Protestantizmus

Katolicizmus és protestantizmus

Mivel a hitújítás és az utána és miatta következő katolikus megújulás (ellenreformáció) a XVI., illetve a XVII. század történelmének fő irányító tényezői; mivel továbbá a Habsburg-ház e küzdelem egyik főszereplője (a katolikus Egyház oldalán), végül mivel itt egyébként is a katolikus világszemlélet alapján állva nézzük és bíráljuk a történelmi eseményeket és egyúttal annak kimutatását is célunkul tűztük, hogy a katolikus szempont a hit, erkölcs és igazság szempontja, szükséges, hogy az ide vonatkozó történelmi események megtárgyalása alkalmával a katolicizmus és protestantizmus egymáshoz való viszonyával elméletben is foglalkozzunk.

A vallás az embernek Istenhez való viszonya. Aki tehát még azt is tagadja, hogy Isten van, annak nem lehet Istenhez viszonya, tehát nem lehet vallása sem. A vallástalan ember abban különbözik a vallásostól, hogy az előbbi független, vagy legalábbis úgy viselkedik, mintha független volna, urat nem ismer el maga fölött, s ezért maga szabja meg magának, mit szabad vagy mit van joga tennie és mit nem. A vallásos ember ellenben cselekedeteiben nem tartja magát függetlennek, hanem elismeri, hogy azt kell tennie, amit Isten megszabott számára.

Ugyanezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a vallástalan ember céljai nem terjednek a földi életen túl, míg a vallásos ember tulajdonképpen a másvilágnak él: a másvilági boldogság elnyerése az élete célja. Annak ugyanis, hogy Isten akaratának alárendeljük magunkat, csak úgy van értelme, ha az élet után még egy másik világ is következik, ahol Isten megjutalmazhat és megbüntethet bennünket. Vitán felül áll ugyanis, hogy a földi életben elsősorban nem az boldogul, aki Isten akaratát tartja szeme előtt, hanem az, akinek számára egyedül a maga érdeke az irányadó. A másvilágban való hit nélkül tehát nem képzelhető el az istenhit, mert hiszen ha a halállal vége az életnek, akkor Isten vagy nem igazságos, vagy pedig nincsen elég ereje hozzá, hogy igazságot szolgáltasson. Világos, hogy az ilyen isten nem Isten.

Az Isten akarata az, hogy önzésünk, azaz önfenntartó ösztönünk elé korlátokat szabjunk. Ez az erkölcstan lényege és ennek elérése, illetve erre való törekvés a vallás gyakorlása, a vallásosság a gyakorlatban.

Önzésünk különösen három irányban nyilvánul meg. Először az anyagi önzésben, melyet a Szentírás a szemek kívánságának (concupiscentia oculorum, 1Jn 2,16) nevez s megfékezése abban áll, hogy tiszteljük a másét, a más vagyonát, s nem akarunk tilos úton, más jogai megsértésével, csalárdul vagy tisztán a fizikai erő fölénye alapján a magunkévá tenni olyan anyagi értékeket, melyeknek más a jogos tulajdonosa.

Másodszor a nemi önzésben (concupiscentia carnis, 1Jn 2,16), melynek Isten akarata alá való helyezése abban áll, hogy nemi élvezetet csak abban az esetben engedünk meg magunknak, ha a faj fenntartásának szolgálatában áll, vagy legalábbis vele nem ellenkezik. Esetleg – magasabb célok érdekében – teljesen le is mondunk az élet effajta örömeiről.

Harmadszor a lelki önzésben, azaz a kevélységben (superbia vitae, 1Jn 2,16), melynek megnyilvánulásai: a féktelenség, urat nem ismerés, a dac, a nagyravágyás, a zsarnoki hajlam, a népszerűség-hajhászás. Isten akarata szerinti megfékezése pedig a tekintélytisztelet, az engedelmesség, a szerénység, az alázatosság, a másokhoz való alkalmazkodás (de természetesen szeretetből, nem érvényesülés céljából vagy haszon miatt).

A vallástalanoknak az az állítása, hogy a vallásos ember is önző, sőt tulajdonképpen ő a legönzőbb a világon, mert hiszen mindent a másvilági jutalomért tesz, végtelenül együgyű és egyúttal igazán sátáni ellenvetés.

Természetes – feleljük rá –, hogy aki az igazságot tudomásul veszi és ennek megfelelően jár el, az joggal gondolhat arra, hogy végeredményben egyúttal jól is fog járni. Hiszen ha nem így volna, az egész lét volna képtelenség, s az ész, sőt maga a valóság volna feje tetejére állítva. Ki látott olyan világot, amelyben pórul járnak azok, akik az igazságnak megfelelően, azaz helyesen cselekednek, és ki látott annyira hülye embert, aki még azt se tudja, hogy aki okosan és helyesen cselekszik, az végeredményben hasznosan is cselekszik? Ha tehát a jók vagy a vallásosak is tudják, hogy vallásosságuk miatt rosszul nem járhatnak, sőt szükségképpen jól kell járniuk, az csak azt bizonyítja, hogy nem elmebetegek, de nem azt, hogy önzők.

Aki azzal a tudattal teszi a jót, hogy ezáltal majd pórul fog járni, és azzal a céllal is teszi, hogy pórul járjon, az nem önzetlen, hanem bolond. A legjobb akarattal és a legnagyobb önzetlenséggel se gondolhatja valaki, hogy azért, mert helyesen cselekszik, bűnhődni fog. Ez a gondolat a józan ésszel ellenkezik, de ellenkezik Isten létével is, mert hiszen az, hogy Isten van, tulajdonképpen azt jelenti, hogy igazság van.

Hogy aztán annak, aki jót tesz, mekkora szerepet játszik tettében az a jutalom, ami vár rá érte, az tisztán attól függ, mennyire haladt már az illető a vallásosságban. Biztosíthatjuk róla a hitetleneket, hogy minél vallásosabb valaki, annál kevésbé gondol erre a jutalomra akkor, mikor jót cselekszik. A tökéletes keresztényeknek például eszükbe se jut, hogy jótetteikért jutalmat várjanak.

Még olyan vallásos társulat is van, melynek tagjai egyszer s mindenkorra minden eddigi és ezután szerzendő érdemüket felebarátaik javára ajánlják fel. Csak azért imádkoznak, csak azért vezekelnek, hogy mások üdvözüljenek; csak azért nyernek el búcsúkat, hogy mások szenvedéseit rövidítsék meg a tisztítóhelyen, a maguk sorsát pedig teljesen Isten irgalmára bízzák. Persze a vallásosokat lenéző elbizakodottak nem is sejtik, hogy még ennyire jó vallásos emberek is vannak a világon. Pedig éppen ezek az igazi vallásosak.

De azokról a vallásosakról is, akik még valóban annyira gyarlók, hogy mindent csak a mennyország reményében és ellenértékeként csinálnak, csak azok gondolhatják, hogy közönséges önzők, akik önmagukat megtagadni még sohase próbálták. Tessék csak megkísérelni – mondjuk nekik –, s akkor majd látják, milyen nehéz dolog az önmegtagadás, még ha a mennyország reményében történik is, s akkor majd mindjárt jobban fogják tisztelni még a gyarló vallásosak „önzését” is.

Aki ugyanis ösztöneit (a három elsorolt közül bármelyiket) követi, azonnal megkapja a jutalmat a jóleső, boldog kielégülés vagy előny alakjában. Az ellenállás, a lemondás viszont olyan keserű kielégületlenséget okoz, hogy sokszor heteken, sőt az egész életen át gyötri az embert, és bizony nemcsak önzetlenség, hanem egyenesen emberfeletti lelkierő kell hozzá, hogy valaki ekkora áldozatra mégis vállalkozzék tisztán csak egy olyan remény alapján, mely az azonnali, a kéznél fekvő, érzékeink alá eső, sőt érzékeinket felizgató s szinte magával ragadó földi jó helyett egyelőre csak ígér, csak reménnyel kecsegtet, s ráadásul még ezt is csak a halál után következő életben, melyet még senki se látott. A rosszakarat megborzasztó foka és az emberi elme szégyenletes eltévelyedése kell ahhoz, hogy valaki egyszerűen „a legnagyobb önzésről” beszélhessen azért, ha valakit e keserves küzdelemben az is kecsegtet, hogy önmegtagadása végeredményben nem lesz hiába.

Kétségtelen, hogy ha mindaz, amit a vallás az Istenről vagy a másvilágról tanít, tényleges, objektív igazságon alapul, akkor vallás csak egy van. Nem is lehet több, mert hiszen hogy milyen az Isten, milyen az a másik élet, mit követel az Isten tőlünk, azaz hogy milyen feltételekkel lehet a másvilági boldogságot megszerezni, arra vonatkozólag minden vallás mást mond. Mindegyiknek pedig nem lehet igaza, hanem vagy egyiknek se, vagy pedig a sok közül csak az egyiknek. Ebből világosan következik, hogy a jelenlegi vagy a történelmi múltban létezett számtalan vallásnak vagy egyike se képviselt vagy képvisel objektív igazságot, vagy pedig a sok közül csak egyetlenegy, a többi pedig mind tévedés képviselője.

Ha ez utóbbi eset az igazság, akkor természetes csak ez az egy vallás érdemli meg a vallás nevet, a többi csak álvallás, torzalakja a vallásnak. A vallások tehát csak akkor egyformán jogos képviselői ugyanannak az eszmének, ha egyiknek tanai se igazak. Ha van igaz vallás is, akkor a sok közül csak egy lehet igazság, a többi pedig mind eltévelyedés. Létjoga is csak ennek az egy vallásnak van, mert arra a hármas nagy önmegtagadásra, melyet az imént említettünk (s mely a vallás egyedüli haszna az egyén és a köz szempontjából egyaránt), még akkor is csak a legnagyobb nehézségek árán képes az ember, ha az a remény, melynek alapján vállalkozik az erőfeszítésekre, biztos alapokon nyugszik s valóságáról a legszilárdabb meggyőződésünk van. Amely vallás ezt a bizonyosságot nem tudja megadni részünkre, nem bír létjoggal s komolyan nem is vehető.

Állítom, hogy létezik ilyen objektív igazságvallás, mely szükségképpen egyetlen, s melynek társa a dolog természetéből kifolyólag nem is lehet, s melyhez viszonyítva minden más vallás nem vallás, hanem tévely, és ez az igazságvallás a római katolicizmus. Ezt az állításomat nem itt, hanem „A katolikus vallás igazsága” című művemben bizonyítom be. Azt azonban, hogy ha van ilyen vallás, akkor ez csak a katolicizmus lehet, már itt is bebizonyítom és az olvasó egész könnyűszerrel meggyőződhet róla.

Itt tehát azt nem mutatjuk ki, hogy valóban létezik ilyen igazságvallás, hanem csak azt, hogy ha létezik, akkor ez a meglevő vagy valaha megvolt vallások között egyedül csak a római katolicizmus lehet. Hogy a katolikuson kívül minden más vallásnak már a természete is kizárja azt a lehetőséget, hogy igazságot képviseljen. Erre a bizonyításra itt is szükség van, hogy a katolicizmus és protestantizmus történelmi küzdelmét helyesen értékelni tudjuk.

Az egészen természetes, hogy ezt az igazságvallást nem kereshetjük azok között a vallások között, melyek voltak, de ma már nincsenek. Az igazság ugyanis nem enyészhet el. Amelyik vallás tehát már elenyészett, az nem is lehetett igaz. Az emberiség egyébként is halad, nem pedig hátra megy, s nem az életképes szervezetek azok, melyek elenyésznek. Az is természetes, hogy a jelenlegi vallások között is elsősorban nem a sötét világrészek elmaradt népeinek vallásait kell e szempontból szemügyre vennünk, tehát nem a fetisizmussal, a buddhizmussal, a brahmanizmussal, sőt még csak államok és népek vallásával, tehát elsősorban a protestáns felekezetekkel, másodsorban pedig a zsidó vallással és a görögkeleti egyházakkal.

Sajnos, előre kimondhatjuk, hogy azt se várhatjuk, hogy ez az igazságvallás éppen az lesz, mely a legnépszerűbb vagy legjobb hírű a vallások között. Az olyan vallás ugyanis, mely az igazság nevében és igényével lép fel, szükségképpen ellenszenves az embereknek. Igaz ugyan, hogy a természettudományos igazságok, például az elektromosság törvényei, a röntgensugarak, a rádióhullámok, az egészségügyünket érintő felfedezések, sőt még az atomrombolás törvényeit érintő igazságok is egyenesen annyira rokonszenvesek az embereknek, hogy felfedezésükkor az örömtől szinte megmámorosodtak és senkit se ünnepelnek annyira, mint a természet törvényei, tehát a természetben rejlő, rejtőző igazságok felfedezőit, ámde mindez azért van, mert ezek a felfedezések, ezek az objektív igazságok az ember kényelmét szolgálják, örömöket hoznak életébe, ellenségeit, a betegségeket, gyűrik le és minden ember fő ellenségét, a rettegett halált tolják ki mindig messzebbre. (Az atombomba felfedezésének is azért örül az ember, mert természetesen ezt is az ellenségeire akarja ledobni.)

Egész más természetűek azonban a vallás, például a katolicizmus tanai, ha csakugyan igazságok, és ha éppen ezért ennek megfelelő igényekkel is lép fel velük s az emberektől is ennek megfelelő magatartást követel maga iránt. Ezek a vallási igazságok ugyanis éppen ellenkezőleg, e földi élet örömeitől próbálják megfosztani az embereket, siralomvölggyé szeretnék változtatni a földet (de persze ezt az emberek csak azért gondolják, mert ők azokat az örömöket, melyeket az igazság ad, a lelki békét, a tiszta lelkiismeret és a jótettek gyönyöreit nem ismerik) és éppen legrettegettebb ellenségüket, a halált állítják szemük elé. (Pedig hát a halált, melynek valósága és eljövetele a legkétségtelenebb és legletagadhatatlanabb valóság, csak így lehet borzalmasságától megfosztani s elérni azt, hogy ellenségből barátunkká váljék.)

Ez az oka, hogy mióta a katolikus Egyház, ez az igazságvallás megvan, az emberiség története eszmei síkon nem áll másból, mint az embereknek, illetve a hitetlenségnek és a vele járó rosszaságnak az Egyház elleni küzdelméből. Az első, maradandó hatást előidéző ilyen ellenség volt a hitújítás. (Valójában az Egyháztól elvált keleti egyházak voltak az első maradandó hatású ellenség, de ez bennünket most nem érdekel annyira.) Az utolsó viszont a jelenkori legfőbb ellenség, a bolsevizmus. Vallási szempontból véve a kettő lényegében ugyanaz, de világos is, hogy nem lényeges dolgokban olyan nagy köztük a különbség, mint amekkora a XVI. és a XX. század társadalma és embere közti különbség, tehát nagy.

Először is ne lepjen meg bennünket, hogy az objektív hitnek, az igazságvallásnak az az ellensége, mely ma nyílt sisakkal harcol a küzdőtéren és nyíltan istentelenségnek, materializmusnak nevezi magát, négyszázötven évvel ezelőtt még nem vallástalanság, hanem egy új, sőt magát a réginél még jobbnak állító másik vallás képében jelentkezett, tehát álnevet használt s tagadásában is jóval mérsékeltebb volt a mai ellenségnél. Azt ugyanis, hogy a protestantizmusnak és a bolsevizmusnak egyformán a hitben való kételkedés, a hit elleni fellázadás és az embernek az Isten kemény törvényei alól való felszabadulásra való törekvése az oka és forrása; hogy ugyanazon emberi szenvedélyek és ösztönök szolgálata és kielégítése, tehát végeredményben az emberi önzés a rugója, nagyon könnyű megállapítani, s így lehetetlen letagadni.

A XVI. század hitetlenje és erkölcstelenje akkor – ezelőtt 400-500 évvel – még nem mondhatta nyíltan azt, hogy ő hitetlen, vagy hogy tetteiben függetlennek érzi magát Istentől, mert hiszen akkor börtönbe, sőt vérpadra vagy máglyára került volna (még protestáns államokban is). Csodálkozhatunk-e hát rajta, hogy 400-500 évvel ezelőtt az Egyház, tehát az igazságvallás elleni lázadás is még vallásnak nevezte magát, és hogy hitetlensége még csak olyan hitetlenség volt, melyet eleinte csak a dolgok mélyére hatolni tudó alaposabb gondolkodók tudtak mint hitetlenséget és mint az embernek az Istentől való függetlenségére való törekvését megállapítani? Nem is tényleges hitetlenség volt ez akkor még, hanem annak még csak a spórái, melyekből csak századok múlva fejlődött ki a tényleges és valóságos hitetlenség. De hát ha az almamag is lényegében alma és a pöfetegnek a spórája is pöfeteg, akkor a hitújítás is lehet lényegében azonos a materialista ateizmussal.

Az is magától értetődik, hogy mivel a protestantizmus a hitetlenségnek a modern európai társadalomban az első maradandó hatású támadása volt az Egyház, azaz az igazságvallás ellen, ez a tagadás, ez a hitetlenség nem lehetett még teljes. Természetes, hogy csak kezdődő hitetlenség volt még, melyben sok megtalálható még a hitből. Hiszen aki kezdi a rosszat, sohase szokta még benne annyira vinni, mint aki a megkezdett műveletet folytatja, s különösen nem viszi még benne annyira, mint az, aki a folyamatot befejezi.

A XVIII. század magát felvilágosultnak mondó értelmiségije, a XIX. század szociáldemokrata és a XX. század kommunista proletárja, már nyíltan vallotta és vallja a hitetlenséget. Ma ugyanis nem jár már büntetéssel az ilyesmi s nem járt azzal már 150 évvel ezelőtt sem. Akkor a régi törvények nagyrészt megvoltak még ugyan, de végre már nem hajtották őket. Ezelőtt 50-100 évvel még egyenesen dicsekedni is lehetett a hitetlenséggel, mert akkor még egyenesen a műveltség, a felvilágosultság és a haladás jele volt. (A bolsevizmusban is.)

A XVI. század embere számára azonban még csak mint új vallással lehetett jönni az intézményesített kételkedéssel, mert akkor még a hatóságok miatt veszélyes, a közvélemény miatt pedig szégyen lett volna nyíltan előállni vele. Mivel azonban a vallásos ember szolga (Isten szolgája), a vallástalan ember pedig úr, mert azt hiszi, amit akar, az ember pedig (akkor is éppúgy, mint ma) szívesebben volt úr, mint szolga; mindig jobb szerette azt tenni, ami neki tetszik, nem pedig azt, amit más írt neki elő. Hogy a kecske is jól lakjék meg a káposzta is megmaradjon, csinált magának olyan vallást, mely hit is, meg hitetlenség is, vallás is, meg vallástalanság is.

Hitet és vallást csinált, hogy senki se foghassa rá, hogy ő vallástalan vagy hogy rossz ember és hogy ne kelljen magát szégyellnie (sőt vallástalanságát egyenesen megjavított vallásnak nevezte, tehát szégyen helyett egyenesen dicsekedett), de viszont olyan „megjavított” vallást csinált, amelyben az, aki hisz és vallásos akar lenni, lehet vallásos és jámbor is, de aki nem akar, épp oly szabadon hitetlenkedhet vagy erkölcstelenkedhet és önző vágyait, a concupiscentia carnist, a concupiscentia oculorumot és a superbia vitaet egyaránt épp oly szabadon kiélheti, akár a nyílt vallástalanságban vagy hitetlenségben.

Aki a hitújításhoz csatlakozott, a külső formát megtartotta tehát, mert egy vallás híve maradt, csak a lényeget játszotta ki. A régi, tiszteletreméltó név (a vallás) alá és helyébe egész mást csempészett, mint amit addig értettek rajta, s mindezt olyan ügyesen, olyan észrevétlenül, olyan tetszetős, a jókat is teljesen kielégítő jelszavak alapján (ebben is hasonlított a bolsevizmushoz), hogy a cserét a tömegek csak évszázadok múlva vették észre. Csak akkor, mikor már a nyílt hitetlenség se volt szégyen, se veszélyes, vagyis mikor az emberek ennek tudatában is egészen jól érezték már magukat.

Még csak azt se kell állítanunk, hogy csak a tömegek voltak azok, akik észrevétlenül, vagyis úgy hagyták el a hit és a vallás alapját, hogy nem is sejtették, milyen végzetes lépést csinálnak. Egész nyugodtan feltehetjük ezt még a vezetőkről, az eszme hordozóiról is, sőt bőségben megmaradt irataik ezt kétségtelenül bizonyítják is. Ha meggondoljuk, hogy akkor még a vallástalanság szégyen volt, akkor ezt egyenesen természetesnek kell találnunk.

Hol az az ember, aki olyat tesz, amiről maga is elismeri, hogy szégyen, illetve hol az az ember, aki arra, mire bűnbe süllyed, már nincs meggyőződve arról, hogy amit tesz, az tulajdonképpen nem is bűn? (Vannak természetesen ilyen emberek is, de ezek kivételek s még ilyen kivételek is csak a bűnbe süllyedés kezdeti állapotában találhatók.)

Világos tehát, hogy mivel a XVI. században hitetlennek lenni és vallás nélküli erkölcs alapján állni még szégyen volt, azok, akik mégis már ide jutottak, elhitették magukkal, hogy ők se nem vallástalanok, se nem hitetlenek. Még keresztényeknek, sőt még a katolikus keresztényeknél különb keresztényeknek is tartották magukat és gondoskodtak a maguk számára olyan elméletekről is, melyek ezt be is bizonyítják, s melyeket természetesen – a lelki viharok óráit kivéve – azok is hittek, akik kitalálták őket.

A XVI. század forradalmának, a hitújításnak, elméletben ez volt a lényege: Én nem vallástalan akarok lenni. Éppen ellenkezőleg: sokkal vallásosabb lettem, mint a régi Egyházban voltam vagy lettem. Én csak a régi Egyház lélektelen gépiessége, a merő külsőségek, a túltengő formalizmus, a papi uralom, a gondolat, a lelkiismeret és az akarat gúzsbakötése, a lelkem Isten felé való szabad szárnyalásának akadályozása ellen küzdök. Csak szabadságot, hitbeli és lelkiismereti szabadságot követelek a magam részére.

Hiszem az Isten kinyilatkoztatását és az ezt tartalmazó Szentírást, sőt sokkal jobban hiszem és tisztelem, mint a papok, mint a régi Egyház, csak – és éppen az ige, szabad szárnyalása és érvényesülése érdekében – azt nem tűröm, hogy magam és az Isten igéje közé illetéktelen elemek kerüljenek; hogy odatolja magát az Egyház, odatolják magukat a papok és megszabhassák, mit, hogyan kell hinnem s tennem, és hogy eretneknek bélyegezhessenek és inkvizíció elé hurcolhassanak csak azért, mert valamit másként hiszek, mint ők előírják.

Az én hitem az én egyéni kincsem, melyet magam alakítok ki magamban és magamnak, s nem tűrhetem el, hogy ebben engem bárki korlátozzon vagy megkössön. Közvetlenül akarok érintkezni Urammal, Istenemmel és Megváltómmal, nem pedig másoknak, a papoknak a járszalagján. Én felszabadult ember vagyok. Egyéni meggyőződést akarok kialakítani lelkemben, melynek egyedül lehet felemelő, nemesítő és megszentelő ereje, nem pedig léleknélküli formalizmust, olyan szolga kényszerhitet, melyet mások erőszakolnak rám s éppen ezért nem is érezhetek sajátomnak s melyet csak a papok átkaitól való rettegés tartana lelkemben, természetesen csak akkor, ha ezekre az átkokra adnék is valamit.

Így keletkezett a protestantizmus „felszabadult” hite és „felszabadult” erkölcse, melyről mindjárt látni fogjuk, hogy valóban hitetlenség és hit nélküli erkölcs, tehát erkölcstelenség.

Első pillanatra helyesnek, igaznak, főként pedig a régivel szemben haladásnak, tehát tökéletesedésnek látszik ez az új vallás, valójában azonban a vallással való teljes szakítást, a hitnélküliséget jelenti.

Először is összeegyeztethetetlen a Szentírással és abban Krisztusnak azzal a világos ígéretével, hogy az Egyház nem romolhat meg soha, tehát nem válhat formalizmussá, lélekölő külsőségek intézményévé, de a papok szolgahadává se. (Mt 16,18 és 28,20)

De hitetlenségnek, vallástalanságnak kell mondanunk az effajta beszédet, tehát a protestantizmust, tisztán a józan ész megállapítása alapján is.

Ha ugyanis mindenki maga és szabadon alakíthatja ki magának a maga hitét és mindenki szabadon köti (illetve nem köti) meg a maga lelkiismeretét, akkor kétségtelen, hogy mindenkinek más-más hite és más-más erkölcsi szabályai, tehát más vallása van. Szó se lehet tehát arról, hogy az ilyen ember hite igaz, erkölcsisége helyes legyen, hiszen nem lehet egyszerre igaz többféle, egymással ellenkező hit és egyszerre helyes többféle, egymással ellenkező erkölcsi felfogás. Az ilyen vallás és az ilyen erkölcs egyénenként változó, szubjektív, alanyi dolog, tehát nem lehet igazságvallás, mely feltétlenül objektív, tehát ugyanaz mindenki részére. Ami igaz, az mindig, mindenütt és mindenki számára egyformán igaz, tehát ugyanaz. Az igaz vallásban tehát az egyéni szabadság megkötése elkerülhetetlen és az egyöntetűség (még ha rosszakarattal formalizmusnak hívjuk is) és a papok irányítása (még ha igának nevezzük is) elengedhetetlen.

Ha a diabétesz, a cukorbaj nem képzelt, hanem valóságos betegség, és ha objektív igazság az, hogy valóban a hasnyálmirigy hiányos működésének következménye, akkor valaki nem tarthatja tűrhetetlen dolognak azt, hogy maga és betegsége közé, tehát az ő legsajátosabb egyéni ügyébe az orvosok, akik az ő betegségének igazságait (törvényeit) ismerik, „odatolakodjanak”, előírják neki, milyen életmódot folytasson, mit egyék és mit ne egyék, milyen orvosságot használjon és mikor és hányszor használja napjában.

Ha a diabétesznek szervi, tehát objektív alapja van; ha az orvosoknak igazuk van akkor, mikor a hasnyálmirigy inzulái működésének szünetelésében jelölik meg az okát, akkor egy diabéteszes beteg se lehet azon a véleményen, hogy betegsége kezelésére szabadságot követeljen magának, s ha akarja, inzulinnal, ha akarja, ultraseptillel, ha akarja, penicillinnel, ha akarja, streptomicinnel; ha akarja, injekció, ha akarja, kenőcs, por, folyadék, drazsék vagy pasztillák alakjában gyógyítsa magát, azaz hogy kinek-kinek egyénileg, főképpen pedig szabadon, a saját meggyőződése alapján, nem pedig gyűlöletes, rákényszerített, sablonos előírások, még kevésbé, hogy szakértők közvetítésével és fájdalmas, kellemetlen injekciók vagy műtétek alakjában történjék a kezelése.

Pedig ha ezt a kellemetlen kényszert és bántó sablont nem kerülhetjük el és féltett szabadságunkról le kell mondanunk, ha betegségünket helyesen akarjuk kezelni, akkor épp úgy vagyunk kénytelenek viselkedni akkor is, ha helyesen akarunk vallásosak lenni, vagy másképpen: ha az a másvilág, ahol boldogok akarunk lenni, valóban objektív igazság, azaz valóban létezik, és ha igaz az is (mint a kereszténység tanítja), hogy maga az Isten jött el a földre, hogy e boldogság elnyerésének feltételeire megtanítson bennünket.

Hiszen tagadhatatlan, hogy Krisztus Urunk vallási tekintetben is szakértőkre bízott bennünket, és ezek a szakértők a papok. („Aki titeket hallgat, engem hallgat.” (Lk 10,16) „Amit megkötöztök a földön, meg lesz kötve a mennyekben is; amit feloldoztok a földön, fel lesz oldozva a mennyekben is.” (Mt 16,19; 18,18) „Akiknek, megbocsátjátok bűneiket, meg lesznek bocsátva, akiknek megtartjátok, meg lesznek tartva.” (Jn 20,23) stb.)

Addig, míg nem fedezték fel a diabétesz okát, tehát amíg nem tudták, mi az objektív igazság e betegség tekintetében, mindenki kezelhette és kezeltethette magát szabadon, kénye-kedvére, szubjektív alapon állva, tehát mindenki másképpen. Azóta azonban, mióta ismerjük e tekintetben az objektív igazságot, már senki se teheti ezt. Ma már kénytelen mindenki sablon után menni, formalizmusba süllyedni és a kellemetlen, de hasznos inzulin-injekciókkal élni.

Mégis igen könnyű eldönteni, melyik a kívánatosabb állapot: A bizonytalanság, azaz az igazság nem ismerése a rajta alapuló és belőle következő szabadsággal és egyéni eljárással, vagy pedig az objektív igazság ismeretének állapota a belőle logikusan folyó megkötöttséggel, egyhangú formalizmussal, sablonnal, kényelmetlenséggel, sőt sokszor szenvedéssel (mellyel azonban egy sokkal nagyobb szenvedést hárítunk el).

A protestantizmus vallásszabadsága és lelkiismereti szabadsága a maga kényelmével és előnyeivel se szükségképpen jobb állapot tehát a katolikus Egyház szigorú előírásainál és lelki kényszerénél. Az ugyanis kizárja az objektív igazság birtokát, ez pedig egyenesen feltételezi. A protestantizmus éppen e viselkedés miatt nem is lehet igazságvallás, a katolicizmus pedig e viselkedésével éppen azt mutatja, hogy valóban az.

Mivel nekem számolnom kell azzal, hogy sok olvasóm nem azért olvas, hogy megértsen, hanem hogy megcáfoljon, előre válaszolok arra a „cáfolatukra”, hogy ugyanazt a betegséget is lehet többféle módon, s mégis helyesen gyógyítani. Én ugyanis nem azt állítottam, hogy egy betegséget csak egyféle orvossággal lehet gyógyítani, hanem azt, hogy valamely, az igazsággal ellenkező dolog nem lehet szintén igazság. A cukorbajnak lehet tehát többféle orvossága is, de ha valóban igaz az, hogy a hasnyálmirigy betegsége, akkor kétségtelen, hogy mindegyik orvosságnak ezen az igazságon kell alapulnia. Ha nem ezen alapul, az orvosság vagy a kezelés nem lehet eredményes. Dinamók vagy motorok is lehetnek többfélék, egymástól eltérő szerkezetűek is, de ha azt akarjuk, hogy működjenek is, mindegyiknek az elektromosság ugyanazon törvényein (például, hogy a fémek vezetik, a posztó pedig nem) kell alapulniuk.

Ugyanígy vagyunk a vallásokkal is. Amennyiben csak az emberek kedélyszükségletét elégítik ki, lehetnek egymástól eltérők (ezt még a római Egyház is másképpen elégíti ki, mint a vele ugyanazon igazságot képviselő görög egyesült egyház), de amennyiben igazságot képviselnek, tehát abban, amit mint igazságot hirdetnek, nem térnek el egymástól. Ha Krisztus képében valóban az Isten járt a földön (mint a kereszténység tanítja), akkor nem mondhatom, hogy a mohamedán vagy a zsidó vallás is helyes és jó, és ha Jézus valóban bűnbocsátó hatalmat adott a papoknak, akkor nem tűrhetem el, hogy valaki azt állítsa, hogy a gyónás csak a papok hatalomvágyának a terméke.

Ugyanezt kell mondanunk megfordítva is: Ha a gyónást nem Jézus rendelte, akkor nem lehet eltűrni azt, hogy a papok azt állítsák, hogy ő rendelte. Ha pedig valaki nem tartja érdemesnek azt, hogy ezen „veszekedjünk”, az meg magával a vallással nem törődik. Bizonyára azért, mert nem tartja igaznak. Az igazsággal ugyanis minden ember törődik.

E következtetés logikája alól annak hangsúlyozásával se bújhat ki a protestantizmus, hogy ő se ad az egyénnek teljes szabadságot arra, hogy miképpen üdvözöljön, mert hiszen a hitnek szerinte is a Biblia alapján kell állnia, meggyőződését és lelkiismeretét szerinte is mindenkinek a Biblia alapján kell kialakítania. A protestantizmus se ad tehát a hitben teljes szabadságot: senkinek se szabad szerinte se olyan meggyőződésre jutnia, ami a Bibliával, tehát Krisztus tanításával ellenkezik.

Ezzel megint a bolsevizmussal való rokonságát árulja el – feleljük –, mert miért hirdetett szabadságot, ha valójában ő se hozott szabadságot? De a mi logikánk vasmarkaiból azért így se szabadul. Hiába ragaszkodunk ugyanis a Bibliához, ha magyarázására viszont kinek-kinek teljes szabadságot adunk. Nem hiába mondja a közmondás, hogy: Hic liber est, in quo querit sua dogmata quisque, invenit et pariter dogmata quisque sua. (Ez a könyv, melyben mindenki keresi a maga dogmáit: meg is találja benne mindenki a magáéit.)

Ugyanabból a Bibliából olvassa ki a katolikus, hogy a kenyér és a bor a pap szavára Krisztus valóságos testévé és vérévé változik, tehát ezt a kenyeret és bort éppen olyan imádásban kell részesíteni, mint magát az Istent, mert hiszen most már maga az Isten; a lutheránus, hogy csak az úrvacsorázás pillanatában van jelen Jézus, tehát csak akkor szabad imádni: máskor imádni bálványimádás; a kálvinista, hogy az úrvacsorázás pillanatában se szabad imádni, mert akkor se maga az Isten van ott jelen, hanem csak az Isten ereje; végül az unitárius vagy nazarénus, hogy nincs ott még az Isten ereje se és még egy pillanatig se, mert semmi más az egész, mint csak egyszerű jelkép, mely csupán Krisztus kereszthalálára emlékeztet bennünket.

Mivel pedig a protestantizmus ennek láttára még azt is tanítja, hogy ezért ne veszekedjünk egymással hitbeli dolgokban, kérdem: nem az következik-e mindebből, hogy az egész Oltáriszentség vagy úrvacsora tulajdonképpen mellékes dolog, komoly alapja nincs, az igazsághoz semmi köze? Hogy legfeljebb régi szokás, hagyomány, melyet az tart meg, aki akar, s ha megtartja, jó, de ha nem tartja, az se baj?

Ámde az a vallás, mely csupán ilyesmikből áll, az olyan vallás, melynek csak ennyire szilárd az alapja, ér-e gyakorlatilag valamit, s ilyen vallás alapján állva tud-e valaki uralkodni az ösztönein és önzésén, azon az egész anyagi világ alaptörvényét tevő önfenntartó ösztönön, mely még a legszilárdabb hitet és meggyőződést is ugyancsak próbára teszi?

A Bibliából a baptista és a nazarénus azt olvassa ki, hogy csecsemőt nem szabad megkeresztelni, csak felnőttet, a katolikus ellenben, akivel most kivételesen a lutheránus, kálvinista és unitárius is egyetért, semmi ellentétet se lát a Biblia és a gyermekkeresztelés között. A baptista és a nazarénus – ugyancsak a Biblia alapján – semminek veszi a leöntéssel való keresztelést, mert szerinte a Biblia csak az alámerítéssel való keresztelésről tud. Ezzel szemben se a katolikus, se a lutheránus, se a kálvinista, se az unitárius nem lát ellentétet a Biblia és az egyszerű leöntéssel való keresztelés között.

Mivel pedig a protestantizmus azt tanítja, hogy azért emiatt se veszekedjünk, mindebből józan életfelfogással nem azt a természetes következtetést kell-e levonni, hogy tulajdonképpen maga az egész keresztelés se olyan fontos, mint régen gondolták, s nem az üdvösség elengedhetetlen előfeltétele, hanem csak egy külsőség, egy ránk maradt szokás?

De ha a keresztség csak ez, akkor az egész keresztény vallás is csak ez, és ha az egész kereszténység se több ennél, van-e érdemleges jelentősége vagy haszna, s mint ilyen, lehet-e megemlíthető befolyással a hívők erkölcseire vagy jellemére? Az ilyen vallás lehet-e biztos támasz az ember lelki válságaiban és megpróbáltatásaiban?

A kálvinista szerint nemcsak a szentek képei vagy a feszület, hanem még az egyszerű kereszt vallásos tiszteletben való részesítése is ellenkezik a Biblia kívánta tökéletes keresztény istentisztelettel. A lutheránus szerint csak Szűz Mária és a szentek képei, meg a feszület ellenkezik vele, de Krisztus képe vagy szobrai és az egyszerű kereszt nem. A katolikus szerint a szentek képei és szobrai sem. De azért mind a hárman ugyanazon Biblia alapján állnak.

Hogy mennyire nevetséges az a Biblia, melyet mindenki maga magyaráz, kell-e rá jellemzőbb bizonyíték, mint az, hogy semmi sincs benne olyan világosan, mint Szent Péter, tehát a pápa főhatalma (Mt 16,17-19, Jn 21,15-17 stb.), s mégis éppen ezt tagadja kivétel nélkül minden protestáns felekezet, sőt még a görögkeletiek is.

Semmi sincs benne a Bibliában olyan világosan és olyan sokszor, mint az, hogy elválás után minden újabb házasság szigorúan tilos addig, míg a régi hitvestárs él, mégis kivétel nélkül minden protestáns felekezet, még a fegyvert nem érintő nazarénusok, a világ végét váró adventisták, sőt a görögkeletiek is megengedik és megáldják a bűnös, a Bibliától annyira tiltott újabb viszonyt már az első hitvestárs életében is. Éppen csak az a katolikus Egyház nem engedi ezt meg, amelyre a protestáns felekezetek azt fogják rá, hogy nem áll a Biblia alapján.

Ha hangsúlyozom, hogy hiszem a Szentírást, de megkövetelem, hogy úgy érthessem, ahogyan én akarom s nem ismerek el földi hatalmat, mely megszabhassa, hogyan kell értenem, akkor tulajdonképpen lényegében azt fejezem ki, hogy magát a Szentírást nem hiszem, azt nem fogadom el. A mindenkitől szabadon magyarázott Szentírás nem Szentírás, mert hiszen mindenki számára más és más, az igazság pedig ugyanaz. A Szentírás helyes értelme csak egyféle lehet, világos tehát, hogy mindenkinek ezt az értelmet kell elfogadnia, aki a Szentírást valóban hiszi és tiszteli. Ezért bízta Jézus hiteles és mindenkire kötelező erővel bíró értelmezését az Egyházra. Mi logikus, ha még ez sem?

Annak a Szentírásnak, melynek hiteles értelmét ismerem, kényszerítő ereje van, mert Isten szava kötelez és kényszerít bennünket. („Veritas Cristi urget nos”.) Az a Szentírás azonban, melynek én vagyok az ura, mert én mondom meg az értelmét, semmi. Az az igazság, mely csak nekem igaz, másnak nem, nem igazság és nem is ér semmit. Az ilyen Szentírás legfeljebb csak addig nyugtat meg, míg béke honol lelkemben. Mihelyt viharok dúlnak benne és ezek a viharok ellenkeznek Isten igéjével, de megfékezésük tudvalevőleg nagyon nehéz, már semmit se ér az ilyen Biblia.

Ha egy darabig talán küzdök is magammal, hogy amit mond, elfogadhassam és megtarthassam, hamarosan mégiscsak oda jutok, hogy olyan értelmet adok neki, amely nem zavarja nyugalmamat, nem kíván tőlem nagy áldozatot; nem követeli tőlem, hogy megtagadjam, megtörjem magamat. Ha mások tudják így magyarázni – gondolom magamban – és szabad is nekik, miért ne lenne szabad nekem is. A protestantizmus tehát olyan vallástalanság, mely a vallás ruhájába van öltöztetve, de mihelyt egy kis próbának van kitéve, a szél rögtön lefújja róla ezt a ruhát.

Az a vallás, melyben a lelkiismeret fel van szabadítva; az a vallás, melynek bibliája van ugyan, de mindenki maga magyarázza, csak azoknak jó, akik maguktól is jók; akik jónak születtek, szenvedélyeik alig vannak, lelki viharokat alig ismernek. De a lázadóknak, a szenvedélyeseknek, a külön utakon járóknak, a terhelteknek, tehát azoknak, akiknek legjobban lenne szükségük vallásra, csak arra jó, hogy szabadon, lelkiismeret-furdalás nélkül féktelenkedhessenek, élhessék ki ösztöneiket s akkor is keresztényeknek és Isten szolgáinak tarthassák magukat, mikor valójában Isten ellenségei és szenvedélyeik rabszolgái.

Az is keveset segít a dolgon, ha a szekták azt mondják, hogy mikor valaki a Szentírást magyarázza, nem ő adja neki az értelmét, hanem a minden jóakaratú embert megvilágosító Szentlélek; vagyis ha azt, hogy alapjában véve vallástalanok vagyunk, azzal leplezzük, hogy átcsapunk a másik végletbe, az egész a babonásságig menő hiszékenységbe. Isten ugyanis nem csodákkal kormányozza földi életében az embert, hanem a józan ész, a tőle rendelt emberek, főképpen pedig e célra rendelt intézménye, az Egyház által.

Ha a Szentlélek vezetne minden bibliaolvasó embert, akkor nem keletkezett volna a sok bolondnál bolondabb (sokszor még a protestánsok szemében is bolond) eretnekség. Tagadhatatlan, hogy jó emberek is vannak e bolondos szekták követői és alapítói között, sőt talán egyenesen a többségük ilyen. Csak egy bajuk és bűnük van: az, hogy felszabadították magukat az igazság, az egyformaság, az Egyház lelki igája alól, azaz hogy nem győzték le, magukban a fő szenvedélyt, minden, lelki rossz forrását, a kevélységet. Elbizakodottságukban nem tanulni, hanem tanítani akarnak a Krisztus Egyházában, noha kétségbeejtően kis ítélőképességük és emberismeretük miatt éppen erre alkalmasak a legkevésbé.

A protestantizmus azon nagy áldása, hogy felszabadította a lelkiismeretet, tulajdonképpen azt jelenti, hogy az erkölcsi törvények uralma alól szabadította fel az embert. Ez azonban nem áldás, hanem átok, mert gonosztett.

Sem az igazság, sem az erkölcsi rend nem tűr és nem is tűrhet felszabadítást, mert mindkettő szükségképpen kivételt nem tűrő és erőszakos, mint minden igazság. De szükség sincs effajta felszabadításra, mert az igazság és az erkölcsi rend igája nem iga, járma nem járom, hozzá alkalmazkodni, neki engedelmeskedni, előtte meghajolni nem szégyen, hanem tisztesség és áldás. Az igazság és az erkölcsi rend irányában megnyilvánuló szolgaság tulajdonképpen azonos az igazi szabadsággal.

Aki például nem ismeri azt az igazságot, hogy a fertőző betegségeket bacilusok okozzák, azaz hogy bacilusok vannak, annak kényelmes dolga van, mert nem kell állandóan kezet mosnia, nem kell magát terhes egészségügyi szabályoknak alávetnie. Az szabadabb, mint az az ember, aki e tekintetben az igazságot ismeri. De e szabadság kedvéért bizonyára senki se irigyli és kívánja vissza a középkori ember „szabadságát”, mely a feketehalállal és a dögvésszel járt együtt. Ha már ugyanis igazság van, mégiscsak az a legjobb, ha ismerjük, alkalmazkodunk hozzá, tehát szolgálunk neki, még akkor is, ha ez ránk kellemetlen és megszokott formaságok, sablonok követésére kényszerít bennünket.

Mit ér, ha valaki szabad, azaz úgy élhet, mintha nem lennének bacilusok, mikor vannak? Mit ér, ha valaki szabad, mert úgy él, mintha nem lennének a katolikus Egyház hirdette igazságok, ha mégis vannak? Hiszen ez esetben szükségképpen pórul kell járnia. A vallási igazságok természetéből, a másvilágra való irányítottságukból következik, hogy a pórul járás nem azonnal következik, mint például a halálos áramütés az elektromosság törvényei igazságának bizonyítékaként e törvények megszegése esetén, mint a járványok a bacilusok valóságának bizonyítékául.

Ez a késedelem teszi lehetővé, hogy a makacsok egyelőre dacolhatnak ezekkel a majd csak a másvilágon érvénybe lépő igazságokkal, s a látszat egyelőre azt mutatja, mintha nekik lenne igazuk. De éppen a vallási igazságok effajta természete miatt tudomásul nem vételük még sokkal végzetesebb, mert helyrehozhatatlanabb, mintha valaki az elektromos áram, a bacilusok vagy valamely méreg igazságával kapcsolatos valóságot nem hajlandó tudomásul venni.

Eleinte a protestantizmusnak se az alapítói, se a követői nem látták alapelveik e végzetes, szükségképpen a hitetlenségbe és a vallásnélküli erkölcsbe torkolló követelményeit. Az alatt a négyszáz év alatt azonban, ami azóta eltelt, már eljutottak ide nemcsak a protestáns vezetőelmék, hanem már a tömegek is. Ma már a vallás, mint ilyen, alig számít valamit életükben, erkölcseik pedig, ha vannak, nem a vallásuk miatt vannak. Igaz, hogy a tisztánlátást és helyes következtetések levonását nagyban akadályozza, hogy ma már bizony nem hisznek sokszor a katolikus tömegek se, s amennyiben erkölcseik vannak, nekik se a vallásuk miatt vannak.

Aki azonban akarja, mégis a legvilágosabban felfedezheti ezt a most hangsúlyozott igazságot abból a feltűnő és letagadhatatlan különbségből, mely a katolikusok és a protestánsok (zsidók, görögkeletiek, a művelt mohamedánok) vallástalansága között megvan. Ha a művelt protestáns, zsidó, görögkeleti vagy mohamedán hitetlen, hitetlensége ellenére is protestánsnak, zsidónak, görögkeletinek, mohamedánnak tartja magát, sőt ma is büszke rá, hogy az; hitetlensége éppen nem akadálya annak, hogy minden idegszálával felekezetéhez ne ragaszkodjék még ma is s ne annak érdekeit képviselje. Ellenben a katolikusok, akár műveltek, akár egyszerűek, ha már szakítottak a hitükkel, sőt ha nyíltan nem is szakítottak, de már hitközönyösök, akkor már egyházellenesek, papgyűlölők és az Egyház ellenségeivel, sőt sokszor egyenesen a protestánsokkal együtt küzdenek a „klerikalizmus”, azaz az igazságként viselkedő s így erőszakos katolicizmus ellen.

A protestáns, a zsidó, a görögkeleti, a mohamedán a hitetlenségét össze tudja egyeztetni felekezetiségével, a kettő között nem lát ellentétet. A katolikus semmiképpen se, sőt ha a katolikus vallástalan jobban gyűlöli azt a vallást, melyben született, mint azok, akik ebbe az ellenzékiségbe születtek bele. Vajon nem gondolkodásra késztető jelenség-e ez?

A vegyes házasságok egész seregét ismerem, melyben a reverzális a protestáns fél javára elsősorban nem a protestáns, hanem a katolikus fél kívánságára történt. Az pedig egész mindennapos dolog, hogy a katolikus vőlegény is inkább protestáns, mint katolikus esküvőt akar. (Így ugyanis az esküvő előtt nem kell meggyónnia, a gyónástól pedig úgy iszonyodik, hogy bármit megad, hogy elkerülhesse.) Hát még milyen gyakori lenne ez, ha annak a vegyes házasságot kötő vőlegénynek vallásos anyja és családtagjai se lennének!

Az meg szinte szabály, hogy olyan vegyes házasságban, melyben a gyerekek felesek, egyenesen a katolikus szülő az, aki ellene van a katolikus reverzálisnak, mikor az ő katolikus gyermekének a jegyese protestáns. Bántja ugyanis az önérzetét, hogy a gyermeke jobb katolikus legyen, mint ő. Mivel ő bűnös házasságban él, nem tűri, hogy a gyereke őt megszégyenítse s az is ne abban éljen.

Volt olyan reverzális nélkül kötött vegyes házasságból származó tanítványom is, aki megtérítette kálvinista anyját, de anyja így is csak lélekben lehetett katolikus, hivatalosan nem, mert katolikus férje, aki gyári munkás volt, kidobta volna mindkettőjüket, ha a dolgot megtudta volna. Mikor mondtam, hogy el lehet ezt titokban is intézni, azt felelte a fiú: „Nem merjük megkockáztatni. Tisztelendő úr nem is sejti, milyen ember az én apám.” (A kommunizmus uralomra kerülésére volt szükség, hogy a dolog megtörténhessék, ma már ugyanez az apa nem bánja, ha a felesége és fia akár mindennap templomban vannak, mert ma már a kommunistákat még jobban gyűlöli ő is, mint a papokat.)

Aki olyan egyszeregy alapján számol, amilyen alapján akar (tehát „szabad” egyszeregy alapján), az bolondul számol; akinek szabadságában áll, hogy természettudományi törvények alapján szerkesszen gépet, amilyenek alapján akar, annak a gépe sohasem fog működni; aki az előtte álló több út közül nem azon az egyetlenegyen indul el, amely valóban abba a faluba megy, melybe ő törekszik, hanem azon, amelyiken akar, az sohasem jut el abba a faluba, amelybe tart; aki úgy magyarázza a Szentírást, ahogyan ő látja jónak, az legfeljebb véletlenül magyarázhatja csak jól; akinek pedig vallási és erkölcsi dolgokban van szabadsága, az letért a vallásos alapról, azaz vallástalan.

Ezért mondtam, hogy a hitújítás a XVI. században épp úgy a hitetlenség támadása volt a hit ellen, mint ahogyan a kommunizmus az. Hogy ez a támadás akkor vallásos alapon, sőt egy, a réginél jobbnak mondott vallás képében történt, senkit se téveszthet meg. Volt-e már olyan forradalom, melynek ne lettek volna szép jelszavai?

Végzetesen téved tehát az a protestáns, aki a katolicizmus ellen harcolva azt hiszi, hogy a hitét, a vallását védi. Nem. A hitetlenségét védi és valójában nem egy, az övétől különböző vallás, hanem maga a vallás ellen küzd. Mikor a maga felekezetéhez ragaszkodik, akkor nem a hitéhez, hanem a hitetlenségéhez ragaszkodik. Jól látható ez például a reverzálisharcban. A protestáns nem azért nem tűri, hogy a gyermekei mind katolikusok legyenek, mert a maga vallását szereti, hanem azért, mert a vallást, a hitet gyűlöli. Gyűlöli azt a hitet, azt a vallást, melynek dogmái vannak, tehát nemcsak hangulat, nemcsak az ősök iránti büszkeségben merül ki, hanem elsősorban az észhez és az akarathoz szól. Gyűlöli azt a hitet, amely igazság, mely nem alkuvó, kíméletlen, szabadságot nem ismer és egyforma, vagyis olyan mint minden igazság.

Ha ugyanis valakinek van vallása, van hite és igazságáról meg van győződve, annak nemcsak gyerekei egy részének, például csak a fiúknak vagy csak a lányoknak ebben a meghatározott vallásban való neveléséhez kell ragaszkodnia. Annak minden gyermekét ebben a vallásban kell nevelnie. Miért haragszik hát a protestáns ezért a magától értetődő dologért a katolikusra? Más feleletet nem lehet adni a kérdésre, mint csak azt, hogy bántja, bosszantja, hogy másnak van hite, mikor neki nincs, s mivel a saját felekezetének nincs szilárd meggyőződése a maga igazságában, bosszantja, dühösíti, hogy még mindig van olyan vallás, mely rettenthetetlenül meg van győződve a maga igazáról.

A katolikus büntetésül ki van közösítve az Egyházból, ha úgy köt vegyes házasságot, hogy nem gondoskodott minden gyermekének a maga hitében való neveléséről. Még a házassága is érvénytelen emiatt, gyermekei pedig törvénytelenek. Temetésben se részesülhet, hacsak addig bűnbánatot nem tartott. Ezzel szemben, ha a protestáns enged s reverzálist ad, a saját felekezete szerint is érvényes számára a katolikus templomban kötött házasság s mindössze csak annyi történik, hogy a gyerekei fele helyett mindegyike nevelkedik majd olyan vallásban, melyről maga se mondhatja, hogy rossz, mert hiszen szerinte a vallás alanyi dolog, s aki a katolicizmust olvassa ki a Bibliából, annak szerinte is a katolicizmus a jó és helyes vallás.

De egyébként is, ha a gyermekek egy részének katolikus nevelése nem bűne a protestáns szülőnek, akkor nem lehet bűne az sem, ha mindegyik gyermeke katolikus lesz. Ami ugyanis a gyerekek felének nem árt, hogy ártana az mindegyiküknek? Ez legfeljebb a felekezetnek, a felekezet hatalmi érdekeinek lehet káros. A befolyó egyházi adó ugyanis emiatt valóban kevesebb lesz.

Ezzel szemben sajnos, mégis azt kell látnunk, hogy a vegyes házasságoknak csak egynegyed részét kötik katolikus templomban, vagyis négy eset közül háromban győz a protestáns fél álláspontja és csak egy esetben a katolikusé. (Lásd a pontos adatokat az előszóban.) A protestáns fél túl erős akarata miatt négy katolikus közül három úgy köt házasságot, hogy egyházi „átkot” von magára és kizárja magát vallása közösségéből. Mivel lehet e különös jelenséget megmagyarázni? Talán azzal, hogy a protestánsok vallásosabbak? Ezzel semmiképpen se, hiszen azt még a protestánsok is elismerik, hogy a katolikusok sokkal vallásosabbak, akarom mondani „bigottabbak”, mint ők, és hogy a katolikus Egyház befolyása a híveire sokkal nagyobb, mint az ő felekezetüké.

Ha tehát a reverzálisok terén mégis éppen az ellenkezőt tapasztaljuk, e feltűnő jelenség egyedül csak úgy magyarázható meg, hogy a katolikus fél azért ragaszkodik a reverzálishoz, mert hisz; azért, mert szereti az igazságot, melyről meg van győződve; a protestáns viszont azért küzd a katolikus reverzális ellen, mert büszke, mert dacos, mert gyűlöli a katolicizmust, mert nem szenvedhet olyan vallást, mely azt hirdeti magáról, hogy egyedül üdvözítő.

A katolikus tehát szeret, mikor a reverzálishoz ragaszkodik (a vallását, az igazságát és a gyermekeit szereti), a protestáns pedig gyűlöl, mikor ellene küzd. Ha egy népgyűlésen a tömeget szeretetre buzdítom, legfeljebb csendben meghallgat és bólogat hozzá, ha jól beszélek neki. De ha gyűlöletre lázítom, még rombol, tör-zúz és gyilkol is, ha kell. Érthető tehát, ha a reverzálisháború terén is sokkal nagyobb eredményeket érnek el azok, akik a gyűlölet alapján harcolnak benne, mint akik csak az igazságot szeretik vele.

Bizonyítja ugyanezt egy másik tanulságos jelenség is. A protestánsok akkor is igen nagy protestánsok, ha egyébként vallástalanok. Például épp úgy nem adnak és családjukban, sőt baráti körükben se tűrnek reverzálist; épp úgy ragaszkodnak felekezetükhöz, és épp úgy küzdenek a „klerikalizmus” ellen, mint a hívő protestánsok (vagy a „népi demokráciák”). Hogy nem járnak istentiszteletre, hogy utálják a jámborkodást, hogy be-berúgnak, hogy feleségüket meg-megcsalják, hogy egykések, hogy önzők, hogy bosszúállók, egyáltalán nem akadálya „vallásosságuknak”. Sőt azt lehet mondani, hogy életük minél kevésbé keresztény, annál protestánsabbak, azaz annál nagyobb gyűlölői a katolikus vallásnak, Rómának, papoknak, szerzeteseknek, jezsuitizmusnak.

Az a protestáns, aki tényleg vallásos, például bibliás, aránylag még legkevésbé agresszív a katolicizmus iránt (nem mindig, mert sokszor ezek is fanatikusok, a fanatizmus pedig egyenlő a gyűlölettel). A jólelkű protestáns azonban, akár vallásos (bibliás), akár nem, sohase katolikusellenes, mert a jólelkű ember nem tud gyűlölni. De azért ő is elítéli az olyan katolikust, aki hit dolgában kérlelhetetlen, s mással, mint fanatizmussal (azaz gyűlölettel) ő se tudja magyarázni. Ezért az ilyen katolikust, mint gyűlölködőt, ő is elítéli. Ő ugyanis még sohase hallott arról, hogy csalhatatlan vallási igazság is van a világon, és hogy ha van, akkor nem is lehet belőle engedni. Se arról, hogy az igazságért nem azért küzd, aki küzd, mert gyűlöl, hanem azért, mert szeret, és hogy az igazság birtokosától éppen a szeretet kívánja azt, hogy kíméletlen legyen, s ha kell, még könnyeket is okozzon miatta.

Az elkényeztetett falusi úri gyerek is sír, mikor középiskolai tanulmányai miatt el kell válnia anyjától, s maga az anya talán még jobban sír, mint távozó gyermeke, mégis fiát egyenesen elfajító szörnyetegnek kellene tartanunk azt az anyát, aki „szeretetében” annyira menne, hogy megelégedne az elemi iskolával s még fia taníttatásiról is lemondana, hogy e könnyeket elkerülje. Az ilyen anyát csak a kisgyermek tartaná jó anyának. Sajátságos, hogy a protestánsok, noha értelmileg nagyon is felnőttek, a katolikus Egyházat mégis rossz anyának tartják azért, mert magasabb érdekből könnyeket is van szíve okozni gyermekeinek. Pedig mindez csak azt bizonyítja, hogy igazsága van, hogy meggyőződése van.

Tehát – hogy kommunistáink kedvelt tudálékos kifejezésével éljünk – a vallás ideológiai tartalmát a protestantizmus szabad kutatási elve és lelkiismereti szabadsága teljesen lerontotta. Hiszen számtalan egyformán keresztény és egyformán jogosult, egyformán helyes és jó vallásnak adott létet (mert mindenkinek jogot adott arra, hogy maga módjára magyarázza a Szentírást), és így egyszerűen lehetetlenné tette, hogy valaki a vallásban még ez után is olyan objektív igazságot lásson, melynek tanaihoz neki feltétlenül ragaszkodnia kell, melyen neki változtatnia semmiképpen se lehet, melynek szigorú megtartása Isten akarata és az ember üdvözülésének elengedhetetlen feltétele.

Azt is elszomorodva kell megállapítanunk, hogy sajnos ma már ez a felfogás nemcsak a protestantizmus, hanem az egész művelt közvélemény, az irodalom és művészet általánosan elfogadott felfogása már vagy 200 év óta. Ma már egyenesen az európai műveltséghez tartozik az a felfogás, hogy a vallások (legalábbis a művelt európai népek vallásai) egyformán tiszteletreméltók és a modern állam is egyformán becsüli és védi is mindegyiket.

A modern társadalom elmaradott, nemkívánatos embernek tartja azt, aki a másik ember vallását lenézi, vagy akár csak nem tartja épp oly tiszteletben, mint a magáét. Márpedig mindez magyarul azt jelenti, hogy egyik vallás tanai se alapulnak tárgyilagos, objektív igazságon.

Ez az egyformán való megbecsülés csakis azt jelentheti, hogy a közvélemény (legalábbis a művelt közvélemény és éppen ez a legnagyobb baj), ma már a vallás ideológiai részével lényegében szakított, a vallást ma már nem az igazságok, hanem az érzelmek, szokások és családi hagyományok körébe sorolja.

Az egymásnak ellentmondó, de azért mégis egyformán becsülendő vallások ugyanis csakis egyformán igazság nélkül szűkölködők lehetnek. Ez az egyforma megbecsülés ugyanis semmiképpen se jelentheti azt, hogy egyformán igazak, mert hiszen ellentétes és egymásnak ellentmondó igazságok nincsenek. A legjobb esetben még csak az egyeztethető össze ezzel a felfogással, hogy nem mondjuk ki durván a lesújtó igazságot, hogy egyik vallás se igaz, hanem csak annyit állapítunk meg, hogy nem lehet eldönteni, melyik az igaz (ezért bánunk el velük egyformán és becsüljük őket meg kivétel nélkül). Azonban gyakorlatilag ez a mérsékelt felfogás is csak azt jelenti, hogy egyik vallás sem igaz, mert az az „igazság”, melyről nem lehet eldönteni, hogy igazság-e vagy nem, gyakorlatilag nem igazság.

Tehát éppen a protestáns alapelv, éppen a protestantizmus lényege az, ami lehetetlenné teszi, hogy a vallásban valaki objektív igazságot láthasson. Ez az alapelv ugyanis az, hogy a hit kritériuma az egyén. A Szentírás alapján ugyan, de mégiscsak mindenki maga dönti el, hogy mit és hogyan higgyen, azaz hogy számára a vallásból mi az igaz. A protestantizmus szerint tehát objektív vallás nincs is, csak az egyes egyéneknek van a maguk számára egyénileg, önállóan kialakított vallásuk. Világos, hogy ez esetben ugyanilyen bizonytalanok a hiten alapuló erkölcsi szabályok, az erkölcsiség is.

A protestantizmus a hitet alanyivá tette, tehát elmozdította az objektív igazság talajáról. Alanyi, egyéni igazság ugyanis nincs; csak alanyi, egyéni vélekedések vannak, s mivel ezek a vélekedések különbözők, egymástól eltérők, világos, hogy szükségképpen tévesek is, vagy legalábbis a sok közül csak egyetlenegy egyénnek önállóan kialakított vallása lehet helyes és az igazsággal egyező, de azt se tudhatja senki, hogy melyiké.

Csak annak eldöntését lehet valakinek egyéni elhatározására bízni, amiről nincs bizonyos tudomásunk, vagyis azt, ami bizonytalan. Igazságnak pedig éppen azt nevezzük, amire vonatkozólag már nem vagyunk bizonytalanságban. Igazság és bizonytalanság két ellentét, mely együtt nem lehetséges. Ami bizonytalan, az még nem igazság, ami igazság, az már nem bizonytalan. Például a mennyiségtanban, a geometriában, a mechanikában, tehát a számolásban és a gépek szerkesztésében nincs bizonytalanság, se egyéniség, se szabadság, mert itt igazságokkal van dolgunk.

Az egyéniség legfeljebb a megszerkesztett gépek külső csínjában érvényesülhet, vagy abban, hogy az egyik mérnök többet tud, mint a másik, olyan igazságokat is ismer és alkalmaz, melyek a másik előtt rejtve vannak s így célszerűbb, biztosabb, olcsóbb és nagyobb teljesítményű gépet tud szerkeszteni, mint a másik. De semmiképpen se lehetséges az, hogy társával ellentétes törvények, azaz egy egész más számtan, geometria, elektromosság, fénytan, hőtan alapján szerkessze meg a gépét, de azért az így szerkesztett gép is működjék.

Pedig a különböző vallások alapítói így csináltak. Ők az addigi vallásokkal ellenkező szabályok, törvények, hit és előírások alapján ígérték és ígérik az embereknek az üdvösséget. Lehetetlenség tehát, hogy ezek is jól szolgálják Istent és azok is; ezek is üdvözüljenek, azok is. Az objektív igazság csak az egyik vagy csak a másik oldalán állhat. Az könnyen lehetséges, hogy egyiknek sincs igaza, de hogy mindkettőnek egyformán igaza legyen, az semmiképpen se lehetséges.

Ha a kereszténység nem volna Istentől kinyilatkoztatott vallás, akkor az, hogy a protestantizmus újat hozott és a katolicizmus sok tanításával ellenkezőt tanított, még nem zárná ki, hogy igaza legyen. Hiszen az emberiség nem egy évezredeken át igazságnak tartott meggyőződéséről sült már ki, hogy nem volt objektív igazság, sőt a műveltség története úgyszólván nem is más, minthogy az idők folyamán az igazi igazságok kiszorítják az áligazságokat.

Ámde a protestantizmus a katolicizmus hamisaknak nyilvánított igazságaival szemben nem új, biztos igazságokat adott, hanem csak a régi Egyháztól objektíveknek állított igazságokról állapította meg, hogy nem igazságok. A tőle megdöntötteknek vélt igazságok helyébe nem az ész kritikáját kibíró új objektív igazságokat hozott, hanem egyszerűen csak azt állapította meg, hogy a vallásos élet nem biztos igazságok lelki békét adó boldog bírásában, hanem az igazságoknak a Biblia állandó olvasása által való állandó keresésében áll.

A protestantizmus azáltal, hogy visszaélésnek bélyegezte azt, hogy az Egyház a hit tartalmát és a belőle folyó erkölcsi kötelezettségeket mindenkire egyformán kötelezően előírja és helyette a hit és a rajta nyugvó erkölcs kialakítását az egyén hatáskörébe utalta, tulajdonképpen nem új vallást alapított, hanem megszüntette a régi értelemben vett vallást. Megállapította, hogy objektív hitbeli igazság nincs, nincs megmásíthatatlan erkölcsi törvény se, hanem a vallás szubjektív, egyéni dolog, melyet mindenki önállóan alakít ki a maga számára. Előírja ugyan, hogy ez a kialakítás a Biblia alapján történjék, de azáltal, hogy a Biblia értelmezését is az egyénre bízza, szabadságát tulajdonképpen nem köti meg.

Ezen elméleti igazságot bizonyítja a protestantizmus története. Hiszen 500, egymásnak ellentmondó és a legképtelenebb tanokat valló s köztük még a többnejűségre is szabadságot adó felekezetre bomlott, melynek mindegyike ma is elismeri és magára kötelezőnek vallja a megkötést: mindegyik ma is a Biblia alapján áll. E megkötés nem volt akadálya annak, hogy ötszázféle lehessen.

Épp így lehetetlenné teszi, hogy a vallásban valaki objektív igazságot, tehát a régi értelemben vett vallást lásson, a protestantizmus másik lényeges elve – mely tulajdonképpen ugyanaz, mint amelyet most tárgyaltunk, csak másképpen, még tetszetősebben van kifejezve –, a vallásszabadság és a lelkiismereti szabadság hangsúlyozása.

A szabadság elve vallási téren elválaszthatatlan a protestantizmustól. Ez a fő büszkesége, pedig éppen ez a fő büszkesége az, ami lehetetlenné teszi, hogy vallásnak tarthassuk. Ha a protestantizmus vallás, akkor egész más értelemben az, mint ahogyan a vallást az emberek addig értették, sőt ma is értik. Az olyan vallást, mint amilyen a protestantizmus, az emberek régen vallástalanságnak tartották, de mihelyt észreveszik, miről van szó, annak tartják ma is. Még akkor is, ha protestáns az illető.

Láttuk, hogy ha az, amit egy vallás tanít, igaz, akkor csak egy vallás van s kívüle más vallás nem is lehet, mert kívüle minden más vallás egyszerűen tévely, azaz az igazság ellentéte. A tévely azonban nemcsak a vallással egyforma megbecsülést nem követelhet, hanem még csak létjoga sincs. Ha már egy természeti jelenség, erő vagy például betegség tekintetében az igazságot megállapítottuk, akkor már nem mondhatjuk, hogy ez így van, de azért lehet és szabad ezután is másképpen, sőt ellenkezőleg is felfogni a dolgot. Ha ugyanis még akkor is szabad az ellenkező, akkor nem lehet igaz az, hogy az igazság már meg van állapítva.

Ha valaki megtalálta már az igazságot, annak meg kell követelnie, hogy mindenki szerinte igazodjék s nem tűrhet el vele szemben semmiféle szabadságot. A szabadság tehát (ha az igazsággal szemben jelentkezik, tiszteletreméltó dolog) nem is jog, hanem gonoszság vagy őrültség. Ha az igazság orvosi igazság, akkor minden orvosnak ennek alapján kell gyógyítania, s ha nem engedelmeskedik s még mindig „szabadon” akar gyógyítani, azaz ha még az igazság megtalálása után is ragaszkodik a szabadsághoz, közveszélyes egyén, akit el kell tiltani a gyógyítástól. Ha az igazság a természetet és a benne működő erőket szabályozó igazság, akkor minden mérnöknek ennek alapján kell gépeket szerkesztenie, s ha nem teszi, mert kényes a szabadságára, csak kárt csinál, de legalábbis hasznát nem lehet venni. Az igazságnak csak engedelmeskedni lehet, nem pedig vele szemben szabadságot emlegetni. Ez már az igazsághoz tartozik, annak természetével jár.

Ha igaz az, hogy immár kétezer éve maga az Isten jött el a földre s már akkor megtanított bennünket „minden igazságra” (márpedig a Biblia ezt mondja), akkor vallási téren se lehet szabadság, nem lehet tehát kinek-kinek külön egyéni vallása, tehát nem lehet vallásszabadsága se. Akkor a vallásos életnek az se lehet a célja, hogy csak keressen és mindig csak keresgéljen. Akkor az ember már megtalálta azt, amit azelőtt csak keresett, akkor kötelessége – mint a megtalált igazság boldog birtokosának – teljesen és hátsó gondolat nélkül átadnia magát neki, szolgálnia és terjesztenie.

A szeretet ellen nem az vétkezik ilyenkor, aki kérlelhetetlenül megköveteli, hogy az igazságot mindenki tudomásul vegye és szerinte járjon el, hanem az, aki az igazságot bírja és ismeri, mégis szótlanul tűri, hogy az emberek ne törődjenek vele és ne vegyék tudomásul. Az igazságot nem ismerni s így figyelmen kívül hagyni ugyanis mindig kárral jár, és ha életbevágó igazságokról van szó (a vallási igazságok pedig ugyancsak ilyenek), akkor a kár is életbevágó. Ehhez az örök sorsunkat eldöntő kárhoz viszonyítva eltörpül az, hogy megkövetelésével valakinek múló kellemetlenséget okozunk-e vagy pillanatnyilag elvesszük-e a kedvét.

Az igazság meg a szabadság olyan, mint a tűz meg a víz: a kettő összeegyeztethetetlen és összeférhetetlen. Az igazság csak szolgát ismerhet, de nem szabadot. Az igazsággal szemben szabadnak érezni magunkat őrültség, az igazság szolgájának lenni pedig dicsőség, vagy legalábbis olyan természetes dolog, mint az, hogy az ember a száguldó gép útjából elugrik, hogy el ne gázolja. Amely vallás tehát hitbeli szabadságot hirdet, az gondolkodó ember számára egyszerűen azt hirdeti, hogy semmi köze sincs az igazsághoz.

A Biblia minden egyes állításának, mondatának, textusának csak egy helyes értelme lehet, s ha így van, világos, hogy mindenkinek kutyakötelessége ezt az egy értelmet elfogadni, hinni és megtartani, nem pedig azt, amit ő lát jónak. Ez utóbbit csak akkor engedhetnénk meg, ha a Biblia helyes értelme rejtve lenne előttünk, ezt azonban a Krisztus istenségében, sőt még a kereszténység komolyságában való hittel se lehet összeegyeztetni. A hívő ember semmiképpen se helyezkedhet arra az álláspontra, hogy Krisztus földre jövetelének és kereszthalálának semmi más haszna és eredménye nincs, mint csak az, hogy maradt ránk egy könyv, melynek helyes értelmét nem lehet tudni s hogy az ember földi életének csak az a célja, hogy e könyv helyes értelmét találgassa, de közben nagyon vigyázzon arra, hogy azokat is, akik vele ellenkező értelemre találnak, tisztelje.

Krisztus azt mondta, hogy ő az igazság. (Jn 14,6) De ki látott olyan igazságot, melyet nem tudunk, nem is tudhatunk meg soha, hanem egész földi életünkben csak találgatunk? Hiszen az, hogy valami igazság, éppen azt jelenti, hogy nem kell már találgatni, hanem már megtaláltuk. Krisztus azt mondta, hogy ő az út. De ki látott már olyan földi vándort, aki már megtalálta az utat, megy is rajta, de azért mégiscsak utána kezdi el keresgélni, sőt egyenesen az az elve, hogy ezt az utat végleg megtalálni nem is lehet, hiszen az egész földi élet azért van, hogy mindig csak keressük az utat, melyet valójában megtalálni annyira nem lehet, hogy aki azt mondja, hogy nemcsak a maga, hanem mindenki számára megtalálta, az ellenszenves zsarnok?

Milyen lehetetlen álláspont az, hogy mindenkire rá kell hagyni, hogy az a helyes út, melyet ő talált meg, s nemcsak hagyni kell, hogy haladhasson rajta, hanem még kötelességünk tisztelni is azért, mert nem azon az úton jár, amelynek helyes voltáról mi már meggyőződtünk, hanem egy másikon!

A protestantizmus két nagy „vívmányára”: a vallásszabadságra és a lelkiismereti szabadságra tehát az a válaszunk, hogy az ész nem úr az igazsággal szemben, és ha a hit igazság, akkor természetesen a hittel szemben sem; de a lelkiismeret se szabad az erkölcsi törvényekkel szemben. Azokat, mivel igazak, kötelessége az embernek hinni, ezeket, mivel helyesek, kötelessége megtartani, tenni.

Az Egyház és a vallás pedig nem azért van, hogy hitben és erkölcsben (lelkiismeretben) szabadságot adjon, hanem azért, hogy ezt a szabadságot elvegye és az embereknek tudtukra adja, hogy mi az igaz, vagyis mit kell hinniük, és mi a jó, vagyis mit kell tenniük, tehát mi az, amiben nem szabadok.

Amely vallás tehát azzal a szenzációval szolgál, hogy a hitbeli és lelkiismeretbeli szabadságot hozta meg, az magyarul azt jelenti, hogy egy olyan csodabogár keletkezett, mely vallástalanság, de azért mégis vallás. Vallás, tehát elismeri, hogy az ember Istentől függ, de ugyanakkor kijelenti, hogy mégse függ tőle, mert hiszen a függőség fokát és módját az határozza meg, aki állítólag függ. Valójában azonban nem annyira ostobaság ez, mint amilyennek látszik, mert a vallástalanság kényelmével ajándékozza meg az embert a vallástalanság megbélyegző jelzője nélkül. Tehát a maga nemében mesteri alakulat.

Láthatjuk azonban azt is, hogy semmi se új a nap alatt és az intézményes hazudozást nem a bolsevizmus találta ki. A bolsevizmus is „felszabadulás”-nak tette meg a magyar népnek a vörös csapatoktól való rabszolgaságba hajtását, kifosztását és megbecstelenítését; életszínvonal emelkedésének a nyomort; demokráciának a diktatúrát; békeharcnak az osztályharcot; békekölcsönnek a hadikölcsönt; vallásszabadságnak azt az állapotot, melyben az emberek a szomszéd faluba jártak templomba, mert a helybelibe nem mertek elmenni, éjszaka mentek a templomba házasságot kötni, sőt megkereszteltetni se merték gyermekeiket, és „szabad hittannak” azt a hitoktatást, melyre még a legbátrabb szülők se merték beíratni a gyermekeiket.

A protestantizmus is „hitjavításnak” mondta és mondja ma is azt a tant, mely végeredményben a hittel való szakítást jelentette és jelenti. Hogy alapítóik tényleg hittek is ebben a „hitjavításban”, nem érv, hiszen egész bizonyos, hogy voltak olyan kommunisták is, akik szintén elhitték, hogy a vörösök minket csakugyan „felszabadítottak”, hogy az életszínvonal a kommunista uralom alatt valóban felemelkedett (az övék csakugyan fel is emelkedett), hogy vallásszabadság van az ő rendszerükben és az iskolai hittan is valóban szabad.

Hitbeli szabadságot csak az adhat az embernek, akinek nincs hite, vagy a legjobb esetben csak nincs biztos hite. Ezzel azonban annak, aki vallási alapon áll, igazán nem illik dicsekednie, de – igenis – illenék mélységes tiszteletre gerjednie azon intézmény iránt, melyben még ma is van hit, és ahol olyan szilárd a meggyőződés, hogy vele szemben szabadságot nem tűrnek és nem is tűrhetnek.

A protestáns hittankönyvek, sőt még a nem protestáns magyar történelmi könyvek is úgyszólván másból se állnak, mint annak hangsúlyozásából, hogy a katolikusok mennyire üldözték a szegény védtelen protestánsokat. Ha ezek a hittankönyvek még nem is, de egyes protestáns cikkezők ma már – hála a tudomány haladásának – tudomásul veszik, hogy épp úgy üldözték a katolikusokat ott, ahol módjukban állott, mint a katolikusok őket.

A protestantizmus dicsőségét a vallásszabadság terén azonban azért ezek is fenntartják, mert hangsúlyozzák, hogy a két vallási közösség eljárása között igen nagy a különbség. A protestantizmusban ez a katolikusüldözés – mondják – visszaélés volt és a protestáns elvek megtagadását jelentette, de maga a protestantizmus, mint ilyen, nem lehet érte felelős, mert hiszen nem tehet róla, ha gyarló követői időnként a gyakorlatban nem tartják meg azokat az elveket, melyeket elvben elfogadnak. Ellenben a katolicizmusban ez a türelmetlenség a katolikus elvekből folyik, tehát nem visszaélés, hanem magának a katolicizmusnak, mint ilyennek a bűne.

A protestantizmusban csak a gyakorlatban volt türelmetlenség, de elméletben soha, tehát a tényleges türelmetlenség visszaélés volt és olyanok gyakorolták, akik nem voltak igazi protestánsok, mert nem értették meg a protestantizmus szellemét. Ellenben a katolicizmusban a protestánsok üldözését a jó katolikusok csinálták, és mikor csinálták, egyházuk elveivel és tanításával egyezően jártak el. Ez a nagy különbség a két világnézet között s ezért szégyene a katolicizmusnak az inkvizíció és ezért nem szégyene a protestantizmusnak például Kálvin genfi inkvizíciója, kínpadjai és tömeges kivégzései.

Nemcsak azt kell itt egy kissé különösnek találnunk, hogy eszerint még maga Kálvin se értette meg a protestantizmus szellemét és még ő se volt jó kálvinista, hanem maga az egész érvelés is hamis. A katolicizmusnak nem szégyene, hanem dicsősége az elméleti türelmetlenség, mert hiszen igazság mivoltából, vagy legalábbis igazságöntudatából természetszerűleg következik. Igazságnak lenni, az igazságot bírni pedig bizonyára nem szégyen, hanem dicsőség.

Az igazság öntudata még akkor se lenne szégyen, ha a valóság nem fedné, mert nagy tetteket végbevinni, nagy áldozatokat hozni csak ilyen öntudattal lehet. „Ilyen épületeket emelni – mondta Heine az antwerpeni dóm szédületes méretei láttára – csak dogmák alapján állva lehet.” (Nem is szabad bibliamagyarázás alapján, teszem én hozzá.)

Az igazság birtokosa nem lehet türelmes az igazsággal dacolók iránt. Az igazságot nemcsak szabad türelmetlenül képviselni, hanem így is kell képviselni. Aki nem így képviseli az igazságot, elárulja az igazságot, illetve azt árulja el, hogy csak mondja, hogy igaza van, de valójában csak bizonytalan véleménye van. A katolicizmus elméleti türelmetlensége semmi mást nem bizonyít, mint csak azt, hogy valóban igazságnak tartja magát. Ennek ugyanis már természetszerű következménye, hogy az igazság igényeivel is lép az emberek elé.

Ha valóban igazság az, amit az Egyház tanít, akkor nem is léphet hívei elé másképp, és ha valaki nem is hiszi el neki, hogy valóban igaza van, legalább annyit feltétlenül el kell ismernie, hogy szilárd meggyőződése van; hogy maga az Egyház legalábbis azt hiszi magáról, és viselkedése valóban olyan, ami méltó az igazság képviselőjéhez. Ez bizonyára nem szégyen.

A protestantizmusnak azonban már a viselkedése (ez az oly büszkén hirdetett elméleti türelmessége), egyenesen kizárja, hogy az igazság képviselőjét láthassa benne valaki.

Ha az emberek haláluk után megtudják, hogy az Egyháznak igaza volt, nem azért haragusznak majd rá, hogy miért volt annyira türelmetlen, hanem azért, mert nem volt még sokkal szigorúbb. Az igazságában való meggyőződésből ugyanis a szigorúság következik.

A szeretettel se ellenkezik a katolikus Egyháznak ez a viselkedése, sőt éppen ellenkezőleg: a szeretet követelménye és bizonyítéka. Bizonyára nem szeretet egy orvos részéről, ha lábadozó tífuszbetegének elnézi, hogy kemény ételekkel éljen csak azért, mert nincs szíve éheztetni. A kemény étel ugyanis ilyenkor halált jelent és – úgy látszik – ezt előidézni van szíve annak a szerető orvosnak. A bűn is ilyen „kemény étel” az ember számára, következménye pedig az örök halál. Nem természetes-e tehát, ha az Egyház is kíméletlenül lép fel azokkal szemben, akikről azt látja, hogy mégis esznek?

Ellenben a protestantizmus elméleti türelmessége szégyen, mert azt árulja el vele (bár akaratlanul), hogy nem igazságvallás, sőt még igazságöntudata sincs. Ha volna, nem mondhatná azt, hogy másképpen vélekedni és cselekedni is tűrhető, sőt jó. Ki látott ugyanis olyan földrajztanárt, aki tudja ugyan, hogy Madagaszkár fővárosa Antananarivó és így tanítja a gyerekeket, de azért azt is eltűri, sőt jónak mondja, ha a gyerekek azt mondják neki, hogy Popokatepetl, s mindezt azért, mert tiszteli a másfajta meggyőződést is és egyébként is a felebaráti szeretet alapján áll? Az igazsággal szemben nem lehet tisztelni semmiféle meggyőződést s nem lehet a szeretet alapján állni. (Nevetséges!)

Az elméleti türelmesség tehát szégyen a protestantizmusra, mert azt árulja el, hogy az igazsághoz semmi köze. De külön szégyen még rá az, hogy „szép” elvei ellenére ma már a protestáns szakértők elismerése szerint is a gyakorlatban mindig épp oly türelmetlen volt, mint a katolicizmus (az igazság azonban az, hogy sokkal türelmetlenebb), tehát a felebaráti szeretet ellen épp annyit, sőt még sokkal többet vétkezett, mint a katolicizmus vétkezett volna akkor, ha csakugyan nem lenne igaza, illetve maga is tudná, hogy nincs igaza s mégis erőszakoskodott volna. Mert a protestantizmus a gyakorlatban – ma már saját elismerése szerint is – ezt csinálta.

Igazság-vallás, érzelmi vallás

A protestantizmus hirdetői és követői eleinte még nem vették észre, hogy az ő „szép” elveik tulajdonképpen a vallás igazságának megcáfolását, tehát a vallás megdöntését jelentik. Ma azonban már ezen régen túlvagyunk. Ma például jónéhány protestáns van, aki nyíltan hirdeti, hogy a protestantizmus egyszerűen gazdasági okok miatt keletkezett. Hogy e megismerés mégse lett a protestantizmusra, mint vallásra, végzetessé, annak az az oka, hogy ma már a protestantizmus, sőt vele sajnos már az egész modern társadalom, a valláson is egész mást ért, mint hajdan értett.

Ma már 150-200 éves divat úgy fogni fel a vallás mibenlétét, mint ez a protestáns elvekből logikusan következik. Ezen az alapon állva nem azt mondják, hogy a hit, a vallás meg van döntve, azaz, hogy nem igaz, hanem azt, hogy a hit egyáltalán nem is tartozik és nem is tartozott soha az igazság, hanem csak az érzelmek birodalmába. S ez a megállapítás még csak szégyennek se mondható a vallásra, mert hiszen a művészetek se az igazság, hanem az emberi érzelmek körébe tartoznak, mégis milyen előkelő helyet foglalnak el az emberi művelődés és a kultúra terén!

A művelt, modern ember nem is kutatja ma már, igazak-e egy vallás tanai vagy nem, mert hiszen szerinte ez már teljesen elavult álláspont. A vallás nem tudomány, tehát nem a gondolatok vagy igazságok, hanem az érzések és érzelmek körébe tartozik. A vallás igen sok ember részére egyszerűen egy megmagyarázhatatlan lelki szükséglet, melynek alapja nem intellektuális, hanem többnyire a zsenge gyerekkorban magunkba szedett élményekben, családi tradíciókban bírja alapját, s ezért kevesen tudják magukat teljesen túltenni rajta. Ezek a sejtelmes érzelmek, ezek a tudatalattiból eredő kedélyszükségletek természetesen népek és egyének szerint mások és mások, s világos, hogy a vallás ilyetén felfogása mellett egyenesen nevetséges dolog igaz vagy nem igaz vallásról beszélni, vagy a magam vallását a másénál jobbnak, sőt – urambocsá! – egyedül üdvözítőnek tartani.

Bármilyen finoman adja is azonban ez az érvelés a hívők tudomására a vallásról való véleményét, ez a vélemény tagadhatatlanul mégiscsak azt jelenti, hogy a vallás ma már meg van döntve. Ezek a modernek ugyanis egész mást értenek ma már valláson, mint amit régen értettek, sőt mint ma is ért még mindenki, aki komolyan és őszintén vallásos. Minden komolyan hívő ember ugyanis a vallását – minden külsőség, érzés, érzelem, tudatalattiság, családi tradíció és lelki szükséglet mellett és felett – azért igazságnak is tartja és a kérdés lényegének végeredményben mindenképpen ezt tekinti.

Ezért ha általánossá válna az a felfogás, hogy a vallás csak hangulat, csak érzelem, csak családi tradíció, csak lelki szükséglet, de nem egyúttal objektív igazságokon alapuló világnézet is, meg is szűnne a vallás, mert nem volna többé értelme. Nemcsak a katolikus, hanem ha komolyan vallásos, a zsidó és a protestáns is, a vallása ideológiai tartalmában, azaz tanaiban is hisz, a magáéval ellenkező vallást feltétlenül tévesnek és helytelennek tartja s kötelességének érzi, hogy ellene küzdjön.

De mi értelme is van a vallásos szokásoknak, érzelmeknek, családi hagyományoknak akkor, ha már rég tudjuk, hogy nem igaz az, aminek kedvéért ezek az érzelmek, szokások és hagyományok keletkeztek, vagy legalábbis senki se tudhatja, mi igaz belőlük és mi nem?

Az istentelenségnek egyébként igaza is van akkor, mikor azt hiszi, hogy a vallás csak érzelem, csak az érzések, hagyományok és népszokások körébe tartozik, tehát az igazsághoz semmi köze. Az istentelenség csak egyben ravasz és megtévesztő: úgy tesz, mintha megállapítása minden vallásra vonatkoznék, s mintha nem is volna kivétel. Úgy tesz, mintha megállapításával minden vallás, tehát a katolicizmus is el volna már intézve, pedig hogy nagyon is jól tudja, hogy nem így van; hogy nagyon is tisztában van vele, hogy a katolicizmus a vallások egész más fajtájába tartozik, mint a többi, világosan bizonyítja a viselkedése iránta. Míg ugyanis a többi vallás iránt megértő, a katolicizmus iránt türelmetlen ez az istentelenség; a katolicizmus rendkívül ellenszenves neki.

Ezen eltérő viselkedés oka egyedül az, hogy minden vallást nyugodtan valóban átutalhatunk a sejtelmek, az érzelmek, a hangulat, a népszokások és a családi tradíciók világába, de a katolicizmust semmiképpen se. Minden más vallás tartalma és viselkedése olyan, hogy ezt bizonyítja, de a katolicizmusé a homlokegyenest ellenkezőre vall. Ezzel is bizonyítja, sőt bizonyítva látjuk azt a régebbi állításunkat, hogy ha a vallás igazság, tehát elsősorban az értelem, nem pedig csak az érzelmek és hangulatok világába tartozik, akkor vallás csak egy lehet, a többi tévely. Most ezt az igazságot így fogalmazhatjuk meg: Minden vallás ma már csupán csak mint szokás, érzelem, hangulat, faji jellemvonás vagy családi tradíció tartható még, igazsága tehát semmiképpen se vehető komolyan, egyedül csak a katolicizmus az, mely az értelem, az ész szava előtt is megállhat, amely mint igazságvallás is szerepelhet.

A katolicizmus mindig azt tanította és természetesen ma is azt tanítja, hogy a vallás (amely csak egy van és amely ő) nemcsak érzelmekben, hagyományokban, hangulatban és ősi szokásokban merül ki, nem is ezek teszik a lényegét. Ezek csak járulékok, a lényeget kísérő jelenségek benne. A vallás elsősorban az észhez szól és az akarathoz, mely az ész szavát végrehajtja, és a lényege az, amit tanít: annak az igazsága.

A katolicizmus lényege ez: igaz az, hogy van Isten, van lélek, van másvilág s ott örök jutalom vagy örök büntetés vár ránk. Igazság az is (történelmi igazság), hogy ezelőtt kétezer évvel Krisztus képében maga az Isten jött el a földre, hogy minket a végleges vallási igazságokra megtanítson, akaratát tudtunkra adja és üdvözülésünk feltételeit velünk közölje.

Igazság az, hogy ez a földön járó Isten nemcsak bibliát hagyott itt, hanem egy intézményt is alapított, a katolikus Anyaszentegyházat, hogy minket tanítson, az üdvösség elérésében segítsen és a Biblia helyes értelmét velünk közölje. Azt is megígérte, hogy ez az Egyház hivatása teljesítése közben soha nem fog tévedni s ezért kijelentette, hogy aki ez intézmény vezetőinek hit dolgában tudatosan nem engedelmeskedik, annak számára nincs üdvösség.

Az Egyház arról is biztosítja híveit, hogy szó sincs róla, hogy a tudomány megcáfolta már a vallás tanait. Éppen ellenkezőleg: a tudomány és a vallás fegyvertársak, egymást támogatják és kiegészítik. A katolikus Egyház tanait nemcsak hinni lehet, hanem azt tudományosan is be lehet bizonyítani, hogy ez a hit okos és ésszerű. Nem a hit ellenkezik a józan ésszel vagy a tudomány haladásával, hanem a hitetlenség; az Egyházzal való dacolás ellenkezik a józan ésszel, tehát a tudománnyal is. (Mindezt „A katolikus hit igazsága” című művemben világosan bebizonyítom.)

Az Egyház tanítása szerint a vallás nem csak az érzelem, hanem elsősorban az értelem és az akarat dolga. Az eszem látja annak igazát, amit az Egyház tanít, az akaratom megvalósítja, amit eszem lát és előír neki, érzelmeim pedig lelkesednek érte. Világos, hogy e hármas működésben nem az érzelem a fő, nem az az alap. Az érzelem csak az értelem munkájának kísérője, velejárója. Az Egyház dogmákat ad elém az eszem számára, olyan megdönthetetlen igazságokat, melyeket feltétlenül el kell fogadnom, mint igazakat, és melyektől egy hajszálra se térhetek el.

Ez nem az ész munkájának feleslegessé tevését jelenti, mert nem vakon, nem ész nélkül kell a dogmákat hinnem. Megkérdezhetem az Egyháztól, s ha nem akarok nyájember lenni, meg is kell tőle kérdeznem, miért dogma az, ami dogma, azaz miért igaz. S az Egyház megmagyarázza, de úgy, hogy válasza a világ legnagyobb tudósait is kielégítheti és ki is elégíti, sőt olyan alázattal és még az övékénél is nagyobb tudásnak és bölcsességnek kijáró tisztelettel hallgathatják és hallgatják is szavát a legnagyobb természettudósok is, mint az iskolás gyermek a tanítójáét.

Miért lenne szégyen dogmákban hinni? Hát talán a számtanban, a fizikában, a vegytanban, sőt a történelemben is nincsenek dogmák, melyeket minden szakember ma már egyenesen vakon, azaz gondolkodás nélkül elfogad? S vajon aki bírálja őket vagy kételkedik bennük, azt nem a tudomány csarnokába tolakodott kontárnak, sőt elmegyógyintézeti kezelésre megérett bolondnak tartja-e minden szakember?

Lehet-e a tudomány világában – anélkül, hogy valaki nevetségessé ne tegye magát – például az egyszeregy vagy csak a Carnot-tétel igazságát bírálni, vagy abban kételkedni, hogy igazak-e az elektromosság vagy a fénytan már végleg megállapított törvényei, vagy például hogy a francia forradalom valóban 1789-ben kezdődött-e?

Biztosíthatok róla mindenkit, hagy a katolikus Egyház dogmái épp ily igazak és éppen ezért éppen ilyen szilárdak is, ha ezt a meggyőződésbeli szilárdságot nem is lehet mindig olyan könnyen és egyszerűen megszerezni, mint a természettudományos, mennyiségtani vagy történelmi dogmák igazságában való kétségtelen meggyőződést. De éppen azért, mert a vallási igazságok nem ilyen egyszerű, nem ilyen kézzel fogható igazságok, ezért tudja az igaz hit lekötni az észt és munkát ad neki egész életére.

De a vallásilag művelt katolikusnak nemcsak az esze, hanem az akarata is állandóan foglalkoztatva van. Csak az nyeri el ugyanis az örök életet, aki teljesíti Isten akaratát és az örök életben annál nagyobb lesz a boldogsága és a dicsősége, minél jobban megközelítette földi életében az isteni eszményt. Az akaratnak ez a munkája a fentebb említett három nagy, csak állandó önfegyelemmel és állandó önmegtagadással (melyet a nagy hit és a szilárd vallási meggyőződés tesz lehetségessé) megfékezhető emberi szenvedély: a pénzvágy, az élvvágy és a gőg megtörésében áll.

Milyennek kell lennie az igazságvallásnak?

Ha megkérdezzük, természetesen minden vallás azt mondja, hogy az ő tanai is igazak, sőt talán még azt is, hogy csak az ő tanai igazak. Ezt azonban természetesen nem elég csak mondani. Amely vallás az igazsággal ellenkező módra viselkedik, hiába mondja, hogy ő is igazságnak tartja magát. Ezt ugyanis nem szóval, hanem tettekkel kell eldönteni. Aminek a természete az igazság természetével ellenkezik, az nem lehet igazság, ha még úgy állítják is róla.

Minden vallás közül egyedül csak a katolicizmus viselkedésmódja olyan, mint amilyen az igazságé szokott lenni, tehát egyedül csak a katolikus vallás az, mely igazságvallás lehet. (Ő is csak lehet, mert csak ebből még nem következik, hogy valóban az is.) Minden más vallás viselkedéséből azonban világosan következik, hogy igazságvallás semmiképpen se lehet egyik se.

Nézzük például a művelt Európának a katolicizmus után legelterjedtebb vallását, a protestantizmust. A katolicizmus mondhatja magáról, hogy családi tradíciókhoz való ragaszkodáson és kedélyszükségleten kívül és felett igazságot is képvisel, de a protestantizmus semmiképpen se mondhatja ezt magáról.

Kétségtelen például, hogy az igazság egyik félreismerhetetlen ismertetője az erőszakosság, a türelmetlenség, a meg nem alkuvás. Aki igazságot ad elő, például a tanár az iskolában, annak kötelessége erőszakosnak lenni. Senki se szereti ugyan az erőszakos embert, még tanárban se. Azt se, ha a mód, mellyel az igazságot előadják, erőszakos, de azért az olyan tanárt, aki akár nemtörődömségből, akár mert diákjai részéről túl heves ellenállást tapasztal, még az igazságból is enged, például még abba is belenyugszik, hogy a hatszor hat nem harminchat, vagy hogy a negyvennyolc nem 48-ban volt, megvetéssel vagyunk kénytelenek ellökni a tanári asztaltól. Az igazság és a megalkuvás ugyanis olyan viszonyban van egymással, mint a tűz meg a víz.

El kell ismernünk, hogy a katolikus Egyház jó tanár. Csakugyan úgy viselkedik az előadóasztalnál, mint aki igazságot ad elő és biztos a dolgában. Hiszen hogy meg nem alkuvó, hogy türelmetlen, annyira köztudomású róla, hogy bebizonyításával nem is kell foglalkoznunk, mert a művelt világ szemében éppen ez a katolicizmus legnagyobb bűne, s ugyancsak gondoskodtak róla ellenségei, hogy ezt mindenki meg is tudja. Azért támadják, sőt gyűlölik annyira kíméletlenségéért, mert az elfogultság és a gyűlölet egyoldalúságával nem azt értik ki belőle (nem, ezt semmiképpen se hajlandók észrevenni), hogy igazságot hirdet, hanem csak azt, hogy szeretetlen s így lehetetlenség, hogy maga a megtestesült szeretet, az ellenségeiért is meghalni tudó Krisztus földi képviselője lehessen.

Pedig hát láttuk, hogy az Egyház tulajdonképpen akkor is szeretetet gyakorol, mikor híveihez kíméletlen, mikor meg is szomorítja, el is keseríti őket, mikor süket minden földi szenvedésünk iránt akkor, mikor dogmákról van szó. Hiszen csak azért ilyen, mert az embereket csak így tudja megmenteni az örök kárhozattól (vagy ha egyeseket még így se, legalább a többi embert, akik tanúi az Egyház e viselkedésének s így kénytelenek belátni, hogy nem babra megy a játék). Minden azon fordul meg egyedül: igaza van-e az Egyháznak, vagy nem. Ha igaza van, kötelessége így viselkedni. Akkor áruló, ha nem így viselkedik.

Ez a meg nem alkuvás, sőt kíméletlenség azt bizonyítja részéről, hogy igaza van, de legalábbis azt feltétlenül, hogy az Egyháznak igen erős meggyőződése van a maga igazában. Úgy látszik, éppen ez az, ami a hitetlenséget és a kételyt oly végtelenül dühösíti, s ami miatt az Egyháznak oly nagy gyűlölettel fizet. Ezért akarja erőszakkal ráfogni, hogy nem tudja, mi a szeretet. Pedig dehogy nem tudja. Hiszen éppen azért olyan kíméletlen, mert nagyon szeret, de egyúttal nagyon biztos is a maga dolgában.

Az Egyháznak – ha csakugyan igazságot képvisel – elengedhetetlen kötelessége például vegyes házasság esetén ragaszkodni ahhoz, hogy a házasságból születendő minden gyermek kivétel nélkül katolikus legyen, s ebben a szinte elháríthatatlan akadályok, vagy a felek halálosan szerelmes volta se zavarhatja. Hiszen ha a katolikus vallás igaz, akkor semmiféle más vallás már nem lehet az, és akkor a szülő épp úgy nem engedheti meg, hogy gyermekei egy része katolikus, más része pedig kálvinista legyen, mint ahogyan tanár nem engedheti meg, hogy tanítványai egy része 1526-ra, a másika pedig 1536-ra tegye a mohácsi vészt.

Tehát megint csak azon fordul meg minden, hogy igaz-e, amit a katolikus Egyház tanít vagy nem, vagy hogy a vallás csak érzelem, hangulat és családi hagyományok dolga-e csupán, vagy pedig igaz is-e az, amit tanít. Ha a vallás igazság, így kell s csakis így lehet eljárnia. Ha az Egyház nem így jár el, hiába mondja, hogy igazságot hirdet. Viselkedésével kimutatja, hogy csak mondja, de maga se hiszi komolyan azt, amit tanít.

A protestantizmus például kimutatja, hogy nem hiszi, amit tanít. Szerinte például vegyes házasságban az osztó igazság azt követeli, hogy a fiúk az apa, a lányok az anya vallását kövessék. Ámde csak akkor követeli ezt „az osztó igazság”, ha a katolikus vallás épp oly jó, mint a kálvinista, vagy ha a tanait egyiknek se kell komolyan venni, mert mindkettő csak családi tradíciókból áll. Mind a kettő egyformán jó csakis ez esetben lehet. Ha azonban a tanok igazságáról van szó, akkor már csak az egyik lehet jó, a másik pedig tévely. (Az is lehetséges, hogy mind a kettő tévely. Csak az nem lehet semmiképpen se, hogy mind a kettő igaz legyen.)

Hogy a protestantizmus szeretetből helyezkedik erre az álláspontra, nem megoldása a dolgoknak. Ha ugyanis az Egyház valóban igazat tanít, tehát ha az eretnekség valóban tévely, akkor már éppen a szeretet az, ami a meg nem alkuvást, a kíméletlenséget megköveteli tőle. Hiszen az igazság az ember legnagyobb kincse, a tévely a legnagyobb ellensége, és ha nagy jelentőségű igazságokról van szó (a vallásban pedig ezekről van szó), akkor az igazságtól felebarátunk érdekében még akkor se szabad tágítanunk, ha ezzel szenvedéseket okozunk neki. Milyen orvos az, aki tudja, hogy csak műtét mentheti meg a beteg életét, mégse hajlandó megoperálni, mert a beteg fél tőle, ő pedig nagyon szereti a betegeit?

Hiába mondja erre a modern ember, hogy ő mindezek ellenére se tud rokonszenvet érezni az ilyen kíméletlen, úgynevezett igazságvállalás iránt. Hiába mondja, hogy gyűlöletes lenne a földi élet, ha mindenki mindig „igazságot” képviselne, s ezért mindenki rá akarná kényszeríteni a maga állítólagos igazát a másikra még erőszakkal is. Hiába mondja, hogy ennél mégiscsak szebb a megértés, a türelem, a szeretet, a más meggyőződésének tiszteletben tartása: annak szerénységgel összekötött tudata, hogy tévedni emberi dolog, és hogy másnak is lehet igaza, nemcsak nekünk.

Azt feleljük neki, hogy ez mind igaz, ámde mi nem is azt mondtuk, hogy egyéni véleményünket erőszakoljuk rá másra, hanem azt, hogy az igazságot erőszakoljuk. Mikor cáfolóink kényszer ellen beszélnek, még maguk is kénytelenek idézőjelbe tenni „az igazság” szót s „úgynevezett” igazságról kénytelenek beszélni, tehát maguk is elismerik, hogy ha valóságos igazságról van szó, akkor már az ő érvük is tárgytalan. Ha tehát valóságos igazságról van szó, akkor már az ő érvük tárgytalan. Ha tehát valóságos igazságot kényszerítenek ránk, s ráadásul ezt még szeretetből és szeretettel is teszik, csak nyer vele az ember és a földi élet paradicsommá, nem pedig pokollá változik tőle.

Az is igaz, hogy tévedni emberi dolog (tehát szerintünk is ismét csak a tévedés kényszerítése a helytelen), ámde az Egyház nem emberi intézmény. A szerénység és a kímélet se helyes itt, mert hiszen csak a még feltétlenül szükséges operációról is lemondó, előbb említett orvos mindenképpen elítélendő „kímélete” juthat itt eszünkbe.

Ki szereti az olyan orvost, aki tud, mégsincs önbizalma, s ahelyett, hogy határozottságával erőt öntene belénk a gyógyulásunkhoz mindenképen szükséges szenvedések elviselésére, csak bizonytalankodik akkor, mikor nemcsak tudására, hanem a tudásában való erős hitre és meggyőződésére is szükség volna. Illik az ilyen viselkedés ahhoz az Egyházhoz, melyet Krisztus maga alapított azért, hogy tanítson, vezessen és irányítson, s mely azért is van, hogy bennünket az örök üdvösség eléréséhez szükséges önmegtagadások elviselésére rávegyen?

Fanatizmust is kár a katolicizmussal kapcsolatban emlegetni, mert fanatikus emberen mindig ostoba embert értünk, olyant, aki téves, vagy legalábbis túlzott (a túlzás sohasem azonos az igazsággal) véleményét erőszakolja rá durván másokra. Senki se mondja azonban fanatikusnak azt, akinek igaza van, még akkor se, ha valóban mereven képviseli az igazságot. A tiszta igazságot valóban mereven kell képviselni. Senki se mondja például fanatikusnak azt, aki az ablakból kiugrani akaró öngyilkossal elkeseredett közelharcot vív, hogy tette elkövetésében megakadályozza. Még akkor se, ha e közelharcnak látható nyomai maradnak az öngyilkos testén; sem az orvost, aki a kínos műtét kiállására, ha szükséges, erőszakos, goromba fellépésével kényszeríti rá betegét, sőt „durván” oda is kötözi a műtőasztalhoz. Miért nem? Mert mindkettőnek igaza van, s ha az igazságot képviseljük, akkor szó se lehet fanatizmusról még akkor se, ha – mint e két esetben is látható – ezt az igazságot durván, kíméletlenül képviseljük.

Aki tehát a katolikus Egyházzal vagy pappal szemben mégis fanatizmust emleget, az már eleve magától értetődőnek tételezi fel, hogy az Egyháznak nincs igaza; tehát előre bebizonyítottnak veszi azt, amit éppen neki kellene bizonyítania. Ez pedig az elfogultságnak és a hamis érvelésnek éppen a legjellegzetesebb példája.

De egyébként is most nem arról van szó, igaza van-e az Egyháznak, vagy sem, hanem arról, hogy annak a vallásnak, amely igazságot képvisel, úgy kell és csakis úgy lehet-e viselkednie, ahogyan a katolikus Egyház viselkedik és hogy csak annak a vallásnak, amely nem így viselkedik, például a protestantizmusnak, nem is lehet igaza.

Mi itt annak a kimutatását ígértük, hogy viselkedése alapján egyedül csak a katolicizmus az, amelynek joga van azt állítania, hogy nemcsak hangulatban, érzésben, tudat alatti sejtelemben, megmagyarázhatatlan lelki szükségérzetben merül ki a tartalma, azaz hogy nemcsak családi hagyományokból áll, nemcsak az érzelemnek szól, hanem amit tanít, az igazság is egyúttal. Ez ígéretünknek a most előadott bizonyítékokkal kétségtelenül megfeleltünk.

A katolicizmus és a protestantizmus viselkedése közötti nagy különbségnek az az oka, hogy a katolicizmus igazságokat ad elő, s ezekben olyan bizonyos meggyőződése van, hogy szinte kétségbe esik, mikor azt látja, hogy valaki nem hisz neki s emiatt szinte birokra kel vele, mint a vesztébe rohanó öngyilkossal szokás; a protestantizmus ellenben csak véleményeket tár hívei elé, melyekre vonatkozólag maga is már előre számításba veszi, hogy esetleg talán éppen az ellenkezőjük igaz.

Csak egy dologban rendkívül szilárd a protestáns ember meggyőződése, abban, hogy a katolicizmusban semmiképpen se tudja megérteni, főképpen pedig nem tudja megbocsátani azt a nagy meggyőződést, hogy vele, mint öngyilkosjelölttel még birokra is kel. A katolicizmus e viselkedésében nem hajlandó meggyőződést látni, sőt ez még mint lehetőség se jut eszébe. Csak a kereszténytelenség ismertetőjelét, a fanatizmust és a lelketlen szeretetlenséget hajlandó látni benne s ezért gyűlöli s agyonrágalmazza érte. Ez bizonyára nem a katolicizmus szégyene.

Érthetetlen a protestantizmusnak (s vele együtt már évszázadok óta az egész művelt közvéleménynek) ez az értetlensége. Hiszen mindennapos dolog az életben, hogy felebarátainknak fájdalmat vagyunk kénytelenek okozni és ezt éppen a szeretet követeli tőlünk. Vajon csak az a szülő szereti-e a gyermekét, aki sohase bünteti, sőt mindenben szabadjára hagyja? Talán csak az az orvos jó orvos, aki sohase szúr, sohase vág, sohase operál, injekciót se ad soha, sőt az orvosság is, amit rendel, mindig édes? Világos, hogy jobb szeretjük az ilyen szülőt és az ilyen orvost, de az is bizonyos, hogy csak a gyerek szereti jobban és az olyan felnőtt, aki értelemben és akaratban mindig gyerek marad.

A katolicizmusnak, noha ellenségei nem gyerekekből állnak, hanem éppen ellenkezőleg, a legműveltebb nyugat angoljaiból, a jenkikből, skandinávjaiból, hollandjaiból és svájcijaiból kerülnek ki, szócsövük pedig az ő élenjáró irodalmuk, egyenesen veszett híre van a türelmetlensége, kíméletlensége és meg nem alkuvása miatt és ezt egyedül csak elmaradottságból, durvaságából, kereszténytelenségéből eredeztetik. Az még csak eszébe se jut ennek az egyébként nagyon művelt ellenségnek, hogy mindehhez esetleg az igazságnak és a benne levő meggyőződésnek is lehet néminemű köze, sőt ez az igazság birtokosának egyenesen szükségszerű tulajdonsága. De az sem, hogy a kereszténység nemcsak szeretet, hanem igazság is, és nemcsak szeretni, hanem igazságot ismerni és meggyőződéssel bírni is dicsőség egy vallástól.

Végtelenül elszomorító, de kultúránkra egyúttal igen nagy szégyen is, hogy a katolicizmus az egész amerikai, angol, német, holland és skandináv irodalomban, sőt tekintélyes részben még a franciában, olaszban, spanyolban és oroszban is mint bűnbak van oda állítva; lenézésnek, megvetésnek, gyűlöletnek kitéve csak azért, mert vallás létére még mindig úgy mer viselkedni, mintha igazságot képviselne, és e képviseletet még egész komolyan is veszi. E gyűlölet- és rágalomhadjáratot látva meg kell állapítanom, hogy igen erős és kemény lehet az az igazság, melyet a katolicizmus képvisel, de igen nyugtalan lehet azok lelkiismerete is, akiket ez az igazság oly végtelenül bánt. Másképp ugyanis nem lehet megmagyarázni ezt a feltűnő ellenszenvet és idegességet.

Mikor megállapítjuk, hogy az igazság erőszakos, természetesen nem azt akarjuk mondani, hogy az igazságot durván és kíméletlenül kell képviselni. A módban, ahogy az igazságot hirdetjük, lehet, sőt kell is gyakorolni a szeretetet. Hogy ebben a tekintetben is mennyire tudja az Egyház a kötelességét, sőt mennyire példaadó a viselkedése, elég arra utalnom, ahogyan Pintér Jenő főigazgató, a jeles irodalomtörténet-író, vagy Kozma, volt belügyminiszter, temetésével kapcsolatban viselkedett.

Mivel mindketten megszegték a Szentírást, mert elválás után újra házasodtak, bűnbánatukról pedig nem volt alkalmuk tanúságot tenni, az Egyház mindkettő eltemetését megtagadta. Olyan csöndben, szerényen, kímélettel csinálta azonban a dolgot és annyira nem csinált magának reklámot belőle, hogy úgyszólván senki nem tudott róla semmit. A lapokban csak az volt, hogy a temetést Ravasz László református püspök végezte. De hogy miért, az nem. Emiatt sokan azt hitték, hogy reformátusok voltak ezek a nagy halottak, sőt egy református nagy büszkén még fel is kiáltott előttem: Hát még Pintér is református volt?! Ezt nem is tudtam. Hiába, minden nagy emberünk református!

Az Egyház tehát lemond a dicsőségről, hogy a híres ember és nagy úr az ő híve volt; a papság lemond a zsíros stóláról [szertartások díjáról], de – csakhogy ne sértsen – még arról az elégtételről is lemond, hogy legalább egy rövid, hivatalos sajtóközleményben a közvélemény tudomására adja, hogy egyedül az ő igazságképviselete és önzetlensége az oka, hogy ezeket a nagy halottakat az a másik püspök volt kénytelen eltemetni.

Vagy egy másik példa.

Aki reverzális, vagyis az összes gyerek katolikus nevelésének biztosítása nélkül köt házasságot, annak házassága megáldását megtagadja az Egyház. Itt is lemond az esketéssel járó jövedelemről, az illetők rokonszenvéről, kiteszi magát gyűlöletüknek, hisz bosszúból, mert nem eskette meg őket reverzális nélkül, sokszor egyenesen protestáns reverzálist adnak. Sohase fizet azonban nekik gyűlölettel. Noha a katolikus ember ilyen együttélése ágyasság, ezt nem a katolikus Egyház hirdeti, és hangsúlyozza, hanem a protestánsok, mikor az Egyház ellen izgatnak, s noha az illető katolikus, ki is van az Egyházból büntetésül közösítve (mint a protestánsok szeretik mondani: ki van átkozva). Az Egyház ezt is annyira nem hirdeti, hogy alig tudja ezt némely katolikus, sőt Széchenyi, Deák, Bezerédi István katolikus létükre még azt se tudták, hogy ez egyáltalán bűn s ellenkezik a katolicizmussal.

A katolikus Egyházban még kivételesen se fordult elő soha az se (amit kálvinisták és lutheránusok egyaránt nemegyszer megtettek), hogy a szószékről nyilvánosan és név szerint szégyenítette meg az ilyen bűnösöket, vagy megbélyegzésül a templom kapujára függesztette ki a nevüket (mint a kommunista szégyentábla). A protestantizmus ellenben még azt is megtette, hogy félreverte temploma harangjait azalatt, míg híve a katolikus templomban esküdött: itt menyegző volt, ott temettek.

Mindez valóban undok gyűlölet, ez tényleg rút fanatizmus. S protestánsaink még azt se hozhatják fel a szeretet e lábbal taposása mentségére, hogy az igazsághoz való ragaszkodás miatt történt (mert az valóban még a szeretetnél is előbbre való). Hiszen náluk nem bűn, ha a vegyesházasok gyerekei vallásilag felesek lesznek, csak mindegyiknek katolikussá lenni nem szabad.

De ha a protestáns „igazsággal” nem ellenkezik az, ha például a lányok katolikusok lesznek, hogy ellenkezhetne akkor az, ha nemcsak a lányok, hanem a fiúk is azok lesznek? Ami nem árt a gyerekek felének, hogy ártana az egészének? A katolicizmus egy gyereket sem enged protestánsnak még akkor se, ha a világ összedől miatta, a protestantizmus ellenben azt tartja, hogy vegyes házasságban az a helyes és az a szép, ha a fiúk az apa, a lányok az anya vallását követik. A katolicizmus tehát joggal mondhatja, hogy az igazság miatt kíméletlen, a protestantizmus ezt semmiképpen sem mondhatja. Ő ilyenkor valóban csak bosszúálló, mégpedig felekezeti sérelmei, nem pedig az igazságban való meggyőződése miatt.

De nemcsak a meg nem alkuvás az igazság ismertetőjele. Ha valamely vallás azt akarja, hogy mint objektív igazságot kezeljék és tiszteljék, akkor nem ölthet az idők változásával vagy népek és országok szerint más alakot, mint ez a szokásokkal, érzelmekkel és tradíciókkal szokott történni, hanem időtől és tértől függetlenül mindig és mindenütt ugyanannak, és egyformának kell lennie, mint ahogyan az igazság is ilyen.

A katolicizmus az igazságnak ezt a másik elengedhetetlen tulajdonságát is bírja. Ezért van egy feje, aki az egészet egyformán irányítja, és az egésznek csalhatatlan tanítója. Ezért vannak megváltoztathatatlan dogmái, melyektől eltérést nem enged meg, s ha valaki mégis eltér tőlük, ezért bélyegzi eretneknek és taszítja ki azonnal magából.

Aki ki tudná mutatni, hogy a katolikus Egyház valaha olyat mondott dogmának, amit ma valótlannak tart vagy megfordítva: most tart igaznak olyasmit, amit hajdan elítélt, az megcáfolná, megdöntené az egész Egyházat, mert megcáfolná igazság jellegét. (Ebből következik, hogy vallási analfabéta az, aki a pápai tévedhetetlenségről azt hiszi, hogy mivel csak 1870-ben mondták ki dogmának, csak 1870 óta igaz, tehát a pápa azelőtt tévedhetett.)

Ilyen egyforma és változhatatlan vallás sincs több a katolikuson kívül, de nem is lehet, mert dogmái csak a katolikus Egyháznak vannak, s mert ilyen egyformaság pápa, azaz csalhatatlan fő nélkül nem is lehetséges. Pápája pedig szintén csak a katolicizmusnak van.

Ezen az alapon se képviselhet például igazságot semmiféle protestáns felekezet. A protestantizmus ugyanis tudvalevőleg alanyivá, az egyén felfogásától függővé tette a hitet, benne tehát hitbeli egyformaságról szó sem lehet. Ha az emberek a maguk feje szerint szabadon gondolkozhatnak és beszélhetnek, akkor már nem fognak egyformán gondolkodni és beszélni. Mivel pedig az igazság elengedhetetlen kelléke az egyformaság, így az alanyiság és az igazság összeegyeztethetetlen. Ha minden katona olyan sapkát visel, amilyent akar, akkor már bizonyára nem lesz minden katona fején egyforma sapka.

Ahol szabad a lelkiismeret, ahol az egyformaságot elviselhetetlen nyűgnek tekintik, melyet lerázni dicsőség, amely vallásban senkinek sincs joga megszabni, hogy mit higgyünk, ahol tehát mindenki azt hiszi, amit akar, ott a hit igazságáról, nem lehet szó, hanem csakugyan csak vallási hagyományokról, szokásokról, érzelmekről, sejtelmekről, hangulatról, nosztalgiáról. A protestantizmus lényege tehát: a szabad kutatás és a lelkiismereti szabadság miatt se lehet mindenütt egyforma. Amit tehát képvisel, az nem is lehet igazság, hanem csak az emberi kedély érzelmi szükséglete, melyet ki-ki a maga lelki adottságainak megfelelően elégít ki.

Sajnos a vallási igazságok természetüknél fogva nagy részben nem olyan egyszerűen világosak és ellentmondást nem tűrök, mint az egyszeregy, vagy például a természet erőinek törvényei. A vallási igazságokba bele kell mélyedni, éveken át kell foglalkozni velük, mire az igazságukról való szilárd meggyőződés kialakul bennünk. Sokszor élettapasztalat, ítélőképesség és emberismeret is kell belátásukhoz. Ezekkel nem rendelkezik minden ember, de az elmélyedésre sem ér rá mindenki s a kellő érdeklődés és türelem is sokszor hiányzik.

Továbbá a mennyiségtan vagy a természettudomány igazságainak elfogadása legtöbbször nem kíván tőlünk áldozatot, legalábbis közvetlenül többnyire se kárunk, de hasznunk nincs belőle. Semmi okunk se lévén tehát rá, hogy tusakodjunk ellenük, tárgyilagosan is elfogulatlanul tudunk irányukban viselkedni.

Egész más azonban az eset a katolikus Egyház, tehát a vallás elénk tárta igazságok tekintetében. Ezek tudomásul vétele igen sokszor zavarja kényelmünket, önmegtagadást, áldozatot, sokszor szinte emberfelettinek látszó áldozatokat kíván tőlünk, különösen az említett három fő szenvedély: a szemek kívánsága, a test kívánsága és az élet kevélysége elleni küzdelem. Ezért a vallási igazságok elismerése tekintetében a legtöbbször tárgyilagosak, elfogulatlanok, igazságosak se tudunk lenni.

Az egészségügyi igazságok tekintetében is sokszor hasonló a helyzet. Például ha elfogadja valaki, hogy az ivás vagy a dohányzás káros az egészségre, akkor szintén gyakran meg is történik, hogy valakivel nem lehet beláttatni ezt az egészségügyi igazságot, mint ahogyan a vallási igazságot nem lehet. Innen van az emberiség állandó ellenzékisége, sőt gyűlölete és szinte élethalálharca az Anyaszentegyház ellen. Ezért jutott a bitóra már az alapítója is. Ezért mondta meg előre követőinek is: „Nem nagyobb a szolga uránál.” „Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak.” És: „Az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert az ő cselekedeteik gonoszak valának.”

Ez a gyűlölet megnyilvánul az értelem részéről, mely még csak gondolni se hajlandó arra, hogy egy dogma még esetleg igaz is lehet, hanem azt hiszi, hogy épen azért, mert az Egyház kötelezően írja elő, neki már csak azért se szabad elfogadnia. (Kinek jut ez eszébe például a mennyiségtanban, mechanikában vagy a történelemben?) Az értelem daca és elfogultsága eredményezi az eretnekségeket, az akaraté pedig a forradalmakat. A forradalmak semmi mások, mint tömegbűnök a három fő szenvedély: a szemek kívánsága (gyilkosságok és rablások), a test kívánsága (szabad szerelem) és az élet kevélysége (tekintély, felsőbbség, címek, rangok eltörlése) szolgálatában, melyeket a tömeg, mivel neki nincs, mástól is irigyel.

A XVI. század hitújítása abban is egyezik a mai forradalmakkal, nevezetesen a bolsevizmussal, hogy ez is az értelemnek és az akaratnak ilyen együttes lázadása, tehát eretnekség és forradalom is volt egyszerre. Nem hitjavítás volt ez, mégcsak nem is új vallás alapítása, hanem – a keletiek elszakadásától eltekintünk – az emberi rosszaságnak első hatású lázadása volt az igazságot és erkölcsöt képviselő katolicizmus ellen. (Ne botránkozzanak meg protestáns olvasóim a „rosszaság” szó miatt. Nem sérteni akarok vele, hanem csak azért használtam, mert valóban ez a helyes kifejezés.)

A legnagyobb tévedés azt gondolni, hogy a katolicizmus is egy vallás és a protestantizmus is egy vallás, tehát ha valaki a kettőt cseréli, akkor vallást változtatott. Nem.

Ha katolikus teszi ezt, akkor a vallást és a hitet hagyta el (feltéve természetesen, hogy egyáltalán volt neki hite valaha, mert ha valaki katolikusnak született, abból ez még egyáltalán nem következik), ha pedig protestáns teszi, akkor gyakorlati hitetlenből és vallástalanból hívővé és vallásossá lett (feltéve természetesen, ha lélekben is katolikussá, tehát hívővé vált, nem pedig csak érdekből vagy formaságból tette meg ezt a lépést és a kellő műveltsége is megvolt hozzá).

Láttuk ugyanis, hogy a protestantizmust (s természetesen a görögkeleti, a zsidó és minden más vallást is) csak akkor tekinthetjük vallásnak, ha valláson csak családi tradíciót vagy egy bizonyos faj ismertetőjelét vagy valami (az észtől lényegében véve független lelki) szükségérzetet értünk. A katolicizmus azonban ezzel szemben, illetve ezen felül még más is: egy megmásíthatatlan, mindenütt és mindig azonos, objektív igazságrendszer, melyben Isten az emberek üdvözülésének feltételeit szabályozta és amelynek mindenki alá van vetve.

Aki tehát katolikusból lesz más vallásúvá, az nemcsak faji vagy családi tradícióit változtatja át más szokásokra és külsőségekre, hanem elhagyta azt a megmásíthatatlan igazságrendszert is, amelyet új vallásában nem kap és nem is kaphat másikat, hozzá hasonlót. Viszont ha valaki ellenkező irányban, tehát a protestantizmusból a katolicizmus felé teszi meg ugyanezt az utat és ezt meggyőződésből és intelligensen teszi meg, annak ezt az igazságrendszert és a belőle folyó következményeket kell magáévá tennie a vallási külsőségek cseréjén kívül (mely ehhez képest egészen mellékes kis ügy), s ez olyan nagy dolog, hogy hosszú éveken át tartó szellemi tevékenység és lelki küzdelem nélkül nem is lehetséges.

Nemegyszer fordult velem már elő, hogy a protestáns maga keresett fel megtérési szándékával, mégse tudtam neki örülni, sőt nem is biztattam az illetőt lépése megtevésére. Láttam rajta ugyanis, hogy jóakaratú bár, de csak áttérne, nem pedig megtérne, csak vallási szokásokat cserélne, de arról a nagy kincsről, melyet katolikussá levésével nyerhetne, sejtelme sincs, a boldogító igazság birtokába áttérése után se jutna el s én is csak több évi foglalkozás után tudnám e kincs birtokába juttatni. Erre a nagy munkára pedig, ha én magam elszánnám magamat, neki bajosan lenne kedve vagy türelme. Néha szellemi kapacitása se. (Ha protestánsról, s még inkább, ha zsidóról van szó, e legutóbbi akadály ritkán szerepel, mert náluk átlag nem az értelem hiánya a baj. Hiszen nem csak a zsidók, hanem a protestánsok is nemcsak műveltebbek, hanem értelmesebbek is az átlagkatolikusnál. Ők tehát többnyire nem azért nem látják a katolikus igazságot, mert a kapacitásuk hiányzik hozzá, hanem a rosszaság, az elfogultság, a beléjük nevelt ellenszenv, és egyszerűen a kényelem miatt.)

Azt az állításunkat, hogy a protestantizmus a vallástalanságnak egy kezdetleges, 4-500 évvel ezelőtti fajtája, tehát lényegében azonos a XVIII. század második felének már nyíltan hitetlen „felvilágosultságával”, a XIX. század első felének a hazát imádó sovinizmusával, a század második felének szociáldemokráciájával és a XX. század nemzeti szocialista fajimádásával vagy a kommunizmus materializmusával, azt a már felhozott bölcseleti érvelésen kívül a protestánsoknak e hitetlen mozgalmak iránti lanyha, sőt barátságos viselkedése is bizonyítja.

A XVIII. század „felvilágosultjai” csak a katolicizmust gyűlölték s gúnyolták, a protestantizmust nem, sőt a katolicizmussal szemben egyenesen dicsérték.

A katolikusokkal szemben a francia forradalomban például éppen nem kellett vértanúhalált szenvedniük az ország hugenottáinak, hazánkban pedig egyenesen ennek az istentelen mozgalomnak köszönték a protestánsok, hogy 1791-ben már egyrangúakká váltak a katolikusokkal, sőt felekezeti vezetőik még a főrendi ház tagjai is lettek. (Ugyanakkor ugyanez a „felvilágosultság”, noha Angliában sokkal nagyobb hódításokat tett, mint nálunk, ott csak annyi engedményt volt hajlandó tenni a katolicizmus felé, hogy megtűrte, hogy az országban katolikus püspökök is lehessenek, még ezt is csak 1790-nél jóval később tűrte meg, de hogy ezek a katolikus püspökök (vagy akár közülük egy is) a lordok háza tagjai is lehessenek, úgy mint az anglikán püspökök, arról szó se lehetett, sőt nincs szó még ma se.)

A nemzeti forradalmak koráról ugyanezt kell mondanunk. Ez is Olaszországban egyenesen egyházellenes volt, nálunk pedig 48 törölte el a katolicizmus államvallás jellegét s mind politikai (Kossuth), mind irodalmi (Petőfi), mind hadi (Görgey) vezetője protestáns volt. Kossuth kormánya is többségében protestánsokból állt.

A szociáldemokrácia is csak katolikus államokban volt vallásellenes (a szabadkőművesség hasonlóképpen), protestáns államokban megelégedett tisztán gazdasági harccal.

Németországban annak ellenére, hogy Hitler anyakönyvileg katolikus volt, a nemzetiszocializmusnak a protestáns németek voltak mindig megbízható hívei, a „klerikális” katolikus németség pedig az egyetlen ellenfele. Ausztriában is a „klerikális” néppárt volt egyetlen ellensúlya. Annak ellenére, hogy Szálasi is katolikus volt, kormányának többsége neki is protestánsokból állt.

Még feltűnőbb jelenség ez a bolsevizmus alatt. Az összes nyugati államban mindenütt a „klerikális” párt volt a bolsevizmus harcos és mindig megbízható ellenfele, Németországban Adenauer és pártja a lakosság katolikus, az atlanti szövetségbe való belépést ellenző német szociáldemokraták pedig protestáns feléből kapták híveiket, sőt az a Niemöller lelkész is a bolsevizmussal való megalkuvás egyik vezére lett, aki a nemzeti szocializmus alatt kivételesen protestáns létére is a rendszer ellensége volt.

A mi hazánkban ahogyan az első kommunizmus ellenforradalmi kormánya a katolikus Szegedről jött, úgy jött a „kálvinista Rómából” a második bolsevizmusnak szállást csináló első polgári kormány, melynek egyébként katolikus tagja is alig volt. A kálvinista lelkész vezetése alatt álló és egyébként is kálvinista (Nagyatádi Szabó) alapítású és mindig erősen kálvinista jellegű Kisgazdapárt volt az, mely először kötött fegyverbarátságot a bolsevizmussal, mikor pedig már berendezkedett a proletárdiktatúra, aki vezető szerepet játszott benne s nem volt zsidó, az úgyszólván kivétel nélkül protestáns volt (Dálnoki, Dinnyés, Tildy, Nagy Ferenc, Dobi, Darvas stb.). A hivatalfőnökök és iskolaigazgatók még tiszta katolikus falvakban és városokban is (amennyiben nem zsidók) többnyire protestánsok, voltak. Még Esztergomban is református nő volt a tanács elnöke. Eleinte, úgyszólván az egyetlen katolikus miniszter a kultuszminiszter volt, az is csak azért, mert annak katolikusnak kellett lennie. A rendszer azonban semmit se talált magára annyira sérelmesnek, mint ezt, és ezt a „kell” szót hamarosan meg is szüntette és kultuszminiszterré is protestánst tett.

Hogy a katolikus klérus és a püspöki kar mily sokáig s mily hősiesen ellenállt a bolsevizmus csábításának és halálos szorításának, s ezzel szemben s a tőle adott szép példa ellenére (melyet csak követni kellett volna, s amit az erősebb katolikus Egyház példaadása jelentősen meg is könnyített volna részére) köztudomású, hogy a protestantizmus, s köztük elsősorban a magyar kálvinizmus milyen hamar s milyen gyalázatosan behódolt.

Világos, hogy protestánsaink is utálták a rendszert, de viszont az ellenzékiség hátrányait vállalni már nem voltak hajlandók. Nemcsak üldözés alakjában nem, hanem még az érvényesülésről való lemondás alakjában sem.

Jellemző, hogy a protestáns vallású nyilas miniszterek majdnem mind megtértek a siralomházban (Reményi-Schneller is, Kemény báró is, Budinszky is és sajtófőnökük, Kolozsváry Borcsa is), s lépésüket azzal okolták meg, hogy a kommunizmus tulajdonképpen a reformációval kezdődött. E kijelentésük mutatja, milyen tisztán látták a helyzetet és hogy ők a végén valóban nemcsak áttértek, hanem meg is tértek. Ez egyébként – különösen, ha művelt emberekről van szó –, ha az ember siralomházban ül, már igen könnyű dolog is. A szenvedélyek ugyanis akkor már elnémultak, nincs már pénzvágy, nincs élvvágy, rég megtört a kevélység is s így mi sem akadályozza már az igazság háborítatlan útját az emberi lélekben.

Az is érdekes, sőt feltűnő, hogy a kommunizmus annyira utálta a katolicizmust s úgy félt tőle, mint az ördög a szenteltvíztől, hogy nemcsak Isten szent nevét írta kisbetűvel, a Mikulásból csinált „Télapót”, az iskolákban a karácsonyi szünetből csinált „téli” és a húsvétiból „tavaszi” szünetet, sőt még a karácsonyból is fenyőfa-ünnepet; hogy nem Krisztus, hanem „időszámításunk” előtt vagy után számolta az éveket; Szent Istvánból első István, a Szent László kórházból csinált László kórházat, Pestszentimréből Pestimrét, sőt még a tiszta katolikus Kunszentmártonból is Kunmártont (de a félig református Kunszentmiklós nevét nem változtatta meg), s még Esztergomban is, sőt elsősorban itt száműzött az utcákról és terekről minden szentről, minden érsekről nevezett utcát és teret s még Pázmány Péter pesti egyetemét is Eötvös Lórándról nevezte el.

Mikor például sajtója és rádiója Faludi Ferencet ismertette jubileumán, gondosan nemcsak azt hallgatta el róla, hogy jezsuita volt, hanem még azt is, hogy pap, vagy akár katolikus. Ellenben Tessedik Sámuelnek még a réginél is nagyobb hírverést csinált és sose hagyta el neve mellől az evangélikus lelkészi jelzőt. Még Comeniusnak, a cseh protestáns lelkésznek is reklámot csinált még nálunk is.

Emiatt még a jobb katolikusok is, mikor például iskolai találkozót rendeztek, szégyellték s elhagyták, hogy katolikus intézet volt, amelybe jártak, ellenben a debreceniek, pápaiak, sárospatakiak nemcsak soha el nem hagyták a „református” jelzőt ekkor se, hanem épp úgy dicsekedtek vele és tetszelegtek benne, akár Horthy idejében. Akinek pedig református vagy evangélikus lelkész volt az apja vagy valamely hozzátartozója, az ezt nemcsak el nem hallgatta, hanem mindig egyenesen kiemelte. Amilyen nagy szégyen és hátrány volt ugyanis papi ismeretséggel vagy rokonsággal bírni, épp annyira nem volt ekkor se szégyen, sőt többé-kevésbé ekkor is egyenesen dicsőség volt nem katolikusnak, hanem protestánsnak lenni vagy ilyen rokonsággal bírni. Nem is jutott senkinek se eszébe, hogy például a Luther utca vagy akár a Kálvin tér nevét is meg kellene változtatni, mert ez is ellenkezik a kommunista ideológiával. Ez nem ellenkezett.

Végeredményben meg kell tehát állapítanunk, hogy a hitújítás a valóságban a hit talajáról való letérést jelenti. Megengedjük, hogy eleinte nem volt tudatos ez a letérés, azt is tudjuk és elismerjük, hogy ma is szép számmal vannak olyan protestánsok, akik egyénileg nem tértek le a hit talajáról, ámde ez csak az ő egyéni jó akaratuk és érdemük s nem változtat azon a tényen, hogy maga a protestantizmus végeredményben nem a hitbeli meggyőződést, hanem a hitbeli kételkedést jelenti, hiszen végeredményben a Biblia egyéni magyarázásából áll.

A protestantizmus lehetőséget ad mindenkinek arra, hogy a Szentírást a maga módjára értse, így kényelmének, szenvedélyeinek s időnkénti hangulatának megfelelően értelmezze, vagyis, hogy vallását, istenét a maga képére és hasonlatosságára alakítsa ki. Hogy voltak, vannak és lesznek is köztük olyan jó emberek, akik ezzel a lehetőséggel nem élnek vissza s nem a Bibliát alkalmazzák magukhoz, hanem ők igyekeznek alkalmazkodni a Bibliához, az a tényen nem változtat, mert az emberek többsége nem ilyen.

Azonban még ezek a jó emberek is ki vannak téve a jóhiszemű tévedéseknek s szenvedélyeikkel való harcaikban – mert hiszen a jóknak is vannak rossz hajlamaik – a protestantizmusban ők is teljesen magukra vannak hagyva s teljesen nélkülözik azt a szilárd, megmásíthatatlan sziklaalapot, amely nélkül e harc legfeljebb egyes szerencsés idegalkatú emberekben lehet eredményes.

A protestantizmus az által, hogy híveinek szabad kutatást – és természetesen a kutatásban szabad eredményt – engedélyezett, a vallásban letért az objektív igazság talajáról, mely se szabadságot, se változatosságot nem tűr. A vallást az ész és akarat területéről a sejtelmek, a hangulat, az érzelmek, az ősükre való büszke feltekintés, a családi tradíciók s egy, az egyént földi ügyeikben támogató hatalmas közösségbe való tartozás előnyével pótolja, mely bizonyára nem lekicsinylendő dolog, de semmi köze a hithez, melynek szeme a másvilágon van s jutalmát onnan várja.

Így azonban érthető, hogy a protestantizmus fennmaradt, s most is még erőt jelent, hisz a jóknak lehetőséget ad a vallásosságra, míg a közönyöseknek és szemüket a földön tartóknak földi előnyökkel szolgáló s e mellett arra is lehetőséget ad nekik, hogy mindezek ellenére még vallásosaknak is tarthassák magukat. Ámde világos, hogy erre csak azért van meg a lehetőség, mert az illetők nem hajlandók a kérdésről mélyebben elgondolkodni. Le is mondanak erről szívesen, mert így kellemesebb nekik.

Olyan forma az eset, mint az angol király koronázásakor, aki a nagy esemény megtörténte után a koronával fején és a koronázási jelvényekkel testén és kezében körülkocsizik a városban, de mivel a valódi korona igen nehéz, nem az igazi koronát, hanem egy könnyű, de az eredetivel külsőleg egyező másolatot visel a fején. Az emberek is jobban szeretik az igazságtól elvonatkoztatott érzelem-, hangulat- és családi tradícióvallást, mert az kényelmesebb, de látszólag éppúgy vallás mint az igazi.

A protestáns szabadkutatás és egyénileg kialakított hit nem vallás, hanem csak másolat. Világos ugyanis hogy így szó se lehet arról, hogy az, amit ki-ki – mindegyik másképpen – méltóztatik hinni, egyúttal igaz is legyen. Kinek-kinek lehet ugyanis más-más az ő érdekeit képviselő felekezete, neki külön dicsőséget hozó ősei, neki a másétól különböző kedves családi tradíciói, vallásos hangulatai és érzelmei, de nem lehetnek neki magának külön vallási igazságai vagy erkölcstana. Az olyan vallásnak, melyben ez utóbbiak teszik a lényeget, szükségképpen mindenki számára ugyanannak egyformának, változhatatlannak és megmásíthatatlannak; érzelmektől, kedélytől, hangulattól, ősöktől, családi hagyományoktól, nemzetiségtől és fajtól függetlennek kell lennie.

A katolicizmus ilyen vallás, a protestantizmus nem ilyen „vallás”. Egész más kategóriába tartozik tehát az egyik, és egész másikba a másik. Ha azt értjük valláson vagy hiten, amit a katolicizmus, akkor a protestantizmus nem hit, nem vallás. Pedig hát tagadhatatlan, hogy ezt értjük a hiten. Hiszen a protestáns is erősködik még ma is, hogy nem a katolicizmus, hanem az ő vallása az igaz.

Világos, hogy mihelyt valaki elismeri vagy tudatára jön annak, hogy az ő vallása csak a kedély, az érzelem dolga, de igazságai nincsenek, illetve teljesen bizonytalanok (Ki látott bizonytalan igazságot? Hiszen bizonytalanságban lenni azt jelenti, hogy még nem találtuk meg, még nem ismerjük az igazságot!), akkor neki már vallása tulajdonképpen nincs, hanem csak pótlékai, melyek csak azért keltették benne a valóság látszatát, mert sohase tartotta a dolgot olyan fontosnak, hogy komolyan foglalkozott volna vele s így megállapíthatta volna mibenlétét.

A protestantizmus lényegében
az emberi gyarlóság terméke

Még világosabbá válik állításunk igazsága, ha a vallást nem elméletben, hanem a gyakorlatban nézzük, ha nem magukat a hitigazságokat, hanem ezek megvalósítását, az életbe való átültetését, az erkölcsöt vizsgáljuk. Feltétlenül észre kell vennünk ugyanis, hogy a protestantizmust ugyanazok az emberi szenvedélyek, ugyanaz az emberi rosszaság hozta létre, ami a későbbi, már teljesen istentelen alapon álló forradalmakat, például a marxizmust vagy kommunizmust.

A Szentírás (és természetesen a protestánsok bibliája is) óv bennünket a hamis prófétáktól. Ezeket a hamis prófétákat szerinte arról lehet megismerni, hogy míg az Evangélium önmegtagadást, lemondást, nagyobb szigort, nagyobb önuralmat kíván tőlünk, hibáinkra figyelmeztet s ezért korhol, fedd bennünket, addig a hamis próféták inkább ellenfeleinket szidják előttünk, nem minket, hanem azokat korholják, gyalázzák, minket magunkat dicsérnek, nekünk magunknak hízelegnek. A hamis próféták kedveskednek, sajnálnak bennünket, sokallják a szerénységünket, alázatosságunkat, türelmünket és igénytelenségünket, nem türelemre, megelégedettségre, alázatosságra buzdítanak, hanem bátorságra, szabadságra, öntudatra, érdekeink képviseletére serkentenek, sőt lázítanak bennünket.

Például a marxista-kommunista munkásvezérek állandóan azt beszélték és beszélik a munkások fülébe, hogy ők mennyire el vannak nyomva, őket mennyire kizsákmányolják és hogy ezt nekik nem szabad tűrniük. Szerintük a kapitalista, a munkaadó nem is lehet más, mint munkásellenség, más célja nem is lehet, mint a munkások kizsákmányolása. Teljes lehetetlenség, hogy ők a munkásaikhoz, dolgozókhoz igazságosak vagy méltányosak lehessenek.

A marxista művekben és szónoklatokban még nagyítóüveggel se találhatjuk nyomát annak, hogy esetleg még olyan munkás is lehet, akinek szintén van hibája, például hanyag vagy lelkiismeretlen, vagy például a jó helyzetben elbizakodott. De arról sincs szó, hogy esetleg a gyárosok között is lehet olyan ember is, aki jólelkű, megértő, méltányos s munkásait legalább annyira szereti, mint a nagy jövedelmet.

Pedig az igazság az, hogy a munkás is gyarló ember, és a kapitalista is az. Mind a kettő önző, mind a kettő elbizakodottá válik, ha érzi, hogy a másik rászorul. (Gazdasági fellendülés idején, mikor jól lehet keresni és több a munka, mint amennyi a munkáskéz, a munkás van fölényben és inkább a gyáros az, aki rászorul a munkásra, mint megfordítva. Ilyenkor (tehát mikor legkevesebb ok volna rá) több a sztrájk, mint akkor, mikor megokolt volna.) De azért viszont az ember nem is szörnyeteg, nem csupa önzés és kíméletlenség. Tehát se a munkás nem ilyen, se a kapitalista nem ilyen, hanem mindkettőnek vannak jó tulajdonságai is, sőt mindkettő körében egyformán találunk egész az együgyűségig jókat és becsületeseket is.

Ha tárgyilagosak vagyunk, azt kell megállapítanunk, hogy ha a kettő között különbség van, akkor egyenesen a munkaadók, nem pedig a munkások javára van különbség. Nem a gazdagok vagy előkelők érdeme az, hanem a jobb móddal járó nagyobb műveltség és gondosabb nevelés következménye, de megvan ez a különbség, mert világos, hogy a művelt és gondosabb nevelésű ember átlag jobban uralkodik állati ösztönein, mint az, aki az utcán nőtt fel. Igen nagy bűnöket legalább oly fokban okoz az ítélőképesség hiánya, mint a rosszaság. Márpedig világos, hogy az ítélőképesség hiánya gyakoribb a műveletlen munkásban s a gazdasági cselédben, mint a művelt s tanult gyárosban vagy földbirtokosban.

A protestantizmus szakasztottan olyan jellegzetesen hamispróféta volt, akár a marxista munkásvezérek vagy a többi forradalmár. Említettük, hogy a hamispróféták módszere az, hogy kötelességeire való figyelmeztetés helyett inkább legyezi az embert, s említettük, hogy a vallás a gyakorlatban az ember három fő szenvedélye, az önzés három törzsmegnyilvánulása elleni küzdelemben áll. A protestantizmus, noha vallásnak, sőt megjavított vallásnak nevezte magát, mégis e veszedelmes szenvedélyek elleni küzdelem helyett egyenesen a concupiscentia oculorum [szemek kívánsága], concupiscentia carnis [nemi önzés] és a superbia vitae [lelki önzés] szolgálatába állt és e rút szenvedélyeknek az ember lelkében való felkeltése, illetve élesztése (mert felkelteni nem kell, anélkül is megvan) volt a kenyere. Nem nevelte az embereket, hanem hízelgett nekik.

A protestantizmus a reneszánsz kor lanyha, vagy egyenesen bűnös papjainak és szerzeteseinek nem – mint az Egyház – az önmegtagadást és az önuralmat, hanem helyette a megházasodást ajánlotta. A hitújítás azt hangsúlyozta előttük, hogy az örökös szüzesség úgy is lehetetlen, meg hát értelme se sok van. Jobb tehát, ha ők is megházasodnak s a szellemi-erkölcsi igények e leszállítása miatti csalódást vagy szégyent azzal enyhítette, hogy ezzel legalább példát adnak a tömegnek a tisztességes családi életre. Az nem zavarta a protestantizmust az emberi kényelemnek való e hízelgésében, hogy e beszédből lényegileg az következik, hogy nemi tekintetben végeredményben semmi sem tilos.

Ha ugyanis a szüzesség lehetetlen s lehetetlen még a papok számára is, s nem is éri meg azt a sok küzdelmet, amibe kerül, akkor a házasságtörés is meg van engedve. Annak ugyanis, aki idegen személybe szerelmes, épp oly nehéz törvényes hitvestársa mellett kitartania, mint annak, aki örökös szüzességre vállalkozott, a teljes önmegtartózkodást. Sőt neki még nehezebb, mert ő már kóstolta a nemi örömöket, a szűz pedig nem, és „ignoti nulla cupido” [amit nem ismerünk, arra nem vágyakozunk]. Ő már szabad utat engedett nemi ösztöneinek, a szűz pedig még nem, s világos, hogy könnyebb fent maradni annak, aki még nem is volt lent soha, mint annak, aki már egészen megszokta a lefelé járó utat.

De ha elismerjük, hogy a papoknak lehetetlen az örökös szüzesség, akkor azoknak is szabad erkölcstelenkedni, akik csak 30-40 éves korukban jutnak abba a helyzetbe, hogy megházasodhatnak. Hiszen ha az örökös szüzesség lehetetlen, akkor a 30-40 éves korig tartó szüzesség épp úgy az. Hát még mennyire szabad akkor homoszexuálisnak lenni s az ösztönöknek ez irányban is szabad folyást engedni! Hiszen aki ilyen hajlamú, nem tehet róla, hogy ő ilyennek született, s ráadásul az ilyenek nemi ösztöne még sokkalta erősebb is, mint a normális embereké. A papok, szerzetesek szüzessége lekicsinylésének vagy egyenesen lehetetlenné nyilvánításának tehát ilyen „csekélyek” és „mellékes” jelentőségűek a logikus, szükségszerű következményei.

A szüzesség nehézségein a szüzesség elvetésével segíteni épp olyan eljárás, mint ha valaki egyes romlott korok szinte intézményes és mindennapi házasságtörésein azzal akarna segíteni, hogy eltörli a házasságot és behozza helyette a többnejűséget vagy a szabad szerelmet. Mindkét bajnak az erkölcsök megnemesítése, a hit megerősítése, az önmegtagadás hirdetése, a bűnösök korholása és felemelése az orvossága, nem pedig annak megállapítása, hogy igazatok van, nincs is az önmegtagadásra semmi szükség, ezt csak a pápák önzése és uralomvágya találta ki azért, hogy annál könnyebben és biztosabban uralkodhassanak rajtatok. Tehát tulajdonképpen csak nagykorúságtokat, az ember legnagyobb kincsét, a szabadságot vívjátok ki magatoknak akkor, ha megszabadultok a mesterségesen, ravasz számítással belétek nevelt előítéletektől és „bátran” megházasodtok. Nem a tipikusan hamispróféta beszél-e így? (A békepapok is így beszéltek, mintha a békepapsághoz bátorság kellett volna.)

A Bibliát tartották kezükben e hamispróféták s handabandázásuk közepette egy cseppet se zavarta őket, hogy a Biblia a leghatározottabban a szüzesség mellett szól. Vajon maga Krisztus Urunk megházasodott-e, tehát szükségesnek tartotta-e, hogy példát adjon nekünk a keresztény családi életre? Pedig másban mindenben példát adott. (Mint látjuk, a nemi önmegtartóztatásban is.) Vajon anyjává is nem olyan nőt választott-e, aki mikor már megtudta, hogy méhében fogant, még akkor is azt merte mondani az Isten angyalának, akiről tudnia kellett, hogy lelkébe lát s így valótlant hiába mond neki: „Én férfit nem ismerek.” (Lk 1,34) Vajon nem hangsúlyozza-e Szent Pál is, hogy ő tisztaságban él (1Kor 7,8) és hogy a szüzesség szebb, biztosabb, tökéletesebb, Isten előtt kedvesebb állapot, mint a házasság? (1Kor egész hetedik fejezete). Nem ajánlja-e ugyanezt Jézus maga is (Mt 19,12)?

Igaz, hogy azt mondja, hogy csak az fogja fel, aki fel tudja fogni (Mt 19,11), ámde az Egyház se kényszerít senkit arra, hogy pap legyen, vagyis hogy az örökös szüzességet „felfogja”, hanem csak azt írja elő, hogy papok csak azok legyenek, akik fel tudják fogni. Igaz, hogy azt is mondja a Szentírás, hogy jobb megházasodni, mint égni (1Kor 7,9), de viszont az is igaz, hogy ha valaki már elhatározta magát, hogy inkább ég, mintsem megházasodik (akár könnyelműségből történt ez az elhatározás, akár Isten iránti nagylelkűségből), annak most már kötelessége akár égni is (s erre az égésre annál szívesebben elhatározhatja magát, mert nem ingyen ég, megkapja majd érte a jutalmát), és az is igaz, hogy égni is jobb, mint vétkezni és elkárhozni, azaz örökre égni.

Az is igaz, hogy a Szentírás nemcsak a papnak, hanem még a püspöknek is megengedi a megházasodást, de igaz az is, hogy ezt akkor engedte meg, mikor még nem fiatal koruktól kezdve nevelték papoknak a papokat, hanem meglett korban, sőt az öregek közül választották ki őket az apostolok. Világos tehát, hogy így alig választhattak nőtleneket. Azonkívül ne feledjük, hogy Krisztus Urunk azt is mondta, hogy emberek is tehetnek megszorításokat, megkötéseket az Egyházban, és ez olyan, mintha ezeket a megkötéseket, ezeket a tilalmakat ő maga állította volna fel. (Mt 18,1-8) A protestáns hamis próféták tehát akkor és annak ellenére engedték meg a papoknak és szerzeteseknek a megházasodást, mikor az Egyház ezt nekik megtiltotta, és noha ez a tilalom teljesen az Evangélium szellemének megfelelően történt.

Ezzel szemben ez a hamispróféták adta engedmény mennyire evangéliumellenes szellemben történt! Nemcsak az Egyház iránti engedetlenség miatt, mely az Evangélium szellemével merőben ellenkezik, hanem főként azért, mert ez a megengedés a szüzesség lekicsinylése, kicsúfolása, sőt lehetetlennek mondása közepette történt. Az Evangélium a házasságot csak a szüzesség magasabbrendűségének hangsúlyozása közepette azok számára helyesli, akik alig bírnak a testükkel. (Mivel az emberek 90%-a alig bír, azért a házasság, noha a szüzességnél alacsonyabb rendű, nem szégyen, nem is kereszténytelen, hanem emberi dolog. Ami pedig emberi, az keresztény is.)

Semmiképpen sem keresztény dolog azonban a házassággal szemben a szüzesség kicsúfolása, lekicsinylése, kifigurázása, nevetségessé tevése és a mesék világába való utalása. De a protestantizmus – igazi hitetlen módra – ezt tette. A protestánsok és pamfletjeik nem a szüzesség magasztalása és az emberi test gyarlóságának hangsúlyozása közepette és címén mondták megengedettnek, sőt jónak a házasságot, mint a Szentírás, hanem annak hangsúlyozásával, hogy örökös szüzesség emberek közt nincs, nem is lehet. Szükség sincs rá, de nem is létezik. Aki állítja magáról, képmutató. Vagy az erő és egészség fogyatékossága s ezért sajnálatra való, vagy pedig hazug képmutatás s ezért megvetésre méltó.

Arra, hogy ez Istennek hozott hősi áldozat is lehet, mert az erős hit és a mennyek országában való tántoríthatatlan remény gyümölcse, arra ők nem is gondoltak. Úgy látszik, ilyen erős hitük nekik sohase volt. Nem tudták feltételezni tehát másban se. Cinikusok voltak, nem hittek a nemesben és az erényben. Ebben is olyanok voltak, mint a marxisták, akik szintén nem tudják elképzelni, hogy lehessen olyan kapitalista, akinek kezében van a tőke, tehát a lehetőség a munkások kizsákmányolására és mégse zsákmányolja ki őket. Ők (nem hiába többnyire zsidók hirdették), úgy látszik, az ő helyükben feltétlenül kizsákmányolnának, mert önzetlenségre, önuralomra sohase tanították őket.

De a protestáns hamis próféták nemcsak a lecsúszott papoknak és szerzeteseknek hízelegtek – feddés és buzdítás helyett – a concupiscentia carnis [nemi önzés] terén, hanem az átlagembernek, a tömegeknek, a házasoknak is. Ezeknek a válást és válás után az újraházasodást engedték meg annak ellenére, hogy az a Biblia, amit a kezükben tartottak és amelynek meg nem tartását a régi Egyháznak és papságának vetették szemére, semmit se tilt meg olyan világosan és olyan sokszor, mint éppen ezt. (Mt 5,32, 19,3-9, Mk 10,2-12, Lk 16,18, Róm 7,23, 1Kor 7,10-11; 7,39) A Szentírásban hét különböző helyen van megírva a legvilágosabban és legfélreérthetetlenebbül (úgy, hogy másképpen nem is lehet magyarázni), hogy házasságtörés esetén különválhatnak a felek, de az elválás után soha és semmiféleképpen se köthetnek újabb házasságot addig, míg elvált hitvestársuk életben van. Ha megteszik, újabb házasságuk közönséges paráználkodás. A katolikus Egyház e szentírási tilalom miatt képes volt egész Angliáról lemondani, mintsem VIII. Henriknek megengedje a Boleyn Annával való paráználkodást elvált felesége, Aragóniai Katalin életében. Ellenben a protestánsok kivétel nélkül minden felekezete és a görögkeletiek is megengedik mindig, valahányszor a polgári egybekelést az állam megengedi.

Ha felvilágosítást kérünk tőlük, hogyan lehetséges ez, azt felelik, hogy a házasság felbonthatatlanságához ők épp úgy ragaszkodnak, mint a római Egyház, sőt annál még jobban is, mert ők „örökre” felbonthatatlannak tartják, míg mi – mondják ők – azt tartjuk, hogy a halál felbonthatja, de vannak házasságok, melyek már pokollá váltak s a pokolból embertársainkat kiszabadítani felebaráti szeretet, s ilyenkor nincs is már semmi értelme a kényszerítésnek. Az ilyen házasság már úgyis régen felbomlott, mert a szükséges hitvesi szeretet legyőzhetetlen gyűlöletté változott. Nem mi bontjuk hát fel – mondják –, hanem csak a tényt vesszük tudomásul.

Mikor egy nem is kálvinista, hanem „csak” lutheránus hívő és jóravaló fiatalembert arra figyelmeztettem, hogy ez az érvelés – mondjuk – nagyon ügyes, csak az a baj, hogy a Bibliával, Krisztus tilalmával ellenkezik, azt felelte, hogy „ebben Krisztus Urunk is tévedett”, s ezzel ugyancsak bebizonyította, mennyire igazunk volt az előbbi fejezetben, mikor azt mondtuk, hogy a protestantizmus letért a tulajdonképpeni hit talajáról.

E fiatalemberben még szép volt, hogy feleslegesnek tartotta a képmutatást s nem a Bibliát próbálta a maga módjára magyarázni, hanem nyíltan megmondta, hogy neki a Biblia se számít. (A Krisztus Urunk ugyanis, aki ebben a dologban tévedett – még ha másban semmiben nem fordulna elő ez a kellemetlen dolog, csak egyedül ebben –, már semmiképpen sem lehet Isten.)

Egyszer egy annyira kálvinista tanárt helyeztek abba az iskolába, melyben működtem, hogy még az iskola hazafias ünnepélyén mondott beszédét is azzal fejezte be, hogy „ámen”. Noha a protestánsok a jó modorukról jellegzetesek, ő annyira félszeg vagy fanatikus volt, hogy nekem, a papnak, be se mutatkozott s így hónapokon át üdvözlés nélkül kerülgettük egymást. Mikor megtört a jég és jóban lettünk, látva bibliásságát és hogy igazabb lelkű ember, mint az átlag, egyszer azt mondtam neki: Bebizonyítom, hogy maguk lábbal tapossák a Szentírást. „Hogyhogy” kérdésére kezébe adtam az imént elsorolt hét, a házasság felbonthatatlanságát hangsúlyozó szentírási helyet. Átvette s azt mondta, hogy áttanulmányozza. Utána hónapokig csönd. Végül megkérdeztem, áttanulmányozta-e már. Igenlő válaszára megkérdeztem, mit szól hozzá. Azt felelte, hogy ezeken a helyeken valóban tagadhatatlanul azt kívánja a Biblia, amit én állítok. Mielőtt azonban végleges állást foglalna a kérdésben s felekezetét elítélné, még meg akar kérdezni a dolgokra vonatkozólag egy református lelkészt is. Újabb csönd hónapokon át. Végül megint én voltam kénytelen megtörni a csendet, s megkérdezni, kérdezősködött-e már s mit válaszolt a lelkész: „Semmitmondó, üres szólamokkal akarta a dolgot elintézni!” – válaszolta elítélő, szinte megvető hangon.

Egyéb következménye nem is lett a dolognak, sőt a tanár úgy is halt meg, mint kálvinista. Én se mondtam neki, miért nem tér meg, mert tudtam, hogy csak az „áttérés” megy igen könnyen, a megtérés, kivált komoly, értelmes emberben, hosszú évek munkája. Kíméletből még azt se hoztam neki elő soha, hogy miért nem vonja le a következtetést abból, amit megállapított. Az az eredménye azonban így is megvolt a dolognak, hogy az illető azóta igen sokszor fordult hozzám vallási és egyéb kérdésekkel s válaszom ellen sohase volt kifogása, sőt úgy láttam, úgy fogadja mindig, mint végleges és eldöntött igazságot.

A concupiscentia oculorum, a vagyon utáni rendetlen és bűnös vágy terén éppúgy a hamis próféta gyászos szerepét játszotta a protestantizmus, mint a test kívánsága, azaz a nemiség terén. Szintén nem nevelte, nem buzdította, nem korholta és nem az önuralomra figyelmeztette híveit, hanem itt is a csábító dicstelen szerepét vállalta. Mint a kommunisták a proletárokat, ő is egyenesen ráuszította a hívőket a papok vagyonára. A tízparancs azt mondja, ne kívánd más mezejét, a protestantizmus a tízparanccsal (Bibliával) kezében egyenesen megkívántatta velük a másét. Ez a más egyelőre még csak az Egyházra szorítkozott, illetve a papokra (mert az Egyház vagyonát a papok vagyonának nevezte, hogy hatásosabban és kisebb lelkiismeret-furdalással kívánja meg a hívő ezt a vagyont), de nem maradt meg csak a kívánságnál, hanem ténylegesen is teljes egészében birtokába vette ezt a vagyont mindenütt, ahol elvégezte a „hitjavítást” (csak ekkor a vagyont nem a parasztok, hanem az urak kapták). 1600 körül nálunk is alig volt már vagyon az Egyház kezében. A vagyonnal együtt maga a papság is úgy eltűnt, hogy még a Dunántúlon is alig volt megye, melyben kettőnél több plébános volt, de sok helyen, például Fejér megyében, sőt a nagy Somogyban egy se volt.

Érdekes, hogy a főpapság és a kolostorok vagyonát vették el, mégis a plébánosok tűntek el. Mivel ugyanis észrevétlenül eltűnt „a papok” vagyona, eltűntek a papnevelő intézetek is (majdnem száz éven át egyetlenegy se volt az egész országban, Erdélyben sok száz éven át nem volt). Jól láthatjuk belőle, milyen jövő várt volna az Egyházra, ha a Habsburgok képében nem akad pártfogója, de láthatjuk azt is, hogy a „papi” vagyon és az Evangélium sorsa milyen szorosan összefügg és aki ezt a vagyont elirigyli „a papoktól”, az tulajdonképpen az Evangéliumot irigyli el az emberektől, attól fosztja meg a népet és az országot.

Minek a papoknak az a nagy vagyon? – kérdezték és kérdik még ma is. Kövessék Jézus példáját és az evangéliumi szegénységet és járjanak ők is az apostolok lovain, mint Jézus és apostolai is gyalog jártak.

Azt azonban elfelejtették és ma is elfelejtik, hogy az Evangélium és Jézus példája a hívőknek is szól, nemcsak a papoknak, mert nincs külön Evangélium a papok és külön a papok „jóakarói” számára. Azt is elfelejtették, hogy ha, a papoknak felesleges, sőt káros a vagyon (de a protestánsoknak is felesleges és káros, mert őket éppúgy akadályozza az üdvözülésben, mint a papokat), annál szükségesebb az Egyháznak, s ők ezt a vagyont nemcsak a papoktól, hanem az Egyháztól is elrabolták. (Ha csak a papoktól vették volna el, nem lett volna olyan nagy baj.)

Ha csak arról lett volna szó, hogy a papok kövessék az Evangéliumot, akkor nem az Egyház vagyonát kellett volna elvenni, hanem olyan reformokat életbe léptetni, hogy az a vagyon ne a papok kényelmét és fényűzését szolgálja, hanem valóban az Evangéliumot. Láttuk, hogy a jó I. Ferdinándnak erre is gondja volt végrendeletében.

Ezt a reformot természetesen nem lehetett volna úgy elintézni, hogy mivel ez a vagyon a papoknak árt, azért legyen inkább a földbirtokosoké. (Azoknak, úgy látszik, nem árt. Azok nem lesznek tőle kényelmesek, se fényűzők. Vagy pedig azért, mert a földbirtokos kényelme és fényűzése evangéliumi, csak a papoké nem az.)

Az se lett volna megoldás, hogy maradjon az a vagyon az Egyházé, de jövedelme hovafordításáról ne a papok, hanem a világi urak rendelkezzenek. Ez ugyanis először valóban evangéliumellenes, mert Jézus az Egyház kormányzását az apostolokra (és utódaikra) bízta, nem pedig a fejedelmekre vagy földbirtokosokra, világos tehát, hogy rájuk bízta az Egyház vagyonával való rendelkezést is, másodszor pedig talán nem szükséges bizonyítanunk, hogy világi kezelés alatt az a vagyon még kevésbé szolgálta volna az Evangélium ügyét, mint papi kezelés alatt.

Milyen cinizmus az is, hogy „hitjavítás” képében a hívek, akiknek tanítását az Evangélium a papokra bízza, adnak oktatást a papoknak az Evangéliumról. Ennek alapján szegénységet követelnek minden paptól, melyet az Evangélium csak ajánl, nem pedig követel, de ugyanekkor kifogásolják benne a nemi életnek azt a tilalmát, melyet az Evangélium szintén ajánl. A vagyont, illetve azt kifogásolták, miért nem követi minden pap parancsként azt, amit az Evangélium csak ajánl, az erkölcsi tisztaságot illetően pedig az volt a baj, miért írja elő az Egyház kötelezően a papságra, mikor az Evangélium csak ajánlja.

De különösen cinizmus azon a címen követelni a papságtól az Evangéliumtól nem követelt, hanem csak ajánlott szegénységet, hogy az a vagyon a papok, illetve az Egyház helyett azoknak a földbirtokosoknak a kezébe kerüljön, akiknek ugyanezt a szegénységet az Evangélium éppúgy ajánlja, mint a papoknak, s akik már meglevő vagyonukhoz még többet akarnak szerezni! Tehát a hitújítók azért figyelmeztették a papságot a szegénység egyébként nem létező kötelességére, hogy ők maguk ettől a szegénységtől még jobban eltávolodhassanak. Ne feledjük ugyanis, hogy a hitújítás korában a lázadók nem a hitetlenség vagy a materializmus nevében követelték „a papok” vagyonát, mint ma a bolsevizmus, hanem az Evangélium, a megtisztított, a megjavított kereszténység nevében. Az ő forradalmuk tehát még sokkal képmutatóbb volt, mint a bolsevistáké.

Igen, a hitújítás korában még nem a proletárok, nem a nincstelenek, hanem a gazdagok azok, akiknek már úgy is sok volt, követelték és vették el az Egyháztól a vagyont az Evangélium, sőt a tiszta Evangélium nevében. (Ők úgy látszik, piszkos Evangéliumot is ismertek. Azt, amit a papok hirdettek.)

Felháborodva emelik ki a hitújítás korának protestáns (sőt katolikus) történetírói, hogy mégiscsak tűrhetetlen állapot, hogy a középkorban a föld egynegyed része az Egyház kezében volt, de azon nem háborognak, hogy a király és a főurak kezében pedig legalább a fele volt (mert a köznemesség tulajdonában bizonyára nem volt a föld egy negyede, tehát ugyanannyi, mint az Egyházéban). Ebből a papságtól elvett negyedből azonban akkor még egy talpalatnyit se kaptak a jobbágyok vagy a zsellérek (akkor még – hála a középkori Egyháznak! – zsellérek nem is voltak) és a köznemesek is alig, hanem minden a királyoké és a főuraké lett, tehát azoké, akiknek már úgy is sok volt, s akik ilyen „nemes” indítóokokból hozták be országukba és uradalmaikba a „javított” vallást, „tisztították” meg az Evangéliumot a papoktól rákent piszoktól és szereztek maguknak az Evangéliumtól gyűjtésre ajánlott „égi kincsek” helyett ilyen földi kincseket. Pedig akkor még nem is hangsúlyozták, hogy ők materialisták. Ellenkezőleg: azt mondták, hogy ők „evangélikusok”.

A hitújításig a föld jobbágyainak egynegyed része egyházi birtokon élt. Az alatt a „görbe bot” (a püspök pásztorbotja) alatt szolgált, melyről a középkori jobbágy közmondása azt tartotta, hogy „jó dolog” alatta szolgálni. Most ezek az addig boldog jobbágyok a földesurak egyenes botja alá kerültek, s hogy ez mennyire nem volt jó, mutatják a XVI. századtól kezdve minden országban egymást érő parasztlázadások, melyek jelszava mindig az volt, hogy azt a „szabadságot” követelik, amelyet a középkorban (nálunk „a szent királyok alatt”) élveztek. Addig ugyanis minden paraszt telkes jobbágy volt (s ráadásul egész telekkel) és egy hónapban egy robotot végzett, vagy még annál is kevesebbet, míg a XVIII. században már elérkeztek a szabad költözködési jog megszűnéséhez és a hetenkénti egy, sőt két robotnaphoz, a telkük pedig csak egy negyed, sőt sokszor csak egy nyolcad volt.

De mindez természetes is. Mert igaz, hogy a papságban is megvan a concupiscentia oculorum, azaz az is telhetetlen és mindig többet kíván, hiszen nem lenne ember, ha nem így volna; de világos, hogy nem olyan fokban van meg és nem oly gátlástalanul érvényesül benne ez a szenvedély, mint a királyokban és a földesurakban. Világos, hogy lehet és van olyan földesúr is, aki jobb, mint sok pap, de ez a szabályon nem változtat, s különösen nincs meg a papságban ez a rossz oly fokban, mint olyan földesurakban, akik olyan telhetetlenek, hogy még a másét is és még azt is lenyelik, amit náluk jobb őseik Istennek szenteltek s különösen jobbak a papok az olyan telhetetleneknél, akik emellett még olyan képmutatók és álnokok is, hogy telhetetlenségüket az Evangélium nevében elégítik ki. Lehet-e képzelni veszedelmesebb embert, mint azt, aki nemcsak telhetetlen és rabló, hanem még arról is meg van győződve, hogy az Evangéliumot szolgálja, sőt másokat – és éppen a papokat – tanítja az Evangéliumra akkor, mikor valójában rendetlen ösztöneit éli ki?

Hogy a protestantizmus sikerének fő oka az egyházi vagyon megszerzése, tehát az emberi önzésnek a concupiscentia oculorum alakjában megnyilvánuló formája volt, hogy a fejedelmek így szabadultak meg nyomasztó adósságaiktól, országuk főurait pedig úgy kenyerezték le, nekik is juttattak a koncból, azt még a protestáns irányú történetírás is kénytelen elismerni, sőt kiemelni, annyira tagadhatatlan. De hogy ez az ok olyan meghatározó szerepet játszott a dologban, mint amilyet valóban játszott, azt magam sem gondoltam volna addig, míg a kérdéssel alaposabban nem foglalkoztam.

Bűnből, emberi szenvedély kielégítéséből azonban nem keletkezhetik vallás, azaz istentiszteleti forma és erkölcsi rendszer. A protestantizmus tehát már csak e címen se lehet igazi vallás. Mint ahogyan nem lehet amiatt a szerep miatt se, melyet keletkezésében és elterjedésében a másik fő emberi szenvedély, a concupiscentia carnis játszik. Alapjában a hitetlenség és erkölcstelenség megnyilvánulása volt ez tehát a hit és erkölcs álarcában.

A XVI. századi fejedelmeknek és földesuraknak késői utódai most kezdenek bűnhődni őseik bűneiért. A bolsevizmus ugyanis, mely ma őket űzi el a trónról, illetve most veszi köztulajdonba földjeiket és kastélyaikat s teljes kifosztásukon kívül még rágalmazza is őket és mindent elkövet meggyűlöltetésükre, a hitújítással kezdődött.

Minden hamis próféta hízeleg a gyarló embernek, felébreszti benne a kapzsiságot, hogy megkívánja a más házát és más mezejét, felkelti benne az elégedetlenséget, lázítja, izgatja a más jobb módja, nagyobb vagyona, több életöröme ellen, felébreszti benne a nagyravágyást, hogy ne tűrje a más, a feljebbvaló hatalmát maga felett, hízeleg a szegénynek, a munkásnak, s úgy beszél vele, mintha neki nem is lenne hibája, csak erénye, rágalmazza, a megtestesült ördögnek festi a gazdagokat és hatalmon levőket, mintha bennük jó egyáltalán nem is lenne.

Sokszor, hogy ellenszenvet ne keltsen vagy a törvény erejét magára ne zúdítsa, nem a gazdagok vagy urak ellen általában, hanem csak egy gazdag társadalmi osztály ellen izgat, mely részint vagyona, részint költött vagy tényleg meglevő bűnei miatt a tömegek előtt különösen ellenszenves. Például a nemzetiszocialista mozgalom a zsidók ellen izgatott, azok nagy vagyona és kincsei felosztásának reményét csillogtatta meg a tömegek előtt. A zsidóság vagyonszerzésének igen sokszor erkölcstelen módja még az igazság látszatát is adta jelszavainak. A XVIII. század második felében, a „felvilágosultság” korában a jezsuiták feloszlatásának követelése volt divat. Akkor ők szerepeltek úgy, mint minden rossz és bűn forrása és a tömegek született ellenségei. Akkor az ő nagy vagyonukról és mesés „kincseikről” költött legendákkal keltették fel a tömegek szemei kívánságát.

A hitújítás korában az akkor nagyon gazdag, elvilágiasodott és ezért gyűlölt és irigyelt papság vagyonának elzsákmányolása volt a csalétek. Minek a papoknak vagyon? – érveltek. Kövessék Krisztust a szegénységben! Az eszükbe se jutott az izgatóknak, hogy a főpapok élete nem azért nem krisztusi, mert javadalmaik gazdagok (hiszen épp oly gazdagok voltak a középkor közepének jámborságában is), hanem mert nem az Egyháztól, hanem a fejedelmektől (tehát azoktól, akik a hitújítás idején oly szigorúan bírálják őket) függött a kinevezésük. Tehát ha a bajon segíteni akartak volna, akkor nem a vagyont kellett volna elvenni az Egyháztól, hanem a kinevezési jogot a fejedelmektől, azaz az Egyházat felszabadítani a fejedelmek nyomasztó igája alól. De hát nekik nem is jó papság kellett, hanem csak a rossz papoknak nekik igen jó vagyona.

Végül a kommunizmus képében megjött az a végkifejlet, melyet élesebb megfigyeléssel előre lehetett volna látni. Köztudomású ugyanis, hogy evés közben jön meg az étvágy és az emberi szenvedélyek, ha tárt kapukat találnak, kielégíthetetlenek. Világos, hogy ha már jezsuita, papi vagy zsidó birtok nincs, akkor jön a földbirtokosok birtoka (büntetésül azért, mert a dolgot ők kezdték az Egyház vagyona elfoglalásával), ha elveendő földbirtok már nincs, jön a gyár és a bank (a zsidók büntetéséül azért, mert ők voltak a papok és földbirtokosok vagyona elzsákmányolásának fő szószólói), ha már nincs gyár és bank, jön a „kulák”, azaz a vagyonosabb paraszt, a kisüzlet és a kisüzem, s végül jön minden magánvagyon, tehát még azé is, aki élete végére csak egy kis szerény kunyhót takarított meg magának abból a pénzből, melyet könnyelmű társai elszórakoztak.

Ezt látták meg a siralomházban olyan tisztán a kivégzett nyilas miniszterek, mikor megtagadva protestantizmusukat, visszatértek az Egyházba és megállapították, hogy a kommunizmus tulajdonképpen a reformációval kezdődött.

Persze a hitújítás korának emberei akkor még azt hitték, hogy igazuk van. Minek az a nagy vagyon a papoknak, gondolták. Arra azonban nem gondoltak, hogy eljön az idő, mikor ugyanilyen joggal azt fogják kérdezni, minek az a nagy vagyon a földesúrnak, gyárosnak, sőt a kuláknak?

Az utóbbi száz évben a zsidók voltak a fő forradalmárok, a fő izgatók. Ők se gondoltak arra, hogy azért a keresztények se olyan buták, mint ők gondolják s megtanulják majd tőlük az izgatást ők is, kivált ha a papok ellen való állandó izgatásukkal vallástalanokká teszik őket, s akkor majd lesz olyan forradalom is, mely már azt mondja: Minek a zsidónak az a nagy vagyon? Vegyük el tőle, hiszen úgy is csalással szerezte. Hiszen még az Egyház vagyonát is mindenütt elszedték már, pedig annak ugyancsak nem hányhatták a szemére, hogy ő is csalással szerezte.

Megtaláljuk végül a protestantizmusban a harmadik emberi fő szenvedély, a superbia vitae, az élet kevélysége iránti engedékenységet, sőt még többet: egyenesen a rá való izgatást is. Pedig, az Evangélium szerzője azt mondta: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű.” (Mt 11,29) Jézust ebben utánozni lett volna „evangélikus” dolog. A protestantizmus azonban éppen ellenkezőleg, a kevélység, a tekintélyrombolás képviseletére jött. Szabadságot hirdetett, a nem-szolgálást írta zászlajára, pedig az Evangéliumnak nem az a szabadság az ideálja, melyet az ember a királyok, munkaadók, urak, hanem a saját maga testén és szenvedélyein, köztük éppen a legfőbb bűnön, a kevélységen, tehát az úrtól való szabadulás vágyán arat.

A hitújítás maguk az urak ellen még nem izgatott ugyan, hiszen éppen ezek az urak voltak a megteremtői, hanem csak az Egyház és a papság tekintélye, a lelki hatalom ellen. Azon tekintély ellen tehát, amely fölött igen könnyű diadalmaskodni, hiszen se katonái, se rendőrei, se börtönei, se hóhérai nincsenek, s ezekkel legfeljebb akkor rendelkezik, ha az állam bocsátja rendelkezésére, de viszont a protestantizmus éppen az állammal, annak katonáival, rendőreivel, börtöneivel és hóhéraival szövetkezett ellene az egyházi vagyon koncának odadobása fejében.

Pápa nincs, mondta ez a vallási forradalom. Püspök sincs. Sőt pap sincs. Minden ember pap. Közvetítő Isten és ember között nincs, nem is kell. Hitbeli tanító sincs. Mindenki a maga tanítója. Gyónás sincs. Mindenki egyenesen a mennyei papnak, Krisztusnak gyónik. Megalázkodni senki előtt se kell, csak egyedül Isten előtt.

Lehet-e ennél evangéliumellenesebb tant elképzelni? Mi superbia vitae, ha még ez se az? És persze hamis is ez a tan minden porcikájában. Láttuk, hogy emiatt lett mindenkinek külön-külön vallása s emiatt változott át a vallás olyasmivé, aminek az igazsághoz semmi köze, hiszen annak mindenben ellentéte. De persze magának az Istennek gyónni sokkal kényelmesebb is, mint egy látható papnak, mert Istennel, akit nem látok és ezért azt hallom tőle válaszul, amit magam akarok, mindent úgy intézhetek el, ahogy akarom, s azt hallom tőle kérdésemre válaszként, amit elképzelek. A látható pap ellenben kellemetlenkedik s azt mondja: nem oda Buda!

Isten előtt megalázkodni igen könnyű, hiszen nem látom. Ezért rendelt maga helyett elöljáróul embereket, akiket látunk s akiknek már valósággal kell engedelmeskedni. Azért ezek előtt már igen nehéz megalázkodni. Hát még milyen kellemetlen ez, ha az állam még karhatalmat is ad nekik, mint például a Habsburgok adtak!

A szelíd és alázatos szívű Jézus, aki azt mondta, hogy tanuljunk tőle, azért jött a földre, hogy megtanítson bennünket urat ismerni és engedelmeskedni. A protestantizmus ezzel szemben alázat helyett kevélységre, engedelmesség helyett dacra, önérzetre, szabadságra buzdított. Persze előnye ennek is van – mi az, aminek csak rossz oldala van? – de annyi bizonyos, hogy az Evangélium nem ezekre tanít, az Evangélium nem ezeket az előnyöket hozta és ígérte az embereknek. Biztatni nem is kell senkit se szabadságra, se önérzetre, hiszen ezek tulajdonképpen testünk, az anyag törvényei, melyeknek uralma alatt állunk.

A hitújítás korában az Egyház és a tőle képviselt hit és erkölcs ellen a rosszaság alulról, felülről, sőt magából a papságból egyaránt jött. A papságnak terhes volt Krisztus igája, hisz természetes, hogy gyarlóbb tagjai csak azt érezték, hogy iga, de azt nem, hogy gyönyörűséges és édes. Ez így volt a középkorban is, és így is lesz mindig, mert emberi dolog. A középkorban azonban a rosszaságot elnyomta bennük a fegyelem, a felsőbbségtől való félelem, az ellenőrzés, tehát az a földi hatalom, melyet oly sokan károsnak s nem illőnek tartanak az Egyház kezében, amelyről mi azonban azt állítjuk, hogy egyenesen szükséges.

A hitújítás története is nagyon mellettünk szól e tekintetben. Luther forradalma idején azért burjánzott annyira a bűn és önzés az alsópapság körében, mert nem voltak hatalommal bíró feljebbvalói, nem voltak, akik bűneiket számon kérjék és akik megbüntessék érte.

Ezek az elromlott papok egyenesen terrort fejtettek ki és az új hit szószólóivá lettek, ha valahol az egyházi felsőbbség újra kezdte visszanyerni hatalmát s megpróbálkozott a felelősségre vonással. A gonoszabbak közülük nem is vártak erre, hanem, hogy eleve lehetetlenné tegyék, már akkor az új hit mellé álltak, mikor még az Egyház nem is kérte számon erkölcseiket. Az ember ugyanis nemcsak felelősségre vonói, hanem önmaga előtt se szereti elismerni azt, hogy bűnös. Az a pap pedig, aki az új hit szerint gondolkodott, nem érezte magát bűnösnek. Annak a pápa és a püspökök voltak a bűnösök, nem pedig ő.

Jött aztán a rosszaság kívülről is. Elsősorban felülről: a földesurak részéről. Aki a kor történelmét ismeri, tudja, hogy mindennaposak voltak akkor hatalmaskodásaik. Az erősebb, a több fegyveressel rendelkező elfoglalta a gyöngébb földjét vagy learatta termését, lekaszálta a rétjét. Különösen gyakori volt ez, ha a szomszéd védtelen özvegy volt. De még az özvegyek se voltak olyan védetlenek s még velük se lehetett olyan büntetlenül elbánni, mint amilyen védtelen özvegy ekkor az Egyház volt.

A protestánssá lett országokban minden egyházi vagyon – nemcsak a földek, hanem az épületek, sőt a pénz és a kegyszerek is – mind a királyé és a főnemességé lett és maradt is. Nálunk csak ez utóbbiaké. A pénz és a kegyszerek nálunk is az övék maradtak (hiszen az arany vagy ezüst kegyszereket beolvasztották és pénzt vertek belőlük), az épületek többnyire a törökvilágban pusztultak el, az elpusztítatlan s így még a török világot is túlélt földvagyont pedig a jó Habsburgok szerezték vissza, mégpedig – amennyiben ez még a török kiűzése előtt történt – úgy vásárolták őket vissza. Zálogösszeget fizettek értük azoknak, akik a „naig rablass” [nagy rablás] idején (így hívja a „reformáció” idejét Gersei Pethő János magyar nyelvű végrendelete „Datum Sopronio tizenegyedik napján Januáriusnak 1526”) e birtokokat kezükbe kerítették s utána évtizedeken át használták s így e révén, az elévülés címén már bizonyos jogokat is szereztek hozzájuk.

De nemcsak a birtokokat, hanem még a papi tizedet is kezükbe kerítették ezek az állítólag új hitért buzgó földesurak. Ezt is beszedték továbbra is, csak most már nem a püspöknek, hanem maguknak. Még a tisztán protestánssá lett országokban is, azokban, melyekben írmagja se maradt katolikus papnak, megmaradt végig a tized, csak ott a hitújítás óta a papok helyett a földesurak jövedelme lett. Az emberi önzés ugyanis ilyen. Lemondani valamiről csak akkor tud, ha rákényszerítik. Az Egyház most már nem tudott kényszeríteni. A szegény jobbágyoknak akkor még nem volt szakszervezetük s az Egyház se sztrájkra tanította őket, hanem lemondásra.

Igaz, illett volna, hogy valami hasznuk ebből a nagy „hitbeli” megújhodásból a szegény jobbágyoknak is legyen, de az illem az emberek között csak akkor van, ha illemtanár is van, de annak a kezében is pálca van. Akkor pedig ez nem volt (a tiszta Evangélium szelleméhez, a „szabadsághoz” ez nem illett volna). Így aztán a szegény jobbágyok hoppon maradtak. De ne a földesurakra, mint ilyenekre haragudjunk érte, mert biztosítok róla mindenkit, hogy a földesurak helyében a szegény jobbágyok is éppen így tettek volna. Nem földesúri, hanem emberi gyarlóság ugyanis ez és a jobbágy is éppen olyan ember, mint a földesúr. Csak nála műveletlenebb, kulturálatlanabb, tehát még vadabb és még ösztönösebb.

Ez az igazság. Hangoztatni csak azért nem divat, mert ma már a szegényeknek is épp úgy van szavazati joguk, mint a gazdagoknak, és a szegények sokkal többen vannak, mint a gazdagok, ma már valójában a szegények az urak, hatalomhoz tehát csak úgy juthat valaki, ha nekik hízeleg. Az önzetlenséget, az önuralmat mind a szegény, mind a gazdag, mind a földesúr, mind a jobbágy, mind a munkás, mind a gyáros csak Krisztus iskolájában tanulhatja meg, de természetesen ott is csak keserves, sokszor emberfeletti önmegtagadás árán, s oda még nem jutott el az emberiség, illetve ma már annyira eltávolodott onnan, hogy ezt a munkát nem is becsüli. Mivel maga nem szeret ilyen iskolába járni, ráfogja, hogy maga az odajárás is haszontalan.

Hogy az ember mennyire nem változott négyszáz év óta, mutatja, hogy ahogyan a földesúr, az akkori hatalmas a megszerzett egyházi vagyonból egy négyszögölet se adott azoknak, akiknek legjobban kellett volna, mert addig semmijük se volt, sőt még azt se tűrte meg, hogy legalább annyi hasznuk legyen a tiszta Evangéliumból ezeknek a nincsteleneknek, hogy mivel nincs már püspök, legalább a tizedet se fizessék neki, hanem még ezt a tizedet is behajtotta rajtuk továbbra is, most már a maga részére: éppen így csinált 1945-ben a nép ura, a kommunista párt is.

Ő se fizetett semmit a földbirtokosoknak az elvett földekért, se a kulákoknak a tőlük szerzett „tartalékföldekért”, tehát neki ezek a „felszabadított” földek egy fillérjében se voltak, mégis a „tartalékföldeket” pénzért adta bérbe vagy adta el örök tulajdonul „a szegényparasztoknak” (noha tulajdonképpen örült, hogy nem maradnak megműveletlenül), a földosztás után a földbirtokosoktól elvett földekért is rendszeres törlesztési összegeket kért tőlük, noha a párt már ekkor is jól tudta, hogy a föld nem marad majd a parasztok kezén, hanem kolhozokat csinálnak majd.

A gyárosoktól is kártérítés nélkül vette el a gyárakat és a gépeket s hírverésében a megcsömörlésig hangoztatta, hogy a munkásság részére vette el s így az a gyár most már a munkásé. De vajon kapott-e az így boldogított és most már saját gyárában dolgozó munkás valamit a kommunista gyár bevételéből, kapott-e csak egy fillérrel is több bért, mint előbb, vagy kapott-e legalább csak annyit is, mint azelőtt, mikor a gyár még nem volt az övé, sőt kizsákmányolták benne? Lett-e ebben a saját gyárában, tehát a munkásgyárban, nagyobb beleszólása a gyár üzemébe, termelésébe vagy legalább kisebb lett-e a függősége, a fegyelem, a büntetések szigora, mint hajdan volt, mikor még a gyár nem az övé, hanem azé volt, aki őt kizsákmányolta? Éppen ellenkezőleg.

De nemcsak felülről, hanem alulról is jött terror és erőszak a hitújítás korában az Egyház ellen. A jobbágy, a kisnemes, azaz a gyarló szegény ember épp úgy terrort fejtett ki és jogtalanságokat követett el ellene. Hiszen az egyházi épületeket, melyek közül nálunk a török miatt arra már nem egy elpusztult s így újjá kellett volna építeni, pusztulni hagyta. Nem áldozott semmit, hogy újjáépüljenek.

A papság kipusztulásának, a lelkészi állomások megszűnésének is örült a kisember is, mert így nem kellett tovább papot fizetni, sőt a plébános javadalmát, szép nagy kertjét, telkét – ott bent a falu közepén – néhány hold földjét, rétjét, szőlejét ők kaparintották meg és maguknak művelték. De akinek nem jutott belőle, még az is nyert vele, mert a canonica visitatio [egyházi ellenőrző látogatás] előírása szerint a pap földjeit a híveknek kellett megmunkálni, rétjét lekaszálni, szénáját behordani. Most ettől a tehertől megszabadultak. Ezért pusztult ki a hitújítás korában olyan sok országban és annyira szinte nyomtalanul az egyházi szervezet!

Hogy amit itt elméletben vázoltunk, a gyakorlatban hogy volt, szemléletesen láthatjuk a veszprémi egyházmegye legrégibb (1554. évi) egyházlátogatási jegyzőkönyveiből, melyek ránk maradtak s melyeket dr. Pfeiffer János adott ki (Veszprém, 1947). E jegyzőkönyvek sok helyütt nehezen olvashatók s egyébként is csak a zalai főesperesség területéről maradtak meg. Éppen az én hazámból! Mivel Zala megye ma az ország legkatolikusabb megyéje, azt kell feltennünk, hogy a hitújítás korában még itt lehetett a legkisebb a lelki és anyagi pusztulás. Lássuk tehát, mekkora volt ez a legkisebb pusztulás:

A szülővárosom szomszédságában levő falvak:

Véged. (Ma Zalavég a neve, mert a szomszéd falvak lakói a szép „Véged” név miatt állandóan csúfolták a végedieket.) Csak ennyit mond róla a jegyzőkönyv: „Plébánosa már sok esztendő óta nincs.” (Megmaradt tiszta katolikusnak. Bár népes falu, újra papja csak a XX. században lett.)

Bel. „Nincs papja. Temploma is romokban.” (Ma Zalabér, városias, népes község pappal.)

Dewtk. „Nincs papja. Temploma tökéletesen elpusztult.” (Ma Dötk s ma sincs se papja, se temploma. Ma már egyébként is egészen kis község. Egyébként megmaradt (illetve az ellenreformáció idején visszajött) tiszta katolikusnak, mint a többi említendő község is mind.)

Zalazege. „Plébánosa György nevű s magában véve jó. Templomának nincs előcsarnoka, mert a tolvajok feltörték. A szent dolgok őrizet nélküliek. Temetője sincs. Itt nagyságos Bánffi István úr a patrónus, akinek esküdt felesége van.” (Úgy látszik, ebben az időben ez még olyan nagy urak esetében is, mint nagyságos Bánffi István volt, olyan nagy dolog volt, hogy külön ki kellett emelni. Zalaszeg nevű lakott hely ma nincs. Érdekes, hogy csak a temetőjének helye maradt meg, ami 1554-ben – látjuk – még nem volt.) Atyai eleim e temetőben nyugosznak.

Csafford. „A plébánosnak Balázs a neve és olyan szolgálója van, hogy mindent ő igazgat. A templomnak nincs teteje, temető sincs, a szent dolgok őrizet nélkül vannak, szent olajok sincsenek. Itt mindenki nemes.” (E ma népes és nagy határú Csafordnak ma már nincs se temploma, se papja.)

Koppan. „Plébániája pap nélkül van, a templomnak nincs teteje, temetője nincs, sem kelyhe vagy más egyházi felszerelése.” (Ma Zalakoppány a neve s papja van.)

Istwand. „A plébános neve Péter, szolgálója van. A templomnak nincs teteje, temetője is a pusztulás képét mutatja.” (Ma Zalaistvándnak lutheránus lelkésze és lutheránus temploma van, és noha csak fele lutheránus, csak az van.)

Kethida. „Már sok éve nincs plébánosa. A templom a várban van, melyben a Harsádi (Hasságyi) urak parancsolnak. A hívek szükség esetén a szomszéd plébánosokhoz futnak. (Tehát így „parancsolnak” az Egyházban a Hasságyi urak.) Egyébként kegyuraikkal együtt becsület és értelem nélküli emberek.” (Ma Kehida a neve, Deák Ferenc birtoka volt és plébániája van.)

Cyan. „A plébános neve István, öreg. Szolgálója olyan gonosz, hogy mikor a plébános távol volt, fellázította az egész falut, hogy űzzék el. Itt minden rossz állapotban van. A templomnak egyáltalán nincs teteje, se pedig temetője, a szent dolgok minden őrizet nélkül vannak, sekrestyés nincs, a püspöknek járó díjat nem fizeti, hívásra nem jelentkezik. A kegyúr Csani Ákos, modern gondolkodású ember, a papoknak becsületük van előtte.” (Ma Zalacsány és plébániája van. A megdicsért kegyúr Csányi Lászlónak, a ‘49-es vértanúnak őse.)

Igrich. „A plébános Mihály nevű. Nem jelent meg. Rossz hírű. Szakácsnője és fiai vannak. A szent dolgok őrizetlenek, az Oltáriszentség megújításáról nem gondoskodik. A templom tele van szalonnával.” (Ha tele, világos, hogy nemcsak a plébános, hanem az egész falu erre használja templomát. Papja ma sincs.)

Kapornak mezőváros. „A plébános esperes és neve Balázs. Szolgálója van és fiai. Sem káplánja, sem mestere (kántortanítója) nincs. A hívek gonoszok, az oltárok roskadozóban. Sem a hívek, sem senki nem akart velem érintkezésbe lépni, hogy főpásztoruk akaratát tőlem megtudják. A kegyúr maga az apát.”

A valláserkölcsi állapotok Zala megye egyéb részeiben:

Garabonch. „Ferenc nevű plébánosa megházasodott. Fiai vannak. A templomot nem láthattam, mert nem volt otthon. Kevés jót tudok megállapítani részéről.”

Bakonak. „A plébános neve György. Asszonya van. A hívek megverték (a plébánost). A templomban több mint hatvan darab oldalas, szalonna pedig még sokkal több. Pedig a plébános a vizitátor jövetele előtt figyelmeztette az embereket, hogy vigyék el onnan, mert aki jönni fog, az a főtisztelendő püspök úr embere. Nem törődtek vele, sőt egyesek meg is fenyegettek, ha odamegyek hozzájuk, mások pedig szitkokkal árasztottak el, ha oda megyek.”

Swl (Süly). „Már régóta nincs plébánosa. Nemesek is laknak itt, akik az Egyház javait birtokukban tartják. Nem tudtam összejönni velük.”

And. „A plébános neve Dénes. Együgyű. Oldalasok a templomban.”

Rechie (Nagyrécse). „A plébános neve György. Ünnepélyesen megházasodott, úgy mint a parasztok. Oldalasok a templomban, a temető elpusztulva.”

Bagolia (Bagolasánc). „Plébánosa már nincs már hosszú évek óta (ma sincs még). Egyes itteni nemesek birtokolják az Egyház javait, a nyomorult hívek pedig a szomszédos plébánosokhoz szaladnak, ha szükségük van rá.” (Népe a mostani kommunizmus alatt megható jóságról és hithűségről tett tanúságot.)

Zentmiklós (Somogyszentmiklós). „Falu Kanizsa mellett, Both György és mások tulajdona. Az utóbbi időben már két plébános is meghalt itt, akiknek javait és személyes tulajdonát Szentgyörgy vára részére foglalták le. Ezért nincs plébánosuk s így nem is tudnak szerezni. Minket magunkat is átkoztak itt és farkasoknak szidtak, annyira meg van már ez a vidék mételyezve a lutheránusoktól.”

Kanisa. „A plébános neve Dömötör. Öreg már, de fiatal feleséget szerzett. Két szín alatt áldozik. A káplánnak sincs karinge, a szentséget csengő és minden külső tisztelet nélkül viszi a beteghez. A plébános nem jelent meg előttem, nem tudtam meginteni. A templomnak nincs teteje, sem temetője. A kegyúr a nagyságos Nádosdi úr.”

Pamlen (Palin). „A plébános neve János. Éppen nem jó. Mindig kereskedik. Mindenben paraszt módra viselkedik, az emberek botránkozására. Elszökött, nehogy találkoznia kelljen velem. A templom teljesen elhanyagolt, temető nincs, szentséget nem tudtam találni. A kegyúr Nádosdi.”

Gelse. „A plébános neve Péter. Prédikál, a szent dolgokat szép rendben tartja, azonban megesküdött a feleségével és mikor Kanisa várába meghívták, két szín alatt áldozott. Kegyura a nagyságos Nádosdi úr.”

Kerecen. „A plébános neve György. Szakácsnője és fia és lányai vannak. A szentségeket nem őrzi. Temető nincs. Itt minden ember nemes, akik az egyházi interdiktummal [kiközösítéssel] nem törődnek, harangot nem használnak, maguk, temetik el halottaikat, misére nem járnak.”

Homokkomar. „Plébánosa nincs a rossz kegyurak, Semini (Semjéni) Ferenc és János miatt, akik itt laknak és Domoniani (Domonyai) Péter miatt, aki a közeli Szentmiklóson lakik. Ezek az Egyház pénzét és művelhető földjeit erőszakkal elfoglalták és használják. Visszatartják azt a húsz köböl bort is, ami a plébánosnak jár, az Egyház malmát is birtokba vették, a halastavat pedig elpusztították. Már a plébánost is gyötrik. Vannak itt olyan megholtak is, akiknek javait és felszerelését erőszakosan, sőt dühvel azonnal szétosztották maguk közt, de oly elvetemülten, hogy még akkor, mikor a holttest a házában volt, már az összes fellovalt fegyveres jobbágyaikkal bekerítették a házat és éjjel-nappal őrizték” (hogy a rokonok semmit el ne vihessenek a hagyatékból). Az ezután következő rész nehezen olvasható, de az vehető ki belőle, hogy a nemesek egyike a más feleségét egyik plébánoshoz vitte be. (A plébános panaszolta a vizitátornak.)

Rigialch (Rigyác). „A plébános neve Péter. Elég rossz. Szakácsnéja van és fattyai. A ház, amelyben lakik, olyan mint a disznóól. A híveket nem hívja össze.”

Zentgierg. „Leányegyház. Egyházilag a keresztúri apátsághoz tartozik. Földesura a nagyságos Nádosdi úr. Templom van, de a disznó oldalasok őrzésére szolgál, sőt mint a mészárszékben, marhahús lóg benne. Temetője nincs. A polgárok nem voltak hajlandók megjelenni, hogy beszélhessek velük.”

Zentmihal. „A plébános neve Tamás. Szakállas, de egyébként jó ember, aki az anyjával van. Üldözést szenved a patrónustól, Zele Jakabtól, aki az Egyház kamatra kiadott pénzét és földjeit elfoglalta és a plébánost, mikor ez ügyben nála könyörgött, gyalázta s azzal fenyegette meg, hogy ellátja a baját. A plébánialak, mely azelőtt jó karban volt, teljesen szét van dúlva és elpusztítva e nemes ember miatt, mert az előbbi plébánost már elűzte és a jelenlegi is elhatározta már, hogy eltávozik. Ugyanez az Egyház szőlőjét is elfoglalta már és azóta már tovább is adta másnak. Ugyanezen Egyház egy másik szőlőjét két másik nemes, polyai Bán Dömötör és Ventei Gábor foglalták el és nem mutatkoztak hajlandónak arra, hogy eljárásuk törvényességét illetően megbeszélést folytathassak velük.”

Mezele (Neszele). „Mióta a törökök itt jártak, azóta nincs plébánosa. Az Egyház földjeit, kamatra adott pénzeit elfoglalta Terwk (Terjék) Pál.”

Olach (Olah, Zalaegerszeg mellett). „A plébános neve Miklós. Öreg. Itt is minden rosszul van. Temető nincs, a templom tető nélküli, a szentséget nem őrzik.” Mindezt latinul írja a vizitátor. Aztán bosszúsan hozzáteszi magyarul: „Ki aggót az binbewl.” (Ti. a vén plébános. Csak azért nincsenek más bűnei, mert már aggastyán.)

A bűnből már kiaggott öreg mellett íme egy fiatal:

Zompach. „A plébános neve Péter. Termetére túlságosan gyerek. Szegény, mint a templom egere, de szakácsnője és gyerekei vannak. A templomot gyalázatos állapotban tartja. Az Oltáriszentség szétszórt apró darabjait legyekkel és porral keverve találtam a szelencében. Se jóságnak, se erénynek nyoma sincs e helyen. Tonzúrája [kiborotvált feje teteje] sincs. A polgárok közül senkivel se tudtam beszélni.”

Henie (Henye). „A plébános neve István. Szolgálója és gyerekei vannak. A templomba nem volt módunk belépni. Itt is alig van valami jó.”

Nemes Apáti. „A plébános neve Lőrinc. A templom tető és temető nélkül, a szent dolgok őrizetlenül.”

Zent András. „A plébános neve Benedek. Egészen rossz. Szolgálója és gyerekei vannak. Esperesének nem engedelmeskedik, hívásra nem jelentkezik. De a más plébánosok jogaiba beleavatkozik.”

Egyáltalán nincs már plébános a következő helyeken: Peleske, Zentmihal, Bebes, Terpend, Kalos, Bezeréd, Gyvres (Gyűrűs) Veged, Orbánusfalva és másutt. (Bezerédet kivéve, ma sincs pap egyik helyen se.)

Jellemző, hogy ahol még legnagyobb rend van, ott is így fest a dolog:

Noa (Nova). „A főtisztelendő veszprémi püspök úr birtoka. A plébános és esperes neve Péter. Szakácsnője van és fiai, egyébként kifogástalan az isteni dolgokban.”

De már Bakon a plébános, akinek neve Pál, „minden becsület híján van. Temető nincs, a templom fedetlen. A polgárok nem jelentek meg”.

Seyter (Söjtör). „A plébános neve András. Szakácsnője van, titkos lutheránus, nyilvánosan gyónik, mindenben a parasztok módjára és két szín alatt áldozik. A főpásztor emberei előtt azonban mindent tagad. Hazug. Azelőtt Galambokon volt plébános.”

(T)ophe (Tófő). „A plébános neve Gergely, öreg. Szakácsnője van. A templom tető nélküli, sekrestye nincs, a szentséget nem őrzi, a temető elpusztult, a hívek rosszak.”

Zentkozmadomian (Szentkozmadombja). „A plébános neve Mihály. Részeges, összeférhetetlen. Panaszra jöttek ellene a polgárok, hogy szakácsnője van stb.”

Zentandras. (Ez már egy másik Szentandrás.) „A plébános neve László. Megházasodott. A temető elpusztult, a templom tele oldalasokkal.”

Karozzfalwa. „A plébános neve Mihály. Öreg. Egészen jó. A templom azonban tele oldalasokkal és bűzlik. Van itt egy Taba Ferenc nevű nemes patrónus, akit nagyon gonosznak mondanak. Nem engedte meg a polgároknak, hogy velem beszéljenek.”

Kwtosi zentpeter. „Meghalt itt egy Miklós nevű plébános. Végrendeletet hagyott hátra, melyben a kegyuraknak és a püspöknek is hagyott valamit. A nagyságos Bánffi László úr azonban mindenét elvitte.” (Pedig bizonyára azért hagyott végrendeletében még neki is és öntött a Dunába vizet, hogy legalább a többi vagyonát arra vagy azoknak hagyhassa, akiknek akarja. De hát így se volt irgalom.)

Becwegie (Bölcsvölgye). „A plébános neve Tamás. Részeges, nyomorult. Még keresztkútja sincs. Az Oltáriszentség apró darabokban. Már fél éve vagy még több, nem konszekrált [nincs átváltoztatva, azaz nincs Oltáriszentség].”

Zentiwan. „Notandum: A Bálint nevű plébános nyilvános fajtalankodó annyira, hogy ugyanabban a házban (szobában), melyben mindnyájan voltunk, igazi fajtalan képpel nem szégyellt az ágyasával hálni.”

Így és ezért lett tehát Magyarország a XVI. század folyamán protestánssá. Látjuk, hogy nemcsak a papok voltak rosszak, sőt a papok is csak azért tudtak így elfajulni, mert mindegyik ember, minden és mindenki rossz volt. Nem volt rend és törvény. Az Egyház tekintélyét megsemmisítették, vagyona elrablásával pedig a papnevelést és új papokba jó szellem öntését is lehetetlenné tették.

Látjuk, hogy az általános eldurvulás és rosszaság hozta létre a reformációt. Olyan állapotok között, mint amilyenek akkor voltak, nem is maradhatott meg a pap papi erkölcsi színvonalon. Ha igen, katakombaéletre volt kárhoztatva.

De a testi-lelki pusztulás mellett is megtaláljuk a jót és láthatjuk, hogy az Egyházban mindig, még ilyen siralmas körülmények között is vannak szentek.

Azeag (Szilvágy). „Georgius plebanus totus bonus: a plébános egészen jó.”

Merenie (Merenye). „Michael plebanus totus bonus.”

Kerestwrb an (Murakeresztúron) is a káplán a legjobb rendben tartja a templomot és a szentségeket.

De nemcsak a szemek kívánsága, a test kívánsága és az élet kevélysége hozta létre a protestantizmust, hanem ott volt a bölcsőjénél, sőt egyenesen apja volt a gyűlölet is, az egész kereszténység alaptörvényének, a szeretetnek az ellentéte. De ezzel már külön fejezethez jutottunk el.

A hitújítás erőszakos forradalom volt

Amit Isten alapít, nem romolhat meg, s ha megromolhatna, akkor se ember lenne hívatva megjavítására. De ha mégis ember lenne rá hívatva, kétségtelenül keresztény módra, az Evangélium szellemében, szeretettől áthatva és keresztény alázatossággal kellene tennie, ha műve Isten akaratából történne. A hitújítókban azonban úgy tombolt a gyűlölet a pápa, a püspökök, a szerzetesek ellen, akár a múlt század forradalmainak vezéreiben a „zsarnokok”, a bolsevikokban a kapitalista „kizsákmányolók” ellen.

Minden szavuk, minden soruk bizonyítja, hogy a „reformátorokat” nem szeretet, hanem a legféktelenebb gyűlölet vezeti, micsoda féktelen bosszú tombol például Luther irataiban és egész egyéniségében! Egyes iratai a világirodalom legdurvább, legszenvedélyesebb elmetermékei közé tartoznak.

„Az ördögtől alapított pápaság ellen” című műve példátlan szenvedélyességéről még a pápai tévedhetetlenség dogmájának el nem fogadása miatt később az Egyháztól elszakadt Döllinger (Luther, 48. o.) is azt írja, hogy „alig lehet másképp megmagyarázni, mint azzal a feltevéssel, hogy Luther nagyrészt a részegítő italok okozta mámor állapotában írta”. Schön: Dr. Martin Luther von dem Standpunkte der Psychiatrie beurteilt” [A pszichiátria nézőpontjából Dr. Martin Luther megítélése] című művében (Bécs, II. kiadás, 1876., 14-28. o.) azt írja, hogy „Luther ez irat megfogalmazásakor tényleg elmezavar állapotában volt”.

Az se segít, ha tekintetbe vesszük, hogy a kor stílusa is sokkal durvább volt, mint amihez mi vagyunk szokva, mert Luthert kortársai is tűrhetetlenül durvának találták. „Alig tudtam végigolvasni könyveid közül egyet is – írja neki még az az Erasmus is, aki szintén a régi Egyház képviselői és intézményei kigúnyolásában tűnt ki, oly féktelenül nagy bennük az „insaciata conviciandi libido” (gyalázkodás telhetetlen szenvedélye). – Ha csak két vagy három ilyen gyalázkodó iratod lenne, lehetne még azt gondolni, hogy meggondolatlanul pattantak ki belőled, könyved azonban mindenütt átkozódással van tele (scatet undique maledictis). Ezzel kezded, ezzel folytatod, ezzel fejezed be.”

Karlstadt életrajzírója azt írja, hogy hősét Luther még sírjában is „rendszeresen, a legnagyobb rutinnal kifejlesztetten és gonoszlelkűen gyalázta”. Ugyanő Luther polémiájának „megborzasztó keménységéről” ír és azt mondja, hogy „a gyalázkodások, becsmérlések, ferdítések és gyanúsítások újra meg újra feltörő árját zúdította ellenfeleire”. (Barge, Karlstadt, 2. kötet, 223., 275., 445. o.)

Beszélhetünk-e vallásról, Evangéliumról, kereszténységről, sőt másról, mint a düh, a gyűlölet és a harag tisztátalan forradalmáról, mikor a reformáció pamfletirodalmát nézzük s benne olyan gúnyiratokat találunk, melyek címlapján ördögök koronázzák meg a pápát, de tiara helyett éjjeliedénnyel? Vagy mikor ugyancsak ördögök húzzák kordén a pápát, aki előre tartott tenyerén frissen gőzölgő embertrágyát tart (amely bizonyára valamely tisztes „reformátor” élettani működése folytán került Krisztus földi helytartója tenyerére).

Az effajta gúnylapok már előre eldöntik, ki volt Luther és társai. Kálvin ennyire alantas talán nem volt, de egyébként még fanatikusabb, még keményebb, még ridegebb, még kíméletlenebb volt, mint Luther. Genfi uralma pedig a világtörténelem egyik legkegyetlenebb rémuralma volt inkvizícióval, börtönökkel, száműzetésekkel, kínpadokkal és tömegkivégzésekkel.

Hát még a túlzó szekták, a Münzer Tamások és Karlstadtok, milyen rémtetteket és őrültségeket követtek el s mindent tisztán amiatt a féktelen gyűlölet miatt, mely a szeretet vallását annyira megcsúfolva tombolt bennük!

Minden forradalom fő jellemvonása a gyűlölet. Minden sikerét is tisztán a gyűlöletnek köszöni. Hiszen ez adja neki azt az eleven erőt, amely elsöpri a régi világot, a törvény és a megszokás hatalmát. Ez az elsöprő gyűlölet volt a fő ismertetőjele a reformációnak is, de viszont ennek éppen ellenkezője a fő ismertetőjele a kereszténységnek, az Evangéliumnak. S ezt, a gyűlölethiányt, a gyámoltalanságot, a megriadtságot, a gyűlölettel szemben csak sírni és imádkozni, tűrni és megalázkodni tudást éppen ilyen feltűnően megtaláljuk a reformációtól megtámadott régi Egyházban és követőiben.

Milyen könnyű volt például a Skandináv-államokban, Észak-Németországban, Erdélyben, sőt nálunk, Magyarországon is a XVI. század elején megsemmisíteni a katolicizmust! Úgy eltűnt egyszerre, mintha a szél fújta volna el és mintha a reformációnak ellenfele nem is lett volna. A jókkal ugyanis könnyű elbánni. Azok nem tudnak dacolni, gyűlölni. Ők csak szeretni, némán tűrni és imádkozni tudnak.

Öt szájas gonosz, öt szájas forradalmár nagyobb zajt csap és ezért többnek látszik, mint száz csöndes, visszavonuló jó, aki az igazság uralmát és az erkölcsi rend érvényesülését a másvilágtól várja, s aki ott, ahol ordítoznak, szitkozódnak, gyűlölettől tombolnak, halállal fenyegetnek, nem is tehet mást, minthogy csendesen vagy riadtan visszavonul, vagy meghal. De a nagyvilág többnyire még vértanúságáról se tud, mert nem reklámból csinálja, mint a gonoszok, és mert gyűlölettől toporzékoló és zajos ellenfelei nem is tűrik, hogy ő is hallassa hangját.

A középkor katolicizmusával szemben, mely szinte hangtalanul pusztult ki egész államokból, micsoda harmincéves, elkeseredett háborúkat kellett vívni az Egyház támogatóinak akkor, mikor 50-100 éves aléltság után végre meg merészelték próbálni, hogy az elszakadtak egy részét visszavigyék az akolba! Milyen hévvel és milyen gyűlölettel tudtak szembeszállni e kísérlettel az elszakadtak! Hogy lerúgták az angol trónról az utolsó Stuartot, mikor katolikus lett, és mennyire nem kellett a svédeknek se a Vasa-ivadék akkor, mikor már katolikus volt! Szabadságharc elnevezés alatt milyen polgárháborúk törtek ki nálunk is, hol Bocskai, hol Bethlen, hol Rákóczi alatt, nehogy az állítólag oly hőn szeretett haza valahogy újra egyhitű lehessen! Látni fogjuk majd, hogy egész sereg papot gyilkoltak meg dühükben a „vallásszabadság” e hősei Bocskai alatt is, Bethlen Gábor alatt is és Thököly alatt is. A Thököly „szabadságharca” alatt meggyilkolt papi személyek száma húszon felül van, tehát sokkal több, mint akár az első, akár a második magyarországi kommunizmus alatt áldozatul esett papoké.

A „szabadsághős” Bethlen katonáitól kegyetlen és aljas megkínzások után lemészárolt s aztán a pöcegödörbe dobott három kassai vértanú pap esete aránylag még a legismertebb, noha az én diákkoromban még ez se volt benne még a szerzetes gimnáziumban használt történelemkönyvben sem. Ellenben a Bocskai katonáitól 1605-ben két szerzetes társával egyetemben megkínzott kisvárdai pálos plébános (Csaszlay István) meggyilkolását senki se tudja. Még magam se hallottam róla, még negyvenéves koromban se. Ennyire nem foglalkozik a katolikus Egyház önreklámozással!

Csaszlay két rendtársának sikerült megmenekednie a haláltól. Ezek egyikének, aki maga jegyezte fel az esetet (másképpen egyáltalán nem is tudnánk róla), egy Kovács András nevű emberséges kálvinista segítségével (mert világos, hogy nem azt állítjuk, hogy minden kálvinista gyűlöl, hanem azt, hogy a kálvinizmus) sikerült megmenekednie, de Csaszlay Istvánnak kezét-lábát levágták, majd a szomszédos Anarcs nevű faluba hurcolták és az ottani tóba fullasztották. Mindezek Ipolyi Arnold „Nyári Krisztina” című művének 9. oldalán olvashatók. Ezzel szemben egész történelmünk folyamán előfordult-e csak egyszer is, hogy katolikusok követtek el nálunk hasonló gyűlöletre valló mészárlásokat protestáns lelkészeken, tisztán vallási gyűlöletből vagy fanatizmusból?

A XVI. századi protestáns fanatizmusra, még a kálvinista Veress Endre Izabella-életrajzában is találunk példát (248. o.). Azt írja a protestáns szerző itt, hogy Fráter György „feledésbe ment vallástörvények alapján” egy váradi egyházfit, „aki egy pápista asszonyt arcul csapa vala csak azért, mert egy kép előtt imádkoznék”, máglyára küldött. Tehát Veress még ezt az esetet is úgy tünteti fel, mintha Fráter Györgyön és a katolikusokon kellene botránkoznunk, nem pedig a váradi protestáns egyházfin. Pedig hát Fráter György idejében még olyan magyart is törvényesen máglyára lehetett volna küldeni, akinek csak az volt a bűne, hogy ő maga nem imádkozott a kép előtt, nem pedig azt, aki olyan pimaszul kihívó volt, hogy a tőle fennen hirdetett „vallásszabadság” ellenére egyenesen felpofozza azt, aki nem úgy imádkozik, mint ő. Ezt a „buzgó” protestáns egyházfit a protestáns elvek megsértéséért is meg kellett volna büntetni. Világos, természetesen, hogy nem egyenesen máglyával.

Ámde az, aki e máglya miatt Fráter Györgyön vagy a katolikus Egyházon botránkozik, elfogult, mert a kor sajátsága (vagy ha tetszik, bűne), nem pedig Fráter Györgyé vagy az Egyházé. Rámutattunk már, hogy akkor még „hitetlenségért” „ördöggel való cimborálásért” protestánsok is épp úgy kínhalállal büntettek, mint a katolikusok a lopást, sőt házasságtörést is épp oly kegyetlenül torolták meg. Fráter Györgytől vagy az Egyháztól azt kívánni tehát, hogy már a XVI. században úgy büntessen, mint a XX. század büntet, történelmi analfabetizmus.

Aztán az is milyen szégyenletes felekezeti pártosság Veresstől, hogy ennek az egyházfinak bűnhődésével kapcsolatban „feledésbe ment vallástörvényeket” emleget. Hogy lehetne szó feledésbe menésről, mikor 1525-ben hozták a törvényt, hogy „lutherani conburantur”, a váradi egyházfi megégetésének pedig feltétlenül 1551 előtt kellett lennie, hiszen ekkor már Fráter György is meghalt. A törvény elévüléséről tehát még szó se lehet.

Az igaz, hogy a „gonosz” katolikusok csak elméletben voltak türelmetlenek, de a valóságban nem, mert a törvényt nem hajtották végre. Nem hajtotta végre még a kemény Fráter György se. Ha azonban még akkor se hajtották volna végre, mikor azt kellett látniuk, hogy az ő jóságuk miatt a bűnösök olyan elbizakodottakká válnak, hogy egyenesen ők pofozzák meg azokat, akik a törvényt még megtartják, akkor már nem jók lettek volna, hanem gügyék.

A Szentháromság-tagadó Servet Mihály tudvalevőleg nem azért került Genfben Kálvin máglyájára, mert felpofozta azokat a kálvinistákat, akik nem az ő egy Istenéhez, hanem helyette a Szentháromsághoz imádkoztak, hanem egyedül csak azért, mert ő nem imádkozott ugyanezen Szentháromsághoz.

Nálunk a magyar katolikusok jóságából nem feledésbe ment, hanem egészen frissen hozott törvények ellenére is büntetlenül tagadhatták meg Luther és Kálvin követői a Mária-kép előtti imádkozást, s jellemző történetírásunkra, hogy mikor aztán már vakmerőségükben és gyűlöletükben annyira mennek, hogy gyalázzák, sőt ütik-verik azokat, akik még nem eretnekek s ekkor végül egyszer kivételesen a katolikusok is végrehajtják a törvényt egy ilyen pimasz vallási XVI. századi sans-culotte-on [a francia forradalom hívén] vagy bolsevikon, akkor a magyar történetírás az Egyházon botránkozik, nem a bolsevikon, sőt az esetet fel se jegyezte volna, ha nem azt következtette volna belőle, hogy az Egyházon lehet vele ütni, nem pedig a protestantizmuson.

Képzelhetjük, hány ilyen imádkozó pápistákat büntetlenül pofozó „egyházfi” lehetett akkor szerte az országban! Hiszen csak Erdélyben és csak 1551-ig volt Fráter György, s amíg volt is, akkor se volt jelen minden erdélyi faluban. Ha életében csak egyszer is látott volna eretnekégető máglyát, akkor a váradi kálvinista egyházfinak se jutott volna eszébe oly könnyen a pofozkodás.

Protestánsoknak azonban hiába emlegetjük mi itt azt a forradalmárgyűlöletet, mellyel az új hit követői a régi Egyház ellen viseltettek, s hiába akarjuk nekik ebből azt bizonyítani, hogy ez az ádáz gyűlölet nem származhatott nemes forrásból, tehát maga a reformáció se lehetett jó. Ők ugyanis ekkor az inkvizícióra és a Szent Bertalan-éjre gondolnak, büszkén hivatkozva arra, hogy se az egyiket, se a másikat nem ők csinálták, és ha a katolikus Egyház, aki csinálta őket, ennek ellenére is lehet az Evangélium és a benne vezető szerepet játszó szeretet hiteles képviselője, akkor – mondják – a protestantizmus is lehet hitjavítás egyes képviselőinek botlása ellenére is.

Válaszunk: A Szent Bertalan-éji vérengzés a világtörténelem egyik leggyalázatosabb tömegmészárlása volt, azonban nem a katolikus Egyház képviselői rendezték meg, nem is a katolikus tömegek vallási gyűlölete robbantotta ki, hanem királyi, illetve királynői parancsra történt. Még megrendezőjének, Medici Katalinnak a vallási fanatizmusát se bizonyítja, mert hiszen Medici Katalin még katolikus is csak az anyakönyvben volt, nem pedig a valóságban.

Például éppen akkor, mikor a tömegmészárlást megrendezte, adta férjhez Margit lányát – francia katolikusok felháborodása ellenére! – egyenesen a hugenották vezéréhez, Bourbon Henrikhez, mégpedig a pápai diszpenzáció [felmentés] elnyerése nélkül. A fiát pedig előtte minden áron az angliai Erzsébettel akarta összeházasítani, s mikor Erzsébet a vallási különbségre hivatkozott, cinikusan azt felelte neki, hogy majd „térítse át” (már ti. Erzsébet az ő fiát).

Annyira nem volt katolikus ez a Medici Katalin, hogy a párizsi pápai nuncius két évvel a Szent Bertalan-éji vérengzés előtt, 1570 októberében, ezt a kijelentést tette róla Alava spanyol követ előtt: „Medici Katalin még Istenben sem hisz, de nem hisz Istenben azok közül senki, akik az ő vagy fia környezetét alkotják.” (Baumgarten: Vor der Bartholomäusnacht [A Szent Bertalan-éj előtt], Strassburg, 1883., 33. o.)

Ezzel aztán a Szent Bertalan-éj a katolikus Egyház szempontjából el is van intézve, sőt egyenesen katolikusellenes protestáns rágalomhadjárat egyik leggyalázatosabb példájának bizonyul. A Szent Bertalan-éji tömeggyilkosság egyedül Medici Katalin műve, s nemcsak nem katolikus vallási fanatizmusból történt, hanem előidézője még Istenben se hitt komolyan, s előtte és utána is még többször nagyon is jóban volt a hugenottákkal. A felekezeti propaganda a tömeggyilkosság méreteit is eltúlozta, mert 30, 50, sőt 100 ezer áldozatról beszélt, azonban a párizsi városháza fennmaradt iratai az áldozatok eltemetésének költségeiről világosan bizonyítják, hogy összesen 1100 holttestet temettek el, s azok se voltak mind hugenották. (Cimber és Danjou: Archives curieuses de l’ Histoire de France, I. ser. VII., 533. o.)

Ha pedig protestáns részről ellenvetésül azt hozzák fel, hogy a francia katolikusok féktelen protestánsgyűlölete nélkül Medici Katalin nem tudta volna megvalósítani ezt a példátlan protestánsmészárlást, azt feleljük, hogy ez nem igaz, ámde a francia katolikusokat a hugenották részéről ellenük állandóan izzó példátlan gyűlölet és kihívások tették oly elkeseredettekké.

A hugenották részéről akkor már hosszú évek óta mindennaposak voltak az ereklyék, templomok, sőt az Oltáriszentség meggyalázásai, de a katolikusok tömeges legyilkolásai is. Mire a Szent Bertalan-éjre került a sor, arra már például Montgomery marsall egyedül Orthezben 3000 katolikust gyilkoltatott le, a Szent Bertalan-éjt öt évvel megelőzően pedig már volt Nimesben egy Szent Mihály-éj (Michelade) 1567. szeptember 29-én, mikor hugenotta kéztől pusztult el 400 katolikus. Pedig a kis Nimesben 400 áldozat nagyobb gyűlölet jele, mint Párizsban 1100, s Párizsban az 1100 már csak visszafizetés volt Nimesért.

Igaz az is, hogy az Evangélium még a visszafizetést is tiltja, ámde ilyen magaslatra csak egyének tudnak felemelkedni, nem tömegek, s a megbocsátást és az ellenségszeretetet csak a magánéletben lehet és kell gyakorolni, de nem a közügyek intézésében. Ha azok, akik visszafizetni akarnak, előbb gyóntatójukat kérdeznék meg, ha tőle kérnének tanácsot, nem helyeslést kapnának feltétlenül. Még a közügyek intézői is csak akkor, ha a visszatorlás törvényes eszközökkel történnék.

Az orthezi tömeggyilkosság és a nimesi Michelade valóban protestáns vallási fanatizmusból történt, s hogy ennek ellenére még a katolikusok se tudnak róluk, újabb bizonyítéka annak, milyen gyámoltalan az a „kisded nyáj”, melynek Jézus mondja az Evangéliumban (Lk 12,32) az ő követőit és hogy mennyire nem ért ez az önreklámhoz és az öndicsőítéshez. Ez csak némán elpusztulni tud, s nincs, aki haláláért bosszút lihegjen és így újabb gyűlölet és újabb viszályok magvát hintse el Ádám szerencsétlen ivadékai között. A Szent Bertalan-éji véres visszatorlás se történt volna meg Medici Katalin ateizmusa nélkül.

Ami pedig az inkvizíciót illeti, ezt a kérdést „A katolikus hit igazsága” című művemben tárgyalom bővebben s ezért oda utalom a kérdés iránt érdeklődő olvasót. Itt röviden csak annyit jegyzek meg, hogy az inkvizíció veszett híre (még katolikusok körében is) megint csak a forradalmár reklámnak egy nagyszerű bizonyítéka. Hogy az inkvizíció közel se lehetett az a gonosz intézmény, mint amilyennek oly sikerrel elhíresztelték, mutatja a mi Pallas és Révai lexikonunk is.

Mindkettő egyformán távol áll a katolikus szellemtől és a két mű szellemileg annyira rokon egymással, hogy az újabb keletű Révai át is vesz a Pallasból szóról szóra mindent, amiben a tudomány nem változtatta meg azóta felfogását. Az inkvizíció tekintetében azonban – úgy látszik – annyira más lett a tudomány tanítása, hogy míg a Pallas lexikon még rémmeséket közöl a spanyol inkvizícióról, a 30 évvel később kiadott Révai már azt írja, hogy áldozatainak száma egész fennállása alatt vagy 4000-re tehető. E számnál fényesebb cáfolat azonban az inkvizíció állítólagos tömegmészárlására még el se képzelhető.

Tudvalevő, hogy nem a tulajdonképpeni egyházi, hanem a spanyol inkvizíció volt annyira rémes. Most megtudjuk, hogy még ez is csak annyira volt „rémes”, hogy egy évben átlag mindössze 13 embert végeztetett ki (300 évig állt fenn ugyanis). Ha most tekintetbe vesszük, hogy Spanyolország majdnem kétszer akkora, mint a hajdani Nagy-Magyarország, továbbá, hogy régen más törvényszékek is sokkal könnyebben osztogatták a halált, mint ma, végül hogy a spanyol inkvizíció nemcsak az eretnekek, hanem a boszorkányok ügyével is foglalkozott, akiket százával égettek meg például Németország protestáns vidékein is még az újkorban is, akkor azt kell megállapítanunk, hogy még a spanyol inkvizíció is a régi világ legenyhébb és legirgalmasabb törvényszéke volt. Egyébként ezt bizonyítékok nélkül is tudhattuk volna, hiszen papokra volt bízva. Azt ugyanis csak nem mondhatja józan ésszel valaki, hogy akár ma, akár hajdan a papok kegyetlenebbek voltak, mint a katonák vagy az állami hivatalnokok?

Ami pedig a hírhedt kínpadot illeti, az a perrendtartás eszközei között akkor minden bírói eljárásnál szerepelt, nem pedig csak az inkvizíciónál, mint a mesterséges reklámhadjárat és a hitvány rágalmazás alapján a közhit gondolja. Említett művemben kimutatom, hogy éppen ellenkezőleg: sehol se alkalmazták a kínpadot oly ritkán és oly óvatos megfontoltsággal, mint az inkvizíciónál. Hogy a közvélemény mégis a kínpadot egy fogalomnak tekinti az inkvizícióval, az nem az Egyház, nem is a papság, hanem egészen mások szégyene.

Ez a forradalmak s így a protestantizmus természetével együtt járó rágalmazó propaganda következménye egyrészről, másrészről pedig a jósággal majdnem mindig együtt járó tehetetlenség és gyámoltalanság bizonyítéka az Egyház részéről, hogy a valósággal annyira ellenkező állítást hagyja elterjedni. A rossz ugyanis mindig propagandával dolgozik és rágalomhadjáratot folytat, míg a jó hallgat és szótlanul tűri a rágalmakat, mert szerény s hozzá van szokva, hogy a földön az üldözés az ő osztályrésze. Ezzel egyébként tele van az Evangélium.

Az inkvizíció perrendtartásában a kínpad csak akkor volt megengedve, ha a bűntény már emberileg bizonyos volt, de a vádlott mégis tagadott. De még ekkor is csak maga a püspök és egy e célból kinevezett soktagú bizottság külön engedélyével lehetett elrendelni és csak a püspök vagy helytartója és a bizottság tagjainak jelenlétében lehetett foganatosítani.

„Kínvallatás” az inkvizíciónál egyáltalán nem is lehetett, mert a vádlottat a kínpad alkalmazása alatt még kérdezni se volt szabad, s amit ekkor esetleg bevallott, az egyáltalán nem is számított. Ha a bűnös kijelentette, hogy vallani akar, azonnal abbahagyták a kínzást, elvitték a bűnöst s csak másnap engedték neki elmondani azt, amit a kínpad hatása alatt vallani akart.

A vádlottak kínzása akkor borzasztó, ha rendőrőrmesterek és nyomozók, s ráadásul a törvény ellenére végzik, mint a bolsevista és náci börtönökben, sőt – bár sokkal kisebb fokban – a végén már a Horthy-korban is történt. Ha törvényesen megengednék, de csak akkor, ha a makacsul tagadó vádlott bűnössége már majdnem teljesen bizonyos, de még ekkor is csak az igazságügy-miniszter vagy vidéken a főispán jelenlétében (az inkvizícióban így volt), akkor már koránt se volna veszélyes.

Akinek ugyanis csak egy csepp emberismerete van, tudja, hogy ilyen feltételek közepette a gyakorlatban nem is lenne kínpad, hanem az csak a törvény betűje maradna. A miniszter ugyanis, sőt még a főispánok is olyan nagy urak s annyira mással vannak elfoglalva, hogy már csak azért se alkalmaznák a kínpadot könnyen, mert ezeket a nagyurakat nem is mernék miatta zavarni.

Hogy ugyanígy volt az inkvizíciónál is, arra kétségtelen adataink vannak. A szabadgondolkodó és természetesen inkvizícióellenes Lea „Histoire de l’Inqusition” című hatalmas művében ezt írja: „Érdemes a megemlítésre, hogy az inkvizíciós eljárás fennmaradt töredékeiben a kínpadra való hivatkozás különlegesen ritka.” Például a toulouse-i inkvizíciónak az 1309-1323-as évekből származó 636 fennmaradt perirata közül csak egyetlenegyben van szó a kínpad alkalmazásáról.

Jellemző az is, hogy az inkvizíciós rágalomhadjárat a püspöknek a kínpad alkalmazásakor való jelenlétét nem tudta mással magyarázni, minthogy szadistaságból gyönyörködni akart az áldozat kínjaiban (!). Egész sereg rajzot és festményt is láthatunk, melyen az inkvizíciós kínvallatás alatt undok külsejű szerzetesek buzdítják a hóhérokat az áldozatok elleni kegyetlenségre. Az Egyház ellenségeinek ilyen fogalmaik vannak az Egyház püspökeiről és szerzeteseiről! Hogy azért voltak jelen a kínpadra vonásnál, hogy a visszaéléseket megakadályozzák és hogy a kelleténél nagyobb kegyetlenség ne történhessék, az az Egyház ellenségeinek még mint lehetőség se jutott eszébe.

Hogy az a büntetés, amelynek végrehajtása papokra van bízva, mindig irgalmasabb, mint amit az állam emberei hajtanak végre, arra is nem egy bizonyítékkal szolgál az inkvizíció története. A börtönbüntetést többnyire elengedte az inkvizíció akkor, ha az elítélt vezeklésül a Szentföldre zarándokolt. Pedig hát az akkori közlekedési viszonyok és az akkori rendőrség mellett ki tudta ellenőrizni, hogy a környékről eltűnt vádlott csakugyan a Szentföldre ment-e?

Mivel az akkori papokat se tarthatjuk olyan együgyűeknek, hogy ők viszont ezt nem tudták, nem láthatunk eljárásukban mást, mint csak azt, hogy minden képzelhető ürügyet felhasználtak, hogy az elítélteket a tényleges büntetéstől mentesítsék. Olyan eseteket is találunk a megmaradt inkvizíciós aktákban, hogy az elítélt bűnösnek, hogy öreg, beteges apját ápolhassa, addig nem kellett megkezdenie börtönbüntetését, míg apja él. Az pedig egész rendszeres dolog volt, hogy az inkvizíció börtöneinek lakói a nagyobb ünnepek tartamára több heti szabadságra mehettek.

S mindez a középkorban történt, akkor, mikor sokkal kegyetlenebb volt még az igazságszolgáltatás, mint napjainkban. A papok igazságszolgáltatása is kegyetlenebb volt, hiszen ők is koruk gyermekei voltak. De láthatjuk, hogy mivel egyúttal papok is voltak, nemcsak koruk gyermekei, sok tekintetben sokkal enyhébb volt az igazságszolgáltatásuk még a mai felvilágosult korunkénál is. Láthatjuk, hogy sok tekintetben olyan jók voltak, hogy ma egyenesen nevetnünk kell rajta.

De térjünk vissza tárgyunkra, a reformáció korabeli protestánsok forradalmi, a mai istentelenekhez hasonló gyűlöletének bizonyítékaira.

Régen mindennaposak voltak részükről a búcsújáró katolikusok támadásai. Alig találunk olyan város- vagy helységtörténetet, melyben ilyfajta adatokra ne bukkannánk. Olyan ádáz volt ugyanis a gyűlölet a „vallásszabadság” e hős harcosaiban, hogy feszület vagy Mária-kép láttára még akkor se tudták megállni, hogy ne üssenek s ne törjenek s zúzzanak, mikor (mint nálunk) katolikus hatalom alatt éltek s így az akkori idők durva szellemének megfelelő kegyetlen visszatorlástól joggal kellett félniük.

Képzelhetjük, hogy bánhattak a katolicizmus gyámoltalan képviselőivel ott, ahol már ők voltak az urak! Fanatizmusuk effajta megnyilvánulásaira nincsenek is írásban maradt bizonyítékok, mert a páriáknak még a vértanúsága is néma és emléknélküli. Ezért csak a „protestánsüldözés” korából vannak ádáz gyűlöletükről írásban is megmaradt bizonyítékaink, melyekből majd történelmünk későbbi folyamán bőven látunk majd adatokat. Néhányat itt is megemlítünk.

Gömör megye monográfiájában olvashatjuk, hogy 1769-ben – jegyezzük meg jól az esztendőt, mert láthatjuk belőle, hogy a protestánsok „leggyalázatosabb” üldözésének idejében vagyunk, nem a katolikusokénak – június 25-én az istentiszteletükről kitóduló rimaszombati protestánsok az éppen akkor zászlók alatt arra vonuló vidéki katolikus búcsúsokat dühösen megrohanták, szétverték és kihajtották a város területéről.

Gömör megye monográfiája a megye katolikus Egyházának történetével kapcsolatban említi meg ezt az esetet, tehát minden bizonnyal katolikus, sőt valószínűleg egyházi ember ír róla (mert azt már mégse tehetjük fel Gömör megye monográfiájának szerkesztőiről, hogy még a katolikus Egyház történetét is protestánssal íratta meg benne, bár még ez is lehetséges).

Nos hát még ez a katolikus, sőt valószínűleg papi író is nem mint a katolikus Egyház sérelmét hozza fel az esetet, hanem mint a protestánsokét. Mária Terézia uralkodása közepén történvén ugyanis a dolog, ezek a verekedő protestánsok természetesen megbűnhődtek. Ezért a katolikus szerző is szükségesnek tartja saját egyházával szemben a protestánsok mentségére sietni (Gömör megye ugyanis többségében ma is protestáns megye s így bizonyára a kellő oka is megvolt rá), s jóságos megértéssel azt hozza fel a támadó protestánsok mentségére, hogy bizonyára azt hitték, hogy azok a búcsújáró katolikusok az ő templomuk elfoglalására jöttek s ezért háborodtak fel annyira láttukra és mentek nekik olyan durván.

Meg kell állapítanom, hogy a magyarázat együgyűsége mosolyt keltő. Az igaz, hogy mikor ez a gyalázatos támadás a rimaszombati protestánsok részéről az arra vonuló ájtatos katolikus búcsúsok ellen megtörtént, fordultak elő az országban hatóságilag végrehajtott templomvisszavételek is, de nem kell magyaráznunk józan eszű embernek, hogy azokat nem ájtatos búcsúsok szokták végezni, s ha igen, akkor ilyenkor feltétlenül volt velük karhatalom is. Mivel ekkor Rimaszombatban csak búcsúsok voltak s azok se a városba mentek, hanem a városon át vonultak rendeltetési helyükre, a rimaszombati protestánsok semmiképpen se gondolhatták azt, hogy az ő templomukat akarják visszavenni.

A mentségből legfeljebb annyi lehet igaz – de ez ismét csak a protestáns fanatizmus és állandó mesterséges izgatás bizonyítéka –, hogy ezeket a szerencsétlen protestánsokat prédikátoraik istentiszteleteiken ahelyett, hogy a jóra oktatták volna, állandóan arra lázították, hogy ne tűrjék a pápista „bálványimádást” és utolsó csepp vérükkel is védjék meg templomaikat attól a szomorú sorstól, hogy e pápista bálványimádás borzalmas színhelyeivé váljanak.

A rimaszombatinál híresebb lett az akkoriban Lengyelországhoz tartozó, de protestáns többségű Thorn városban történt hasonló eset, melyet természetesen szintén nem a protestáns gyűlölet, hanem a katolikus visszatorlás kegyetlensége miatt jegyzett fel a történelem és reklámozott híressé a felekezeti hírverés, természetesen gondosan elhallgatva azt, hogy a szigort a kor szelleméből kellene magyarázni.

1724. július 16-án a város többnyire lengyel nemzetiségű katolikusai a templom körüli temetőben (tehát ugyancsak szerény keretek között) körmenetet tartottak, amelynek tartama alatt egy protestáns kihívó viselkedése annyira felháborított egy katolikus diákot, hogy az illetőnek a fejéről leverte a tüntetően fent hagyott kalapot. Erre a protestáns kihívók megrohanták a körmenetet, a diákot magukkal hurcolták és a város protestáns vezetősége azonnal börtönbe vettette. Másnap a város protestánsai még azt a jezsuita kollégiumot is megrohanták, ahova a diák járt. A történetírás azonban nem ezen botránkozik meg, hanem azon a szigorúságon, mellyel a katolikus Lengyelország ezeket a német protestánsokat utólag megbüntette érte.

A donauwörthi, a thornihoz hasonló, de még erőszakosabb, még nagyobb elbizakodottságot és gyűlöletet bizonyító eset a protestáns fanatizmus miatt egyenesen a véres harmincéves háború egyik kirobbantója lett.

E sváb birodalmi városban is kisebbségbe kerültek a katolikusok s már csak egy kis eldugott külvárosi templom maradt birtokukban. Mivel uralmon levő protestáns polgártársaik féktelen gyűlölete nem tűrte vallásuk mutatkozását az utcán, minden, a templom falain kívüli vallási megnyilvánulástól tartózkodni kényszerültek. Végül „ein fanatischer Abt” [egy fanatikus apát] – írja a jó Schiller a „Geschichte des dreißigjährigen Kriegs” [A harmincéves háború története] című művében – a „Volksstimme”-vel [a nép szavával] dacolni merészelt és nyilvános körmenetet elöl kereszttel és lobogó zászlókkal rendezett volna (hogy miért „fanatizmus” jele ez, azt nem tudom), de a város hamarosan gondoskodott róla, hogy tervétől elálljon. (A város részéről ez már csakugyan fanatizmus, mert a szabad vallásgyakorlat akadályozása, de erre Schillernek egy elítélő szava sincs. Neki ez már nem fanatizmus, hanem csak az, ha a katolikusok kereszt és zászlók vitele közben vonulnak.)

De mikor ezt a „fanatikus apátot, folytatja Schiller, a császár egy kedvező nyilatkozata nemsokára újra felbátorította (úgy látszik, Schiller semmiképpen se bátorította volna fel rá), és a következő évben megismételte a körmenetet, a város protestánsai már nyilvános erőszakhoz nyúltak. „A fanatikus tömeg” (végre már Schillerből is kitör az igazság) bezárta a „Klosterbruder”-ek [szerzetes barátok] előtt a kaput, zászlóikat a földhöz csapkodta és gúnyos ordítozás és csúfolódás közepette hazakísérte őket.

Császári idézés követte a merényletet, melynek azonban a donauwörthi protestánsok nem engedelmeskedtek. Ezért császári biztosok érkeztek a városba, hogy kivizsgálják az ügyet, azonban a császári biztosok éppen olyan elbánásban részesültek, mint a „Klosterbruder”-ek; egyszerűen kirúgták őket a városból. Végül, mert a császár ezt természetesen nem tűrhette szó nélkül (látjuk, hogy nem ő nem állt szóba az „evangélikusokkal”, hanem azok nem ővele, mit tehetett mást) birodalmi átok alá helyezte a várost és végrehajtásával Miksa bajor herceget bízta meg.

Maguk a nagyszájú donauwörthiek erre egyszerre kezes báránnyá változtak ugyan, sőt még a kelleténél is jobban megalázkodtak, ámde a birodalom más részében lakó hittestvéreik annyira melléjük álltak, tehát annyira nem tűrték, hogy a katolikus istentisztelet meggyalázói megbűnhődjenek, hogy fegyvert fogtak miatta. Ez az eset lett a borzalmas harmincéves háború kitörésének egyik közvetlen oka. (Mellesleg szólva, a harmincéves háborúról széltében azt hiszik, hogy a Habsburgok lelkén szárad.)

E véres és hosszú háború másik, még a donauwörthi esetnél is jelentősebb oka az volt, hogy a cseh „evangélikusok” a császár és a katolikusok képviselőit egyszerűen kidobták az ablakon. E tettük megint nagyszerűen mutatja azt a tiszta Evangéliumon alapuló, igazi keresztény szeretetet, melyet a cseh „evangélikusok” megjavított vallásukból merítettek.

Még kivételesen se találunk esetet, még az ellenreformáció e harcos korában se, hogy az erőszakosságot a katolikusok kezdenék, annál kevésbé, hogy ők nyúlnának fegyverhez.

A támadó háború minden tisztességes ember szemében tilos, még akkor is, ha ún. megelőző háború. A katolikusok gyakorolják is az evangéliumi elvet, mert a vallásháborúkban a kezdeményezők, a támadók mindig a protestánsok. S ráadásul ez még érdemük is a történelemben, mert hiszen „szabadsághősök”. Nálunk is Bocskai, Bethlen, Thököly és a Rákócziak esetében egyaránt mindig a protestánsok a támadók, mindig ők kezdték a polgárháborút. A katolikusok csak védekeztek, de még ezt is csak azért, mert egyenesen rá voltak kényszerítve. A harmincéves háború előtt Németországban is előbb a protestánsok alapították meg az „Uniójukat” s a katolikusok csak utána (mert most már rá voltak kényszerítve) hozták létre az ő „Ligájukat”. Hogy aztán ez a Liga sokkal erősebb volt és többet ért, mint a protestáns Unió, az természetesen nem a katolikusok szégyene. Sőt, mivel erősebb létükre is csak akkor kezdtek fegyveresen szervezkedni, mikor már a gyengébb fél rákényszerítette őket, türelmük és békeszeretetük, tehát „evangélikusságuk” kétségtelen bizonyítéka. Nem mindig az az evangélikus ugyanis, aki annak nevezi magát. És még a protestánsok vakmerő kihívására is először még milyen szelíd és megfontolt a katolikus császár válasza! A donauwörthiek ismételt vallásgyalázására is először csak idézéssel válaszol. Mikor erre semmit se adnak, akkor is csak biztosokat küld. Mikor biztosainak is szaladni kell, mert fegyver nélkül mentek, tehát mikor már a szó szoros értelmében rá van kényszerítve, mert másképp nevetségessé válik, csak akkor nyúl a karhatalomhoz, de a protestánsok mégis úgy felháborodnak azért, hogy ezt meg meri tenni, hogy harmincéves háború és tömeggyilkosság lesz belőle.

Még ennél is bámulatosabb II. Mátyás türelme a csehekkel. Mikor lázadó protestáns alattvalói leghűbb tanácsosait az ablakon már rég kidobták, tehát már rég a nyílt lázadás terére léptek, még akkor is alkudozni próbál velük. Csak mikor ezek erre szóba se állnak vele, tehát mikor már mindenképpen rá van kényszerítve, csak akkor, tehát szinte az élete védelmére nyúl fegyverhez. Mégis még a katolikus közvélemény is úgy tudja, hogy a harmincéves háború is, meg a magyar „szabadságharcok” is csak azért voltak, mert a protestánsok vallásszabadságát elnyomták.

Hát vajon Angliában, a Skandináv-államokban, a protestáns német fejedelemségekben ugyanekkor a katolikusok vallásszabadságát nem százszor jobban elnyomták? Miért nem törtek hát ki a katolikus vallásszabadság védelmére itt is véres felkelések?

A harmincéves háború kitörésének harmadik oka az volt, hogy a kölni érsek elvette előkelő származású szeretőjét, s hogy az érsekség javait (a választófejedelemséget) is megtarthassa, protestánssá lett. A katolikusok követelték, hogy az elzüllött érsek mondjon le, a protestánsok ellenben azt akarták, hogy maradjon továbbra is érsek s maradjon övé az érseki vagyon és választófejedelemség is. Emiatt került fegyverre a dolog.

Régen is mindennapos dolog volt, ma is az, hogy a protestáns, aki állandóan azt hangsúlyozza, hogy a más vallási meggyőződését tisztelni kell, az utcán katolikus körmenettel találkozva nem veszi le a kalapját. Pedig hát ha leveszi, az még nem hittagadás részéről és nem annak jele, hogy hiszi a katolikus „bálványimádást”, hanem csak azt mutatja, hogy illemtudó ember. Ha azonban valakiben akkora a gyűlölet vagy a más vallási meggyőződése iránti megvetés, hogy még ez is tűrhetetlen teher számára, akkor ne menjen oda, ahol körmenet van, s a dolog el van intézve. A mi protestánsaink azonban azért is oda mennek és azért is kalappal a fejükön mennek oda. És ha valaki erre felszólítja őket, hogy vegyék le, azért se veszik le.

Ilyenkor természetesen a legkevesebb az, hogy a katolikusok veszik le a fejükről azt a makacs kalapot, de ha ez megtörténik, a mi protestánsaink mondhatatlan vallási sérelemnek tartják magukra. Pedig hát ez nem katolikus részről való túlkapás, hanem az ő részükről kihívás, melyre a képzelhető legkisebb megtorlás következett. Minden okos ember tudja ugyanis, hogy az egyén nem szállhat büntetlenül szembe a tömeggel, s ilyenkor neki kell alkalmazkodnia, nem pedig megfordítva történik. Vajon nem természetes-e, hogy baj éri azt a háztulajdonost, akinek éppen arra van dolga, amerre a lakók tüntetnek a házbéremelés ellen, s ha a tömeg olyan türelmes, hogy mégse bántja, akkor még nagy kihívóan azt is tudtukra adja, hogy ő háztulajdonos és hogy nagyon is helyesli a házbéremelést?

Ha a körmeneten résztvevők szociáldemokrata munkások vagy protestánsok lennének, azoknak a csak azért is kalappal fejükön ellenük tüntetőknek nemcsak a kalap repülne le a fejükről. Katolikus körmenetek alkalmával azonban még a kihívó kalapok is csak a legritkábban repülnek le a dacos fejekről.

Egyik budapesti százezres résztvevőjű eucharisztikus körmeneten magam voltam tanúja, mikor egy hivatalból kivonult mentőorvos hirdette ott kihívó viselkedésével nemkatolikus voltát, s mikor egyesek szólni merészeltek neki érte (természetesen az ő kihívása nem az volt, hogy a sapka a fején volt, hanem ennél sokkal több), kihívóan azt válaszolta: Dumáljon a papoknak, ne nekem! Erre a „dumálók” elhallgattak és a százezernyi katolikussal szemben ott maradt veretlenül, mint győztes fél, a protestáns orvos! Senki se nyúlt hozzá, többet nem is szóltak neki, a rendőrrel se íratták fel, sőt a mentőket se kérték fel arra, hogy ezután ne ilyen orvosok szolgálatával tüntessék ki az eucharisztikus körmenetet. Pedig állítólag akkor még a papok uralkodtak Magyarországon!

Dr. Anty Illésnek, a balatonfüredi plébánia történetéről írt műve szerint 1744-ben (tehát szintén a „protestáns üldözések” korában) még amolyanabbul viselkedtek a katolikusok körmenetével szemben az ottani reformátusok. Pedig mi úgy tudjuk, hogy olyan sötét „barokk” kor volt akkor még hazánkban, hogy protestánsoknak még lélegezni is tilos volt ebben az országban.

A katolikus Tihanyból mentek a felsőörsi Magdolna-napi búcsúra, mikor útközben a temetőjükben rájuk leső füredi kálvinisták rájuk támadtak és szétverték őket. A tihanyi papot, Csupord Vincét, csak a bencések egy füredi jobbágya, Tolnai Lajos mentette ki a kezeik közül. Az ügy a megyegyűlés elé került, de hogy a dolog vége mi lett, és hogy a bűnösök büntetésben is részesültek-e, arról nincs semmi adat. (Ez annak bizonyítéka, hogy nem lett büntetés.)

A balatonfüredi plébánia történetéből még azt is megtudhatjuk, hogy 1862-ben, tehát a liberalizmus s vele a legteljesebb türelem, illetve nálunk egyenesen a 48 után következő osztrák elnyomás korszakában az is megtörtént Füreden, hogy a paloznaki plébánosnak, akihez a füredi katolikusok akkor még tartoztak, amiatt tettek panaszt ottani hívei, hogy a kálvinista bíró, mikor megveszett kutyáját agyonütötte, a katolikus temetőbe vitte eltemetni, sőt a kutya friss sírhantjára egy katolikus ember sírjából kihúzott keresztet akart odaszúrni, de ebben egy katolikus megakadályozta.

Bogdán Lajos főbíró az eset feljelentésére következő vizsgálatban azt állapította meg, hogy semmi se történt; a kutya nem volt veszett, nem is volt a bíró kutyája, hanem két gyerek (azt csendesen elhallgatja a vizsgálat, hogy két református gyerek, s bizonyára az se véletlen, hogy „suhanc” helyett gyereket mond, mintha kis beszámíthatatlan óvodások csinálták volna a dolgot) temette a katolikus temető árkába. Az igaz, hogy keresztet is akartak a sírjára tűzni, de ezt éppen a kálvinista bíró és felesége akadályozta meg.

Pedig hát ha így lett volna, akkor is megtörtént volna a felháborító vallásgyalázás, csak nem a kálvinista bíró és felesége, hanem csak két kálvinista suhanc követte volna el. De akkor is hogy lehet az, hogy a bíró és felesége végig ott volt a két suhanc csínyénél, s hogy lehet, hogy jelenlétük éppen nem volt akadálya, hogy megtörténhessen? S vajon hol tanulták a kálvinista suhancok ezt a katolikusgyűlöletet?

Egyébként a katolikus híveket annyira nem elégítette ki a főbíró vizsgálatának eredménye, hogy kívánságukra egyházi részről is kivizsgálták a dolgot, s jegyzőkönyvbe foglalt tanúvallomások alapján megállapították, hogy a bíró még oda is kiáltott a két suhancnak, hogy csak temessék a katolikus temetőbe a kutyát, sőt a felesége maga még követ is dobott rá, tehát magában a vallásgyalázásban is részt vett.

Az is bebizonyosodott, hogy a gyerekek a bíró szeme láttára húzták le a keresztet a katolikus sírról, s akarták utána a kutya sírjára tűzni. Hogy a bíró a végén azután ezt azért mégis megakadályozta, az csak azt bizonyítja, hogy a vallásgyalázás megtörténtének e felháborító bizonyítékát nem akarta otthagyni, mikor már katolikusok is beleavatkoztak a dologba. Ekkor már ez a bíró részéről nem jóakarat, hanem csak okos számítás jele volt. Hogy erről a bíróról a főbíró azt állapította meg, hogy az egész faluban mindenki derék, becsületes embernek ismeri, csak annál jellemzőbb.

Hogy az a „temető árka”, ahova a kutyát temették, valóban a katolikus temető volt, nem pedig az árka, bizonyítja, hogy a katolikusok kérésére a plébános újra felszentelte a temetőt. Hogy pedig a falu reformátusai se lehettek annyira ártatlanok, mint jóságos főbírójuk megállapította róluk, bizonyítja, hogy lelkészük vezetésével templomuk előtt állva várták a katolikusokat, hozzájuk csatlakoztak, s a temető új felszentelésén többen voltak ők, mint a katolikusok. Vajon ok nélkül lettek egyszerre annyira nagy tisztelői a katolikus hókuszpókusznak?

Történelmünk folyamán még számtalan hasonló esetet hozok majd fel. Itt egyelőre csak néhányat említek meg még, hogy az olvasó láthassa, hogy nem kivételekről van itt szó, hanem szabályról.

A Balaton-melléki Felsőörs híres Árpád-kori templomának kapuján a zár körül a falban még 40 évvel ezelőtt is egész jól lehetett látni a feszegetések nyomait. A falu kálvinistái erőszakkal akartak benyomulni, hogy megszentségtelenítsék.

A székely ősnemes csíkbánfalvai Kerestes család „Keresztes” nevét és a mai címerében a misekönyvet családi hagyomány szerint azért kapta, mert egyik ősük a mise alatt a templomba betörő kálvinistákat egyéb fegyver híján az oltárról hirtelenében felkapott misekönyvvel verte ki.

Szabó-Csontos „Kenese (Balatonkenese) és a kenesei plébánia története” című művében olvashatjuk (az 57. és a következő lapokon), hogy Fábrics Mihályt, a község katolikus plébánosát, a falu többségben levő (vagy talán csak nagyobb szájú és erőszakosabb?) kálvinistái 1701-ben, tehát éppen a „protestánsüldöző” I. Lipót „sötét” uralma alatt véresre verték és kiűzték a faluból. Ekkor és így szűnt meg a katolikus plébánia Kenesén, és került a falu temploma kálvinista kézre.

Ugyanez idő tájt ugyanez a sors érte a katolicizmust Balatonszabadiban (akkor még Fokszabadi volt a neve), ahol Nagy András plébánost, Balatonfőkajáron, ahol Mihalek Jánost, Hajmáskéren, ahol Fodor Jánost távolították el hasonló módon a faluból. Elűzték ugyanez időben még a vörösberényi plébánost is, pedig itt a jezsuiták voltak a falu földesurai (illetve éppen ezért; Rákóczi Ferenc felkelése alatt ugyanis a jezsuiták vagyona volt olyan, mint Hitler alatt a zsidóké, a bolsevikok alatt pedig a kulákoké).

Jellemző azonban a Habsburgok „tűrhetetlen protestáns elnyomására”, hogy a jezsuiták Rákóczi Ferenc bukása után is hiába jártak hatóságtól hatóságához, a kenesei templomot többé sohase tudták visszaszerezni. 1752-ben Mária Terézia a Helytartótanács útján küldött ugyan Kenesére egy megyei bizottságot azzal a rendeltetéssel, hogy a kenesei templomot a jezsuitáknak visszautalja, de a kenesei kálvinisták úgy rúgták ki a faluból ezt az intézkedni akaró bizottságot, hogy a lába se érte a földet. Mivel titkon maga a megye is pártjukon állt, a templom a kezükben is maradt, s az elkövetett hatóság elleni erőszakért se kaptak semmi büntetést.

Németh Lajos „Egyházi vizsgálat Esztergom vármegyében 1701-ben” című művében (4. o.) szintén arról olvashatunk, hogy Köbölkúton „a plébános, Szabó István, 30 éves, itt másfél év óta, a teológiában szabadalmas (licentiatus). Buzgó. Nemrég, a fiókközségében (Bátorkesziben) a heretikusok [eretnekek] megverték, sőt majdnem megölték”.

Farkas Sándor: „Csepreg mezőváros története” című művében (1887. Budapest, 193. o.) azt találjuk, hogy Csepregen viszont két koldulóbarátot sebesítettek meg súlyosan a protestánsok. Ez is 1655-ben, tehát olyan időben történt, amikor nálunk, főképpen pedig ott, az ország nyugati határán, nem a koldulóbarátokat, hanem állítólag a protestánsokat „üldözték”, mégpedig olyan kegyetlenül, hogy majdnem a szívünk hasad meg tőle. Pedig hát 1655-ben még felkelés sem volt. Csepreg vidékén különösen nem.

A katolikus vallásnak protestáns részről való meggyalázására még Veress „Izabella királyné”-jában is találunk a már közöltön kívül is példát. (261-262. o.) Erdélyben ugyanis az országgyűlés 1545-ben tárgyalta Barcsay Farkas, György és Miklós esetét, akik „egy fafeszületet gyerekekkel kötélre kötve a folyóig hurcoltattak a földön és ott letelepedvén ételt főztek rajta”. (Erdélyi országgyűlési emlékek, I. kötet, 217. o.)

A kálvinista Tiszasasról még Horthy idejében is kiüldözték katolikus vallása miatt a Hangya-igazgatót, pedig református feleségét reverzális nélkül vette el s csak évekkel később ébredt fel benne a katolikus öntudat. Az ő állítása szerint a tiszasasi temetőben még a katolikusok sírjára is kálvinista fejfát kell tenni, mert külön katolikus temető még nincs (pedig már több száz katolikus van ott), a reformátusok pedig az ő temetőjükben még a katolikus sírján se tűrik el a keresztet.

A „tiszta Evangéliumhoz” való e meghatóan nagy ragaszkodás természetesen nem az evangéliumi lelkületből származik, mert az egyke dühöng, az erkölcsök kétségbeejtőek. Képzelhetjük is, hiszen a szomszédos község az a szintén kálvinista tiszazugi Nagyrév, melynek asszonyai tömeges arzénmérgezéseikkel világhírűvé váltak, s annak idején az egész világ előtt rossz hírűvé tették a magyar erkölcsöket.

Hogy romboló forradalom, olyanforma, mint a szociáldemokrata vagy kommunista munkászavargások, nem pedig hitjavítás és hitbeli megújulás volt a reformáció, azt azok a szociális forrongások, melyek mindenütt kísérték, bizonyítják, sőt az újrakeresztelők mozgalma egyenesen vagyonközösségi alapon állt, tehát már a szó szoros értelmében a kommunizmus előhírnöke volt.

Megtaláljuk azonkívül a kezdődő protestantizmusban a forradalmi mozgalmak egy másik jellegzetes eszközét, a rémhírek terjesztését is. Az ellenfélről, tehát a jelen esetben a katolicizmus vezetőiről, a legképtelenebb és legfelháborítóbb álhírek kitalálását, és a tömegek között való elterjesztését és azt a feltűnő forradalmi jelenséget, hogy ezeket a híreket tömegeik mindig készpénznek veszik, kritika nélkül elfogadják, s így gyűlöletük, forradalmi hangulatuk állandóan a forrponton van.

Luther idejében elhitték az emberek, sőt meg voltak róla győződve, hogy a pápánál meg a bíborosoknál elvetemültebb és gonoszabb embereket a föld még nem hordott a hátán; hogy minden kolostor bűnbarlang; hogy titkos földalatti folyosók vezetnek ki belőlük. (Még Pázmány Péternek is csak azzal a feltétellel adott engedélyt a pozsonyi (akkor még protestáns) városi tanács jezsuita kollégium alapítására, miután írásban kötelezte magát, hogy titkos földalatti építkezések nem lesznek.)

Elhitték és elhiszik a protestánsok még ma is, hogy a Habsburgok és a jezsuiták hatalmuk, illetve az Egyház kedvéért szemrebbenés nélkül képesek legyilkoltatni vagy megmérgeztetni az ő embereiket. Láttuk, hogy ma is felteszik és elhiszik, hogy II. Lajos se a mohácsi csatából való menekültében halt meg, hanem Ferdinánd gyilkoltatta meg, s természetesen csehekkel. Látni fogjuk, hogy Bocskait is a Habsburgok tetették el láb alól (állítólagos eszközüket, a katolikus Kátayt meg is lincselték érte). Ők mérgezték meg Thurzó Imrét is, Bethlen fiatal, nemes lelkű bizalmasát, de magát Bethlent is ők küldték orvosa által a másvilágra.

Természetesen Zrínyi Miklóst se a vadkan szaggatta szét, és Széchenyi sem önkezével vetett véget életének Döblingben. (Ők kivételesen nem protestánsok voltak ugyan, de nekik meg azért kellett meghalniuk, mert magyarok voltak; állítólag annak lenni is nagy bűn volt ugyanis.) Dicső Kossuth apánk is kénytelen volt testőröket tartani maga mellett az orgyilkosok miatt. (Hogyisne, hiszen ő protestáns is volt, meg magyar is. Sajátságos, hogy a rá leselkedő ezer veszély ellenére mégis majdnem száz évet megélt.)

Minden protestáns szentül elhitte, sőt hiszi talán még ma is, hogy Pázmány Péternek valóban elve volt, hogy Magyarországot inkább lakják rókák meg farkasok, mint protestánsok. (Látni fogjuk majd, de már előre is magától értetődő, hogy egy szó se igaz belőle.) Kollonicsnak pedig tudvalevőleg az volt a szavajárása, hogy Magyarországot előbb koldussá, aztán németté, végül katolikussá teszi. Látni fogjuk majd, hogy ezzel szemben a valóság az, hogy éppen Kollonics volt az első, aki hazánk népének szegénységén reformokkal akart segíteni, a magyar végvári vitézeknek pedig földet osztott.

Még az is rágalom, hogy Luther idejében a papság megbotránkoztatóan romlott volt. A valóság az, hogy a kor volt romlott. Az pedig a legtermészetesebb dolog, hogy romlott korban a papság is romlottabb, mint máskor, hiszen mindenki kora gyermeke. Csoda lenne szükséges ahhoz, ha nem így lenne. Az Egyház és a papság becsületéhez csak az szükséges, hogy jobb legyen, illetve sohase legyen annyira romlott, mint kora, ez pedig a reneszánsz korban is megvolt, s Bakócz Tamás és a többi akkori magyar főpap életével kapcsolatban nemsokára be is bizonyítjuk. A külföldi viszonyokat illetően pedig „VI. Sándor meg Luther” című művemben már be is bizonyítottam ugyanezt.

Hogy a jezsuitának oly engedelmességgel kell viseltetnie elöljárója iránt, mint ahogyan a bot engedelmeskedik a kezünkben, a protestánsok felfogása szerint, akik el se tudták képzelni, hogy az ő erkölcseik ne álljanak toronymagasan a jezsuitáké fölött, azt jelentette, hogy a jezsuitáknak elöljáróik parancsára hazudni, hamisan esküdni, gyilkolni, mérget keverni szemrebbenés nélkül szabad, sőt kötelesség, s ők természetesen azt is magától értetődőnek tartották, hogy a jezsuita elöljárók, mivel szükségképpen mind gonoszok, csakis ilyesmit parancsolhattak a kezükben tartott, önálló akarattal nem bíró jezsuita botoknak.

Mikor néhány évtizeddel ezelőtt a magyar bíróság jogerős ítélettel megállapította, hogy az az állítás, hogy a jezsuiták szerint a cél szentesíti az eszközt, rágalom, a protestantizmust az a mérhetetlen szégyen érte, hogy ez a bírósági ítélet tulajdonképpen azt jelentette, hogy az ő iskolai hitoktatásuk és hittankönyveik évszázadokon át rágalmaztak.

Igen hamar és könnyen túltették azonban magukat e nagy szégyenen, mert mindössze annyi történt, hogy az azóta kiadott hittankönyveikben már az van, hogy lehet, hogy a jezsuiták tanítani nem tanították ezt a kárhozatos tant, de gyakorolták. Ezzel aztán egyelőre el is van intézve a dolog. A nyugodt protestáns lelkiismeretnek még az se akadálya, hogy Luther valóban gyakorolta ezt az elvet, sőt ő még tanította is. (Hitlerről és a bolsevikokról nem is szólva, a forradalmak pedig mindig törvénytelen eszközökkel érik el „nemes” céljaikat.)

Mint mind a katolicizmusra, mind a protestantizmusra jellemző dolgot, itt csak azt kell kiemelnünk, hogy a jezsuita rend, mely mikor arra került a dolog, olyan világosan ki tudta mutatni, hogy „a cél szentesíti az eszközt” sohase volt elve, évszázadokon át tűrte ezt a rágalmat, és ő maga sohase állította bíróság elé a rágalmazókat. Most is, mikor a magyar bíróság elé került az ügy, nem a jezsuiták, s nem is a katolicizmus vitte oda. Most se a jezsuiták voltak a felperesek, hanem ügyük képviselője, mint vádlott ült a bíróság előtt. Rágalmazónak jelentette ki ugyanis azt, aki a jezsuitákat ezzel vádolta, s az illető jelentette fel őt becsületsértésért azért, mert rágalmazónak merte mondani.

Így állapította meg aztán – a legszélesebb körű bizonyítás után – a bíróság, hogy nem történt becsületsértés, illetve, ha történt, jogos volt, mert ez az állítás valóban rágalmazás. A felperes ugyanis egyetlen bizonyítékot se tudott felhozni amellett, hogy effajta tanokat a jezsuiták valaha tanítottak, illetve a vádlott a felperes minden felhozott bizonyítékáról kimutatta, hogy félreértésen, illetve ferdítésen alapul, s így valóban rágalmazó.

A reformáció idejében a katolikusok ellen terjesztett rémhírek sokszor egyenesen babonás természetűek, sőt együgyűek, s így a protestáns tömegek értelmi színvonalára is megszégyenítők voltak. Rémes történeteket terjesztettek, melyek azt bizonyították, hogy Isten a pápista bálványozókat milyen kegyetlenül bünteti sokistenhívésükért. A műveletlen tömeg akkor még szentül hitte a rémes történeteket, sőt – hihetetlen, de így van – még az egyébként józan és mérsékelt Veress Endrét is megmételyezte, s 300 évvel utána se tudta magát kivonni e protestáns hisztéria hatása alól.

„Izabella királyné”-jában (247. o.) azt írja, hogy „II. Lajos király (1523. május 2.) jószágvesztés terhe alatt összetépni és elégetni rendelte az eretnek könyveket”. E rendelet értelmében a szebeni nagypiacon el is égettek egy csomó összeszedett iratot, de ez csak növelte a régi hitben kétkedők számát. S még félszázad múlva is élt amaz esemény tudata, hogy – mintha bosszú lenne – az égő könyvrakásból miként kapott fel a szél egy Luther-féle német zsoltárt, mely a temetőben éppen ünnepi körmenetet tartó érseki követ nyírott fejére esvén, úgy odatapadt, hogy paptársai nem tudták lerántani, s a pap harmadnapra bele is halt égési sebeibe.

Veress Endre – látjuk – mindezt úgy közli, mint valóban megtörtént esetet, tehát maga is elhitte. Ha tudat alatti felekezetiségében józan eszét el nem vesztette volna, nem azt kellett volna írnia, hogy „fél század múlva is” élt Erdélyben ennek a csodás esemény emléke, hanem éppen ellenkezőleg, azt, hogy fél század múlva már megvolt ez az ostoba rémmese. Tudvalevő ugyanis, s ezt elsősorban egy történetírónak kellene tudnia, hogy legendák utólag szoktak keletkezni, és éppen abban különböznek a történeti tényektől, hogy ez utóbbiakat nemcsak ötven év múlva jegyzik fel, hanem az eseménnyel egykorúan. Hogy Veress a „már” helyett, melyet mint történetírónak használnia kellett volna, a „még” szót írja, mutatja, hogy ő ezt a rémes történetet történeti eseménynek tartja, s ez bizony igen nagy szégyen.

A naiv protestánsok tehát régen azt hitték (sőt hiszik, úgy látszik még ma is, sőt közibük tartozik még Veress Endre történetíró is, pedig ő közel se volt olyan együgyű, illetve fanatikus pártember, mint például Thaly Kálmán vagy Rugonfalvi Kiss István, debreceni történetprofesszor), hogy a katolikusok régen mást se tettek, mint Bibliákat égettek és körmeneteket tartottak. (Ezt kell gondolnunk, mert hiszen Nagyszebenben az égő Bibliák is röpködtek a levegőben és ugyanakkor körmenet is volt.) Azt is hiszik továbbá, hogy minden papnak „nyírott feje” van, mint a barátoknak.

De ha még úgy röpködtek is az égő bibliák a levegőben ugyanakkor, mikor egyúttal még körmenet is volt, egyik se tapadhatott oda senki fejéhez még akkor se, ha az a fej még oly „nyírott” is volt. Nem gondolhatunk ugyanis másra, mint csak a Biblia egy égő lapjára, melyet a szél vitt oda (látjuk, hogy Veress se tudta másképpen elképzelni a dolgot). De viszont halálra égetni egy vékony papírlap semmiképpen sem tud. Annak égése nem tarthat olyan sokáig, s nem fejleszthet akkora hőt, hogy egy ember három nap múlva belepusztuljon.

Ha azt a gyűlölt embert mindenképpen el akarjuk pusztítani, s ráadásul a méltán haragvó Isten ujjának ilyen drámai megnyilvánulása mellett, akkor célunk elérésére sokkal megfelelőbb, ha nem tesszük fel, hogy nyírott volt az az átkozott fej, mert akkor attól a szent Bibliától legalább meggyulladhat a haja, és ha az a haj hosszú, az égés hosszabb ideig tarthat, tehát az okozott sebek is nagyobbak lehetnek. De mekkora égési sebeket okozhat egy égő vékony papírlap, ha a hajatlan bőrrel közvetlenül érintkezik?

Igazán történelmi hitelű jelenet (s lám még egy Veress Endre is bedől neki). Égő bibliák röpködnek a levegőben, a nyírott fejű papok pedig nagy diadallal körmenetet tartanak. Vagy annyi biblia röpködött, hogy se szerük, se számuk nem volt, s ezért egy közülük még az érseki követ fejére is került vagy pedig nem volt röpködés, hanem csak egy lap repült belőlük, de ez viszont évszázadokkal megelőzte korát, s már akkor irányítható lövedék volt, s ezért egyenesen a papoknak, de még azok között is éppen az érseki követnek ment, és még neki is éppen legfontosabb testrészének, a fejének. És ez a fej – uramfia! – nyírott volt, és a Biblia, a szent Biblia, még a fején is éppen ott ment neki, ahol nyírott volt és – jaj, jaj! – odatapadt. De úgy odatapadt, hogy hiába szaladt segítségére a többi nyírott fejű pap, egyesült erővel se tudta onnan letépni.

Rendes körülmények között ez ugyan szerencse lett volna, mert hiszen ha odatapadt, akkor el is aludt, de hát ez olyan égő papírlap volt, hogy mégse aludt el, hanem annál jobban égett és égetett. Égetett három egész napig, míg csak a szerencsétlen, akarom mondani, sátáni ember – aki egyébként is az ördöggel cimborált, mert érthetetlen módon egyszerre tudott bibliát is égetni és körmenetet is tartani – szörnyet nem halt, természetesen égbekiáltó bűnei büntetéséül. És Veress szerint ez a bődületesen ostoba legenda nem egy fél évszázad múlva keletkezett (hiszen legenda voltát abból is láthatjuk, hogy mind az idő, mind az érseki követ neve ismeretlen), hanem történelmi tény volt annyira, hogy utána még egy fél évszázad múlva se tudott feledésbe menni!

Látni fogjuk nemsokára, hogy Stájerban is szörnyet halt az ártatlan protestánsokat üldöző gonosz pápista pap és Eötvös Károly is (A nazarénusok, 70. o.), egy nap alatt halatja meg a páhoki esperest is és a testvérét is azért, mert Lencsei Lajossal, a magyar nazarénusok alapítójával mindketten csúnyán bántak. Noha még fordítanunk se kell könyvében, s mint jó kálvinistához illik, ugyanez az Eötvös kijelenti, hogy „csodák sohase történtek” (ami magyarul egyébként azt jelenti, hogy a Biblia egyszerű népbutítás, mert hiszen a Biblia tudvalevőleg csupa csodaelbeszélésből áll), de ezt a páhoki csodát természetesen kivételesen ő is elhiszi, s ő csak ezt hiszi el.

Milyen jellemek voltak az új hit első nagy emberei?

Hogy mennyire nem láthatunk a protestantizmusban hitbeli és erkölcsi megújulást, világosan bizonyítja az is, hogy a reformáció majdnem minden nagy embere, aki az ügyet képviselte, és akinek elterjedését, illetve fennmaradását köszönheti, jellemében és erkölcseiben olyan ember volt, aki életével megcáfolta azokat a bibliai elveket, melyeket hirdetett.

Hogy Luther egyénileg mennyire méltatlan volt arra a szerepre, amelyet játszott, történelmi adatokkal bizonyítom „VI. Sándor meg Luther” című művemben. Kálvin – láttuk – felszabadította a lelkiismeretet, de azért „eretnekeket” égetett és kínpadra vonatott. Zwingliről bizonyítva van, hogy már zürichi plébános korában bűnös viszonyban volt egy Reinhardth Anna nevű özvegyasszonnyal.

Arról a VIII. Henrikről, aki az angol népet tette protestánssá, köztudomású, hogy erkölcsi szörnyeteg volt. De azt is mindenki tudja, hogy törvénytelen lánya, Erzsébet se volt nála sokkal különb, aki az ország tényleges és végleges protestánssá tevője volt. A papok között Wolsey és Cranmer szerzett e téren Angliában legnagyobb „érdemet”. Mind a kettőről még a protestáns történetírás is hangsúlyozza, hogy jellemtelen emberek voltak. Még a puritánként ismert Cromwell is, aki a katolikus restaurációt akadályozta meg Angliában, a cél szentesíti az eszközt elve alapján állt. Nem hirdette, de ugyancsak gyakorolta. Pedig kisebb bűn és baj lett volna, ha csak hirdette, de nem gyakorolta volna.

Svédországban Wasa Gusztáv bátor szabadsághős volt ugyan (a dánok ellen) és tehetséges uralkodó, de se a tehetséget, se a bátorságot nem a vallástól kapja az ember. (Még a bátorságot se, mert ezt lehet ugyan a vallástól is szerezni, de Wasa Gusztávval – s majdnem minden más bátornak bizonyult történelmi szereplővel – vele született, hiszen lényegében véve azonos a jó idegekkel.)

Annyi tény, s ezt még Wasa protestáns magasztalói is elismerik, hogy az ország leromlott pénzügyei orvoslására akkor feltétlenül szükség volt az Egyház vagyona elrablására, Svédországnak és Wasa Gusztávnak elsősorban ezért kellett protestánssá lennie. Ezt egy hívő és törvénytisztelő katolikus nem tudta volna megtenni, de Wasa Gusztáv lelkiismerete megengedte. De ezenkívül is igen sok jogtalanság, erőszakosság és bűn tapad nevéhez még protestáns történetírók elismerése szerint is.

Eleinte például, míg az Egyház tönkretevésére nem érezte magát elég erősnek, VI. Adorján pápához írt leveleiben képmutatóan az Egyházhoz való ragaszkodást és a pápa iránti tiszteletet színlelte, tehát tág lelkiismerete mellett még álnok is volt, s szintén a cél szentesíti az eszközt elve alapján állt.

Dániában II. Keresztély király kezdte a hitújítást. Olyan kegyetlen zsarnok volt ő is, hogy el is űzték miatta a trónról. Utóda, I. Frigyes csak azért lehetett király, mert megesküdött, hogy az Egyházat oltalmazni fogja és a hitújítást megakadályozza. Mihelyt azonban megerősödött helyzete, ismét csak a cél szentesíti az eszközt elve alapján, ő is megszegte esküjét és az Egyház Dániából való kiirtója lett. Utódja már halálbüntetés terhe alatt tiltotta meg az Egyház minden papjának az ország területén való tartózkodást.

Hollandia reformátorai, Orániai Vilmos és fia, Móric, szintén nem hitbeli meggyőződésüket követték, hanem csak a maguk érdekét keresték akkor, mikor az új hit oldalára álltak, még a protestáns történetírás megállapítása szerint is. Nem vallási okok miatt álltak annak a mozgalomnak az élére, mely a szerencse kedvezése folytán Németalföld kálvinistává levését, az Orániai családnak pedig németalföldi fejedelemséget eredményezte.

A hugenották vezérének Franciaországban is megért Párizs egy misét: Mikor érdekei úgy kívánták, még azt a szégyent is nyíltan magára vette, amelyet a legtöbb ember már csak büszkeségből se tett volna meg, hogy nyíltan és forma szerint is megtagadta azt az ügyet, melynek érvényesülését köszönhette. Egyébként köztudomású róla, hogy akkor se volt meggyőződéses kálvinista, mikor még hugenotta vezér volt. (Nálunk is felkínálta Bethlen a katolikus vallásra való esetleges áttérését.) Németországban is Szász Móric az egész világtörténelemben példátlanul álló árulásának köszöni a protestantizmus, hogy megmaradt, sőt a birodalom többségének vallása lett. Ez a Szász Móric még a német fejedelmek közt is a legjellemtelenebb és legálnokabb volt. Protestáns volt, hitfeleivel szemben mégis a katolikus császár pártján állt, sőt a császár oldalán még harcolt is ellenük. De éppen ezzel használt a protestantizmusnak legtöbbet, mert mikor már a császár, aki a maga becsületességében el se tudta képzelni, hogy még ilyen emberi szörnyeteget is hordhat a föld a hátán, úgy bízott már benne, mint a maga gyermekében, akkor egyszerre titokban érintkezésbe lépett hitfeleivel, akikkel egyébként mindig együtt érzett (csak nála szentesítette aztán igazán a cél az eszközt!), aztán meglepetésszerűen hirtelen a császár ellen fordult, s természetesen olyan veszélybe döntötte, hogy egy hajszál mentette meg, hogy vele együtt egész családja és a német katolicizmus is örökre tönkre nem ment. (Láttuk, hogy ugyanez a Szász Móric nálunk is volt egy nagy keresztény sereg vezére a török ellen, de a török ellen egyáltalán nem érvényesítette ezt a bámulatos „tehetségét”.)

Szász Móric után Hesseni Fülöpnek köszönhet a kezdődő német protestantizmus a legtöbbet. Rá is került Luther wormsi szobrára, mint a hitújítás egyik fő erőssége. Ő nem volt olyan becstelen, mint Móric. Ő mindig egyformán a protestánsok pártján állt, ezért még a császár fogságába is esett. De ő meg viszont talán az egész világtörténelem legbujább fejedelme volt. „VI. Sándor meg Luther” című imént említett művemben megtalálhatók rá a történelmi adatok, hogy Luther hivatalosan két feleséget engedélyezett neki, mégis házasságtöréssel vádolta nemcsak az első, hanem a második asszony is. Íme még néhány adat a protestáns „vallásosság” természetére vonatkozóan.

A francia hugenották ünnepélyesen esküt tettek IV. Henriknek, aki egyébként szintén az ő soraikból került ki, hogy soha többet nem tartanak külön zugországgyűléseket. (Természetesen nem ingyen esküdtek, hanem esküjük fejében tökéletes vallásszabadságot, sőt még ezen is túlmenő jogokat kaptak.) Alighogy IV. Henrik lehunyta a szemét, mivel utóda csak csecsemő volt még, akitől nem kellett félniük, azonnal összehívták külön protestáns zugországgyűlésüket Saumurbe 1611-ben, melyen újra nyíltan szembehelyezkedtek hazájukkal. A következő év szeptemberében megerősített városuk és tengeri kikötőjük, La Rochelle, kikergette falai közül az udvar követségét, mert a kiskirálynak spanyol királylányt akartak feleségül, ők azonban ennek ellene voltak, mert – mint maguk szokták magukat kifejezni – szerettek „vadászni a római bestiára”.

A protestáns kereskedőváros kalózokat küldött ki a francia partokra minden irányban (tehát saját hazájuk katolikus polgárai kirablására), ezek vámokat szedtek a katolikus kézben levő francia kikötőkben, megakadályozták, illetve a maguk számára kisajátították a királyi adójövedelmeket. E kalózok egy csoportja Bordeaux-t vette ostromzár alá, úgyhogy az akkor még igen kezdetleges királyi hajóhad csak hosszú és véres küzdelem után tudta őket szétszórni.

Mikor utána felelősségre vonták őket, La Rochelle város letagadta, hogy bármi köze is volna hozzájuk. Mikor azonban kerékbe törték őket, a la rochellei és egyéb hugenották olyan reklámot csaptak nekik, mint vértanúknak, mint a mieink a gályaraboknak. Megtették őket vallásuk vértanúinak, s ezzel bizonyították ország-világ előtt, hogy őket Franciaországban üldözik. Nem sokkal utána -1620 őszén – újabb protestáns zugországgyűlést hívtak össze, s ezen a németek segítségét kérték a „vallásüldözés” ellen.

A következő évben a tengeren újra elfogták királyuk hajóit. Az utána következő évben a Sevre torkolatánál egész szabályszerű nagy tengeri csatát vívtak saját királyuk és hazájuk hajóhadával. Mivel ők maradtak alul, megalázkodtak, de amikor utána Guiton, a parancsnok, 32 hajójával büszkén kikötött La Rochelle-ben, ott a polgárok ezrei éljeneztek neki a kikötőben, és mint a város hősét ünnepelték. Aztán következett az 1622-es „béke” (mert ők nem mint alattvalók, hanem mint egyenrangú idegenek, „békét” kötöttek saját királyukkal és hazájukkal).

A „béke” feltételei között az is szerepel, hogy a küzdelem alatt épített erődöket le kell rombolni. A hugenották természetesen a maguk részéről nem rombolták le erődjüket se, s mikor nemzeti részről figyelmeztették őket a békeszerződés feltételeinek megtartására, azt felelték, hogy a király szegi meg a békét akkor, mikor őket megfélemlíteni próbálja.

Az angol protestánsok se voltak erkölcsösebbek, se türelmesebbek a francia protestánsoknál. Mikor a francia XIII. Lajos testvérét (IV. Henrik leányát) férjhez adták I. Károly angol királyhoz, Károly apja, az akkori angol király és Buckingham államtitkár ünnepélyesen kötelezték magukat arra – francia részről ez feltétele volt a házasságba való beleegyezésnek –, hogy ezentúl nem folytatják az angol és skót katolikusoknak vallásuk gyakorlása miatti, üldözését; azoknak a katolikusoknak nagy seregét, akiket eddig emiatt börtönbe vetettek, azonnal szabadon bocsátják, sőt a kincstár visszafizeti azokat a nagy pénzbírságokat is, melyeket addig azokon a katolikusokon behajtottak, akik az angol „törvény” ellenére misét merészeltek hallgatni. (Fizettek valaha protestánsok Habsburgok alatt pénzbírságot protestáns istentiszteleten való részvételért?)

El is ment az udvartól a rendelet a bíróságokhoz, hogy ezentúl vallási okok miatt katolikusok ellen ne indítsanak eljárást, az angol protestánsokat azonban olyan hisztérikus dühbe hozta ez a tűrhetetlen engedmény, hogy 1625. június 12-én szállt partra Angliában a francia menyasszony, utána karácsonykor kapták meg a bíróságok a királytól az említett vallási üldözést megszüntető rendeletet, s már utána augusztus hetedikén vissza is vonta a király (vagy inkább Buckingham), s már újra kezdődött az országban titkon lappangó katolikus papokra a vadászat, a hitükhöz ragaszkodó katolikusok börtönbe vetése, a misehallgatásért kirótt tömeges pénzbírságok, hűtlenség címén a megcsonkítások és akasztások. De e gyors alkalmazkodásuk ellenére is hamarosan még így is halállal lakolt Buckingham is, sőt még a király is. Csak arra vagyok kíváncsi, vajon akkor mit csinált volna velük a protestáns hisztéria, ha ijedtükben nem szegték volna meg ilyen hamar a szavukat?!

Gusztáv Adolfnak, aki a protestantizmus egyik legideálisabb hőse, mikor a harmincéves háborúban a katolikus, sőt bíborosi méltósággal felruházott Richelieu 300.000 angol fontnak megfelelő összeget ajánlott fel neki, ha II. Ferdinándot megtámadja, de feltételül kikötötte, hogy mivel ez a katolikus Franciaország pénze, Gusztáv Adolfnak a németországi katolikus ligával nem szabad ellenségeskednie; amely községben hódítása alkalmával katolikus istentiszteletet talál, azt ott meg is kell hagynia és a katolikus Bajorországot kímélnie kell, akkor is, ha fegyvereit győzelem kíséri. Gusztáv Adolf e feltételek hallatára Oxenstiernának felháborodva erősködött, hogy ő 300.000 fontért nem adja el magát, nem lesz a francia király lakája; hogy ő, mint a protestantizmus keresztes lovagja, nem fog tűrni misét ott, ahol ő parancsol, s ha módjában lesz, nem kíméli majd se a katolikus ligát, se a katolikus Bajorországot.

Mikor azonban látta, hogy a katolikus pénz nélkül semmire se megy, s különösen mikor Richelieu a 300.000 fontot 500.000-ra emelte fel, egyszerre elfelejtette, hogy ő protestáns, egyszerre vállalta a francia király lakájságát, s aláírta a katolikus mise, liga és Bajorország kíméletét is. Mikor aztán győzött és a lába előtt feküdt a katolikus Németország, természetesen esze ágában se volt ott se a katolikus istentiszteletet, se a misét kímélni, a katolikus Bajorországot pedig úgy elpusztította, hogy annál jobban még akkor se lehetett volna, ha külön elpusztítására adta volna a szavát és ennek a céljára vette volna fel a kialkudott összeget.

Elbizakodottságában és szava megszegésében egyenesen annyira ment, hogy most már protestáns Németországot akar élén önmagával, mint császárral, és szerződésszegése és a felvett és elköltött félmillió angol font elköltése ellenében Németországból felkínálta a Rajna nyugati partját Franciaországnak. Ez az akkori viszonyok között természetesen egyúttal azt jelentette, hogy Németországból csak ez a kis felajánlott sáv maradhat katolikus, a többi protestáns lesz.

Láttuk, milyen hazug képmutató tudott lenni I. Ferdinánd fiának, Miksának, protestáns nevelője is, pedig magának Luthernek a környezetébe tartozott, tehát közvetlen s legmegbízhatóbb forrásból merítette a „tiszta Evangéliumot”. S hogy ez a mesteri képmutatás nemcsak kivétel és nem is csak német protestáns tulajdonság volt, mutatja a mi Révay Ferencünk, aki Túróc megye főispánja és személynök volt, később pedig alnádor is lett. Annyira minden porcikájában protestáns volt, hogy Lutherrel és Melanchtonnal levelezett és a protestáns prédikátorokat segélyezte, de azért itthon állandóan a főpapok körül forgolódott, a buzgó katolikus Ferdinándnál pedig – bizonyára nem azért, mert protestáns meggyőződését hangsúlyozta előtte – úgy behízelegte magát, hogy terjedelmes uradalmakat és báróságot kap tőle. Fiait a bártfai protestáns iskolába járatta, egyetemre azonban, hogy az udvar előtt ki ne teljék a becsülete, nem Wittenbergbe, hanem Padovába küldte, de csak azért, mert ő, a szemfüles ember, tudta (amit az udvar és a főpapok nem tudtak), hogy ott is protestáns szellem uralkodik.

De azért még ezt az engedményt se adta ingyen, hanem azon a címen, hogy fiai nem Wittenbergbe, hanem Padovába járnak, ő, a dúsgazdag főúr, kérvényt adott be Várday Pál esztergomi érsekhez, hogy a taníttatási költségekhez hozzájáruljon (meg is kapta), Oláh Miklóshoz pedig, hogy járjon közbe a királynál, hogy ő is járuljon hozzá ugyanezekhez a költségekhez. Végül Kecheti Márton veszprémi püspökhöz, hogy Padovában levő könyvtárát ajándékozza az ő fiának. (Fraknói (Franki): Révay Ferenc fiainak iskoláztatása, Pest, 1873., 6-7. o.) Hogy milyen szellem uralkodhatott ekkor a padovai egyetemen, mutatja, hogy később még maga ez a Kecheti Márton veszprémi püspök is protestáns lett. (Látjuk majd, ő is milyen hitvány ember volt egyébként.) Hazánkban a protestantizmus fővédőinek, Bocskainak, Bethlennek, Rákóczi Györgynek és Thökölynek a jellemét és tetteit majd a következőkben bőven látni fogjuk. Azt már most is elárulhatjuk, hogy jellemük és tetteik közel se olyan dicsők, mint a magyar, sőt még a katolikus közvéleménnyel is elhitették, sőt ők se voltak egy cseppet se különbek a protestantizmus külföldi nagyjainál.

Azok a magyar főurak is, akiknek a magyar protestantizmus első elterjedését köszöni, egytől-egyig a legnagyobb erkölcsi fogyatékosságokban szenvedtek. Török Bálint, Perényi Péter, a Balassák mind híresek voltak anyagiasságukról, féktelenségükről, önzésükről és törvénytiprásaikról. Azt például már az eddigiek során is láttuk, milyen jellemtelenül, sőt visszataszítóan viselkedett Perényi Péter János királlyal.

Nádasdy Tamásról, aki később nádorrá is lett, és aki Takáts Sándor műveiben úgy szerepel, mint a becsület és jóság megtestesülése, Forgách Ferenc, a történetíró, aki személyes jóbarátja volt, a legsötétebb képet festi. Azt írja róla, hogy ravasz, ügyes színlelő, sőt érdekeiért mindenre képes gonosztevő volt. Feleségét, a dúsgazdag Kanizsay-család utolsó sarját, akivel mérhetetlen gazdagságot szerzett és akinek olyan hűséges, szerető hitvese is volt, hogy Takáts Sándor majdnem elolvad a meghatottságtól, mikor leveleiket olvassa, tizenegyéves korában úgy szerezte meg, hogy Hassády Dénest, aki – mint a Kanizsay-család érdekeinek képviselője – meg akarta akadályozni a házasságot (mert Nádasdy, akkor még a Kanizsayakhoz képest szegény ember volt), eltette láb alól, másokat pedig megvesztegetett.

Azt mondja róla Forgách, hogy olyan bosszúálló és állati szenvedélyek hatása alatt álló ember volt, hogy egy Istvánffy István nevű katonáját, mert incselkedő megjegyzésével felingerelte, vízbe fojtotta. Ferdinánd pártjáról érdekből János pártjára állt, majd megint visszament Ferdinándhoz, de sógorát, Majlád Istvánt már akkor is a másik párton tartotta, hogy egyszerre két kártyán játszhasson, és akár az egyik, akár a másik király kerekedik felül, ő mindenképpen jól járjon. (Mindenben amit mondtunk, forrásunk: Bártfai Szabó László: Ghymesi Forgách Ferenc, 71. o.)

Fia, Nádasdy Ferenc még nagyobb protestáns lett. A protestáns hitvédő iratok költségeinek viselője és szorgalmas olvasgatója, a prédikátorok nagy pártfogója volt. Emellett azonban az ő felesége volt az a hírhedt tömeggyilkos Báthory Erzsébet, aki talán az egész világtörténelem legnagyobb tömeggyilkosa, de emellett férjének az evangélikus „hitbuzgalomban” méltó társa volt. Nádasdy Ferencnek és ennek a Báthory Erzsébetnek udvari papja volt az a Pázmány életéből ismert Magyari István, sárvári prédikátor és a magyar protestantizmus egyik fő apostola, aki „Az országokban lévő sok romlásoknak okait” az ország pápistaságában kereste és találta meg (Nádasdy Ferenc és Báthory Erzsébet költségén).

Mikor Nádasdy Ferenc meghalt, ő tartotta felette a gyászbeszédet is. „Derék harcot vívott őkegyelme – mondja itt róla többek között – az ördög, a világ, a test és a bűn ellen.” Meg kell jegyeznünk, hogy igen furcsa lehetett ez a dicső harc ilyen feleséggel az oldalán, mert Nádasdy Ferenc és elvetemültségében a világtörténelemben egyedülálló felesége, a legszebben megértették egymást és a legszebb harmóniában éltek. Noha a férj – mint bajosan képzelhető is másképp – felesége viselt dolgairól tudott, semmit sem tett ellene, sőt – bizonyítékaink vannak rá – egyenesen bíztatta a kegyetlenségre, s még mint nála is nagyobb szakértő e téren, tanácsokkal látta el.

Báthory Erzsébet perének megmaradt aktái szerint Nagy Istvánné Joó Ilona tanú azt vallotta, hogy az úrnő a számtalan cseléd- és nemes lányon kívül még „az megholt úr húgát” is megkínozta, „kit az úr is szemével látott”, mégpedig „mezítelenre vetkőztetvén nyárban mézzel kenette meg és úgy állata napestig és éjszaka is, hogy a bogarak egyék”.

Ezt is vallotta még Nagy Istvánné Joó Ilona: „Némely leányt hogy az nagy kénába elütötte az nehézbetegség és a földre leesett, az úr arra tanította az asszonyt, hogy olajos papíróssal gyújtson az lábai közzé; felkél, ha félig megholt is.”

Hát ilyen ember volt kérem, Magyari István sárvári prédikátor uram pártfogója, az a magyar főúr, akinél többet alig köszön itt nálunk valakinek a protestantizmus. Így harcolta derék nagy harcait őkegyelme „az ördög, a világ, a test és a bűn ellen”. (Vajon tiszteletreméltóbb volt-e az effajta igehirdetés a kommunista szemináriumok ateista „ideológiai” előadásainál?)

Természetesen magának Báthory Erzsébetnek protestáns voltából a protestantizmus ellen alig kovácsolhat tőkét tárgyilagos ember. Olyan nagy elvetemültséghez ugyanis, amilyen Báthory Erzsébetben lakozott, vele született hajlam, adottság, terheltség is kell, melynek semmi köze a valláshoz, melyben született és él, és melynek legyőzése csak olyan nagy vallásossággal lett volna lehetséges, amellyel katolikusok között is csak egyesek rendelkeznek, nem pedig átlagemberek. Báthory Erzsébet a maga borzasztó bűneivel épp úgy lehetett volna katolikus anyakönyvezésű is, mint ahogyan kálvinista anyakönyvezésű volt. (Férje lutheránus. Valószínű, hogy férje oldalán ő is azzá lett, mert akkor még ez a két protestáns felekezet se tűrte egymást.)

Feltétlenül összefüggést kell azonban látnunk elvetemültsége és aközött a nagy protestáns „vallásosság” között, melyet ő össze tudott egyeztetni párját ritkító gonoszlelkűségével, mert ez már csak alanyi, az objektív igazság talajáról már letért vallásossággal, csak „felszabadított” lelkiismerettel lehetséges, csak így lehet a „vallásossággal” összeegyeztetni.

Ha katolikusnak anyakönyvezett ember az ilyen, akkor szükségképpen vallástalan katolikus, mert hiszen évtizedeken át csak nem gyónhatja állandóan, hogy megint halálra kínoztam egy-egy ártatlan leányzót. De mindezek bűnbánó feltárásához a Báthory Erzsébetek gőgje egyébként is képtelen lenne. Ha pedig még ez a csoda is megtörténnék, akkor a pap megtagadná tőle a feloldozást és eltiltaná az Úr asztalától.

De a protestáns Báthory Erzsébet lelkiismerete már fel volt szabadítva, s az ő lelkiismerete „szentélyéhez” semmi köze se volt már földi embernek. Ő, ha gyónt, csak magának a mennyei papnak gyónt, mint Ferdinánd eretnekgyanús fia, Miksa császár. A mennyei papnak meg azt gyónunk, amit akarunk, s olyan feloldozást is hallunk tőle, amit mi akarunk.

Hogy Báthory Erzsébet is jóváhagyást hallott „a mennyei paptól”, azt bizonyítja a végrendelete. Ebből ugyanis jól látható, hogy a szörnyeteg Báthory Erzsébet egyúttal nagyon „vallásos” is volt, ez pedig – nem segíthetünk rajta – bizony már a protestantizmus szégyene, mégpedig igen nagy szégyene.

Báthory Erzsébet is bibliás volt, és a szabadon magyarázott igének buzgó hallgatója. Végrendelete csak úgy csöpög az ájtatos, kenetes, vallásos kifejezésektől:

„Istenem kegyelmes segítségéből.”

Aztán:

„Az felséges Isten kegyelmes jóvoltából, kiért dicsértessék az ő áldott szent neve...”

„Az én Istenemnek szent malasztja indításából...” (Azokat a szegény leányokat is az ő szent malasztja indításából kínozta halálra?)

„Az én teremtő, megváltó és megszentelő irgalmas uramnak Istenemnek kedve keresésében és hálaadásomban akarok életemnek végéig megmaradnom.”

Látjuk tehát, hogy Báthory Erzsébet a tömeggyilkosságok ellenére, melyeket elkövetett, szentül meg volt győződve, hogy ő Isten kedve keresésében és hálaadásában töltötte és tölti egész életét.

Báthory Erzsébet végrendelete olvastára önkéntelenül is az az undok kenetesség jut eszünkbe, mellyel Luther Fülöp bigámiáját engedélyezte: „Mert a Krisztus szegény, nyomorult egyháza kicsiny és elhagyott – keneteskedett ekkor Luther – és nagyon szüksége van az igazán jámbor urakra és uralkodókra” (már ti. az olyanokra, mint amilyen „igazán jámbor” Hesseni Fülöp volt). Ezért „teste és lelke üdvösségének ápolására és Isten dicsőségének előmozdítására” (!) adja meg Fülöpnek az engedélyt arra, hogy egyszerre két felesége lehessen.

„A mi jó Úristenünk óvja meg kegyelmességed üdvösséges testét és lelkét. Ámen” – keneteskedik befejezésül.

Báthory Erzsébet végrendelete az Országos Levéltárban ma is megtekinthető, s a bűnös asszony elfogatása előtt írta alá, tehát akkor, mikor gonoszsága éppen a tetőpontján állott. Arról, aki itt azt írja magáról, hogy „Istennek szent malasztja indításából” egész életét az Isten „kedve keresésében” tölti, Zsuzsanna nevű leányzó eskü alatt azt vallotta, Hogy Szilvássy Jakab az elfogott úrnő ládájában megtalálta a tőle megölt leányok jegyzékét, melyet Báthory Erzsébet a saját kezével írt, s itt ezek száma 650-et tett ki.

Márton Péter özvegye, Baranyai Sára (még e nők nevein is mennyire látható a sok ószövetségi bibliaolvasás nyoma; az egyik Sára, a másik Zsuzsanna), szintén eskü alatt vallja, hogy biztos tudomása szerint az alatt a négy év alatt, amíg ő Báthory Erzsébetnél szolgált, 80 lánynál több halt erőszakos halált az úrnő női személyzetéből. Ezt Bicsérdy nevű sárvári várnagytól is hallotta, és maga a saját megfigyeléséből is tapasztalta, s ez állítását újra meg újra megerősíti.

Özv. Gönczi Istvánné szintén eskü alatt vallja, hogy a saját tízéves lánya is Báthory Erzsébet kezei alatt pusztult el. A hivatalos bírói vizsgálati jegyzőkönyv is azt a kifejezést használja, hogy az áldozatok „csaknem hihetetlen számban” voltak:

A szolgálatában álló lányokat többnyire egész csekély mulasztásokért büntette. A büntetés kínzássá fajult, s többnyire halállal végződött. Volt, akit azért kínzott, mert egy körtét ellopott (hány körtéje teremhetett a Nádasdyaknak és Báthoryaknak több százezer holdjukon?), a másikat, mert a kiszabott varrást nem végezte el mind; a harmadikat, mert a takarítás közben talált pénzt eltette (úgy látszik, meg volt róla győződve, hogy ő a lányokat csak a jóra szoktatja); volt, akit azért, mert megszökött. A kínzást nem csak maga végezte, hanem még a szolgálatában lévő két asszony, özv. Nagy Istvánné Joó (!) Ilona és özv. Szeöch Benedekné Szentes (!) Dorottya és egy Újvári vagy Ficzkó János nevű fiatal férfi által is végeztette. Ezek hárman aztán büntetésül halállal is lakoltak.

A kínzás minden elképzelhető módon folyt. A torkukba dugta az ujjait, felszegezte az ajkukat, megtüzesített kulcsot nyomott a testükre. Az előbb említett megtalált, de be nem szolgáltatott pénzt is megtüzesítette és a bűnös leány testére nyomta. Heteken át éheztette is a szerencsétlen lányokat annyira, hogy bele is pusztultak, kivált mikor az éheztetés már csak ráadás volt az egyéb kínzásokhoz. (Ebből az éheztetésből látható, hogy nemcsak azért büntetett, mert kéjt okozott neki mások szenvedése, hanem bosszúálló is volt, és sátánilag gyűlölte is ezeket a szerencsétlen leányokat.) Jéghideg vízbe kellett állniuk anyaszült meztelenül egész éjjel (ő bizonyára nem maradt fenn egész éjjel azért, hogy kínjaikban gyönyörködjék, tehát nem lehet mindent egyszerűen szadizmussal magyarázni); fagyban vízzel öntöztette őket, míg meg nem fagytak. Az ágya előtt az egészen meztelenre vetkőztetett leányokat a földre fektette, s úgy verette őket, hogy marokkal lehetett merni a vérüket. Obszcén kínzásokat is alkalmazott.

Érdekes, hogy akár a Nádasdy dunántúli kastélyaiban, akár a Felvidéken, akár Bécs városában tartózkodott, a kínzásokat egyformán űzte. Utazás, közben még a szekéren is folytatta. Az egyik lány egyszer útközben a szekéren halt meg a kezei között.

Bécsi lakásuk egy kolostor szomszédságában volt, s a kínzásoknak alávetett lányok sikongatása nemegyszer oda is behallatszott. Egyszer a kolostor lakói egy fazekat oda is vágtak az ablakukhoz, vallja az egyik tanú. (Igen emelhette a dolog Bécsben a magyarok hírnevét, de a protestantizmus hitelét se nagyon növelhette a bécsiek előtt.)

A holttesteket vagy a vár területén kellett eltüntetni az alkalmazottaknak, nemegyszer pedig a lutheránus imaházban kellett elföldelni, illetve földelték el őket titkon éjjel. Volt úgy, hogy egyszerre öt is várt eltemetésre, mikor az úrnő elutazott egy másik birtokára, s mivel az alkalmazottak restellték vagy utálták eltemetni őket, sokszor az egész vár tele volt hullaszaggal. Az is előfordult, hogy nyíltan, sőt ünnepélyesen temettette el áldozatait a prédikátorral.

Majdnem bizonyos, hogy kenetes, képmutató végrendelete írása közben is a tőle halálra kínzott leányok sóhajai és halálhörgései hallatszottak a szomszéd kamrából. Egész bizonyos, hogy közvetlenül végrendelete megszerkesztése előtt is és utána is e lányok kínzásával foglalkozott, de a sok kenetes bibliai kifejezés undok emlegetése közben a legkisebb nyoma se található annak, hogy a végrendelkezőnek bűnei is lennének, melyeknek bocsánatát kéri „teremtő” megváltó és „megszentelő” Istenétől; vagy hogy annak, aki itt végrendelkezik, esetleg vannak itt a földön olyan felebarátai is, akiket megbántott, s ezért bocsánatot kér tőlük, mint ez minden katolikus végrendeletben megtörténik.

Nem, az ő „felszabadított”, „önálló” és „nagykorú” lelkiismerete minderről nem tudott semmit. De a gőg a nagy álvallásosság mellett is csak úgy ordít a végrendeletéből. Még itt is címeket osztogat magának. Így kezdi: „Én, az tekintetös és nagyságos Báthory Erzsébet, az néhai tekintetes és nagyságos Nádasdy Ferenc meghagyott özvegye.”

Annyira nem volt keresztény ez a megjavított hitű Báthory Erzsébet, hogy a csapás, a megalázás, a szenvedés, mely bebörtönzése által érte, az se törte meg, sőt csak még ridegebbé, még gőgösebbé tette. Fogságában felháborodva fenyegetőzött, hogy hogy merték őt, főrangú nemesasszony létére, minden bírói ítélet nélkül elfogni, s hogy merik továbbra is börtönben tartani. Pedig éppen azért nem indítottak ellene eljárást, hogy ne kelljen főrangú asszony létére kivégezni.

Mikor a csejtei prédikátor a börtönében meglátogatta őt (érdekes, hogy ez a jó csejtei prédikátor – aki közvéleményünk szerint szükségképpen a magyar faj egyik díszképviselője kellett legyen –, egy szót sem tudott magyarul), így fenyegette: „Neked, neked kell előbb meghalnod; aztán Megyeri úrnak. (Ez volt az egyik feljelentő. Maga a prédikátor nem merte feljelenteni, mert alkalmazottja volt, s egyébként is félt a bosszújától.) Ti, ti ketten vagytok okai az én keservetes fogságomnak. Mit gondoltok, nem fognak-e zavarok támadni emiatt? Hiszen már a Tiszán túl felkelés indul és maholnap itt is lesznek. Eme rajtam elkövetett igazságtalanságot az erdélyi fejedelem úr is (az is Báthory volt) meg fogja bosszulni.”

Báthory Erzsébet tehát egy újabb „szabadságharctól” (a Bocskaié akkor már lezajlott, a Bethlené akkor már közelgett) várta a rajta esett „igazságtalanság” és „törvénysértés” megbosszulását. Perében két tanú is vallotta, hogy a királyt is, a nádort is (Thurzó Györgyöt, aki protestáns volt ugyan, de a Bocskai-felkelés alatt mégis becsülettel kitartott királya pártján) és az említett Megyeri urat is el akarta tenni láb alól, mégpedig kuruzslással. Olyan vízből készített nekik ételt, melyben előbb megfürdött. Állítólag ettek is belőle, de természetesen nem ártott nekik. Csak „a gyomrukat fájlalták” tőle.

Báthory Erzsébet a börtönben halála előtt három héttel pótvégrendeletet is csinált. Ez is megvan. Itt már nem volt kedve keneteskedni. Ebben elő sem fordult már az Isten neve. Úgy látszik, rá is megharagudott, amiért azt a hallatlan „igazságtalanságot”, hogy még ő is őrizetbe került, engedte megtörténni. A gyakorlatban tehát még ilyen is lehet az a felsőbbrendű protestáns vallásosság, melynek olyan szép az ideológiája. Nem kényszerdogmákon, s nem is a papok átkaitól való babonás rettegésen alapul ugyanis, hanem személyes meggyőződésen és egyéni szabad átélésen.

Látjuk, hogy ez a felszabadult vallásosság még Báthory Erzsébet vadállatiasságával is egész szépen összeegyeztethető addig, míg sorsunk jól megy. Mikor pedig bajba kerülünk, s azt kell látnunk, hogy még az a mennyei főpap is elhagyott bennünket, akinek mi szoktunk gyónni, és akinek az igéje a mi szabad magyarázatunk, tehát irányításunk tárgya, akkor megmérgedünk, fütyülünk a mennyei papra is, nemcsak a „nyírott fejűekre”, abbahagyjuk a mókázást, s azt az Istent, aki minket elhagyott, egyszerűen nem vesszük tudomásul. Így csinálta Báthory Erzsébet is a pótvégrendeletében, melyet már a börtönben írt.

Báthory Erzsébet áldozatai részint a Felvidékről kerültek ki (Csejte ott van), tehát tótok voltak (de lutheránus tótok, Csejte ma már rég katolikus), részint a Dunántúlról, főként a Kemenesaljáról valók voltak, de elsősorban ez utóbbiról, mert a perben szereplő nevek majdnem mind törzsökös magyarok. Úgy látszik, Báthory Erzsébet jobban szerette maga körül a magyar lányokat, mint a tótokat. Bár ne szerette volna jobban őket! Hiszen neki még a szeretete is átok volt. A perben emlegetett községek, ahonnan a halálra kínzott leányok valók voltak, a Nádásdyak és Báthory Erzsébet „hitbuzgóságának” eredményeként még ma is protestánsok. Az is jellemző még a protestáns Nádasdyakra, hogy ez a Joó Ilona, a szerencsétlen lányok máglyahalálra ítélt egyik fő kínzója, tíz évig állt Báthory Erzsébet szolgálatában és a szörnyeteg mind a négy gyermekének, köztük Pálnak, a Wesselényi összesküvésben lefejezett Ferenc apjának is dajkája volt. Nádasdy Ferenc, a lefejezett országbíró tehát, ki fiatal korában egyébként még szintén nagy protestáns volt, Báthory Erzsébet unokája volt.

Báthory Erzsébet, mint mondtam már, emberi bőrbe bújt szörnyeteg volt, akinek tetteiért nem lehet egyszerűen a protestantizmust felelősségre vonni. Ez azonban nem azt jelenti, hogy magát Báthory Erzsébetet se kell vagy lehet. Báthory Erzsébet ugyanis nem őrült volt, hanem csak terhelt, azaz csökkent beszámíthatóságú. Az ilyenek azonban beszámíthatók, mert a csökkent beszámíthatóság nem beszámíthatatlanság. A különlegesen nagy vagy természetellenes szenvedélyek is megfékezhetők ugyanis, s ha valaki ilyenekkel megverve születik, csak annál jobban kötelessége, hogy megfékezze őket, azaz, hogy nevelje magát.

Az igazság azonban az, hogy a terhelt emberek inkább csak ilyen szenvedélyek csírájával születnek és sohase váltak volna szörnyeteggé, ha nevelték volna őket vagy maguk nevelték volna magukat, azaz, ha igazi keresztények lettek volna, s a vallást nem csak a könnyebb oldaláról fogták volna fel. De ebben persze szinte legyőzhetetlenül nagy akadály, ha valakit nem engedelmességre, nem önuralomra, nem önmegtagadásra, nem alázatosságra tanítanak, hanem azt hangsúlyozzák előtte, hogy szabadítsa fel magát az Egyház és a papok járma alól, s egyéni vallásosságot alakítson ki magában.

Világos, hogy ez esetben a terhelteknek még a vallásossága is ilyen terhelt lesz, és éppen abban nem fogják magukat megkötni az Isten igéje által, amiben terheltek, mert a terheltségük miatt éppen e tekintetben esik nekik az önmegtagadás legjobban nehezükre, és ami miatt – lehet, hogy a Biblia alapján – olyan ideológiát alakítanak ki lelkükben, amely szenvedélyüknek kedvez, vagy legalábbis kielégítését nem akadályozza.

Láttuk, hogy nemcsak magának Báthory Erzsébetnek, hanem még buzgó protestáns férjurának is ilyen elvei voltak. Az ő bibliájuk nem a szeretetet hirdette, hanem a szigort; a talált pénz eltevésének s a varrásban való hanyagságnak utálatát és megbüntetését. Ha aztán az ember Báthory Erzsébetnek születik, akkor ebből a „vallásos” beállítottságból évtizedek folytán szükségképpen fejlődik ki a szörnyeteg.

Báthory Erzsébetből akkor is lehetett volna szörnyeteg, ha katolikus lett volna. Semmiképpen se lehetett volna azonban belőle az, ha vallásos katolikus lett volna, azaz, ha meghagyták volna a papok járma alatt és lelkiismeretét nem szabadították volna föl. Gyerekkora óta rendszeresen gyónó és magát lelkiatyja rendszeres vezetésének alávető Báthory Erzsébetből sohase lett volna az a női szörnyeteg, aki a protestáns Báthory Erzsébetből lett.

Báthory Erzsébet végrendelete bizonyítja, hogy vallásos protestáns volt. Bizonyítja ezt a protestáns prédikátorokkal való szoros kapcsolata és férje is, akivel harmonikus életét élte, s aki a születő magyar protestantizmus egyik vezérférfia és szívvel-lélekkel protestáns volt. Hogy Báthory Erzsébet ennek ellenére még világviszonylatban is egyedülálló szörnyeteggé válhatott, az már a protestantizmusnak, mint ilyennek is bűne, hiszen szorosan összefügg a protestáns ideológia lényegével, a szabad, az egyéni, a szubjektív vallásossággal és a „felszabadított” lelkiismerettel.

De nemcsak a protestáns ideológia silányságát s végzetes logikátlanságát, hanem gyakorlati csődjét, az egész magyar protestáns társadalom kereszténytelenségét is bizonyítja Báthory Erzsébet esete. Ma a protestánsok erkölcstelenségének mentségére felhozhatja a hívő protestáns, hogy a mai protestánsok gyakorlatilag hitetlenek. Ezért pogányok az erkölcseik is. Hiszen hasonló körülmények között a katolikusok is csak ilyenek. Az olyan vallás ugyanis, melyet nem élünk, sőt nem is ismerünk; az olyan Biblia, melyet nem olvasunk, nem tehet jobbá, annál kevésbé szentelhet meg bennünket.

Azonban Báthory Erzsébet idejében még nem voltak hitetlenek a protestánsok, sőt még hitközönyösek se. Ezt maga Báthory Erzsébet végrendelete is bizonyítja. De hogy ez a vallásosság mennyire nevetségesen keveset ért, azt nemcsak maga Báthory Erzsébet erkölcsei bizonyítják (mert azok magukban véve, mivel nem normális egyénről van szó, nem bizonyítanák még), hanem egész környezetéé is. Tekinthetjük-e például kereszténynek a férjét, akinek oldalán minden akadály nélkül válhatott ez a nő ilyen szörnyeteggé, és aki nemcsak nem fékezi felesége veszedelmes szenvedélyét, hanem egyenesen erősíti, s még „szakszerű” tanácsokat is ad neki szadizmusa minél féktelenebb kiélésére?

Igaz, hogy férje előbb meghalt, mint ő, és az is kétségtelen, hogy effajta szenvedélyek úgy növekednek idővel, mint a morfinizmus [kábítószerezés]. Joggal feltehetjük tehát, hogy Báthoryi Erzsébet élete utolsó éveiben, tehát csak férje halála után lett a legvérengzőbb. Ámde az is kétségtelenül bizonyítva van, hogy már férje életében is követett el udvari szolgálóin olyan borzalmas kínzásokat, melyeknél kegyetlenebbeket nem is követhetett el, mert kegyetlenebbeket elkövetni egyszerűen lehetetlen. Azt is tanúk bizonyítják, hogy ezekről férje is tudott, sőt az ő jelenlétében is előfordultak, mégpedig nemcsak szolgálólányok, hanem „a megholt úr húga”, tehát gróf Nádasdy testvére ellenére is, s a férj részéről nem borzalommal, hanem egyenesen további biztatásokkal találkoztak.

Aztán még ha azt a nagy engedményt tesszük is, hogy Báthory Erzsébet százakra menő áldozatainak csak egy negyedrésze pusztult el még férje életében, akkor se tehetjük fel, hogy férje mindebből semmit sem vett volna észre. Lehetetlen, hogy ő sohase érezte volna váraiban a terjedő hullaszagot; nem hihetjük el, hogy azt se vette észre, hogy egymás után tűnnek el a szolgálók.

Bizony mást nem nagyon gondolhatunk, mint azt, hogy minden hitbuzgalma ellenére maga Nádasdy is vad, érzéketlen ember volt, akinek szemében az emberélet, kivált jobbágy, sőt szegényebb köznemes lányok élete semmit sem számított. De hát hol van az ilyen ember az igazi kereszténységtől, akinek bibliája szerint Isten még a fejünkön levő hajszálakat is egyenként számon tartja, s még azokra a verebekre is egyenként gondja van, melyekből „kettőt adnak egy fillérért” (Mt 10,29)?

De milyenek lehettek ezeknek a nagy protestáns Nádasdyaknak tisztán protestánsokból álló (mert hiszen katolikust meg sem tűrtek birtokaikon) háza népe is? Milyenek lehettek váraik várnagyai, udvarbíráik, hopmestereik, gazdatisztjeik, tisztviselőik, iskolamestereik és prédikátoraik, cselédségük, akikkel körülvették és akiknek környezetében jól érezték magukat, ha kastélyaikban és váraikban évtizedeken át éjjel-nappal büntetlenül hangozhatott a jajveszékelés, sikongatás, sőt halálhörgés? Ha állandóan terjengett a holttestek bűze, és ahol éjszaka titokban temettek? Ha egymás után tűnhettek el azok a lányok, akiket a várában mindenki jól ismert, s akikről igen jól tudták, miért és hova tűntek el?

De a falusi protestáns hívőknek és prédikátoroknak is észre kellett venniük, mikor reggel imaházukban istentiszteletre megjelentek, ha ott az éjszaka holttesteket földeltek el, pedig ez éppen nem kivételesen fordult elő. Hogyan hogy mégis hallgattak, vagy csak suttogtak, s évtizedeken át tűrték, hogy a borzalmak büntetlenül folyhassanak?

Természetesen nem azt mondjuk, hogy semmi sem történt, mert hiszen láttuk, hogy a végén mégiscsak ártalmatlanná tették a szörnyeteget, s ez nem történhetett volna meg, ha környezetében semmi sem történt, ha környezetében senki sem csinált volna semmit. Azt se mondjuk, hogy a prédikátorok se csináltak semmit, mert láttuk, hogy a csejtei prédikátor csinált, másképpen nem haragudott volna rá annyira a már börtönben levő asszony. Ez a csejtei tót prédikátor (Ponikénusz János) tisztes embernek látszik, de – úgy látszik – az összes prédikátorok közül csak egyedül ő tett valamit, a világiak közül pedig egyedül csak Megyeri. Láttuk ugyanis, hogy Báthory Erzsébet csak kettejüket vádolja. Ez bizony nagyon sovány kis erkölcs, kivált mikor még kettejük erkölcsi érzéke is csak évtizedek múlva kezdett tettekben is megnyilvánulni.

Ez a Ponikénusz János ugyanis 1611. január 1-jén kelt levelében azt írja Lányi Éliás bitcsei szuperintendensnek [protestáns püspöknek], hogy már egy évtized óta, már az ő elődje idején, mindenki tudta Csejtén, mik történnek a várban, és hogy a templomban éjjelente holttesteket földelnek el. Ponikénusz János még börtönében is azzal menti magát Báthory Erzsébet előtt, hogy ő csak kiprédikálta, de akkor is csak célzott a bűnre, de sohase nevezte meg, hogy ki az. Ezt a kiprédikálást nem tekinthetjük a prédikátor érdemének, mert hiszen mikor már évtizedek óta mindenki beszéli a dolgot, a templomban istentiszteletre megjelenő hívek újra meg újra szemükkel látják az éjszakai titkos temetések friss nyomait, s mikor Báthory Erzsébet miatt – legalábbis ezt írja levelében – már az ördög is megjelent neki, hat macska képében (!), akkor már a prédikátor egyenesen rá volt kényszerítve arra, hogy valamit mégiscsak tegyen.

Azt azonban semmivel sem lehet menteni, hogy Báthory Erzsébet évtizedeken át űzhette szörnyűségeit anélkül, hogy ebben a tiszta protestáns és mintaprotestáns környezetben bárki is tett volna ellene valamit, hanem megvárták, míg az áldozatok száma százakra rúg. Pedig az áldozatok is protestánsok voltak, mert hiszen katolikusokat a protestáns Nádasdyak nem tűrtek környezetükben. Ficzkó János vádlott azt is vallotta, hogy Deseő Benedek hopmester mindenkinél jobban tudott mindent, mégsem tett semmit, sőt azt sem tapasztalta, hogy csak egyszer is szólt volna miatta az asszonynak. A vádlottak egész sereg asszonyt neveztek meg, akik lányokat szereztek az udvarba, noha régen jól tudták, hogy ez mit jelent a szerencsétlenek számára. Szabó Györgyné még azután is szerzett lányokat a Nádasdy kastélyba, amikor a saját lánya már ott halálát lelte (!).

Még Thurzó György, az egyébként becsületes protestáns nádor is csak őrizet alá vette a szörnyeteget, de bíróság elé nem állította, hogy az előkelő (csupa protestáns) rokonságnak kedvébe járjon. Így aztán ötödfél év múlva tulajdonképpen büntetlenül hal meg a világ legnagyobb gonosztevője, mert hiszen fogva is Csejtén volt, tehát a saját várában. Ma azt mondanánk, háziőrizetben volt.

Egyedül a nálunk annyit átkozott katolikus Habsburg király viselkedett kifogástalanul ebben az ügyben is. Mi mást sem tudunk történelmünkből, mint csak azt, hogy Bécsben sohasem tartották meg a magyar törvényt. Báthory Erzsébet esetében, éppen ellenkezőleg, azt látjuk, hogy a törvényt senki sem tartotta meg, csak Bécs. Illetve Bécs is csak szerette volna megtartani, de nem tudta, mert mi annyira el voltunk „nyomva”, hogy nem az történt, amit Bécs akart, hanem amit mi. Ez a „mi” pedig akkor még egyenlő volt a magyar protestánsokkal.

Báthory Erzsébet esetében az ország protestáns főuraitól és prédikátoraitól függő protestáns nádor volt az, aki nem tartotta meg a magyar törvényt és a király volt az, aki ismételten felszólalt az ügyben és követelte a törvény végrehajtását. (Világos, hogy nem azért, mert a bűnös protestáns volt, hiszen akkor Magyarországon mindenki az volt, ez tehát nem lehetett feltűnő körülmény, s II. Mátyás egyébként is azok közé a Habsburgok közé tartozott, akikre a protestánsoknak a legkevesebb panaszuk lehetett.) A Habsburgok Báthory Erzsébet körüli érdemeiről azonban senki se tud, mert ezt senki sem reklámozta, mint Bocskai, Bethlen vagy Kossuth „érdemeit” vagy a Habsburgok „esküszegéseit”.

„Mi vagyunk az ország első és legfőbb bírája – írja Prágából II. Mátyás 1611. április 17-én Thurzó Györgynek, a nádornak – és gondoskodnunk kell, hogy az ország törvényei sérthetetlenül és megtámadhatatlanul őriztessenek. Ezért az előbbi indokok vezéreltek bennünket Nádasdyné perének megújítására.”

A nádor és a rokonság arra a kérésére pedig, hogy gyakorolja királyi kegyelmi jogát Nádasdyné ügyében, ezt válaszolja az igazán királyi módra viselkedő Habsburg király: „Ami pedig a kért, sőt nagyon kérelmezett kegyelmet illeti, ennek idejét és helyét a vétkezőkre nem látjuk még elérkezettnek, mert azt szükség szerint bizonyító eljárásnak és kárhoztató ítéletnek kell megelőznie. Azért még most is szükségesnek tartjuk a rendes per megújítását és lefolytatását és az ítélethozatal után határozzuk el kegyesen, hogy mit kelljen majd tennünk.

A nádor azonban nem engedelmeskedett, hanem elfektette a dolgot egész addig, míg csak a vádlott meg nem halt. Ha a királynak lett volna ebben az országban kellő hatalma, s nem lettek volna itt ezek – mint majd nemsokára látjuk – az annyira romlott protestáns főurak megannyi kiskirályok, akkor Báthory Erzsébet se panaszkodhatott volna börtönében (mégpedig joggal), hogy nem indítanak ellene eljárást, s nem állítják törvényes bíróság elé, s mégis fogva tartják (ami valóban ellenkezett a magyar törvényekkel), s akkor a magyar igazságszolgáltatáshoz se tapadhatott volna az a szégyen, hogy a világ legszörnyűbb tömeggyilkosát büntetés nélkül hagyta csak azért, mert előkelő volt (és protestáns).

Igaza volt II. Mátyásnak: megkegyelmezni csak annak lehet, akit már elítéltek, tehát már véglegesen meg van róla állapítva, hogy bűnös, de mikor az ítélet körülményeiből azt is meg lehet már állapítani, hogy vannak-e mentő körülmények, s így az elítélt érdemel-e kegyelmet. Thurzó nádor már tudta, hogy Báthory Erzsébet nem érdemel kegyelmet, mert a tanúkihallgatásokat lefolytatta. A király azonban nem tudta, mert vele ezeket, érthető okokból, nem közölték. Ezért akarta előbb látni a hivatalos ítéletet és ebből megállapítani a tényállást.

Ha azonban ezt látta, szó se lehetett volna kegyelemről, mert Báthory Erzsébet nem bűnös volt, hanem emberi bőrbe bújt szörnyeteg, akinek megkegyelmezni képtelenség lett volna, mert az egész igazságszolgáltatás feje tetejére állításával lett volna egyenlő. Ezért nem került Báthory Erzsébet soha bíróság elé.

Életét egyébként Rexa Rezső írta meg, aki szintén protestáns, és akivel ezzel kapcsolatban még majd foglalkozunk. Összes itt közölt adatainkat belőle vettük, de Jedlicska Ferenc is közli őket „Kiskárpáti emlékek” című művében.

Ahogyan nálunk Báthory Erzsébet bűne, mint láttuk, az egész akkori vallásilag rendkívül buzgó protestáns magyar társadalomra is sötét fátyolt borít, éppen úgy kell ugyanezt megállapítanunk a Luther korabeli német protestáns társadalomról Hesseni Fülöp aljas bigámiájával kapcsolatban. Ez se csak az ő, a protestáns vallásossággal oly könnyen összeegyeztetett példátlan bujaságának, hanem az egész kezdődő, s akkor még vallásilag rendkívül „buzgó” német társadalom erkölcsi alantasságának is kiáltó bizonyítéka.

Maga Luther volt ugyanis az, aki megengedte; s Luther volt az is, aki azt kívánta Fülöptől, hogy tagadja le, mikor kitudódott. Ő volt az is, aki ismételten rajnai borokat kapott ajándékba érte. Bűnös volt benne Melanchton, Butzer és Eberhard von der Thann, Luther benső barátai, akik a második asszonnyal való esküvőn jelen voltak, sőt Melanchton még beszédet is intézett „az ifjú” párhoz. Bűnös volt Dionysius Melander, a hesseni udvari prédikátor, aki az esketést végezte, s aki egyébként is olyan kiugrott katolikus pap volt, akinek akkor már a harmadik felesége volt anélkül, hogy az első kettőtől bármely hatóság elválasztotta volna.

Bűnös volt benne a szász választó és az a Szász Móric, akinek aljasságát már említettük. Mindkettejük tudtával történt ugyanis a dolog, noha a birodalmi törvény akkor még a bigámiát halállal büntette, s természetesen még ma is bünteti, ha nem is halállal. Bűnös volt benne Hesseni Fülöp első felesége, György, szász herceg leánya, Krisztina, aki szintén beleegyezett abba, hogy második törvényes asszony is lehessen mellette, de bűnös volt a második asszonynak, von der Sale Margitnak az anyja is, mert ő is tudott mindenről.

Bűnös volt aztán Lenning János, a másik hesseni udvari prédikátor, aki a dolog miatt aggodalmaskodni kezdő, egyébként még csak 16 éves „menyasszony” lelkiismereti aggályai eloszlatására egy külön iratot intézett hozzá, aljas keneteskedéssel, mint „ehrbare, tugendhafte Jungfrau” [jóravaló, erkölcsös hajadon] és „geliebte Schwester in Cristo”-hoz [Krisztusban kedves testvérhez]. Bűnös volt Sailer György, augsburgi orvos, mert ő közvetítette az ügyet Fülöp, a vőlegény és a reformátorok között. De a bigámiába való beleegyezésen kívül külön is bűnös volt a 16 éves Margitka, ez az „ehrbare und tugendhafte Jungfrau” is, akinek 16 éves létére is már annyi volt a füle mögött, hogy a hozzá intézett, csak vallási érvekkel dolgozó épületes iraton kívül, még azzal is rá lehetett kényszeríteni a bigámiára, hogy megfenyegették, hogyha nem hajlandó esküvőre menni, Fülöp nyilvánosságra fogja hozni hozzá intézett leveleit. (Niedners Zeitschrift für hist. Theologie, 1852., II., 262-283. o., Heppe: Urkundliche Beitrage zur Geschichte der Doppelehe des Landgrafen Philipp von Hessen. Wette-Seidman; Luthers Briefe, Berlin, 1825-1828., VI. kötet, 263-266. o., Lenz; Briefwechsel Landgraf Philipps... in den Publikationen aus der königl. press. Staatsschreiberei, Leipzig, 1880., I., 361-363. o.)

Lássuk most e korból a legjobb protestánst. Még ő is megerősíti tételünket.

Annyira buzgó igazi kálvinista, mint az 1605-ben elhunyt Báthory István országbíró, az utolsó ecsedi Báthory, aligha volt valaha magyar ember. Neki főfoglalkozása volt a bibliaolvasás és a kálvini prédikátorokkal való társalgás az Isten dolgairól. „De praedestinatione” [Az eleve elrendelésről] címen maga is írt vallásos iratot, 91 lapos végrendeletében pedig, melyet végig saját kezűleg írt le, nem győzi emlegetni „az teljes Szentháromság, egy bizony Istennek” dicséretét.

Örökösének azt írja, hogy „így lészen és így leszen neked az nagy hitű Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak Istene te vezérlő és oltalmazó, megtartó, hű Istened”. „Megáldjon tégedet – folytatja – az teremtő Atya Isten, megoltalmazzon, segéljen az megváltó fiú Isten, megszenteljen az vigasztaló szent Lélek Isten, ki három személyben egy bizony igaz Isten, Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak Istene.” „Ámen, ámen, ámen!” – teszi hozzá háromszor is a végére nagy kegyelettel.

Meghagyja, hogy halála után ne fürösszék őt meg, mert „majd megfüröszt a Krisztus az ő vérével”. „A Kálvin, Béza és más jámborok által hirdetett tudományt” annak a vallásnak tartja, melyet „legelőször is az Úristen Ádámnak és Évának az paradicsomban az eset után hirdette, melyet a nagy Isten ez óráig minden istentelenek ellen megoltalmazott végig, meg is tart az ítéletig”. Szerinte tehát már Ádám és Éva is kálvinisták voltak a paradicsomban. (Talán csak nem emiatt estek bűnbe?)

Kétségtelen, hogy ez az utolsó ecsedi Báthory jellegzetes és törzsökös magyar ember volt, és sok nekünk tetsző vonást is találunk egyéniségében. Az a sok bibliaolvasás se röppenhetett el a feje fölött nyomtalanul még akkor se, ha csak a maga feje és „Kálvin, Béza és más jámborok” útmutatása szerint olvasta is. Sokatmondó dolog azonban, hogy még ennek a mintakálvinistának a tiszta Evangéliumtól csak úgy csöpögő végrendelete is szinte minden sorával bizonyítja, mennyire igaz, amit a protestantizmus forradalmi erőszakosságáról, gőgjéről, gyűlöletéről és fanatizmusáról megállapítottunk, és hogy lényege mennyire a gyűlölet, nem pedig a kereszténység fő ismertetőjele, a szeretet.

Rengeteg kincse volt ecsedi Báthory Istvánnak, s többnyire szemet csillogtató drágaságokban és ötvösművekben halmozta őket fel, vagyis olyan alakban, hogy szemmel gyönyörködni lehessen benne. (A concupiscentia oculorum kielégítésének iskolapéldája.) S hogy mennyit gyönyörködhetett bennük életében, mutatja az a nagy gond, mellyel végrendeletében számon tartja és végeláthatatlan sorban sorolgatja és aprólékosan leírja őket, hogy milyenek ezek a kincsek.

Meglehetősen éles ellentétben áll mindez az Evangélium szellemével, mely azt mondja, ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön. (Vagy talán éppen azért gyűjtött Báthory István csupa arany, ezüst és drágakő kincseket, mert ezeket csakugyan nem emészti meg az Evangéliumban említett „rozsda és moly” (Mt 6,19-20), tehát ebben is csak a maga magyarázta Bibliának engedelmeskedett?)

De hogy jó Báthory István – a sok evangéliumolvasás ellenére – mennyire rabja is volt ezeknek a földi kincseknek, mutatja, hogy e rengeteg vagyon ellenére igen sok adósságot is hagyott hátra. Annyira szabadjára hagyta tehát magában a kapzsiságot, amit az Evangélium „a szemek kívánságának” (1Jn 2,16) nevez, hogy noha a sok kincs mellett még rengeteg készpénze is maradt, adósai kifizetését mégiscsak halála utánra, örököseire hagyta. (Amit maga nem volt képes gyakorolni, annál jobban a lelkére köti aztán örököseinek.)

De mindezek még tűrhetők volnának, mert végeredményben emberi gyarlóságok, melyek csak olyan nagy bibliaolvasóban és jámborban botránkoztatnak meg bennünket, mint Báthory István volt. Azt is csak mellesleg említjük meg, bár már nagyobb gyarlóság s egy kissé már közelebb is hoz bennünket tárgyunkhoz, a szeretet hiányához a protestantizmus forradalmában, hogy ez a jámbor Báthory István éveken át egy szót se szólt ahhoz a feleségéhez, akivel együtt lakott és egyébként semmi különös panasza nem volt rá. Csak azért nem szólt hozzá, mert nem volt hozzá kedve. Az – úgy látszik – eszébe se jutott, hogy a keresztény tökéletesség éppen abban áll, hogy ne legyünk hangulatunk labdája és ne csak azt tegyük, ami éppen jól esik. Felesége, Homonnay Drugeth Fruzsina asszony előtt aligha szerzett nagy becsületet Báthory István annak a vallásnak, melyet már Ádám és Éva is tartott a paradicsomban. Pedig hát – természetesen – Fruzsina asszony is igazhitű kálvinista volt. Képzelhetjük, hogyan bánt volna vele férjeura akkor, ha még „bálványozó” is lett volna!

Az igazi ok, amiért Báthory István uramat előhoztuk, az az erőszakosság, forradalmi gyűlölet és fanatizmus, ami az ő kálvinizmusát jellemzi. Az „egyéb hiten valóknak – írja – egy pénzt se adjanak”.

A nyírbátori kolostort és templomát, noha ősei hamvai nyugodtak benne, csak azért, mert azelőtt kolostor volt, fanatikus gyűlöletében pusztulni hagyta, s csak végrendeletében jut eszébe, hogy mégis „ne verné az eső és oktalan állat ne tárná fel”. Maga vagy apja egész sereg katolikus liturgikus könyvet, miseruhát és drága kegyszert rabolt össze a hitújítás zavaraiban. Mint értékeket, megőrizte őket, végrendelkezik róluk, de meghagyja, hogy se zsidónak, se pápistának ne adják el őket, de ha mégis úgy esnék, hogy „mégis pápista kézbe esnek, rakassanak egy nagy tüzet és mind megégessék őket, tegyék porrá... széllel futtassák fel az porát”. „Az öreg könyveket metéljék ki és osszák oskolákba való gyermekeknek. Könyvet belekötni jó leszen.” Báthory István tehát sokkal jobban gyűlölté a pápista „eretnekséget”, mint amennyire szerette a művészi szépet.

Báthory Gábornak, fő örökösének meghagyja, hogy „Szolgálj életeddel, haláloddal, véred kiontásával az Istennek, keresztény anyaszentegyháznak, nemcsak pogány ellen, hanem főképpen pápa és az ő tagjai ellen és minden istentelen, hitetlen eretnekek ellen”. A pápa tehát és a „pápa tagjai” (tehát katolikus magyar honfitársai) „főképpen”, tehát még jobban gyűlölendők, mint a pogány. Összes örököseinek szigorúan meghagyja, hogy jószágaikban soha pápista vagy lutheránus papokat meg ne tűrjenek, s megköveteli, hogy mindegyikük esküt tegyen arra, hogy végrendelete minden szavát megtartja. Másképp nem örökölhet.

Vajon véletlen, nem pedig Isten büntetése-e a fanatizmusért és gyűlöletért az, ami miatt panaszkodik, hogy „az én Istenem egyéb nyomorom között evvel is keservesen megvere, hogy énnékem sem fiam, sem leányom nincsen” és az, hogy három fő örököse a szerinte igaznak tartott hitben ugyan megmaradt és haláláig ellensége volt a pápának és „tagjainak”, de az egyik volt Báthory Gábor, akinek egész élete féktelenség, kicsapongás, ivás, házasságtörés és gyilkosság volt, a második Gábor testvére, Báthory Anna, akit a rideg ember végrendeletében „az én árva húgocskámnak” mond (annyira szerette), fiatal korában a közhit szerint vérfertőző viszonyban volt Gábor testvérével, később boszorkányságért Bethlen Gábor börtönébe került, utcalány lett végül, s mint hajléktalant, „a pápa” egyik „tagja”, Eszterházy nádor szánja meg.

A legborzasztóbb azonban a harmadik örökös, Báthory Erzsébet, aki testvére volt ennek a mintakálvinistának, mégpedig egyetlen testvére, s akit a végrendelet „én édes szerelmes húgomnak” szólít. Őt is Isten haragjával fenyegeti, ha azt az aranykelyhet, melyet neki hagyott, valaha pápista kézre adja.

Ezt a nagy vétket nem is követte el soha Báthory Erzsébet, hanem helyette mást, sokkal nagyobbakat, melytől elfelejtette óvni testvére, mert jobban félt a pápistaságtól, mint akár a tömeges kéjgyilkosságtól.

Sajátságos – vagy mert következetlen volt, vagy mert a hiúsága még pápistagyűlöleténél is nagyobb volt –, hogy örökösének ecsedi Báthory István mégis azt írja, hogy a Báthoryak között „ne a mostaniakat”, hanem „István királyt és az erdélyi vajdát, Báthory Kristófot” kövesse. Pedig hát ezek mind a ketten nemcsak „a pápa tagjai” voltak, hanem még a jezsuitákat is ők vitték be Erdélybe. Az ő példájuk követésének ajánlása tehát tulajdonképpen egyéb kívánságai megcáfolását jelentette.

De hát olyan büszke volt arra, hogy a lengyel király is Báthory volt, hogy azt írja róla végrendeletében, hogy „az úr Isten az mi szegény nemzetünkből támasztotta vala világ csudájára”. Annyira tisztelte ezt a katolikus Báthoryt, hogy a gyűrűt, melyet tőle kapott „én soha nem viseltem, nem is viselem, mert méltónak magam reá nem ítélem”. (Dr. Komáromy András; Báthory István országbíró végrendelete. Századok, 1890., 124-141. o.)

Milyen sok szép vonás van e Báthory jellemében, s mégis milyen gyarlónak hagyta meg, sőt milyen taszítóan ható egyéniséggé tette a legtisztább kálvinizmus. Gyűlölködővé, rideggé, fanatikussá ugyanis egyedül kálvinizmusa tette.

A protestantizmus, a kultúra és a földi jólét

Hogy katolikus értelemben véve mennyire nem vallás a protestantizmus, nagyszerűen láthatjuk onnan is, hogy úgyszólván soha nem is dicsekedett vallási vagy erkölcsi teljesítményekkel, hanem mindig csak földiekkel; mindig csak evilágiakkal, mindig csak anyagiakkal vagy kulturálisakkal. Büszke rá, hogy mennyire előmozdította és pártolta a nemzeti nyelvet, és művelte a nemzeti irodalmat; milyen nagy szerepet játszott a nemzetek szabadságharcaiban; mennyire emelte a néptömegek kulturális színvonalát; mennyire kiirtotta az analfabetizmust (a bolsevizmus is kiirtotta); milyen híres iskolákat állított; mennyire felemelte a tömegek életszínvonalát (ezt csakugyan fel is emelte, nem úgy, mint a bolsevizmus, bár a végén már a bolsevizmus is kezdte felemelni); hogyan előmozdította a nép vagyonosodását, az országok iparosodását (ez utóbbit a bolsevizmus is előmozdította); hogy Makón a hagymatermelést, Balatonendréden a csipkeverést, Halason a kieferkörte termesztését protestánsok kezdték, mégpedig többnyire lelkészi vezetéssel. Kulturális és gazdasági teljesítményei természetesen igen sokat számítanak és igen nagy becsületet szereznek a protestantizmusnak az előtt a mai közvélemény és társadalom előtt, mely lényegében vallástalan és a túlvilágban nem hisz, vagy legalábbis nem sokat törődik vele, és ezért csak földi célokat ismer és földi teljesítményeket tud értékelni. Ez adja a protestantizmusnak azt a nagy erőt, mellyel rendelkezik és tekintélyt, melyet élvez.

Azt is halljuk ugyan, hogy aránylag gyilkosság is kevesebb történik és a lopás is ritkább a protestáns, mint a katolikus nép körében, ámde tulajdonképpen ez is ugyanazt jelenti, mert ez is az anyagi kultúrával összefüggő dolog. E két bűn ritkulása tulajdonképpen összeesik ugyanis a műveltség és a vagyonosodás terjedésével. A gyilkosságok és tolvajlások az egyszerű, műveletlen társadalmak bűnei (ezért nem szokták egymást zsidók kocsmában késelni, s ha igen, csak a pajeszes lengyel zsidók). A műveltebb, vagyonosabb társadalmaknak egész más bűneik vannak. Ezeknek az egyke, az öngyilkosságok, a vérbaj okozta elmezavarok és házassági elválások a bűnei, s ezekben bőségesen felül is múlják a katolikusokat akár a zsidók, akár a protestánsok, mégpedig nemcsak annyira, amennyire vagyoni és műveltségi fölényük ezt egyébként is természetessé tenné.

Erre vonatkozólag „A demográfiai viszonyok befolyása a nép szaporodására” és „A római katolikus hit igazsága” című művemben található bőséges adatokra utalom az olvasót. Itt ízelítőül csak az elválásokra vonatkozólag közlök néhányat. Az 1930-i magyar népszámlálás 18.427 törvényesen elvált protestáns egyént talált. Ha köztük is csak annyi lett volna az elvált, mint ugyanakkor a katolikusok között, akkor csak 12.722-t talált volna. Budapest székesfővárosban 3.630 protestáns elvált volt 3.002 helyett. Somogyban 630 az ugyanottani katolikus erkölcsök szerint 291 helyett. Szolnok megyében 1.461 az arány szerinti 571 helyett. Csongrád megyében a katolikus válási arány szerint 85 törvényesen elvált protestáns egyénnek kellett volna lennie, a valóságban 268 volt.

Nem szabad azonban mindettől megtéveszteni hagyni magunkat, s engedni, hogy figyelmünket eltereljék a lényegről. Ne feledjük ugyanis, hogy a protestantizmus kulturális és gazdasági teljesítményei még nem bizonyítják azt, hogy mint vallás is igaz. Éppen ellenkezőleg. Az, hogy a protestantizmus még maga is csak gazdasági és kulturális teljesítményeire hivatkozik, éppen azt bizonyítja, amit mi állítunk; azaz, hogy lényegében nem vallási, hanem gazdasági és kulturális mozgalom.

Akárhogy csűrjük-csavarjuk a dolgot, annyi mindenképpen kétségtelen, hogy a vallás nem azért van, hogy nagyipart fejlesszen, csipkét verni vagy hagymát termeszteni, de még csak azért se, hogy írni-olvasni tanítson, nemzeti nyelvet ápoljon vagy életszínvonalat emeljen.

Mindezek igen tiszteletreméltó és hasznos dolgok. Még a vallással is összefüggenek és vallásilag is hasznot hajtanak, mert művelt és rendezett anyagi viszonyok közt élő embert sokkal könnyebb igazi kereszténnyé tenni, mint állatsorban élő, rabszolgasághoz szokott, analfabéta tömegeket. Éppen az imént ismertük el, hogy a gyilkosságok és tolvajlások gyakorisága elsősorban a nép műveltségétől és anyagi viszonyaitól függ, pedig hát a gyilkosság és a tolvajlás erkölcsi, tehát a vallás hatáskörébe eső dolog.

Mindezek ellenére azonban mégiscsak igaz marad, hogy ipar, gazdasági jólét, írni-olvasni tudás, nemzeti nyelv és függetlenség tisztán földi dolgok, s csak anyagi életünkben, csak itt a földön szerepelnek. A vallás pedig a szellemi régiókba tartozik, nem testi életünket szabályozza. Ha ez a szabályozás a lélek életére és szabadságára is kihatással van, még akkor is csak közvetve és másodlagosan tartozik hatáskörébe.

A vallás tanai és céljai lényegükben véve egyenesen ellenkeznek a gazdasági célokkal, mert hiszen arra irányulnak, hogy a másvilágban való hitet és az erkölcsöket erősítsék bennünk. A kettő nem zárja ki ugyan egymást, nem is ellenkezik, sőt kiegészíti egymást. Az anyagi gondoktól mentes népet könnyebb vallásossá és erkölcsössé tenni, mint a nyomorban élőt; az írni-olvasni tudót is könnyebb, mint az analfabétát, különösen, ha a helyes vallásosságra gondolunk. Pedig arra kell gondolnunk, mert a babona nem vallásosság és a külsőség se az még. Mivel pedig a jó lelkipásztornak kötelessége azon feltételek megvalósításán is munkálkodni, melyek munkáját megkönnyítik és híveit helyesen vallásossá teszik, elismerjük, hogy a jó lelkipásztor hivatásához az is hozzátartozik, hogy híveit művelje is és jól gazdálkodni, esetleg háziipart űzni is megtanítsa; úgyszintén arra is, hogy védekezzék a kapitalista kizsákmányolásuk ellen.

Mindez azonban a vallásnak és a lelkipásztornak csak közvetve és másodsorban hivatása, mert elsősorban mégiscsak igehirdetőnek és a vallás képviselőjének, a hit és az erkölcsök ápolójának kell lennie. Mivel pedig a lelkipásztori hivatal jó betöltése egész embert kíván, de egész ember szükséges ahhoz is, hogy valaki jó gazda vagy jó népművelő legyen, ha a papnak ez a mellékfoglalkozása főfoglalkozássá válik, a vallásra inkább káros, mint hasznos. Igazi jó pap csak az lehet, akinek minden gondja és figyelme a valláson, a hiten, az igehirdetésen van, de igazi jó gazda is csak az a pap szokott lenni, aki elsősorban gazda és csak azután pap.

Katolikus falusi plébánost is ismerek olyat, aki olyan pompás fajsertések kitenyésztésére tanította meg cseh megszállás alatt levő faluja magyar népét, hogy a prágai agráregyetem tanárai és hallgatói minden évben tanulmányi kirándulást rendeztek az ő kis mátyusföldi magyar falujába, hogy gyönyörködjenek az ott kitenyésztett disznókban. Az ilyen teljesítményekkel dicsekvő plébánosok is lehetnek, mint papok, az átlagnál még jobbak is, lehetnek olyanok, mint a legtöbb, de lehetnek papilag tűrhetetlenek is, életükkel híveik botrányai. Mint papok is, igen kiválók azonban alig lehetnek. Az igazi krisztusi papnak nem jut ideje, de kedve s érzéke sincs az ilyesmikkel való foglalkozásra, mert aki egészen pap, azt egészen leköti az Isten és az Isten dolgai.

Nem igaz, hogy Tessedik Sámuel, a mezőgazdasági teljesítményeiről annyit emlegetett és magasztalt szarvasi lutheránus lelkész honosította meg nálunk a selyemhernyó tenyésztését vagy az akácot. Az se igaz, hogy ő hozta be hazánkba a lucernát. Az igazság csak az, hogy ő is terjesztője és propagálója volt mindezeknek, és hogy igen sokat fáradt hívei és az ország mezőgazdasági kultúrájának fejlesztésében. Az is igaz – de ezt természetesen már senki sem tudja, mert protestáns lelkészekről inkább csak a jót, a katolikus papokról pedig csak a rosszat szokták tudni az emberek –, hogy noha ennyire felvilágosult kultúrember volt, s egyébként is a „felvilágosultság” hitközönyös korában élt, ő is éppen olyan fanatikus katolikusgyűlölő és határozottan felekezeti ember volt, mint a kisebb kaliberű tucatprotestáns lelkészek.

Mint a szarvasi katolikus plébánia feljegyzései bizonyítják, szavajárása volt, hogy „donec Tessedik Tessedik erit, parochus catholicus in Szarvas non erit, azaz amíg Tessedik Tessedik lesz, addig Szarvason katolikus plébánia nem lesz.” Ebben a lutheránus többségű nagy alföldi tót faluban ugyanis csak akkor tervezték a katolikus plébánia megszervezését. Ez azonban természetesen még nem bizonyítja Tessedik vallásosságát és lelkipásztorilag is kiváló voltát. Ez semmi más, mint az igazságvallás gyűlölete, tehát a vallástalanság megnyilvánulása, mely Tessedik korának éppen úgy vezéreszméje volt, mint a lucernatenyésztés, az akác és a selyembogár felkarolása, és amelyet – ha mint protestáns már az anyatejjel nem szívta volna magába – külföldi útján (mert persze Tessedik is mindent ott tanult) éppen úgy megtanult volna, mint ahogyan a lucernatenyésztést megtanulta.

Ha tehát egy pap csak vagy elsősorban hívei kultúrájával és gazdasági helyzetével foglalkozik, és az ezzel összefüggő reformok megvalósítása fekszik szívén, feltétlenül annak a jele, hogy ez a pap nem nagyon töri magát a másvilágért, s talán nem is nagyon hisz benne. Éppen így (sőt még sokkal jobban), ha a protestantizmus a közműveltség, az iparosodás és a közjólét terén érdemeket szerzett, ez becsületére válik, mint kulturális és gazdasági tényezőnek, sőt becsületére válik még mint vallásnak is, de nem bizonyítja azt, hogy csakugyan vallás és tanai valóban igazak. Éppen ellenkezőleg, ha csak vagy elsősorban ilyen büszkeségei vannak, az azt bizonyítja, hogy valójában nem vallás.

Hogy mi az oka, hogy az anyagi kultúra és jólét terén a protestantizmus nagyobb sikerekkel dicsekszik a katolicizmusnál, bővebben „A római katolikus hit igazsága” című művemben tárgyalom, ezért oda utalom az érdeklődő olvasót. Itt csak annyit jegyzek meg, hogy a protestantizmusnak, mint vallásnak, igazi vagy helyes voltát hívei kultúrájával vagy anyagi jólétével bizonyítani éppen olyan fonák, mintha valaki azt, hogy fia jó tanuló, azzal bizonyítaná, hogy megnyerte az ökölvívó világbajnokságot.

A vallás nem azért van, hogy számolni, írni-olvasni, még kevésbé azért, hogy meggazdagodni tanítson. Éppen ellenkezőleg, azért van, hogy figyelmünket és vágyainkat elvonja a meggazdagodástól, tehát a valóságban ezt a meggazdagodást akadályozza. A Biblia még a világi tudománytól, illetve a vele járó hiúságtól és elbizakodástól is óv bennünket. Az is furcsa, ha egy bibliás vallásnak az a fő büszkesége, hogy az ő hívei jobb módúak, mint a katolikusok, mikor a Bibliában az van, hogy az Evangélium a szegényeknek hirdettetik (Iz 61,1; Mt 11,5) és elsősorban azoknak szól.

Furcsa, ha a kereszténység protestáns fajtája azért tartja magát megjavítottnak és a katolikusoknál jobbnak, mert hívei sokkal többet gyűjtöttek maguknak azokból a földi kincsekből, melyekről a Biblia azt ajánlja, hogy ne gyűjtsük őket (Mt 6,19; Lk 12,33). Furcsa, hogy a protestantizmus azzal dicsekszik, hogy övé a pénz, övé a hatalom a világon, mikor Krisztus Urunk világosan megmondta, hogy ez a világ a sátáné, és hogy az ő követői nem értenek e világ törvényeihez, javai se kellenek nekik, nem is értékelik őket, maga a világ pedig gyűlöli és mindig is gyűlölni fogja őket, mint ahogyan őt is gyűlölte, sőt a keresztre juttatta. (Jn 15,18-27)

Aki az Evangélium szellemét ismeri, komolyan veszi és magáévá teszi, annak a protestáns anyagi kultúra és jólét egyáltalán nem imponál, s abból, hogy a gyáros többnyire protestáns, a katolikus pedig többnyire csak gyári munkás, nem azt a következtetést vonja le, hogy tehát a protestantizmus a keresztény hit javított alakja, s hogy nemcsak a földön, hanem még a másvilágon is ennek alapján lehet jobban üdvözülni. Ebből éppen az ellenkező következik.

Akit pedig még mindig nem sikerült meggyőznünk, azt figyelmeztetjük arra, hogy a katolikusokból kikerülő gyári munkásokkal és kulákokkal szemben a gyárosok és bankárok nem annyira protestánsok, mint inkább zsidók. Tagadhatatlan, hogy a zsidók mind a műveltség és kultúra, mind a közgazdaság, életszínvonal s anyagi jólét terén még a protestánsoknál is sokkal előbbre vannak. Ebből pedig az következik, hogy a zsidó vallás (tehát a Krisztustagadás is) még a protestáns vallásnál, tehát a már „megjavított” kereszténységnél is jobb.

Ha a protestáns ipar, jólét és kultúra a protestáns vallás igazságát vagy legalábbis a katolikusnál jobb voltát bizonyítja, akkor a protestánsnál aránytalanul nagyobb zsidó jólét és kultúra – mert kétségtelen, hogy a zsidó sokkal gazdagabb és sokkal többet ért el anyagi téren, mint akár az angol vagy amerikai protestáns – kétségtelenül a zsidó vallásnak a protestánsnál is felsőbbrendű és igazabb voltát bizonyítja.

Ne cseréljük tehát össze a fogalmakat s ne gondoljuk, hogy ami hasznos, az jó is; ami anyagilag jó, az erkölcsileg is az, és ami a földön üdvözít, az a másvilágot is megszerzi részünkre. Valójában éppen az ellenkező igaz. A protestáns jólét nem a protestantizmus igazságát bizonyítja, hanem szintén azt, hogy valójában nem vallással van dolgunk benne.

Kétségtelen, hogy a zsidó jólét is azért nagyobb a protestáns jólétnél és gazdasági virágzásnál, mert ma már a zsidó vallás még a protestánsnál is kevésbé vallás, még annál is kevésbé áll a másvilág szolgálatában, s még nála is kevésbé akadályozza az ösztönök kiélését, tehát többek közt a földi kincsek gyűjtését és az életnek ezek megszerzésére való beállítását.

A középkori papok „romlottsága”

Mivel a hitújítás egyik közvetlen és fő oka az egyházi élet és a papság akkori romlottsága volt, s mert effajta vádakkal a magyar történelem folyamán is nemegyszer találkozunk, nézzük meg egy kissé, hogy ebből is mennyi az igaz.

Az Egyház két elemből áll: isteniből és emberiből. Az isteni elem az elmélet, az, amit az Egyház tanít, az Egyház hit- és erkölcstana. Ez romolhatatlan. („A pokol kapui nem fognak erőt venni rajta.” (Mt 16,18) „Veletek vagyok mindennap egész a világ végezetéig.” (Mt 28,20) „Elküldöm nektek az igazság lelkét.” (Jn 14,16) stb.) A protestantizmus a legnagyobb baklövést abban követte el, hogy azt állította, hogy nemcsak az egyháziak, hanem maga az Egyház is megromlott. Ezen állításával a Szentírás világos ígéretével, sőt a józan ésszel is ellenkezésbe jutott, mert hiszen ha az Egyház tanai is megromlottak és utána még másfél ezreden át megromolva maradtak volna, akkor Krisztus születése után még másfélezer évig is hiába jött volna a földre, ez pedig az istenségével össze nem egyeztethető.

Az emberi elem az Egyházban azok az emberek, akik az Egyházat kiteszik, s természetesen azok az emberek is, akik az Egyházat vezetik. Emberi aztán az is, amit ezek az emberek az Egyházban alkottak és alkotnak. Tehát romlandók a hívek, a papok, sőt a pápák is; romlandók a szerzetesrendek és minden egyházi intézmény, ami emberi eredetű. Mivel az emberi elem az Egyházban romlandó, világos, hogy az Egyház emiatt reformálható, sőt időnként szükségképpen reformálandó is. Soha nem reformálhatók és nem is szorulnak azonban reformra az Egyház tanai, mert azok változatlanok, s mindig a lehető legjobbak, hiszen Istentől származnak.

Aki megbotránkozik, vagy akár csak csodálkozik a papok vagy akár a püspökök, sőt a pápák gyarlóságain vagy akár bűnein, az – feltéve, hogy nem rosszakaratról van szó – az emberismeret és az élettapasztalat teljes hiányáról tesz tanúságot. Nem értem, hogy botránkozik valaki ezen, mikor még a tizenkét apostol között is volt Júdás, sőt még a hűséges apostolok közt is volt Krisztust megtagadó és hamisan megesküvő Péter.

Pedig az apostolok csak tizenketten voltak, nem majdnem háromszázan, mint a pápák; nem több ezren, mint a jelenleg élő püspökök (de hány püspök volt az Egyház kétezer éves története folyamán!), és nem több százezren, mint a jelenleg élő papok. (De hány pap volt összesen kétezer év alatt? Pedig ezek közül azoknak, akik igen gonoszok voltak, mindnek tetteit feljegyezte a történelem.)

Pedig nemcsak Szent Pétert, hanem még Iskarióti Júdást is maga Krisztus Urunk választotta az apostolok közé, míg a papokat csak a gyarló püspökök, a pápákat csak a gyarló bíborosok választják, akik tévedhetnek és nem láthatnak az emberek belsejébe, a püspököket pedig, illetéktelenül bár, de a valóságban többnyire az uralkodók, illetve kormányaik szemelték ki a papok közül.

Aztán hogy lehet józan ésszel azt kívánni és elvárni, hogy romlott, dekadens korokban is éppen olyan feddhetetlen legyen a papság, mint vallásos korokban? Hiszen ez a szó szoros értelmében egyenesen lehetetlenség. Pedig kétségtelen, hogy vannak vallásos népek és vidékek, és vannak vallástalanok; vannak a történelemben olyan korok, mikor buzog a hit az emberek lelkében és a széles tömegek erkölcsei is ennek megfelelőek, s vannak korok, melyekben a hitközöny és a vallástalanság divat és az erkölcsök ledérek és feslettek.

Hogy lehet józan ésszel azt kívánni, hogy a papok mindig egyformák legyenek, akár szent, akár sátáni korban élnek? Hogy rájuk a korszellem, a légkör, melyben élnek, semmi hatással se legyen? Hiszen ez egyenesen csoda lenne, Isten pedig nem csodákkal kormányozza ezt a földi világot. Hiszen még azt is megengedte, hogy még az apostolok közé is egy Júdás keveredjék, és hogy még az apostolok fejedelme, Szent Péter is megtévedjen. Ezt csoda nélkül is meg tudta volna Isten akadályozni, és lám, mégse akadályozta meg.

Romlott, dekadens korban, országban, városban, környezetben kevesebben mennek papnak, tehát nem lehet a jelentkezőkben annyira válogatni. Pedig ekkor a jelentkezőkön bizonyára meglátszik a hitközönyös szülők, a családi kör, a vallástalan iskola, tanárok, tankönyvek és iskolatársak, a frivol utca, az erkölcstelen plakátok és reklámok, a könyvek, újságok, mozi, színdarab, rádió, televízió hatása. Mindez a legtermészetesebb dolog. Ha nem így volna, csoda volna.

Mindenki tudja, hogy a hitújítást megelőző fél évszázad, a reneszánsz kor, a középkor legvége a vallástalanság és az erkölcstelenség kora volt, és romboló hatása különösen a városokra és az értelmiségre terjedt ki. (Hogy éppen ez a kor termelte ki a protestantizmust, az bizonyára nem a katolicizmus szégyene.) Csoda-e hát, hogy a hit meggyöngülése és az erkölcsök meglazulása a papságon is, mely akkor még majdnem egymaga képviselte az értelmiséget, s így legjobban volt a „haladó” kor hatása alatt, meglátszott?

A reneszánsznak kulturális és művészi szempontból igen nagy érdemei is voltak, s ezért ezek az érdemek is elsősorban, mint az akkori vezetőelem, a papság érdemei. De jellemző az Egyház és még inkább a papság elleni elfogultságra és rosszakaratra, hogy éppen azok, akiknek szemében hit és erkölcs mellékes és egyedül csak a kultúra számít, abban a szerepben, melyet az olasz reneszánszban a papság játszott, csak a papság romlottságát látják. A kultúra és művészet most már egyszerre semmit sem számít előttük. Ezzel szemben viszont a protestantizmusban csak az előnyt, csak a kultúrát, csak az életszínvonalat veszik észre, s ezért csak magasztaló szavuk van rá.

Hogy rossz és bűnös papok voltak, vannak és lesznek is, az természetes és magától értetődő. Ennek lehetőségét csak csoda háríthatná el az Egyháztól. Józan eszű ember pedig nem azon csodálkozik, ha nincs csoda, hanem azon, ha van. Hogy vallástalanabb, romlottabb korokban vagy országokban aránylag nagyobbak és gyakoribbak a papok bűnei, az is természetes dolog.

Hogy hihessünk az Egyházban és tisztelettel és engedelmességgel nézhessünk fel rá, nem azt kell tehát vele szemben feltételül felállítanunk, hogy egy szolgája se legyen bűnös, sőt még gyarló se, s nemcsak a jelenben, hanem kétezer éves múltja folyamán se soha, mert akkor lehetetlent kívánunk, mi magunk pedig csak végtelen ostobaságunkról és a józan ész határait is meghaladó rosszindulatunkról teszünk tanúságot, hanem igenis azt, hogy a papok és egyháziak közt ma is és a reneszánsz korban is kevesebb legyen a bűn, mint kortársaik között. Hogy ennek a feltételnek mindig megfelelt és ma is megfelel az Egyház papsága, az vitán felül áll.

Hiszen ha igaz lenne az a cinikus feltevés, hogy a papok rosszabbak, mint a „nempapok”, vagy akárcsak hogy semmivel sem jobbak náluk, akkor magára a kereszténységre kellene kárhoztató ítéletet mondanunk. A papok ugyanis azok az emberek, akik jobban ismerik az Evangéliumot, mint a többi ember, többet foglalkoznak vele, sőt napi foglalkozásuk annak tanulmányozása és hirdetése. Már most, ha ettől a pap rosszabb lesz, nem pedig jobb, akkor az Evangéliumnak kell rossznak lennie. Ha tehát a papságot, mint ilyet, rossznak tartom, sőt ha csak rosszabbnak bár nem is, de jobbnak sem tartom a hívők átlagos tömegénél, akkor tulajdonképpen az Evangéliumra, a kereszténységre mondok kárhoztató ítéletet, mert hiszen lényegében azt állapítom meg róla, hogy a vele való foglalkozás káros, vagy legalábbis haszontalan dolog.

Pedig élesebb megfigyelő számára még maga a papság bűneinek állandó hánytorgatása is bizonyítja már, hogy a papság erkölcsei jobbak a világiakénál, tehát lényegében megfelelnek az Evangélium és a kereszténység fenségének. Ha ugyanis csakugyan igaz lenne az, amit a hitújítás óta, tehát ötszáz éve (valójában azonban már Krisztus óta, tehát kétezer éve) állítanak, hogy a papság életével megcsúfolja a kereszténység tanait, akkor ötszáz, sőt kétezer éve ugyancsak megszokhatták volna már az emberek ezt a szomorú valóságot. Hiszen amit állandóan látunk, azon már rég nem csodálkozunk, arról tehát nem is beszélünk.

De ha egy pap botlik, az emberek azon mégis csodálkoznak, sőt felháborodásukban még ma is szinte felrobbannak tőle, és igen sokat beszélnek róla. Világos tehát, hogy az ilyesmi ritka dolog, szokatlan esemény, nem tapasztalható állandóan, ezért tűnik annyira fel, ezért szenzáció, s ezért nem tudták megszokni az emberek még 2000 év alatt sem. Tudják ezt nagyon jól a papok ellenségei is.

„Mondja, nem pap volt maga azelőtt?” – kérdezték a „népi demokrácia” idején egy meg nem alkuvó és emiatt állását vesztett és utána kenyerét sofőrséggel kereső volt adófőtiszt tanítványomtól részeges és minden második szavukban káromkodó sofőrtársai.

„Miért?” – kérdezte tőlük válaszul ő. „Mert olyan szolid, szerény és türelmes.”

Pedig ezek a sofőr kartársak egyébként mindig a papokat szidták, mindig csak azok bűneit emlegették. Most elárulták, mi az igazi véleményük a mindig szidott és gyűlölt papokról.

Ártatlan fiatal megbotránkozhat a papi bűnökön, de nem a tapasztalt felnőtt, aki tudja már, hogy milyen gyarló, milyen bűnös, mennyi mindenre képes az a lény, akit úgy hívunk, hogy ember. Valóban, a papság is igen bűnös és neki is nagyon sok szégyellni valója van, azonban csak Isten előtt, nem az emberek, nem a híveik előtt. A híveikhez viszonyítva a papok nagyon jók, azok előtt nincs semmi szégyellni valójuk, a főpapok pedig még a papokhoz viszonyítva is jók, tehát még a papok előtt sincs szégyellni valójuk. Világos ugyanis, hogy átlag a papok javából lesz főpap, nem pedig a salakjából.

Ezt az állításunkat még akkor is fenntartjuk, ha tekintetbe vesszük azt, amire rögtön rámutatunk, s aminek tekintetbe vétele szintén rendkívül fontos annak, aki a papi és még inkább a főpapi bűnöket (s különösen a hitújítást megelőző reneszánsz korban) helyesen akarja értékelni. Ez a rendkívül fontos dolog az, hogy az Egyháznak legtöbbször nincs, és különösen a múltban, s főként a reneszánsz korban nem volt meg a szükséges szabadsága ahhoz, hogy azokból a papokból csináljon főpapot, akiket ő tartott rá méltónak, hanem a főpapok kinevezése egy más, az Egyháztól idegen, s legtöbbször egész más szempontok után induló hatalomtól, az államtól függött s függ részben még ma is.

Az állam mindig és mindenütt beleavatkozott a főpapok kinevezésébe (a kommunizmus alatt pedig különösen), ahol és amikor a főpapság közéleti hatalmat és befolyást jelentett, és természetes, hogy az Egyház e befolyásnak engedni volt kénytelen, mert az Egyház hatalma lelki, az államé viszont kézzelfogható anyagi, tehát erőszakos.

Mikor az Egyháznak lényegében véve meg volna a lehetősége arra, hogy a befolyásnak ellenálljon, a józan megfontolás még ez esetben is legtöbbször azt ajánlja, hogy e lehetőséggel ne éljen. Ha ugyanis az Egyház magára haragítja az államot, illetve az állami hatalom mindenkori birtokosait, azok úgy bosszút tudnak állni, hogy ennek következményei még nagyobb kárt jelentenek arra az eszmére, melyet az Egyház képvisel, mintha a főpapi székre egyes esetekben nem mindig a legméltóbb jelölt kerül. Egyébként is, hogy ki a legméltóbb, azt igen sokszor egész bizonyosan előre nem is lehet tudni, mert a szívekben és vesékben csak Isten tud olvasni.

Az emberi lélek nagyon bonyolult valami, s igen sokszor olyan embernek, aki valamely tisztre méltatlannak látszik, illetve nem látszik olyan méltónak, mint egy másik, másrészről lehetnek olyan kiváló tulajdonságai, melyek sok tekintetben kárpótolják fogyatékosságait, és amely tulajdonságok az egyébként méltóbbnak látszó egyénben hiányoznak.

Például szentéletű papnak igen gyakori a gyakorlati érzék és az emberismeret hiánya, ami pedig kormányzásra hivatott egyénben igen nagy fogyatékosság, s esetleg teljesen leronthatja az életszentség előnyeit. Viszont szabadabb életfelfogású és életű papnak meg igen gyakori az életrevalóság, a jó modor és az emberekkel való jól bánni tudás tehetsége, esetleg még a nagy szónoki képesség és tudományos felkészültség is.

Igaz, hogy mindezen kiválóságok semmiképpen sem pótolhatják egy főpapban a feddhetetlenséget, de az a baj, hogy a legtöbb esetben a feddhetetlenség hiányát is csak sejteni lehet, de nem biztosan tudni.

A középkorban, illetve annak végén és különösen a hitújítást közvetlenül megelőző reneszánsz korban azonban már egyenesen tűrhetetlen volt az a szokás, ahogyan a vagyont és befolyást jelentő egyházi állásokkal bántak. A püspökségek és érsekségek a befolyásos főúri családok másod- és harmadszülött fiainak, a női kolostorok főnöknői és apátnői méltóságai ugyanezek leányainak jártak, mert a fejedelmi udvarokban befolyásuk volt. Az illető családok így kerülték el a családi vagyon feloszlatásának és így a család elszegényedésének veszélyét.

Ha az illető érsekség, püspökség vagy apátság, melyet ezek a főúri családok a gyermekeiknek kiszemeltek, megürült, de a gyermek, aki betölteni volt hivatva, még túl fiatal volt, sokszor már gyerekkorában kineveztették rá, abban a reményben, hogy majd megnő. De viszont e korai kineveztetéssel a jövedelmet már a jelölt gyermekkorában is élvezték a szülők. Ahogyan tett a főnemesség a főpapi javadalmakkal, ugyanúgy tett a köznemesség a kisebb javadalmakkal, úgyhogy az egyházi javadalmak a szó szoros értelmében igen sokszor a mai tanulmányi családi ösztöndíjak szerepét töltötték be.

Mikor Kálvin nagyobb lett, apja azon a címen, hogy most már felsőbb iskolába járván, taníttatása is többe kerül, kijárt neki egy másik, jobb jövedelemmel járó plébániát, de azért természetesen az előbbit, a kisebb jövedelemmel járót, sajnálta visszaadni. Azt a nagyobb fiú átengedte az öccsének, aki közben szintén gimnáziumba iratkozott. (Aztán mikor Kálvin megnőtt, éppen neki volt képe gúnyolódni az Egyházban elburjánzott visszaéléseken.)

Eleinte természetesen, mikor a visszaélés keletkezett, még csakugyan papnak tanultak az illető gyerekek. A visszaélés csak abban állott, hogy túl korán kapták meg a javadalmat. Még az is szépítette a dolgot, hogy a javadalom így is tényleg jó és egyházi célt szolgált; lehetővé tette, hogy egy fiú pap lehessen és a teológiai tudományokkal megismerkedhessék. (Hogy ezt éppen olyan fiúk számára tette lehetővé, akik amúgy is gazdagok voltak, azt nem vették tudomásul.)

Azonban később már mindennapos volt, hogy az ilyen, már gyerekkorában „plébános” fiúnak esze ágában sem volt, hogy pap legyen. Ha az Egyház még ebbe is belenyugodott volna, az egyházi vagyon, a püspökségek és plébániák teljesen elvesztek volna. Azért az Egyház az olyan „püspököket” és „plébánosokat”, akik már rég elérték a szükséges kort, s mégsem lettek püspökök vagy papok, felszólította, hogyha csakugyan püspökök vagy papok akarnak lenni, szenteltessék fel magukat, ha pedig nem akarnak azok lenni, akkor vonják le a szükséges következményeket és mondjanak le a javadalomról.

Sajnos ez sem volt olyan veszélyes rájuk, mert az illetők azt válaszolták, hogy igen, és hogy majd fel fogják magukat szenteltetni, de viszont nem tették. Jött újabb és megint újabb felszólítás. A legtöbb megúszta a dolgot úgy, hogy meghalt, mint „püspök” anélkül, hogy püspök, sőt akár csak pap is lett volna. De a történelemben természetesen úgy szerepelnek ezek is, mint X-i püspök vagy Y-i érsek, mert a püspökség és érsekség nemcsak vagyonnal, hanem befolyással, ranggal, címmel is jár, s ez utóbbiakat az emberek legalább annyira becsülik, mint a vagyont.

Ezek az álpüspökök, ezek a „beati possidentes” [boldog birtokosok] tehát nemcsak a püspöki jövedelmet élvezték és a püspöki palotát lakták, hanem a püspöki címet is viselték, s – érthető okokból – püspök voltukat még jobban és többet hangsúlyozták, mint a tényleges püspök. Mikor aztán az emberek a történelemben tanulják vagy olvassák egyes „püspökök” vagy „érsekek” viselt dolgait, megbotránkoznak, sőt megrendülnek hitükben, de eszükbe sem jut, hogy ezek tulajdonképpen nem is voltak püspökök, sőt még papok se, hanem csak az Egyház vagyonának, illetve jövedelmének elrablói. De ha felszentelt pap, sőt felszentelt püspök gazembereket is találunk köztük, azokon sem botránkozhatunk. Csak természetes ugyanis, hogy valamennyien nem „szabotálhatták” örökké pappá szentelésüket, s voltak köztük olyan jellemtelenek is, akik az úri megélhetésről való lemondás helyett inkább a pappá szenteltetés terhét választották. Jogos dolog-e ezek miatt az emberek miatt az Egyházat vagy akár a papságot, mint ilyet gyűlölni?

Az is lehet (sőt talán ez volt a gyakoribb eset), hogy nem is jellemtelenségből lettek ezek az emberek papok, hanem csak az emberi gyöngeség folytán lett belőlük később mégis rossz pap. Mindez nem az Egyház szégyene, hanem azé a társadalomé és azé az emberi gyarlóságé (például Mátyás királyé), mely nem tudja tiszteletben tartani azt a pénzt és vagyont, melyet ősei nemes szándékkal és önmegtagadással elvontak a földi élvezetektől és az Evangélium szolgálatába állítottak, hanem ravasz fondorlatokkal, sőt erőszakos befolyással így is elvonta eredeti, szent rendeltetésétől és újra a maga önző ösztönei szolgálatába állította.

Az Egyház annyira küzdött e visszaélések lehetősége ellen, melyek a Luther korát megelőző reneszánsz korban érték el tetőpontjukat, hogy már sok száz évvel előbb egy fél évszázadig tartó véres küzdelembe, az invesztitúraharcba [a császár és a pápa között a kinevezési és beiktatási jogokért folyó harcba] bonyolódott bele azért, hogy megelőzze őket. Az a nagy pápa, aki ezt a harcot elkezdte, menekülés közben, idegen földön halt meg miatta. Az invesztitúraharc semmi más nem volt, mint az Egyház küzdelme azért a jogért, hogy ő dönthesse el, melyik pap méltó arra, hogy püspök lehessen, tehát hogy ebbe az állam ne szólhasson bele.

Igazán szerény igény ez az Egyháztól, mert hiszen részéről a legelemibb szabadságküzdelem. Mégis úgy tanítják az iskolában, mintha ez a pápa részéről hatalmi túlkapás lett volna és mintha az invesztitúraharcban a pápaság és a császárság a világhatalomért (!) küzdött volna egymással. Világos, hogy ilyen beállítás mellett minden értelmes, becsületes ember az állammal, tehát a császárral érez e küzdelemben, mert hiszen a papok nem azért vannak, hogy uralkodjanak, hanem hogy imádkozzanak és az Evangélium alázatos, igénytelen szolgái legyenek. Pedig hát a pápa az invesztitúraharcban nem a világhatalomért, hanem az Egyház legelemibb szabadságáért küzdött.

Egy sportkör tágjai bizonyára nem uralomvágyról vagy hatásköri túlkapásról tesznek tanúságot, ha nem akarják tűrni, hogy még az ő élükre is a gyorsírókör jelöljön ki vezetőket. Aki ugyanis ért a gyorsíráshoz, abból még nem következik, hogy a sporthoz is ért, sőt az, hogy a gyorsírókörbe lépett be tagnak, nem pedig a sportkörbe, éppen arra vall, hogy a sport nem érdekli. A pápában sem volt szükség semmi nagyravágyásra, annál kevésbé „világuralomra” törésre, hanem egyedül csak józan észre, az igazság önérzetére, főként pedig az Evangélium érdekeinek szívén viselésére, hogy ne tűrje, hogy az uralkodók vagy az állam mondja meg, melyik papból lehessen püspök és melyikből ne lehessen.

De hiába harcolt érte fél évszázadon át, az Egyház még ezt a legelemibb jogot is csak részben tudta magának az államtól kivívni. Pedig ha nem tőle, sőt ha nem csak tőle függ az, hogy ki legyen a püspök, akkor már nem is lehet felelős azért, ahogyan viselkedik az a püspök. S ugyanazok a gonoszok, akik az invesztitúraharc miatt világuralomra való törekedéssel vádolják az Egyházat, felelőssé teszik azokért a rossz főpapokért, akik elsősorban azért hallathatnak magukról a történelemben, mert a pápának nem sikerült megszereznie a „világuralmat”.

Szomorú, de egyben nagyon tanulságos látvány, mikor az Egyház a visszaéléseket meg akarja előzni, mikor visszautasítja a végzetes következményekkel járó illetéktelen befolyást és a szabadságáért küzd, ellenségei felháborodnak küzdelmén, örülnek neki, hogy ő maradt alul a küzdelemben, mert világuralomra töréssel rágalmazzák. Mikor aztán az Egyház szabadságának hiánya és az illetéktelen beavatkozás megtermi gyümölcseit és olyan püspököket látnak szerepelni a történelemben, akik alig különbek a világi főuraknál, akkor kárörvendve nézik a dolgot. Nem az állam túlkapásának, nem az Egyház szabadsága lábbal tiprásának tulajdonítják, hanem az Egyház gyalázatát látják benne, s mélységes felháborodással kérdik hogy lehet ez? (Úgy – feleljük nekik –, ahogyan Krisztust is keresztre lehetett feszíteni.) S ezek után hihetnek-e ők még az Egyház tanításában?

De azt mondhatná valaki, hogy a bajt el lehetett volna kerülni úgy is, ha az Egyház nem ragaszkodott volna annyira ahhoz az átkozott vagyonhoz még függetlensége árán is, s még akkor is, amikor látnia kellett, hogy vele a hitet öli ki az emberek lelkéből és magát az Evangéliumot teszi tönkre. Ha ugyanis a püspökök vagyontalanok lettek volna, s püspöknek lenni nem jelentett volna százezer holdak felett való rendelkezést is egyúttal, akkor az állam se ragaszkodott volna annyira a püspökök kinevezésének jogához.

Miért nem dobta oda az Egyház azt a hitvány földi vagyont a világ fiainak, ha egyszer oly irigyen kapaszkodtak utána? Miért nem mondta magában: hadd marakodjanak rajta, hiszen nekik (a világiaknak) való! Ő pedig miért nem maradt meg tulajdonképpeni hatáskörében, a lélek világában? Akkor nemes eljárásával örökre megszerezte volna magának az emberiség tiszteletét. Így azonban az eredmény az lett, hogy elvesztette a vagyont is, mert a rossz papok és rossz püspökök láttára az emberekből kiveszett a hit, s a forradalmak az olyan papok kezéből, akiket nem tisztelnek, sőt megvetnek, kiveszik a vagyont. A végeredmény tehát az lett, hogy se vagyon, se becsület.

Ez az érvelés annyira igaznak és átütőnek látszik, hogy újabban még a tisztességes papok közül is sokan magukévá teszik, s még az előadóasztalnál is hallottam papot, aki – igaz, hogy csak mint az ő „magánvéleményét” – azt a meggyőződését fejezte ki, hogy a kommunizmus alatt jót tettek az Egyházzal és a papsággal azok, akik a vagyonát elvették.

Bővebben ezt a kérdést is „A római katolikus hit igazsága” című művemben tárgyalom, azért itt csak annyit jegyzek meg, hogy az invesztitúraharc idején az állítólag világuralomra törő pápák csakugyan hajlandók is lettek volna nem az Egyház vagyonáról, hanem a német püspökök közjogi hatalmáról lemondani. A császár ugyanis némi joggal azzal érvelt, hogy a püspökök olyan hatalmat és befolyást képviselnek az államban, hogy ő, mint az állam vezetője, a kinevezésükbe való beleszólásról semmiképpen sem mondhat le. A német püspökök azonban erre a lemondásra sem voltak hajlandók, s így a pápa sem választhatta a megoldás eme módját.

A német püspökök e magatartásában bizonyára az emberi gyarlóság is játszott legalább akkora szerepet, mint az Egyház érdekeinek védelme. (Aki ezen is megbotránkozik, azt figyelmeztetem arra, hogy ezeket a „gyarló” püspököket még nem a pápa, hanem a császár nevezte ki, de arra is, hogy ez csak emberi gyarlóság, mellyel a Szentírás szereplői is tele vannak, s ezért ha csak azokból a papokból lesznek püspökök, akiket a pápa jelöl ki, akkor sem lesz az emberi gyarlóságoktól mentes, s mindegyik szent. A szentek ugyanis az emberek között nem tömegesen, nem is „kollektíve”, hanem kivételesen szoktak teremni.) Kétségtelen azonban, hogy a német püspökök ezen „önzése” azért az Egyház érdekének is megfelelt legalább úgy, mint a pápa terve, sőt talán még jobban is.

Ha a pápa álláspontja győzött volna, az Egyház végeredményben még rosszabbul járt volna, mint így. A pápa ugyanis engedményét az Egyház rovására az emberi önzésnek (nem a püspökök, hanem az ő közjogi méltóságukra irigy főurak önzésének) tette volna, az önzés és a kapzsiság pedig olyan dolgok, hogy az, aki e téren engedményt kap, tapasztalat szerint utána nem boldogan félreállni szokott, hanem hamarosan újabb, további kívánságokkal áll elő.

Az Egyház emiatt csakis úgy és csakis akkor lehetett volna a középkori államtól teljesen független, s így ügyei intézésében szabad, ha és mikor már minden földi befolyását és hatalmát elvesztette volna. Azonban az ilyen igénytelen és szegény Egyház a közéletben már nem is számít, s hatása csak a társadalom egy kis rétegére terjed ki. Amerikában és Franciaországban, ahol már ide jutottunk, a „hívők” tekintélyes része már házasságát se köti templomban, sőt gyermekeit sem keresztelteti meg.

Ez az oka annak, hogy az Egyház vagyonához és közéleti befolyásához a történelem folyamán mindig állhatatosan ragaszkodott, sem az egyikről, sem a másikról soha önként le nem mondott, sőt vagyona vagy hatalma erőszakos elrablóit mindig egyházi büntetéssel is sújtotta. Igaz, hogy az Egyház Krisztustól megígért tévedhetetlensége erre a térre nem terjed ki, s így nem nevezhetjük lehetetlenségnek, hogy az Egyház vezetői e téren tévedtek, azonban annyit minden tárgyilagos hívőnek tudnia kell, hogy az Egyházban a Szentlélek működik. Lehetetlenség tehát, hogy egy olyan dologban, melyben viselkedése mindig egyöntetű volt, tévedett, még inkább, hogy viselkedését emberi gyarlóság vezette volna.

De ha csak a természetes élet síkján is maradunk, akkor is azt kell mondanunk, hogy a kétezer éves Egyház vezetői tisztán emberileg is mindig voltak, s ma is vannak olyan bölcsek, hogy tudják, mit csinálnak és mit kíván tőlük az Egyház érdeke. Eszük is több, tapasztalatuk is nagyobb, mint egy-egy hívüknek, legyen az illető bármily okos és tapasztalt is egyébként.

Akik az Egyházat és a papságot, de különösen a főpapságot és a pápai udvart közelebbről ismerik, azt is jól tudják, hogy tette indítóokai elsősorban sohasem anyagiak, annál kevésbé önzők és nemtelenek. Ha az Egyház történelme folyamán mindig ragaszkodott világi befolyásához és vagyonához (ez pedig tagadhatatlan), annak meg kellett lennie a fontos lelki okának, s bizonyosra vehetjük, hogy legalábbis fő okként sohase önzésből, sohase anyagiasságból, de nem is feudális hatalomvágyból, hanem Krisztus ügye, az Evangélium, az emberek üdvözítése érdekében cselekedett így.

Kétségtelen, hogy a pénz- és vagyonkezelés terhétől és a vele összekötött számtalan hátrányos következménytől való megszabadulás igen áldásos hatással lett volna az Egyházra. Ezáltal meg lett volna, s meg lenne kímélve a késő középkor fentebb ismertetett lehetetlen visszaéléseitől is. Az olyan püspökség ugyanis, melyet könyöradományokból tartanak fenn, amely tehát földi szempontból nem érték, mellyel se pénz, se jólét, se hatalom, se befolyás nem jár, nem lett volna a püspöki méltóságra méltatlan emberek kapzsiságának tárgya. Az ilyen püspökségek betöltése nem nagyon érdekelte volna az uralkodót, s így az Egyház meglehetősen szabadon tölthette volna be a főpapi állásokat olyan emberekkel, akik a lelkek méltó vezérei lettek volna. De az ilyen püspökségek a tömegek irigységének tárgyai sem lettek volna, így kisebbé vált volna az emberekben az egyháziak elleni ellenszenv, és a hívek kevesebb ürügyet tudtak volna maguk mellett felhozni vallási kötelességeik elmulasztására.

Igen ám, de az éremnek ez csak az egyik oldala. Pedig az a másik oldal, melyet az Egyház oly jóakaró tanácsadói teljesen elhanyagolnak, sokkal többet számít, mint ez az oly előnyösen bemutatott első. A vagyonról, a földi hatalomról és befolyásról való lemondás ugyanis csak azért szabadította volna fel az Egyházat az illetéktelen külső befolyástól, mert az Egyházat és képviselőit földi szempontból senkikké tette volna. Természetes, hogy azt, aki senki, nem irigylik és a senkivel semmit sem törődnek az emberek. Az Egyház azonban nem azért van, hogy itt a földön semmi legyen, ne törődjenek vele. Hiszen a hivatását éppen itt a földön kell teljesítenie, sőt ez egyenesen csak ide a földre korlátozódik. Világos tehát, hogy lelki hivatása szempontjából nagyon hátrányos részére, ha nem tényező, ha semmit sem számít az emberek szemében.

Az Egyház nem e világból való, de e világon van, itt kell hivatását betöltenie. Az Egyháznak e világon való és e világban élő emberekkel van dolga, őket kell üdvözítenie. Az Egyháznak tehát földi eszközökkel kell dolgoznia. Ha a földi eszközökről lemond, nem érheti el célját, ha még olyan lelkiek is ezek a célok.

A földi javakról csak az egyének mondhatnak le. Le is mondtak róla a remeték, s le is mondanak róla ma is a szerzetesek. De törekedni a lemondásra, s e tekintetben ellenőrizni magát a papoknak, a püspököknek és a pápának is, sőt az egyszerű hívőnek is kötelessége. Maga az Egyház azonban, mint testület, nem mondhat le a vagyonról és a földi befolyásról.

Az Egyház az emberek kereszténnyé tételét csak úgy tudja elérni, ha templomokat épít, ahova az embereket összegyűjtheti, és ahol prédikálhat nekik; ha iskolákat állít és bennük tanítószemélyzetet alkalmaz, mely megélhetését az Egyháztól kapja, ezért tőle függ és az Egyház szellemében neveli az ifjúságot; ha kórházakat, menedékházakat állít fel, ahol a testi jótétemény mellett és címén az emberek lelkéhez is hozzá tud férkőzni. Ámde mindezekhez pénz, pénz és ismét csak pénz kell. Hiszen nemcsak az Egyház, hanem az állam is tart fenn iskolákat, s ha az állam iskoláiban jobb a felszerelés, modernebb az oktatás, jobban fizetett a tanszemélyzet, akkor már a szülők nem az Egyház iskoláiba küldik gyermekeiket. Legfeljebb néhány, igen jámbor szülő.

De nemcsak pénzre, hanem hatalomra is szüksége van az Egyháznak, hogy hivatását, az emberek jóra vezetését eredményesen tudja betölteni. Az átlagember ugyanis olyan gyarló, hogy a szegénység, a gyámoltalanság, az igénytelenség nem vonzza, hanem éppen ellenkezőleg, taszítja. Az olyan templomokat, melyeket eldugott utcák eldugott udvarai mélyén kell kikutatni, csak a lelki kiváltságosak szokták felkeresni.

Sőt többet mondok: az átlagembert a jóra még bizonyos fokban kényszeríteni is kell, ha azt akarjuk, hogy tegye. A feudális Egyháztól sokan függnek, mert sokan kapnak tőle kenyeret. He ezeknek az Egyház a test kenyere mellett a lélek táplálékát is nyújtja, a gyarlók sem merik visszautasítani, mert attól félnek, hogy akkor azt az anyagi kenyeret is elvesztik, mely előttük egyedül számít. Igaz, hogy az ilyen vallásosságban nem sok köszönet van, de az is igaz, hogy állatemberből nem egyszerre szokott ideális ember válni, s aki ma még csak azért hallgatja az igét, mert nem meri nem hallgatni, évek múlva – éppen az ige hallgatása eredményeként – már őszintén szomjazhatja is ezt az igét.

És talán más téren nem kényszerítjük az embereket arra is, hogy az igazság iránt érdeklődjenek és arra is, hogy a jót tegyék? Nem kényszerrel vesszük-e rá őket, hogy a közparkokat kíméljék, hogy gyermekeiket az iskolába küldjék, járványos betegeiket bejelentsék és így elkülönítsék, s ha autót vezetnek, akkor értsenek is a vezetéshez, alkoholmámorban ne üljenek a volánhoz? De ha a földi és állami életben ez minden téren így van, nem kötelessége-e akkor az Egyháznak is törekedni arra, hogy vagyona és vele természetszerűleg együtt járó hatalma legyen, hogy általa az emberekre szelíd kényszert is alkalmazhasson a saját érdekükben?

Ha ilyen célból teszi, akkor az Egyháznak szabad a vagyonra és hatalomra még törekednie is, mert nem a vagyon vagy a hatalom a rossz, hanem a vagyonnak eszköz helyett célnak tekintése és a hatalomban való tetszelgés vagy a vele való visszaélés.

Mivel a tömegekre, különösen eleinte, csak így lehet hatni, az Egyháznak pedig nemcsak egyes kivételeket, hanem a tömegeket is kötelessége hatókörébe vonni, sőt elsősorban ezeket kell szem előtt tartania, nagy ostobaságról tenne tanúságot, és nagy-nagy hanyagságot követne el, ha készakarva és elvből szegény és befolyás nélküli maradna.

Egyébként is nem az az érdem, ha valaki tényleg szegény, hanem az, ha lélekben szegény, vagyis ha a gazdagságban is tud igénytelen lenni, s önmegtagadó és lemondó életet élni. Igaz, hogy ezt gazdagságban nehezebb megtenni, mint szegénységben, de a szegénységnek is megvannak a maga lelki hátrányai, s egyébként is küzdelemben áll a lelki élet, nem pedig abban, hogy a küzdelem elől eleve kitérünk, tehát a jelen esetben a tömegek szempontjából sok előnnyel járó vagyont eleve eldobjuk, hogy meg ne kísérthessen bennünket.

Téved, aki azt gondolja, hogy a csupán az Egyház hatalmával kikényszerített vallásosságnak, misére járásoknak, gyónásoknak úgy sincs semmi haszna, tehát kár, sőt erkölcstelenség kikényszeríteni őket. Világos, hogy egy papnak tisztán (vagy akár csak elsősorban) hatalomra támaszkodva, tehát kényszerrel dolgozni értelmetlen, sőt erkölcstelen, de lelki síkon és a keresztény szeretet alapján maradni, s a hatalmat és a kényszert csak az emberi gonoszság vagy gyarlóság ellenében eszközként használni, nagyon is okos és szükséges dolog.

A még nem krisztusi emberrel, s különösen a félig még ösztönéletet élő fiatalsággal szemben erre nagyon is szükség van, mert neki csak ez imponál, rá csak ez van hatással, és mert többnyire csak ezen az úton lehet megteremteni azokat az előfeltételeket, melyek benne a hithez és az erkölcsi felemelkedéshez szükségesek.

Én három évtizedes hittanári működésem alatt legtöbbször az olyan fiatalemberekből tudtam csinálni a legjobb és a legértékesebb katolikust, akik sohasem jártak volna hittanra, ha az Egyház nem tudta volna őket erre kényszeríteni.

Egyik legértékesebb és legöntudatosabb tanítványom kálvinista apa gyermeke, s még 17 éves korában is ő maga is annyira dacos és önfejű volt, hogy a vasárnapi diákmisék rendjéhez való alkalmazkodást kereken megtagadta, fenyegetésemre kihívóan válaszolt. Be kellett hívatnom miatta a szüleit, s csak akkor tört meg és volt hajlandó engedelmeskedni, amikor a szintén kálvinista igazgató kijelentette neki, hogy vagy alkalmazkodik, vagy kivágja az iskolából.

Ugyanez a fiatalember műegyetemi hallgató korában már (mikor már független volt tőlem), s ma mérnök korában és kommunista uralom alatt, minden szavamat olyan tisztelettel fogadja, mint a Szentírást, legtitkosabb gondolatait is feltárja előttem még gyónáson kívül is. Katolikus hite megrendíthetetlen, mint a szikla, nemi téren emberfeletti küzdelmeket folytat, hogy a keresztény erkölcs talaján megmaradhasson; s az a beteges dac, ami azelőtt a Krisztus igája ellen nyilvánult meg benne, ma férfias erő és bátorság alakjában az Egyház szolgálatában áll, s helytelen irányban csak annyi maradt meg belőle, hogy vallásosságát jó anyja elől ma is eltitkolja, noha az a bőréből ugrana ki örömében. Egyébként végtelenül szereti anyját. (Annál többet jelentő dolog, hogy velem, a pappal szemben már nincs benne dac, csak tisztelet és alázatosság.)

Ez a rendkívül értékes ember sohasem lett volna hívő és erkölcsös ember, ha az Egyház kezében az Evangélium mellett nem lett volna földi hatalom, s azzal együtt járó kényszerítő erő is. Addig ugyanis, míg szenvedélyei vadul tomboltak, csak ezzel a megfogható hatalommal lehetett megfékezni, s úgy kellett rákényszeríteni arra, hogy az Egyház szavát meghallgassa. Mikor aztán kénytelen volt éveken át az Egyház szavait hallgatni, mikor megismerkedett vele, megszerette s önkéntes szolgájává vált.

Hogy mennyire szükséges az Egyháznak szélesebb körökben való eredményes működéséhez a földi tekintély, befolyás és hatalom, azt nagyszerűen bizonyítja az a tapasztalat is, melyet az ún. népi demokrácia idején szerezhettünk. Ekkor a diákság eleinte úgyszólván teljes számban a rendszer, az államhatalom birtokosa ellen volt, és az Egyház mellett érzett, de ez csak addig tartott, míg az Egyházat minden vagyonától, befolyásától és intézményétől meg nem fosztották, az összes katolikus intézeteket és internátusokat nem államosították. Azonban, mikor utána mindössze pár évre az Egyház és az állam között állítólagos „megegyezés” eredményeképpen újra megnyitottak néhány katolikus iskolát és internátust, az első évben még annyi jelentkező sem akadt, hogy legalább ezek megteltek volna.

Mikor a kötelező hittant eltörölték, a szülők és tanulók eleinte még úgyszólván teljes számban kitartottak az Egyház mellett, s 96-97%-ban akkor is jelentkeztek még hittanra, mikor már önkéntes volt. Pedig ezzel a szülők veszélyeknek és kellemetlenségeknek is kitették magukat. Legalábbis egyesek gondoskodtak róla, hogy ilyen rémhírek elterjedjenek, amelyeket az emberek aztán el is hittek. De a közös diákmiséket már akkor is egymás után kellett megszüntetni, mert a gyerekek nem jártak el. Nem azért, mert hitetlenek voltak, mert hiszen ilyen rövid idő alatt még nem is lehet hívőből hitetlenné változni s hitetlenné már csak a kommunista rendszer iránti utálat miatt sem lehettek, hanem mert kényelmesek voltak és kényelmességüket csak hatalommal lehetett volna legyőzni, az meg már hiányzott.

Aztán azokról a hittanórákról, melyekre önként, sőt sokszor veszélyek és hátrányok ellenére is jelentkeztek, hamarosan mind többen maradoztak el, több esetben meg is üzenték a hitoktatónak – azok, akik önként jelentkeztek –, hogy többet nem jönnek. Miért történt mindez? Mert a hatalom az Egyház ellenségeinek kezében volt, az Egyház pedig senki lett. A vallásosság ugyanis teher, terhet pedig az átlagember csak akkor visel, ha szorítják. Amelyik egyháznak nincs hatalma szorítani, annak a befolyása hamarosan csak a jók kis körébe szorítkozik, s így a közszellem irányítása kicsúszik kezéből.

Az Egyháznak tehát saját legnemesebb lelki céljai érdekében is törekednie kell arra, hogy földi hatalma és befolyása is legyen, s így azokat, akik szerint a középkori Egyháznak azt a nagy befolyást, vagyont és hatalmat, mely birtokában volt, önként el kellett volna dobnia magától: egészen együgyű, kezdetleges észjárású, az életet és emberi lelket egyáltalán nem ismerő embereknek kell minősítenünk.

Nagy tévedés az is, hogy amit az Egyház ezáltal vagyona, befolyása és földi tekintélye szempontjából vesztene, bőségesen kárpótolná az emberek szeretete és érdek nélküli őszinte ragaszkodása, meg az a tisztelet, melyet a papság önzetlenségéért az emberektől kapna. Mert igaz ugyan ez is, de egyúttal az is igaz, hogy annak, aki szegény és igénytelen, itt a földön még becsülete és tisztelete sincs, mert az emberek már csak olyanok, hogy a szegényt és igénytelent észre sem veszik s így lelki kincseiről se tudnak, mert nincs, aki felhívja rá a figyelmüket. Ehhez reklám szükséges, ahhoz pedig szintén pénz kell. Ennek a vagyonától és befolyásától önként megvált Egyháznak lenne becsülete és tekintélye, de csak egy egész kis kör előtt. A tömegek még azt se tudnák, hogy van, s ha nem ismernék, világos, hogy ha akarnák, se tisztelhetnék.

Az Egyháznak egyenesen megparancsolta alapítója, hogy önként ne menjen katakombába; ne bújjék el, ne rejtse a világosságát véka alatt, hanem tegye magas gyertyatartóra, hogy minél többen lássák és felhasználhassák. (Mt 5,15; Mk 4,21; Lk 11,33) De meg lehet-e ezt tenni a földi anyagi eszközök nélkül? Az az egyház tehát, mely azt gondolná, hogy úgy felel meg legjobban hivatásának, az emberek evangéliumi fénnyel való megvilágosításának, ha lemond minden anyagi eszközről, hatalomról és befolyásról, szánandó ütődöttek gyülekezete lenne. Gyakorlatilag semmi mást nem jelentene ez, minthogy fényét a régi hatalmas gyertyatartóról levéve véka alá rejtené, sőt talán még magát a vékát is egy földalatti lyukba dugná.

Azok a derék, modern, a korral „haladó” papi előadók tehát, akiknek ilyenfajta „magánvéleményeik” vannak, e magánvéleményüket tartsák meg maguknak, s ostoba, felelőtlen fecsegésük helyett legyenek máskor szerényebbek. Vegyék tudomásul, hogy nemcsak nekik van eszük, hanem kétezer éven át az Egyház Istentől rendelt vezetőinek is volt, csak egy kissé több, mint nekik. Ha tehát az ő észjárásuk eltér az Egyház hivatalos észjárásától, előre bizonyosra vehetik, hogy nem ők az okosabbak, hanem bizonyára a hivatalos Egyház az. Legyenek egész nyugodtak, hogy az Egyház nagyon jól tudja, mi válik hasznára és mi nem.

A kívülállókat pedig megnyugtatjuk, hogy az Egyház vezetőit, a főpapokat, nem az önérdek, tehát nem a hatalomvágy vezeti, s mikor az Egyház ragaszkodik hatalmához és vagyonához, akkor nem rút emberi tulajdonságokat, még csak nem is emberi gyarlóságokat árul el, hanem a lelkek üdvét és a Krisztus ügyét szolgálja. Az Egyháznak van szüksége erre a vagyonra és hatalomra, nem a papoknak. A papi életszentség abban áll, hogy a vagyon közepette is tud igénytelen szegénységben élni és a hatalom birtokában is alázatos lenni, de nem abban, hogy magát az Egyházat teszi szegénnyé s ezzel elesetté.

A harmincas években egy ismerősömnek a pestújhelyi plébánián volt dolga. Kimegy és a templom körül kérdezgeti a járókelőket, melyik a plébániaépület. Nem tudja senki. Hiába tett aztán újra meg újra kísérletet, senki sem tudta megmondani. Végül odament egy rendőrhöz, attól kérdezte. Az sem tudta. Ismerősöm méltán meglepődött, hogy egy 75%-ban katolikus helyen ennyire ismeretlen dolog, ennyire nem tényező a plébánia. Bizonyára nem annak a jele, hogy ott a papok igen sikerrel működtek, vagy hogy nagyon evangéliumi szellemben működtek.

Mikor az Egyház Észak-Németországban, Skandináviában, Angliában elvesztette a hajdani busás apátsági, püspökségi és érsekségi vagyont, vele együtt elvesztette lelki hatalmát is. Nálunk a XVI. században ugyanígy volt. Hogy ma már nálunk nem így van, csak azért van, mert a jóságos Habsburgok visszaszerezték az Egyház elrabolt vagyonát, s ezzel újra tényezővé tették a magyar közéletben.

Nagyon téved, aki azt hiszi, hogyha az Egyház e nagy vagyont önként engedte volna át, nem pedig erőszakkal vették volna el tőle, akkor lelki befolyása megmaradt volna, sőt nagyobb lenne, mint akkor, amikor még „feudális” Egyház volt.

Ott van Olasz- és Franciaország vagy a dél- és közép-amerikai tiszta katolikus állam. Az Egyház mindegyikben már legalább száz éve meg van „szabadítva” a vagyon és a feudális hatalom evangéliumellenes terhétől. S talán a hívek jobb katolikusok lettek általa? Talán nagyobb az Egyház lelki megbecsülése és bensőségesebb a hitélet? Éppen ellenkezőleg.

Itt is vannak buzgó hívők, de csak a lakosság egy kis töredéke ilyen. Ez a töredék akkor is buzgó és vallásos volt, amikor megvolt még a feudális hatalom, mert az igazi keresztények sohasem irigyelték a vagyont az Egyháztól, sem a papoktól. A „feudális” hatalom idejében azonban az elit mellett lényegében a tömeg is keresztény volt, mert hiszen katolikus iskolába járt, nevelkedett, katolikus közszellemben élt, s mindazt, ami hitére és erkölcsére káros volt, az Egyház hatalmi szavával (de ezt csak földi, nem pedig lelki hatalommal lehet megtenni) távol tartotta tőle.

Tessék megnézni az anyakönyveket. Ott és akkor, ahol és amikor az Egyház feudális hatalommal is uralkodott a népen, alig halt meg olyan ember, aki a halála előtt Istennel ki nem békült volna és a szentségeket fel ne vette volna. Ellenben Franciaországban és a dél-amerikai államokban, ahol már rég nem „feudális” az Egyház, a katolikusok jelentős része még a házasságát sem köti templomban, sőt meg sincs keresztelve. Ilyen „nagy” ragaszkodással viseltetik a nép a vagyon és a hatalom „káros” befolyása alól kibontakozott, szegény Egyház iránt!

Az Egyesült Államokban ennél valamivel jobb a helyzet, de csak azért, mert ott a modern Egyház is gazdag és bizonyos tekintetben hatalmas is, hiszen millió dollárjai és ezrekre menő iskolái, s más intézményei vannak, és bármely bank bármekkora összeget ad kölcsön a püspök kezességére. De azért itt is károsan meglátszik, hogy az Egyháznak sohasem voltak latifundiumai és feudális hatalma, mert a lakosságnak itt is a fele felekezetnélküli. Itt is tömegek nem esküsznek templomban a katolikusok közül sem, itt is még gondolatnak is álom, hogy a hívek majdnem mind Istennel kibékülve haljanak meg.

Az Egyház és az egyházias érzület annyira semmi itt is, hogy noha a lakosság 25%-át még akkor is katolikusok teszik ki, ha csak azokat számítjuk katolikusoknak, akik valamely egyházközség tényleges tagjai, s az utánuk következő legnagyobb felekezet (a baptista) tagjainak száma is csak fele a katolikusokénak, mégis egész Kennedyig még soha nem volt az Egyesült Államoknak katolikus elnöke, sőt még az se történt meg soha, hogy csak jelöltnek is fel mert volna lépni katolikus. Ezt eredményezi a vagyontól és földi befolyástól mentes, csak lelkiekkel törődő, sokak szerint „ideális” Egyház!

Akik megkövetelik és egyenesen a papság kötelességévé teszik, hogy mondjanak le minden földi jóról, befolyásról és hatalomról, és éljenek koldulásból vagy máról holnapra (de hogy mennyire nem őszinte ez a kívánság, bizonyítja, hogy ugyanezek az emberek a koldulóbarátok iránt is ellenszenvvel viseltetnek, s tőlük is meg akarják „szabadítani” a társadalmat), azok elfelejtik, hogy ez is túlzás, sőt eretnekség. Éppen olyanforma túlzás, mint az őskereszténység azon eretneksége, mely a házasságot is bűnnek tartotta és kötelezően írta elő mindenki részére a szüzességet.

Az Egyház nemcsak ezeket, hanem még azokat is eretnekeknek nyilvánította, akik a feleség halála után tiltották meg a második házasságot. Ha valaki olyan szigorú magához, hogy a maga részére még ez esetben is helytelennek tartja a második házasságot és lemond róla, szép és helyes, de ha ugyanezt – noha az Evangélium nem írja elő -mindenkire nézve kötelezőnek tartja, akkor szeretetlen, elbizakodott és eretnek.

Az Evangélium csak a vagyonhoz való rendetlen ragaszkodást tiltja, például azt, hogy miatta másokat megcsaljunk vagy a felebaráti szeretetet lábbal tapodva kíméletlenek legyünk, tehát hogy a vagyont eszköz helyett célnak tekintsük, de azt, hogy mondjunk le minden vagyonról és legyünk szegények, csak tanácsolja, de nem írja elő, mint parancsot.

Viszont nagy tévedés azt gondolni, hogy a papság részére más erkölcsi törvények vannak, mint a laikus részére. Ami az egyszerű hívőnek megengedett, az a papnak is megengedett. (Például a pap is megházasodhatott volna, ha akart volna. Most már csak azért nem házasodhat meg, mert elkötelezte magát rá, de ha valaki valamire önként kötelezi magát, azt akkor is meg kell tartania, ha nem pap.)

Ami a papnak tilos, az másnak is tilos. Egy papnak nem kell felszentelése előtt fogadalmat tennie, hogy szegény lesz (erre a szerzetesek tesznek fogadalmat). Ha egy pap fényűzően él, az helytelenség, de nem elvetemültség, nem aljasság. Nem bűn, csak gyarlóság, legfeljebb benne nagyobb fokú gyarlóság, mint a nem papban.

Azonban, ha egy ország egész papsága a tökéletesség olyan magas fokára emelkednék, hogy önkéntes, hősi elhatározással lemondana minden pénzről, földről és vagyonról és a vele összekötött minden földi előnyről, hatalomról és befolyásról, az egyházi vagyon szétosztására a szegények között akkor se lenne joga. Mindenki csak azt adhatja oda ugyanis, ami az övé. A másét nem lehet „hősies elhatározással” nekünk elajándékoznunk. Az úgynevezett „papi vagyon” nem a papoké, hanem az Egyházé. A papoké e vagyon egy részének jövedelme, de nem maga a vagyon. Tehát a hősies papság csak az egyházi vagyon egy részének a jövedelméről mondhat le és csak ezt adhatja oda másnak.

De mivel a papságnak e vagyon jövedelméből kell élnie, e jövedelemről teljesen csak akkor mondhatna le, ha helyette vagy a hívektől kérné eltartását, vagy egyidejűleg agyon is lőné magát, hogy tovább ne kelljen élnie és az egyházi vagyon jövedelmét a szegényektől elvonnia.

Szabatosan beszélve tehát, a papságnak még az egyházi vagyon jövedelmének is csak a feleslegéről lehetne lemondania. Az erről való lemondás pedig nem újdonság, mert ezt a papok zöme eddig is és mindig gyakorolta. Mindenki tudja, hogy a papok egész serege élt és él egész életén át a legnagyobb szerénységben, hogy az így szerzett felesleget akár már életében, akár halála után jótékony célra juttassa.

De ha egyenesen megköveteljük, hogy kivétel nélkül minden pap így tegyen, akkor, mint mondtam már, túlzó eretnekek vagyunk és olyat követelünk, amit maga Krisztus Urunk nem követelt meg senkitől. A papoktól sem, mert a papok részére sem adott külön erkölcstant. A szegénységet a papoknak is tanácsolta (viszont e tanácsa nemcsak a papoknak szól, hanem mindenkinek).

Ha pedig valaki csodálkozik, hogy lehet az, hogy minden pap kivétel nélkül nem követi Krisztusnak még a tanácsát sem, nemcsak a parancsát, attól viszont mi kérdezzük: Hogy lehet az, hogy maguk az apostolok nemcsak Krisztus tanácsait, hanem még a parancsait sem tartották meg? Hiszen Júdás még el is árulta, Szent Péter meg is tagadta Jézust, s hamisan meg is esküdött – káromkodások közepette –, hogy „nem ismerem azt az embert”. (Mt 26,69-75; Mk 14,67-72) Kérdezze meg az illető Krisztus Urunkat, miért választott ilyen embereket apostolokká és ezt az utóbbit, ezt a káromkodót és hamisan esküvőt, miért tette éppen az Egyház fejévé?

Azt fogja neki felelni: Azért, hogy majd ne csodálkozhass azon, ha látod, hogy minden pap kivétel nélkül nem tartja meg Krisztus szegénységi tanácsát és hogy meglásd belőle, hogy te még az egyszerű papokhoz is sokkal szigorúbb vagy, mint amilyen voltam én magukhoz az apostolokhoz, s hogy végül kinyíljon a szemed s lásd, mennyire elbizakodott és mennyire ostoba vagy, és hogy a „papok” vagyona ellen is csak azért beszélsz, mert irigyled.

A pápa, mint az Egyház látható feje, nemcsak az egyházi vagyon jelenlegi jövedelmét, hanem magát az egyházi vagyont is odaadhatná a szegényeknek, mert hiszen az Egyház vagyonával joggal rendelkezhet. Vajon, ha kérnék, megadná a pápa az engedélyt az Egyház vagyonának a szegények közötti szétosztásra? Az hiszem, nem. Én legalább, ha pápa lennék, nem adnám meg. Miért?

Először, mert úgysem sok értelme lenne. Minden valószínűség szerint az lenne az eredmény, hogy az Egyház elvesztené ugyan örökre a vagyonát, de a szegények sem látnának belőle semmit, vagy alig valamit. A történelem legalábbis azt bizonyítja, hogy az Egyház elvett vagyonából (mert eddig már majdnem mindenütt elvették) a szegények nem láttak soha semmit. Hiszen egész Észak-Európában, Angliában, Skóciában, Dániában, Svédországban, Norvégiában, Németország északi felében, s a mi Erdélyünkben mindenütt már rég elvették az Egyház egész vagyonát (és vele minden földi hatalmát és befolyását), és azon az alapon vették el, hogy minek a papoknak az a nagy vagyon, és mert a papság gazdagsága ellenkezik az Evangélium szellemével stb.

S kiké lett az elvett mérhetetlen vagyon? Mindenütt a már addig is igen gazdag uralkodóké és főuraké. A jobbágyok, a zsellérek, az elaggottak, a betegek, a városi szegények nem kaptak belőle egy holdat, nem láttak belőle egy fillért sem. (Ez – természetesen – nem „ellenkezett” az Evangélium szellemével, csak az, hogy a papság kezében legyen.)

De nemcsak ötszáz évvel ezelőtt volt így. Még kétszáz éve sincs, hogy a francia forradalom rabolta ki azt a francia Egyházat, melyet elődjének, a protestantizmusnak nem sikerült kirabolnia. Nemcsak a földet, mindent elvett tőle ez a forradalom. De hogy kié lett s kié ma az a mérhetetlen érték, amelyet akkor elvettek, azt senki sem tudná megmondani. Csak egy a biztos, hogy ma már nem az Egyházé, de nem is a francia szegény népé.

A francia nép utána sem lett gazdagabb, nem is fázott vagy éhezett kevesebbet, sőt sohasem volt olyan ínségben és élelemhiányban, mint éppen e francia forradalom éveiben, tehát közvetlen utána, hogy a vagyont az Egyháztól elvették.

Aztán a huszadik század elején, tehát már a mi korunkban, megint volt egy sok százmillió értékű francia egyházrablás. De hogy kié lett az elrabolt mérhetetlen érték, azt megint csak nem tudná senki megmondani. Ha megkérdeznék a francia szegénységet, kaptak-e belőle, nem hiszem, hogy a milliók között csak egyet is találnánk, aki azt válaszolná, hogy ő kapott és meg is tudná mutatni, hogy mit vagy akár csak a dédapjától hallotta, hogy annak idején ők is kaptak belőle.

Nagy merészség feltételeznünk, hogy ma már másként és jobban csinálják ugyanezt. A magyar népi demokrácia ugyanis napjainkban vette el az Egyház vagyonát és ő valóban ki is osztotta a földnélküliek között. De a „juttatott” akármelyikével beszéltem, mindegyik azt mondta, hogyha visszamehetne megint az uradalomba cselédnek, akkor szívesen visszaadná a földet, mert akkor könnyebb volt az élete, mint most. Később pedig magát a földet is visszavették tőlük, s átadták a termelőszövetkezetnek.

De világos, hogy ha a valóságban eddig még nem is történt meg soha, elméletben legalább nem lehetetlen, hogy az egyházi vagyon elosztásával tényleg jót tegyünk a szegénységgel. Nem lehetetlen olyan földosztást csinálni, mellyel tényleg jól járnának azok, akik részesültek benne.

Azonban ha pápa lennék, még ez esetben sem engedhetném meg az egyházi vagyon elajándékozását. Azok ugyanis, akik ezt a vagyont az Egyháznak adták, nem a szegényeknek, nem a földi szenvedés enyhítésére adták, hanem az Evangélium terjesztésére. Természetes, hogy akik az örök kárhozatban nem hisznek és tőle nem félnek, azok szerint ilyen vagyonra nincs szükség, tehát jobb azt a szegények megsegítésére fordítani. De azok, akik ezt a vagyont az Egyháznak adták, hittek az örök életben. Én is hiszek benne, sőt nemcsak hiszem, hanem még tudom is, hogy van. Természetesen az Egyház is hiszi ezt és tudja. Neki tehát kötelessége megakadályozni a földi nyomor minden olyan enyhítését, melynek ára az emberek örök üdvösségének megnehezítése.

Mert igaz ugyan, hogy a papság és a pápa e nemes, önzetlen és tiszteletreméltó földosztása rendkívül felemelő hatással lenne az emberekre, növelné bennük a hitet, az Egyház iránti ragaszkodást és a papság tiszteletét. Igaz, hogy megszűnne, vagy legalább nagyon megcsökkenne a papság iránti gyűlölet és ellenszenv is. Talán jobban hinnének még a prédikációnak is, de mindez a jó hatás csak a hősies cselekedet idején s utána még néhány hétig vagy legfeljebb néhány évig tartana. (De azok, akik eddig nem jártak templomba és nem gyóntak, azért még erre a rövid időre sem válnának templomba járókká vagy gyónókká. Még azok se, akik maguk is részesültek volna az egyházi vagyonból, tehát személyesen is éreznék a papság nagylelkűségének áldásait, legfeljebb, ha a részesedésnek ez lenne a feltétele, de amiben ekkor sem sok köszönet lenne.)

De évtizedek múlva (évszázadokról nem is szólva) már nyoma sem lenne a jó hatásnak. Ellenben romboló hatása teljes mértékben érvényesülne századok múlva is; a csak lelki eszközökkel rendelkező Egyház mindjobban eltűnne a közéletből; a tömegek teljesen kicsúsznának befolyása alól; a legtöbben nem is ismernék, nem is tudnák, hogy van, s hatásköre a jóknak csak egy egész kis körére terjedne ki.

Ha pedig ez a kis kör mégsem lenne olyan egészen kicsi, például ha kiterjedne a nép körülbelül egyharmadára, mint jelenleg Olaszországban vagy Franciaországban, ez is csak azért lenne, mert az Egyház, belátva, hogy hibásan cselekedett, újra törődne az anyagiakkal (mint Francia- és Olaszországban is törődik). Újra igyekezne szerepet játszani a közéletben, újra alapítana minél több iskolát és egyéb intézményt, mint ezt teszik az említett két országban is, de most már természetesen a hívek fillérjeiből, az egyházi adóból és gyűjtésekből. De akkor megint csak ott vagyunk, ahol voltunk, mert az Egyház újra anyagi hatalom is, újra vannak milliós bevételei. Így igazán kár volt a békát lenyelni, s az egyházi vagyont azért kiosztani a nép között, hogy aztán azt, amit adtunk neki, újra visszakunyeráljuk tőle egyházi adó és adományok alakjában. (Azt mondják, hogy emiatt az Egyesült Államok szószékein a „dollár” szó sokkal gyakrabban hangzik el, mint Jézus szent neve.)

A hajdani „bűnös” főpapok

Azok a régi főpapok, akikről a történelem kompromittáló vagy szégyenletes dolgokat közöl, majdnem mindig az államtól az Egyházra ráerőszakolt főpapok voltak, sőt sokszor nem is voltak főpapok, sőt még papok sem, csak az uralkodótól püspöki címmel és püspöki javadalommal megajándékozott főurak, tudósok vagy királyi tisztviselők, akik hűséges szolgálataikért kapták jutalmul azt, ami az Egyházé volt, de hála a főkegyúri jognak, nem az Egyház, hanem mégis az állam rendelkezett vele.

A mi derék őseink a mohácsi vész előtt még olyan törvényt is hoztak, hogy amely egyházi férfi Rómától (tehát az Egyháztól) fogad el egyházi javadalmakat, azt vízbe kell fojtani (!). Oda jutottunk tehát, hogy nemcsak nem az Egyház rendelkezik az Egyházban, hanem mint aljas hazaárulót bélyegzik meg és megszégyenítő kínhalállal fenyegetik azt a papot, aki ezt nem akarja tudomásul venni.

Ha azonban az egyházi javadalmakat a papoknak nem az Egyház adja, hanem az ország, akkor világos, hogy nem is az Egyház, hanem az ország, az alkotmány bűne vagy szégyene, ha azok, akik e javadalmakat birtokolják, tehát a főpapok, nem méltók az állásukra, sőt esetleg botrányos életmódot folytatnak. Egyes, a történelemből ismert méltatlan egyházfők bűneiért vagy jellemtelenségéért tehát nem az Egyházra kellene haragudni, hanem az Egyház ellenségeire, jelen esetben a magyar királyokra és országgyűlésekre, az Egyházat pedig mint tehetetlen áldozatot sajnálni kellene érte, nem gyűlölni vagy megvetni.

De sajátságos, hogy még az ilyen püspökök is, noha koruk gyermekei voltak és sokszor tulajdonképpen nem is voltak püspökök, csak erőszakos magyar nemesek, főurak vagy királyi kancellárok, kik egész életüket mint államférfiak vagy udvaroncok élték át, többnyire sokkal különbek voltak, mint püspöki címmel fel nem ruházott kortársaik.

Ott van például Bakócz Tamás, a híres pápajelölt esztergomi érsek. Az Encyclopaedia Britannica – mert Bakócz olyan nagy ember volt, hogy ott szerepel még ma, halála után ötszáz évre is – azt írja róla, hogy rendkívül gonosznak és jellemtelennek kellett lennie, ha még az a romlott kor, melyben élt, az is megbotránkozott a tettein.

Nagyon furcsa okoskodás. Hát talán a mai romlott Budapest nem botránkozna meg rajta, ha egy papot az utcán hangosan káromkodni hallana vagy csókolózni látna, s nem tárgyalná, mint felháborító dolgot mindenki heteken át? S ez talán azt jelentené, hogy a papon botránkozó pestiek jobbak, mint az a pap, sőt a pesti utcán addig még nem is hangzott fel soha istenkáromlás és nem csattant még el csók? Dehogy! Ez csak egyedül azt bizonyítja, hogy paptól nem láttak vagy nem hallottak még ilyesmit, tehát éppen az sül ki belőle, hogy a papok általában mennyire jók, vagy legalábbis mennyivel jobbak, mint azok az emberek, akik közt élnek (s akik mégis oly szívből botránkozni tudnak rajtuk).

No, hát a reneszánsz kor romlottjainak nagy botránkozása Bakóczon szintén csak ezt bizonyítja, de nem azt, hogy Bakócz valóban rosszabb is volt azoknál, akik botránkoztak rajta.

És az Egyház főpapjairól ilyen alapon és ilyen érveléssel készülnek enciklopédiák és alakulnak ki történelmi ítéletek!

Bakócz lelkiismeretlensége legvisszataszítóbb jelének a következő tanácsát tartják. Mivel Mátyás király halála után nagy zavarokat okozott, hogy özvegye csak úgy volt hajlandó II. Ulászló királyságába beleegyezni, ha az őt feleségül veszi. Az özvegy királyné kezében pedig sok vár, s így nagy hatalom lévén, nélküle nem lehetett a királyválasztás ügyét megoldani, Ulászló viszont semmiképpen sem volt hajlandó az özvegyet nőül venni. Bakócz azt a tanácsot adta neki, hogy vegye el, de az esküvőt megelőzőleg adjon titkos írásbeli nyilatkozatot, hogy a dolog nem komoly, s ő nem akar Beatricéval házasságot kötni annak ellenére sem, hogy formaságból azt köt vele. Így a házasság érvénytelen lesz, ezt be is tudja bizonyítani, s így Beatricétől elválhat, viszont a nemzeti válság és a királykérdés is meg lesz oldva. Így is történt.

Kétségtelen, hogy Bakócz helytelenül tett, mert Beatricét becsapta és visszaélt a házasság templomi külsőségeivel is. De kérdem: melyik ügyvéd nem adott volna hasonló esetben hasonló tanácsot, ha egyébként meg lett volna hozzá a szükséges esze és jogi jártassága? S vajon olyan nagy szégyene-e a főpapságnak, ha egyik, méltatlanságáról hírhedt tagja nem állt magasabb erkölcsi színvonalon, mint amilyenen Magyarországon és mindenütt a legbecsületesebb ügyvédek állnak? Pedig Bakócz bűnét még az is enyhíti, hogy ügyvédi tanácsával nemcsak Ulászlón, hanem az ország baján is segített, míg az ügyvédek egyéb furfangjairól ezt éppen nem mondhatjuk.

A pápa természetesen később érvénytelennek nyilvánította ezt a látszatházasságot. A legjobb akarattal sem mondhatta volna róla ugyanis, hogy érvényes. Hiszen Ulászló nemcsak állította, hanem előre kiállított, minden képzelhető kritikát kiálló okmánnyal tudta bizonyítani, hogy ő házasságot Beatricével soha nem akart kötni. Akkor sem, mikor látszólag kötött.

Mivel az a pápa, akinek e házasság érvénytelenségéről ítélnie kellett, véletlenül szintén az Egyház legrosszabb hírű pápája (VI. Sándor) volt, jellemző, hogy az ő életét kárhoztató művek éppen ezt az esetet hozzák fel legkiáltóbb bizonyítéknak arra, hogy VI. Sándor előtt semmi sem volt szent, és pénzért bontott fel házasságokat.

Még Burckhardt, a pápa szertartásmestere is, akiről igazán nem gondolná az ember, hogy egyszerű pletykák, mégpedig pápaellenes pletykák után megy, biztosra veszi, hogy a házasság érvényes volt, csak a pápa botrányos pénzvágya és lelkiismeretlensége tette érvénytelenné. Pedig ebben az ügyben mindenki lehetett bűnös (Ulászló és Bakócz például feltétlenül az volt), csak éppen a pápa, VI. Sándor nem. Így keletkeznek az Egyház elleni vádak!

Baráthosi Balogh Benedek is rettenetesen megbotránkozik Bakócz „aljasságán”, s ez ügyvédi tanács miatt lenéző megvetéssel, sőt felháborító bűnei miatt toporzékoló gyűlölettel úgy állítja be, mint a jellemtelenség és ördögi gonoszság visszataszító megtestesülését.

A tárgyilagos valóság az, hogy Bakócz esztergomi érsekben a becsület körülbelül ugyanolyan volt, mint kortársában, Mátyás királyban, csak Mátyás királyról történetírásunk, illetve iskolai történettanításunk csak a jót és a szépet említi meg, bűneiről és hibáiról hallgat. Bakócz életéből azonban Balogh Benedek csak a rosszat hirdeti, de úgy, hogy „meggyötört” protestáns őseinek (akiket a valóságban persze sohasem gyötört itt meg senki, sőt mivel az ő ősei erdélyiek voltak, még azok gyötörték meg a jezsuitákat) évszázadok folyamán felgyülemlett főpapgyűlöletét éli ki benne oly sikerrel, hogy olvasói azonnal meglincselnének minden főpapot, ha módjuk lenne rá.

Bakócz Tamás reneszánsz kori főpap volt kora minden hibájával. Sokkal jobban volt államférfi, diplomata és jobban mecénás, mint főpap. A főpapi állásokat, s végül az esztergomi érsekséget is mint államférfi, nem mint pap kapta, és nem az Egyháztól, hanem hazájától. Jobban élt a földnek, mint az égnek; több gondja volt a vagyonszerzésre, mint az örök üdvösségre; nagy fényt és pompát fejtett ki (ezt Mátyásban sem hallgatja el történetírásunk, de benne ezt nem hibának nézi, hanem dicsőségnek és kiválóságnak) a diplomáciában, és az államügyek vitelében meglehetősen tág lelkiismeretű volt, s ha sikert remélt, az eszközökben nem volt válogatós (éppen úgy, mint Mátyás). De mégis és még így is jellemben, becsületben, erkölcsben különb volt, mint kortársai, különb, mint Mátyás király.

Mátyás a leggazdagabb és leghatalmasabb magyar főúr fia volt, és ezért emelkedett királyi méltóságra. Bakócz – ezelőtt ötszáz évvel – „nemtelen” jobbágy, illetve kerékgyártó fiából lett az ország első zászlósurává olyan hatalommal és befolyással, hogy pápák és királyok keresték a kegyét. Testvéreinek gyerekeit, a jobbágyivadékokat, olyan úrrá tette, hogy napjainkig százezer holdjaik vannak s grófok (Erdődy), sőt hercegek (Pálffy) lettek belőlük. Nem is szólva arról, hogy egyúttal a legkiválóbb hazafiak és hadvezérek is. Micsoda dicsőség lenne mindez, ha Bakócz nem főpap volna!

Hogy emberismerete is volt, és pénzét, vagyonát nem képtelenekre és méltatlanokra pazarolta (mint Pázmány és Padányi Bíró Márton, veszprémi püspök), mutatja a Pálffy és Erdődy család egész története. Már a főpap halálos ágyánál megmutatta legkedvesebb unokaöccse, Erdődy Péter, milyen derekak voltak Bakócz Tamás rokonai. Mikor ugyanis a haldokló kérte, hogy fogadja megnyugvással végrendelete intézkedéseit, és elégedjék meg azokkal a birtokokkal, melyeket már életében átadott neki, Erdődy Péter megindulva és zokogva biztosította nagybátyját, hogy nemcsak tiszteletben tartja végrendelete minden betűjét, hanem ha kívánja, még azt is átengedi bárkinek, amit már megkapott.

De a legvilágiasabb főpapunk, amellett, hogy véreiről ily bőkezűen és ily szeretettel gondoskodott (emberi szempontból ez is milyen rokonszenves vonás), és amellett hogy ma is meglévő legbecsesebb és legdrágább műkincseink tőle származnak (Mátyás király kálváriája, Mátyás trónkárpitja, a Bakács-kápolna, graduale [díszes misekönyv], casula [miseruha] stb.), az Egyháznak is bőségesen adott az egyházi vagyonból. Hogy kisebbeket ne említsek (pedig e kisebbek is ezer holdakat jelentenek), nem királyaink, hanem ő adta az Egyháznak az egész országban legnagyobb egy tagban levő birtokát, az egri káptalannak, a Hortobágy melletti Tiszapolgár 60.000 holdas határát, de az esztergomi gazdag főkáptalan vagyona javát is.

„Megfontolván – írja 1501-ben az egri káptalan javára kiállított adománylevelében – Istenem kegyességét, mellyel engem az ő törékeny és mulandó teremtményét, érdemtelenül földi javakkal bőségesen elhalmozott; alacsonysorsú, nem nemes szülők gyermekét egyedül az ő kegyelmessége által magas méltóságokra, egész a bíborosságig emelt; illőnek, sőt kötelességemnek tartom, hogy javaim egy részét Isten nevének és szeplőtelen anyjának dicsőségére szenteljem.”

Ilyen volt tehát az egyik legérdemtelenebb magyar főpap, aki egyébként jobbágy apja mesterségének jelvényét, a kereket tette családja címere középpontjává! (Ez is milyen szép és korát meghaladó vonás benne.) Sokat jelent az is, hogy habár igen sok ádáz és mindenre kész ellensége volt és ezek sok vádat hoztak fel ellene, nőügyeket, erkölcstelenséget nem hallunk róla. Ilyenfajta bűnöket nem vetettek szemére. Pedig ha vádolták volna, az sem jelentené még azt, hogy a vád igaz is, hiszen még Pázmányról is találtam ilyen vádat protestáns részről (nem konkrétan megnevezve, hanem csak úgy általánosságban).

Hogy a pénznek sem volt annyira rabja, mint ráfogják, bizonyítja, hogy azt a mérhetetlenül nagy vagyont, mit rokonainak adott, nem végrendeletileg, tehát halála után, hanem még életében adta nekik. Aki a pénz rabja, az ilyet nem tud megtenni, attól csak halála után lehet a vagyont megkapni. A legvallásosabb magyar kálvinista, az ecsedi Báthory István, kincsei egyikétől sem tudott elválni, míg élt. Az ő kezéből csak a halál tudta őket kiragadni.

Bakócz vendégszeretete és gavallérsága, ami szintén ellene mond állítólagos pénzimádatának, világhírű volt és a magyarságra is becsületet hozott. Bon Alajos velencei követ írja 1519. július 28-i jelentésében: „Bárki jöjjön hozzá, akár hat hónapig maradjon is, bőséges ellátásban részesül lovaival együtt; az idegenek, akik Magyarországba jönnek, mind fölkeresik.”

Mikor Ulászló leányának, Annának esküvője volt a későbbi I. Ferdinánddal, nem vállalkoztak magyar főurak, hogy az üdvözlő küldöttségben részt vegyenek, mert sajnálták a költségeket. Bakócz azonban helyettük is kitett magáért; tízezer arany értékű nászajándékkal kedveskedett elhunyt királya leányának. Ezzel háládatosságáról is tanúságot tett, mert halála után is megbecsülte azt a királyt, aki életében jóakarója volt.

Beroald Fülöp, bolognai híres humanista, egyik Bakócznak ajánlott művében így magasztalja ezt a mi Balogh Benedekünktől egyenesen sátánnak megtett főpapot:

„Te is fukarkodol az álomnak szánt idővel; csak rövid órákat engedsz a pihenésnek. Éjnek idején virrasztva rovod le a vallásos ember tartozását Isten iránt, egyszersmind az olvasmányok táplálékából erősíted és üdíted lelkedet... Benned a tudósok pártfogójukat, a tanulók segélyezőjüket tisztelik. A tudományosság számos jelöltjét, kik Olaszországba vándorolnak elméjük kiművelésére, útiköltséggel ellátod és szükségleteikről bőségesen gondoskodol.”

Világos, hogy e sorok hízelgésből íródtak, s nagyon naiv, a kor szellemét nem ismerő, s így történelmi érzékkel nem bíró lenne, aki komolyan venné és szóról szóra el is hinné őket. Ámde másrészről az is bizonyos, ha Bakócz bőkezűsége és tudománypártolása nem lett volna való, akkor a híres írónak ez az egész ajánlása tárgytalan lett volna. Ami pedig Bakócz éjszakai virrasztásait, imádságait és tanulásait illeti, annyi tagadhatatlan, hogy rendkívül képzett és művelt ember volt, azzá pedig lustálkodással nem válhatott volna. Ebben tehát toronymagasan állt a többnyire még írni-olvasni sem tudó magyar főúri kortársai fölött. S ha csak fiatal korában lett volna szorgalmas, de idősebb, nagyúr korában már lusta álomszuszék lett volna belőle, akkor még hízelgésből sem lehetett volna róla azt írni, hogy még éjszaka is tanul és imádkozik, mert akkor gúnyként hatott volna, s dicsőség helyett gúnykacaj lett volna az eredmény azok előtt, akik Bakóczot valóban ismerték. Kétségtelen tehát, hogy a hízelgésben sok igazságnak is kellett lenni.

Természetesen azt is tudjuk Bakóczról, hogy a halálos ágyán meggyónt, mégpedig Kelemen mesterkanonoknak, aki rendes gyóntatója volt. Így tehát azt is tudjuk, hogy nemcsak a haláltól való félelmében, hanem élete folyamán is rendszeresen szokott gyónni. Vajon hányan teszik vagy tennék meg ezt azok közül, akik Bakóczot aljasozzák és gazemberezik?

Hogy nem lehetett annyira világias és annyira élvember, mint amilyeneknek a reneszánsz főpapot – amelynek egyik legjellegzetesebb díszpéldánya volt Bakócz – gondoljuk, azt láthatjuk Zsigmond lengyel királynak, II. Lajos nagybátyjának, aki mint tudjuk, fiatal korában itt élt a magyar királyi udvarban, s így Bakóczot – és bűneit is, ha voltak – ismerte, halálakor küldött részvétiratából: „Leghívebb barátunktól, jóakarónktól, úgyszólván atyánktól fosztattunk meg.”

E részvétiratnak sem tulajdoníthatnánk nagyobb jelentőséget, mert hiszen halottakról, s kivált a haláluk alkalmával küldött részvétiratban, nem szoktunk rosszat mondani, hanem csak dicsérni. A meleg hang azonban kétségtelenül bizonyítja, hogy kortársaik szemében és kortársaik szemüvegén át nézve a reneszánsz főpapok is tiszteletnek örvendtek, bőséggel voltak jótulajdonságaik, melyek hibáikat feledtették, s – ami a legfőbb – kortársaiknál azért ők is különbek voltak, tehát nem voltak egész méltatlanok a vezetésre még lelki és erkölcsi síkon sem. De talán Bakócz legnagyobb dicsősége, melyben egyedül állt kortársai között, és amellyel igazi keresztény módra és korának társadalmi előítéletei alól magát diadalmasan felszabadítva megelőzte korát, az, hogy mikor Dózsa György parasztjainak leverése után, mivel tudta, hogy lázadásuk miatt a jobbágyok ellen kegyetlen törvényeket fognak hozni, de viszont bölcsen azt is tudta, hogy a dolgot megakadályozni nem tudja, meg merte tenni s megtette, hogy ettől az országgyűléstől tüntetően távol tartotta magát.

De a szégyenletes határozatok után volt bátorsága még arra is, hogy nyíltan kárhoztassa őket. Ellenben a XXIV. cikkely ellen, mely azt mondta ki, hogy a király ezután paraszt származású egyént püspökké ne tehessen, s ha mégis azzá teszi, az ilyen püspöknek senki sem legyen köteles tizedet fizetni, s mely nyilván személye ellen szólt, egy szava sem volt. Ami az ő személye ellen irányult, azt a lángelme fölényével és a keresztény alázatosságával szó nélkül tűrte.

S ne gondoljuk azt sem, hogy nála, mint jobbágygyereknél, magától értetődő volt, hogy a jobbágyok megbélyegzésében nem vett részt. Ne feledjük, hogy a parvenükből [előkelőket utánzókból] lett urak mindig büszkébbek szoktak lenni arra, hogy ők urak, mint a született urak. Akkor pedig a még nagyon is friss lázadás miatt különösen nem kérkedhetett senki jobbágy származásával.

A dolgok természetes rendje szerint tehát, ha gyáva vagy tucatember lett volna, Bakócznak kellett volna a jobbágyokat sújtó és megbélyegző törvény fő szószólójának lennie. Mivel pedig ő maga sem volt nemesi származású, jobbágypárti viselkedéséhez még nagyobb bátorság kellett, mintha főúri ivadék lett volna. Neki mindenki a paraszti származását vetette szemére, s ő ahelyett, hogy feledtetni akarta volna magán ezt a szépségfoltot, inkább kihangsúlyozta és ezt éppen akkor tette, amikor ez a legnagyobb szégyen volt.

Régebben már fejtegettem, hogy Krisztus igazi követői nem értenek úgy a pénzszerzéshez és a pénzzel való bánáshoz, mint a világ fiai. Ez az oka, hogy a katolikusok mindenütt szegényebbek, mint a protestánsok, s érvelésünk helyességére, hogy a kettejük közti vagyoni különbség igazi oka csakugyan ez, ráteszi a próbát az az igazság, hogy Izrael fiai nemcsak a katolikusoknál, hanem még a protestánsoknál is sokkal gazdagabbak; ők még náluk is sokkal jobban tudnak pénzt keresni, és a már megkeresettet hasznosan gyümölcsöztetni.

Bakócz Tamás a leggyarlóbb esztergomi érsekek közé tartozik, e tekintetben inkább a világ fiai közé való. Ó nagyon jól tudott pénzt, vagyont szerezni. A pénzért való harcban ő nem állt félre, hanem kiállt tülekedni a világ fiaival, és hogy fel is tudta velük venni a versenyt, mutatja a mérhetetlen vagyon, amit rokonainak és az Egyháznak hagyott. (Sajátságos, hogy az Egyház ellenségeinek most nem imponál ez! Csak annál jobban gyűlölik érte. A pénzzel ugyanis csak nekik szabad bánni tudni. A papoknak nem.)

Azonban még ebben a tekintetben is tapasztaljuk, hogy a papok még akkor is jobbak, vagy ha tetszik, gyámoltalanabbak, mint a világ egyéb fiai, ha a legkevésbé jó papok képviselik őket.

Még Bakócz Tamás sem értett ugyanis úgy a vagyon megszerzéséhez, illetve a megszerzett megtartásához, mint mások, a nem papok. Régen például a világiak részéről napirenden voltak az erőszakos foglalások, és természetesen mindig a kolostorok, mindig az egyháziak vagyona volt az első, amire a kapzsi szomszéd rátette a kezét. Később, mikor már félig-meddig megint jogállapotok uralkodtak, és az illető szerzetesek pert indítottak elrabolt vagyonukért, e perek néha évszázadokig tartottak, s bizony nem mindig értek el eredményt még nálunk sem, pedig itt a Habsburgok mindig az Egyház mellett voltak. Erdélyben még pert sem mertek vagy tudtak indítani, nemhogy vissza is kapták volna azt, a mi az övék.

Szinte hihetetlen, hogy ilyen igazságtalan megkárosítások még Bakócz Tamást is érték. Azért mondom, hogy szinte hihetetlen, mert állandóan az volt a panasz ellene és ez volt népszerűtlenségének is fő oka, hogy korlátlan úr; hogy ő a király; hogy tulajdonképpen ő kormányoz és mindig az történik, amit ő akar; hogy a király még a feketére is elhiszi neki, hogy fehér, ha ő mondja; hogy mindig neki van igaza.

Mégis megtörtént vele is, hogy amikor a Frangepánok ismételten elpusztították birtokait és felgyújtották falvait, nem tudott érte kárpótlást vagy orvoslást szerezni (igaz, hogy ekkor már 80 éves aggastyán volt). Brandenburgi György őrgróffal, a nálunk annyira gyűlölt idegennel is hosszú pörösködést folytatott Hunyad-váráért, s noha neki volt igaza, s minden bírósági ítélet meg is ítélte neki a birtokot, mégsem lett sohasem az övé, sem örököseié, mert az őrgróf egyszerűen megtagadta a bírói ítéletnek, tehát a törvénynek való engedelmességet, s az ország nem tudott vagy nem akart a törvénynek érvényt szerezni. Ugyanígy járt Bakócz minden törvény és igazság ellenére egy, a Zrínyiek elleni perében is.

S ha állítólagos mindenhatósága ellenére így volt életében, gondolhatjuk, mi lett hagyatékával halála után, vagy legalábbis hagyatékának azzal a részével, mely az Egyházat illette, s melytől, mivel csak lelki hatalom, legkönnyebb az anyagi javakat elragadozni.

Bakócz éppen akkor halt meg, amikor a törökök Szabácsot, Szörényt, Nándorfehérvárt vívták, s amikor a főurak és köznemesek csak az önérdeknek éltek, és természetesen még olyan színvonalon sem álltak, mint az akkori „hitvány” főpapok. (Mert hiszen a főpapok is csak azért voltak „hitványak”, mert a kor, melyben éltek, még hitványabb volt.) A köznemesség csak csaholni tudott, de amikor tenni kellett és áldozatot hozni, akkor egy cseppet sem volt különb, mint a lenézett főurak. Így aztán, mivel nagyon kellett volna a pénz a hazának, de nem volt, mert nem adott senki, a király – mit tehetett mást – lefoglalta Bakócz hagyatékát. Pedig ugyanaz a Bakócz rokonain és az Egyházon kívül hazájára is gondolt, s 40.000 aranyat a királynak is hagyott a végvárak fenntartására. De ez nem volt elég.

1521. június 15-én halt meg, II. Lajos pedig már június 25-én elküldte egyik titkárát a végrendeleti végrehajtóhoz (aki az elhunyt lakását és kincstárát lepecsételte), hogy az elhunyt „barát, jóakaró és úgyszólván atya” után maradt készpénzt szolgáltassa ki. Négy nap múlva sürgetően újabb parancsot küld. „Fejünk és az egész ország forog kockán” – okolja meg a sürgetést. Kiszolgáltatták tehát a hagyatékban található összes készpénzt, 41.000 forintot. Ez is csak egy csepp víz volt a tengerben. Csakhamar újabb királyi rendelkezés ment, mely a készpénz után most már az értéktárgyakra is rátette a kezét és elrendelte, hogy az asztali készleteket, ékszereket, bútorokat, szőnyegeket és mindennemű ruhakelléket is el kell árusítani. Képzeljük csak magunkat ebben a zsibvásárban, s megértjük, hogy még a romlott korok gyarló főpapja is milyen toronymagasan felette állt korának; királyának, főúrtársainak s alantasainak egyaránt!

„Három napon keresztül – írja Caprili, a ferrarai herceg budai ügyviselője 1521. július 29-i Budáról keltezett levelében – az ezüst edényeket úgy hurcolták összevissza, mintha cserépből lettek volna. Némelyek szerint összes súlyuk 300 mázsát tett ki. Egyik aranyműves állította, hogy 100 mázsánál mindenesetre több volt. Látni lehetett szarvas-, szárny- és szervidomú asztaldíszeket, roppant nagyságú edényeket, melyek császári udvartartásnak is díszére váltak volna... Van, aki 70 forintért vett egy kupát és néhány nap alatt 30 forintot nyert rajta. Találkoztak urak, akik zsidók által maguk számára sokat vásároltattak össze (és akiknek akkor, mikor a végvárakra kértek, nem volt pénzük, hiszen azért kellett „a szükség törvényt bont” elve alapján az érsek hagyatékát elrabolni). Így elvesztegették a kincseket, melyet elhunyt birtokosa annyira féltékenyen őrzött; pedig ha maga idején, helyes módon értékesítik, elegendő lett volna arra, hogy a belőle befolyó pénzösszeggel a török támadást feltartóztassák.”

E rablást némileg jóvátették azzal, hogy a király Damásd várát ajándékozta az elprédált kincsek helyébe az Egyháznak, de ez természetesen nem volt megfelelő ellenérték, nem is szólva az örökre helyrehozhatatlan kulturális és művészi veszteségről.

De Bakócz hagyatékának II. Lajostól való kifosztása nem volt elég. Az utána következő „nemzeti” király, Zápolya János, újra kifosztotta. Ő újra 5.675 forint értékű műtárgyat olvasztatott be a főpap hagyatékából, hogy pénzt veressen belőlük, s így legalább legsürgetőbb szükségleteire némi fedezetet találton. Ő is szégyellte a dolgot. (Akkor még legalább szégyellték az ilyesmit, de annyira persze akkor sem, hogy azért meg ne tették volna. Ma már nem is szégyellik a „köztulajdonba vételt”.) Kárpótlásul ő is jószágok adományozását ígérte, de persze ez az ígéret örökre ígéret maradt. Honnan is tudott volna Zápolya János még jószágokat adni, mikor, hogy híveit megtartsa, kiosztotta már mindenét?

Itt is jól lehet látni, hogyan süllyedünk mindig mélyebbre. II. Lajos még legalább utólag ad valamit az elrabolt dolgokért. Zápolya János, már csak ígér, de nem ad, Izabella már nem is ígér, mikor betelepszik az erdélyi püspöki vagyonba.

Negyvennyolcban is ígérték Kossuthék, hogy legalább a szegényebb papságot kártalanítják az eltörölt tizedért, de ezt az ígéretet sem tartották meg sohasem, sem ők, sem a kiegyezés után létesült független magyar állam. Végül a kommunisták már úgy vettek el mindent, hogy kárpótlásul nem is ígértek semmit. Azaz dehogynem. Eleinte még ők is ígértek, sőt eleinte valamit még fizettek is. Jellemző azonban az idők folyására, hogy csak a püspököknek, kanonokoknak, de például a földbirtokosoknak, kapitalistáknak, sőt a kiskereskedőknek és kisiparosoknak már nem fizettek egy fillért sem. Természetesen nem azért bántak eleinte kíméletesebben az Egyházzal mint a magánszemélyekkel, mert az Egyházra nem haragudtak annyira, mint rájuk, hanem csak azért, mert az Egyháztól jobban féltek, mint tőlük. Az Egyház mögött ugyanis tömegek állnak, amelyeket nem mertek nyersen és durván megbántani. Ez ellenkezik az okos politikával. De a földbirtokosok és bankárok mögött ki állt?

A hitújítás idejében a földbirtokosok voltak az Egyház kirablói, a „felvilágosultság” korában viszont a kapitalisták (a jobb módú polgári elemek) voltak az egyházgyűlölet vezetői. Ki mert volna még gondolni is akkor arra, hogy amivel vétkeztek, azzal bűnhődnek, s unokáikat ugyanaz a sors éri majd, amit ők zúdítottak a papság nyakába? Büntetésül oda jutottunk, hogy a papokat ma már jobban kímélik, mint őket.

De azért mégis lehet, hogy kitelik tőlük, hogy mihelyt elmúlik fejük felől a közvetlen veszély, rögtön elfelejtenek majd mindent és majd megint éppen olyan vallásellenesek és éppen olyan bűnös életűek lesznek, mint e nagy tanulságok előtt voltak. Miért?

Mert az Egyház nem csak a gazdagok vagyonának és tekintélyének védője, hanem a keresztény életfelfogás és erkölcs képviselője is mind a szegények, mind a gazdagok felé. Keresztény módon élni azonban igen nehéz és terhes mind a gazdagnak, mind a szegénynek, és a gazdagnak még jobban, mint a szegénynek. Aminek pedig az ember a gyakorlatban ellene van, annak hamarosan elvileg is ellene szokott lenni. Hogy még annak ellenére is, hogy inkább az állam rendelkezett a püspökségekkel, mint az Egyház, a hitújítás korabeli papság és szerzetesek erkölcseiről mesterségesen terjesztett fölháborító hírek mennyire nem igazak, vagy legalábbis mennyire túlzottak, azt maga Luther is bizonyítja azzal, amit a maga szerzeteskori erkölcseiről mond:

„Ich war ein ernster Mönch – írja. – Ich lebte züchtig und keusch. Ich hatte nicht einen Heller genommen ohne meines Priors Wissen. Ich betete fleißig Tag und Nacht.” (Komoly szerzetes voltam. Önmegtagadóan és szüzességben éltem. El nem vettem volna egy fillért sem a házfőnök engedélye nélkül (a szegénységi fogadalom megtartása). Imádkoztam szorgalmasan éjjel-nappal.)

Pedig Luther egyáltalán nem azt hangsúlyozza, hogy a kolostorban egyedül csak ő volt ilyen jámbor. Nem mondja, hogy a többiek élete teljesen ellenkezett volna az övével. Egyébként is el sem lehet képzelni, hogy olyan kolostorban, mely bűn és fertelem tanyája, valaki úgy élhessen, mint Luther írja magáról. Hiszen akkor a többiek meg sem tűrték volna maguk között.

Luther nagy ellenfeléről, Tetzelről, akiről a rágalom azt terjesztette, hogy házasságtörést követett el, s büntetésül el is volt zárva érte a lipcsei, ún. Tetzel-toronyban, az elfogulatlan történetírás (ezt például a Brockhaus-lexikonok régebbi kiadásai is közlik) már régen megállapította, hogy Tetzel is nagy tudományú és teljesen feddhetetlen életű szerzetes volt. A lipcsei Tetzel-toronyban pedig (melyet 1834-ben lebontottak, tehát ma már nincs meg) már csak azért sem lehetett Tetzel házasságtörésért elzárva, mert Tetzel 1519-ben halt meg, ezt a tornyot pedig 1577-ben építették. (Leipziger Tageblatt, 1879. máj. 29. sz.)

Bakócz Tamás is a reneszánsz kor végén, a hitújítás kitörésekor élt. Tipikusan fényűző, reneszánsz főpap volt, s nem egyházi, hanem királyi ember, kinek királya adta a püspöki méltóságot, vagyont és rangot. Ő is külföldön és itthon egyaránt, mint a főpapi romlottság díszpéldánya szerepel, pedig láttuk, hogy a maga és kora minden hibája ellenére olyan erényekkel is ékeskedett, hogyha nem főpap lett volna, hanem főúr, egyenesen dicső híre lenne. Ha pedig nem főpap, hanem király lett volna, olyan emléke élne a magyar nép körében, mint Mátyás királynak, sőt a kerékgyártó jobbágyapa csak még regényesebbé és rokonszenvesebbé tette volna alakját.

Pedig Bakócz főúr kortársainál különb voltával nem kivétel volt a hitújítás korának főpapjai között. Nézzük csak például közvetlen utódját, Szatmári Györgyöt, aztán annak utódját, Szalkay Lászlót, annak utódját, Várday Pált, s az utána következő Fráter Györgyöt, Oláh Miklós és Verancsics Antalt, kiknek egyike sem volt egyházias, egyik sem erényeiért és papi életéért kapta a főpapságot, hanem a királyi udvarban való politikai és diplomáciai szolgálatokért. (Verancsics például régebben konstantinápolyi követ volt többek között.)

Bakócz utódja, Szatmári György, éppen olyan típusú ember volt, mint Bakócz. Ő is a királyi udvarban szolgál; ő is dúsgazdag, hatalmas, erőszakos, óriási befolyású; ő is egyszerű származású, bár nem annyira, mint Bakócz (gazdag kassai kereskedő fia, kinek családja már Mátyás király idejében nemességet kapott). Ő még világiasabb mint Bakócz, mert Bakócz legalább pap volt és annak is tanult, míg Szatmári csak akkor szenteltette magát pappá, nagy tétovázások és habozások után, mikor már a püspöki rang és vagyon régen a kezében volt (de királya, nem pedig az Egyház jóvoltából).

Nőügyek vagy nemi erkölcstelenség azonban Szatmári életében sem szerepel, mert az a pletyka, hogy a királynéval volt bűnös viszonyban, kissé túl regényes ahhoz, semhogy komolyan vehessük. Aztán az is rendkívül rokonszenves vonás életében, hogy nem nyugodott addig, míg a királytól kárpótlást nem szerzett elődjének, Bakócznak kirabolt hagyatékáért. Hogy ugyanis az esztergomi Egyház kárpótlásul a damásdi várat és uradalmat mégis megkapta, az tisztán Szatmári érdeme. Sohasem kapott volna az Egyház semmit, ha ő utána nem jár, s nem követelőzik. Bizony nem is egyszer kellett utánajárnia, míg sikert ért el.

Rendkívül szép vonás benne az is, hogy szülővárosát, Kassát és a kassaiakat egész életén át annyira szerette, hogy úgyszólván Kassa volt élete egyetlen szerelme. Állandóan levelez a várossal, egyik jót a másik után teszi vele, minden ügyével törődik, mindenben támogatja.

Micsoda úr volt akkor egy esztergomi érsek, s kivált olyan gazdag és korlátlan befolyású érsek, mint amilyen Szatmári volt! S ki gondolná, hogy mégis már abban a korban olyan demokratikus volt ez a hatalmas érsek, hogy a legegyszerűbb kassai polgárok is akármikor meglátogathatták, mikor Budán jártak. Elmehettek hozzá, ha panaszuk volt, fogadta őket, elbeszélgetett velük, s nem restellt érdekükben hosszú leveleket írni. Ma is megvannak ezek a levelek a kassai levéltárban.

1506-ban például egy Gelchen Boldizsárné nevű asszony panaszolta el neki, hogy négyszáz forint adóssága miatt a tanács kis birtokát elárvereztette. Szatmári írt a kassai tanácsnak és kérte, hogy „gyámolítsák azokat, akik közülük valók”. „Úgy tudom – írja –, hogy Blander János, néhai polgártársatok hagyatékából 400 forint van kezetek között. Adjátok ezt oda ennek a szegény asszonynak. Igazságos és nekünk kedves dolgot cselekedtek vele.”

1516-ban Sándor nevű kassai polgár látogatta meg a hatalmas érseket, mikor a vásárban Budán járt. Elpanaszolta, hogy a tanács eltiltotta ipara, a serfőzés folytatásától. Szatmári, mint „régi ismerősét”, szívesen fogadta, elbeszélgetett vele, s azonnal írt a városi tanácsnak, hogy az ő kedvéért engedjék meg neki, hogy a serfőzést tovább is folytathassa.

Más alkalommal egy Benedek nevű Kassa városi szolga fordult hozzá pártolásért. Szatmári ennek is megtette kérését. „Nem is tudom, miként történhetett – írja –, hogy Uraságtok eddigelé a szokásos fizetésen kívül semmi külön jutalmazásban nem részesítették az érdemes szolgát. Adjanak neki valami segedelmet, hogy annál buzgóbb legyen kötelességei teljesítésében.”

Tudvalevő (akarom mondani, nem tudvalevő), hogy Mátyás király megcsonkította Magyarország integritását, mert több dunántúli várat zálogul Frigyes császár kezeibe adott, hogy tőle a koronát visszaszerezze, s így magát Szent István koronájával megkoronáztathassa. (Ha Habsburg lett volna, akkor ezt mindenki tudná, mégpedig olyan beállításban, hogy gyalázatosan megszegte vele koronázási esküjét.) Ezek a várak még Szatmári korában (sőt még utána száz év múlva is) osztrák kézen voltak. Szatmárinak fájt ez (nincs tudomásunk róla, hogy akkor ez másnak is fájt volna), s ez az elvilágiasodott főpap, akinek fő bűne az állítólagos pénzimádat volt, 60.000 hollós aranyat adott e várak visszaváltására, tehát Magyarország integritásának visszaszerzésére.

Hát csak ilyen volt kérem a második „legzüllöttebb” hitújításkori magyar főpap! Magyarország integritása azonban e 60.000 arany hagyományozása ellenére sem állt helyre. Miért? Mert Szatmári kortársai (akik természetesen nem győztek botránkozni a főpap erkölcsein) még olyanok sem voltak, mint amilyenek a legzüllöttebb főpapok voltak. Nekik nem fájt az ország csonkasága. Annyira legalább nem, hogy aranyakat áldoztak volna érte.

Szalkay László volt az esztergomi érseki széken Szatmári utódja. Ellene is sok a panasz. Ő is királyi kancellárból lett püspök és érsek. Burgio pápai követnek is lesújtó véleménye van róla. Ő is „nemtelen” származású. Úgy csúfolták az urak, hogy „a foltozó varga fia”. Akkor ez szégyen volt (már aki előtt, mert az igazi keresztények előtt akkor sem volt szégyen). De ma az is nagy dicsősége az Egyháznak, hogy a foltozó varga fiából már akkor is esztergomi érsek lehetett. Bizonyítja, hogy az Egyházban mindig volt demokrácia, mindig volt egyenlőség, ott nem volt különbség nemes és nemtelen között. Felemelő dolog, mikor egymás után három esztergomi érsek (tehát senki sem mondhatja, hogy kivételről van szó) származik a legalsóbb társadalmi osztályokból (de látjuk azt is, hogy „népi származásuk” egy cseppet sem tette őket különbekké, mintha előkelő származásúak lettek volna; még olyanok sem voltak, mint a főúri származásúak), és éppen akkor történt mindez, mikor a „nemtelenek” üldözése és lenézése a legnagyobb volt, s mikor törvényt hoztak, hogy nemtelen ember fiát nem lehet főpapi méltóságra emelni. Az Egyház nemes keresztény demokráciája fütyült a kereszténytelen törvényre.

Szalkay László önzésén és durvaságán mindjárt nem botránkozunk annyira, ha megtudjuk, hogy éveken át volt már egri püspök, aztán esztergomi érsek, de pappá mégsem volt szentelve, annál kevésbé püspökké. Campeggio pápái követnek valóságos terrort kellett kifejtenie, mire őt, már rég esztergomi érseket, végre sikerült rábírnia arra, hogy előbb pappá, aztán püspökké engedje magát szenteltetni általa. De persze a pápai követ nem arra kényszerítette, hogy pap legyen, mert arra nem szabad és nem is lehet senkit kényszeríteni (egyébként is kitüntetés, a kitüntetést pedig nem szokták senkire rátukmálni), hanem arra, hogy vagy mondjon le az érseki címről és javadalomról, vagy legyen pap. Ez pedig igazán szerény kívánság volt az Egyház részéről. Szalkay persze nehezen bár, de az utóbbit választotta. Akik egyes érsekek bűnein botránkoznak, nem is sejtik, hogy azok a rossz érsekek csak ilyen „érsekek” voltak.

De azért Szalkay is, aki csak ilyen érsek volt, különb volt, mint azok, akik még címben sem voltak érsekek. Mikor például a mohácsi csata előtt igen kellett a hazának a pénz, s a királyi tanácsban felhívták a főurakat, hogy embereljék meg végre magukat, s egyenként felszólították őket, nyilatkozzanak, mennyit áldoznak, mint első zászlós úrnak, Szalkaynak kellett legelőször nyilatkoznia. Mivel – mint ez már papokkal szemben ma is szokás, s már akkor is szokás volt – őt tartották a fő fukarnak, minden szem kíváncsian rászegeződött, s várták, mit fog mondani, milyen ürüggyel fog a fizetés alól kitérni. És bizony Szalkay, mint első zászlós úr is, meg mint első főpap is, példát mutatott, s bebizonyította, ami már annyiszor bebizonyosodott, hogy a papok még akkor is, ha egy Szalkay képviseli őket, különbek, mint azok, akik kritizálják őket.

Azt mondta: ad hatezer forint értékű nemesfémkészletet, egy uradalmat, melynek elzálogosításáért szintén adnak 6.000 forintot, s emellett gondja lesz rá, hogy még 6.000 forint készpénzt is adhasson. A táborban pedig saját költségén ezer gyaloggal és négyszáz lovassal fog megjelenni. És tudjuk, hogy nemcsak megjelent, hanem ő maga is ott maradt örökre; nemcsak vagyonából áldozott, hanem hősi halált is halt hazájáért. Mert így volt ám ez ezerötszázhuszonhatban, ezerötszázhuszonhatban, ismétli lelkesülten egyik versében Gyóni Géza (Tomory úr nagymiséje c. vers).

Mi meg hozzátesszük, hogy sajnos ezerötszázhuszonhatban sem volt ez így, mert a fentebb említett királyi tanácsban a többiek bizony nem nagyon siettek követni a „fukar” érsek önzetlen példáját. Szalkay László bőkezű ajánlatát is beleértve, valamennyitől összesen is csak 30.000 forint jött be. Nem a főuraknál, hanem csak a főpapoknál és papoknál volt ugyanis ez így. Csak a főpapok adtak példát még akkor is, mikor egy fukar Szalkay László képviselte őket. Az a Szalkay, aki csak azért lett nagy nehezen pap, hogy a már megkaparintott vagyont megtarthassa.

Szalkay utódja Várday, aki szintén királyi ember, szintén királyától kapja a javadalmat, nem az Egyháztól, és ő is csak utólag és nagy késedelemmel lesz pap. De vele már lassacskán kezd feljebb emelkedni a magyar főpapság erkölcsi színvonala, mert kezdünk már távolodni a reneszánsz és a hitújítás korának erkölcseitől. Ő már nem volt olyan rossz hírű, mint elődei, nem is volt kortársai előtt olyan ellenszenves, mint Bakócz, Szatmári vagy Szalkay, sőt a velencei követ azt írja, hogy azt tartják róla, hogy még „vergine”, azaz szűz (olyan nagy dolog volt ez akkoriban még), ami azt bizonyítja, hogy ő már egyenesen toronymagasan állt a főurak fölött és már mint papnak is tekintélye volt.

Az utána következő Oláh Miklós már Várdaynál is többet ért. Hogy ki volt Fráter György, azt meg mindenki tudja. Az utána következő Verancsics még szintén félig a reneszánsz korban álló tudós, író és humanista. Ő se pap, hanem a király embere. A pappá szentelést rá is úgy kellett rátukmálni, s mikor ez már megtörtént, akkor is húsz éve volt már pap és 16 éve püspök, mire rászánta magát az első mise elmondására (!). Fiatal korában neki nőügye is volt, ami miatt sokat is kellett szenvednie, mert nem bocsátották meg neki. Sokszor orra alá dörzsölték.

Azonban ő is egész más volt már, minit Bakócz, Szatmári, Szalkay. Ő nem volt népszerűtlen, irigyelt vagy gyűlölt. Neki nem kellett a pénz, nem a rang vagy hatalom, mindig mindenkihez maga volt a megtestesült szeretet, engedékenység és jóság. Nem akart és nem is tudott tülekedni, sem haragudni vagy bosszút állni, csak megbocsátani és szeretni. Ez a szeretet fiatal korában, mint láttuk, bűnbe is vitte (bár ez nem mint papnak a bűne volt, mert hiszen későn lett pap), de ő a korral és a püspöki méltósággal meg is változott jó irányban.

Felemelő jelenség, hogy az Egyháznak még e kevésbé méltó papjai, főpapjai is milyen bőkezűek és milyen atyaiak voltak a végvári vitézek iránt. De meg is látszik az eredményen! Éppen a legnagyobb hőseink, Szondi, Dobó, Mecskey, Zolthay és a nagy Thury György legalábbis kezdetben, mind az ő szolgálatukban álltak, tőlük kapták élelmüket és fizetésüket. Nem is véletlen, hogy éppen a főpapok vitézei lettek a legnagyobb hősök. Senki sem becsülte meg ugyanis annyira ezeket a derék vitézeket, mint ezek a főpapok. Ezeréves történetünkben talán a legnagyobb vitéz Thury György, aki Ságon kezdte vitézi pályáját. A sági, drégelyi és újvári vitézeket pedig Várday prímás fizette a magáéból. E három vár őrségének fenntartására „neque quicquam solvitur a vestre majestate” (semmit sem fizet Felséged) – írja az érsek 1548. március 9-én.

„A jólelkű, vidám és adakozó főpap alatt – írja a pap, sőt szerzetes létére egyházellenes Takáts Sándor „Régi magyar kapitányok és generálisok” c. művében (66. o.) – örömmel szolgáltak a katonák. A fizetésük rendesen kijárt (aki ismeri az akkori viszonyokat, csak az tudja méltányolni, hogy milyen nagy dolog ez), és élelmiszerekben az úgynevezett „jargalást” is megkapták. Egyéb gondjuk, sem volt tehát a harcnál és az őrködésnél.”

„Amíg a prímás élt – írja tovább (69. o.) –, a sági és drégelyi vitézéknek nem volt okuk panaszra. Bár nagy áldozatba került, az érsek pontosan fizette őket és ügyes-bajos dolgaikban is védőjük volt.” „A prímás még halála előtt is megemlékezett jó vitézeiről és bizonyos összeget rendelt nekik.” (70. o.)

Hol voltak ettől e kor főurai még akkor is, ha egyébként a legnagyobb hazafiak hírében állnak, például Dobó, Gyulaffy vagy akármelyik Zrínyi?!

Azonban meghalt „a jó érsek” (pedig a rosszabbak közé tartozott), s mivel az Egyház vagyona megint csak az államnak kellett, egy darabig nem neveztek ki érseket, hanem az érsekség jövedelmei (és természetesen terhei is) az állam kezébe kerültek. Ezzel aztán egyszerre minden rosszabbra is fordult. Mert ahogyan másokhoz hasonlítva még a rossz pap is jó, éppúgy a főpapokhoz hasonlítva még a jó állam is rossz. Az érsekség jövedelmei ideiglenesen az állam kezébe kerültek, tehát az érsekség váraiban szolgáló vitézek fizetése is az állam kötelessége lett, s a végvári vitézek még azt sem kapták meg, amit az elhunyt érsek szeretete nekik rendelt. Könyörgésükre a király 1550. május 22-én elrendelte, hogy amit a boldogult érsek nekik rendelt, Multhnoky Mihály érseki provizor [gondnok] fizesse ki. Tehát a Habsburgok alatt az állam is jó volt, de természetesen nem annyira jó, mint egy rossz érsek.

„Most tehát már Thury György is a király szolgája volt – folytatja Takáts (70. o.). – Első következménye ennek az lett, hogy a fizetés elmaradt és az erősség fenntartására semmit sem áldoztak. Várday prímás halála után tehát a sági vitézeknek is rosszabbra fordult a sorsuk.”

Hogy mindez nem azt jelenti, hogy a király rossz, hanyag vagy szívtelen lett volna, azt láttuk már, mikor Thury életéből közöltünk adatokat. Láttuk ott, hogy a király is jóakaratú volt hozzá, sokat adott neki ő is, de igenis, bizonyítja azt, hogy a pap, még ha nem is tartozik a papság értékesebbjei közé, ha világias és fényűző is, még akkor is egyszerűbb és takarékosabb és jobban jut neki jóra, mint egy világi embernek, vagy akár a királynak.

De hogy Várday nem kivétel vagy különlegesség a végvári vitézek szeretetében, az kitűnik abból, hogy Verancsics Antal ugyanilyen volt, vagy talán még jobb. Ő egri püspök volt, mielőtt esztergomi érsek lett. Az egri várban tehát ő nevezte ki a kapitányokat és ő fogadta fel az őrséget (és természetesen ő is fizette). Verancsics is úgy bánt velük s úgy gondjukat viselte, mint az atyjuk. 1559 húshagyó keddjén például az egész őrséget megvendégelte.

Róla így ír Takáts Sándor (180. o.): „A zsákmány elosztása, vagyis a kótyavetye Egerben is civakodással járt. A tisztek egymás közt is többször összeszólalkoztak, aztán a várúrnak (vagyis Verancsicsnak) sem adták meg mindig a zsákmányból a szokásos harmadrészt. Pedig Verancsics püspök ugyancsak bőkezű volt az őrséggel. Ajándékot osztogatott szét a vitézek között, megvendégelte az egész őrséget és élelmet is bőségesen adott.” (Annak idején látni fogjuk, hogy az agyonrágalmazott, s ezért magyargyűlölőnek tartott Kollonich érsek is milyen jó volt a végvári vitézekhez.

Eddig azt bizonyítottuk be adatokkal, hogy az Egyház legromlottabb püspökei is, még azok is, akik legtöbbször nem is voltak püspökök, sőt még papok se, s ha azok is voltak, csak éveken át tartó vonakodás után lettek azzá, de akkor sem nagyon miséztek és végeztek egyházi ténykedést, csak szent hivatalukhoz képest éltek botrányosan, de „nem pap kortársaikkal” ők is kiállták a versenyt, sőt sok tekintetben példaképük lehettek volna.

Most néhány szóval rámutatunk arra, hogy a romlott reneszánsz idején és a hitújítás korában is voltak (mégpedig elég szép számmal) egészen szent életű püspökök is, akik életükkel úgy ragyogtak kortársaik előtt, mint megannyi napok, s kik fényesen bebizonyították, hogy az Egyház szent és abban a romlott korban is az volt.

Ott van mindjárt Tomory Pál kalocsai érsek, ki Ferenc-rendi szerzetesből lett érsek, de az érseki széken is és abban az önző, erkölcstelen, vallásilag cinikus és csak a vagyonnak élő korban is úgy élt, mint hajdan a kolostorban. Érsek korában is Ferenc-rendi csuhában járt még akkor is, ha a királyi udvarban járt. Minden fillérét a délvidéki végvárak erősítésére és őrségének fizetésére fordította.

Mikor az országtól nem kapott e célra semmit, jogos felháborodással nem hagyott ott csapot-papot, mint tette Héderváry Ferenc, a nándorfehérvári bán, Sulyok István és Balázs szabácsi bánok, hanem győzködött tovább a fizetetlen, zúgolódó, lázongó őrségekkel, és mentette még akkor is, ami menthető volt. Föl-följárt a királyi udvarba, figyelmeztetett, követelt, fenyegetőzött, hogy valami zsoldot kicsikarjon, de sohasem kapott semmit. De azért maradt. Visszament és húzta tovább az igát.

A mohácsi ütközet előtt megint az ő nyakába sóztak mindent, s noha szerény és alázatos lévén, tudta és hangsúlyozta, hogy nincs meg hozzá a szükséges tehetsége, mégis erőszakkal rábízták a tízszeres ellenféllel szemben a felszereletlen, maroknyi sereg vezetését, melynek akkor még az ágyúi se érkeztek meg. Mikor látta, hogy más még annyira sem alkalmas a vezérségre mint ő, még ezt is elvállalta, s természetesen nemcsak Szalkay László, a bűnös, hanem ő, a szent is ott maradt örökre. Mert így volt ám ez kérem, ezerötszázhuszonhatban, ezerötszázhuszonhatban (de csak ha a szereplők papok, főpapok voltak)!

Korunkban a protestáns Gyóninak már méltán imponált a mohácsi csatában elesett főpapok hősi gesztusa, de száz évvel előbb a katolikus Kisfaludy Károly még „büszke vezérnek” nevezi a szerény, jámbor szerzetest és durván felelősségre vonja, hogy „miért hagyta el érseki székét”. Azt állítja; hogy ha nem tette volna, nem halt volna meg vele hazánk dísze-virága. Neki tehát még a hősi halált is bűnnek számították.

Illyés Gyula pedig az 1956-os árvíz alkalmával így kezdte Kalocsáról keltezett tudósítását: „Itt állok annak a kalocsai érseknek a szobra előtt, aki a mohácsi csatát elvesztette.”

Noha igazat mondott, mégis alig hangzott el valaha ennél igazságtalanabb kijelentés!

Aztán ott van Filipecz János váradi püspök, aki a romlott, hitvány, önző kortársak között, a reneszánsz kor erkölcsi mélységei közepén lemond az ország egyik legzsírosabb püspöki javadalmáról (melyet idegen (morva) létére az ország nyílt törvényei ellenére az „igazságos” Mátyástól kapott), és egy Ferenc-rendi kolostorba vonult az égért, már életében átengedve másoknak a földet.

Aztán a mohácsi vész után ott van Frangepán, kalocsai érsek, az elvhűség, a becsület és jóság példaképe, ki, mivel a viszonyok úgy hozták magukkal, hogy János király embere legyen, akkor, mikor mindenki úgy váltogatta királyát, mint a viselő ruhát, s még a „jó” Várday is hitet cserélt, ő a bajban is kitartott első királya mellett. A végén ugyan ő is Ferdinánd embere lett (mert hiszen ott is volt a helye), de csak a váradi béke után, törvényesen, nem pedig koncért és hitszegés útján.

Ő azonban természetesen megmaradt Ferdinánd pártján akkor is, mikor János király hívei Fráter Györggyel egyetemben megszegték a váradi békét. (Az a gyarlóság azonban benne is megvolt, hogy nagyon szeretett volna bíboros lenni. Annál szebb, hogy mégis kitartott János mellett, pedig így nem lehetett bíboros.)

Hangsúlyozzuk, hogy ezek a szent főpapok mind a hitújítás korában éltek, mikor állítólag a papság, s még inkább a főpapság egyet jelentett a bűnnel és a romlottsággal.

S ha még ekkor is voltak szép számmal szent főpapok, és ha még a rosszak is ilyen jók voltak, gondolhatjuk, milyenek lehettek a főpapok más korokban, mikor maga a társadalom is vallásos és aránylag jó volt!

A zsidó Marczali Henrik, aki az első kommunizmus alatti viselkedéséért, mint egyetemi tanár, büntetésben részesült, tehát semmiképpen sem tekinthető jóakaró krónikásnak egyházi és papi tekintetben, „Magyarország története II. József korában” című műve első kötetében (292. és a következők) a II. József uralkodását megelőző, tehát a barokk kor állapotainak ismertetésében „Az egyház” c. fejezetben ezt írja:

„Jövedelemre nézve az egyház fejei vetekedhettek a leggazdagabb főurakkal. Az esztergomi érsek évi tiszta jövedelmét 360.000 forintra tették, az egri püspök 80.000, a nagyváradi 70.000, a váci, veszprémi és kalocsai 50-50.000, a nyitrai és győri 40.000, a pécsi 30.000, a zágrábi 20.000 és végül a csanádi 9.000 forint évi jövedelmet élveztek. Ennek nagy részét, legalább a XVIII. században, egyházi és iskolai célokra fordították. Ha tekintetbe vesszük, hogy e korban épült majdnem minden székesegyház, káptalani és iskolai épület, hogy amellett kórházakra, tanítók fizetésére is kellett költeni, hogy általános elismerés szerint a jobbágynak papi birtokon volt a legjobb dolga, könnyen belátjuk, hogy ekkor az ilyen óriási jövedelemmel rendelkező hivatal sem volt annyira sine cura, mint inkább kellően jutalmazott igazgatása a nemzet szellemi javainak. Olyan gazdag főúr, mint gr. Batthyány József, előbb kalocsai, majd esztergomi érsek, II. József korában a magyar egyház főpásztora, egyházi jövedelmén fölül még családi jövedelmeinek nagy részét is nevelési és vallásos célokra fordította.”

„Nagy származás, kiváló érdem és az a különös műveltség, mely mindig kitüntette a nyilvános ügyekbe is beavatott egyházi férfiakat, egyaránt emelték személyük tekintélyét. II. József trónra léptekor Batthyány József, Batthyány Lajos nádor fia volt az ország prímása, ugyanaz, ki mint kalocsai érsek, egész magánjövedelmét is egyházi célokra fordította. Egy oly író, aki az egész katolikus főpapság cronique scandaleuse-át írta meg, róla nem tud rosszabbat mondani, mint azt, hogy nagyon szerette a sakkjátékot.”

„Kalocsa érseki székében b. [báró] Pattachich [Patasich] Ádám ült, ősnemes horvát család ivadéka, ki előbb mint nagyváradi püspök, szintén családi vagyonából tartotta fenn az ottani főiskolát és palotájában szállásolta el a növendékpapságot.” (Ugyanezen érsek, horvát létére, erőszakos magyarosításáról is nevezetes.) „Kalocsán ő építtette az érseki rezidenciát, ő szervezte az ottani hatalmas és jól berendezett könyvtárat. Amellett tudományánál fogva olyan nagy hírben állott, hogy latin stílusát a Bemboéhoz hasonlították.”

„Az egyházi triumvirátus harmadik férfia Eszterházy Károly gróf, egri püspök, Eszterházy Ferenc főkancellár testvére, az, kinek emléke mai napig is legelevenebb.” (Egyik nagy műveltségű, egyébként hitetlen és cinikus protestáns tanár ismerősöm mikor egri útjáról hazajött, elragadtatással beszélt az egri jogakadémia, csillagvizsgáló és székesegyház fenséges épületeiről. Ki volt az az érsek, aki ezeket építtette? – kérdezte. Lássa, az ilyen érseknek még azt is megbocsátanám, ha erkölcstelen. Mert mit ér, ha valaki csak imádkozik, de semmit sem csinál. S ez a nagy „érsek” (akkor még csak püspök volt az egri érsek), mint látni fogjuk, emellett a nagy tette mellett még feddhetetlen is volt és sokat imádkozott is.)

„Az egészen Egyháza érdekeit szolgáló főpapnak emléke ez, ki egyúttal mint mágnás, háza és rendje érdekeinek egyaránt hű őre, kinek minden származásnál és hivatalnál nagyobb tekintélyt biztosít jelleme tisztasága és akaratának, ereje. Még kiket kérlelhetetlenül üldözött, a protestánsok sem vonhatták meg tőle tiszteletüket. (Kazinczy Ferenchez így szólt: „Látja kelmed, édes uram, én a fekete formaruhát viselem, az nekem kötelességem, én pedig kötelességemet teljesíteni akarom.” (Magyarországi utak, 23. o.) (Fessler pedig, aki 1777-ben működni látta, a püspökök mintaképének, fáradhatatlan apostolnak, lelkészsége szigorú igazgatójának, de a jámborságban mintaképének írja le.)

„Amilyenek voltak az érsekek és püspökök, olyanok voltak a kanonokok is. A jótékonyságban és maradandó alkotásokban vetekedtek püspökeikkel. Gyöngyi György váradi kanonok, ki 25.000 forintot, házát és egy kápolnát rendelt szegény nemes emberek eltartására és 27.000 forintot, majort és szőlőhegyet egy szegényintézetre, maga a legegyszerűbb életmódot folytatta. Nem volt ezüst, csak ón evőeszköze, csak váltás ágyneműje, ugyanannyi asztalkendője és hat borospohara.”

Említettem már azt a protestáns tanár ismerősömet, aki már az oroszok bevonulása előtt kommunista volt, a cisztercita templom közelében lakott és mindig azon dühöngött, hogy „aranykelyheik vannak, ahelyett, hogy a pénzüket a szegényeknek adnák”.

Pedig az igazság az, hogy az egész fővárosban nincs egyetlenegy aranykehely, és ha még itt sincs, gondolhatjuk, mennyire nem lehet akkor vidékén! Csak régi püspöki székhelyeken van esetleg aranykehely is, mint Esztergom vagy Veszprém, mert őseink gavallérabbak voltak, mint mi. Azóta azonban megtudtam, hogy a helyzet még rosszabb, illetve a papság egyszerűségét tekintve még jobb, mint gondoltam.

Az esztergomi főszékesegyház kincstárának ismertetését olvasva meglepett, hogy még ott is mennyire kevés az aranykehely. Ami van is (összesen kettő), az sem régi, mert az esztergomi kincstár állományát újra meg újra kifosztotta maga az állam, s még a művészi értékeknek sem kegyelmeztek, még azokat is beolvasztották pénznek, hacsak a papok ugyanennyi értékű pénzért meg nem váltották a sajátjukat.

Mikor egy aranykelyhet beolvasztottak, arról is kiderült, hogy nem teljesen arany és ekkor az esztergomi egyházon követelték, hogy a hiányzó aranyértéket fizesse meg. (!) (De azért persze Magyarországon és mindenütt állítólag a papok uralkodtak mégis mindig.)

A régi főpapság fő bűnének szokták tartani az aranyimádatot. Dante szerint is a rossz papoknak az a bűnhődése a pokolban, hogy arany ruhában kell járniuk, s annak nagy súlya, nehézsége húzza, gyötri őket a végtelenségig. Ez van a közhitben, a költeményben és a mesében. Ezek után méltán meglepett tehát még engem is a valóság. Megtudtam, hogy még híres főpapok aranylánca is, az, melyet a főpap méltósága imponáló jelvényeként a nyakában hord, kivétel nélkül csak ezüstlánc volt aranyozva.

(Egy mozdonyvezető ismerősöm a menyasszonyának hosszú, övig érő aranyláncot vett nászajándékul, s az nemcsak aranyozott volt. Igaz, hogy még a régi úri világban volt, mert akkor még a munkások is urak voltak. Mikor aztán övé lett az ország és magának építette, arra használta felesége ezt a menyasszonyi láncot, hogy ezt szokta mindig a zálogba tenni, mikor kellett a pénz, de nem volt.)

Meglep, hogy az esztergomi bazilika kincstárában még Széchy Dénes bíboros, esztergomi érsek kelyhe is csak aranyozott ezüst, de egyenesen elámulok, hogy még a bíborosi gyűrűje se volt arany, hanem aranyozott réz. Pedig ez a kis gyűrű már igazán nem sok aranyat emésztett volna meg, és éppen ezért talán még a cigányok gyűrűje, jegygyűrűje is valódi arany, nem pedig aranyozott réz. Meg kell hagyni, főpapjaink – mégpedig középkori „feudális” főpapjaink – ugyancsak példát adtak az egyszerűségre és az arany megvetésére. (Hogy Serédi Jusztinián milyen elnyűtt püspöksüvegben bérmálgatott a fővárosban és XI. Piusz pápa, milyen „elegáns” cingulusban [derékövvel] fogadta a zarándokokat, máshelyt említem meg.)

Azt is szemeimmel láttam, hogy a gazdagságukért irigyelt esztergomi kanonokok rendszeresen azoknak a hozzájuk intézett kérvényeknek tiszta hátlapjára írták hivatalos fogalmazványaikat, melyeket segély ügyében intéztek hozzájuk. Minden kérvényt, ami kezembe került, kedvezően intéztek el; oda van írva rájuk 20, 50, 100 forint (óriási összeg akkoriban), de akik szórták az 50 forintokat másnak (egy kis falusi házat lehetett akkor venni rajta), a maguk számára értékesítették azt a finom tiszta papírt, amelyen a szegények a hozzájuk intézett kérvényeket megírták.

Hogy aztán a főpapokhoz mérten milyenek voltak erkölcsileg nem főpap nagyjaink, majd meglátjuk. Nemcsak Mátyás király, hanem Bocskai, Bethlen, Rákóczi György, Thököly, Zrínyi Ilona, Kossuth, Wesselényi sem voltak feddhetetlenebbek és nagyobb jellemek a rosszabb hírű főpapoknál, hanem még az ideális II. Rákóczi Ferenc, Széchenyi István, Zrínyi, a költő sem, a másik Zrínyiről, a szigetvári hősről és Balassa Bálintról nem is beszélve.

Ha majd a későbbiek folyamán egyes olvasóimnak nem tetszik, miért kisebbítem a nemzet félisteneit, azt felelem rá már most élőre, hogy kortársaikat, az agyonrágalmazott főpapokat, csak úgy tudjuk tárgyilagosan megítélni, ha igazságosan megmutatjuk, milyenek voltak a nem főpapok akkor is, ha egyenesen félistenek voltak.

És ha valaki erre csodálkozva kérdi, hogy hogy lehet ez, azt feleljük neki: Úgy, hogy „tárgyilagos” történetírásunk a rosszhírű püspökökről csak a rosszat mondja meg, de azt annyit, hogy évszázadok óta még a verebek is azt csiripelik (sokszor éppen olyan rosszat csiripelnek századok óta ezek a történelmi verebek, melyekről a modern történetírás már régen megállapította, hogy nem is volt igaz), ellenben a fent felsorolt hősökről csak a jót mondta el, sőt a „hazaárulás” terrorjelszavával azt is megakadályozta, hogy bárki más is valaha bírálhassa őket vagy akár csak meg is említhesse, hogy ők is gyarló emberek voltak, sőt egy kissé gyarlóbbak is, mint a hitványságukról híres főpapok. Hogy mennyire más mértékkel mérünk főpapot és államférfit, arra jellemzésül csak azt említem meg, hogy Csányi László, akit egyértelműen a szabadságharc legeszményibb jellemű férfiának tartanak (s aki agglegény volt), Eötvös Károly „Utazás a Balaton körül” c. műve szerint is, meg Eyssen Csányi életrajza szerint is, olyan hódolója volt egy Gutthardtné nevű balatonfüredi szép zsidóasszonynak, hogy a kedvéért még kihágásokra is vállalkozott.

Darnay „Kaszinózó táblabírák” c. művében pedig azt olvashatjuk, hogy mikor a zalai betyárokat kivégezték, mivel azt várták, hogy velük együtt kivégzik az egyik szeretőjét, a „kívánatos” Tóth Julist is, akit az akasztófa alatt előbb ingre fognak vetkőztetni, az összes környékbeli urak oda özönlöttek az akasztást végignézni és bizony, noha egyébként a borzalmas látványosságtól irtózott, sok rábeszélés után bár, de ott volt Kisfaludy Sándor is, sőt még „Deák Ferkót” is sikerült odacsalni.

Pedig pórul jártak, mert „a kívánatos” Tóth Julis az utolsó pillanatban kegyelmet kapott, s így az urak elestek a kellemes érzékcsiklandozó látványtól. Pedig mire a kegyelem megérkezett, a pribékek már a csatos cipőt is leoldották „formás lábairól” és „a kötényét már telesírt” Tóth Julis „olyan kívánatosnak nézett ki a pőreségében”, hogy még a lelki vigaszul kivezényelt Ferenc-rendi atya se „bírta türtőztetni lesütött tekintetét”, s „odasandított félszemével”.

Hát ilyenek kérem a nem főpapok, még akkor is, ha Kisfaludy Sándor vagy Deák Ferkó a nevük. Jellemző azonban, hogy mikor ők maguk ennyire gyarlók, sőt ilyen mélyre vetemednek, a kívánatos leányzón legeltetve tekintetüket, még akkor is azt figyelik „félszemmel”, hogy a lelkiatya nem osztozik-e legalább némileg az ő gyarlóságukban, s az is nem sandít-e oda legalább „félszemével” a kívánatos nőre, Julisra. S ha igen, akkor már nyert ügyük van, mert menten megállapítják, hogy nem ők a bűnösök, hanem a lelkiatya.

Ecce homo! [Íme az ember!] Ez a tanulságos eset egyúttal azt is éppen eléggé megmagyarázza, miért van annyira tele a történelem és az irodalom a középkori főpapok rosszaságával. Azért, amiért az akasztáson a Julis kedvéért megjelent Kisfaludy Sándorok és Deák Ferkók is megbotránkoztak azon, hogy a lelkiatya – ha csak félszemével is, de – mégiscsak „odasandított”.

Pedig akik a magyar történelmet ismerik, tudják, hogy a Deák Ferkónál önzetlenebb és tisztább jellem kevés található az ezeréves magyar történelemben! De világos, hogy gyarlóságai, sőt bűnei azért neki is voltak, s ő se bűnösebb mint egy lelkiatya. De miért robbanunk fel akkor, ha megtudjuk, hogy főpapjaink közül is nem egynek bűnei voltak?!