I. Ferdinánd, Miksa, és Rudolf uralkodása



Miért éheztek a végváriak
és a nálunk harcoló zsoldosok?


Egy fővárosi középiskolai történettanár, aki kiugrott pap volt, de azért (vagy talán éppen azért) igen „hazafias” volt, arra az érvre, hogy hazánk függetlenségének és önrendelkezési jogának megcsonkulása a legtermészetesebb dolog, ha egyszer védelméről nem tudott maga az ország gondoskodni, hanem királyai az osztrákok, a csehek és a németek pénzéből (no meg természetesen az Egyházéból) védték és szabadították fel a török alól, ezt felelte:
„Dehogy tartották fenn a mi végvárainkat a Habsburgok! Dehogy fizettek helyettünk az osztrákok, a csehek és a németek! Hiszen éppen az volt mindig a baj, hogy nem fizettek! Éppen az okozta a magyar nép legtöbb szenvedését, hogy a végvárakban szolgáló szegény huszárok és hajdúk sokszor évekig se láttak egy fillér zsoldot (hópénzt), sőt majdnem éhen pusztultak. Az idegen zsoldosok pedig éppen azért, mert szintén alig, vagy nagyon rendetlenül fizették őket, raboltak, s ha ellenálltak, hogy kis vagyonukat megvédjék, gyilkolták a magyar lakosságot. A Habsburgok alatt olyan volt ez az ország, mint a Csáki szalmája: mintha gazdája se lett volna.”
Amit ez a történettanár mondott a Csáki szalmájáról és az átlag nagyon rendetlenül és hiányosan történő zsoldfizetésekről, lényegében igaz, a következtetés azonban, melyet levont és általában az a beállítás, mintha ez megcáfolná azt, hogy függetlenségünk elvesztésének az a természetes oka, hogy királyaink idegenből voltak kénytelenek fedezni olyan kiadásokat, melyeket a magyar népnek kellett volna fedeznie, ha független ország akart maradni, teljesen hamis és logikátlan, sőt kétségbeejtően kezdetleges érv.
Hogy a zsoldosokat rendetlenül fizették, az bizonyítja azt, hogy pénzt, amennyi kellett volna, sohase kaptunk a külföldtől. Nem bizonyítja azonban azt, hogy egyáltalán nem is kaptunk, hogy nem is jöttek ide, mégpedig óriási összegű (láttuk, hogy egyenesen a fényűző Mátyás évi jövedelmének megfelelő) pénzek legalább egy évszázadon át rendszeresen minden évben olyan kiadásokra, melyeket nekünk kellett volna fedeznünk, ha függetlenek és önrendelkezők akartunk volna maradni.
A Habsburgok bizony, még ha 150 keserves évig kellett is várnunk, míg gyökeresen tudtak rajtunk segíteni, azért ez alatt a keserves 150 év alatt is tartották a védővonalat, életben tartották Magyarországot, legalább elméletben és még a gyakorlatban is függetlenségét és alkotmányát is megtartották, a jogfolytonosságot, a magyar életet és kultúrát itt életben tartották, megvédték azon magyarok vagyonát, akik ezt a vagyont addig, mire ők trónra kerültek, meg tudták tartani, sőt olyan magyaroknak is újra nagy vagyont adtak, akik vagyonukat addigra már elvesztették (Zay, Nyáry stb.) s így hontalan kisnemesekből újra az ország legvagyonosabb és legtekintélyesebb főuraivá lettek, megmentették a hódoltságban és a határvidékeken lakó jobbágyok termését és vagyonát (pedig akkor úgyszólván az egész ország „határvidék” volt) a felprédálástól, asszonyaikat és gyermekeiket a rabszolgavásárokra való hurcolástól s így a magyar népet a még nagyobb elvérzéstől.
Ha valaki mindebből nem hajlandó meglátni semmit, hanem csak azt hánytorgatja, amit nem sikerült megvédeni, mert végleg elveszett (noha ennek se a Habsburgok voltak az okai); ha valaki nem azt nézi, amit kapott, hanem csak azt, amit kaphatott volna, de nem kapott meg a nemzet, az elfogult, hálátlan és rosszakaratú ember.
A végváriak s a zsoldosok kaptak fizetést. Ha nem kaptak volna, akkor azokat a végvárakat nem lehetett volna 150 éven át tartani (mert éhezni senki se tud 150 évig), s így az előbb felsorolt eredmények sohase jöttek volna létre. Világos azonban, hogy nem kaptak eleget. De hát ki kapott valaha a történelem folyamán elég pénzt s volt-e valaha egyáltalán olyan kor, melyben minden a legjobban volt? Ez az annyit emlegetett fizetetlenség nem a Habsburgok bűnét és hanyagságát, hanem éppen ellenkezőleg azt bizonyítja, hogy mennyire nem maguktól jöttek ide hozzánk ezek az itt annyira szükséges pénzek, és hogy mennyit kellett „idegen” királyainknak fáradniuk azért, hogy azok a pénzek, melyek valóban jöttek, mégis megérkeztek.
Láttuk, hogy már a mohácsi vész előtt se volt a török háborúra pénz, sőt még a végvárak védelmére se, pedig akkor még nem idegenből kellett hozni, hanem hazulról lehetett volna szerezni. Akkor nem 150 éven át állandóan, hanem csak akkor egyszer és nem a kis elvérzett csonkaországnak kellett volna fedeznie a kiadásokat, hanem az akkor még igen nagynak, akkor nem egy, az egész országon félkörben végigmenő hosszú védővonal szorult rá az ország pénzére, hanem csak egy egyenes és rövid. Láttuk azt is, hogy már a mohácsi vész előtt is csak fele, negyede, sőt csak egy tized része folyt be a megajánlott adónak, pedig akkor a magunk hazája védelmére szavaztuk meg: a magyar a magyarnak.
Hogy lehet hát csodálkozni, sőt felháborodni, ha azt látjuk, hogy azok az adók is, melyeket birodalmi németek, osztrákok, csehek szavaztak meg császáruk nagy könyörgésére, ígérgetéseire, nyomására, lekenyerezésére, számukra idegen célokra, szintén nem folytak be könnyen és rendesen, s ha azokat se fizették oly gyorsan, pontosan és rendszeresen, mint a karikacsapás? Vajon mi a természetes a jelen esetben: azt kifogásolni, ami nem, vagy nem a meghatározott időre folyt be, vagy inkább azon örvendezni, ami mégis befolyt? Kivált mikor láttuk, hogy még az is, ami befolyt, annyi volt, mint Mátyás (az adóbehajtás nagymestere) Magyarországának egész évi jövedelme?
Ha igaz is, hogy a huszárok és a hajdúk a végvárakban sokszor nem idejében kapták meg a hópénzt, annyi bizonyos, hogy legalább akkor megkapták, mikor megfogadták őket. Másképp ugyanis – ebben egész bizonyosak lehetünk – oda se mentek volna. De azt is egész nyugodtan elhihetjük, hogy ha nem is mindig, s különösen, ha nem is rendes időben, de azért máskor is csak kaptak zsoldot, hiszen másképp nem tarthattak volna ki évtizedeken, sőt 150 éven át a helyükön. A Habsburgok alatt, tehát akkor, mikor a magyar végvárak őrségeit külföldről fizették, olyan dolgok azért mégse fordultak elő, mint amilyeneket a nemzeti király (II. Lajos) Nagymagyarországa idején a déli végvárakban az imént láttunk.
Tudok esetet, mikor a tizennyolc havi zsolddal hátralékban levő végváriak parancsnoka elutazott Bécsbe (illetve ebben az esetben Győrbe), hogy kicsikarja az elmaradt zsoldot. Hozott is magával pénzt, de nem tizennyolc, hanem csak hat hónapra valót. Vitézei azonban a hír vételekor káromkodva fogadták s kijelentették, hogy egy fillért se vesznek fel addig, míg az egész hátralékot egyszerre meg nem kapják.
Vajon el lehet-e hinni, hogy olyan katonák, akik a szó szoros értelmében éheznek, nem pedig csak reklámban, akikről valóban rongyokban lóg le már a ruha, és kik megszokták már, hogy zsoldjukat teljes egészében sohase kapják meg, így viselkednek?
Ha azok a végvári vitézek csakugyan olyan szánandó nyomorban éltek volna, mint mi nagy „hazafiságunkban” hirdetjük, akkor a bőrükből ugrottak volna ki örömükben, ha kapitányuk csak egyhavi zsoldot is hozott volna magával. Milyen boldogok voltak például a „népi demokrácia” nyugdíjasai, akiknek nyugdíját „a nép állama” minden megokolás nélkül egyszerűen beszüntette, mikor éveken át tartó kérvényezések és utánjárások után végre nagy kegyesen a régi 700 (de a törvényesen járó 5000) helyett havi 360 forintot (mint e sorok írójának) kiutaltak, s mert-e közülük csak egy is arra az időre, míg semmit se kapott, visszamenőleg is követelni akár csak ezt a 360-at is? A végváriak – láttuk – merték.
Ha a végváriak valóban nyomorban éltek volna, és ha hozzá lettek volna szokva, hogy zsoldjuk bizonyos részét sohase kapják meg, mohón kaptak volna utána még akkor is, ha kapitányuk csak egy hónapra valót hozott volna nekik. Jogot emlegetni, önérzeteskedni, duzzogni nem az éhező, fázó és rongyokba burkolt ember szokott, hanem az, akit sérelem ért ugyan, de a gyomra azért tele van, s legalább a vegetatív életéhez szükségesek biztosítva vannak részére. Maga a fizikailag éhező azonban nem okoskodik, s annak nemcsak jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok, hanem egyenesen állati mohósággal nyúl a meglátott s így megkívánt mai veréb után.
De a végváriak gazdájának, a bécsi udvarnak is ugyancsak becsületére válik ez a kínált félévi zsoldot egyenesen visszautasító magyar eljárás. Nem koldus vagy becstelen gazdával szokott ugyanis így bánni a cseléd, hanem csak olyannal, akiről tudja, hogy anyagi lehetősége is van, meg becsületérzése is. Vannak ugyanis olyan gazdák is, akiktől az alkalmazottaik, ha aközött választhatnak, hogy inkább hathavi zsold kell-e nekik ma, vagy tizennyolc havi majd egyszer valamikor, gondolkodás nélkül inkább a keveset választják ma, mint a sokat majd. Aki elfogulatlanul tud gondolkodni s egy kis lélektani ismerete is van, az ebben a most felhozott, a Habsburgok állítólagos nem fizetését bizonyító „felháborító” esetben a katonák viselkedéséből éppen a bécsi udvar javára von le következtetéseket.
S e lélektani alapon levont következtetés helyességét történeti adatok is bizonyítják. „Bár a magyar lovas – olvasom Takátsban – alig bírt megélni abból, amit kapott, a bajtársi szeretet mégis oly nagy volt köztük, hogy csekély zsoldjukat is felajánlották egy-egy török rabságba esett társuk javára. Szabó István kiszabadítására például Csontos Benedek és Horváth György szendrői vitézek 331 forintnyi zsoldjukat adták oda.”
Mi is meg vagyunk hatva Csontos Benedek és Horváth György szendrői vitézek 331 forintjától. Olyan nagy összeg volt ez abban az időben s olyan jó szív, nemeslelkűség, bajtársi szeretet, önzetlenség és acélos jellem kellett hozzá, hogy valóban dicsőségére válik a végváriaknak, sőt magának a magyar fajnak is. Csodálkozva kell azonban ugyanakkor kérdeznünk: Hogy rúghatott ezeknek az osztrák szűkkeblűség és nemtörődömség miatt állandóan éhező és rongyokban járó végváriak „csekély zsoldja” (melyet ráadásul még nem is kaptak meg soha) ilyen óriási összegre? Hiszen akkor 50 forintért egy házat lehetett venni! Mivel pedig ma egy egyszoba-konyhás családi ház építtetése 150.000 kommunista forintba kerül (pedig Rákosi Mátyás szerint az ő forintja „jó pénz”), még ha tekintetbe is vesszük, hogy az a régi 50 forintos ház nem volt fürdőszobás és „összkomfortos” (de viszont a telke tízszer akkora volt, mint a mai 150.000 forintos háznak, falai is sokkal vastagabbak, ajtaja s ablakai se puhafából voltak és sokkal több helyiségből is álltak), ez a 331 akkori forint ma legalábbis megfelel 1.000.000 kommunista „jó” forintnak.
Ma (a népi demokráciában írom e sorokat) nem éhezünk s nem járunk rongyokban. Államunk, a nép állama, mindegyikünkről gondoskodik, s nemcsak a jövőnk „ragyogó”, hanem a jelenünk is „boldog”, a nép mai gondos állama fizetésünkkel sincs 18 havi hátralékban, mint akkor a Habsburgok hitvány és minket lelkiismeretlenül kizsákmányoló állama (ezt a Habsburg-kizsákmányolást még az „Amerika hangja” és a „Szabad Európa” is állandóan hangsúlyozta), életszínvonalunk is „állandóan emelkedik”, mégis melyik kőművesnek vagy vájárnak van egymillió megtakarított kommunista forintja, illetve annyi pénze, hogy egyszerre hat házat vehetne rajta, ha akarna? Pedig „a nép állama” elsősorban a proletárok állama. Ennyi pénze legfeljebb a pártfunkcionáriusoknak lehetne (mert „a nép állama” elsősorban tagadhatatlanul az ő államuk). Nekik nincs azonban, mert nem látják értelmét a takarékosságnak, s ha pénzük van, elköltik. A Rákosi Mátyás „jó” forintjában ők se bíznak, de nem is bízhatnak annyira, mint a „lelkiismeretlen” és „kizsákmányoló” bécsi udvar forintjaiban bíztak és bízhattak is a magyar végvári vitézek.
Mivel a magyar lovas hópénze csak négy forint volt, ez a 331 megtakarított forint egy lovas 8 évi zsoldjának felel meg. De az említett két szendrői végvári vitéznek ez csak a félretett pénze volt, de a félretett pénzük is ennél sokkal több lehetett, mert arra csak nem gondolhatunk, hogy minden pénzüket rabtársuk kiszabadítására fordították? Ez kissé túlságos nagylelkűség lett volna, de forrásunk se mondja, hogy az a 331 forint minden vagyonuk volt. De amelyik végvári vitéz még félre is tud tenni a keresetéből s ráadásul ilyen óriási összegeket tud félretenni, arról meg kell állapítanunk, hogy nemcsak nem éhezik s nem lóghat le róla rongyokban a ruha, hanem egyenesen fényes jövedelme kell legyen.
Nem mondom, hogy nem lehetett időnként és egyes helyeken esetleg nélkülözés is, de viszont azt is meg kell állapítanom, hogy volt 331 forint és sokkal több megtakarított pénz is. Az igazság tehát a kettő közti középúton keresendő és található meg.
Csak így lehet megmagyarázni azt is, hogy a 18 havi zsold helyett a 6 havit káromkodva fogadják a vitézek, sőt fel se hajlandók venni. Nem bizonyítja-e ez is azt, hogy egyelőre nem voltak rászorulva, mert volt miből élniük? Tudtak várni, s úgy látszik, érdemesnek is tartották várni. Attól féltek, hogy ha felveszik a hathavit, a további már szintén esedékes 12 havi zsold kifizetése még inkább eltolódik, míg ha önérzetesek és visszautasítják a részt, hamarosan megkapják az egészet.
Tessék megfigyelni: A munkás se akkor sztrájkol, mikor valóban éhbérért kell dolgoznia s így valóban nélkülöz. Ezzel a fegyverrel akkor él, mikor már úr, de viszont még nagyobb úr akar lenni. Éhségsztrájkot se azok a rabok kezdenek a börtönben, akiket éheztetnek ott és kínoznak, hanem akiknek aránylag jó dolguk van s ezért megmaradt még az önérzetük. Se szovjet, se náci börtönben például senki se hallott még éhségsztrájkról. Ezekben nem jutott eszükbe a raboknak, hogy azzal hetvenkedjenek, hogy nem fogadják el az ételt, hanem örültek, ha egyáltalán ételt láttak. Ezek még álmukban is mindig ettek, sőt sokszor csak akkor ettek.
A végvári kapitányok és parancsnokok is állandóan tele vannak panaszokkal, nemcsak a legénység. Egymás után írogatják Bécsbe a keserű leveleket, hogy nem kapják meg a fizetésüket, hogy a sajátjukból kénytelenek kifizetni ezt is, meg azt is. Mivel azonban tudjuk róluk, hogy vagyontalan vagy birtokukat vesztett nemesek voltak, mikor a bécsi király szolgálatába álltak, önkéntelenül is csodálkozva kérdezzük magunktól: Honnan van vagy lehet mégis az olyan kapitánynak „sajátja”, akinek vagyona nem volt, fizetést pedig sohase kapott? Vajon miből „előlegez” akkor és fizet még a felség helyett is?
Aztán amint tovább olvassuk e kapitányok életrajzát (többnyire Takátstól, aki természetesen teljesen igazat ad panaszaiknak és úgy szidja miatta a bécsi királyt, mint a bokrot), azt is látjuk, hogy miközben állandóan fizetnek még őfelsége helyett is és előlegeznek, azért a birtokokat is egymás után veszik és gazdagszanak. A derék és tehetséges törökverő Pálffy Miklós is, pedig egyik legderekabb és legönzetlenebb katonánk egyébként, állandóan tele van panasszal. Ő is állandóan őfelsége helyett fizet, de azért állandóan veszi az uradalmakat és elsősorban ő szerzi meg a mérhetetlenül nagy Pálffy-vagyont az állandóan őfelsége helyett való fizetések közepette.
A dolog egyszerű magyarázata az, hogy a katonák rendetlenül és késlekedve kapják ugyan járandóságukat, de mindig megkapják, mégpedig kamatos kamattal. A kapitányok azért előlegeznek és fizetnek a magukéból, mert nagyon jól tudják, hogy nincs ennél előnyösebb dolog rájuk nézve. Szerencsés ember ugyanis az, akinek király az adósa, de különösen szerencsés, akinek egy olyan király az adósa, amilyenek a Habsburgok voltak.
Ezek az állandó panaszok és sürgetések csak azért vannak, mert a mindig pénzszűkében szenvedő kamarától másképp nem lehet pénzt kivasalni, s mert így lehet a felség jó szívét egy-egy olyan busás birtok zálogba adására, majd donációjára [adományozására] rávenni, mely legalább kétszer annyit ér, mint amivel őfelsége hátralékban van. Ha olyan rossz fizető és olyan hálátlan rossz gazda lett volna az a bécsi király, akkor nem vágyódott volna úgy vissza utána Erdélyből Forgách püspök is, Gyulaffy László is, és Huszár Péter és társai is (mint majd látni fogjuk).
De azért érdemes megnézni ezeknek a hírhedt (és elismerjük: valóságos) zsoldhátralékoknak az okait is. Ezeket látva ugyanis szemrehányás, sőt gyűlölet helyett egyenesen tiszteletre gerjedünk királyaink és honmentő fáradozásaik iránt.
A császár a német fejedelmeknek, mint említettük, nem parancsolt. Hiszen még az is előfordult, hogy közülük nem egy – mégpedig többnyire büntetlenül – a császár ellenségeivel szövetkezett (később pedig már hivatalosan is megszerezték maguknak a német fejedelmek azt a jogot, hogy a császár ellenségeivel is szövetkezhetnek). Mivel pedig az akkori Német Birodalom szinte számtalan apró fejedelemségből és független birodalmi városból állt, elképzelhetjük, mekkora munka volt az egész birodalomban a török segély megszavaztatása, főként pedig a megszavazott segély tényleges behajtása!
S ezt a munkát, kivált eleinte, minden évben külön-külön kellett elvégezni, mert hogy egyszerre hosszabb időre vállaljanak kötelességet, azt nem engedte meg a „deutsche Libertat” [német szabadság], melyhez természetesen a Német Birodalomban épp úgy ragaszkodtak, mint nálunk „a magyar szabadsághoz”.
Ezt a megszavazást természetesen legtöbbször csak ígérgetéssel vagy revolverezéssel lehetett kicsikarni aszerint, hogy éppen akkor az adott helyzetben melyik volt megfelelőbb. A protestáns tartományokban legtöbbször a vallásszabadság tágítása volt a legfontosabb ellenérték, amit a császár adhatott s – nagy lelkiismeret-furdalások között – adni kénytelen volt. A császár e tekintetben való erőszakossága miatt ez időkben olyan elsőrangú fontosságú volt ez az úgynevezett „türkische Hilfe” [török segítség], hogy a birodalmi gyűlések tárgyalássorozatán a vallásügy után mindig ez volt a legelső pont, sőt a birodalmi gyűlést sokszor össze se hívták, ha a „türkische Hilfe” miatt nem volt rá szükség.
Ilyen fontos volt Németországban a magyar érdek, de természetesen csak azért válhatott ilyen fontossá, mert keresztény érdeknek tüntették fel, s természetesen az is volt. De vajon sikerült volna-e annak feltüntetni és ilyen fontossá tenni, ha a császár (mint magyar király) érdeke nem lett volna azonos a magyar (keresztény) érdekkel s ezért a császár nem képviselte volna oly erőteljesen?
Mikor a megszavaztatás emberfeletti munkája sikerrel lezajlott, következett a másik, még nagyobb, még szívósabb munkát követelő, de egyúttal legfontosabb munka: a megszavazott segély tényleges behajtása. Míg a megszavazás „csak” a birodalmi gyűlés összehívását és megdolgozását kívánta meg, azt, hogy amit megszavaztak, be is fizessék, mégpedig minél hamarabb, már minden egyes tartománnyal, birodalmi várossal és hercegségecskével külön-külön kellett elintézni.
Képzelhetjük, micsoda munka volt ez és milyen türelem kellett hozzá! Hiszen az országoknak még a saját szükségletükre sincs pénzük soha, hát még idegeneknek adott „segélyre” mennyire nincs! S a nehézséget még növelte, hogy minden tartománynak megvolt a maga tulajdonosa, hercege, akinek a tartomány jövedelme magántulajdona volt. Amit tehát erre a „segélyre” adott, a maga zsebéből, a maga kedvteléseitől, építkezéseitől, szórakozásaitól vagy – ami még fontosabb, pedig igen gyakori volt – hitelezőitől kellett elvonnia.
A Német Birodalom évente átlag 768.000 forintot szavazott meg a török segélyre. Ezt az összeget csak azért sikerült elérniük a Habsburgoknak, mert a császári tekintély a schmalkaldeni háború óta igen megnövekedett a fejedelmek előtt és a császárnak az augsburgi vallásbékében adott engedményei nagyjából a protestánsok kívánságait is kielégítették. A gyakorlat azonban hamarosan megmutatta, hogy a valóságban így se lehet szó évente 768.000 forint bevételről ebből a forrásból.
A költségvetésekbe hamarosan már csak évi 600.000 forintot vesznek be ezen a címen, de a valóságos bevétel még ettől is igen távol maradt. Mire azonban a költségvetések összeállításában a való helyzettel leszámoltak, addig bizony igen sok baj és zavar volt a zsoldfizetésekkel. De emiatt bizonyára nem a Habsburgokat kell szidnunk, miatta minden érdemüket letagadnunk, sőt ez alapon egyenesen azt állítanunk, hogy nem fizették a zsoldosokat, sőt nem is hoztak be ide egyáltalán semmit.
Éppen ellenkezőleg. Ezekből a nagy fizetési nehézségekből azt kell megállapítanunk, mennyire nem volt magától értetődő ez a fizetés, s mennyire nem volt a külföld részéről egyszerű önérdek, hanem mennyire tisztán a Habsburgok érdeme volt az, ami jött. Annyi ugyanis mégis jött, hogy a hadügyi kiadások legnagyobb részét mégiscsak mindig ebből a külföldről jött forrásból lehetett fedezni. Mivel azonban ez csak a Német Birodalom segélye volt, ehhez járult még az örökös tartományoknak a birodaloménál még nagyobb és jobban be is hajtható hozzájárulása.
Említettük, hogy a XVI. századi állam a maga kis bevételeivel és szűkös anyagi forrásaival még nem tudott állandó hadsereget eltartani. A törökvilágban pedig egyenesen a mi kis csonka, vérző és a töröktől állandóan rabolt országunknak kellett volna százötven éven át évente annyit fizetnie, amennyi Mátyás király Magyarországának évi jövedelme volt, mert egy 16.000 főnyi állandó hadsereget kellett volna eltartania és fizetnie. Ehhez járultak még azok a többletkiadások, melyeket az időnként ki-kitörő török háborúk okoztak.
Királyaink előteremtették ezt az akkori fogalmak szerint rendkívül nagy pénzt egyéb országaikból, de szabad-e csodálkoznunk, hogy azért meglátszott rajta, hogy akik adják, nem maguknak és nem kötelességből adják, hanem csak – mint maguk is hangsúlyozták – „mitleidige Hilfe”-ként [könyörülő segélyként]: keresztény részvétből adott segélyként, s természetesen nem szívesen (s nem is egészen önként). Ha a mohácsi vész előtti végvárakra és a bennük szolgáló szegény magyarok szomorú sorsára gondolunk, mikor a magyarnak kellett volna segítenie a magyart és mégse segítette, akkor a németek, osztrákok és csehek „türkische” és „mitleidige Hilfe”-jével még a keserves fizetés láttára is nagyon meg lehetünk elégedve.
Hogy nem valami szívesen és nem valami nagyon gyorsan és pontosan adták, az csak azt mutatja, hogy ők se voltak sokkal különbek, mint a magyarok, ez pedig csak természetes. Mondtuk, hogy nincsenek hitvány vagy értékes fajok vagy közösségek, csak egyének közt lehetnek és vannak nagy jellembeli különbségek. Nem a németek vagy csehek voltak jobbak, mint mi, hanem a Habsburgok, bár ugyanazt, amit ők (mivel egyúttal uralkodói érdek is volt), bármely más uralkodó is megtette volna (ezért volt politikailag okos dolog olyan uralkodót emelni trónra, aki más országok anyagi erejével is rendelkezett). De más uralkodók viszonzásul sokkal jobban elnyomtak volna bennünket érte, mint a Habsburgok. De ez már valóban egyedül csak a Habsburgok érdeme. Ha nem velük lett volna dolgunk, sokkal nagyobb és végzetesebb ellenszolgáltatást kellett volna fizetnünk ezekért a külföldi pénzekért.
1584-ben a haditanács költségvetése 1.310.000 forintban irányozza elő az év hadikiadásait, de ebből csak 961.000 forintra talál fedezetet. Ekkor már csak 350.000 forintot vár a birodalmi segélyből, 220.000-et Ausztriából, 296.000-et Csehországból, a magyar adóból és váruradalmak jövedelméből pedig együttesen is csak mindössze 93.000-et. Az udvari kamara azonban, mely jobban ismerte a helyzetet, még ennyi bevételben sem bízik, hanem már előre leszállítja a várható birodalmi segélyt 150.000-re, az ausztriait 110.000-re, a csehországit 241.000-re, a Magyarországból remélhető összes bevételt pedig mindössze 30.000-re (!) teszi. Az udvari kamara tehát már csak 531.000 forint bevételt vár az 1.310.000 forint kiadásra. A végeredmény pedig az lett, hogy tényleg mindössze csak 399.646 forint folyt be, tehát 910.403 forint volt az évi fedezetlen kiadás. Persze emiatt csak a Habsburgoknak volt gondja és voltak álmatlan éjszakái, mert a hiányzó összeg nem Magyarország, hanem az ő adósságuk volt. Ki is adott volna az akkori Magyarországnak hitelt és ekkora hitelt?
Szomorú és jellemző dolog, bár kétségtelen, hogy nem minden évben volt ennyire rosszul. De ha a külföldiek minden évben csak ennyire keveset fizettek volna, akkor is tény, hogy legalább 370.000-et még a legrosszabb esztendőben is fizettek, ennyi összeg még akkor is valóban befolyt és ez is nagy pénz, igen nagy pénz, a mi nyomorult 30.000 forintunknak (ha ugyan ez is befolyt, mert hiszen a kamara ezt is csak „várta”, nem pedig a tényleg befolyt összeget jelenti) több mint tízszerese, tehát rengeteg összeg. Ha pedig látjuk, hogy milyen nagy szó az a pénz és milyen keservesen lehet összehozni, akkor még inkább meg kell becsülnünk, nem pedig azzal elintéznünk, hogy nem igaz, nem fizettek, s miattuk bizony felkophatott a végváriak álla.
Ez az évi 910.000 forintnyi hiány volt az oka a sok panasznak, sérelemnek és magyar szenvedésnek, a zsoldosok fizetetlenségének s ebből folyó fegyelmezetlenségének és rablásainak, de világos, hogy ezzel még nem úszta meg a király a dolgot. Ezt a hiányzó összeget neki mindenáron elő kellett teremtenie. Arról ugyanis szó se lehetett, hogy Pálffy Miklósnak vagy bárki másnak sohase fizessen meg. Annál a császár sokkal nagyobb úr volt. A Habsburg sokkal nemesebb lelkű, a parancsnokok és zsoldosaik pedig sokkal nagyobb szájúak és erőszakosabbak.
Arra még lehetett és bizonyára volt is eset, hogy a szegény zsoldos sohase kapta meg a maga pénzét (de ezt persze a jó császár nem tudta), de hogy a Pálffy Miklósok, azaz az akár magyar, akár idegen parancsnokok se kapták volna meg, az még kivételesen se fordult elő. Amit a zsoldos nem kapott meg, azt parancsnokai és tisztjei költötték el, de sohase maradt a császár zsebében.
Hogy ne maradhasson ott, arról gondoskodtak a parancsnokok, még akkor is, ha Pálffy Miklós volt a nevük s hasonló tisztességes emberek voltak. Hiszen a magáét követelni, s kivált egy császártól (aki azért van, hogy adjon), nem ellenkezik a tisztességgel. A tisztességes és becstelen parancsnokok között csak az volt a különbség, hogy az előbbiek csak azt tartották meg a kiutalt pénzből, ami nekik járt, az utóbbiak pedig a legénységen is nyerészkedtek.
Az 1584. év 910.000 forint (és a többi évek kisebb-nagyobb összegű) deficitje a tőlünk olyan közönnyel, sőt ellenszenvvel nézett császár adóssága lett tehát, mert az sohase fordult és nem is fordulhatott elő, hogy a katonaság a fizetését meg ne kapja. Ezt az összeget, ha a föld alól is, de valakinek elő kellett teremtenie, s világos, hogy ez a valaki a császár volt. Pénze nem volt ugyan neki, de mivel mégiscsak császár volt, kellett valami hitelének lennie, s ha hitele nem volt, megvolt az a tekintélye, hogy ha kölcsönt kért, nem lehetett tőle megtagadni.
A mi főurainktól és a várakban szolgáló kapitányoktól is gyakran kért és kapott kölcsönt a király (hogy a kapitányok a sajátjukból fizették a legénységet, az ezt jelenti) és ők örömmel kölcsönöztek. Mivel ugyanis abban bizonyosak lehettek, hogy a császár készpénzzel nem tudja majd őket kifizetni, adóssága pedig évről évre nőtt, tudták, hogy előbb-utóbb egy-egy nagy kincstári uradalom előbb zálogba, majd örök adományul adása lesz a végeredmény.
Így keletkezett a XVI. századtól kezdve feltörő mai gazdag főúri családok vagyona, de egyúttal így szegényedett el a magyar király is, úgyhogy a század végére már alig volt az országban a király (a kincstár) kezében néhány uradalom. Láttuk, hogy ezt az egészségtelen folyamatot már Mátyás király indította el.
Mátyás és a Habsburgok közti különbség csak az, hogy Mátyás amúgy is dúsgazdag rokonsága és törvénytelen fia javára tékozolta el az állami vagyont, amellyel ő maga hatalmát nem csökkentette, hiszen az eltékozolt vagyon a családban maradt, ellenben a Habsburgok a haza és a kereszténység védelmére használták ugyanezt, de az ő esetükben az állami vagyon egyenesen ellenségeik kezére került.
Bocskai, Bethlen, Rákóczi György felkeléseik alkalmával azért lettek egyaránt hetek alatt az ország urai, mert a hajdani királyi várak már egytől egyig protestáns, tehát a királlyal ellenséges lábon álló főurak kezében voltak. Aki tehát velük jóban volt, annak a királytól már alig kellett félnie. A törökvilágban a király jobban elszegényedett, mint az ország. Az ország ugyanis éppen nem erőltette meg magát az adómegajánlásokban, de ami így a bevételből elmaradt, azt a királynak kellett fedeznie. Ami a külföldi segélymegajánlásokból nem folyt be, azt is. A magyar nemesség, s különösen a főnemesség, igaz, a vérét ontotta a török harcokban, de viszont vagyonosodott is belőle.
De természetesen a kincstári birtokok önmagukban nem képeztek olyan értéket, hogy elajándékozásukkal a nagy hadi deficiteket pótolni lehetett volna. Ezekből csak a magyar kapitányok és részben a magyar legénység elmaradt fizetését lehetett pótolni időnként és egy időre, de nem a hadak élelmezését, hadi felszerelését és munícióját. Ezért a Habsburgok külföldi adósságai évről évre nőttek.
Már Ferdinánd halálakor nemcsak országait, hanem adósságait is örökli három fia. Ezekből az adósságokból az „ungarische Kriegsschuld” [magyar háborús adósság] 1.066.836 forint, az egész pedig 6 millió, melynek csak kisebb felét örökli Miksa, az új császár és magyar király, a többit a másik két fiú, akik, mint láttuk, ennek fejében megfelelő országokat is kaptak. Azonban 1573-ban már Miksa adósságai is 10, Rudolfé – a takarékos, sőt fukar Rudolfé – 12 milliót tettek ki és a család fejének adósságai már 18 millióra rúgtak akkor, mikor a harmincéves háború kitört, tehát mikor az eddiginél is nagyobb kiadások megkezdődtek.
Pedig közben nagy könyörgésre (valójában pedig természetesen kényszerből) Alsó-Ausztria is kénytelen volt magára vállalni belőle 3 milliót, Csehország ugyanennyit, négy évre rá pedig újabb 3.400.000-et. Csak Magyarországra nem sóztak rá belőle semmit. Tekintve vérző, nyomorult voltát, ez talán nem is olyan feltűnő, de azért talán mégsem válik egészen szégyenére ez se az „elnyomásukról” és „magyargyűlöletükről” éppen nálunk annyira rosszhírű Habsburgoknak.
Az meg egyenesen feltűnő, sőt szégyen is ránk nézve, hogy abban az „elnyomott” Magyarországon, mely az előbb említett „csekély” másfél milliós évi magyar hadikiadásból még 30.000-et se fizetett ő maga, noha az ő bőréről volt szó, a magyar nemesség egyáltalán nem fizetett semmit, mert ehhez a kiváltságához körömszakadtáig és mindenáron ragaszkodott. Pedig annak ellenére ragaszkodott, hogy – mint láttuk – gazdagodott.
A magyar alkotmánynak ez a pontja „idegen” királyainknak legjobban húsába-vérébe vágott, s ha mégis még ebben a tekintetben is, vagy éppen a tekintetben viszont megszegték, a viszonyok kényszere szegte meg valójában, nem pedig ők. Ha ők maguk szegték volna meg s önzésből és rosszakaratból történt volna, akkor elsősorban a nemesség megadóztatásával szegték volna meg, mert az alkotmány effajta megszegéséből lett volna elsősorban hasznuk.
A rágalomhadjárattal szemben a valóságot látva csodálkozásunk még jobban növekszik, mikor látjuk, hogy ugyanez a magyar nemesség a mohácsi vész előtt már nemegyszer vállalt maga is terheket, mégpedig meglehetősen nagy terheket (igaz, hogy csak vállalta, de nem fizette, ámde az alkotmányban biztosított jogairól már ezzel is lemondott). A magyar nemesség tehát még a „dobzse” Jagellókkal szemben se tudta megőrizni a magyar alkotmányból folyó kiváltságait, de az „idegen” s a magyar alkotmányt állítólag elnyomó Habsburgokkal szemben meg tudta. Más országokban minél jobban haladt az idő, annál jobban csökkent a nemesség kiváltságos helyzete, nálunk – hála a Habsburgok annyit emlegetett és annyit átkozott „elnyomásának” – a magyar nemesség még a XVI., XVII., XVIII., sőt még a XIX. század első felében se engedett adómentességét biztosító kiváltságából, noha, a középkorban már nemegyszer engedett.
Hát még mit szólunk az „elnyomáshoz”, mikor azt látjuk, hogy az osztrák és cseh nemességnek ugyanekkor adót kellett fizetnie, hiszen a magyar hadisegély éppen annak a „Doppelte Gült”-nek [dupla jövedelemnek], a tiszta jövedelem két (azért „Doppelte”) százalékának évente való beszolgáltatásából állt, melyet az osztrák és a cseh nemesség fizetett. A magyar nemes tehát csak vérét áldozta hazája védelmére, de a pénzét nem, mégpedig elvből nem, de az osztrák és a cseh nemesnek a vérén kívül még a pénzét is oda kellett adnia nem a maga, hanem a magyarok hazájáért, mely – ezt éppen mi nem győzzük eléggé hangsúlyozni – független volt az osztrákok vagy csehek hazájától.
Ami nem a pénzt, hanem a vért illeti, ennek áldozata az osztrákok és csehek részéről bizonyára nem volt olyan nagy fokú, mint a magyar nemesség részéről, de tagadhatatlan, hogy a pénzükön kívül ők is tízezer számra hullottak el a török harctéren, magyar területen, tehát a mi hazánk védelmében.
Itt az osztrák vagy cseh nacionalista, ha ugyan megállapításaimról tudomást szerez, bizonyára arra gondol, mennyivel nemesebb lelkű és önzetlenebb volt az osztrák vagy a cseh nemes, mint a magyar. A marxista tan igazságát hozza ki belőle, hogy a „kizsákmányoló osztályok” (nemesek, földbirtokosok, kapitalisták) mennyire javíthatatlanok s mennyire olyanok voltak hajdan is, mint ma.
Mindketten hamisan következtetnek.
Többször is hangsúlyoztuk már, hogy jó vagy rossz fajok, jó vagy rossz társadalmi osztályok, tehát jó vagy rossz közösségek nincsenek. Csak egyedek lehetnek jók vagy rosszak. Egyes társadalmi osztályoknak, mint ilyeneknek, lehetnek ugyan közös, rájuk jellemző hibáik, de ezek sohase az illető társadalmi osztályokhoz tartozó egyedek jelleméből folynak, hanem az osztályukkal kapcsolatos adottságokból, kísértésekből, alkalmakból. A gazdag, a pénzember például hajlamos az elbizakodottságra s esetleg a pénzimádatra s így a kizsákmányolásra is, de imádhatja a pénzt s így lehet kizsákmányoló hajlama a szegénynek is, sőt neki még jobban, hiszen neki a pénz még nagyobb kincs, mint a gazdagnak. Ő éhezik, ha nincs pénze, a gazdagnak pedig csak az igényeit kell leszállítania miatta.
Nemcsak a gazdaság, hanem a szegénység is fejleszt ki rossz tulajdonságokat, talán még többet is és veszedelmesebbeket is, mint a gazdagság. Például az önzést, sőt az állatiságot, az önérzettelenséget, alamusziságot, irigységet, hízelgést, megbízhatatlanságot, álnokságot, ravaszságot. Tudjuk, hogy nem minden szegényben fejleszti ezt ki a szegénység, de azt is tudjuk, hogy a gazdagság se fejleszt ki minden gazdagban elbizakodottságot, pénzimádatot, kizsákmányolási hajlamot vagy az emberi szenvedés iránti érzéketlenséget. Ezt mindenki tudja, akinek katolikus főurakkal vagy akár zsidó pénzmágnásokkal dolga volt.
Nem az igazság, nem is az ész, hanem egyedül csak az elfogultság és a gyűlölet alapján állva gondolhatja tehát valaki, hogy a Habsburg Magyarország nemesei azért voltak ilyen önzők és szűkkeblűek, mert nemesek voltak, a jobbágyok pedig szegénységük ellenére is azért fizettek közcélra, mert ők velük szemben önzetlenek s nemes lelkűek voltak, tehát hogy a nemességgel együtt jár az önzés, a jobbágysággal pedig az önzetlenség.
Nem így van.
Nem a nemes vagy a kapitalista önző, hanem az ember, s nem a jobbágy vagy a proletár önzetlen, hanem szintén az emberek között akadnak ilyenek. Maga a jobbágyság azonban nem azért fizetett, mert önzetlen volt, hanem azért, mert kénytelen volt. A nemesség pedig azért nem fizetett, mert nem volt kénytelen, mert volt olyan hatalma, hogy meg tudta védeni érdekeit, illetve, hogy még a közösség iránti kötelességei teljesítését is megtagadhatta. Világos, hogy így tett volna a jobbágyság is, ha ez neki is módjában állott volna.
Ami a kérdés nemzeti oldalát illeti, világos, hogy az igazságtalanság és az elfogultság még nyilvánvalóbb, ha a magyar nemes önzésével szemben az osztrák nemes önzetlenségét állapítjuk meg. A nemes és a jobbágy, a kapitalista és a proletár között a jellemre is kihatással levő viszonyaik gyökeres különbsége miatt aránylag még jobban lehetnek lelki eltérések, mint az ugyanazon osztályhoz tartozó magyar vagy osztrák nemes között.
Legfeljebb azon a címen fogadhatunk el különbségeket az osztrák vagy a cseh javára, hogy ebben az időben az osztrák vagy a cseh nemesek vallásosabbak, lelkileg kulturáltabbak voltak, mint a magyar nemesek. Ezt nyugodtan megengedhetjük, hiszen Ausztriában és Csehországban megmaradt az egyházi szervezet és a sok kolostor erkölcsnemesítő hatása, míg nálunk a törökvilág idejében mindebből semmi se volt. Még a családi fészek is sok helyen bizonytalan volt, s az állandó harcok, menekülés, bizonytalanság és az ázsiai behatás szükségképpen durvítólag hatott az erkölcsökre és alkalmas volt az állati őstulajdonságok kifejlesztésére, melyeket a kultúra tudvalevőleg háttérbe szorít.
De ha e különbség tényét el is fogadjuk, akkor se nevezhetjük fő oknak abban, hogy az osztrák és a cseh nemes még a magyar helyett is fizetett, a magyar nemes pedig – kiváltságaira hivatkozva – még a saját hazájáért se volt hajlandó áldozni, legalábbis pénzt nem. A fő ok még így se az volt, hogy az egyik nemes lelkű és vallásos volt, a másik pedig lelkileg eldurvult, hanem az, hogy az egyiknek volt lehetősége a fizetés alól való kibújásra, míg a másiknak nem.
Az ember – tapasztalat szerint – átlagban rosszabb annál, semhogy tettei irányításában a nemeslelkűség lehetne oly döntő tényező, mint a kényszerűség. Ausztriában és Csehországban nagyobb úr volt a Habsburg, mint nálunk. Ott muszáj volt a nemességnek is áldozatot vállalni, nálunk nem volt muszáj. Minket alkotmányjogilag (ha nem is a Habsburgok rosszakaratából, hanem a viszonyok kényszerűségéből) annyi sérelem ért s e sérelmeket nemességünk annyit hangsúlyozta, hogy királyaink – akik mellesleg koronázásukkor mindig esküt is tettek az ország alkotmányára – úgy érezték, hogy ennek az alkotmánynak legalább azokat a pontjait kötelesek megtartani, melyek megszegése nem szükségszerűen folyt abból a szomorú, de egyenlőre megmásíthatatlan tényből, hogy az országot idegen erők védelmezték és szabadították fel.
A Habsburgok nem voltak machiavellisták, ők kötelezve érezték magukat azon eskü által, melyet koronázásukkor letettek. E lelkiismereti indítóokok feltevése nincs ellentmondásban azzal, amit csak az imént állapítottunk meg, mert a Habsburgok egyének voltak, nem tömegek. De még így se mondhatjuk fő oknak a nemeslelkűséget. A fő okok még itt is a kénytelenség volt. A Habsburgok féltek a magyar felkelésektől, mindig pénztelenek is voltak s így elbánni se tudtak ezekkel a felkelésekkel, kivált mikor mindig olyankor jelentkeztek, mikor akár a török, akár a protestánsok (harmincéves háború), akár a franciák (spanyol örökösödési háború) háborúban voltak velük. Nem akarták tehát ellenségeik számát és erejét még a magyarokkal is gyarapítani.
Ezekkel a szempontokkal lehet megmagyarázni azt, hogy a magyar alkotmány, illetve a magyar nemes szabadsága jobban nebáncsvirág volt, mint az osztrák vagy a cseh nemesi szabadság, illetve kiváltságok.
„Elnyomásunkra” és „kiszipolyozásunkra” az osztrák nemes „Doppelte Gült”-jével szemben a magyar nemes teljes adómentességén kívül még az is jellemző, hogy Habsburg királyaink egyes magyar végvárak építésére a pénzük többé-kevésbé erőszakos kivasalásán kívül még közmunkára is kivezényeltek osztrák jobbágyokat. Nemcsak az előbb említett horvátországi és majdnem egymillió forintba kerülő Károlyváros várát építették stájer jobbágyok, hanem Kanizsa várának építésében is ki kellett venniük a részüket.
Kanizsa építését 1586-ban kezdték meg Poppendorf Ferenc vezetése alatt. Ebben az évben Vas és Zala megye 2022 embert és 160 szekeret vezényelt ki. Mindenki 12 napon, tehát két héten át dolgozott és a munka három hónapig tartott. „Az örökös tartományokból négyszáz munkást hoztak Kanizsára. Az épületanyagot Leobenből és Bécsből szállították. Az 1569-ben a mocsáron át vezető hídon ötszáz stájerországi munkás dolgozott. Mivel a pénz elfogyott, ez év végén megszűnt a munka s még a következő évben sem folytatták.” (Takáts Sándor: Régi magyar kapitányok és generálisok, 129. o.) Ezzel szemben még az egészen hazaáruló labancnak kikiáltott Szegfű is csak arról tud, hogy az osztrák jobbágyság csak Bécsben, Bruck-királyhidán és Bécsújhelyen – tehát csak Ausztria területén – volt kötelezve sáncmunka végzésére.
Mi milyen tűrhetetlennek tartjuk nemzeti önérzetünkre, ha egy-egy lázadni készülő főurat az ország határán kívül tartott fogva a bécsi udvar. Pedig ennél nem volt-e sokkal sértőbb az osztrák önérzetre és függetlenségre, mikor nekik meg Magyarországon, tehát az ő határaikon kívül kellett ingyenmunkát végezniük. Bizonyára nem gondolták szegények, hogy ők itt nálunk tulajdonképpen elnyomók s csupán kizsákmányolni vezényelték őket ide hozzánk.

Aki fizet, az rendelkezik

A XVI. században, mint már hivatkoztunk is rá, még nem alakult ki a fejedelmi abszolutizmus Európában. Akkor még teljes erejében volt a rendiség Ausztriában, Stájerben és Csehországban is. Tehát minden adót vagy más a közügyekhez való hozzájárulást csak a rendi testületek önkéntes hozzájárulása után lehetett kivetni, s akkor is csak egy, vagy legfeljebb néhány évre. A Habsburgok nem támaszkodhattak egy egységes államra, mivel örökölt családi birtokaik nem alkottak egységes birodalmat, hanem számtalan apró, elszórt tartományból állottak. Ezek mindegyikével külön-külön kellett tárgyalni s az adót velük egyenként megszavaztatni. Rámutattunk, hogy se a Német Birodalom, se az örökös tartományok teljesen önként sohase szavazták volna meg a török segélyt – legfeljebb egy évszázadban talán egy alkalommal különlegesen nagy veszély idején –, hanem a segély megszavazása érdekében az uralkodónak egész tekintélyével rájuk kellett hatnia, sőt legtöbbször ellenértéket is kellett adnia, vagy legalább ígérnie. De a pénz megszavazása még így se ment olyan könnyen és olyan magától értetődően, mint a mi naivjaink gondolják, mikor azt hirdetik, hogy ezeket a pénzeket az osztrákok, a csehek és a németek tulajdonképpen nem is nekünk, hanem önmaguknak fizették: csak a maguk bőrét mentették vele.
Hiszen láttuk, hogy még az egyébként olyan jólelkű és magyarbarát tiroliak is csak addig fizették a török segélyt, amíg Ferdinánd közvetlen alattvalói voltak, vagyis amíg féltek tőle (tőle féltek tehát, nem pedig a töröktől). Mihelyt Ferdinánd halála után már nem Miksa, a magyar király, hanem testvére, Ferdinánd (I. Ferdinánd ifjabb fia) lett a közvetlen uruk, mindjárt nem vállaltak semmiféle állandó török segélyt. Láthatjuk tehát, hogy akkor már egyszerre nem „féltették a saját bőrüket”.
Egyébként is főhercegükkel szemben (s ha „főhercegük” egyúttal császár volt, vele szemben is) olyan nagy urak voltak ezek az osztrák nemesek nemcsak Tirolban, hanem Ausztriában vagy Stájerben is, hogy például a „Gültbuch”-ot [jövedelemkönyvet], azt a könyvet, melyben kinek-kinek a jövedelme volt beírva (ennek két százalékát kellett fizetniük a török segélyre), még csak megmutatni se voltak hajlandók uruknak, például még I. Ferdinándnak a császárnak se. Fizettek, mert muszáj volt, fizették a jövedelmük két százalékát, de annyit ők is megőriztek régi „szabadságaikból”, hogy azt nem tűrték el, hogy a császár (illetve a főherceg) ellenőrizhesse, hogy valóban annyi-e a jövedelmük, mint amennyi után a két százalékot fizetik. Láttuk (s még bővebben is látni fogjuk), hogy a magyar nemesek jobbágyai se annyi porta után fizették az adót, amennyi tényleg volt, hanem mindig jóval kevesebb után. (Csak Mátyás király alatt fizettek, kétszer, sőt négyszer annyi után, mint amennyi porta tényleg volt, vagy mint amennyit ők kimutattak.)
De az osztrák nemesek ezt a „szabadságukat” se tudták sokáig tartani, míg a mi nemességünk egész 48-ig megtartotta. Mi egész 48-ig meg tudtuk tartani ezt a „szabadságunkat”, hogy mi csak magunk között állapítottuk meg, mennyi az a porta, ami után fizetni kell. Mikor ellenőrzésről volt szó, akkor is csak az egyik nemesi megye ellenőrizte a másikat, tehát kéz kezet mosott, de nemcsak a bécsi hatóságok, hanem még a király magyar bizalmi emberei se vehettek részt ebben az ellenőrzésben. Csodálatos, hogy mi mégis olyan gyalázatosan elnyomottaknak éreztük magunkat egész 48-ig. Az igazság az, hogy a magyar nemes „szabadságainak” elnyomása csak 48-ban (tehát nem az udvar, hanem a „hazafias” forradalom részéről) kezdődött meg. De hát ezen se csodálkozunk, ha eszünkbe jut a közmondás, hogy a tolvaj szokott leghangosabban kiabálni tolvaj miatt és rendőr után.
De a XVI. és XVII. század első felében még az osztrák és a cseh nemesek is maguk vetették ki magukra az adót, maguk is szedték be, sőt amit beszedtek, oda se adták uralkodójuknak, nehogy másra költse (akkor még ezt is meg lehetett tenni, olyan demokrácia volt), hanem ha várépítésre kérte tőlük a pénzt, akkor maguk vették meg és szállították a helyszínre az anyagot és közvetlenül az ő kiküldötteik fizették a számlákat és az ott alkalmazott munkásokat. Sőt ők is fogadták fel a munkásokat s elsősorban természetesen a maguk tartománya lakosságának adtak vele keresetet. Ha pedig a katonák zsoldjára volt szánva a hozzájárulásuk, akkor ők maguk fogadták meg a zsoldosokat a maguk honfitársai köréből, hogy az osztrák pénzből osztrákok éljenek, a csehekéből csehek. Ha pedig magyar végváriakról volt szó, megkövetelték, hogy jelölje meg a császár, mely várak azok, melyek őrségéről nekik kell gondoskodniuk s akkor majd ők maguk viszik oda a pénzt s közvetlenül ők fizetik őket.
Aki egy cseppet ismeri a való világot, az életet, annak ezek után már nem kell magyarázni, miért kellett nekünk ilyen körülmények között elvesztenünk az önrendelkezési jogunkat, és az azt is könnyen belátja, hogy mennyire nem kellett külön Habsburg-gonoszság, annál kevésbé esküszegés a király részéről ahhoz, hogy a mi ügyeinkben idegenek megkérdezésünk nélkül intézkedjenek.
Hogy aki fizet, az intézkedik, s pénzével mindenki maga rendelkezik, olyan gazdasági igazság, melyet már a nyolcéves gyermek is kénytelen tudomásul venni. Ő is tudja, hogy az a két krajcár, melyet a keresztmamájától kapott, az övé, nem pedig a szomszédék fiáé, sőt még apja is kérlelve veszi el tőle, ha elveszi, s még így is csak azon a címen, hogy ő eteti és ruházza.
Ilyen körülmények között van-e hát természetesebb dolog annál, minthogy azok a várak, melyeknek ágyúit és munícióját osztrák pénzen vették, őrségét osztrák pénzen fizették s a várakkal együtt az az egész magyar vidék, melyeket ezek a várak védtek, nemcsak osztrák befolyás, hanem osztrák rendelkezés alá is került, tehát hogy nem mi mondtuk ki, hogy milyen nemzetiségű legénység szolgáljon ott és kik legyenek a tisztjeik és milyen feltételek alatt szolgáljanak, hanem azok, akik fizették őket, azaz idegenek.
De micsoda logika s egyúttal milyen naivság is, ha mi ezért a Habsburgok koronázó esküjét kérjük számon és elnyomást, szószegést, galádságot, magyargyűlöletet emlegetünk, azaz olyan bűnöket, melyeket Habsburg-királyaink magyargyűlöletének s egyéni rosszakaratának tulajdonítunk.
Láttuk, hogy ha az osztrákokkal, csehekkel és birodalmi németekkel nem lett volna közös az uralkodónk, ezeket a pénzeket sohase kaptuk volna meg, vagy legfeljebb a törökvilág 150 esztendeje alatt (mely azonban ez esetben nem 150, hanem 300 évig tartott volna) csak egyszer-kétszer és sokkal kisebb összegben. Mindent tehát egyedül annak köszönhetünk, hogy nem nemzeti királyunk volt és hogy ez esetben a nemzet érdekei és az idegen pénzforrásokkal rendelkező idegen király érdekei egybeestek, azonosak voltak a mi érdekeinkkel. Sokkal nagyobb kárunk lett volna ugyanis ebből az idegen segélyből, tehát függetlenségünket és önrendelkezési jogunkat sokkal jobban elvesztettük volna, ha az osztrák és cseh rendekkel, akik nekünk 150 éven át a török ellen segélypénzeket adtak, nem lett volna közös az uralkodónk.
Mivel ugyanis az uralkodónk közös volt, mikor már abszolutizmus volt (például Lipót alatt már az volt), már mindent a király intézett, de legalábbis elvileg a király intézett mindent már a rendiség uralma alatt is, hiszen akkor is minden az uralkodó nevében és tekintélye alapján történt. Így aztán, mivel Ferdinánd, Miksa és Rudolf nemcsak császárok, cseh királyok és Ausztria főhercegei voltak, hanem magyar királyok is és Magyarországon és a magyarországi végvárakban nem mint császárok, cseh vagy osztrák uralkodók, hanem mint magyar királyok intézkedtek, a magyar függetlenség legalább elméletben még így is megmaradt. Ellenben ha a mi végvárainkban az osztrák vagy cseh rendek a maguk nevében intézkedtek volna, a magyar függetlenség még nyíltan és formálisan is semmivé vált volna.
Magyarország független ország mindaddig, amíg a magyar király intézkedik benne. Ha ez a magyar király cseh és német király is egyúttal és magyarországi intézkedéseibe német és cseh alattvalói is belefolynak, Magyarország függetlensége ugyan már nem teljes, de legalább formailag így is, sőt többé-kevésbé még a gyakorlatban is megvan. Ha azonban ezeknek a nálunk rendelkező és fizető idegeneknek még az uralkodójuk is idegen ország uralkodója, s ennek ellenére mégis nálunk intézkedik, akkor a mi függetlenségünknek már egészen befellegzett.
Tudatában voltak ennek Habsburgjaink is és öntudatosan küzdöttek is az ő velünk közös érdekeikért. Koronázó esküjük s így becsületességük is oka volt e küzdelemnek, de a fő ok természetesen mégiscsak az volt, hogy önérdekük, uralkodói tekintélyük követelte tőlük azt, hogy ne osztrák vagy cseh alattvalóik, hanem ők maguk intézkedjenek Magyarországon. Uralkodói érdekük tehát e tekintetben egybeesett a magyar érdekkel.
A rendiség korában a rendek érdeke az uralkodó, az uralkodó érdeke a rendek befolyásának háttérbe szorítása volt. A jelen esetben tehát Ferdinánd, Miksa és Rudolf érdeke az volt, hogy ezek a magyar végváriakat fizető osztrákok és csehek minél kevésbé rendelkezhessenek Magyarországon a pénzük címén. Látni fogjuk majd, hogy mindhárom uralkodó alatt nemcsak Csehországban, hanem még Ausztriában és Stájerországban is többségében protestáns volt a nemesség. Csak II. Ferdinánd tudta megtörni őket, s ekkor eretnekségükkel együtt természetesen túl nagy szabadságuk is megszűnt. Különösen összetört a nemesség ereje Csehországban, ahol a protestantizmus megtörése nem békés eszközökkel történt, mint Ausztriában és Stájerben, hanem egy kihívó, nyílt lázadás erőszakos letörése után, fegyveres erővel.
Mindebből nekünk, magyaroknak is igen nagy hasznunk volt (de sajátságos, hogy a magyar történelmet még ma is úgy tanítják, mintha kárunk lett volna a cseh protestantizmus, s vele a cseh nemesség bukásából), mert az idegen pénzzel járó idegen rendelkezés – természetesen – továbbra is megmaradt, de legalább nem jelentett nyílt és formális szolgaságot részünkre, mert minden intézkedés a magyar király nevében történt s így legalább elvben nem ellenkezett a magyar függetlenséggel. Sőt az itt emiatt jórészt idegenek által intézkedő király mindig esküt is tett a magyar függetlenségre és az azt biztosító alkotmányra és a szükséghelyzetből eredő sérelmeket időnként gyakorlatilag is orvosolta annyira, amennyire az adott helyzetben lehetett.
Hogy mi lett volna azonban akkor, ha nem így történt volna s az osztrák nemességnek 1600 körül uralkodójával vetekedő s azt árnyékhatalommá tevő ereje később is megmaradt volna, azt sejthetjük a következő néhány példából.
A csehek, mivel többek közt az érsekújvári őrség fizetésének kötelezettségét kapták, a pénzt mindig személyesen vitték el és osztották ki a várban. Ennek magától értetődő és elháríthatatlan következménye természetesen az lett, hogy Érsekújvár vára és vele az egész környék magyarságának sorsa a csehektől függött. Világos, hogy ezt maga a király se akadályozhatta meg, ha már a pénzüket elfogadta, sőt kérte.
Mivel azonban a hatalom elbizakodottá tesz és evés közben jön meg az étvágy, a cseh rendek hamarosan azt is kezdték követelni, hogy az érsekújvári kapitány – az egyik legtekintélyesebb magyarországi katonai parancsnok – állása elfoglalásakor ne csak a királynak, hanem nekik, a cseh és morva rendeknek is köteles legyen hűségesküt tenni.
Ezt I. Ferdinándnak sikerült megakadályoznia, de csak azért, mert a schmalkaldeni háború után, melyben a német protestánsok támogatására a cseh protestánsok is felkeltek, de pórul jártak, Ferdinánd hatalma felettük megnövekedett.
Láthatjuk az esetből először azt, hogy a politikában és a történelemben (mely a múltnak politikája) mennyire minden az erőtől függ, tehát éppen ezen a címen a mi függetlenségünk ez időben való megcsonkulása is mennyire természetes s megmagyarázásra mennyire nincs szükség semmiféle „ősellenséges” fajra, esküszegésre vagy „ármányra”, de láthatjuk egyúttal azt is, mennyire jobban és ránk nézve sértőbben is megcsonkulhatott volna függetlenségünk, mint amennyire a valóságban megcsonkult, mennyivel szégyenletesebb is lehetett volna számunkra az idegen uralom, mint amennyire a valóságban volt, és hogy ez a még szégyenletesebb állapot nem következett be, mennyire maguknak a Habsburgoknak köszönjük s annak, hogy az ő uralkodói érdekeik nem az osztrák és a cseh befolyással, hanem a mi érdekeinkkel egyeztek.
Hogy nem nyíltan csehek s osztrákok rendelkeztek országunk fölött, királyunk esküje s így becsülete is hozzájárul, de hogy függetlenségünk legalább egy időre s legalább részben még így is elveszett, amiatt nem vádolhatjuk királyunkat esküszegéssel. Arra ugyanis sohase esküdött meg semmiféle király, és józan ésszel nem is esküdhetett meg, hogy Magyarország függetlenségét akkor is megőrzi, ha csak német, osztrák vagy cseh pénzen tudja oltalmazni ezt a függetlenséget. Ez ugyanis lehetetlen és lehetetlenségre senki sincs kötelezve s arra esküt se tehet. A koronázási esküt tehát nem lehetett így érteni, ha pedig mi mégis így értettük volna, akkor maga az eskü lett volna érvénytelen, mert királyunktól olyan esküt követeltünk volna, melynek megtartása lehetetlen.
Aki annyira magától értetődőnek, mert egyszerű önérdeknek gondolja a számunkra oly hosszú időn át folyósított osztrák és cseh segélyt, azt ugyancsak kiábrándíthatjuk, ha megismertetjük vele a valóságot. A cseheket ugyanis még akkor se lehetett a szokásosnál nagyobb áldozatra hangolni (láttuk, hogy amit adtak, arra is csak azért voltak kaphatók, mert a balszerencse kissé letörte szarvukat), mikor fenyegető volt a török veszély; mikor jött a riasztó és komoly vészhír: Bécs ellen jön a török! Ekkor ugyanis a cseh nemesek fegyverbe álltak és megszállták a magyar-morva határt, sőt legtöbbször nem is ezt, hanem csak a cseh-morvát. Mikor aztán a háború – tőlük száz kilométerekre – szerencsésen (vagy szerencsétlenül) lebonyolódott s a szultán hazavezette seregét, ők is hazamentek. Így mentették „a saját bőrüket.” Megmutatták vele a magyar álmodozóknak, mennyire másképp is lehetett azt menteni, mint ők gondolják, és hogy ha a csehek és az osztrákok mindig csak a maguk bőrét mentették volna, akkor ugyan ide hozzánk egy keserves osztrák, cseh vagy német fitying se érkezett volna.
A cseh rendek még azt is megtették, hogy mikor a császár a török segélyre pénzt kért tőlünk, arra figyelmeztették, hogy a kincstárra szálló magyar birtokokat ne idegenítse el, ne adományozza magyar híveinek, hanem fordítsa a török védelemre s akkor majd lesz rá pénze (pedig láttuk, hogy tulajdonképpen azokat az uradalmakat is a török elleni védelemre fordította, melyeket magyar híveinek adományozott, mert ekkor már réges-régen nem volt szokás ingyen adományozni).
Mikor pedig meghalt az esztergomi érsek, a protestáns cseh rendek még azt a szemtelen tanácsot is merték adni a magyarok királyának (sajnos, nem mondhattuk volna nekik, hogy mi közük hozzá, mert hiszen ha az ő pénzüket kértük magyar célokra, amikor közük is volt hozzá), hogy ne nevezzen ki új érseket, hanem az érsekség jövedelmét fordítsa a török elleni küzdelemre.
Hogy az a birtok az Egyházé, hogy azt a mi őseink nem hadi célokra adták, hanem Krisztus országának a magyarok közt való terjesztésére és megalapozására, és hogy éppen akkor úgy is szinte kipusztult már a katolikus Egyház Magyarországról éppen azért, mert az egyházi birtokokat mások birtokolták, azok jövedelmeit mások élvezték s ezért nem voltak papnevelők, nem volt papi utánpótlás, az a cseheket nem érdekelte. Vagy – mivel protestánsok voltak – talán éppen ezért adták ezt a bölcs tanácsot. Ha a király hallgatott volna rájuk, ma Magyarország is épp úgy 95%-ában protestáns lenne, mint a Csehországgal szomszédos Szászország, hol már nem a Habsburgok parancsoltak.
De mindebből az is következik, hogy nemcsak mint katolikusok, hanem mint magyarok is hálásak lehetünk ezeknek a Habsburgoknak. Hogy helyette eddig mégis gyűlöletet kaptak, még a katolikus magyarok is csak magyarok voltak, de nem katolikusok is egyúttal, hanem az is, hogy magyarnak is önállótlanok és ostobák voltak, akiket tetszetős és a nemzeti hiúságnak hízelgő hírveréssel bárki az orránál fogva vezethetett. Pedig ezek a nemzeti hiúságnak hízelgők tönkretették és teszik a magyart (azonban ők maguk közben igen szépen megélnek, sőt sokszor még hatalomhoz, haláluk után pedig még hírnévhez és dicsőséghez is jutnak).
A nemzeti elfogultság és faji gyűlölet csak azt látja, hogy hazánk szabadsága ez időben elveszett; függetlensége megcsonkult, idegenek intézkedtek ügyeiben és sorsáról, s megbotránkozva kérdi, hogy lehetséges mindez, mikor királya koronázásakor esküt tett alkotmányára, függetlenségére és régi szabadsága épségben tartására?
Az elfogultság nem hajlandó meglátni, miért történt mindez, mert hiszen ha azt nézné, akkor egyszerre minden természetessé válna, nem lehetne az ő lángoló hazafiságáról és fajszeretetéről tanúságot tenni, szónokolni, izgatni s vele népszerűségben tetszelegni és érvényesülni, sőt hírt, nevet, dicsőséget szerezni még az utókor előtt is.
Ez a „hazafias” elfogultság azt se hajlandó meglátni, hogy függetlenségünk elvesztése csak ideiglenes és csak részleges volt, pedig ha az okokat nézzük, könnyen lehetett volna sokkal nagyobb fokú, sőt végleges is.
Ezek az izgatásból élő „hazafiak” nem hajlandók tudomásul venni, hogy a magyar függetlenséget nem a Habsburgok semmisítették meg, hanem azok a „hazafias” magyarok, akik a Habsburgokat gyűlölték. Ezek pártoskodása és kettős királyválasztása juttatott bennünket oda, ahová jutottunk. Ezek az álhazafiak nem akarnak annak tudatára jönni, hogy az Árpádok Magyarországának párját rikító, az egész földgömbön egyedülálló gyönyörű szép földrajzi egységét nem a Habsburgok tették tönkre és csúfították el, hanem ismét csak a „hazafias” pártoskodás és a Habsburg-gyűlölet.
De még kevésbé hajlandók tudomásul venni azt és magyar szívvel örvendezni annak, hogy ugyanezt a szép, kerek és egységes „régi Magyarországot”, mely a magyarok ostoba „hazaszeretete” miatt 150 évre elveszett, ugyanezek a Habsburgok szerezték nekünk vissza, mégpedig nem magyar fegyverrel és nem magyar pénzzel szerezték nekünk vissza és ezt az adott helyzetben csak azért tudták megtenni, mert „idegenek” voltak, nem pedig csak „nemzeti” királyok.
Nem, ők erről nem tudnak. És ha mégis észre kell venniük, mert észre térítjük őket és az igazságot szemük elé tárjuk, akkor nem annak örülnek, hogy a felszabadítás megtörtént – s amit a török világban még senki se hitt volna, még Zrínyi se –, a régi, az igazi Magyarország újra valósággá lett, hanem csak amiatt keseregnek, azaz dehogy: dühöngnek és átkoznak, hogy az ország egyes olyan részeit, melyeket az idegen pénz és idegen fegyver, majdnem nélkülünk, sőt egyenesen ellenünkre szerzett újra vissza. Mert hiszen mi, legalábbis „hazafias”, tehát Habsburg-gyűlölő részünk még akkor is az ellenség, a török oldalán volt, nemcsak érzelmileg, hanem még fegyverrel is (Apafi, Thököly): ezek a szerencsés „idegenek” nem bocsátották azonnal teljesen önkényes rendelkezésünkre (hogy a legközelebb adandó alkalommal, mint addigra már hétszer megtettük, most már egyre nagyobb és erősebb Magyarország támadhassa őket hátba, mihelyt bajba kerülnek), hanem – hallatlan galádság és a koronázó eskü botrányos megszegése! – eleinte holmi rövid alkotmány-felfüggesztésekkel még éreztetni is merték velünk hűtlenségünket és törökpártiságunkat és később is csak fokozatosan bocsátották rendelkezésünk alá azt a Határőrvidéket, Bácskát, Bánságot, Erdélyt, melyet ők nélkülünk, sőt ellenünkre foglaltak vissza számunkra a töröktől.
Mindezeket a területeket szerintük azonnal és feltétel nélkül kellett volna rendelkezésére bocsátani azoknak a Habsburg-gyűlölőknek, akik visszaszerzésükért mit se tettek, sőt ellene dolgoztak.
Mivel pedig ezek az idegen pénzzel és fegyverrel visszafoglalt területek ma már régen az országhoz vannak csatolva (Erdély már száz éve, a Bácska s a Bánság kétszáz éve) s így ezt sérelmezni már rég nem lehet, mivel a Habsburgot csak gyűlölni lehet, most is van panaszunk és sérelmünk, s most már az – s ez szerintünk szintén a koronázó eskü megszegését is jelenti –, hogy miért nem nekünk foglalták vissza a Habsburgok Dalmáciát, Galíciát, Bukovinát, Boszniát és Hercegovinát is? Miért Ausztriához csatolták ezeket a tartományokat, mikor történelmi jogon minket illetnének, mert voltak idők, mikor hozzánk tartoztak, de Ausztriához soha?
Azért – feleljük –, mert történelmi jogon ugyan minket illettek volna, de az erő, a valóság jogán nem, pedig a jelen és a valóság és az erő dönt, nem pedig a múltak emlékei. Ezeket a tartományokat a Habsburg-nagyhatalom hódította vissza, annak pedig akkor, mikor ezek a hódítások történtek, Magyarországi katonai, főképp pedig gazdasági erőben még csak legfeljebb 10-15% százalékát jelentette.
De éppen e tartományok megszerzéséhez talán még ilyen arányban se járultunk hozzá. Látni fogjuk, hogy például Mária Terézia hétéves háborújának egyenesen nevetségesen kis hányadát (2%-át) fedezte Magyarország. Pedig úgy tudjuk – hazafiaink átkozódnak is akkori „bolond” lelkesedésünk miatt –, hogy hazánk éppen ekkor tett ki legjobban magáért az összmonarchia védelmében s ekkor már nem is volt csonka ország.
De hát akinek nincs, az nem adhat, nekünk pedig akkor még nem volt. De nem is nagyon erőltettük meg magunkat. Láttuk a nemesi adómentesség körömszakadtáig való sikeres védelmezését még akkor is, mikor már az osztrák nemesség régen lemondott, mert kénytelen volt lemondani erről a kiváltságáról. Lám, mivel akkor, mikor Boszniát okkupáltuk [megszálltuk], 35%-át fedeztük már a monarchia közös költségeinek, noha az osztrák még akkor is kétszeresét fizette annak, amit mi fizettünk, Bosznia és Hercegovina ekkor már nem lett Ausztriáé, hanem egyenlőre épp úgy lett a mienk, mint az övék. Nem Ausztriáé, hanem az Osztrák-Magyar Monarchiáé lett, melyben épp úgy parancsoltunk mi, mint Ausztria.
Lett volna valósággá az a lehetőség, melyet fentebb vázoltunk, állt volna csak az egész magyarság a Habsburgok (I. Ferdinánd) mellé s lett volna ennek következtében a török elleni védővonal az ország déli határán s maradt volna meg épségben az egész Magyarország, kapott volna csak a Habsburg-ház a mi képünkben a tényleges és évente másfél millió forintjába kerülő országcsonk helyett egy igazi Magyarországot, mely családja összes koronáinak gyöngye és családi hatalmának alapja lehetett volna, akkor majd nem lett volna így.
Akkor inkább mi rendelkeztünk volna Ausztriában, Csehországban, néha talán még Németországban is, nem pedig megfordítva. Akkor nem mi szorultunk volna rá a mások ellenszolgáltatás nélküli segítségére s nem nekünk kellett volna miatta tűrnünk, hogy itt ugyanezek a mások rendelkezzenek, s mivel akkor a történelmi joghoz az erő és a jelen joga is hozzájárult volna, majd nem Ausztriáé lett volna se Dalmácia, se Galícia, se Bukovina.
Hogy mindez nem így történt, annak bizonyára nem a Habsburgok az okai. De azt már kevesebb joggal mondhatjuk, hogy azoknak a magyaroknak elődei se okai, akik eljátszották a jelent. Ha ők nem „szerették” volna oly bután ezt a hazát, akkor ma a mi, ez esetben a 150 éves törökvilág pusztításaitól legalább nagy részben megkímélt hazánk épp úgy 40 millió lakót számlálna, mint a nála kisebb, de szerencsésebb Anglia vagy Olaszország, s a 40 milliónak se fele lenne csak magyar, mint a 20 milliós Magyarországnak, hanem legalább 35 millió.
De azok után az ostobaságok és bűnök után, melyeket a múltban mi műveltünk, még az is valóságos csoda, hogy nem Dalmácia vagy Galícia, hanem Temesvár, Titel, Orsova meg Erdély újra a mienk lett. Dalmáciával és Galíciával kapcsolatban mi legfeljebb bűnbánatot tarthatunk, mert azt juttatják eszünkbe, milyen nagyok voltunk valaha és milyen kicsik vagyunk jelenleg, s ha vádról lehet szó, legfeljebb önmagunk ellen emelhetjük.
Hiszen még Titel, Orsova, Temesvár és Erdély is csak azért lett újra a mienk, mert idegen volt a királyunk s ezért idegen pénze és idegen csapatai is voltak. Még Fiumét is ők adták nekünk (mert azelőtt sohase volt a mienk), sőt visszaszerezték még azokat a szepesi városokat is, melyeket már Zsigmond zálogosított el s melyeket még Hollós Mátyás se tudott (koronázó esküje ellenére se) visszaszerezni.
A Habsburgok voltak azok is, akik visszaadták nekünk azokat a nyugati határ mentén fekvő Dunántúli várakat is, melyeket – szintén koronázó esküje ellenére – még Hollós Mátyás is osztrák kézen hagyott. Nem vettek el ezek a Habsburgok tőlünk 400 éves hosszú „elnyomásuk” alatt soha (még ideiglenesen se) egyetlen egy falut se, még akkor se, ha az a falu – százszámra vannak ilyenek – az osztrák határon feküdt és épp úgy német ajkú volt, mint a határon túliak.
De még ennél is csodálatosabb, hogy ezek a lángolóan hazafias magyarok még azt se veszik észre, hogy az az ország, melyet nekünk a Habsburgok 400 éven át a szó legszorosabb értelmében az utolsó faluig megtartottak, sőt vissza is szereztek még olyan részeiben is, melyek már a mohácsi vész előtt se voltak a miénk (a tengerpart, a szepesi városok, Fraknó stb.), csak addig maradt a miénk, amíg megvolt az „idegen” királyunk Bécsben. Abban a pillanatban, mikor ennek az „idegen” királynak a hatalma összeomlott, összeomlott vele együtt az a szép Magyarország is, melyet mi a mohácsi vész után eljátszottunk, és amelyet Bécs szerzett nekünk vissza. De ekkor már nemcsak Titel, Orsova, Temesvár és a Tengerpart vesztett el, hanem még Dévény, Pozsony, Kassa és Erdély is.
Nem véletlen ez, hanem annak bizonyítéka, hogy az országot egyedül csak a Habsburg nagyhatalom ereje tartotta össze és védte meg, melyet mi annyira gyűlöltünk s melynek csak a hátrányait láttuk. Amint megszűnt az idegen király idegen hatalma és a magunk erejére voltunk egyedül utalva, egyszerre összeomlott vele együtt az az ország is, melynek lakóit addig mindig csak arra tanították, hogy a hazát úgy kell szeretni, hogy gyűlöljük az „idegent”, az „elnyomót” (azaz a saját királyunkat), de nem arra, hogy hűek legyünk hozzá és áldozzunk érte.
Az első világháborút követő békekonferencián, mikor már Habsburgok nem voltak, nem volt már egyetlen pártfogónk. S talán a második világháború után volt? Ki szólt csak egy szót is értünk? A Szovjetunió, melynek lábaihoz vetettük magunkat, még a mi Rákosi Mátyásunknak se engedte meg, hogy szót emeljen legalább a csak pár éve visszakerült s egyébként is magyarlakta országrészek érdekében (bár annak sincs semmi nyoma, hogy legalább akart szót emelni). De nem is csoda, hiszen még ez a Mátyás se volt a mienk. Ezt is a szovjet ültette a nyakunkra megkérdezésünk nélkül s még külsőleg, hivatalosan is szovjet állampolgár volt. Ilyen árva lett a magyar, mikor már nem volt „idegen” királya! Mikor Habsburg már nem volt, akadt-e olyan nyugati nagyhatalom, mely szót emelt volna mellettünk a szovjet és Rákosi Mátyás ellenében?

Miért idegen zsoldosokat és hadiszereket
alkalmaztak itt a Habsburgok?

A törökvilág idején egyik legnagyobb sérelmünknek az idegen zsoldosok alkalmazását szoktuk tartani. Itt is hamis már a vád is, mert a Habsburgok nem idegen zsoldosokat tartottak, hanem azokat is tartottak. Láttuk, hogy ez természetes következménye volt az idegen pénznek, s ezért a király, ha akarta volna, akkor se tudta volna megakadályozni. De nem is akarhatta, hiszen újra meg újra látnia kellett, hogy fizetett magyar katonáinak nagy része protestáns volt és azonnal a felkelők táborát gyarapította, mihelyt alkalma volt hozzá.
Igaz, hogy a XVI. század folyamán felkelése még nem volt, de Mohács óta már akkor is mindig volt „nemzeti” király, illetve Erdély, s láttuk, hogy oda átállni már Bocskai előtt is divat volt és hazafiságszámba ment. A királynak tehát nem lehetett érdeke, hogy fizetett katonái az országban magyarok legyenek, s hogy nem volt érdeke, annak megint csak nem ő, hanem mi voltunk az okai. Ki látott ugyanis olyan bolond királyt, aki zsoldosaiul készakarva olyanokat keres, akikről előre tudja, hogy mihelyt „hazafias” szólamokat pufogtatnak előttük, azonnal ellenségei mellé szegődnek?
De ha a magyar fizetett katonák épp oly megbízhatók lettek volna a király számára, mint az idegenek: ha szerette is volna őket épp úgy, sőt talán még jobban, mint az idegeneket, akkor se alkalmazhatta volna kizárólag csak őket olyan okok miatt, melyek tőle függetlenek voltak.
Abban az időben a zsoldosrendszer miatt a katonáskodás a férfiak részére kenyérkereset volt, s mind az osztrák vagy a cseh, mind a német rendek – ha ugyan nem maguk személyesen fogadták meg őket – kikötötték, hogy osztrák vagy német embereknek adjanak kenyeret, azaz német zsoldosokat fogadjanak. Nem csak ez volt az oka idegen zsoldosok fogadásának magyar végvárakba is, de ez is.
Hiszen még az a kívánság is elhangzott német birodalmi részről, hogy telepítsenek a végvárak környékére németeket, a felszabadított déli országrészeket pedig adják a német lovagrendnek, sőt hogy a felszabadított területeket egyenesen csatolják a Német Birodalomhoz.
Még ezek a kívánságok is természetes velejárói voltak annak a ránk nézve szomorú valóságnak, hogy az ország védelmét idegen pénzen intézték s később felszabadítását is idegen pénzzel és fegyverrel valósították meg. Ebből a tényből természetszerűen következik, hogy a felszabadított területekkel mi történjék, az is egyedül azoktól az idegenektől függött, akik a felszabadítást intézték. Akinél van a pénz és a vele járó hatalom, fegyver és erő, természetes, hogy az parancsol.
Nekünk tehát nem azon kellene csodálkoznunk, sőt azon botránkoznunk, hogy annak, hogy nagy részben idegen erő és fegyver védte és szabadította fel hazánkat, ránk nézve hátránya is volt, hanem azon, hogy csak ennyi hátránya volt. Komoly embernek nem kell magyaráznunk, hogy nem csak úgy magától volt a dolognak csak ennyi hátránya, hanem ezt a Habsburgok magyar királyi öntudatának, főképpen pedig koronázó esküjének köszönjük.
Ennek köszönhetjük, hogy az érsekújvári és más magyar őrségeknek a cseheknek felesküvéséből, Magyarország déli része védelmének a német lovagrendnek való átadásából és a visszahódított területeknek a Német Birodalomba való bekebelezéséből nem lett semmi, erre vonatkozólag még komoly kísérletek se történtek s a visszahódított területek mind a mieink lettek, de legnagyobb részük azonnal, a határon fekvő Bácska és Bánság 150 év múlva, sőt 250 év múlva még Erdély is elvesztette különország jellegét.
Erdélyt külön országgá a mi „hazafiaink” tették egyébként is, nem a Habsburgok, s mikor már a Habsburgok kezébe került, akkor is magyar, sőt protestáns igazgatás alatt állt. Azok a hátrányok, melyek az idegen védelem és idegen felszabadításból következtek, maguktól értetődők voltak, de azok a sokkal nagyobb hátrányok, melyek ugyanebből következtek volna, de mégse következtek, már éppen nem voltak maguktól értetődők. Az előbbiek nem a Habsburgok bűnéből, az utóbbiak azonban valóban a Habsburgok érdeméből.
Sok a panasz magyar részről az idegen tisztek és vezérek miatt is, akik mikor idejöttek, még soha törököt nem láttak, természetét, harcmodorát nem ismerték. Nem csoda tehát, hogy 70-80.000 főnyi, nagyszerűen felszerelt seregeik ellenére is egész Európa gúnykacaja között eredménytelenül fejezték be hadjárataikat. Ha ezeket a seregeket a törököket, a török harcmodort és a terepet ismerő magyar vezérökre bízták volna, egész más lett volna az eredmény.
Mindebben sok igazság is van, feleljük, de az is igaz, hogy azok a másik vezérek, akik innen a törököt végleg kiverték és tehetségükkel és világraszóló sikereikkel Európa bámulatát vonták magukra, mint Montecuccoli, Lotaringiai Károly, Miksa Emánuel, Bádeni Lajos, főként pedig Savoyai Jenő, szintén idegenek voltak. Az idegen helyett magyar vezér alkalmazása kétségtelenül előnyökkel is járt volna, mert a törökkel szemben valóban inkább a magyar jellemnek megfelelő bátor, támadó, mint ma mondják: rámenős harcmodor lett volna a megfelelő, a nyugati haditaktikával szemben.
Másrészről azonban azt se szabad elfelednünk, hogy e magyar harcmodorhoz magyar sereg is kellett volna, olyan, melynek tekintélyes része könnyű lovasságból, huszárból állt. Viszont csak huszárokkal, vagy elsősorban huszárokkal már akkor se lehetett százezres seregeket megverni és egész hadjáratokat eldönteni. Ehhez már akkor is gyalogság kellett és a nehéz lovasság is nélkülözhetetlen volt. Ezek vezetéséhez pedig a magyar vezérek nem értettek. Emiatt a külföldi vezérek le is nézték őket s éppen nem tartották őket olyan értékeknek, mint mi tartjuk.
Nagy seregek vezetéséhez – valóban – elsősorban nem is vakmerőség és gyorsaság kell, hanem magasabb hadi tudomány, bölcs megfontoltság, okos számítás, áttekintő képesség, nagy szellemi munkabírás és emlékezőtehetség is s – de csak ezek után – személyes bátorság és bizonyos szónoki készség is.
Akár az az oka, hogy ezek a személyes tulajdonságok fajunkból hiányzanak (nem valószínű, mert hiszen egyszerre ennyi kellék egy emberben egyébként is csak kivételesen található, lángelmék pedig épp úgy lehetnek és vannak az egyik fajban is, mint a másikban), akár az, hogy már Mohács óta sohase lévén önállók, sohase volt külön független magyar hadsereg, és ezért magyar embernek nem is nyílt alkalma arra, hogy egész nagy hadseregek felett parancsnokoljon s így lehetősége se volt arra, hogy e tekintetben gyakorlatot szerezzen s kiképezze magát: azt, mint tényt kell megállapítanunk, hogy nagy hadseregek közti ütközetek vezetéséhez már négyszáz éve sohase volt tehetsége vagy szerencséje a magyarnak.
Látni fogjuk, hogy a kuruc-labanc világban is, 48-ban is a nagy, a döntő ütközeteket mindig elvesztettük, s ez így volt még olyan esetekben is, mikor számbeli fölényben voltunk s mikor a helyzet és a terep is minket szolgálhatott volna, ha lett volna tehetséges hadvezér, aki a lehetőségeket javunkra tudta volna felhasználni.
Látni fogjuk, hogy e megállapítás alól még Görgey se kivétel. Róla is csak azt mondhatjuk, hogy nem volt tehetségtelen vezér, de éppen nem azt, hogy mindig győzött vagy számban kétszeres osztrák sereget is meg tudott verni. Meg se mert ütközni az ellenséggel, ha az nagyobb számú volt, mint az ő serege. Görgey sokkal inkább óvatosságának köszönheti (egyébként is meglehetősen mérsékelt) sikereit, mint hadvezéri lángelméjének.
De akár tehetségesek és képzettek voltak a törökvilág magyar vezérei, akár nem, semmiképpen se sorolhatjuk a Habsburgok „bűnei” közé, hogy nem őket tették az időnként országunkba hozott nagy nyugati seregek parancsnokaivá. Mivel ezt a kérdést még később is tárgyalni fogjuk, most egyelőre csak arra mutatunk rá, hogy ezt az az idegen pénz és az az idegen erő tette egyenesen lehetetlenné, mely ezeket a seregeket összehozta és fenntartotta.
Még gondolatnak is képtelenség, hogy azok a gőgös, büszke németek, akik, mikor a törökvilágban hozzánk érkeztek, körülbelül olyanformán érezték magukat itt, mint a mi hadifoglyaink Oroszországban, magyar fővezér alatt szolgálni hajlandók lettek volna. Se szeri, se száma nincs azoknak a történelmi okmányoknak, melyek visszatükrözik, milyen lekicsinyléssel néztek itt le ránk, szokásainkra, ételeinkre, ruhaviseletünkre, alacsony életszínvonalunkra és elmaradottságunkra a harcolni itt járt, tetőtől talpig páncélba öltözött németek. Lehetett-e józan ésszel még csak elképzelni is, hogy ezek a gőgös lovagok majd eltűrik, hogy a magyar parancsol, ők meg majd engedelmeskednek, a magyar lesz az úr, ők meg a szolgák abban a seregben, melyet ők állítottak ki abból a – mint ők mondták – résztvevő (mitleidige) szeretetből, melyet a mi elesettségünk és nyomorunk iránt éreztek?
A törökök ellen küzdeni abban az időben nemcsak nálunk, hanem a keresztény (tehát nyugati) külföldön is dicsőség volt. Aki e küzdelemben sikert aratva kitűnt, annak nevétől egész Európa hangos volt. Költők énekelték meg és a nép dalolta tetteiket. A német és más külföldi előkelőségek dicsőséget aratni jöttek hozzánk a keresztény seregekben. Világos, hogy nem úgy akartak dicsőséget szerezni, hogy ők lesznek majd a közlegények, a magyarok pedig a hadvezérek, mert így híressé lenni s dicsőséget aratni nem lehet, illetve csak a magyaroknak, de nem nekik lehetett volna.
Láttuk, hogy hízelegni, kedveskedni, sőt ígérgetni s adni is kellett egyet s mást azoknak a választó- és nem választó német fejedelmeknek, akik harcolni ide jöttek, s akik, mivel – természetesen – vezérnek jöttek, megfelelő számú csapatot is hoztak magukkal. Egyik-másik nagyobb fejűt pedig közülük fővezérré kellett tenni, hogy nagyobb kedve legyen hadba szállni s jobban kitegyen magáért mind csapatai számát, mind felszerelését illetően.
Nagyon tévedne tehát, aki azt gondolná, hogy tisztán csak a császártól, tehát a mi királyunktól függött, kit állítsanak a sereg élére. De akkor is tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy herceget, fejedelmet semmiképpen se lett volna szabad fővezérré tenni, mert az szükségképpen tökkelütött. Igaz, hogy a legtehetetlenebbek: Brandenburgi Joachim, Pfalzi Frigyes, Szász Móric, Erős Ágost szász választó, később lengyel király, mind fejedelmek voltak, de akik a világ legnagyobb hadi sikereit vívták ki nálunk, mint Savoyai Jenő, Lotaringiai Károly, Bádeni Lajos, Miksa Emanuel, szintén mind fejedelmi családból származtak, sőt Savoyai Jenőt kivéve mind nemcsak származásukra nézve, hanem a valóságban is fejedelmek voltak.
Hogy mennyire nem írható a Habsburgok terhére se Brandenburgi Joachim, se Szász Móric, se Pfalzi Frigyes tökkelütöttsége, még a legelfogultabb Habsburg-gyűlölő is bizonyára belátja, ha felhívjuk a figyelmét arra, hogy mindhárman, sőt Erős Ágost, a későbbi lengyel király is, protestánsok voltak, Erős Ágost is akkor, mikor még nálunk tehetségtelenkedett. Habsburgok protestánsokat pedig bizonyára nem tettek önként seregeik vezérévé, ha csak rendkívüli tehetségét már be nem bizonyította.
Egyébként rámutattunk már, hogy a császár közvetlenül nem rendelkezett a birodalom erőivel, hanem csak közvetve akkor, ha az egyes fejedelmeket és városokat sikerült megnyernie. Egyébként is a császárok Németországban ezer oldalról kötve voltak, s a birodalomban nagy erőt és befolyást jelentő protestáns száz és pfalzi választót és Brandenburgot (mely hamarosan szintén választófejedelemség lett) előzékenységekkel tudták csak a maguk számára megnyerni. (Még a lányát is csak a bajor választóhoz adhatta a Habsburg-császár – Miksa Emánuelhez hozzá is adta –, mert a többiek mind protestánsok voltak: a szász is, a pfalzi is és a brandenburgi is.)
Ha valamelyik választó dicsőségre vágyott s nagyra törő tervei voltak, nem is lehetett megsérteni azzal, hogy nem neki ajánlják fel a vezérséget. (Ha aztán többen is voltak, akik tehetséget éreztek magukban, vagy legalábbis dicsőségre vágytak, képzelhetjük a szegény császár helyzetét, aki azzal, hogy az egyiket megnyerte magának, a másikat ugyanakkor ellenségévé tette.)
Ugyanitt rá kell azonban mutatnunk arra is, hogy azok a kudarcok, melyek a törökvilág idején hazánkban a császári seregeket nemegyszer érték, nem mindig és nem teljesen a vezér tökkelütöttségéből adódtak, hanem igen sokszor a szerencse hiányából és a viszonyok kedvezőtlenségéből is.
Kifejtettük már, hogy ezek a „csúfos kudarcba” fúlt hadjáratok is elérték céljukat: Megmutatták a töröknek, hogy Magyarországon túl nem mehet, s a nyugatnak van annyi ereje, hogy további terjeszkedését meg tudja akadályozni. Látni fogjuk azonban, hogy ugyanezzel a sereggel a törököt Magyarország belsejében, sőt déli határán is felkeresni már egyenesen végzetes hiba lett volna, mert a sereg se az ehhez szükséges élelmiszerkészlettel, se egészségügyi berendezéssel nem rendelkezett. A fényes és hatalmas német seregek elsősorban azért nem jöttek be az országba Ferdinánd kedvéért Buda visszafoglalására és ezért nem jöttek le Szigetvárhoz Zrínyi felmentésére. Ez részükről nemcsak kényelem és a komoly segíteni akarás hiánya volt, hanem a józan okosság követelménye is.
Azok a nálunk, sőt akkoriban egész Európában tökkelütöttnek tartott protestáns vezérek éppen nem voltak olyan tökkelütöttek, mint kudarcuk után gondoljuk. Szász Móric például otthon ugyancsak megmutatta, mennyire nem tökkelütött, hiszen a világtörténelem egyik legagyafúrtabb (és legjellemtelenebb) szereplői közé tartozik. Láttuk, hogy ő egymaga mentette meg az egész német protestantizmust. Igaz, hogy nem annyira eszével, mint jellemtelenségével, de a jellemtelenséghez is ész kell, hogy világra szóló sikert arasson. Láttuk, hogy Brandenburgi Joachim se úgy szerepel Németország történetében, mint a tehetségtelenség díszpéldánya. Neki is megvolt a magához való esze, ha ez az ész nem is volt világraszóló.
De a szerencse is sokat tesz. Vannak emberek, akiknek minden sikerül, és vannak, akiknek semmi. Potioreket, az első világháború szerbiai harcterének hadvezérét úgy emlegették nálunk, mint a tehetségtelenség iskolapéldáját. Így ismerte még az utcagyerek is a nevét. A katonai szakértők azonban (például Julier is) azt állapítják meg róla, hogy az egész monarchia egyik legtehetségesebb és legnagyobb tekintélyű katonája volt s ezért példátlan kudarcát szinte megmagyarázhatatlannak tartják.
Összeesküdtek ellene a rossz utak, az időjárás és minden, egyesek szerint nagy lelki gátlásai is lehettek, újabban pedig, mint tényt állapítják meg, hogy egy lassan fejlődő agybaj jelei mutatkoztak már akkor rajta. Potiorek még férfikora erejében Juliernek tehetségéért bámult tanára volt, azt pedig nem kívánhatjuk meg embertől (értem az uralkodót), hogy még azt is eltalálja, hogy öregkorában ki kap majd agybajt és ki nem. Savoyai Jenő, Radeczky és a mi hadiurunk egész addig, míg a halál végleg le nem zárta szemüket, megtartották lángelméjüket s még életük utolsó éveiben is ugyanazok a lángeszű, tetterős és mindig sikeres hadvezérek voltak, mint férfikorukban.
Nagy bajt okozott aztán a Habsburgoknak az itt alkalmazott idegen vezérekkel kapcsolatban a nádor katonai hatásköre is. A magyar törvények szerint, ha nem maga a király állt a sereg élére, a magyar hadseregnek a nádor volt parancsnoka. Mikor tehát a külföldi pénzen és külföldiekből felállított hadsereg az ország területére lépett, a külföldi vezérnek át kellett volna adnia a parancsnokságot a nádornak, vagy legalábbis a közben hozzájuk csatlakozó magyar seregnek a külföldi vezér nem parancsolhatott volna, hanem a nádorral csak mint vele egyenrangú vezérrel tárgyalhatott és működhetett volna.
Világos, hogy ez a rendszer eleve szinte lehetetlenné tett volna minden nagyobb katonai sikert, a tehetséges idegen hadvezért megbénította volna lángelméje érvényesítésében. Minden katonaember egyébként is dölyfös, ha pedig a vezér valamely német szuverén [uralkodó] volt (igen gyakran az volt), akkor az bántotta (joggal) az önérzetét, hogy egy alattvaló (a nádor az volt), egyenrangú társa legyen. Ha viszont lángelme volt a vezér, akkor pedig a tehetség gőgje (mely még nagyobb, mint az uralkodóké) nem engedte meg neki, hogy a tehetségtelenséget vagy a középszerűséget magával egyenrangúnak ismerje el. Vegyük most még mindehhez hozzá, hogy a nádor egyúttal azok képviselője volt, akik iránti részvétből ezek a németek idejöttek és költekeztek.
Mikor a nádor legfőbb fővezéri hatalmát illetően ezt a magyar törvényt hozták, természetesen nem külföldi, hanem hazai seregre gondoltak, mert akkor még eszük ágába se jutott, hogy lesz majd idő, mikor részvétből jönnek majd hozzánk idegen seregek, hogy a maguk költségén bennünket védjenek és felszabadítsanak. A nádori főparancsnokság lehetséges és megfelelő lett volna egy hatalmas Magyarország esetében, mikor a külföldiek csak segédcsapatok lettek volna, mert az erős magyar állam kellő biztosíték lett volna arra, hogy azt, amit a másik állam nekünk segítségben adott, hamarosan vissza is kapja tőlünk (vagy talán meg is kapta már s a segély csak egy régi szolgálat visszafizetése lett volna). Ez ugyanis a hadvezéri tehetség gúzsbakötése lett volna, amit csak tucatemberek szoktak elfogadni, nem lángelmék.
Láttuk és még látni fogjuk, hogy ez a nádori vezérség is egyik oka volt annak, amiért Habsburg királyaink annyira húzódoztak a nádorkinevezéstől. Ha ugyanis a nádori méltóság a hadjárat idején nem volt betöltve, akkor ilyen nehézségek nem adódtak. Mivel ennek ellenére a Habsburgok alatt is a legtöbbször volt nádor, ebből is láthatjuk, mennyire nem voltunk elnyomva, de egyúttal azt is, hogy ha királyaink időként nem tartották meg mindenben az alkotmány betűjét, az nem egyszerű könnyelműségből, annál kevésbé rosszakaratból történt, hanem közérdekből, tehát megokoltan és jogosan. (Ezen a közérdeken nem is kell éppen az összmonarchia érdekét érteni, hanem egész nyugodtan magyar érdeket is érthetünk rajta.) Láthatjuk az esetből egyúttal azt is, hogy a nádori méltóság be nem töltése nemcsak alkotmánysértés, hanem alkotmánytisztelet is lehet. Ha ugyanis a király választat nádort, de hatáskörét nem tartja tiszteletben, nagyobb alkotmánysértés, mint ha engedi, hogy legyen nádor, de az egész méltóságot lassacskán egyszerű címmé süllyeszti (mint más, ravaszabb uralkodók csinálták volna a Habsburgok helyében).
Mindezek ellenére – ki gondolná a sok törvénytiprás, alkotmánysértés, alkotmányszeg és elnyomás emlegetése közepette? – azok a gőgös német, illetve külföldi hadvezérek, akik a törökvilág idején hazánk területén működtek, a császár kívánságára feltűnően tiszteletben tartották a nádor magyar főkapitányi hatáskörét. Látni fogjuk, hogy még Montecuccoli, Lotaringiai Károly (aki a császár unokatestvére és veje volt), sőt a gőgjében szinte megpukkadó Wallenstein mellett is, aki a végén már a császár uraságát se akarta tűrni maga felett, mindig megvolt a magyar nádornak mellé, nem pedig alárendelt, tehát az idegen vezértől tulajdonképpen független katonai hatalma: Montecuccoli mellett Wesselényi Ferencé, Wallenstein mellett Eszterházy Miklósé, Lotaringiai Károly mellett Eszterházy Pálé. Mikor seregeik hazánk területén működtek, egyikükkel se mint alantas levelezett a mi nádorunk s vele és magyar csapataival az idegen vezér csak felkérés és előzetes hozzájárulás után intézkedhetett, s a nádornak a hadműveletek folyására (például fegyverszünet kötésére és feltételeinek megállapítására) is a megfelelő befolyása volt.
Mindezt csak úgy lehetett megérteni, hogy a király, mielőtt ez idegen vezéreket Magyarországra küldte, megmagyarázta nekik a magyar törvényt, s azt, hogy azt még neki is meg kell tartania, s ezért a lelkükre kötötte, hogy ők is tartsák meg. Minket ennek láttára csak önérzet és jóleső érzés tölthet el. Azt kívánni azonban, hogy egy seregnek, mely nagyrészt a magyaroknál magukat műveltebbnek tartó külföldiekből állt, a vezére magyar legyen csak azért, mert ez az idegen sereg nemcsak a vérét áldozza Magyarország védelmében s később felszabadításában, hanem még a hozzá szükséges pénzt is ő hozza, már túl van a politikai józanság határain.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése