izgalmuk, félelmük mind nagyobb lett. Érthető is. Ott van idegenben ez a kis 8.000 főnyi sereg magára hagyva, még a királyi Magyarország fővárosától is mérhetetlen távolságra, idegen, ellenséges lakosság között (a protestáns Erdély nem akart Ferdinánd alattvalója lenni), török seregek közelében.

Szövetségesüknek, Fráter Györgynek is ötször akkora serege van, mint nekik, s e szövetséges egész nyíltan a törökhöz húz, állandóan vele paktál. Igaz, hogy állandóan azt hangsúlyozza, hogy ez csak színből van, de ki tudná azt eldönteni, hogy mikor és kinek beszél őszintén és mikor és kinek álnokul, mert hiszen a töröknek is ugyanazt mondja, amit nekik, a tettei viszont nyíltan a török mellett szólnak. És ez az ember híres és ismert a kétszínűségéről, itt a hazájában is mindenki gyűlöli, annyi pedig egész bizonyos, hogy azelőtt a török embere és Ferdinánd, az ő uruk esküdt ellensége volt.

Aztán – mint ilyen válságos és idegfeszítő helyzetekben ma is megtörténik – egyszer csak minden megmagyarázható ok nélkül mindenki azt beszélte, hogy ők már el is vannak adva a töröknek, az a sok csausz azért jár oly titokzatosan Fráter György udvarába és vissza. Az erdélyi országgyűlést is, melyet már kihirdettek Marosvásárhelyre, azért hívta össze a bíboros, hogy Castaldót és Pallavicinit ott tegyék majd el láb alól. Már jönnek is bekerítésükre Havasalföld és Moldva felől a török hadak. A dévai várnagyot is azért mozdította el Fráter György, mert Ferdinánd megbízható embere volt. A német csapatokat is azért nem engedte téli szállásra Erdélybe s akarta messze északra a Tisza vidékre küldeni, hogy a délről bejövő törökök meglephessék majd őket stb. (Az is erősítette Castaldo gyanúját, hogy mikor bíborosi kinevezése örömére Castaldo üdvlövésekkel ünnepeltette Fráter Györgyöt, hogy kedvében járjon, az hidegen fogadta az egészet, mintha észre se vette volna.)

Mindezek hatására Castaldo és vezérei úgy érezték, hogy kötelességük cselekedni. Cselekedtek tehát. 1551. december 17-én hajnalban benyomultak Fráter György szobájába s az íróasztala mellől felkelő bíborost, ki szembeszállt gyilkosaival, megölték.

Ma már, mint említettem, bizonyos, hogy tévedett Castaldo. Fráter György nem volt áruló, hanem Ferdinánd igaz híve. De még bizonyosabb az, hogy Castaldo és társai se voltak gyilkosok, hanem tévedés áldozatai. Láttuk, hogy ugyancsak elég okuk is volt a tévedésre.

Fráter György minden idők egyik legnagyobb magyar államférfia, tragikus hős, ki azonban, mint minden tragikus hős, nem pusztult el egészen ártatlanul: tulajdonképpen maga okozta halálát. Ha nem lett volna annyira álnok, annyira alakoskodó, ha nem szinte iparszerűen űzte volna a hazudozást és a félrevezetést, ha jobban megválogatta volna az eszközöket, melyeket célja elérésére használt, ha politikájában gyakorlatilag nem állt volna „a cél szenteseti az eszközt” erkölcsileg tilos elve alapján, nem kellett volna gyilkosok tőre alatt elvéreznie.

Arról tárgyilagos és komoly emberek előtt szó se lehet, hogy Pallavicini, annál kevésbé, hogy Castaldo Fráter György kincseire áhítoztak és ezért gyilkoltatták meg. Fráter György nem senki volt, akit csak úgy felelősség és következmények nélkül meg lehetett gyilkoltatni, hanem bíboros, a király „rokona”, akinek halála miatt még Ferdinánd is hosszadalmas eljárás alá került. Hogy merte volna hát Castaldo a maga szakállára legyilkoltatni?

Hogy Castaldo nem közönséges gyilkos volt, azt mutatja előkelő állása (királyaink nem gyilkosokat szoktak seregeik élére állítani), Ferdinándhoz küldött jelentései, melyekből szemelvényeket közöltünk, és amelyek lelkiismeretes, becsülésre érdemes embernek mutatják, de bizonyítja az egész tényállás, melyet leírtunk, s melyből minden tárgyilagos embernek már előre, úgyszólván szükségszerűen következtetnie kell a bekövetkezett tragikus végre. Hiszen rémhírek és a számtalan gyanús, sőt bizonyosnak látszó jel mellé még Pesty Gáspárnak, a bíboros titkárának, éjszaka és zokogás közt tett leleplezése is járult. Hol az az ember, aki még erre se tartotta volna gyanúját biztosnak? (Pesty Gáspár, mint majdnem mindenki, akinek dolga volt vele, gyűlölte a bíborost és gyűlöletétől megzavarva tisztánlátásában, szintén hamisan ítélte meg a helyzetet. De ő se álnokul jelentette fel urát Castaldónál, ő is meg volt győződve áruló voltáról.)

Hogy Castaldo egyébként mennyire jóakaratú ember volt, azt bizonyítják a Fráter György bíborosi kinevezése tiszteletére tett említett üdvlövések, s például az is, hogy Izabella királynénak Erdélytől való búcsúja úgy meghatotta, hogy ott ahol a királyné az ország határán a hársfába (máshol úgy találtam, hogy tölgyfába) az S.F.V. (Sic fata volunt) [így hozta a sors, a történtekbe bele kell nyugodni] betűket bevéste, emléket állíttatott.

Egyébként szerintem Fráter György élete legvégén már semmi szükség se volt arra a töröknek való hazudozásra, mely aztán a vesztét is okozta. Fráter Györgynek hazai és Castaldo idegen csapataival együtt oly nagy haderő állt rendelkezésére, hogy Istvánffy (szemtanú után) egyenesen százezer főre becsüli Ferdinánd akkori erdélyi fegyveres erejét. Ekkora sereggel még ha maga a szultán jött volna Erdély ellen a maga szokott 200.000 főnyi erejével, melynek fele egyébként mindig csőcselék szokott lenni s mellyel a keresztény seregek, mikor igazán akarták, kivétel nélkül mindig meg tudtak birkózni, tekintve a hegyes erdélyi terepet, tekintve, hogy ők otthon, a maguk hazájában voltak, melynek minden zugát ismerték, a lakosság is velük érzett és könnyebb volt magukat élelmezniük, mint a töröknek, és tekintve végül Fráter Györgynek a harcászatban is igen tehetséges voltát, bátorságát, vakmerőségét, leleményességét, nagy és legyűrhetetlen energiáját, egész bizonyosan el lehetett volna a törökkel bánni.

Pedig akkor szó se volt még több százezer főnyi török seregről, sem személyes szultáni vezetésről. Majdnem azt kell mondanunk tehát, hogy Fráter György ekkor már csak megszokásból színeskedett, ámított és hazudott, mert évtizedek alatt már szinte természetévé vált. Önkéntelenül is az jut az eszünkbe, amit Szekfű Gyula Bethlen Gábor életrajzában ír.

Bethlen életének és leveleinek tanulmányozása Szekfűre azt a benyomást tette, hogy Bethlen is sokszor ok nélkül is hazudott diplomáciai partnereinek. Már szinte játszott velük, élvezetet talált abban, hogyan csapja be őket. Isten, vagy ha így jobb tetszik: végzete megbüntette érte. Már tudniillik Fráter Györgyöt, Bethlent nem. Őt talán azért nem, mert ő nem szerzetes volt és nem bíboros, sőt még csak nem is katolikus s így hazudozásai nem annyira megbotránkoztatók, mintha Isten szolgájában látjuk ugyanezt. Ezért volt Isten is Fráter Györgyhöz szigorúbb, mint Bethlen Gáborhoz, legalábbis itt a földön. Lehet, hogy Castaldónak és Pallavicininak se lett volna olyan ellenszenves ez a viselkedés, ha nem pap csinálta volna.

De még ha Castaldóék se voltak bűnösök, hogy lehetett volna Ferdinánd? Azok után, amiket láttunk, Ferdinándnak szükség esetén Fráter György meggyilkolására való felhatalmazása (olyan alakban s feltételek mellett, ahogyan ő adta) a legtermészetesebb dolog. Sőt tisztelettel kell látnunk azt a lelkiismeretességet, mellyel eljárt. Még Pesty Gáspár feljelentése után is, melyről természetesen nem is sejthette, hogy túlfűtött agy terméke s melyet igazán perdöntőnek tekinthetett volna, se merte egyedül magára vállalni a felelősséget s csak tanácsosainak összehívása és azok döntése után adta meg a feltételes engedélyt „az áruló” meggyilkolására, de csak akkor, ha másként nem lehet a keresztény sereget és Erdélyt a töröktől megmenteni. Azok után, amiket Castaldo jelentett, és az után a hang után, melyen jelentette, Ferdinánd másként nem tehetett. Az a viselkedés pedig, melyet a gyilkosság végrehajtása után tanúsított, igazán lovagias és királyi.

Bíborost meggyilkolni egyik legnagyobb exkommunikációval [kiközösítéssel] jár. Érthető lenne, ha Ferdinánd, mikor a gyilkosságról felelni kellett, megtagadta volna a közösséget Castaldóval. Hiszen Castaldóval is csak a pániktól megzavart agy hitethette el, hogy élete és serege veszélyben forog és hogy a katasztrófát csak Fráter György gyors halálával lehet elhárítani. Ferdinánd azonban nem volt ott a helyszínen, tehát nem zavarhatta meg ítélőképességében a félelem. Ő nem is engedte meg a gyilkosságot, hanem csak az említett feltétel fennforgása esetén, az pedig kétségtelen, hogy Castaldóék abban tévedtek, hogy ez a feltétel, mikor ők a gyilkosságot elkövették, csakugyan fennforgott.

Eszerint tehát Ferdinánd Fráter György tragikus halála után megtagadhatta volna Castaldóék tettétől a közösséget és mindent hadvezérére háríthatott volna. A hitvány angliai Erzsébet Stuart Mária halálos ítéletét maga írta alá s a szégyen vagy a lelkiismeret-furdalások miatti hosszas halogatások után a kivégzést maga rendelte el, mégis volt olyan vastag bőr az arcán, hogy kegyenceire tolta a felelősséget azon a címen, hogy nekik nem lett volna szabad engedelmeskedniük. (Csak mertek volna nem engedelmeskedni!) Milyen toronymagasságban állt felette Ferdinánd! Ő még Fráter György meggyilkolásáért is vállalta a felelősséget. Igaz, hogy neki könnyű is volt, mert nem volt bűnös. Erzsébetnek viszont azért volt nehéz a helyzete, mert bűnös volt.

Pedig a felelősségre vonó pápa logikája kegyetlenül éles volt: Ha Fráter György olyan gonosz ember volt, amilyennek most beállítják, miként ajánlhatta őt a császár csak az imént bíborosi méltóságra? És hihető-e, hogy a hetvenéves aggastyán csak az utóbbi két hónapban vált annyira gonosszá?

Ferdinánd vállalta a felelősséget. A pápa vizsgálatot indított. Több mint száz tanút hallgattak ki. Vallomásaik rendkívül terhelők voltak a meggyilkoltra. Mindenki árulónak tartotta. Nem is csoda, hiszen senki se szerette. Ma már tudjuk, hogy nem volt áruló és hogy halálát sajnálatos félreértés okozta. Egészen kétségtelen azonban, hogy gyilkosai jóhiszeműek voltak. Ők meg voltak róla győződve, hogy árulót ölnek meg s amit tesznek, kötelességük. Ilyen körülmények közt és tekintetbe véve, hogy katonák voltak és háború volt, eljárásuk érthető.

Annál kevésbé érthető Izabella minden emberi érzést (a nőiről nem is szólva) megcsúfoló viselkedése a nagy államférfi meggyilkolása hírének vétele után.

Még magában a gyilkosság bűnében is sokkal jobban részesnek kell tartanunk Izabellát, mint Ferdinándot, már ti. lelkiismeretileg s így az erkölcsi felelősséget illetően. Láttuk ugyanis, hogy Izabella már régebben követett el merényletet Fráter György élete ellen. Hogy az nem sikerült olyan jól, mint Castaldóéké, bizonyára nem az ő érdeme. Hogy az a merénylet, melyet már említettünk, csakugyan az ő megbízásából történt, tehát ő volt a felbujtó, nyugodtan elhihetjük Miles szász krónikásnak. Aki azt az ördögien kárörvendő levelet meg tudta írni Fráter György halálakor, s aki Bebeket és a két Kendit oly hidegvérrel és oly kegyetlenül tudta legyilkoltatni, attól Fráter György meggyilkoltatásának terve is kitelhetett. Mégis Izabellát senki se átkozza, mint gyilkost, csak Ferdinándot.

Amit azonban Fráter György meggyilkolásával kapcsolatban Baráthosi Balogh Benedek ír, s amit neki a mi fajunk és hazánk lánglelkű szerelmesei természetesen el is hisznek, már a komikum határait súrolja. Azt mondja, hogy a gyilkosok egyike levágja a barát szőrös fülét és bársonytokban elküldi a császárnak, aki aztán kárörvendő gyönyörrel nézegeti. A szőrös fül levágásáról és elküldéséről van adat, de hogy az igazságnak megfelel-e ez az adat, az már egészen más kérdés. A hír kitalálója összecserélte a keresztény császárt a török császárral, Bécset Konstantinápollyal. Nem csoda, hogy erdélyi ember ilyennek képzeli a keresztény császárt, hiszen az erdélyiek csak a török császárt ismerték. A bécsit csak a rágalmazó propaganda-hadjáratból.

Egyébként ha Baráthosi csak sejtené is, ki volt az a Ferdinánd, akkor nem hinné el róla, hogy levágott füleket tartalmazó csomagokat szokott kapni, még kevésbé, hogy az ilyen csomagok tartalmában gyönyörködni szokott. Azt meg csak mellesleg jegyezzük meg, hogy Fráter György meggyilkolásakor még nem is Ferdinánd, hanem V. Károly volt a császár, ha tehát a kérdéses csomagot a „császárnak” küldték, akkor nem is ő kapta volna meg. Azt is írja, hogy a gyilkosság miatt a pápa egyházi átok alá veti Ferdinándot és csak halála előtt néhány nappal oldja fel alóla. Az igazság az, hogy mivel a pápa sem e gyilkosságért, sem másért soha nem vetette Ferdinándot „egyházi átok” alá, tehát sem halála előtt néhány nappal, sem máskor nem is oldozhatta fel alóla. Nem is vethette volna addig „átok alá”, míg bűnét meg nem állapította. Az pedig köztudomású, hogy a pápától indított vizsgálat nem Ferdinánd bűnét, hanem bűntelenségét állapította meg. Bár a vizsgálat megindítása után csak három év múlva – olyan alapos volt a vizsgálat – történt meg ez a megállapítás, még mindig Ferdinánd halála előtt csekély kilenc évvel (1555. február 14.), nem pedig néhány nappal mentette fel a pápa Ferdinándot a vád (nem pedig az „egyházi átok”) alól.

Végül azt is írja Baráthosi, hogy a gyilkosok közül Pallavicini hatalmas birtokot és őrgrófi címet, Odescalchi szintén birtokot és hercegi címet kapott! Igazi jellegzetes példája ez az állítás az ordító butaságnak, a gonosz rágalmazásnak és az aljas népbutításnak a történetírás leple alatt. Mivel az Odescalchiak hercegek, a Pallaviciniek pedig őrgrófok s ez utóbbiaknak Csongrád megyében egy hatalmas, 50.000 holdas hitbizományuk is volt a bolsevizmus „rendcsinálásáig” s mivel Fráter György meggyilkolásában is szerepel egy Pallavicini és egy Odescalchi, Baráthosi el se tudja képzelni, hogy mindkét család ne ezért és ne ekkor kapta volna a címet is, a rangot is, a vagyont is.

Hiszen köztudomású, hogy minden magyar mágnás hazaárulásért, aljasságért, jellemtelenségért s természetesen nagy emberek lelkiismeretlen meggyilkolásáért kapta a grófi rangját meg latifundiumait [földbirtokait]. Hát még ha annak a grófnak vagy hercegnek olyan idegen is a neve, mint a Pallavicinieknek és Odescalchiaknak! Igaz, hogy egyik se német (akire a jó magyar annyira haragszik), hanem olasz, de hát az még gyűlöletesebb, mert még katolikusabb. (Az olaszon csak a spanyol tesz túl katolicizmusban is, gyűlöltségben is.) Az a nagy rang és az az óriási birtok, amit a gyilkosok kaptak, egyúttal bizonyítja Ferdinándnak, a fő gyilkosnak a rosszhiszeműségét is, mert hiszen olyan embernek a meggyilkolásáért, aki áruló volt, aki tehát megérdemelte a sorsát, nem szoktak ilyen nagy árat fizetni.

Mindez azonban fanatizmus, fantázia és könnyelmű felületesség. Az igazság az, hogy az Odescalchiak csak Fráter György meggyilkolása után „csekély” másfélszáz évre (1698-ban) lettek hercegek, mikor családjuk egyik tagja XI. Ince néven pápa és hazánknak a török alól való dicső felszabadítója lett. (Ezért kapták tehát a hercegséget, nem Fráter György meggyilkolásáért.) Viszont a Pallaviciniek már a magyarok bejövetele előtt (!) grófok voltak, tehát előbb, mint a Habsburgok és már akkor a császár rokonai voltak.

Ami pedig azt a hatalmas Csongrád megyei hitbizományt illeti, az még Fráter György halála után száz évre is a töröké volt, tehát azt a császárral csak történelmi analfabéta adathatja az 1550-es években jutalmul. Az a nagy hitbizomány még ma is csak alig száz éve, hogy a Pallavicinieké. Előtte Zichy-birtok volt s az illető Pallavicini anyjától, Zichy Leopoldinától örökölte, nem pedig Bécstől kapta jutalmul, Fráter György meggyilkolásáért.

De természetesen a Zichy grófok se „hazaáruló” érdemeikért kapták, hanem ők is csak 1804-ben és pénzért vásárolták, többek közt az Erdődy grófoktól.

János Zsigmond
(1540-1571)

„Isten kegyelméből és a hatalmas császár (a szultán) akaratából Magyarország királya”, mint maga írta magáról. De még ebben is nagyzol, mert nem volt király. Atyja hívei anyja halála után kikiáltották ugyan királynak, de meg nem koronázták.

Pedig megtehették volna, mert a korona akkor még ott volt a kezük között. Ők maguk is érezték azonban, hogy ez a kikiáltás nagyon is magánjellegű. Hanem, hogy a „hatalmas császár” akaratából volt az, ami volt, az már igaz. De ez a mi divatos hazafiainkat nem bántotta soha és ma se bántja. Ők csak azt tartották szégyennek egy magyar emberre, ha a Habsburgok „akaratából” lett itt valamivé. Hogy e Habsburgok fejét magyar korona ékesítette, az ő szemükben az se csökkenti ezt a szégyent. A magyar önérzet így se tűrte, hogy nekik engedelmeskedjék.

János Zsigmond akkor született, mikor apja meghalt. Anyja még utána tizenkilenc évig élt, ő pedig anyját tizenkét évvel élte túl s így harmincegy éves volt, mikor meghalt. Élete világosan bizonyította, hogy az adott viszonyok között a nemzeti királyság mennyire nem volt összeegyeztethető a magyar függetlenséggel. János Zsigmond egész életében hold volt, mely más körül forgott. A napja hol a Habsburg király volt, hol a „hatalmas császár”. Az lett volna a természetes, hogy mindig a „hatalmas császár” körül forogjon, hiszen az csinált belőle urat, de ezt a körforgást tizenkét évig egyfolytában kevesen bírták ki s így még ő se.

Világos, hogy a szultán körüli forgással kezdte. De mikor Miksa megverte, ijedtében s hogy a vereség következményeit kikerülje, kiegyezett vele. De alig hogy megkötötte vele a szatmári egyezséget, a török segítséget adott neki és még többet ígért neki, mint Miksa. Erre rögtön megszegte az egyezséget, amiért aztán Miksa ura helyett a követét, Báthory Istvánt, a későbbi lengyel királyt csukatta le. De hogy őt magát is megbüntesse, felfedte a török előtt a szatmári békét. A török természetesen felháborodik és bosszút forral. Mert azt tudta meg belőle, hogy a fejedelem őt becsapja, csak hízelgő szavakkal tartja, de valójában ellensége.

Ilyenkor veszedelmes volt a vazallusnak a hatalmas szultán kezébe kerülni. János Zsigmond azonban tudta, hogy nagy bűnt csak nagy bűnbánatot jelentő nagy önmegalázással lehet feledtetni. Azt válaszolta hát, hogy azonnal személyesen megy Konstantinápolyba a hatalmas szultán elé s így ott fogja megcáfolni mindazt, mit ellenségei tönkretevésére felhoztak. A szultán meghatódik, a fejedelem e porig való megalázkodása azonnal leveszi lábáról, s azt feleli, hogy most a téli hidegben nem kívánja ezt tőle, hanem majd tavasszal úgyis személyesen jő Magyarországra s akkor tiszteleghet nála.

Ez akkor meg is történt, a szultán nagy kegyességgel fogadta, de ugyanekkor viszont a nagyvezért magára haragította, mert nála nem tisztelgett. Oda jutott ugyanis a magyar „nemzeti” király, hogy már nemcsak a szultán, hanem már a nagyvezér is elvárta tőle, hogy tisztelegjen nála. Ez lett tehát a nagy magyar önérzetből.

Káprázatos fénnyel és óriási kísérettel jelent meg János Zsigmond ura, a szultán előtt, mikor eljött a hódolat ideje. Csak lovának nyerge 24.000 aranyat ért. Maga dió nagyságú gyémántot viselt. Minél nagyobb fénnyel jelenik meg ugyanis a szolga, annál nagyobb dicsőség urára, aki ilyen nagy és gazdag úrnak is az ura. Néhányad magával a szultán sátrába lépve háromszori térdhajtás után járult hozzá kézcsókra. (Szalay, IV., 343. o.) Szomorúan láthatjuk, mekkorát süllyedt a magyar csak János óta is. Az apa még csak kezet csókol (mi akkor még ezen is megbotránkozunk), a fiú már térdet hajt, mégpedig egymás után háromszor.

A szultán előtt zavarát és elfogódottságát emlegette, ami miatt – mondta – nem is tud mást mondani, minthogy a szultán egy régi szolgájának hű fia járult most elébe. A szultán igen meg volt elégedve s azt mondta neki: Háromszor akkorává teszünk, mint vagy. De persze a valóságban annyira nem tette semmivé se, sőt a hiúságában megsértett nagyvezér a szultán csillogó szavai ellenére is annyi borsot tört utána orra alá, illetve Békesy Gáspár orra alá (mert hiszen az kormányzott, nem ő), hogy később újra Miksához pártolt s megkötötte vele a speyeri egyezményt. Rögtön utána meg is halt. Nemcsak önérzettelen, hanem becstelen is volt tehát a „nemzeti” fejedelem. De becsületben a török „szövetséget” nem is lehetett kibírni. Halála után kegyence, Békesy Gáspár képviselte Erdélyben a Habsburg-párti irányzatot, Báthory István a török barátságot, s tudjuk, hogy az utóbbi győzött.

János Zsigmond egész életében mindig házasodott, s mégis nőtlenül halt meg. Akartak neki Valois leányt a francia királyi családból, nem kapta meg. Kérte Ferdinánd leányai közül az egyiket. Azt felelték neki, hogy azok részint már férjhez mentek, részint nem akarnak férjhez menni. Megkérték neki Albrecht, bajor fejedelem Mária leányát, de az apa azt válaszolta (pedig a császár azt üzente neki, hogy a házasságot a kereszténység érdekei kívánják), hogy „mily sorsa volna leányának az ingatag ember mellett, a pogányok és istentelen eretnekek közepette, kiktől hemzseg az a tartomány. Meg hogy hát az a tartomány szerfelett műveletlen, hogy a fejedelem nem örvend a legtisztesebb származásnak (bizonyára anyja rossz hírére céloz), hogy teste egy nagy betegség”. (Szádeczky Lajos: Békes Gáspár, 24. o.)

Végül Miksa minden igyekezete ellenére se tudott neki más menyasszony szerezni, mint Szibilla, cleve-i hercegnőt, akiről azonban azt az információt kapta szegény vőlegényjelölt, hogy rút és műveletlen s nem is tud más nyelven, mint csak németül. De ebbe aztán már bele is halt a csupa beteg fejedelem.

Újabban történetíróink János Zsigmondot epileptikusnak, nyavalyatörősnek mondják, mert az egykorú iratok szerint görcsök gyötörték és rohamai voltak. Én azt hiszem, hogy betegsége nem epilepszia, hanem szifilisz volt. Az ebből következő tábeszben [gerincvelő-sorvadásban] is szoktak rohamok, görcsök fellépni, amit népiesen úgy mondanak, hogy „feltörte a frász”. Lehet, hogy ez a szifilisz nem szerzett (vagy nemcsak szerzett), hanem örökölt volt. Emlékezünk, hogy Held írja Jánosról, hogy morbus gallicusban [francia betegségben] szenvedett. Úgy látszik, hogy ez nemcsak rosszakaratú ráfogás.

Hogy János Zsigmond betegsége örökölt szifilisz lehetett, azt az élete utolsó éveiben fellépő görcsös rohamokon kívül az is bizonyítja, hogy gyerekkorában nemcsak egészséges volt még, hanem egyenesen sokat ígérő, mind testileg, mind lelkileg. Szép, derék, ügyes fiú volt, jó fellépésű és nagyon tehetséges. Sok nyelvet is beszélt. Aztán serdülő korától kezdve kezd visszafelé menni, sőt teljesen letörni, aztán görcsök, rohamok gyötrik s 31 éves korában meghal. A szülőktől örökölt szifilisz az, melyben gyakori jelenség, hogy a gyermek látszólag egészségesnek születik, sőt sokszor feltűnő erős és derék, s hol már csecsemőkorban, hol pedig csak 10-14 éves korában vagy még később jelentkezik a betegség, mely az ifjú testi és szellemi visszafejlődésével s végül halálával jár.

Forgách Ferenc, a püspök és történetíró, János Zsigmond udvarában élt, személyesen ismerte őt is, környezetét is. Míg betegsége ki nem fejlődött, órákon át szokott vele beszélgetni. Ő így jellemzi:

„Az maradt életének végéig, amivé neveltetett: hígeszűnek, tudatlannak, iszákosnak, úgyannyira, hogy borszomjának nem voltak határai, hogy nappalait, éjjeleit borozással töltötte (az ágyban való borozást, mint látjuk, anyjától tanulta), ennek következtében emlékezőtehetsége is alig volt, ítélőképessége éppen nem, beszéde hasonló a gyermekek beszédéhez, lelkében, testében nyomorék ember. Bizodalmas tanácsosa három volt, egyik gonoszabb a másiknál. Csáky Mihály kancellár pályájának kezdetén pap, fösvény, nagyravágyó, annak is, mi talán jó volt a fejedelemben, elölője. Békesy Gáspár oláh eredetű, példánya a kegyetlenségben, a gonoszságban. Blandrata György, olasz orvos, az arianizmusnak Erdélyben teremtője. Többi tanácsosait alig-alig ismerte, életét ama három között töltötte, kerülve az embereket, elzárkózva előlük, nyilvánosságra csak vadászat alkalmával lépő.” (Szalay, IV., 359. o.)

Látjuk tehát, hogy nemcsak Izabella, hanem még János Zsigmond tanácsadói és bizalmasai is többnyire idegenek voltak, pedig Forgách említette három mellé még negyediknek anyja lengyel szeretőjét, Nizowski Szaniszlót is hozzátehetnénk, meg az olasz Gromot, testőrei parancsnokát.

„Valami hihetetlenül rossz viszonyok közt volt az ország az anya és fia uralma alatt – folytatja Forgách. – Amaz szabados életet élt, fiát pedig rosszul nevelte. Sohasem volt rábírható, ámbár az ország rendjei együtt is kérték, hogy szoktassa hozzá fiát a tanácsokhoz, hogy okos férfiakra bízza nevelését, csak azon okból, mert az uralkodást önmagának akarta megtartani. Így rossz gyerektársak, rosszéletű lengyelek közt nevelkedett föl s ilyen volt élete mindvégig. Tanítóinak könnyelműségét, tudatlanságát és iszákosságát sajátította el elsősorban... Élete végén tagjai épségét mind elvesztette.

Homloka alacsony, szemei kicsinyek voltak, karcsú termetű, szakálla ritka, vörhenyes színű, majdnem meg lehetett számlálni az egyes szálakat. Arca szomorú. Idegenek előtt tartózkodó volt a magatartása... Békesy Gáspár a kegyetlenséget táplálta benne. Nemcsak arra ösztönözte, amire akarta, de uralkodott is rajta, akaratának sohasem merte a fejedelem útját állni. Isten oltalmazta meg a két Báthoryt, hogy Békesy ki nem végeztette őket. Senki sem volt az országban, akit szóval vagy tettel meg ne sértett volna.”

Látjuk tehát, hogy egy hajszálon múlt, hogy Báthory Istvánt, az egyik legnagyobb magyart, aki utóbbi ötszázéves történelmünk folyamán magyar emberek közül egyedül emelkedett független állam trónjára s ott is a legnagyobbak közé számlálják, el nem tette láb alól az utolsó nemzeti király utolsó ivadéka. (A másik magyar lángelmére, Fráter Györgyre pedig – láttuk – anyja lövetett rá.)

Mikor Báthory hazajött a fogságból, melyet Prágában éppen miatta szenvedett, János Zsigmond hátat fordított neki.

Hogy később élete komoly veszélyben forgott, azt Forgáchon kívül, magától Báthorytól is megtudhatjuk. Listhy János magyar kancellárnak írja, hogy hosszú időt kívánna, ha mindazt le akarná írni, hányszor ingerelték fel ellene hamis vádakkal a fejedelmet, a bölcs Istennek köszöni, hogy életben maradt. (Bártfai Szabó László: Ghymesi Forgách Ferenc, 180. o.)

Olyan tehetetlen báb volt János Zsigmond, hogy valósággal rabja volt a három kegyencnek. Ezek, hogy uralmukat megőrizzék, vigyázva vigyáztak, hogy kívülük senki más ne férkőzhessen közelébe. S könnyű is volt ezt elérniük, mert maga a fejedelem is emberkerülő volt, aki ösztönszerűleg félt minden érintkezéstől az emberekkel. Egyedül is étkezett. Csak vadászaton lehetett hozzáférni. De szerencsés volt, akinek kérdésére akkor is legalább egy szóval válaszolt. Napokon át ült egy helyben, szemét egy pontra szögezve. Még a ház körül sem sétált. Betegágyában is Bekest hívta. Később olyan lelki szomorúságba esett, hogy egyáltalán senkivel sem beszélt. Néha sóhajtott vagy nyögött, míg nyelve és érzékei épségét el nem vesztette. Istenről vagy szent dolgokról sohasem tett említést. Szentségekkel anyja halála óta nem élt, úgy látszott, mintha a vallás minden szikrája kialudt volna belőle.

Jellemző János Zsigmond értelmi színvonalára és akaraterejére, hogy betegségében orvosa, Blandrata kijelentette neki, hogy addig nem gyógyítja, amíg az unitárius tanokra meg nem esküszik. Azt mondogatta neki, hogy akkor lesz csak hatalmas fejedelem, ha unitárius lesz, mert Isten akkor megáldja. A törökök is azért olyan szerencsések mindenben, mert egy Istent hisznek, nem pedig Szentháromságot.

Milyen uralkodó az, kérdem, sőt nem uralkodónak, hanem csak férfinak is megfelel-e, aki katolikusból kálvinista, kálvinistából unitárius lesz csak azért, mert az orvosa is így csinált? De az meg már az egész erdélyi fejedelmi udvarra szomorú szegénységi bizonyítvány, hogy aztán érdekből és haszonleséséből, s így természetesen jellemtelenségből egész környezete követte e valláscserélgetésben is. Unitárius lett: Bekes Gáspár, Hajmási Kristóf, a lengyel Nikowski is. (A Báthoryakra bizonyára azért is haragudott annyira, mert azok katolikusok maradtak.)

Még egy nevezetes esemény történt Erdélyben János Zsigmond alatt: Szabadságharcot vívtak a székelyek. A magyar szabadság legendás hazájában, Erdélyben ugyanis az utolsó „nemzeti” király fia uralma alatt lábbal tapodták a székelyek szabadságát. A hajdan adómentes székelyeket rendszeresen terhelték meg adóval, az ökörsütés pedig, melyet régebben csak kivételesen vetettek ki rájuk, egész rendszeressé lett. A szabadság sérelméhez és az anyagi elnyomáshoz járult még a vallásszabadság sérelme is az eretnekektől rángatott fejedelem részéről. Mindenre szabadság volt ugyanis Erdélyben, csak a magyarság ősi vallására, a katolicizmusra nem.

Az ősi hit mellett kitartó és a szabadságukra egyébként is mindig féltékeny székelyek végül fegyvert fogtak. János Zsigmond leverte őket és véres bosszút állt rajtuk. A székely vérnek – írja Petőfi (A székelyek) –, „minden kis cseppje drágagyöngyöt ér”. Úgy látszik azonban, hogy csak akkor annyira becses ez a vér, ha protestáns székelyek vére, és ha a Habsburg az, aki ontja. Lám, a katolikus székelyeknek az unitárius „nemzeti” fejedelemtől ontott vére (még ha azt a nemzeti fejedelmet egy idegen, sőt éppen egy olasz tette unitáriussá) már nem olyan drágagyöngy. Ezen a János Zsigmond-féle székelygyilkoláson például sohase botránkozott meg a magyar történetírás s oly nemtörődömséggel siklott és siklik el felette, hogy úgyszólván nem is tud róla senki. A törvénytelenség és szabadságmegvonás se háborítja most fel a magyar kebleket.

Ki ismeri vagy ki hallott csak valaha is a most levert székelyek kivégzett vezéreiről: Nagyról és Gyepesiről, mint hősökről és a szabadságharc vértanúiról? Az aradi vértanúk nem voltak magyarok, mégis a magyar szabadság hősei és lehetetlenül sváb és rác nevüket is tudjuk (a magyar katolicizmus székhelyén, Esztergomban, mindegyikről egyenként külön-külön utca van elnevezve s természetesen ezeket az utcaneveket a kommunisták is meghagyták, mert a Habsburg-ellenes aradi vértanúkat ők is reklámozzák). De ki hallott valaha Nagyról és Gyepesiről, mint a magyar szabadság vagy a vallásszabadság vértanúiról? Mint a vallásszabadság hőseit, mi is csak a gályarabokat ismerjük. Még akkor is, ha magyar szerzetesek tanítottak bennünket történelemre.

Aztán hogy felháborít bennünket, hogy az aradi hősöket nem úgy lőtték agyon, mint katonákat szokás, hanem úgy akasztották fel, mint gonosztevőket. Pedig ekkor már demokrácia és egyenlőség volt s így nem voltak nemesi kiváltságok, sőt ezeket éppen negyvennyolc törölte el. Nagy és Gyepesi azonban nemesek voltak, akiket a magyar törvények szerint, melyek akkor még javában megvoltak, csak lefejezni volt szabad, de azt is csak törvényes ítélet után. Addig még letartóztatni se lehetett volna őket. S milyen kényesek vagyunk mi erre, s hogy emlegetjük a koronázó esküt, mikor Habsburgoknak van velünk dolguk! A „nemzeti” fejedelem a katolikus Nagyot és Gyepesit a szabad székelyeknél nyársba huzatja a magyar alkotmány és szabadság dicsőségére s olyan sikerrel, hogy azóta se akadt még magyar nemes, aki ebben észrevette volna az alkotmány vagy a vallásszabadság sérelmét.

A többi vezetők hosszú éveken át sínylődtek börtönben, de miattuk senki se emlegette vagy emlegeti a magyar nemeseknek az aranybulla adta jogát, hogy fegyverrel is joga van felkelni a király ellen, ha az az alkotmányt sérti. A felkelésben résztvevő kisebb rangú székely katolikusokat pedig azzal gyalázta meg az utolsó nemzeti király ivadéka, hogy orrukat, fülüket vágatta le, mint a portyázó magyarok hírmondóival Augsburgban csinálták a németek.

A nemzeti felháborodás emiatt is elmaradt, pedig hát az egyszerű székelyek is nemesek voltak s Bécs soha nem bánt így protestáns nemesekkel vagy prédikátorokkal, akik ellene lázadtak fel. A mi szemeink csak akkor forognak vérben s nyakunkon csak akkor dagadnak ki az erek, mikor Lipótról, Kollonicsról vagy az aradi vértanúk „hóhérjairól” van szó.

A székelyek szabadságharcosai elleni vad dühöngéssel még nem fejeződött be a „nemzeti” zsarnok bosszúja: Büntetésből az egész székelységtől elvette szabadságukat, jobbágyokká és eladományozhatókká tette, adó- és tizedfizetésre kötelezte őket. Eltörölte azt a kiváltságukat is, hogy vagyonuk magszakadás és hűtlenség esetén se száll a kincstárra, hanem a rokonokra.

A „nemzeti” és „hazafias” felháborodás részünkről emiatt is úgy elmaradt, hogy az egészet már teljesen el is feledtük. Sőt. Szilágyi, a magyar történetírók egyik legtiszteltebbje és legnagyobbika (természetesen Kálvin nemzetségéből) „Erdélyország története” c. művében (I., 336-337. o.) azt írja, hogy ha el is kell ismernünk, hogy János Zsigmond ivott és tanácsadói kezében akarattalan báb volt, három nagy érdemet mégse lehet tőle elvitatni.

1. Megalapította az önálló Erdélyt (azaz Magyarországot tényleg kettészakította). Ez tehát nem nagy bűn, hanem nagy érdem.

2. Vallásszabadságot hozott Erdélybe. Aki ettől nevettében lefordul a székről (mert hiszen éppen most tárgyaltuk, hogy a katolikus székelyek éppen azért lázadtak fel, mert nekik nem adott vallásszabadságot), azt figyelmeztetjük, hogy protestánsaink s természetesen köztük a nagy Szilágyi is, „vallásszabadságon” egyszerűen csak a protestantizmus szabadságát értették s még csak eszükbe se jutott, hogy a katolicizmus is vallás (a bagoly rúgja meg!) s így annak is jár szabadság ott is, ahol a protestánsok kezében van a hatalom. Aki viszont ettől fordul le (joggal) a székéről, azt viszont arra figyelmeztetjük, hogy hát talán a bolsevikok nem azt mondták, hogy „felszabadították” a magyar népet s nekik talán eszükbe jutott, hogy az is nép és az is magyar, aki nem kommunista (és a magyar nép 97%-a nem az) ők pedig csak a kommunistákat szabadították fel?

3. A székelyek túlzott (!) szabadságát, mely eddig annyi bajt okozott a fejedelmeknek, végleg megszüntette.

Ezzel aztán kupán is vagyunk vágva, mert megtudjuk, hogy a székelyek szabadsága egyszerűen túlzott, tehát tűrhetetlen volt s így is tett Erdéllyel az, aki ezt a túlzott szabadságot egy kicsit megnyirbálta.

Ne kapaszkodjunk most bele abba, hogy ha csak a túlzott szabadság elvételéről volt szó, akkor az addig szabad székelyek orr- és fülcsonkítása talán mégiscsak érthetetlen egy kissé és a székelyek „túlzott” önérzetét talán másképp, „szabad” emberekhez jobban illő s különösen törvényesebb és alkotmányosabb eszközökkel is el lehetett volna érni, hanem ismerjük el, hogy a magyar nemesi kiváltságok valóban túlzottak voltak.

Csakugyan. Nem lehet egy ország nagy akkor, ha éppen leggazdagabb rétege azt tartja nemzeti dicsőségnek, hogy ő az ország szükségleteihez csak vérével járul, de pénzével nem és soha. Az is kétségtelen, hogy nem lehet rend, élet- és vagyonbiztonság egy olyan országban, ahol azt, aki nemes, nem szabad elfogni, hanem csak akkor lehet letartóztatni, ha már el is ítélték, de „elítélni” is csak annak tanúskodása alapján lehet, aki szintén magyar és szintén nemes.

De ha ezt belátjuk, sőt hangsúlyozzuk, akkor ha nemzeti és unitárius fejedelem szegi meg a helytelennek kijelentett törvényt, s ahelyett, hogy gazembereznénk, zsarnokoznánk és az öklünket ráznánk feléje, egyenesen érdeméről beszélünk, akkor miért nem vagyunk ilyen okosak, tárgyilagosak, érdemeit elismerők és hálásak akkor is, ha Habsburg király csinálja ugyanezt, kivált mikor az nem is csinálja, hanem csak próbálja csinálni, de orr- és fülcsonkítás helyett olyan kíméletesen, hogy végeredményben sohase sikerül neki? Ha következetesek és logikusak lennénk, akkor ezzel kapcsolatban a Habsburgokat túlzott kíméletességükért hibáztatnánk, de nem azért, hogy zsarnokok, magyargyűlölők, alkotmány- és törvénytiprók voltak.

Hogy pedig az a vallásszabadság milyen volt, mellyel János Zsigmond Erdélyt megajándékozta, azt a kivégzéseken, orr- és fülcsonkításokon kívül megmutatta azzal, hogy „intő például” rögtön a székely felkelés leverése után eltörölte az udvarhelyi barátok kolostorát is és „Székely támadt” néven várrá alakította át a székelyek megfékezésére.

1562-ben volt ez a székely szabadságharc. Látjuk, hogy mivel nem protestáns, hanem katolikus jellegű volt, nem a Habsburgok ellen irányult, nem Habsburg verte le, hanem nemzeti király verte le, semmi különösebb rosszalló visszhangot nem keltett a magyar lélekben. Még a katolikusban se. Se a protestánsok, se a marxizmus nem csinált neki ugyanis propagandát, katolikusok pedig ilyesmivel nem szoktak foglalkozni. Vérbetiprása se keltett semmi különösebb részvétet, pedig kegyetlenebb, jogtalanabb és meggyalázóbb volt, mint bármely azelőtti vagy azutáni magyar szabadságharc eltiprása. Maguk a szegény katolikus székelyek azonban, akik a maguk bőrén érezték, nem tudták elviselni a dolgot olyan könnyen s még János Zsigmond életében, 1569-ben, újra felkeltek. Újra leverték s még nagyobb szolgaságba taszították őket. A magyar közvélemény, mely még az elsőről se tud, ezt a második szabadságharcot és kegyetlen eltiprását még kevésbé volt hajlandó tudomásul venni.