Miért
éheztek a végváriak
és a nálunk harcoló zsoldosok?
Egy
fővárosi középiskolai történettanár, aki kiugrott pap volt, de azért (vagy
talán éppen azért) igen „hazafias” volt, arra az érvre, hogy hazánk
függetlenségének és önrendelkezési jogának megcsonkulása a legtermészetesebb
dolog, ha egyszer védelméről nem tudott maga az ország gondoskodni, hanem
királyai az osztrákok, a csehek és a németek pénzéből (no meg természetesen az
Egyházéból) védték és szabadították fel a török alól, ezt felelte:
„Dehogy tartották fenn a mi
végvárainkat a Habsburgok! Dehogy fizettek helyettünk az osztrákok, a csehek és
a németek! Hiszen éppen az volt mindig a baj, hogy nem fizettek! Éppen az
okozta a magyar nép legtöbb szenvedését, hogy a végvárakban szolgáló szegény
huszárok és hajdúk sokszor évekig se láttak egy fillér zsoldot (hópénzt), sőt
majdnem éhen pusztultak. Az idegen zsoldosok pedig éppen azért, mert szintén
alig, vagy nagyon rendetlenül fizették őket, raboltak, s ha ellenálltak, hogy
kis vagyonukat megvédjék, gyilkolták a magyar lakosságot. A Habsburgok alatt
olyan volt ez az ország, mint a Csáki szalmája: mintha gazdája se lett volna.”
Amit ez a
történettanár mondott a Csáki szalmájáról és az átlag nagyon rendetlenül és
hiányosan történő zsoldfizetésekről, lényegében igaz, a következtetés azonban,
melyet levont és általában az a beállítás, mintha ez megcáfolná azt, hogy
függetlenségünk elvesztésének az a természetes oka, hogy királyaink idegenből
voltak kénytelenek fedezni olyan kiadásokat, melyeket a magyar népnek kellett
volna fedeznie, ha független ország akart maradni, teljesen hamis és
logikátlan, sőt kétségbeejtően kezdetleges érv.
Hogy a
zsoldosokat rendetlenül fizették, az bizonyítja azt, hogy pénzt, amennyi
kellett volna, sohase kaptunk a külföldtől. Nem bizonyítja azonban azt, hogy
egyáltalán nem is kaptunk, hogy nem is jöttek ide, mégpedig óriási összegű
(láttuk, hogy egyenesen a fényűző Mátyás
évi jövedelmének megfelelő) pénzek legalább egy évszázadon át rendszeresen
minden évben olyan kiadásokra, melyeket nekünk kellett volna fedeznünk, ha
függetlenek és önrendelkezők akartunk volna maradni.
A
Habsburgok bizony, még ha 150 keserves évig kellett is várnunk, míg gyökeresen
tudtak rajtunk segíteni, azért ez alatt a keserves 150 év alatt is tartották a
védővonalat, életben tartották Magyarországot, legalább elméletben és még a
gyakorlatban is függetlenségét és alkotmányát is megtartották, a
jogfolytonosságot, a magyar életet és kultúrát itt életben tartották, megvédték
azon magyarok vagyonát, akik ezt a vagyont addig, mire ők trónra kerültek, meg
tudták tartani, sőt olyan magyaroknak is újra nagy vagyont adtak, akik
vagyonukat addigra már elvesztették (Zay, Nyáry stb.) s így hontalan
kisnemesekből újra az ország legvagyonosabb és legtekintélyesebb főuraivá
lettek, megmentették a hódoltságban és a határvidékeken lakó jobbágyok termését
és vagyonát (pedig akkor úgyszólván az egész ország „határvidék” volt) a
felprédálástól, asszonyaikat és gyermekeiket a rabszolgavásárokra való
hurcolástól s így a magyar népet a még nagyobb elvérzéstől.
Ha valaki
mindebből nem hajlandó meglátni semmit, hanem csak azt hánytorgatja, amit nem sikerült megvédeni, mert végleg
elveszett (noha ennek se a Habsburgok voltak az okai); ha valaki nem azt nézi,
amit kapott, hanem csak azt, amit kaphatott volna, de nem kapott meg a nemzet,
az elfogult, hálátlan és rosszakaratú ember.
A végváriak s a zsoldosok kaptak
fizetést. Ha nem
kaptak volna, akkor azokat a végvárakat nem lehetett volna 150 éven át tartani
(mert éhezni senki se tud 150 évig), s így az előbb felsorolt eredmények sohase
jöttek volna létre. Világos azonban, hogy nem kaptak eleget. De hát ki kapott valaha a történelem folyamán elég pénzt s
volt-e valaha egyáltalán olyan kor, melyben minden a legjobban volt? Ez az
annyit emlegetett fizetetlenség nem a Habsburgok bűnét és hanyagságát, hanem
éppen ellenkezőleg azt bizonyítja, hogy mennyire nem maguktól jöttek ide
hozzánk ezek az itt annyira szükséges pénzek, és hogy mennyit kellett „idegen”
királyainknak fáradniuk azért, hogy azok a pénzek, melyek valóban jöttek, mégis
megérkeztek.
Láttuk,
hogy már a mohácsi vész előtt se volt a török háborúra pénz, sőt még a végvárak
védelmére se, pedig akkor még nem idegenből kellett hozni, hanem hazulról
lehetett volna szerezni. Akkor nem 150 éven át állandóan, hanem csak akkor
egyszer és nem a kis elvérzett csonkaországnak kellett volna fedeznie a
kiadásokat, hanem az akkor még igen nagynak, akkor nem egy, az egész országon
félkörben végigmenő hosszú védővonal szorult rá az ország pénzére, hanem csak
egy egyenes és rövid. Láttuk azt is, hogy már a mohácsi vész előtt is csak
fele, negyede, sőt csak egy tized része folyt be a megajánlott adónak, pedig
akkor a magunk hazája védelmére
szavaztuk meg: a magyar a magyarnak.
Hogy lehet
hát csodálkozni, sőt felháborodni, ha azt látjuk, hogy azok az adók is,
melyeket birodalmi németek, osztrákok, csehek szavaztak meg császáruk nagy
könyörgésére, ígérgetéseire, nyomására, lekenyerezésére, számukra idegen
célokra, szintén nem folytak be könnyen és rendesen, s ha azokat se fizették
oly gyorsan, pontosan és rendszeresen, mint a karikacsapás? Vajon mi a
természetes a jelen esetben: azt kifogásolni, ami nem, vagy nem a meghatározott
időre folyt be, vagy inkább azon örvendezni, ami mégis befolyt? Kivált mikor
láttuk, hogy még az is, ami befolyt, annyi volt, mint Mátyás (az adóbehajtás
nagymestere) Magyarországának egész évi jövedelme?
Ha igaz
is, hogy a huszárok és a hajdúk a végvárakban sokszor nem idejében kapták meg a
hópénzt, annyi bizonyos, hogy legalább akkor megkapták, mikor megfogadták őket.
Másképp ugyanis – ebben egész bizonyosak lehetünk – oda se mentek volna. De azt
is egész nyugodtan elhihetjük, hogy ha nem is mindig, s különösen, ha nem is
rendes időben, de azért máskor is csak kaptak zsoldot, hiszen másképp nem tarthattak
volna ki évtizedeken, sőt 150 éven át a helyükön. A Habsburgok alatt, tehát
akkor, mikor a magyar végvárak őrségeit külföldről fizették, olyan dolgok azért
mégse fordultak elő, mint amilyeneket a nemzeti király (II. Lajos)
Nagymagyarországa idején a déli végvárakban az imént láttunk.
Tudok
esetet, mikor a tizennyolc havi zsolddal hátralékban levő végváriak parancsnoka
elutazott Bécsbe (illetve ebben az esetben Győrbe), hogy kicsikarja az elmaradt
zsoldot. Hozott is magával pénzt, de nem tizennyolc, hanem csak hat hónapra
valót. Vitézei azonban a hír vételekor káromkodva fogadták s kijelentették,
hogy egy fillért se vesznek fel addig,
míg az egész hátralékot egyszerre meg nem kapják.
Vajon el
lehet-e hinni, hogy olyan katonák, akik a szó szoros értelmében éheznek, nem
pedig csak reklámban, akikről valóban rongyokban lóg le már a ruha, és kik
megszokták már, hogy zsoldjukat teljes egészében sohase kapják meg, így
viselkednek?
Ha azok a
végvári vitézek csakugyan olyan szánandó nyomorban éltek volna, mint mi nagy
„hazafiságunkban” hirdetjük, akkor a bőrükből ugrottak volna ki örömükben, ha
kapitányuk csak egyhavi zsoldot is hozott volna magával. Milyen boldogok voltak
például a „népi demokrácia” nyugdíjasai, akiknek nyugdíját „a nép állama”
minden megokolás nélkül egyszerűen beszüntette, mikor éveken át tartó
kérvényezések és utánjárások után végre nagy kegyesen a régi 700 (de a
törvényesen járó 5000) helyett havi 360 forintot (mint e sorok írójának)
kiutaltak, s mert-e közülük csak egy is arra az időre, míg semmit se kapott,
visszamenőleg is követelni akár csak ezt a 360-at is? A végváriak – láttuk –
merték.
Ha a
végváriak valóban nyomorban éltek volna, és ha hozzá lettek volna szokva, hogy
zsoldjuk bizonyos részét sohase kapják meg, mohón kaptak volna utána még akkor
is, ha kapitányuk csak egy hónapra valót hozott volna nekik. Jogot emlegetni,
önérzeteskedni, duzzogni nem az éhező, fázó és rongyokba burkolt ember szokott,
hanem az, akit sérelem ért ugyan, de a gyomra azért tele van, s legalább a
vegetatív életéhez szükségesek biztosítva vannak részére. Maga a fizikailag
éhező azonban nem okoskodik, s annak nemcsak jobb ma egy veréb, mint holnap egy
túzok, hanem egyenesen állati mohósággal nyúl a meglátott s így megkívánt mai
veréb után.
De a
végváriak gazdájának, a bécsi udvarnak is ugyancsak becsületére válik ez a
kínált félévi zsoldot egyenesen visszautasító magyar eljárás. Nem koldus vagy
becstelen gazdával szokott ugyanis így bánni a cseléd, hanem csak olyannal,
akiről tudja, hogy anyagi lehetősége is van, meg becsületérzése is. Vannak
ugyanis olyan gazdák is, akiktől az alkalmazottaik, ha aközött választhatnak,
hogy inkább hathavi zsold kell-e nekik ma, vagy tizennyolc havi majd egyszer
valamikor, gondolkodás nélkül inkább a keveset választják ma, mint a sokat
majd. Aki elfogulatlanul tud gondolkodni s egy kis lélektani ismerete is van,
az ebben a most felhozott, a Habsburgok állítólagos nem fizetését bizonyító
„felháborító” esetben a katonák viselkedéséből éppen a bécsi udvar javára von
le következtetéseket.
S e
lélektani alapon levont következtetés helyességét történeti adatok is
bizonyítják. „Bár a magyar lovas –
olvasom Takátsban – alig bírt megélni
abból, amit kapott, a bajtársi szeretet mégis oly nagy volt köztük, hogy
csekély zsoldjukat is felajánlották egy-egy török rabságba esett társuk javára.
Szabó István kiszabadítására például Csontos Benedek és Horváth György szendrői
vitézek 331 forintnyi zsoldjukat adták oda.”
Mi is meg
vagyunk hatva Csontos Benedek és Horváth György szendrői vitézek 331 forintjától.
Olyan nagy összeg volt ez abban az időben s olyan jó szív, nemeslelkűség,
bajtársi szeretet, önzetlenség és acélos jellem kellett hozzá, hogy valóban
dicsőségére válik a végváriaknak, sőt magának a magyar fajnak is. Csodálkozva
kell azonban ugyanakkor kérdeznünk: Hogy rúghatott ezeknek az osztrák
szűkkeblűség és nemtörődömség miatt állandóan éhező és rongyokban járó
végváriak „csekély zsoldja” (melyet ráadásul még nem is kaptak meg soha) ilyen
óriási összegre? Hiszen akkor 50 forintért egy házat lehetett venni! Mivel
pedig ma egy egyszoba-konyhás családi ház építtetése 150.000 kommunista
forintba kerül (pedig Rákosi Mátyás szerint az ő forintja „jó pénz”), még ha
tekintetbe is vesszük, hogy az a régi 50 forintos ház nem volt fürdőszobás és
„összkomfortos” (de viszont a telke tízszer akkora volt, mint a mai 150.000
forintos háznak, falai is sokkal vastagabbak, ajtaja s ablakai se puhafából
voltak és sokkal több helyiségből is álltak), ez a 331 akkori forint ma
legalábbis megfelel 1.000.000 kommunista „jó” forintnak.
Ma (a népi
demokráciában írom e sorokat) nem éhezünk s nem járunk rongyokban. Államunk, a
nép állama, mindegyikünkről gondoskodik, s nemcsak a jövőnk „ragyogó”, hanem a
jelenünk is „boldog”, a nép mai gondos állama fizetésünkkel sincs 18 havi
hátralékban, mint akkor a Habsburgok hitvány és minket lelkiismeretlenül
kizsákmányoló állama (ezt a Habsburg-kizsákmányolást még az „Amerika hangja” és
a „Szabad Európa” is állandóan hangsúlyozta), életszínvonalunk is „állandóan
emelkedik”, mégis melyik kőművesnek vagy vájárnak van egymillió megtakarított
kommunista forintja, illetve annyi pénze, hogy egyszerre hat házat vehetne
rajta, ha akarna? Pedig „a nép állama” elsősorban a proletárok állama. Ennyi
pénze legfeljebb a pártfunkcionáriusoknak lehetne (mert „a nép állama”
elsősorban tagadhatatlanul az ő államuk). Nekik nincs azonban, mert nem látják
értelmét a takarékosságnak, s ha pénzük van, elköltik. A Rákosi Mátyás „jó”
forintjában ők se bíznak, de nem is bízhatnak annyira, mint a „lelkiismeretlen”
és „kizsákmányoló” bécsi udvar forintjaiban bíztak és bízhattak is a magyar
végvári vitézek.
Mivel a
magyar lovas hópénze csak négy forint volt, ez a 331 megtakarított forint egy
lovas 8 évi zsoldjának felel meg. De az említett két szendrői végvári vitéznek
ez csak a félretett pénze volt, de a
félretett pénzük is ennél sokkal több lehetett, mert arra csak nem
gondolhatunk, hogy minden pénzüket
rabtársuk kiszabadítására fordították? Ez kissé túlságos nagylelkűség lett
volna, de forrásunk se mondja, hogy az a 331 forint minden vagyonuk volt. De amelyik végvári vitéz még félre is tud
tenni a keresetéből s ráadásul ilyen óriási összegeket tud félretenni, arról
meg kell állapítanunk, hogy nemcsak nem éhezik s nem lóghat le róla rongyokban
a ruha, hanem egyenesen fényes jövedelme kell legyen.
Nem
mondom, hogy nem lehetett időnként és
egyes helyeken esetleg nélkülözés is, de viszont azt is meg kell állapítanom,
hogy volt 331 forint és sokkal több megtakarított pénz is. Az igazság tehát a
kettő közti középúton keresendő és található meg.
Csak így
lehet megmagyarázni azt is, hogy a 18 havi zsold helyett a 6 havit káromkodva
fogadják a vitézek, sőt fel se hajlandók venni. Nem bizonyítja-e ez is azt,
hogy egyelőre nem voltak rászorulva, mert volt miből élniük? Tudtak várni, s
úgy látszik, érdemesnek is tartották várni. Attól féltek, hogy ha felveszik a
hathavit, a további már szintén esedékes 12 havi zsold kifizetése még inkább
eltolódik, míg ha önérzetesek és visszautasítják a részt, hamarosan megkapják
az egészet.
Tessék
megfigyelni: A munkás se akkor sztrájkol, mikor valóban éhbérért kell dolgoznia
s így valóban nélkülöz. Ezzel a fegyverrel akkor él, mikor már úr, de viszont
még nagyobb úr akar lenni. Éhségsztrájkot se azok a rabok kezdenek a börtönben,
akiket éheztetnek ott és kínoznak, hanem akiknek aránylag jó dolguk van s ezért
megmaradt még az önérzetük. Se szovjet, se náci börtönben például senki se
hallott még éhségsztrájkról. Ezekben nem jutott eszükbe a raboknak, hogy azzal
hetvenkedjenek, hogy nem fogadják el az ételt, hanem örültek, ha egyáltalán
ételt láttak. Ezek még álmukban is mindig ettek, sőt sokszor csak akkor ettek.
A végvári
kapitányok és parancsnokok is állandóan tele vannak panaszokkal, nemcsak a
legénység. Egymás után írogatják Bécsbe a keserű leveleket, hogy nem kapják meg
a fizetésüket, hogy a sajátjukból kénytelenek kifizetni ezt is, meg azt is.
Mivel azonban tudjuk róluk, hogy vagyontalan vagy birtokukat vesztett nemesek
voltak, mikor a bécsi király szolgálatába álltak, önkéntelenül is csodálkozva
kérdezzük magunktól: Honnan van vagy lehet mégis az olyan kapitánynak „sajátja”,
akinek vagyona nem volt, fizetést pedig sohase kapott? Vajon miből „előlegez”
akkor és fizet még a felség helyett is?
Aztán
amint tovább olvassuk e kapitányok életrajzát (többnyire Takátstól, aki
természetesen teljesen igazat ad panaszaiknak és úgy szidja miatta a bécsi
királyt, mint a bokrot), azt is látjuk, hogy miközben állandóan fizetnek még
őfelsége helyett is és előlegeznek, azért a birtokokat is egymás után veszik és
gazdagszanak. A derék és tehetséges törökverő Pálffy Miklós is, pedig egyik
legderekabb és legönzetlenebb katonánk egyébként, állandóan tele van panasszal.
Ő is állandóan őfelsége helyett fizet, de azért állandóan veszi az uradalmakat
és elsősorban ő szerzi meg a mérhetetlenül nagy Pálffy-vagyont az állandóan
őfelsége helyett való fizetések
közepette.
A dolog
egyszerű magyarázata az, hogy a katonák rendetlenül és késlekedve kapják ugyan
járandóságukat, de mindig megkapják,
mégpedig kamatos kamattal. A kapitányok azért előlegeznek és fizetnek a
magukéból, mert nagyon jól tudják, hogy nincs ennél előnyösebb dolog rájuk
nézve. Szerencsés ember ugyanis az, akinek király az adósa, de különösen
szerencsés, akinek egy olyan király az adósa, amilyenek a Habsburgok voltak.
Ezek az
állandó panaszok és sürgetések csak azért vannak, mert a mindig pénzszűkében
szenvedő kamarától másképp nem lehet pénzt kivasalni, s mert így lehet a felség
jó szívét egy-egy olyan busás birtok zálogba adására, majd donációjára
[adományozására] rávenni, mely legalább kétszer annyit ér, mint amivel őfelsége
hátralékban van. Ha olyan rossz fizető és olyan hálátlan rossz gazda lett volna
az a bécsi király, akkor nem vágyódott volna úgy vissza utána Erdélyből Forgách
püspök is, Gyulaffy László is, és Huszár Péter és társai is (mint majd látni
fogjuk).
De azért
érdemes megnézni ezeknek a hírhedt (és elismerjük: valóságos)
zsoldhátralékoknak az okait is. Ezeket látva ugyanis szemrehányás, sőt gyűlölet
helyett egyenesen tiszteletre gerjedünk királyaink és honmentő fáradozásaik
iránt.
A császár
a német fejedelmeknek, mint említettük, nem parancsolt. Hiszen még az is
előfordult, hogy közülük nem egy – mégpedig többnyire büntetlenül – a császár
ellenségeivel szövetkezett (később pedig már hivatalosan is megszerezték
maguknak a német fejedelmek azt a jogot, hogy a császár ellenségeivel is
szövetkezhetnek). Mivel pedig az akkori Német Birodalom szinte számtalan apró
fejedelemségből és független birodalmi városból állt, elképzelhetjük, mekkora
munka volt az egész birodalomban a török segély megszavaztatása, főként pedig a
megszavazott segély tényleges behajtása!
S ezt a
munkát, kivált eleinte, minden évben külön-külön kellett elvégezni, mert hogy
egyszerre hosszabb időre vállaljanak kötelességet, azt nem engedte meg a
„deutsche Libertat” [német szabadság], melyhez természetesen a Német
Birodalomban épp úgy ragaszkodtak, mint nálunk „a magyar szabadsághoz”.
Ezt a
megszavazást természetesen legtöbbször csak ígérgetéssel vagy revolverezéssel
lehetett kicsikarni aszerint, hogy éppen akkor az adott helyzetben melyik volt
megfelelőbb. A protestáns tartományokban legtöbbször a vallásszabadság tágítása
volt a legfontosabb ellenérték, amit a császár adhatott s – nagy
lelkiismeret-furdalások között – adni kénytelen volt. A császár e tekintetben
való erőszakossága miatt ez időkben olyan elsőrangú fontosságú volt ez az
úgynevezett „türkische Hilfe” [török segítség], hogy a birodalmi gyűlések
tárgyalássorozatán a vallásügy után mindig ez
volt a legelső pont, sőt a birodalmi gyűlést sokszor össze se hívták, ha a
„türkische Hilfe” miatt nem volt rá szükség.
Ilyen
fontos volt Németországban a magyar
érdek, de természetesen csak azért válhatott ilyen fontossá, mert keresztény érdeknek tüntették fel, s
természetesen az is volt. De vajon sikerült volna-e annak feltüntetni és ilyen
fontossá tenni, ha a császár (mint magyar király) érdeke nem lett volna azonos
a magyar (keresztény) érdekkel s ezért a császár nem képviselte volna oly
erőteljesen?
Mikor a
megszavaztatás emberfeletti munkája sikerrel lezajlott, következett a másik,
még nagyobb, még szívósabb munkát követelő, de egyúttal legfontosabb munka: a
megszavazott segély tényleges behajtása.
Míg a megszavazás „csak” a birodalmi gyűlés összehívását és megdolgozását
kívánta meg, azt, hogy amit megszavaztak, be is fizessék, mégpedig minél
hamarabb, már minden egyes tartománnyal, birodalmi várossal és
hercegségecskével külön-külön kellett elintézni.
Képzelhetjük,
micsoda munka volt ez és milyen türelem kellett hozzá! Hiszen az országoknak
még a saját szükségletükre sincs pénzük soha, hát még idegeneknek adott
„segélyre” mennyire nincs! S a nehézséget még növelte, hogy minden tartománynak
megvolt a maga tulajdonosa, hercege, akinek a tartomány jövedelme
magántulajdona volt. Amit tehát erre a „segélyre” adott, a maga zsebéből, a
maga kedvteléseitől, építkezéseitől, szórakozásaitól vagy – ami még fontosabb,
pedig igen gyakori volt – hitelezőitől kellett elvonnia.
A Német
Birodalom évente átlag 768.000 forintot szavazott meg a török segélyre. Ezt az
összeget csak azért sikerült elérniük a Habsburgoknak, mert a császári
tekintély a schmalkaldeni háború óta igen megnövekedett a fejedelmek előtt és a
császárnak az augsburgi vallásbékében adott engedményei nagyjából a
protestánsok kívánságait is kielégítették. A gyakorlat azonban hamarosan
megmutatta, hogy a valóságban így se lehet szó évente 768.000 forint bevételről
ebből a forrásból.
A
költségvetésekbe hamarosan már csak évi 600.000 forintot vesznek be ezen a
címen, de a valóságos bevétel még ettől is igen távol maradt. Mire azonban a
költségvetések összeállításában a való helyzettel leszámoltak, addig bizony
igen sok baj és zavar volt a zsoldfizetésekkel. De emiatt bizonyára nem a
Habsburgokat kell szidnunk, miatta minden érdemüket letagadnunk, sőt ez alapon
egyenesen azt állítanunk, hogy nem
fizették a zsoldosokat, sőt nem is hoztak be ide egyáltalán semmit.
Éppen
ellenkezőleg. Ezekből a nagy fizetési nehézségekből azt kell megállapítanunk,
mennyire nem volt magától értetődő ez a fizetés, s mennyire nem volt a külföld
részéről egyszerű önérdek, hanem mennyire tisztán a Habsburgok érdeme volt az,
ami jött. Annyi ugyanis mégis jött, hogy a hadügyi kiadások legnagyobb részét
mégiscsak mindig ebből a külföldről jött forrásból lehetett fedezni. Mivel azonban
ez csak a Német Birodalom segélye volt, ehhez járult még az örökös
tartományoknak a birodaloménál még nagyobb és jobban be is hajtható
hozzájárulása.
Említettük,
hogy a XVI. századi állam a maga kis bevételeivel és szűkös anyagi forrásaival
még nem tudott állandó hadsereget eltartani. A törökvilágban pedig egyenesen a
mi kis csonka, vérző és a töröktől állandóan rabolt országunknak kellett volna
százötven éven át évente annyit fizetnie, amennyi Mátyás király
Magyarországának évi jövedelme volt, mert egy 16.000 főnyi állandó hadsereget
kellett volna eltartania és fizetnie. Ehhez járultak még azok a
többletkiadások, melyeket az időnként ki-kitörő török háborúk okoztak.
Királyaink
előteremtették ezt az akkori fogalmak szerint rendkívül nagy pénzt egyéb országaikból,
de szabad-e csodálkoznunk, hogy azért meglátszott rajta, hogy akik adják, nem
maguknak és nem kötelességből adják, hanem csak – mint maguk is hangsúlyozták –
„mitleidige Hilfe”-ként [könyörülő segélyként]: keresztény részvétből adott
segélyként, s természetesen nem szívesen (s nem is egészen önként). Ha a
mohácsi vész előtti végvárakra és a bennük szolgáló szegény magyarok szomorú
sorsára gondolunk, mikor a magyarnak kellett volna segítenie a magyart és mégse
segítette, akkor a németek, osztrákok és csehek „türkische” és „mitleidige
Hilfe”-jével még a keserves fizetés láttára is nagyon meg lehetünk elégedve.
Hogy nem
valami szívesen és nem valami nagyon gyorsan és pontosan adták, az csak azt
mutatja, hogy ők se voltak sokkal különbek, mint a magyarok, ez pedig csak
természetes. Mondtuk, hogy nincsenek hitvány vagy értékes fajok vagy
közösségek, csak egyének közt lehetnek és vannak nagy jellembeli különbségek.
Nem a németek vagy csehek voltak jobbak, mint mi, hanem a Habsburgok, bár
ugyanazt, amit ők (mivel egyúttal uralkodói érdek is volt), bármely más
uralkodó is megtette volna (ezért volt politikailag okos dolog olyan uralkodót
emelni trónra, aki más országok anyagi erejével is rendelkezett). De más
uralkodók viszonzásul sokkal jobban elnyomtak volna bennünket érte, mint a
Habsburgok. De ez már valóban egyedül csak a Habsburgok érdeme. Ha nem velük
lett volna dolgunk, sokkal nagyobb és végzetesebb ellenszolgáltatást kellett
volna fizetnünk ezekért a külföldi pénzekért.
1584-ben a
haditanács költségvetése 1.310.000 forintban irányozza elő az év hadikiadásait,
de ebből csak 961.000 forintra talál fedezetet. Ekkor már csak 350.000 forintot
vár a birodalmi segélyből, 220.000-et Ausztriából, 296.000-et Csehországból, a
magyar adóból és váruradalmak jövedelméből pedig együttesen is csak mindössze
93.000-et. Az udvari kamara azonban, mely jobban ismerte a helyzetet, még ennyi
bevételben sem bízik, hanem már előre leszállítja a várható birodalmi segélyt
150.000-re, az ausztriait 110.000-re, a csehországit 241.000-re, a
Magyarországból remélhető összes bevételt pedig mindössze 30.000-re (!) teszi.
Az udvari kamara tehát már csak 531.000 forint bevételt vár az 1.310.000 forint
kiadásra. A végeredmény pedig az lett, hogy tényleg mindössze csak 399.646
forint folyt be, tehát 910.403 forint volt az évi fedezetlen kiadás. Persze
emiatt csak a Habsburgoknak volt gondja és voltak álmatlan éjszakái, mert a
hiányzó összeg nem Magyarország, hanem az ő adósságuk volt. Ki is adott volna
az akkori Magyarországnak hitelt és ekkora hitelt?
Szomorú és
jellemző dolog, bár kétségtelen, hogy nem minden évben volt ennyire rosszul. De
ha a külföldiek minden évben csak ennyire keveset fizettek volna, akkor is
tény, hogy legalább 370.000-et még a legrosszabb esztendőben is fizettek, ennyi
összeg még akkor is valóban befolyt és ez is nagy pénz, igen nagy pénz, a mi
nyomorult 30.000 forintunknak (ha ugyan ez is befolyt, mert hiszen a kamara ezt
is csak „várta”, nem pedig a tényleg befolyt összeget jelenti) több mint
tízszerese, tehát rengeteg összeg. Ha pedig látjuk, hogy milyen nagy szó az a
pénz és milyen keservesen lehet összehozni, akkor még inkább meg kell
becsülnünk, nem pedig azzal elintéznünk, hogy nem igaz, nem fizettek, s miattuk
bizony felkophatott a végváriak álla.
Ez az évi
910.000 forintnyi hiány volt az oka a sok panasznak, sérelemnek és magyar
szenvedésnek, a zsoldosok fizetetlenségének s ebből folyó fegyelmezetlenségének
és rablásainak, de világos, hogy ezzel még nem úszta meg a király a dolgot. Ezt
a hiányzó összeget neki mindenáron elő kellett teremtenie. Arról ugyanis szó se
lehetett, hogy Pálffy Miklósnak vagy bárki másnak sohase fizessen meg. Annál a császár sokkal nagyobb úr volt. A
Habsburg sokkal nemesebb lelkű, a parancsnokok és zsoldosaik pedig sokkal
nagyobb szájúak és erőszakosabbak.
Arra még
lehetett és bizonyára volt is eset, hogy a szegény zsoldos sohase kapta meg a
maga pénzét (de ezt persze a jó császár nem tudta), de hogy a Pálffy Miklósok,
azaz az akár magyar, akár idegen parancsnokok
se kapták volna meg, az még kivételesen se fordult elő. Amit a zsoldos nem
kapott meg, azt parancsnokai és tisztjei költötték el, de sohase maradt a
császár zsebében.
Hogy ne
maradhasson ott, arról gondoskodtak a parancsnokok, még akkor is, ha Pálffy
Miklós volt a nevük s hasonló tisztességes emberek voltak. Hiszen a magáét
követelni, s kivált egy császártól (aki azért van, hogy adjon), nem ellenkezik
a tisztességgel. A tisztességes és becstelen parancsnokok között csak az volt a
különbség, hogy az előbbiek csak azt tartották meg a kiutalt pénzből, ami nekik
járt, az utóbbiak pedig a legénységen is nyerészkedtek.
Az 1584.
év 910.000 forint (és a többi évek kisebb-nagyobb összegű) deficitje a tőlünk
olyan közönnyel, sőt ellenszenvvel nézett császár adóssága lett tehát, mert az
sohase fordult és nem is fordulhatott elő, hogy a katonaság a fizetését meg ne
kapja. Ezt az összeget, ha a föld alól is, de valakinek elő kellett teremtenie,
s világos, hogy ez a valaki a császár volt. Pénze nem volt ugyan neki, de mivel
mégiscsak császár volt, kellett valami hitelének
lennie, s ha hitele nem volt, megvolt az a tekintélye, hogy ha kölcsönt kért,
nem lehetett tőle megtagadni.
A mi
főurainktól és a várakban szolgáló kapitányoktól is gyakran kért és kapott
kölcsönt a király (hogy a kapitányok a sajátjukból fizették a legénységet, az
ezt jelenti) és ők örömmel kölcsönöztek. Mivel ugyanis abban bizonyosak
lehettek, hogy a császár készpénzzel nem tudja majd őket kifizetni, adóssága
pedig évről évre nőtt, tudták, hogy előbb-utóbb egy-egy nagy kincstári uradalom
előbb zálogba, majd örök adományul adása lesz a végeredmény.
Így
keletkezett a XVI. századtól kezdve feltörő mai gazdag főúri családok vagyona,
de egyúttal így szegényedett el a magyar király is, úgyhogy a század végére már
alig volt az országban a király (a kincstár) kezében néhány uradalom. Láttuk,
hogy ezt az egészségtelen folyamatot már Mátyás király indította el.
Mátyás és
a Habsburgok közti különbség csak az, hogy Mátyás amúgy is dúsgazdag rokonsága
és törvénytelen fia javára tékozolta el az állami vagyont, amellyel ő maga
hatalmát nem csökkentette, hiszen az eltékozolt vagyon a családban maradt,
ellenben a Habsburgok a haza és a kereszténység védelmére használták ugyanezt,
de az ő esetükben az állami vagyon egyenesen ellenségeik kezére került.
Bocskai,
Bethlen, Rákóczi György felkeléseik alkalmával azért lettek egyaránt hetek
alatt az ország urai, mert a hajdani királyi várak már egytől egyig protestáns,
tehát a királlyal ellenséges lábon álló főurak kezében voltak. Aki tehát velük
jóban volt, annak a királytól már alig kellett félnie. A törökvilágban a király
jobban elszegényedett, mint az ország. Az ország ugyanis éppen nem erőltette
meg magát az adómegajánlásokban, de ami így a bevételből elmaradt, azt a
királynak kellett fedeznie. Ami a külföldi segélymegajánlásokból nem folyt be,
azt is. A magyar nemesség, s különösen a főnemesség, igaz, a vérét ontotta a
török harcokban, de viszont vagyonosodott is belőle.
De
természetesen a kincstári birtokok önmagukban nem képeztek olyan értéket, hogy elajándékozásukkal
a nagy hadi deficiteket pótolni lehetett volna. Ezekből csak a magyar
kapitányok és részben a magyar legénység elmaradt fizetését lehetett pótolni
időnként és egy időre, de nem a hadak élelmezését, hadi felszerelését és
munícióját. Ezért a Habsburgok külföldi adósságai évről évre nőttek.
Már
Ferdinánd halálakor nemcsak országait, hanem adósságait is örökli három fia. Ezekből az adósságokból az
„ungarische Kriegsschuld” [magyar háborús adósság] 1.066.836 forint, az egész
pedig 6 millió, melynek csak kisebb felét örökli Miksa, az új császár és magyar
király, a többit a másik két fiú, akik, mint láttuk, ennek fejében megfelelő
országokat is kaptak. Azonban 1573-ban már Miksa adósságai is 10, Rudolfé – a
takarékos, sőt fukar Rudolfé – 12 milliót tettek ki és a család fejének
adósságai már 18 millióra rúgtak akkor, mikor a harmincéves háború kitört,
tehát mikor az eddiginél is nagyobb kiadások megkezdődtek.
Pedig
közben nagy könyörgésre (valójában pedig természetesen kényszerből)
Alsó-Ausztria is kénytelen volt magára vállalni belőle 3 milliót, Csehország
ugyanennyit, négy évre rá pedig újabb 3.400.000-et. Csak Magyarországra nem
sóztak rá belőle semmit. Tekintve vérző, nyomorult voltát, ez talán nem is
olyan feltűnő, de azért talán mégsem válik egészen szégyenére ez se az
„elnyomásukról” és „magyargyűlöletükről” éppen nálunk annyira rosszhírű
Habsburgoknak.
Az meg
egyenesen feltűnő, sőt szégyen is ránk nézve, hogy abban az „elnyomott”
Magyarországon, mely az előbb említett „csekély” másfél milliós évi magyar
hadikiadásból még 30.000-et se fizetett ő maga, noha az ő bőréről volt szó, a magyar nemesség egyáltalán nem fizetett
semmit, mert ehhez a kiváltságához körömszakadtáig és mindenáron
ragaszkodott. Pedig annak ellenére ragaszkodott, hogy – mint láttuk –
gazdagodott.
A magyar
alkotmánynak ez a pontja „idegen” királyainknak legjobban húsába-vérébe vágott,
s ha mégis még ebben a tekintetben is, vagy éppen a tekintetben viszont
megszegték, a viszonyok kényszere szegte meg valójában, nem pedig ők. Ha ők
maguk szegték volna meg s önzésből és rosszakaratból történt volna, akkor
elsősorban a nemesség megadóztatásával szegték volna meg, mert az alkotmány
effajta megszegéséből lett volna elsősorban hasznuk.
A
rágalomhadjárattal szemben a valóságot látva csodálkozásunk még jobban
növekszik, mikor látjuk, hogy ugyanez a
magyar nemesség a mohácsi vész előtt már nemegyszer vállalt maga is terheket,
mégpedig meglehetősen nagy terheket (igaz, hogy csak vállalta, de nem
fizette, ámde az alkotmányban biztosított jogairól már ezzel is lemondott). A
magyar nemesség tehát még a „dobzse” Jagellókkal szemben se tudta megőrizni a
magyar alkotmányból folyó kiváltságait, de az „idegen” s a magyar alkotmányt
állítólag elnyomó Habsburgokkal szemben meg tudta. Más országokban minél jobban haladt az idő, annál jobban csökkent a
nemesség kiváltságos helyzete, nálunk – hála a Habsburgok annyit emlegetett és
annyit átkozott „elnyomásának” – a magyar nemesség még a XVI., XVII.,
XVIII., sőt még a XIX. század első felében se engedett adómentességét biztosító
kiváltságából, noha, a középkorban már nemegyszer engedett.
Hát még
mit szólunk az „elnyomáshoz”, mikor azt látjuk, hogy az osztrák és cseh
nemességnek ugyanekkor adót kellett fizetnie, hiszen a magyar hadisegély éppen
annak a „Doppelte Gült”-nek [dupla jövedelemnek], a tiszta jövedelem két (azért
„Doppelte”) százalékának évente való beszolgáltatásából állt, melyet az osztrák
és a cseh nemesség fizetett. A magyar nemes tehát csak vérét áldozta hazája
védelmére, de a pénzét nem, mégpedig elvből nem, de az osztrák és a cseh
nemesnek a vérén kívül még a pénzét is oda kellett adnia nem a maga, hanem a
magyarok hazájáért, mely – ezt éppen mi nem győzzük eléggé hangsúlyozni – független volt az osztrákok vagy csehek
hazájától.
Ami nem a
pénzt, hanem a vért illeti, ennek áldozata az osztrákok és csehek részéről
bizonyára nem volt olyan nagy fokú, mint a magyar nemesség részéről, de
tagadhatatlan, hogy a pénzükön kívül ők is tízezer számra hullottak el a török
harctéren, magyar területen, tehát a mi hazánk védelmében.
Itt az
osztrák vagy cseh nacionalista, ha ugyan megállapításaimról tudomást szerez,
bizonyára arra gondol, mennyivel nemesebb lelkű és önzetlenebb volt az osztrák
vagy a cseh nemes, mint a magyar. A marxista tan igazságát hozza ki belőle,
hogy a „kizsákmányoló osztályok” (nemesek, földbirtokosok, kapitalisták)
mennyire javíthatatlanok s mennyire olyanok voltak hajdan is, mint ma.
Mindketten
hamisan következtetnek.
Többször
is hangsúlyoztuk már, hogy jó vagy rossz fajok, jó vagy rossz társadalmi
osztályok, tehát jó vagy rossz közösségek nincsenek. Csak egyedek lehetnek jók
vagy rosszak. Egyes társadalmi osztályoknak, mint ilyeneknek, lehetnek ugyan
közös, rájuk jellemző hibáik, de ezek sohase az illető társadalmi osztályokhoz
tartozó egyedek jelleméből folynak, hanem az osztályukkal kapcsolatos
adottságokból, kísértésekből, alkalmakból. A gazdag, a pénzember például
hajlamos az elbizakodottságra s esetleg a pénzimádatra s így a kizsákmányolásra
is, de imádhatja a pénzt s így lehet kizsákmányoló hajlama a szegénynek is, sőt
neki még jobban, hiszen neki a pénz még nagyobb kincs, mint a gazdagnak. Ő
éhezik, ha nincs pénze, a gazdagnak pedig csak az igényeit kell leszállítania
miatta.
Nemcsak a
gazdaság, hanem a szegénység is fejleszt ki rossz tulajdonságokat, talán még
többet is és veszedelmesebbeket is, mint a gazdagság. Például az önzést, sőt az
állatiságot, az önérzettelenséget, alamusziságot, irigységet, hízelgést,
megbízhatatlanságot, álnokságot, ravaszságot. Tudjuk, hogy nem minden szegényben
fejleszti ezt ki a szegénység, de azt is tudjuk, hogy a gazdagság se fejleszt
ki minden gazdagban elbizakodottságot, pénzimádatot, kizsákmányolási hajlamot
vagy az emberi szenvedés iránti érzéketlenséget. Ezt mindenki tudja, akinek
katolikus főurakkal vagy akár zsidó pénzmágnásokkal dolga volt.
Nem az
igazság, nem is az ész, hanem egyedül csak az elfogultság és a gyűlölet alapján
állva gondolhatja tehát valaki, hogy a Habsburg Magyarország nemesei azért
voltak ilyen önzők és szűkkeblűek, mert nemesek voltak, a jobbágyok pedig
szegénységük ellenére is azért fizettek közcélra, mert ők velük szemben
önzetlenek s nemes lelkűek voltak, tehát hogy a nemességgel együtt jár az
önzés, a jobbágysággal pedig az önzetlenség.
Nem így
van.
Nem a
nemes vagy a kapitalista önző, hanem az ember, s nem a jobbágy vagy a proletár
önzetlen, hanem szintén az emberek
között akadnak ilyenek. Maga a jobbágyság azonban nem azért fizetett, mert
önzetlen volt, hanem azért, mert kénytelen volt. A nemesség pedig azért nem
fizetett, mert nem volt kénytelen, mert volt olyan hatalma, hogy meg tudta
védeni érdekeit, illetve, hogy még a közösség iránti kötelességei teljesítését
is megtagadhatta. Világos, hogy így tett volna a jobbágyság is, ha ez neki is
módjában állott volna.
Ami a kérdés
nemzeti oldalát illeti, világos, hogy
az igazságtalanság és az elfogultság még nyilvánvalóbb, ha a magyar nemes önzésével szemben az osztrák nemes önzetlenségét állapítjuk
meg. A nemes és a jobbágy, a kapitalista és a proletár között a jellemre is kihatással
levő viszonyaik gyökeres különbsége miatt aránylag még jobban lehetnek lelki
eltérések, mint az ugyanazon osztályhoz tartozó magyar vagy osztrák nemes
között.
Legfeljebb
azon a címen fogadhatunk el különbségeket az osztrák vagy a cseh javára, hogy ebben
az időben az osztrák vagy a cseh nemesek vallásosabbak, lelkileg kulturáltabbak
voltak, mint a magyar nemesek. Ezt nyugodtan megengedhetjük, hiszen Ausztriában
és Csehországban megmaradt az egyházi szervezet és a sok kolostor
erkölcsnemesítő hatása, míg nálunk a törökvilág idejében mindebből semmi se
volt. Még a családi fészek is sok helyen bizonytalan volt, s az állandó harcok,
menekülés, bizonytalanság és az ázsiai behatás szükségképpen durvítólag hatott
az erkölcsökre és alkalmas volt az állati őstulajdonságok kifejlesztésére,
melyeket a kultúra tudvalevőleg háttérbe szorít.
De ha e
különbség tényét el is fogadjuk, akkor se nevezhetjük fő oknak abban, hogy az
osztrák és a cseh nemes még a magyar helyett is fizetett, a magyar nemes pedig
– kiváltságaira hivatkozva – még a saját hazájáért se volt hajlandó áldozni,
legalábbis pénzt nem. A fő ok még így se az volt, hogy az egyik nemes lelkű és
vallásos volt, a másik pedig lelkileg eldurvult, hanem az, hogy az egyiknek
volt lehetősége a fizetés alól való kibújásra, míg a másiknak nem.
Az ember –
tapasztalat szerint – átlagban rosszabb annál, semhogy tettei irányításában a
nemeslelkűség lehetne oly döntő tényező, mint a kényszerűség. Ausztriában és
Csehországban nagyobb úr volt a Habsburg, mint nálunk. Ott muszáj volt a nemességnek is áldozatot vállalni, nálunk nem volt
muszáj. Minket alkotmányjogilag (ha nem is a Habsburgok rosszakaratából, hanem
a viszonyok kényszerűségéből) annyi sérelem ért s e sérelmeket nemességünk
annyit hangsúlyozta, hogy királyaink – akik mellesleg koronázásukkor mindig
esküt is tettek az ország alkotmányára – úgy érezték, hogy ennek az
alkotmánynak legalább azokat a pontjait kötelesek megtartani, melyek megszegése
nem szükségszerűen folyt abból a szomorú, de egyenlőre megmásíthatatlan
tényből, hogy az országot idegen erők védelmezték és szabadították fel.
A
Habsburgok nem voltak machiavellisták, ők kötelezve érezték magukat azon eskü
által, melyet koronázásukkor letettek. E lelkiismereti indítóokok feltevése
nincs ellentmondásban azzal, amit csak az imént állapítottunk meg, mert a
Habsburgok egyének voltak, nem tömegek. De még így se mondhatjuk fő oknak a
nemeslelkűséget. A fő okok még itt is a kénytelenség volt. A Habsburgok féltek
a magyar felkelésektől, mindig pénztelenek is voltak s így elbánni se tudtak
ezekkel a felkelésekkel, kivált mikor mindig olyankor jelentkeztek, mikor akár
a török, akár a protestánsok (harmincéves háború), akár a franciák (spanyol
örökösödési háború) háborúban voltak velük. Nem akarták tehát ellenségeik számát
és erejét még a magyarokkal is gyarapítani.
Ezekkel a
szempontokkal lehet megmagyarázni azt, hogy a magyar alkotmány, illetve a
magyar nemes szabadsága jobban nebáncsvirág volt, mint az osztrák vagy a cseh
nemesi szabadság, illetve kiváltságok.
„Elnyomásunkra”
és „kiszipolyozásunkra” az osztrák nemes „Doppelte Gült”-jével szemben a magyar
nemes teljes adómentességén kívül még az is jellemző, hogy Habsburg királyaink
egyes magyar végvárak építésére a pénzük többé-kevésbé erőszakos kivasalásán
kívül még közmunkára is kivezényeltek
osztrák jobbágyokat. Nemcsak az előbb említett horvátországi és majdnem
egymillió forintba kerülő Károlyváros várát építették stájer jobbágyok, hanem
Kanizsa várának építésében is ki kellett venniük a részüket.
Kanizsa
építését 1586-ban kezdték meg Poppendorf Ferenc vezetése alatt. Ebben az évben
Vas és Zala megye 2022 embert és 160 szekeret vezényelt ki. Mindenki 12 napon,
tehát két héten át dolgozott és a munka három hónapig tartott. „Az örökös tartományokból négyszáz munkást hoztak
Kanizsára. Az épületanyagot Leobenből és Bécsből szállították. Az 1569-ben a
mocsáron át vezető hídon ötszáz stájerországi munkás dolgozott. Mivel a pénz
elfogyott, ez év végén megszűnt a munka s még a következő évben sem
folytatták.” (Takáts Sándor: Régi magyar kapitányok és generálisok, 129.
o.) Ezzel szemben még az egészen hazaáruló labancnak kikiáltott Szegfű is csak
arról tud, hogy az osztrák jobbágyság csak Bécsben, Bruck-királyhidán és
Bécsújhelyen – tehát csak Ausztria területén – volt kötelezve sáncmunka
végzésére.
Mi milyen
tűrhetetlennek tartjuk nemzeti önérzetünkre, ha egy-egy lázadni készülő főurat az ország határán kívül tartott fogva a
bécsi udvar. Pedig ennél nem volt-e sokkal sértőbb az osztrák önérzetre és
függetlenségre, mikor nekik meg Magyarországon, tehát az ő határaikon kívül
kellett ingyenmunkát végezniük. Bizonyára nem gondolták szegények, hogy ők itt
nálunk tulajdonképpen elnyomók s csupán kizsákmányolni vezényelték őket ide
hozzánk.
Aki fizet, az rendelkezik
A XVI.
században, mint már hivatkoztunk is rá, még nem alakult ki a fejedelmi
abszolutizmus Európában. Akkor még teljes erejében volt a rendiség Ausztriában,
Stájerben és Csehországban is. Tehát minden adót vagy más a közügyekhez való
hozzájárulást csak a rendi testületek önkéntes hozzájárulása után lehetett
kivetni, s akkor is csak egy, vagy legfeljebb néhány évre. A Habsburgok nem
támaszkodhattak egy egységes államra, mivel örökölt családi birtokaik nem
alkottak egységes birodalmat, hanem számtalan apró, elszórt tartományból állottak.
Ezek mindegyikével külön-külön kellett tárgyalni s az adót velük egyenként
megszavaztatni. Rámutattunk, hogy se a Német Birodalom, se az örökös
tartományok teljesen önként sohase szavazták volna meg a török segélyt –
legfeljebb egy évszázadban talán egy alkalommal különlegesen nagy veszély
idején –, hanem a segély megszavazása érdekében az uralkodónak egész
tekintélyével rájuk kellett hatnia, sőt legtöbbször ellenértéket is kellett
adnia, vagy legalább ígérnie. De a pénz megszavazása még így se ment olyan
könnyen és olyan magától értetődően, mint a mi naivjaink gondolják, mikor azt
hirdetik, hogy ezeket a pénzeket az osztrákok, a csehek és a németek
tulajdonképpen nem is nekünk, hanem önmaguknak fizették: csak a maguk bőrét
mentették vele.
Hiszen
láttuk, hogy még az egyébként olyan jólelkű és magyarbarát tiroliak is csak
addig fizették a török segélyt, amíg Ferdinánd közvetlen alattvalói voltak,
vagyis amíg féltek tőle (tőle féltek tehát, nem pedig a töröktől). Mihelyt
Ferdinánd halála után már nem Miksa, a magyar király, hanem testvére, Ferdinánd
(I. Ferdinánd ifjabb fia) lett a közvetlen uruk, mindjárt nem vállaltak
semmiféle állandó török segélyt. Láthatjuk tehát, hogy akkor már egyszerre nem
„féltették a saját bőrüket”.
Egyébként
is főhercegükkel szemben (s ha „főhercegük” egyúttal császár volt, vele szemben
is) olyan nagy urak voltak ezek az osztrák nemesek nemcsak Tirolban, hanem
Ausztriában vagy Stájerben is, hogy például a „Gültbuch”-ot [jövedelemkönyvet],
azt a könyvet, melyben kinek-kinek a jövedelme volt beírva (ennek két
százalékát kellett fizetniük a török segélyre), még csak megmutatni se voltak
hajlandók uruknak, például még I. Ferdinándnak a császárnak se. Fizettek, mert
muszáj volt, fizették a jövedelmük két százalékát, de annyit ők is megőriztek
régi „szabadságaikból”, hogy azt nem tűrték el, hogy a császár (illetve a
főherceg) ellenőrizhesse, hogy valóban annyi-e a jövedelmük, mint amennyi után
a két százalékot fizetik. Láttuk (s még bővebben is látni fogjuk), hogy a
magyar nemesek jobbágyai se annyi porta után fizették az adót, amennyi tényleg
volt, hanem mindig jóval kevesebb után. (Csak Mátyás király alatt fizettek,
kétszer, sőt négyszer annyi után, mint amennyi porta tényleg volt, vagy mint
amennyit ők kimutattak.)
De az
osztrák nemesek ezt a „szabadságukat” se tudták sokáig tartani, míg a mi
nemességünk egész 48-ig megtartotta. Mi egész 48-ig meg tudtuk tartani ezt a
„szabadságunkat”, hogy mi csak magunk között állapítottuk meg, mennyi az a
porta, ami után fizetni kell. Mikor ellenőrzésről volt szó, akkor is csak az
egyik nemesi megye ellenőrizte a másikat, tehát kéz kezet mosott, de nemcsak a
bécsi hatóságok, hanem még a király magyar bizalmi emberei se vehettek részt
ebben az ellenőrzésben. Csodálatos, hogy mi mégis olyan gyalázatosan
elnyomottaknak éreztük magunkat egész 48-ig. Az igazság az, hogy a magyar nemes
„szabadságainak” elnyomása csak 48-ban (tehát nem az udvar, hanem a „hazafias”
forradalom részéről) kezdődött meg. De hát ezen se csodálkozunk, ha eszünkbe
jut a közmondás, hogy a tolvaj szokott leghangosabban kiabálni tolvaj miatt és
rendőr után.
De a XVI.
és XVII. század első felében még az osztrák és a cseh nemesek is maguk vetették
ki magukra az adót, maguk is szedték be, sőt amit beszedtek, oda se adták
uralkodójuknak, nehogy másra költse (akkor még ezt is meg lehetett tenni, olyan
demokrácia volt), hanem ha várépítésre kérte tőlük a pénzt, akkor maguk vették
meg és szállították a helyszínre az anyagot és közvetlenül az ő kiküldötteik
fizették a számlákat és az ott alkalmazott munkásokat. Sőt ők is fogadták fel a
munkásokat s elsősorban természetesen a maguk tartománya lakosságának adtak
vele keresetet. Ha pedig a katonák zsoldjára volt szánva a hozzájárulásuk,
akkor ők maguk fogadták meg a zsoldosokat a maguk honfitársai köréből, hogy az
osztrák pénzből osztrákok éljenek, a csehekéből csehek. Ha pedig magyar végváriakról volt szó,
megkövetelték, hogy jelölje meg a császár, mely várak azok, melyek őrségéről
nekik kell gondoskodniuk s akkor majd ők maguk viszik oda a pénzt s közvetlenül
ők fizetik őket.
Aki egy
cseppet ismeri a való világot, az életet, annak ezek után már nem kell
magyarázni, miért kellett nekünk ilyen körülmények között elvesztenünk az
önrendelkezési jogunkat, és az azt is könnyen belátja, hogy mennyire nem
kellett külön Habsburg-gonoszság, annál kevésbé esküszegés a király részéről
ahhoz, hogy a mi ügyeinkben idegenek megkérdezésünk nélkül intézkedjenek.
Hogy aki
fizet, az intézkedik, s pénzével mindenki maga rendelkezik, olyan gazdasági
igazság, melyet már a nyolcéves gyermek is kénytelen tudomásul venni. Ő is
tudja, hogy az a két krajcár, melyet a keresztmamájától kapott, az övé, nem
pedig a szomszédék fiáé, sőt még apja is kérlelve
veszi el tőle, ha elveszi, s még így is csak azon a címen, hogy ő eteti és
ruházza.
Ilyen
körülmények között van-e hát természetesebb dolog annál, minthogy azok a várak,
melyeknek ágyúit és munícióját osztrák pénzen vették, őrségét osztrák pénzen
fizették s a várakkal együtt az az egész magyar vidék, melyeket ezek a várak
védtek, nemcsak osztrák befolyás, hanem osztrák rendelkezés alá is került,
tehát hogy nem mi mondtuk ki, hogy milyen nemzetiségű legénység szolgáljon ott
és kik legyenek a tisztjeik és milyen feltételek alatt szolgáljanak, hanem
azok, akik fizették őket, azaz idegenek.
De micsoda
logika s egyúttal milyen naivság is, ha mi ezért a Habsburgok koronázó esküjét
kérjük számon és elnyomást, szószegést, galádságot, magyargyűlöletet
emlegetünk, azaz olyan bűnöket, melyeket Habsburg-királyaink magyargyűlöletének
s egyéni rosszakaratának tulajdonítunk.
Láttuk,
hogy ha az osztrákokkal, csehekkel és birodalmi németekkel nem lett volna közös
az uralkodónk, ezeket a pénzeket sohase kaptuk volna meg, vagy legfeljebb a
törökvilág 150 esztendeje alatt (mely azonban ez esetben nem 150, hanem 300
évig tartott volna) csak egyszer-kétszer és sokkal kisebb összegben. Mindent
tehát egyedül annak köszönhetünk, hogy nem nemzeti királyunk volt és hogy ez
esetben a nemzet érdekei és az idegen pénzforrásokkal rendelkező idegen király
érdekei egybeestek, azonosak voltak a mi érdekeinkkel. Sokkal nagyobb kárunk
lett volna ugyanis ebből az idegen segélyből, tehát függetlenségünket és
önrendelkezési jogunkat sokkal jobban elvesztettük volna, ha az osztrák és cseh
rendekkel, akik nekünk 150 éven át a török ellen segélypénzeket adtak, nem lett
volna közös az uralkodónk.
Mivel
ugyanis az uralkodónk közös volt, mikor már abszolutizmus volt (például Lipót
alatt már az volt), már mindent a király intézett, de legalábbis elvileg a
király intézett mindent már a rendiség uralma alatt is, hiszen akkor is minden
az uralkodó nevében és tekintélye alapján történt. Így aztán, mivel Ferdinánd,
Miksa és Rudolf nemcsak császárok, cseh királyok és Ausztria főhercegei voltak,
hanem magyar királyok is és Magyarországon és a magyarországi végvárakban nem
mint császárok, cseh vagy osztrák uralkodók, hanem mint magyar királyok intézkedtek, a magyar függetlenség legalább
elméletben még így is megmaradt. Ellenben ha a mi végvárainkban az osztrák vagy
cseh rendek a maguk nevében intézkedtek volna, a magyar függetlenség még
nyíltan és formálisan is semmivé vált volna.
Magyarország
független ország mindaddig, amíg a magyar király intézkedik benne. Ha ez a
magyar király cseh és német király is egyúttal és magyarországi intézkedéseibe
német és cseh alattvalói is belefolynak, Magyarország függetlensége ugyan már
nem teljes, de legalább formailag így is, sőt többé-kevésbé még a gyakorlatban
is megvan. Ha azonban ezeknek a nálunk rendelkező és fizető idegeneknek még az
uralkodójuk is idegen ország uralkodója, s ennek ellenére mégis nálunk
intézkedik, akkor a mi függetlenségünknek már egészen befellegzett.
Tudatában
voltak ennek Habsburgjaink is és öntudatosan küzdöttek is az ő velünk közös
érdekeikért. Koronázó esküjük s így becsületességük is oka volt e küzdelemnek,
de a fő ok természetesen mégiscsak az volt, hogy önérdekük, uralkodói tekintélyük
követelte tőlük azt, hogy ne osztrák vagy cseh alattvalóik, hanem ők maguk
intézkedjenek Magyarországon. Uralkodói érdekük tehát e tekintetben egybeesett
a magyar érdekkel.
A rendiség
korában a rendek érdeke az uralkodó, az uralkodó érdeke a rendek befolyásának
háttérbe szorítása volt. A jelen esetben tehát Ferdinánd, Miksa és Rudolf
érdeke az volt, hogy ezek a magyar végváriakat fizető osztrákok és csehek minél
kevésbé rendelkezhessenek Magyarországon a pénzük címén. Látni fogjuk majd,
hogy mindhárom uralkodó alatt nemcsak Csehországban, hanem még Ausztriában és
Stájerországban is többségében protestáns volt a nemesség. Csak II. Ferdinánd
tudta megtörni őket, s ekkor eretnekségükkel együtt természetesen túl nagy
szabadságuk is megszűnt. Különösen összetört a nemesség ereje Csehországban,
ahol a protestantizmus megtörése nem békés eszközökkel történt, mint
Ausztriában és Stájerben, hanem egy kihívó, nyílt lázadás erőszakos letörése
után, fegyveres erővel.
Mindebből
nekünk, magyaroknak is igen nagy hasznunk volt (de sajátságos, hogy a magyar
történelmet még ma is úgy tanítják, mintha kárunk lett volna a cseh
protestantizmus, s vele a cseh nemesség bukásából), mert az idegen pénzzel járó
idegen rendelkezés – természetesen – továbbra is megmaradt, de legalább nem
jelentett nyílt és formális szolgaságot részünkre, mert minden intézkedés a magyar király nevében történt s így
legalább elvben nem ellenkezett a magyar függetlenséggel. Sőt az itt emiatt
jórészt idegenek által intézkedő király mindig esküt is tett a magyar
függetlenségre és az azt biztosító alkotmányra és a szükséghelyzetből eredő
sérelmeket időnként gyakorlatilag is orvosolta annyira, amennyire az adott
helyzetben lehetett.
Hogy mi
lett volna azonban akkor, ha nem így történt volna s az osztrák nemességnek
1600 körül uralkodójával vetekedő s azt árnyékhatalommá tevő ereje később is
megmaradt volna, azt sejthetjük a következő néhány példából.
A csehek,
mivel többek közt az érsekújvári
őrség fizetésének kötelezettségét kapták, a pénzt mindig személyesen vitték el
és osztották ki a várban. Ennek magától értetődő és elháríthatatlan
következménye természetesen az lett, hogy Érsekújvár vára és vele az egész
környék magyarságának sorsa a csehektől függött. Világos, hogy ezt maga a
király se akadályozhatta meg, ha már a pénzüket elfogadta, sőt kérte.
Mivel
azonban a hatalom elbizakodottá tesz és evés közben jön meg az étvágy, a cseh
rendek hamarosan azt is kezdték követelni, hogy az érsekújvári kapitány – az
egyik legtekintélyesebb magyarországi katonai parancsnok – állása
elfoglalásakor ne csak a királynak, hanem nekik, a cseh és morva rendeknek is köteles
legyen hűségesküt tenni.
Ezt I.
Ferdinándnak sikerült megakadályoznia, de csak azért, mert a schmalkaldeni
háború után, melyben a német protestánsok támogatására a cseh protestánsok is
felkeltek, de pórul jártak, Ferdinánd hatalma felettük megnövekedett.
Láthatjuk
az esetből először azt, hogy a politikában és a történelemben (mely a múltnak
politikája) mennyire minden az erőtől függ, tehát éppen ezen a címen a mi
függetlenségünk ez időben való megcsonkulása is mennyire természetes s
megmagyarázásra mennyire nincs szükség semmiféle „ősellenséges” fajra,
esküszegésre vagy „ármányra”, de láthatjuk egyúttal azt is, mennyire jobban és
ránk nézve sértőbben is megcsonkulhatott volna függetlenségünk, mint amennyire
a valóságban megcsonkult, mennyivel szégyenletesebb is lehetett volna számunkra
az idegen uralom, mint amennyire a valóságban volt, és hogy ez a még
szégyenletesebb állapot nem következett be, mennyire maguknak a Habsburgoknak
köszönjük s annak, hogy az ő uralkodói érdekeik nem az osztrák és a cseh befolyással,
hanem a mi érdekeinkkel egyeztek.
Hogy nem
nyíltan csehek s osztrákok rendelkeztek országunk fölött, királyunk esküje s
így becsülete is hozzájárul, de hogy függetlenségünk legalább egy időre s
legalább részben még így is elveszett, amiatt nem vádolhatjuk királyunkat
esküszegéssel. Arra ugyanis sohase
esküdött meg semmiféle király, és józan ésszel nem is esküdhetett meg, hogy
Magyarország függetlenségét akkor is megőrzi, ha csak német, osztrák vagy cseh
pénzen tudja oltalmazni ezt a függetlenséget. Ez ugyanis lehetetlen és
lehetetlenségre senki sincs kötelezve s arra esküt se tehet. A koronázási esküt
tehát nem lehetett így érteni, ha pedig mi mégis így értettük volna, akkor maga
az eskü lett volna érvénytelen, mert királyunktól olyan esküt követeltünk
volna, melynek megtartása lehetetlen.
Aki
annyira magától értetődőnek, mert egyszerű önérdeknek gondolja a számunkra oly
hosszú időn át folyósított osztrák és cseh segélyt, azt ugyancsak
kiábrándíthatjuk, ha megismertetjük vele a valóságot. A cseheket ugyanis még
akkor se lehetett a szokásosnál nagyobb áldozatra hangolni (láttuk, hogy amit
adtak, arra is csak azért voltak kaphatók, mert a balszerencse kissé letörte
szarvukat), mikor fenyegető volt a török veszély; mikor jött a riasztó és
komoly vészhír: Bécs ellen jön a török! Ekkor ugyanis a cseh nemesek fegyverbe
álltak és megszállták a magyar-morva határt, sőt legtöbbször nem is ezt, hanem
csak a cseh-morvát. Mikor aztán a háború – tőlük száz kilométerekre –
szerencsésen (vagy szerencsétlenül) lebonyolódott s a szultán hazavezette
seregét, ők is hazamentek. Így mentették „a saját bőrüket.” Megmutatták vele a
magyar álmodozóknak, mennyire másképp is lehetett azt menteni, mint ők
gondolják, és hogy ha a csehek és az osztrákok mindig csak a maguk bőrét
mentették volna, akkor ugyan ide hozzánk egy keserves osztrák, cseh vagy német
fitying se érkezett volna.
A cseh
rendek még azt is megtették, hogy mikor a császár a török segélyre pénzt kért
tőlünk, arra figyelmeztették, hogy a kincstárra szálló magyar birtokokat ne
idegenítse el, ne adományozza magyar híveinek, hanem fordítsa a török védelemre
s akkor majd lesz rá pénze (pedig láttuk, hogy tulajdonképpen azokat az
uradalmakat is a török elleni védelemre fordította, melyeket magyar híveinek
adományozott, mert ekkor már réges-régen nem volt szokás ingyen adományozni).
Mikor
pedig meghalt az esztergomi érsek, a protestáns cseh rendek még azt a szemtelen
tanácsot is merték adni a magyarok királyának (sajnos, nem mondhattuk volna
nekik, hogy mi közük hozzá, mert hiszen ha az ő pénzüket kértük magyar célokra, amikor közük is volt
hozzá), hogy ne nevezzen ki új érseket, hanem az érsekség jövedelmét fordítsa a
török elleni küzdelemre.
Hogy az a
birtok az Egyházé, hogy azt a mi őseink nem hadi célokra adták, hanem Krisztus
országának a magyarok közt való terjesztésére és megalapozására, és hogy éppen
akkor úgy is szinte kipusztult már a katolikus Egyház Magyarországról éppen
azért, mert az egyházi birtokokat mások birtokolták, azok jövedelmeit mások
élvezték s ezért nem voltak papnevelők, nem volt papi utánpótlás, az a cseheket
nem érdekelte. Vagy – mivel protestánsok voltak – talán éppen ezért adták ezt a
bölcs tanácsot. Ha a király hallgatott volna rájuk, ma Magyarország is épp úgy
95%-ában protestáns lenne, mint a Csehországgal szomszédos Szászország, hol már
nem a Habsburgok parancsoltak.
De
mindebből az is következik, hogy nemcsak mint katolikusok, hanem mint magyarok
is hálásak lehetünk ezeknek a Habsburgoknak. Hogy helyette eddig mégis
gyűlöletet kaptak, még a katolikus magyarok is csak magyarok voltak, de nem
katolikusok is egyúttal, hanem az is, hogy magyarnak is önállótlanok és ostobák
voltak, akiket tetszetős és a nemzeti hiúságnak hízelgő hírveréssel bárki az
orránál fogva vezethetett. Pedig ezek a nemzeti hiúságnak hízelgők tönkretették
és teszik a magyart (azonban ők maguk közben igen szépen megélnek, sőt sokszor
még hatalomhoz, haláluk után pedig még hírnévhez és dicsőséghez is jutnak).
A nemzeti
elfogultság és faji gyűlölet csak azt látja, hogy hazánk szabadsága ez időben
elveszett; függetlensége megcsonkult, idegenek intézkedtek ügyeiben és
sorsáról, s megbotránkozva kérdi, hogy lehetséges mindez, mikor királya
koronázásakor esküt tett alkotmányára, függetlenségére és régi szabadsága
épségben tartására?
Az
elfogultság nem hajlandó meglátni, miért történt mindez, mert hiszen ha azt
nézné, akkor egyszerre minden természetessé válna, nem lehetne az ő lángoló
hazafiságáról és fajszeretetéről tanúságot tenni, szónokolni, izgatni s vele
népszerűségben tetszelegni és érvényesülni, sőt hírt, nevet, dicsőséget
szerezni még az utókor előtt is.
Ez a
„hazafias” elfogultság azt se hajlandó meglátni, hogy függetlenségünk
elvesztése csak ideiglenes és csak részleges volt, pedig ha az okokat nézzük,
könnyen lehetett volna sokkal nagyobb fokú, sőt végleges is.
Ezek az
izgatásból élő „hazafiak” nem hajlandók tudomásul venni, hogy a magyar
függetlenséget nem a Habsburgok semmisítették meg, hanem azok a „hazafias”
magyarok, akik a Habsburgokat gyűlölték. Ezek pártoskodása és kettős
királyválasztása juttatott bennünket oda, ahová jutottunk. Ezek az álhazafiak
nem akarnak annak tudatára jönni, hogy az Árpádok Magyarországának párját
rikító, az egész földgömbön egyedülálló gyönyörű szép földrajzi egységét nem a
Habsburgok tették tönkre és csúfították el, hanem ismét csak a „hazafias”
pártoskodás és a Habsburg-gyűlölet.
De még
kevésbé hajlandók tudomásul venni azt és magyar szívvel örvendezni annak, hogy
ugyanezt a szép, kerek és egységes „régi Magyarországot”, mely a magyarok
ostoba „hazaszeretete” miatt 150 évre elveszett, ugyanezek a Habsburgok
szerezték nekünk vissza, mégpedig nem
magyar fegyverrel és nem magyar
pénzzel szerezték nekünk vissza és ezt az adott helyzetben csak azért tudták
megtenni, mert „idegenek” voltak, nem pedig csak „nemzeti” királyok.
Nem, ők
erről nem tudnak. És ha mégis észre kell venniük, mert észre térítjük őket és
az igazságot szemük elé tárjuk, akkor nem annak örülnek, hogy a felszabadítás
megtörtént – s amit a török világban még senki se hitt volna, még Zrínyi se –,
a régi, az igazi Magyarország újra valósággá lett, hanem csak amiatt
keseregnek, azaz dehogy: dühöngnek és átkoznak, hogy az ország egyes olyan
részeit, melyeket az idegen pénz és idegen fegyver, majdnem nélkülünk, sőt
egyenesen ellenünkre szerzett újra vissza. Mert hiszen mi, legalábbis
„hazafias”, tehát Habsburg-gyűlölő részünk még akkor is az ellenség, a török
oldalán volt, nemcsak érzelmileg, hanem még fegyverrel is (Apafi, Thököly):
ezek a szerencsés „idegenek” nem bocsátották azonnal teljesen önkényes
rendelkezésünkre (hogy a legközelebb adandó alkalommal, mint addigra már
hétszer megtettük, most már egyre nagyobb és erősebb Magyarország támadhassa
őket hátba, mihelyt bajba kerülnek), hanem – hallatlan galádság és a koronázó
eskü botrányos megszegése! – eleinte holmi rövid alkotmány-felfüggesztésekkel
még éreztetni is merték velünk hűtlenségünket és törökpártiságunkat és később
is csak fokozatosan bocsátották rendelkezésünk alá azt a Határőrvidéket,
Bácskát, Bánságot, Erdélyt, melyet ők nélkülünk, sőt ellenünkre foglaltak
vissza számunkra a töröktől.
Mindezeket
a területeket szerintük azonnal és feltétel nélkül kellett volna rendelkezésére
bocsátani azoknak a Habsburg-gyűlölőknek, akik visszaszerzésükért mit se
tettek, sőt ellene dolgoztak.
Mivel
pedig ezek az idegen pénzzel és fegyverrel visszafoglalt területek ma már régen az országhoz vannak csatolva
(Erdély már száz éve, a Bácska s a Bánság kétszáz éve) s így ezt sérelmezni már
rég nem lehet, mivel a Habsburgot csak gyűlölni lehet, most is van panaszunk és
sérelmünk, s most már az – s ez szerintünk szintén a koronázó eskü megszegését
is jelenti –, hogy miért nem nekünk foglalták vissza a Habsburgok Dalmáciát,
Galíciát, Bukovinát, Boszniát és Hercegovinát is? Miért Ausztriához csatolták
ezeket a tartományokat, mikor történelmi jogon minket illetnének, mert voltak
idők, mikor hozzánk tartoztak, de Ausztriához soha?
Azért –
feleljük –, mert történelmi jogon ugyan minket illettek volna, de az erő, a
valóság jogán nem, pedig a jelen és a valóság és az erő dönt, nem pedig a
múltak emlékei. Ezeket a tartományokat a Habsburg-nagyhatalom hódította vissza,
annak pedig akkor, mikor ezek a hódítások történtek, Magyarországi katonai,
főképp pedig gazdasági erőben még csak legfeljebb 10-15% százalékát jelentette.
De éppen e
tartományok megszerzéséhez talán még ilyen arányban se járultunk hozzá. Látni
fogjuk, hogy például Mária Terézia hétéves háborújának egyenesen nevetségesen
kis hányadát (2%-át) fedezte Magyarország. Pedig úgy tudjuk – hazafiaink
átkozódnak is akkori „bolond” lelkesedésünk miatt –, hogy hazánk éppen ekkor
tett ki legjobban magáért az összmonarchia védelmében s ekkor már nem is volt
csonka ország.
De hát
akinek nincs, az nem adhat, nekünk pedig akkor még nem volt. De nem is nagyon
erőltettük meg magunkat. Láttuk a nemesi adómentesség körömszakadtáig való
sikeres védelmezését még akkor is, mikor már az osztrák nemesség régen
lemondott, mert kénytelen volt lemondani erről a kiváltságáról. Lám, mivel
akkor, mikor Boszniát okkupáltuk [megszálltuk], 35%-át fedeztük már a monarchia
közös költségeinek, noha az osztrák még akkor is kétszeresét fizette annak,
amit mi fizettünk, Bosznia és Hercegovina
ekkor már nem lett Ausztriáé, hanem egyenlőre épp úgy lett a mienk, mint az
övék. Nem Ausztriáé, hanem az Osztrák-Magyar Monarchiáé lett, melyben épp úgy
parancsoltunk mi, mint Ausztria.
Lett volna
valósággá az a lehetőség, melyet fentebb vázoltunk, állt volna csak az egész
magyarság a Habsburgok (I. Ferdinánd) mellé s lett volna ennek következtében a
török elleni védővonal az ország déli határán s maradt volna meg épségben az
egész Magyarország, kapott volna csak a Habsburg-ház a mi képünkben a tényleges
és évente másfél millió forintjába kerülő országcsonk helyett egy igazi
Magyarországot, mely családja összes koronáinak gyöngye és családi hatalmának
alapja lehetett volna, akkor majd nem lett volna így.
Akkor
inkább mi rendelkeztünk volna Ausztriában, Csehországban, néha talán még
Németországban is, nem pedig megfordítva. Akkor nem mi szorultunk volna rá a
mások ellenszolgáltatás nélküli segítségére s nem nekünk kellett volna miatta
tűrnünk, hogy itt ugyanezek a mások rendelkezzenek, s mivel akkor a történelmi
joghoz az erő és a jelen joga is
hozzájárult volna, majd nem Ausztriáé lett volna se Dalmácia, se Galícia, se
Bukovina.
Hogy
mindez nem így történt, annak bizonyára nem a Habsburgok az okai. De azt már
kevesebb joggal mondhatjuk, hogy azoknak a magyaroknak elődei se okai, akik
eljátszották a jelent. Ha ők nem „szerették” volna oly bután ezt a hazát, akkor
ma a mi, ez esetben a 150 éves törökvilág pusztításaitól legalább nagy részben
megkímélt hazánk épp úgy 40 millió lakót számlálna, mint a nála kisebb, de
szerencsésebb Anglia vagy Olaszország, s a 40 milliónak se fele lenne csak
magyar, mint a 20 milliós Magyarországnak, hanem legalább 35 millió.
De azok
után az ostobaságok és bűnök után, melyeket a múltban mi műveltünk, még az is
valóságos csoda, hogy nem Dalmácia vagy Galícia, hanem Temesvár, Titel, Orsova
meg Erdély újra a mienk lett. Dalmáciával és Galíciával kapcsolatban mi
legfeljebb bűnbánatot tarthatunk, mert azt juttatják eszünkbe, milyen nagyok
voltunk valaha és milyen kicsik vagyunk jelenleg, s ha vádról lehet szó,
legfeljebb önmagunk ellen emelhetjük.
Hiszen még
Titel, Orsova, Temesvár és Erdély is csak azért lett újra a mienk, mert idegen volt a királyunk s ezért idegen pénze és idegen csapatai is
voltak. Még Fiumét is ők adták nekünk (mert azelőtt sohase volt a mienk), sőt
visszaszerezték még azokat a szepesi városokat is, melyeket már Zsigmond
zálogosított el s melyeket még Hollós Mátyás se tudott (koronázó esküje ellenére
se) visszaszerezni.
A
Habsburgok voltak azok is, akik visszaadták nekünk azokat a nyugati határ
mentén fekvő Dunántúli várakat is, melyeket – szintén koronázó esküje ellenére
– még Hollós Mátyás is osztrák kézen hagyott. Nem vettek el ezek a Habsburgok
tőlünk 400 éves hosszú „elnyomásuk” alatt soha (még ideiglenesen se) egyetlen
egy falut se, még akkor se, ha az a falu – százszámra vannak ilyenek – az
osztrák határon feküdt és épp úgy német
ajkú volt, mint a határon túliak.
De még
ennél is csodálatosabb, hogy ezek a lángolóan hazafias magyarok még azt se
veszik észre, hogy az az ország, melyet nekünk a Habsburgok 400 éven át a szó
legszorosabb értelmében az utolsó faluig megtartottak, sőt vissza is szereztek
még olyan részeiben is, melyek már a mohácsi vész előtt se voltak a miénk (a
tengerpart, a szepesi városok, Fraknó stb.), csak addig maradt a miénk, amíg megvolt az „idegen” királyunk Bécsben.
Abban a pillanatban, mikor ennek az „idegen” királynak a hatalma összeomlott,
összeomlott vele együtt az a szép Magyarország is, melyet mi a mohácsi vész
után eljátszottunk, és amelyet Bécs szerzett nekünk vissza. De ekkor már
nemcsak Titel, Orsova, Temesvár és a Tengerpart vesztett el, hanem még Dévény,
Pozsony, Kassa és Erdély is.
Nem
véletlen ez, hanem annak bizonyítéka, hogy az országot egyedül csak a Habsburg
nagyhatalom ereje tartotta össze és védte meg, melyet mi annyira gyűlöltünk s
melynek csak a hátrányait láttuk. Amint megszűnt az idegen király idegen
hatalma és a magunk erejére voltunk egyedül utalva, egyszerre összeomlott vele
együtt az az ország is, melynek lakóit addig mindig csak arra tanították, hogy
a hazát úgy kell szeretni, hogy gyűlöljük az „idegent”, az „elnyomót” (azaz a
saját királyunkat), de nem arra, hogy hűek legyünk hozzá és áldozzunk érte.
Az első
világháborút követő békekonferencián, mikor már Habsburgok nem voltak, nem volt
már egyetlen pártfogónk. S talán a második világháború után volt? Ki szólt csak
egy szót is értünk? A Szovjetunió, melynek lábaihoz vetettük magunkat, még a mi
Rákosi Mátyásunknak se engedte meg, hogy szót emeljen legalább a csak pár éve
visszakerült s egyébként is magyarlakta országrészek érdekében (bár annak sincs
semmi nyoma, hogy legalább akart szót emelni). De nem is csoda, hiszen még ez a
Mátyás se volt a mienk. Ezt is a szovjet ültette a nyakunkra megkérdezésünk
nélkül s még külsőleg, hivatalosan is szovjet állampolgár volt. Ilyen árva lett
a magyar, mikor már nem volt „idegen” királya! Mikor Habsburg már nem volt,
akadt-e olyan nyugati nagyhatalom, mely szót emelt volna mellettünk a szovjet
és Rákosi Mátyás ellenében?
Miért
idegen zsoldosokat és hadiszereket
alkalmaztak itt a Habsburgok?
A
törökvilág idején egyik legnagyobb sérelmünknek az idegen zsoldosok
alkalmazását szoktuk tartani. Itt is hamis már a vád is, mert a Habsburgok nem
idegen zsoldosokat tartottak, hanem azokat is tartottak. Láttuk, hogy ez
természetes következménye volt az idegen pénznek, s ezért a király, ha akarta
volna, akkor se tudta volna megakadályozni. De nem is akarhatta, hiszen újra
meg újra látnia kellett, hogy fizetett magyar katonáinak nagy része protestáns
volt és azonnal a felkelők táborát gyarapította, mihelyt alkalma volt hozzá.
Igaz, hogy
a XVI. század folyamán felkelése még nem volt, de Mohács óta már akkor is
mindig volt „nemzeti” király, illetve Erdély, s láttuk, hogy oda átállni már
Bocskai előtt is divat volt és hazafiságszámba ment. A királynak tehát nem
lehetett érdeke, hogy fizetett katonái az országban magyarok legyenek, s hogy
nem volt érdeke, annak megint csak nem ő, hanem mi voltunk az okai. Ki látott
ugyanis olyan bolond királyt, aki zsoldosaiul készakarva olyanokat keres,
akikről előre tudja, hogy mihelyt „hazafias” szólamokat pufogtatnak előttük,
azonnal ellenségei mellé szegődnek?
De ha a
magyar fizetett katonák épp oly megbízhatók lettek volna a király számára, mint
az idegenek: ha szerette is volna őket épp úgy, sőt talán még jobban, mint az
idegeneket, akkor se alkalmazhatta volna kizárólag csak őket olyan okok miatt,
melyek tőle függetlenek voltak.
Abban az
időben a zsoldosrendszer miatt a katonáskodás a férfiak részére kenyérkereset
volt, s mind az osztrák vagy a cseh, mind a német rendek – ha ugyan nem maguk
személyesen fogadták meg őket – kikötötték, hogy osztrák vagy német embereknek
adjanak kenyeret, azaz német zsoldosokat fogadjanak. Nem csak ez volt az oka idegen zsoldosok fogadásának magyar végvárakba
is, de ez is.
Hiszen még
az a kívánság is elhangzott német birodalmi részről, hogy telepítsenek a
végvárak környékére németeket, a felszabadított déli országrészeket pedig adják
a német lovagrendnek, sőt hogy a felszabadított területeket egyenesen csatolják
a Német Birodalomhoz.
Még ezek a
kívánságok is természetes velejárói voltak annak a ránk nézve szomorú
valóságnak, hogy az ország védelmét idegen pénzen intézték s később
felszabadítását is idegen pénzzel és fegyverrel valósították meg. Ebből a
tényből természetszerűen következik, hogy a felszabadított területekkel mi
történjék, az is egyedül azoktól az idegenektől függött, akik a felszabadítást
intézték. Akinél van a pénz és a vele járó hatalom, fegyver és erő,
természetes, hogy az parancsol.
Nekünk tehát
nem azon kellene csodálkoznunk, sőt azon botránkoznunk, hogy annak, hogy nagy
részben idegen erő és fegyver védte és szabadította fel hazánkat, ránk nézve
hátránya is volt, hanem azon, hogy csak
ennyi hátránya volt. Komoly embernek nem kell magyaráznunk, hogy nem csak
úgy magától volt a dolognak csak ennyi hátránya, hanem ezt a Habsburgok magyar
királyi öntudatának, főképpen pedig koronázó esküjének köszönjük.
Ennek
köszönhetjük, hogy az érsekújvári és más magyar őrségeknek a cseheknek
felesküvéséből, Magyarország déli része védelmének a német lovagrendnek való
átadásából és a visszahódított területeknek a Német Birodalomba való
bekebelezéséből nem lett semmi, erre vonatkozólag még komoly kísérletek se
történtek s a visszahódított területek mind a mieink lettek, de legnagyobb
részük azonnal, a határon fekvő Bácska és Bánság 150 év múlva, sőt 250 év múlva
még Erdély is elvesztette különország jellegét.
Erdélyt
külön országgá a mi „hazafiaink” tették egyébként is, nem a Habsburgok, s mikor
már a Habsburgok kezébe került, akkor is magyar, sőt protestáns igazgatás alatt
állt. Azok a hátrányok, melyek az idegen védelem és idegen felszabadításból
következtek, maguktól értetődők voltak, de azok a sokkal nagyobb hátrányok,
melyek ugyanebből következtek volna, de mégse következtek, már éppen nem voltak
maguktól értetődők. Az előbbiek nem a Habsburgok bűnéből, az utóbbiak azonban
valóban a Habsburgok érdeméből.
Sok a
panasz magyar részről az idegen tisztek és vezérek miatt is, akik mikor
idejöttek, még soha törököt nem láttak, természetét, harcmodorát nem ismerték.
Nem csoda tehát, hogy 70-80.000 főnyi, nagyszerűen felszerelt seregeik ellenére
is egész Európa gúnykacaja között eredménytelenül fejezték be hadjárataikat. Ha
ezeket a seregeket a törököket, a török harcmodort és a terepet ismerő magyar
vezérökre bízták volna, egész más lett volna az eredmény.
Mindebben
sok igazság is van, feleljük, de az is igaz, hogy azok a másik vezérek, akik
innen a törököt végleg kiverték és tehetségükkel és világraszóló sikereikkel
Európa bámulatát vonták magukra, mint Montecuccoli, Lotaringiai Károly, Miksa
Emánuel, Bádeni Lajos, főként pedig Savoyai Jenő, szintén idegenek voltak. Az
idegen helyett magyar vezér alkalmazása kétségtelenül előnyökkel is járt volna,
mert a törökkel szemben valóban inkább a magyar jellemnek megfelelő bátor,
támadó, mint ma mondják: rámenős harcmodor lett volna a megfelelő, a nyugati
haditaktikával szemben.
Másrészről
azonban azt se szabad elfelednünk, hogy e magyar harcmodorhoz magyar sereg is
kellett volna, olyan, melynek tekintélyes része könnyű lovasságból, huszárból
állt. Viszont csak huszárokkal, vagy elsősorban huszárokkal már akkor se
lehetett százezres seregeket megverni és egész hadjáratokat eldönteni. Ehhez
már akkor is gyalogság kellett és a nehéz lovasság is nélkülözhetetlen volt.
Ezek vezetéséhez pedig a magyar vezérek nem értettek. Emiatt a külföldi vezérek
le is nézték őket s éppen nem tartották őket olyan értékeknek, mint mi tartjuk.
Nagy
seregek vezetéséhez – valóban – elsősorban nem is vakmerőség és gyorsaság kell,
hanem magasabb hadi tudomány, bölcs megfontoltság, okos számítás, áttekintő
képesség, nagy szellemi munkabírás és emlékezőtehetség is s – de csak ezek után
– személyes bátorság és bizonyos szónoki készség is.
Akár az az
oka, hogy ezek a személyes tulajdonságok fajunkból hiányzanak (nem valószínű,
mert hiszen egyszerre ennyi kellék egy emberben egyébként is csak kivételesen
található, lángelmék pedig épp úgy lehetnek és vannak az egyik fajban is, mint
a másikban), akár az, hogy már Mohács óta sohase lévén önállók, sohase volt
külön független magyar hadsereg, és ezért magyar embernek nem is nyílt alkalma
arra, hogy egész nagy hadseregek felett parancsnokoljon s így lehetősége se
volt arra, hogy e tekintetben gyakorlatot szerezzen s kiképezze magát: azt,
mint tényt kell megállapítanunk, hogy nagy hadseregek közti ütközetek
vezetéséhez már négyszáz éve sohase volt tehetsége vagy szerencséje a
magyarnak.
Látni
fogjuk, hogy a kuruc-labanc világban is, 48-ban is a nagy, a döntő ütközeteket
mindig elvesztettük, s ez így volt még olyan esetekben is, mikor számbeli
fölényben voltunk s mikor a helyzet és a terep is minket szolgálhatott volna,
ha lett volna tehetséges hadvezér, aki a lehetőségeket javunkra tudta volna
felhasználni.
Látni
fogjuk, hogy e megállapítás alól még Görgey se kivétel. Róla is csak azt
mondhatjuk, hogy nem volt tehetségtelen vezér, de éppen nem azt, hogy mindig
győzött vagy számban kétszeres osztrák sereget is meg tudott verni. Meg se mert
ütközni az ellenséggel, ha az nagyobb számú volt, mint az ő serege. Görgey
sokkal inkább óvatosságának köszönheti (egyébként is meglehetősen mérsékelt)
sikereit, mint hadvezéri lángelméjének.
De akár
tehetségesek és képzettek voltak a törökvilág magyar vezérei, akár nem,
semmiképpen se sorolhatjuk a Habsburgok „bűnei” közé, hogy nem őket tették az
időnként országunkba hozott nagy nyugati seregek parancsnokaivá. Mivel ezt a
kérdést még később is tárgyalni fogjuk, most egyelőre csak arra mutatunk rá,
hogy ezt az az idegen pénz és az az idegen erő tette egyenesen lehetetlenné,
mely ezeket a seregeket összehozta és fenntartotta.
Még
gondolatnak is képtelenség, hogy azok a gőgös, büszke németek, akik, mikor a
törökvilágban hozzánk érkeztek, körülbelül olyanformán érezték magukat itt,
mint a mi hadifoglyaink Oroszországban, magyar fővezér alatt szolgálni
hajlandók lettek volna. Se szeri, se száma nincs azoknak a történelmi
okmányoknak, melyek visszatükrözik, milyen lekicsinyléssel néztek itt le ránk,
szokásainkra, ételeinkre, ruhaviseletünkre, alacsony életszínvonalunkra és
elmaradottságunkra a harcolni itt járt, tetőtől talpig páncélba öltözött
németek. Lehetett-e józan ésszel még csak elképzelni is, hogy ezek a gőgös
lovagok majd eltűrik, hogy a magyar parancsol, ők meg majd engedelmeskednek, a
magyar lesz az úr, ők meg a szolgák abban a seregben, melyet ők állítottak ki
abból a – mint ők mondták – résztvevő (mitleidige) szeretetből, melyet a mi
elesettségünk és nyomorunk iránt éreztek?
A törökök
ellen küzdeni abban az időben nemcsak nálunk, hanem a keresztény (tehát
nyugati) külföldön is dicsőség volt. Aki e küzdelemben sikert aratva kitűnt,
annak nevétől egész Európa hangos volt. Költők énekelték meg és a nép dalolta
tetteiket. A német és más külföldi előkelőségek dicsőséget aratni jöttek hozzánk a keresztény seregekben. Világos,
hogy nem úgy akartak dicsőséget szerezni, hogy ők lesznek majd a közlegények, a
magyarok pedig a hadvezérek, mert így híressé lenni s dicsőséget aratni nem
lehet, illetve csak a magyaroknak, de nem nekik lehetett volna.
Láttuk,
hogy hízelegni, kedveskedni, sőt ígérgetni s adni is kellett egyet s mást
azoknak a választó- és nem választó német fejedelmeknek, akik harcolni ide
jöttek, s akik, mivel – természetesen – vezérnek jöttek, megfelelő számú
csapatot is hoztak magukkal. Egyik-másik nagyobb fejűt pedig közülük fővezérré
kellett tenni, hogy nagyobb kedve legyen hadba szállni s jobban kitegyen
magáért mind csapatai számát, mind felszerelését illetően.
Nagyon
tévedne tehát, aki azt gondolná, hogy tisztán csak a császártól, tehát a mi
királyunktól függött, kit állítsanak a sereg élére. De akkor is tévednénk, ha
azt gondolnánk, hogy herceget, fejedelmet semmiképpen se lett volna szabad
fővezérré tenni, mert az szükségképpen tökkelütött. Igaz, hogy a
legtehetetlenebbek: Brandenburgi Joachim, Pfalzi Frigyes, Szász Móric, Erős
Ágost szász választó, később lengyel király, mind fejedelmek voltak, de akik a
világ legnagyobb hadi sikereit vívták ki nálunk, mint Savoyai Jenő, Lotaringiai
Károly, Bádeni Lajos, Miksa Emanuel, szintén mind fejedelmi családból
származtak, sőt Savoyai Jenőt kivéve mind nemcsak származásukra nézve, hanem a
valóságban is fejedelmek voltak.
Hogy
mennyire nem írható a Habsburgok terhére se Brandenburgi Joachim, se Szász
Móric, se Pfalzi Frigyes tökkelütöttsége, még a legelfogultabb Habsburg-gyűlölő
is bizonyára belátja, ha felhívjuk a figyelmét arra, hogy mindhárman, sőt Erős
Ágost, a későbbi lengyel király is, protestánsok voltak, Erős Ágost is akkor,
mikor még nálunk tehetségtelenkedett. Habsburgok protestánsokat pedig bizonyára
nem tettek önként seregeik vezérévé,
ha csak rendkívüli tehetségét már be nem bizonyította.
Egyébként
rámutattunk már, hogy a császár közvetlenül nem rendelkezett a birodalom
erőivel, hanem csak közvetve akkor, ha az egyes fejedelmeket és városokat
sikerült megnyernie. Egyébként is a császárok Németországban ezer oldalról
kötve voltak, s a birodalomban nagy erőt és befolyást jelentő protestáns száz
és pfalzi választót és Brandenburgot (mely hamarosan szintén
választófejedelemség lett) előzékenységekkel tudták csak a maguk számára
megnyerni. (Még a lányát is csak a bajor választóhoz adhatta a Habsburg-császár
– Miksa Emánuelhez hozzá is adta –, mert a többiek mind protestánsok voltak: a
szász is, a pfalzi is és a brandenburgi is.)
Ha
valamelyik választó dicsőségre vágyott s nagyra törő tervei voltak, nem is
lehetett megsérteni azzal, hogy nem neki ajánlják fel a vezérséget. (Ha aztán
többen is voltak, akik tehetséget éreztek magukban, vagy legalábbis dicsőségre
vágytak, képzelhetjük a szegény császár helyzetét, aki azzal, hogy az egyiket
megnyerte magának, a másikat ugyanakkor ellenségévé tette.)
Ugyanitt
rá kell azonban mutatnunk arra is, hogy azok a kudarcok, melyek a törökvilág
idején hazánkban a császári seregeket nemegyszer érték, nem mindig és nem
teljesen a vezér tökkelütöttségéből adódtak, hanem igen sokszor a szerencse
hiányából és a viszonyok kedvezőtlenségéből is.
Kifejtettük
már, hogy ezek a „csúfos kudarcba” fúlt hadjáratok is elérték céljukat:
Megmutatták a töröknek, hogy Magyarországon túl nem mehet, s a nyugatnak van
annyi ereje, hogy további terjeszkedését meg tudja akadályozni. Látni fogjuk
azonban, hogy ugyanezzel a sereggel a törököt Magyarország belsejében, sőt déli
határán is felkeresni már egyenesen végzetes hiba lett volna, mert a sereg se
az ehhez szükséges élelmiszerkészlettel, se egészségügyi berendezéssel nem
rendelkezett. A fényes és hatalmas német seregek elsősorban azért nem jöttek be
az országba Ferdinánd kedvéért Buda visszafoglalására és ezért nem jöttek le
Szigetvárhoz Zrínyi felmentésére. Ez részükről nemcsak kényelem és a komoly
segíteni akarás hiánya volt, hanem a józan okosság követelménye is.
Azok a
nálunk, sőt akkoriban egész Európában tökkelütöttnek tartott protestáns vezérek
éppen nem voltak olyan tökkelütöttek, mint kudarcuk után gondoljuk. Szász Móric
például otthon ugyancsak megmutatta, mennyire nem tökkelütött, hiszen a
világtörténelem egyik legagyafúrtabb (és legjellemtelenebb) szereplői közé
tartozik. Láttuk, hogy ő egymaga mentette meg az egész német protestantizmust.
Igaz, hogy nem annyira eszével, mint jellemtelenségével, de a jellemtelenséghez
is ész kell, hogy világra szóló sikert arasson. Láttuk, hogy Brandenburgi
Joachim se úgy szerepel Németország történetében, mint a tehetségtelenség
díszpéldánya. Neki is megvolt a magához való esze, ha ez az ész nem is volt
világraszóló.
De a
szerencse is sokat tesz. Vannak emberek, akiknek minden sikerül, és vannak,
akiknek semmi. Potioreket, az első világháború szerbiai harcterének hadvezérét
úgy emlegették nálunk, mint a tehetségtelenség iskolapéldáját. Így ismerte még
az utcagyerek is a nevét. A katonai szakértők azonban (például Julier is) azt
állapítják meg róla, hogy az egész monarchia egyik legtehetségesebb és
legnagyobb tekintélyű katonája volt s ezért példátlan kudarcát szinte
megmagyarázhatatlannak tartják.
Összeesküdtek
ellene a rossz utak, az időjárás és minden, egyesek szerint nagy lelki gátlásai
is lehettek, újabban pedig, mint tényt állapítják meg, hogy egy lassan fejlődő
agybaj jelei mutatkoztak már akkor rajta. Potiorek még férfikora erejében
Juliernek tehetségéért bámult tanára volt, azt pedig nem kívánhatjuk meg
embertől (értem az uralkodót), hogy még azt is eltalálja, hogy öregkorában ki
kap majd agybajt és ki nem. Savoyai Jenő, Radeczky és a mi hadiurunk egész
addig, míg a halál végleg le nem zárta szemüket, megtartották lángelméjüket s
még életük utolsó éveiben is ugyanazok a lángeszű, tetterős és mindig sikeres
hadvezérek voltak, mint férfikorukban.
Nagy bajt
okozott aztán a Habsburgoknak az itt alkalmazott idegen vezérekkel kapcsolatban
a nádor katonai hatásköre is. A magyar
törvények szerint, ha nem maga a király állt a sereg élére, a magyar
hadseregnek a nádor volt parancsnoka. Mikor tehát a külföldi pénzen és
külföldiekből felállított hadsereg az ország területére lépett, a külföldi
vezérnek át kellett volna adnia a parancsnokságot a nádornak, vagy legalábbis a
közben hozzájuk csatlakozó magyar seregnek a külföldi vezér nem parancsolhatott
volna, hanem a nádorral csak mint vele egyenrangú vezérrel tárgyalhatott és
működhetett volna.
Világos,
hogy ez a rendszer eleve szinte lehetetlenné tett volna minden nagyobb katonai
sikert, a tehetséges idegen hadvezért megbénította volna lángelméje
érvényesítésében. Minden katonaember egyébként is dölyfös, ha pedig a vezér
valamely német szuverén [uralkodó] volt (igen gyakran az volt), akkor az
bántotta (joggal) az önérzetét, hogy egy alattvaló (a nádor az volt),
egyenrangú társa legyen. Ha viszont lángelme volt a vezér, akkor pedig a
tehetség gőgje (mely még nagyobb, mint az uralkodóké) nem engedte meg neki,
hogy a tehetségtelenséget vagy a középszerűséget magával egyenrangúnak ismerje
el. Vegyük most még mindehhez hozzá, hogy a nádor egyúttal azok képviselője
volt, akik iránti részvétből ezek a
németek idejöttek és költekeztek.
Mikor a
nádor legfőbb fővezéri hatalmát illetően ezt a magyar törvényt hozták,
természetesen nem külföldi, hanem hazai seregre gondoltak, mert akkor még eszük
ágába se jutott, hogy lesz majd idő, mikor részvétből jönnek majd hozzánk
idegen seregek, hogy a maguk költségén bennünket védjenek és felszabadítsanak.
A nádori főparancsnokság lehetséges és megfelelő lett volna egy hatalmas
Magyarország esetében, mikor a külföldiek csak segédcsapatok lettek volna, mert
az erős magyar állam kellő biztosíték lett volna arra, hogy azt, amit a másik
állam nekünk segítségben adott, hamarosan vissza is kapja tőlünk (vagy talán
meg is kapta már s a segély csak egy régi szolgálat visszafizetése lett volna).
Ez ugyanis a hadvezéri tehetség gúzsbakötése lett volna, amit csak tucatemberek
szoktak elfogadni, nem lángelmék.
Láttuk és
még látni fogjuk, hogy ez a nádori vezérség is egyik oka volt annak, amiért
Habsburg királyaink annyira húzódoztak a nádorkinevezéstől. Ha ugyanis a nádori
méltóság a hadjárat idején nem volt betöltve, akkor ilyen nehézségek nem
adódtak. Mivel ennek ellenére a Habsburgok alatt is a legtöbbször volt nádor,
ebből is láthatjuk, mennyire nem voltunk elnyomva, de egyúttal azt is, hogy ha
királyaink időként nem tartották meg mindenben az alkotmány betűjét, az nem
egyszerű könnyelműségből, annál kevésbé rosszakaratból történt, hanem
közérdekből, tehát megokoltan és jogosan. (Ezen a közérdeken nem is kell éppen
az összmonarchia érdekét érteni, hanem egész nyugodtan magyar érdeket is
érthetünk rajta.) Láthatjuk az esetből egyúttal azt is, hogy a nádori méltóság
be nem töltése nemcsak alkotmánysértés, hanem alkotmánytisztelet is lehet. Ha
ugyanis a király választat nádort, de hatáskörét nem tartja tiszteletben,
nagyobb alkotmánysértés, mint ha engedi, hogy legyen nádor, de az egész
méltóságot lassacskán egyszerű címmé süllyeszti (mint más, ravaszabb uralkodók
csinálták volna a Habsburgok helyében).
Mindezek
ellenére – ki gondolná a sok törvénytiprás, alkotmánysértés, alkotmányszeg és
elnyomás emlegetése közepette? – azok a gőgös német, illetve külföldi
hadvezérek, akik a törökvilág idején hazánk területén működtek, a császár
kívánságára feltűnően tiszteletben tartották a nádor magyar főkapitányi
hatáskörét. Látni fogjuk, hogy még Montecuccoli, Lotaringiai Károly (aki a
császár unokatestvére és veje volt), sőt a gőgjében szinte megpukkadó
Wallenstein mellett is, aki a végén már a császár uraságát se akarta tűrni maga
felett, mindig megvolt a magyar nádornak mellé, nem pedig alárendelt, tehát az
idegen vezértől tulajdonképpen független katonai hatalma: Montecuccoli mellett
Wesselényi Ferencé, Wallenstein mellett Eszterházy Miklósé, Lotaringiai Károly
mellett Eszterházy Pálé. Mikor seregeik hazánk területén működtek, egyikükkel
se mint alantas levelezett a mi nádorunk s vele és magyar csapataival az idegen
vezér csak felkérés és előzetes hozzájárulás után intézkedhetett, s a nádornak
a hadműveletek folyására (például fegyverszünet kötésére és feltételeinek
megállapítására) is a megfelelő befolyása volt.
Mindezt
csak úgy lehetett megérteni, hogy a király, mielőtt ez idegen vezéreket
Magyarországra küldte, megmagyarázta nekik a magyar törvényt, s azt, hogy azt
még neki is meg kell tartania, s ezért a lelkükre kötötte, hogy ők is tartsák
meg. Minket ennek láttára csak önérzet és jóleső érzés tölthet el. Azt kívánni
azonban, hogy egy seregnek, mely nagyrészt a magyaroknál magukat műveltebbnek
tartó külföldiekből állt, a vezére magyar legyen csak azért, mert ez az idegen
sereg nemcsak a vérét áldozza Magyarország védelmében s később
felszabadításában, hanem még a hozzá szükséges pénzt is ő hozza, már túl van a
politikai józanság határain.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése