Bethlen

Szükség volt-e Bethlen felkelésére?

Bocskai után már egy jó évtizedre jött az újabb „szabadsághős”: Bethlen Gábor. A kellő „hazafias” nevelésben részesült magyar ifjúság s így a felnőtt magyar közönség is szentül meg van győződve, hogy a nemzeti és vallási elnyomás ilyen röviddel a bécsi béke megkötése után már olyan nagy lett, a „hitszegő dinasztia” – szokása szerint – annyira nem tartott meg semmit abból, amire a bécsi békében kötelezte magát s ezért a nemzet és a protestánsok szenvedései megint olyan tűrhetetlenné váltak, hogy ilyen gyorsan szüksége volt egy újabb szabadítóra, egy újabb megváltóra, akit Isten hamarosan meg is adott szeretett nemzetének.

Ezzel szemben az igazság az, hogy a Bocskaié után újabb szabadságharc olyan gyorsan egyedül csak azért keletkezett, mert Bocskai után hamarosan megint egy olyan nagytehetségű ember került az erdélyi fejedelmi székbe, aki nagyobb hatalomra, befolyásra vágyott, mint amekkorát a kis Erdély tudott neki adni. Ezt természetesen csak Magyarország felől és Magyarország területéből szerezhette meg magának. De mint nagy ember, nemcsak anyagiakra és a velük járó befolyásra vágyott, hanem hírre, dicsőségre is, s ezt, mint magyar és protestáns testvéreinek felszabadítója szerezhette meg legjobban magának.

Minderre az alkalmat és lehetőséget, mint török vazallusnak, a biztos török támogatáson kívül az éppen akkor kitört harmincéves háború szolgáltatta, mely a császár és király erejét évtizedeken át lekötötte, sokszor egyenesen válságba sodorta és így biztos sikerrel lehetett a zavarosban halászni és a török-tatár rablócsapatok segítségével egy kis „szabadságharcot” indítani. Röviden kifejezve, Bethlen egymás után háromszor újra meg újra megindított szabadságharcának az igazi oka az volt, hogy a Habsburgok bajba kerültek, olyan nagy bajba, mint egész hosszú történetük folyamán még kevésszer, és ezt a nagyszerű alkalmat az erdélyi fejedelem és a protestánsok a maguk, a magyar „hazafiak” pedig állítólag a magyar haza javára nem mulaszthatták el arra, hogy hátba ne támadják őket.

Bethlent egyébként ebbe a Habsburgok ellen folyó harmincéves háborúba való beavatkozásra fel is kérték, mert persze a II. Ferdinánd ellen fellázadt protestánsoknak is volt annyi eszük, hogy nemcsak nyugaton: a német, a francia és a németalföldi protestánsoknál, hanem keleten, az erdélyieknél, Bethlen Gábornál is segítséget kértek, neki is szövetséget ajánlottak.

Bethlen „magyar” szabadságharcának tehát az volt a tulajdonképpeni oka, hogy Európa protestánsai háborút kezdtek a Habsburgokkal, s mikor e háborút megkezdték, Erdély és Bethlen, sőt Magyarország is protestáns volt. Hogy ezért a „szabadságharcért” katolikus magyarok is lelkesednek s ők is a maguk szabadságharcának tartják, annak viszont a protestáns propaganda, a katolikus műveletlenség, öntudathiány s ennek következtében a könnyű befolyásolhatóság az oka. Ne feledjük, hogy állítólag a bolsevik Oroszország se a kommunizmus vagy a szlávság uralmáért, hanem a békéért küzdött s ezt neki is sokan elhitték olyanok is, akik magát a kommunizmust nem akarták, még kevésbé a szlávság uralmát.

Annak tehát, hogy Bethlen felkelt és annak, hogy épp akkor kelt fel, mikor felkelt, nem az volt az oka, hogy igen nagyok voltak a magyar nemzet vagy a protestantizmus szenvedései és éppen ekkor voltak a legnagyobbak, hanem az, hogy épp akkor tört ki a harmincéves háború és emiatt a Habsburgokkal ekkor lehetett a siker legnagyobb reményében hadra kelni. Ekkor volt tehát a legnagyobb esély arra, hogy katolikus helyett protestáns, Habsburg helyett erdélyi fejedelmi kézre kerül Magyarország és a velejáró hatalom.

Az igaz, hogy 1526 óta egész 1867-ig mindig szükség volt magyar szabadságharcra, mert hiszen Magyarország ez idő alatt sose volt önrendelkező, azaz független, ezért tehát bármikor megokolt volt egy felkelés s így politikai eszélyesség [ésszerűség], sőt szükségszerűség volt, hogy erre az alkalmat akkor használjuk fel, amikor adódik, amikor a győzelemre legjobban megvan a valószínűség, tehát akkor, mikor idegen királyunk a legnagyobb bajban van, mikor rajtunk kívül még legtöbb ellensége van.

Ámde tagadhatatlan, hogy ez a mi állítólagos elnyomónk, ha idegen volt is, nekünk mégse lehetett idegen, mert hiszen megkoronázott, törvényes királyunk volt, akinek mi hűséget esküdtünk s ezt 400 éven át kivétel nélkül mindegyik (állítólag) idegen királyunkkal megtettük (a kivétel, II. József, se azért nem volt megkoronázva, mintha mi nem lettünk volna hajlandók neki hűséget esküdni), a szokásjog, a hosszú joggyakorlat és az elévülés jogi törvénye révén tehát uralmát még akkor is törvényesnek kellett volna tekintenünk, még ha a kezdet kezdetén törvénytelen is lett volna, pedig láttuk, hogy akkor is mennyire nem volt az. Hitványság és becstelenség nélkül tehát nem lázadhattunk fel ellene, de különösen nem éppen akkor, mikor ennek a mi megkoronázott, törvényes királyunknak külföldön a legtöbb ellensége volt, mert éppen ilyenkor fellázadni volt tőlünk a legnagyobb esküszegés és jellemtelenség. Ha ugyanis hűséget esküszünk, bizonyára elsősorban arra az esetre fogadjuk ezt a hűséget, mikor annak, akinek hűséget esküszünk, a legtöbb ellensége lesz.

Hiába mondják tehát „hazafiaink”, hogy az első Habsburgot nem a nemzet akarta, hanem egyedül a fegyveres erő ültette a nemzet nyakára. Ha ez igaz lenne, s még ha utána a 400 éves állandó joggyakorlatra és így az elévülésre nem is hivatkozhatnánk, akkor is rámutathatnánk arra, hogy királyválasztásokkor a trónkövetelők közül mindig az lesz a győztes, akinek a legnagyobb az ereje. Régen legalábbis mindig így volt. Eszerint tehát, ha egyáltalán voltak vetélytársai, minden „megválasztott” királyra rá lehetett fogni, hogy fegyveres erővel, tehát törvénytelenül került a trónra.

Érdekes, hogy a legjobban éppen arra a Mátyás királyra foghatnánk ezt rá, akit közvéleményünk a legőszintébben, leginkább a nép akaratából megválasztott, tehát legtörvényesebb királyunknak gondol. Láttuk már, hogy egy királyválasztáskor se tartotta akkora haderő megszállva a királyválasztás színterét, mint éppen Mátyás megválasztásakor. Még olyan forrásunk is van, s nem is egy, hogy Mátyás, a fiatal királyjelölt nagybátyja, a megszálló seregek ura és parancsnoka, Szilágyi Mihály, a választás előtt fenyegető rendeleteket adott ki, sőt előre akasztófákat (!) állíttatott fel azok részére, akik másra mernek szavazni, mint az ő unokaöccsére. (Aeneas Silvio, Dlugosz, Ebendorfer, Bonfini, megannyi egykorú történetíró állítja ezt.) Ilisis, a császári udvarnál a milánói fejedelem követe, már 1458 elején jelenti urának, hogy Szilágyi Erzsébet nagy összegeket költ fia királlyá választása érdekében. (Szilágyi, IV., 171. o.)

A később Mátyás király ellen újra meg újra fellázadó magyar főurak mindig is arra hivatkoztak és azzal az eszerint jogos állítással adtak mozgalmuknak törvényes színezetet, hogy Mátyás nem törvényes király, mert megválasztása erőszakkal és megfélemlítéssel történt (akkor még a törvénytelen választás elévüléséhez se volt meg a szükséges idő).

Az ország akkori hangulatát ismerve elmondhatjuk, hogy ez nem volt igaz. A nép Mátyást akarta királynak, mert bátyját, Lászlót (ezt is nagyon tévesen) igazságtalanul kivégzettnek, nemzeti vértanúnak tekintették s ezért öccse királlyá választásával akarták jóvátenni a vélt igazságtalanságot. Ámde akkor a nép nem számított, a politikai jogok birtokosai egyedül a nemesek voltak, de akkor a köznemesek se számítottak, hanem csak a főnemesek, mert a köznemesek is a főnemesek familiárisai voltak s így törvényesen is a főurak képviselték a politikai hatalmat.

De ha akkor is, mint ma, a nép kezében lett volna sorsa intézésének hatalma, az akkor is bizonyos, hogy annak a nagy haderőnek következményeként, mely a királyválasztáskor Szilágyi Mihály kezében volt, akkor is az ő unokaöccsét választották volna királlyá, ha a nép annyira utálta volna, mint amennyire a valóságban szerette. Ha ellenben egy másik trónkövetelő serege nagyobb lett volna Szilágyi Mihályénál, akkor sose lett volna Mátyásból király, ha mégúgy szerette volna is a nép, vagy akár a nemesek is.

De az is kétségtelen, hogy Zápolya Jánosból se lett volna soha magyar király, ha megválasztásakor nem lett volna hadi erejével az országnak már (illetve még) vetélytárs nélküli ura, mint ahogy nem is kellett még egy év se s már – annak ellenére, hogy már hűséget is esküdtek neki – ugyanaz a város, ugyanazok a főnemesek és nemesek, ugyanaz a nyitrai püspök ugyanolyan, sőt még nagyobb lelkesedéssel Ferdinándot koronázták királlyá, mert arra már az ország ura a fegyver erejével nem Zápolya, hanem Ferdinánd volt.

Olyan embernek, aki csak egy csepp ítélőképességgel rendelkezik, azt se kell magyaráznunk, hogy ha Erdélyben a kerelőszentpáli csatában nem Báthory István, hanem Bekes Gáspár lett volna a győztes, az erdélyi országgyűlés is Báthoryt nyilvánította volna hazaárulónak, nem pedig Bekes Gáspárt, s nem azokat a tömeges kivégzéseket hagyta volna jóvá, melyeket a későbbi nagy lengyel király, nemzetünk e büszkesége, Bekes Gáspár hívei közt hajtatott végre, hanem azokat, melyeket Bekes Gáspár rendelt volna el Báthory István pórul járt hívei ellen.

Apafi Mihályt is tisztán török parancsra „választották” Erdély fejedelmévé (ezt senki se tagadhatja és nem is tagadja), mégsem olvastam még sehol, hogy emiatt nem volt Erdély törvényes fejedelme. De azt minden magyar történelemkönyvben feltűnően láttam, hogy az Erdélyt felszabadító Lipót ellenében mégis még Apafi tehetségtelen és elpuhult fiát is milyen rokonszenv kíséri részünkről, s mennyivel szívesebben láttuk volna Lipót helyett őt a fejedelmi székben.

De Bethlen és felkelői különösen nem mondhatták, hogy II. Ferdinánd nem volt törvényes magyar király (nem is mondták ezt még ők se). Bethlennek magának ezt különösen nem volt joga mondania, mert őt is annyira tisztán csak a török ültette Erdély nyakára, mint sem addig, sem azután semmi más erdélyi fejedelmet. Tholdalagi Mihálynak, Bethlen hívének, egykorú emlékirata (Tört. Tár 1881., I., 21.) azt mondja, hogy az országgyűlés tagjai „ki féltében, ki megunván a Báthory Gábor cselekedeteit” szavazott Bethlenre. A marosvásárhelyi polgárok pedig akasztófahumorral úgy csúfolják ki ezt a „választást”, hogy az urak „féltökben libere (szabadon) elidálták” [mellőzték] Bethlent.

Még maga Bethlen is így jelenti be a töröknek a maga megválasztását: „Istennek legyen hála, az egész nemesség, székelység, szászság hatalmas császárnak (szultánnak) fejet hajtottak”. Hogy ezt a fejhajtást Bethlen milyen „önkényesnek” tartotta, mutatja, hogy ennek ellenére is kéri, hogy azért biztonság okáért még a télire is maradjon csak bent Erdélyben kétezer török, ugyanannyi lovas oláh, ezer gyalog és ezer tatár.

Ennek ellenére ki mondta valaha Bethlenről, hogy nem is volt tulajdonképpen törvényes erdélyi fejedelem?

Hogy tehát a királyválasztó és koronázó országgyűlésre a Habsburg királyok se jöttek le Pozsonyba néhány ezer lovas nélkül, az igazán nem azt jelenti, hogy magyar királlyá választásuk másképpen történt s így nem volt olyan törvényes, mint akár legdicsőbb nemzeti királyainké vagy szabadsághős erdélyi fejedelmeinké. Talán azt a Bocskait is önként választották fejedelmükké azok az erdélyiek, akik úgy gyűlölték, mint a bűnüket s kevéssel előtte – aki ismeri a kor történelmét, jól tudja, hogy mennyire szabad akarattal, valóban őszintén és szívből – száműzték és hazaárulónak nyilvánították?

Ha a mi mai rebelliseink látták volna azt a káprázatos fényt, azt a tömeges megjelenést és azt a mámoros lelkesedést, melyet nemességünk és népünk a Habsburgok koronázásai alkalmával kifejtett vagy tanúsított, még eszükbe se juthatott volna, hogy mindez csak az erőszaknak a következménye. Pedig azt a személyes látást, mely – évszázadokkal ezelőtt történt eseményről lévén szó – ma már lehetetlen, művelt ember részére egész szépen pótolják a szemtanúk leírásai, a résztvevőknek otthoni hozzátartozóikhoz írt levelei, melyek a családi levéltárakban ma is még tömegesen megtalálhatók. Tessék hát őket tanulmányozni s mindjárt nem beszélünk majd kényszerről.

Még Bethlennek magyar királlyá történt megválasztása is sokkal nagyobb nyomás és megfélemlítés alatt történt, mint előtte kevéssel a Habsburg II. Ferdinándé. Bethlen királlyá választása ugyanis „egyhangúlag” történt, tehát egyetlen fő se volt ellene, még a főpapok se (el se mertek ugyanis menni az országgyűlésnek elnevezett gyűlésre).

Azok a katolikus rendek, akik a közvetlenül Bethlen királlyá választása előtt tartott törvényes országgyűlésen már többséget alkottak s nagy összetartással és öntudattal védték ott az Egyház jogait a protestáns ellenzékkel szemben, most a Bethlent királlyá választó és több egyházellenes törvényt is hozó gyűlésen még mukkanni se mertek. Hogyan, hogy egyikük se mert tiltakozni vagy ellenzéki lenni? Hogyan, hogy egyikük se mert Bethlen ellen szavazni? Vajon azért-e, mert érthetetlen megbűvölés hatása alatt egyszerre mindnyájan katolikus létükre is protestáns érzelműekké lettek, vagy pedig azért, mert nem voltak szabadok, mert meg voltak félemlítve? Könnyű eldönteni.

Aki látta azt a lelkes, ünneplő, parádés, mámoros tömeget, például éppen 1619-ben, II. Ferdinánd koronázásakor (pedig ezt, ha más nem is, de az ünnep főszereplője, maga II. Ferdinánd feltétlenül látta) s rá néhány hónapra látta ugyanezt a nemzetet úgyszólván teljes számmal mint lázadókat ellenségei sorában, sőt a törökkel szövetségben, akkor bizony nagy vallásosságra, lelki nagyságra, szelídségre és ellenségszeretetre volt szükség, hogy továbbra is szeretni tudjon bennünket. II. Ferdinánd továbbra is tudott.

Arra az ellenvetésre, hogy a nemzet függetlensége előbbre való az eskü megtagadásánál, s ha a nemzet érdekei úgy kívánják, nemcsak szabad, hanem meg is kell szegni az eskünket, azt feleljük, hogy ez legfeljebb csak istentelen, sőt becstelen alapon állva lehetne elfogadható álláspont. Ha ugyanis Isten van, akkor még a hazánál is előbbre való, tehát a neki tett eskü is kötelező még a haza érdekei ellenére is. Annyira igaz ez, hogy még istentelenek se merték soha még elismerni a történelem folyamán, hogy ők megszegték esküjüket, hanem igyekeztek a dolgot másként kimagyarázni. Az esküszegést tehát még ők is szégyenletes dolognak tartották még istentelenek számára és a haza ürügye alatt elkövetve is.

De egyébként is ki tudja azt előre bizonyosan, hogy az a szabadságharc, melyet még eskünk ellenére is megkezdünk, valóban hasznos lesz nemzetünkre? Ilyenkor nem kell-e mindig előre bevenni számításunkba, hogy a dolog vége az is lehet, hogy se nemzeti szabadság, se becsület. Szabad-e tehát esküt szegni csupán azon valószínűség alapján, hogy esetleg hazánknak használunk vele?

Annál inkább nem lett volna nekünk szabad soha esküszegés árán szabadságharcot kezdeni, mert kifejtettük már, hogy a mi Habsburgok ellen kezdett szabadságharcainknak legfeljebb akkor lehetett volna a nemzetre haszna, tehát megvívásuknak valami értelme, ha teljes sikerrel jártak volna, azaz ha az lett volna az eredményük, hogy teljesen és végleg sikerült volna elszakadnunk azoktól a Habsburgoktól, akikkel felkelésünkkel azt akartuk elérni, hogy féljenek tőlünk, azaz ne szeressenek bennünket, hanem legyenek ők is ellenségeink. Annak, hogy továbbra is az ő alattvalóik maradjunk, ők pedig királyaink, de olyan királyaink, akiknek mitőlünk félniük kell, tehát önérdekük kívánja, hogy ne legyenek jóakaróink, semmi értelme se volt, sőt hazánk sorsára az ilyen szabadságharcosok csak károsak lehettek.

Ezeknek a tőlünk lélekben elszakított Habsburgoknak ugyanis még Magyarországon kívül is voltak országaik, tehát fegyveres erejük, mégpedig a mienkénél mindig nagyobb fegyveres erejük. Mivel pedig még a legsikeresebb szabadságharcaink se tudták elérni, hogy tőlük továbbra is függésben maradjunk, volt-e itt értelme szabadságharcoknak egyáltalán s nem volt-e a kára mindegyiknek sokkal nagyobb mint a haszna?

Végeredményben mindegyik azt eredményezte, hogy a király, aki ellen fellázadtunk, továbbra is megmaradt, idegen is maradt, más országaiból származó és a mienknél nagyobb fegyveres ereje is megmaradt. Igaz, jobban félt tőlünk, mint azelőtt s ezért alkotmányunkat és törvényeinket nem merte úgy megszegni, mint azelőtt, de viszont szükségképpen bizalmatlanabb is volt irántuk, jobban is félt tőlünk, tehát kisebb rokonszenvvel és megértéssel is viseltetett irántuk, mint azelőtt. Tudta, hogy részünkről kíméletre (vagy ha tetszik: hűségre) csak akkor számíthat, ha ő az erősebb, de így világos, hogy ő is csak ilyen álláspontra helyezkedhetett irányunkban.

Nekünk a Habsburgoktól csak az 1918-as őszirózsás forradalomban sikerült teljesen elszakadnunk, de viszont éppen ez forradalom volt, nemzetköziek csinálták s ezért egy magyar se tekinti szabadságharcnak. Érdekes, hogy éppen ekkor ártottunk hazánknak is a legtöbbet, mert a Habsburgokkal együtt elveszett a hazánk is és csak a közepe maradt meg nekünk; törpe, csonkaország lettünk, minden oldalról ellenségekkel körülvéve.

Látjuk tehát, hogy még olyan szabadságharcból se lehet hasznunk, mely végre teljesen megszabadított bennünket az idegen királytól, sőt éppen ebből a „sikeres” szabadságharcból lett a legnagyobb kárunk. Éppen ez fosztott meg bennünket a tengerparttól, a Kárpátoktól, a Székelyföldtől, Pozsonytól, Kassától, Szabadkától, Aradtól, Temesvártól, Kolozsvártól, Nagyváradtól, Zrínyi, Pázmány, Rákóczi, Petőfi sírjától, Arany, Pázmány szülőhelyétől stb.

Arra az állításra pedig, hogy Habsburg-királyaink megszegték koronázó esküjüket, azért volt jogos ellenük a nemzet felkelése, azt feleljük, hogy nincs és nem is volt soha olyan uralkodó vagy államférfi, akire rá lehetne fogni, hogy koronázási vagy hivatali esküjét soha meg nem szegte. Ezt a vádat tehát az ellen emeljük, aki ellen akarjuk. A törvény betűjével az élet gyakran annyira ellenkezik s a közélet sokszor olyan bonyolult helyzeteket teremt, hogy aki mindig és minden körülmények között ragaszkodik a törvény betűjéhez, s csak arra vigyáz, hogy az esküjét meg ne szegje, az sokkal nagyobb dolgokat (az alattvalói vagy a kormányzására bízott tömegek iránti szeretetet) szeg meg, sőt folytonos aggályoskodásaival és szűk látókörével gyakorlatilag egyenesen a rábízott tömegek legnagyobb ellensége lehet.

Az az eskü, melyet a király koronázásakor letett, elsősorban népe üdvének előmozdítására szólt, nem pedig a törvény betűjének megtartására. Az, hogy maga a nemzet életben maradjon, sokkal fontosabb, mint az, hogy alkotmányának betűje sértetlen maradjon. Pedig sokszor lehetetlen mindkettőnek egyszerre eleget tenni.

E tekintetben uralkodóink ellen az egyik leggyakoribb vád az, hogy – noha koronázásukkor esküt tettek rájuk – nem tartották meg a magyar nemesi szabadságokat annyiban, hogy nemesekkel szemben „törvénytelen”, azaz már a törvényes ítélet elhangzása előtt, letartóztatásokat foganatosítottak s az ilyen törvénytelenül letartóztatottak ellen utólag se indítottak bírói eljárást. Ilyen eset azonban nálunk a Bocskai és Bethlen felkelése között eltelt egyébként is rövid időben egyetlenegyszer se fordult elő.

De ha elő is fordult volna, akkor se kifogásolhatnánk, annál kevésbé ragadhattunk volna miatta törvényes királyunk ellen fegyvert, mert kétségtelen, hogy a magyar nemesi kiváltságok (vagy mint mi szoktuk őket nevezni: „szabadságok”) túlzottak és a közre határozottan károsak voltak. Az ugyanis, hogy a magyar nemest, bármekkora bűnt követ el, csak akkor szabad letartóztatni, mikor már a bírói ítélet elhangzott ellene, a gyakorlatban majdnem azt jelentette, hogy a bűnös magyar nemest sose volt szabad letartóztatni. Addig ugyanis, mire ezt a magyar alkotmány megengedte, a bűnös már rég elmenekülhetett vagy egész hadsereget kellett felszerelni és elindítani, hogy szinte bevehetetlen várában megostromolják.

Az olyan törvény, mely a köz érdekét szolgálja (például, hogy a bűnöst meg kell büntetni), sokkal előbbre való, mint az a törvény, mely egy alattvalónak biztosít kiváltságot. Ha pedig a már letartóztatott főurat királyaink utólag se állították bíróság elé, illetve ügyét nem terjesztették az országgyűlés elé, láttuk – mert több ilyen esetet már egyenként megvizsgáltunk –, sose azért történt, mintha a letartóztatott nem lett volna bűnös, hanem inkább irgalomból – és a közvélemény izgalmának elkerülésére is –, azért, hogy ne kelljen halállal büntetni az illetőt.

De láttuk már és látjuk még számtalanszor ezután is, hogy talán hosszú évszázadokon át nem is volt olyan magyar főúr, aki azokat a nemesi „szabadságokat”, melyek megsértését oly felháborodva hányta királya szemére, ő maga is meg ne sértette volna. Pedig hát ami még a királynak is tilos, mennyire tilos az egy főúrnak! Aligha volt azonban még olyan főurunk, akinek várbörtöneiben magyar nemesek, akikre a nagyúr valamiért megharagudott, ne sínylődtek volna, s világos, hogy nem törvényes ítélet elhangzása után sínylődtek ott, mert hiszen ha így lett volna, akkor az állam, nem pedig a főúr börtöneibe kerültek volna. Nemes ember felett nem is ítélhetett a főúr, hanem csak jobbágyai felett.

Mivel pedig főuraink effajta bűneiről még csak nem is tudunk, s ha tudunk is, semmi különös felháborodás nem tölt el bennünket miattuk, világos hogy a Habsburgokkal szemben ez a felháborodás (pedig ilyenkor milyen nagy és milyen őszinte ez bennünk!) semmi más, mint közönséges és ócska kortesfogás. Az a hazafias felháborodás, melyet keltenek vele, csak arra jó, hogy egyesek elérhessék mellette kortes céljaikat: a népszerűséget, a jó hazafinak kijáró megbecsülést és tekintélyt s vele az érvényesülést. El is érték – sajnos – négyszáz éven át mindig, mert a mi hazafias közvéleményünk mindig olyan naiv volt, hogy ezeknek a kommunista propagandával olyan sok egyező vonást mutató kortesfogásoknak bedőltek.

Láttuk már, hogy Zápolya János és Bocskai éppen százszor annyiszor és százszor oly nagy fokban szegték meg a nemesi szabadságokat, vetettek börtönbe (sőt végeztek ki) magyar nemeseket törvényes ítélet előtt, sőt nélkül és szegték meg más tekintetben is a magyar alkotmányt ezeknél sokkal fontosabb dolgokban is és árulták el az ország függetlenségét és területi épségét, tehát többször szegték meg esküjüket, mint valamennyi Habsburg együttvéve.

Látni fogjuk majd, hogy mikor I. Rákóczi György tiporja lábbal a székelyek szabadságát, ezt azon a címen, hogy a székelyek szabadsága túlzottan nagy s így a közre káros volt, Erdélyország kálvinista és hazafias történetírója (Szilágyi) nemcsak kifogásolja, nemcsak hazafias felháborodást nem kelt miatta Rákóczi György ellen s nemcsak esküszegőnek és törvénytiprónak nem nevezi miatta, hanem mint a közre hasznos intézkedésért, megdicséri érte.

Mikor a Hitler-Mussolini-féle bécsi döntéssel Kárpátalját (sajnos, csak rövid időre) visszakaptuk, a magyar állam a ruténoknak ünnepélyesen kötelezte magát, hogy autonómiát fognak kapni. Noha a hazafias magyar sajtó előtte éveken át állandóan azt hányta a csehek szemére, hogy ők is önkormányzatot ígértek Kárpátaljának az új cseh állam megalakulásakor, de szavukat megszegve ezt mégse adták meg neki, mi épp úgy megszegtük szavunkat és az önkormányzatot épp úgy nem adtuk meg nekik, mint ahogyan a csehek nem adták meg. Ezt azonban nálunk annyira nem vette észre senki, hogy még bizalmas magánbeszédben se hallottam soha, hogy valaki erről akár csak említést is tett volna.

Aztán ugyanezen idő tájban ünnepélyes megnemtámadási szerződést kötöttünk a jugoszláv állammal s kölcsönösen kezeskedtünk egymás területi épségéért. Alig száradt meg azonban a tinta ezen az ünnepélyes szerződésen, mikor – mert a viszonyok alkalmat adtak rá, mert Hitler Jugoszláviát büntetésül megszállta – mi is megszálltuk és elfoglaltuk a Muraközt és Bácskát. Igaz, hogy ezek a területek minket illettek, mert hiszen – szintén visszaélve az akkor számukra kedvező helyzettel – nemrég vették el őket tőlünk szintén erőszakkal a jugoszlávok, de miért biztosítottunk mi Jugoszláviának akkor területi épséget, tehát a Muraközt és a Bácskát is, ha ez igazságosan nem illette meg Jugoszláviát? Ha azonban ennek ellenére mégis kezeskedtünk érte, akkor miért nem tartottuk meg szavunkat? A szerbek akkor, mikor 1918-ban elorozták tőlünk ezeket a területeket, nem volt mivelünk területi épségünket biztosító szerződésük. Nekünk volt velük, mikor ezeket a területeket visszavettük tőlük.

Vajon nem volt-e ez is esküszegés és a törvény megsértése, s vajon ezt is a Habsburgok követték-e el? S vajon volt-e akkor már csak egyetlenegy magyar újság is, mely ez ellen tiltakozott és a becstelenségre rámutatott volna? Sőt éppen ellenkezőleg: Ha maga a kormány becsületes lett volna és a balkezesen nemrég kötött szerződésre hivatkozva, nem fogadta volna el az ölébe hulló Bácskát és Muraközt, nem söpörte volna-e el maga a magyar hazafias közvélemény azonnal a „tehetetlen” és a holt betűkön nyargaló kormányt s ezt nem ugyanaz a magyar közvélemény tette volna-e, amely a Habsburgok hasonló (de korántse ennyire fontos, ennyire nyílt) „esküszegései” miatt oly őszintén tudott felháborodni?

Azok számára, akik azt hirdetik, hogy a haza érdekeiért szerződést megszegni is szabad, sőt kell, rámutatok arra, hogy a hazára is mennyivel hasznosabb lett volna, ha még az ő kedvéért se szegtük volna meg a szavunkat. A becstelenül visszaszerzett Muraköz és Bácska ugyanis már rövid néhány év alatt újra elveszett, az oda újra bevonult, felbőszült szerbek szegény véreinken (de legjobban a magyar papokon) álltak bosszút, akiknek borzalmas vértanúságáról azonban – mivelhogy nem törökkel cimboráló protestáns lelkészek, nem „gályarabok”, hanem csak magyar katolikus papok voltak – a magyar közvélemény mit se tud, nemcsak nem ünnepli őket s a nevüket se tudja, hanem még csak arról se hallott, hogy vannak effajta vértanúink. Ilyen „jól” ért a katolikus egyház a hírveréshez.

Láttuk és látni fogjuk, szegtek-e meg esküt Habsburg királyaink, s ha igen, mennyiben és miért. Annyit azonban már most is elmondhatunk, hogy kevesebbet és kevésbé, mint bármely más uralkodó vagy államférfi, vagy magyar szabadsághős, vagy nyilasvezér, vagy kommunista funkcionárius a világtörténelemben, de feltétlenül kevesebbet, mint Bocskai, Bethlen, Thököly Imre vagy Kossuth Lajos. Még az „eszményi lelkű” II. Rákóczi Ferencnél is sokkal kevesebbet, mint majd látni fogjuk akkor, mikor az ő korához is elérkezünk.

A Habsburg királyok a katolikus Egyház tanaihoz igazodtak, az Egyház pedig „a cél nem szentesíti az eszközt” elve alapján áll s rosszat, például esküszegést, még a közjó érdekében se enged meg. A Habsburgok minden más uralkodóháznál jobban hallgattak az Egyház tanítására és gyóntatójuk intézésére, bár – ez magától értetődő, mert hiszen emberek voltak és még pápák is követtek el bűnöket, nem királyok – ők se mindig, hiszen, hogy többet ne mondjunk, köztük is volt egy II. József és egy II. Lipót is (de ezeket mi dicsérjük).

Az az állítás tehát, hogy Habsburg-királyaink nem voltak törvényes királyaink vagy hogy sorozatos esküszegéseik folytán alattvalóik fel voltak mentve a nekik letett hűségesküjük alól, nem helytálló, sőt egészen kezdetleges ürügy a lázadásra.

Az, hogy uralmuk alatt az ország nem volt független, szintén nem volt jogcím arra, hogy időnként háborús válságaikat arra használjuk fel, hogy ellenségeik számát szaporítva segítség helyett (melyre kötelezve voltunk) hátba támadjuk őket. A mi függetlenségünk és önrendelkezésünk megcsonkulása ugyanis nem a Habsburgok gonoszságából, annál kevésbé „esküszegéséből”, hanem azokból a viszonyokból következett, melyeken akkor változtatni nem állt hatalmunkban, de nekik még kevésbé. Az akkori Magyarországot nemcsak a török alól felszabadítani, hanem területén még a status quót fenntartani, a végvárakat őrséggel és lőszerekkel ellátni se lehetett magának az országnak a bevételeiből, gazdasági erejéből.

Ezt Habsburg-királyaink is csak örökös tartományaik adójából és a Német Birodalom adta segélypénzekből tudták nagy üggyel-bajjal előteremteni, de hogy az idegen pénz szükségképpen idegen befolyást is jelentett és fog is jelenteni mindig, az egyszerűen az élet megmásíthatatlan törvényeiből következik. Aki ad, az kap is. Így van ez az egyének életében is, de különösen így van a nemzetek, a közösségek életében. Aki pénzt ad, nem adja, nem is adhatja ingyen, hanem legalábbis befolyást, rendelkezési jogot kap érte cserében. Aki fizet, az rendelkezik.

A Habsburgok tehát az adott körülmények között nem rosszakaratból, nem gonoszságból nem tartották meg azt az esküjüket, hogy Magyarország független ország, mellyel idegenek nem rendelkezhetnek, hanem egyszerűen lehetetlen volt számukra az, hogy megtartsák. Nem volt ugyan benne kifejezetten az esküjükben – mert azt, ami magától értetődő és a józan észből következik, nem is szokás hangsúlyozni –, hogy ez az eskü nem lehetetlenre szól, tehát addig nem is ígérhet senki függetlenséget, amíg Magyarország fedezni nem tudja azokat a költségeket, melyek egy állam önrendelkezésének elengedhetetlen feltételei. E költségeknek külföldről való előteremtése még akkor se volt kötelessége a Habsburgoknak, mint a magyar királyoknak, ha ennek fejében mi a függetlenségünkről ünnepélyesen és nyíltan lemondtunk volna. Hogy lett volna hát kötelességük úgy előteremteni, hogy mellette még függetlenek is maradjunk? Efféle kötelesség vállalása lehetetlen, mert hiszen teljesítése is lehetetlen.

E tekintetben a Habsburgok igazán a jóakarat netovábbját tanúsították irántunk, mikor tudva, hogy a valóság ennek merőben az ellenkezője, legalább Magyarország elméleti függetlenségét elismerték s erre meg is esküdtek, vagyis koronázásukkor mindig okmányt adtak nekünk arról, hogy ez a tényleges és a függetlenséggel és önrendelkezéssel ellenkező állapot csak a rendkívüli viszonyokból folyik, tehát ideiglenes s a viszonyok megváltoztával a régi, a nemzetet jog szerint megillető függetlenség újra helyreáll. (Ez meg is történt. Igaz, hogy hosszú évszázadok kellettek hozzá, de hogy a török kiűzése után – mivel az is idegen pénzen, sőt egyenesen a nemzet ellenére történt – rögtön nem valósulhatott meg, az is a józan észből és az élet törvényeiből, az önfenntartó ösztönből következik. Abból, hogy egy nemzet (a jelen esetben az osztrák örökös tartományok) nem ad ki a kezéből olyan előnyöket, melyeket már megszerzett s nem is ingyen, hanem századokon át tartó áldozatokkal szerzett meg.)

A Habsburgok nem hamis esküt tettek le akkor, mikor Magyarország függetlenségére megesküdtek, noha jól tudták, hogy ez a függetlenség nincs meg, hanem csak fikció. Ezt ugyanis nemcsak ők tudták, akik ezt a „hamis” esküt letették, hanem azok a magyar országgyűlések is, amelyek ezt az esküt tőlük megkívánták. Ha bűnről lett volna szó, akkor király és nemzet egyformán bűnös lett volna benne. Király és nemzet egyaránt nemcsak azt tudta, hogy a tanúsító eskü, tehát az az állítás, hogy a magyar nemzet jelenleg független, hamis, hanem azt is, hogy az ígérő eskü, azaz hogy a magyar nemzet mostantól kezdve független lesz, szintén hamis, mert nemcsak az esküt letevő király, hanem a tőle az esküt megkívánó nemzet is jól tudta, hogy hazája a király esküje után is még beláthatatlan időkig nem lesz független.

Hiszen ugyanakkor, mikor az esküt királyától kivette, esze ágában se volt, hogy a nemzet védelméhez szükséges költségeket is egyedül vállalja. Tehát maga a nemzet is megelégedett az eskü csupán eszmei értelmével és eredményével. Azért elégedett meg, mert ez nem került pénzébe, ez nem kívánt tőle anyagi áldozatot, míg ha a gyakorlatban is változást kívánt volna állítani, akkor részéről nagy anyagi áldozatokra lett volna szükség, sőt anyagi erejét ez felülmúlta.

De a királyunk elleni fellázadásra azon a címen, hogy hazánk függetlenségét helyreállítsuk, azért se volt jogunk, mert Bocskai méltatásával kapcsolatban láttuk, hogy ha sikerült volna neki a Habsburgoktól visszavívnia függetlenségünket, akkor még messzebb estünk volna a tényleges függetlenségtől, mint a Habsburgok uralma alatt. Hogy lehetett volna függetlenné Magyarország Bocskai vagy Bethlen még oly teljes győzelmével is, mikor egész II. Rákóczi Ferencig minden szabadságharcunkat, mint török cselédek, mint a török vazallusai kezdtük meg? A szultántól, tehát a Habsburgoknál (akik ha idegenek is voltak, de mégiscsak a királyaink voltak) tőlünk még sokkal idegenebb hatalomtól kellett engedélyt kérnünk még arra is, hogy szabadságharcunkat megindíthassuk. Ha tehát ezeket a szabadságharcokat megnyertük volna, világos, hogy csak urat cseréltünk volna. Szolgák maradtunk volna akkor is, csak az lett volna a különbség, hogy addig legalább a saját királyunk szolgái voltunk (ami bizonyára nem szégyen), míg ettől kezdve egy idegen uralkodó szolgái, sőt rabszolgái (mert a szultánnak rabszolgái voltak) lettünk volna.

Míg addig keresztény s civilizációban velünk legalábbis egyenrangú népek rendelkeztek néha rólunk nélkülünk, a „szabadságharc” győzelme után – az eddiginél sokkal nagyobb, sokkal sértőbb fokban – egy pogány, ázsiai és nálunk sokkal műveletlenebb és elmaradottabb nép rendelkezett volna velünk. Míg az osztrák a pénze címén, amit nekünk adott, rendelkezett néha velünk, a török nemcsak semmit nem adott nekünk, hanem még mi fizettünk neki (adót) azért, mert rendelkezett velünk.

Míg az osztrákok, ha a valóságban sokszor rendelkeztek is nálunk, legalább elméletben mindig elismerték, hogy független ország vagyunk, sőt erre újra meg újra meg is esküdtek, a török még elméleti függetlenségünket is csak Zápolya Jánosnál ismerte el, özvegyénél és a fiánál már nála se, az erdélyi fejedelmeknek már csak önkormányzatot adott, de szolgaságuk elismeréseként adót követelt és kapott tőlük, Bocskai és Thököly pedig mint jövendő magyar királyok, előre kötelezték magukat az adófizetésre, tehát a szolgaságnak még elméletben való elismerésére is. Hívhatták hát ezek az emberek „szabadságharcnak” a lázadásukat és megindításakor hivatkozhattak a hazára és a függetlenségre?

Pedig hát még az az önkormányzat is, melyet a török kegyesen megígért és megadott, csak a szultán szavától függött, hogy pedig arra mennyit lehetett építeni, láttuk a Zápolya János özvegyével és fiával való bánásmódjából és szószegéséből, úgyszintén a Fráter György hősiességével megtartott Buda várának hitszegő elvevéséből.

Törökországban még a nagyvezér is a szultán rabszolgája volt, akinek akkor küldött selyemzsinórt, amikor akart (s tudjuk, hogy bizony sokszor küldött is). A török még Thökölyt is, akit akkor már magyar királlyá tett, bilincsekbe verette, mikor azt hitte, hogy érdekeire ez az előnyösebb, s csak azért nem fojtatta a Márvány-tengerbe, s eresztette szabadon, mert látta, hogy rá nézve ez az előnyösebb. Rámutattunk már, hogy a török Erdély önkormányzatát is legalább nagyjából csak azért tartotta meg, mert ott volt ellensúlynak a Habsburgok hatalma, melyhez mindig folyamodhattak az erdélyiek, ha a török rosszul bánt velük. Hogy bánt volna azonban velük a Habsburgok bukása után?

Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos már nem a török hűbérese volt ugyan, de hogy mennyire nem lett volna független az ország az ő győzelmükkel sem, azt nagyszerűen láthatjuk abból, hogy Rákóczi majdnem minden európai uralkodóháznak felajánlotta a magyar koronát, de egyiknek se kellett. Miért? Mert mindegyiknek a maga erejével kellett volna megszerezni, viszont ráköltött pénze ellenértékét nem tudta volna rajtunk megvenni, mert országuk messze volt tőlünk s így nem lett volna alkalmuk ügyeink intézésébe úgy befolyni, mint a szomszédos Ausztriának alkalma volt. Nekik tehát nagyjából ingyen kellett volna adniuk a mi függetlenségünk visszaszerzéséhez szükséges anyagi segítséget s ingyen természetesen nem voltak hajlandók adni. Kossuth is a cárnak vagy a tőle kijelölendő egyik fiának kínálta föl a magyar koronát, de szerencsére a cárnak se kellett.

Tessék elképzelni, hogy a Habsburg-elnyomás helyett milyen „függetlenség” lett volna akkor a mi sorsunk a cár védelme alatt álló balkáni államok szomszédságában egy olyan Magyarországon, melynek magának is csak 45%-a volt magyar, a többi 55% pedig a 10% német kivételével mind szláv, vagy legalábbis görögkeleti (románok), a cár pedig a világ legnagyobb imperialistája és ezek született pártfogója volt? Ezt nyertük volna tehát, ha Kossuth győz.

Rákóczi is azért nem gondolhatott arra, hogy az új magyar király ő maga legyen, ne pedig a bajor választó, vagy a porosz király, vagy a minden oroszok cárja, mert neki nem volt ahhoz elég anyagi ereje, hogy egymagában az országot a Habsburgoktól el tudja szakítani. (De viszont a szabadsághős egyedül azért lett ő, mert itthon neki volt legnagyobb anyagi ereje, neki volt legtöbb birtoka.) De lehetett volna-e független az az ország, melynek függetlenségét csak idegen erővel lehetett visszaszerezni, mikor tudjuk, hogy még az egyének életében se szoktak semmit ingyen adni, de a nemzetek életében különösen nem?

Igazságsértő egyoldalúság vagy szégyenletes logikátlanság, vagy ítélőképesség hiánya vagy mind a kettő egyszerre a Habsburgok idegen voltában csak a hátrányt, csak az árnyoldalt, csak a magyar függetlenség és önrendelkezés megcsorbulását látni, de az érem másik oldalát nem venni észre, azt, amit ennek ellenértékeként kaptunk: az évszázadokon át állandóan tartó anyagi és hadi segítséget, mely védte itt a magyar életet és vagyont, s mely végül másfél évtizeden át tartó, mérhetetlen anyagi erőfeszítéssel és vérrontással járó küzdelem után innen véglegesen is kiűzte a törököt, visszaállította az ország teljes területi integritását Erdéllyel és Horvátországgal és a tengerparttal együtt, s aztán ezt a visszaszerzett országot egy európai nagyhatalom anyagi és erkölcsi erejével mindvégig sértetlenül megőrizte számunkra.

Vajon melyik ér többet: az előny vagy a hátrány? Ma már még kérdezni se lehet ezt, mert hiszen a hátrány már rég a múlté, de az előny megvolt mindaddig, míg a magyar korona a Habsburgok fején volt, s az, hogy megszűnt abban a pillanatban, mihelyt a magyar korona lekerült, csak annál kétségtelenebbül bizonyítja, hogy Nagymagyarország mennyire szorosan összefüggött, mennyire elválaszthatatlan volt a Habsburgok hatalmától.

Említettük, hogy még Erdélynek se lett volna olyan tűrhető sorsa a török alatt, mint amilyen a valóságban volt, ha nem lett volna mellette itt nyugatról az az „idegen” s ezért az akkori Magyarország ugyancsak gyönge erején kívül még más, erősebb országok erejével is rendelkező magyar király, aki egyúttal a keresztény Európa császára is volt, és akinek védelméhez ez az Erdély (mint jog szerint neki is királyához) mindig folyamodhatott, ha a török igáját vagy örökös szószegéseit már megunta s ezáltal a törököt sakkban tartotta.

Hogy Zápolya is, Bocskai is, Bethlen is egyelőre adófizetés nélkül kapták volna meg a töröktől Magyarországot, az is csak annak volt köszönhető, hogy itt volt ellensúlynak a Habsburg, melynek hatalma megdöntésére a töröknek segédül ajánlkoztak. Ha nem lett volna itt az ország nyugati határán a töröknek ez a hatalmas ellensúlya, már mindjárt nem lett volna olyan nagy becsületünk nekünk se előtte és akkor mindjárt megszűnt volna a török kedveskedése is irántunk.

Még Bethlen portai követe, Sövényházi Dániel is észrevette ezt. Még ő is kifogásolta, hogy ura mindenképpen a Habsburgok hatalmát akarja megdönteni. Bethlen első „szabadságharca” alatt ezt írta neki haza Konstantinápolyból: „Nagyságos Uram, a keresztyén ugyan keresztyén. Micsoda tartotta meg, Istenem, Uram, eddig szegény hazánkat? Bizony nem az mi erőnk, nem az hegyek és havasok, nem az mi okosságunk, hanem az keresztyénségtől való félelem... Az keresztyénségnek opponáltuk magunkat, elszakadtunk tőlük és így ha meg akar nyomorgatni, ki segít rajtunk? Kinek könyörögjünk, miképpen ellenkezzünk?” (Török-magyarkori áll. okmánytár, I., 336, 341. o.)

Még Konstantinápolyban is gyakran kérték az erdélyiek követei a császári követ támogatását a török ellen magyar kérdésekben. Meg is kapták tőlük mindig.

Amit a XVII. században a török miatt Sövényházi kérdezett urától, hogy ti. mi lesz belőlünk a Habsburgok segítsége nélkül, a XIX. századtól kezdve már elsősorban a nemzetiségek miatt kellett kérdeznünk önmagunktól. Oroszország ugyanis, mely már évszázadok óta titkos pártfogója volt a környékbeli kis szláv államoknak, de a mi nemzetiségeinknek is, ekkor már nyíltan kezdett e szerepében jelentkezni. A szláv-orosz imperializmus veszélye, melynek a szovjet kommunizmus alatt áldozatául is estünk, már ekkor fenyegetett bennünket, de a Habsburg-monarchiában akkor még Európa egyik nagyhatalma voltunk s ezért kikezdeni egész 1914-ig nem mert velünk. Ezért, de egyedül csak ezért tudtunk megmaradni egészen eddig az időpontig. De látjuk majd, hogy még 1918-ban se omlottunk volna össze, ha a „hazafias” propaganda már évszázadok óta nem oltotta volna belénk az uralkodóház gyűlöletét, és ha erre az oltásra mi nem lettünk volna annyira alkalmas alany.

De az is részint tudatlanság, részint igazságsértő egyoldalúság, hogy azt, ami hátrány származott ránk a Habsburgoktól kapott védelemből, ti. állami szuverenitásunk meggyöngülését, egyszerűen a Habsburgok rosszakaratának, tehát bűnének tulajdonítjuk, nem pedig az élet törvényei érvényesülésének és a legtermészetesebb szükségszerűségnek. A Habsburgok ellen igyekeztünk miatta népünkben gyűlöletet ébreszteni, sőt azt egész a fehér izzásig szítani ahelyett, hogy megmagyaráztuk volna a közvéleménynek, hogy ez az idegen segítségnek szükségszerű következménye volt, tehát egyáltalán nem kellett hozzá rosszakarat. Ezt a Habsburgok jóakarattal se tudták volna megakadályozni, mert a gazdasági és történelmi erők logikája és az anyagi világ törvényei szerint nem maradhat független az az ország, melyet idegen pénzzel és idegen erővel lehet csak fenntartani s végül az ellenség alól felszabadítani.

Önrendelkezésünk háttérbe szorulásáért nem kell itt bűnbakot keresni, hisz mindez rosszakarat nélkül is természetes dolog, sőt még jóakarat esetén se kerülhető el. Ellenben az, hogy Magyarország függetlensége mindezek ellenére mégiscsak megcsonkult, de soha meg nem szűnt; jogilag pedig – a biztos nemzeti jövő zálogául – még meg se csonkult, de a tényleges megcsonkulás csak ideiglenes volt, az már éppen nem természetes és éppen nem magától értetődő. Ehhez már csakugyan a Habsburgok jóakarata kellett, tehát az már valóban az ő érdemük. Semmi más uralkodóház esetében nem lett volna az idegenből jött segítségnek szükségszerű hátránya ennyire kisfokú és ilyen rövid ideig tartó. Egy más dinasztia se volt ugyanis annyira vallásos, az erkölcsi törvényeknek annyira engedelmeskedő s így az eskü szentségét és a gyöngébb jogát annyira tiszteletben tartó, az uralomvágytól és dicsőséghajhászástól (amely Magyarországnak a Német Birodalomba való beolvasztását kívánta volna) annyira mentes, mint amennyire a Habsburgok azok voltak.

Ha ezen állításunkra valaki ellenvetésül azt hozza fel, hogy lehetetlen ez, hiszen éppen a Habsburgokat tartja nemcsak a magyar, hanem az európai közvélemény is a világtörténelem legzsarnokibb hajlamú dinasztiájának és a népszabadság legnagyobb ellenségének, azt válaszoljuk, hogy ne feledje, hogy az Egyházban sincs egy papi testületnek vagy szerzetesrendnek se annyira rossz híre, mint a jezsuita rendnek s ezért egyik se „örvend”, s különösen örvendett a múltban akkora gyűlöletnek, mint éppen ez. Pedig ma már azt hiszem, arról nem lehet vitatkozni, hogy nemcsak a legtehetségesebb, hanem a legfeddhetetlenebb, a legbűntelenebb is ez minden más papi testület vagy szerzetesrend között. Az a rossz hír, az a nagy gyűlölet, mely a Habsburgokat kíséri, nem cáfolat, hanem inkább bizonyíték arra, hogy Krisztus igazi követői voltak. Ha a világ gyűlöl benneteket – mondja az Evangélium (János a 15. fejezetben) – vegyétek tudomásul, hogy engem nálatok hamarabb gyűlölt. (Jn 15,18)

De a Habsburgoknál bármely más uralkodóház külföldről hozott segítsége amiatt is nagyobb kárral járt volna hazánk függetlenségére annál, mint amellyel a Habsburgok közvetítette segítség járt, mert egy uralkodóház tagjai se voltak annyira passzív, félénk, békés természetű, a merész tettektől annyira idegenkedő, a nagyzástól annyira ment, annyira állandó pénzhiányban szenvedő, tehát más népek leigázására természetszerűleg annyira alkalmatlan emberek, mint amilyenek a Habsburgok voltak. Ez a mi függetlenségünk szempontjából csupa haszon volt.

A mi szabadságharcainkra tehát nem a hazaszeretet, nem hazánk függetlensége miatt volt szükség. Mert hiszen ha sikerült volna megdöntenünk a bennünket elnyomó „idegen” uralkodóház hatalmát, akkor tulajdonképpen azt az ellensúlyt távolítottuk volna el nyugati határunkról, mely nekünk a török elleni védelmet az adott viszonyok közt a képzelhető legkisebb hátránnyal adta. A Habsburgok hatalmának megtörésével vagy a török félszolgái helyett neki teljesen kiszolgáltatott igazi rabszolgáivá lettünk volna, vagy pedig a megdöntött Habsburg hatalom helyett az iszlám világhatalmának ellensúlyául egy másik, egy új nyugati protestáns német nagyhatalom keletkezett volna, mely a mi függetlenségünkre nézve a Habsburgoknál csakis károsabb lehetett volna, mert náluk csak hatalmasabb, csak erőszakosabb, csak kíméletlenebb, csak tevékenyebb és elevenebb, csak gátlástalanabb lehetett volna, hisz a Habsburg mindennek merő ellentéte volt.

Egész ingyen, minden ellenszolgáltatás nélkül még a Habsburgok se védhettek és szabadíthattak fel bennünket, mert ilyesmi a történelemben egyszerűen nem létezik, mert az egyszeregynek, a józan észnek, a logikának, az emberi természet törvényeinek még a Habsburgok is alá voltak vetve. De hogy az évszázados védelemért, végül pedig a felszabadításért bármely más idegen hatalomnak sokkal nagyobb árat kellett volna fizetnünk, mint a Habsburgoknak, az bizonyos.

Mi volt hát szabadságharcaink igazi indítóoka? A felkelések vezetőit illetően Erdély egyes fejedelmeinek nagy hatalma, nagy tehetsége és protestáns önérzete, később e fejedelmek egy fejedelmi vagyonnal bíró, de alattvalói sorba süllyedt ivadékának (Rákóczi Ferenc), a XIX. században pedig – a demokrácia terjedésének bizonyítékaként – egy rendkívüli szónoki és agitátori képességekkel megáldott (vagy nem inkább megvert?) ügyvédnek (Kossuth) nagyravágyása és dicsőségvágya; a tömegeket illetően pedig az a természetes ellenszenv, az az emberben mindig ott lakó őskáin, mely urat ismerni, engedelmeskedni nem szeret s ezért az akár egyházi, akár világi törvényes felsőbbség iránt mindig szükségképpen ellenszenvvel viseltetik s így az ellene való lázadásra mindig könnyen kapható.

Mivel a Habsburgok katolikusok voltak, a katolicizmus pedig Krisztustól kapott örökségeként mindig az emberek gyűlöletének tárgya lesz: jel, amelynek „ellene mondatik” (Lk 2,34), s mivel a Habsburgok nemcsak névleges katolikusok, hanem – mint a lázadó demagógia szokta őket nevezni – mindig „vakbuzgók”, mindig „a haladás ellenségei”, mindig „reakciósok”, mindig „a papok szekértolói” és orruknál fogva vezetett bábjai voltak, ők egy személyben képviselték a papi és világi reakciót. Kit lehetett tehát jobban gyűlölni, mint őket?

Ez a magyar „szabadságharcok” legmélyebb oka. Góg és Magóg fiainak küzdelmei voltak ezek Krisztus Evangéliumának szelleme ellen. Világos, hogy nem nyílt sisakkal és nem az igazi zászló alatt, hanem a haza, szabadság és függetlenség (sőt később még a testvériség) zászlója alatt, tehát hamis jelszavakkal megtévesztve. Ezért világos, hogy volt köztük igen sok olyan ember is, aki jóhiszemű volt s azt hitte, hogy csakugyan azokért az eszmékért küzd, amelyeket ezek a szép jelszavak jelentettek.

Bethlen, az ember

Hogy Bocskai milyen gátlástalan volt célja elérésében, láttuk. De láttuk azt is, hogy célja önmaga volt, nem pedig a haza vagy a szabadság. Láttuk, hogy mindezt Bocskai annyira természetesnek tartotta, hogy nyíltan el is ismerte. Hogy a maga érdekei mellett azért hazát és szabadságot is emlegetett, azért történt, mert józan ésszel nem kívánhatta, hogy az ő ügyeiért mások is hozzanak áldozatot. Az ő célja pedig olyan volt, hogy ahhoz egy egész nemzet áldozatára volt szükség. Ezenkívül még azért is, mert nagy embereknek – Bocskai pedig a tehetsége után az volt – nem elég az egyszerű anyagi érvényesülés, hanem ők e mellé még nevet és dicsőséget is akarnak.

E megállapításunkból gyakorlatilag már az is következik, hogy mikor azt mondjuk, hogy Bocskai tulajdonképpeni célja a maga érvényesülése volt, ezt nem úgy értjük, mintha ő maga is tudatában lett volna annak, hogy az ő felkelése tulajdonképpen nagyon káros volt nemzetére, hogy képmutatóan hirdette azt, hogy minden a hazáért történik.

A dolgot úgy kell érteni, hogy ő maga hitte azt, hogy akkor, mikor a maga érdekeit érvényesíti, akkor egyúttal felekezetét és hazáját is szolgálja (de elsősorban objektíve is igaza volt). Ezt egészen természetes dolognak kell tekintenünk, mert hiszen – hacsak a gonosztevőket nem számítjuk – olyan ember nincs is, aki akár csak önmaga előtt is elismerné, hogy amit tesz, helytelen, s mégis teszi, vagy hogy amit tesz, csak önzésből teszi. A legtöbb önző ember állandóan mentegeti magát, önmaga előtt is, meg mások előtt is, hogy tetteit igazolja, és az csak természetes, hogy azt, amivel igazolja magát, legalább ő maga is elhiszi. Valamely dolog állandó hangoztatásának egyébként is olyan szuggesztív ereje van, hogy ha állandóan, következetesen és magabiztos határozottsággal hangsúlyozzák, az emberek jó része talán még a feketéről is elhiszi, hogy fehér. Hogyne hinné el tehát az önmaga tettei mentségére felhozott érveket az olyan ember, akinek elsőrangú érdeke, az élete és minden, a becsülete és hírneve függ tőle, hogy elhiggye?

Bethlenről lényegében véve e tekintetben ugyanazt kell mondanunk, mint Bocskairól, csak az árnyalatok mások. Bethlen nem olyan egyszerű, nem oly könnyen áttekinthető egyéniség, mint Bocskai. Bethlen még Bocskainál is nagyobb szabású ember volt, de a kettő közül mégis még Bocskait kell mondanunk a puritánabbnak, ha ugyan velük kapcsolatban ezt a szót egyáltalán említeni lehet.

Bocskait csak a kénytelenség vitte rá a lázadásra. Ő csak akkor fogott fegyvert, mikor már odáig jutott, hogy már csak a fegyver vagy a menekülés között választhatott. Bethlent ellenben nem a kényszerűség, hanem egyedül a nagyravágyás tette lázadóvá, illetve egy támadó háború (ami minden körülmények között tilos) megindítójává. Aki ellensége a háborúnak (s melyik tisztességes ember nem ellensége?), annak Bethlent el kell ítélnie. (Például elsősorban a kommunista békeharcosoknak. Pedig vele szemben mennyire a megtámadott Habsburgokat ítélték el! Láttuk, hogy rokonlelkek voltak Bethlennel. Mint ő, ők is „Góg és Magóg fiai” voltak.)

Bethlen fejedelem, tehát beérkezett volt már, mikor fegyvert ragadott a még többért, a még nagyobb beérkezésért. Őt senki se bántotta már akkor, sőt kedveskedtek, udvaroltak neki Bécsben, mert féltek tőle. Viszont némi mentsége, hogy az ő idejében már nem volt olyan nagy dolog fegyvert ragadni magyar embernek a királya ellen. Akkor ez már nem volt újság. Bocskai már megcsinálta belőle a sikeres főpróbát és Bethlen ennek a sikernek tanúja, sőt már tevőleges szereplője is volt.

Bethlen egyébként épp oly törzsökős magyar ember volt, mint Bocskai, de nála még nagyobb tehetség. Mélyebbről is jött, tehát merészebb pályát is futott meg, mint ő. Bocskai közpályája megkezdésekor is sógora volt már Báthory Kristófnak (tehát testvérének, a lengyel királynak is) s nagybátyja Báthory Zsigmondnak, az erdélyi fejedelemnek, tehát nem a mélyből jött, s mégis csak élete végére s akkor is csak mindent kockára tevő elszántsággal tudott végül erdélyi fejedelemmé lenni. Bethlen ezzel szemben kisvagyonú köznemesnek született s mégis már élete delén fejedelemmé lett, pedig éppen nem mondhatjuk, hogy a szerencse a tenyerén hordta. Élete első felében csupa kudarc érte, sőt a szerencse még fejedelem korában se társult mellé. Másképp fél Európa ura lehetett volna s szerepe még ma is meglátszanék Európa arculatán.

Bámulatosan tevékeny, soha ki nem fáradó, kedvét, önbizalmát soha el nem vesztő egyéniség, aki mindig munkálkodik, mindig tervez s bármily kudarc éri, mindig talpra esik. Kevés embert ismerünk, akiben a sikernek, az érvényesülésnek titka: a soha el nem csüggedés, a soha el nem kedvetlenedés annyira meg lett volna, mint őbenne. Ha csalódás érte, ha rosszul számított, ha nem sikerült, amit akart, vagy ha a viszonyok hirtelen kárára változtak meg, egy pillanat alatt tájékozódott s ugyanabban a pillanatban már le is tudott mondani arról a sokról, amit előbb akart s megelégedett a kevéssel anélkül, hogy a csalódás, a kiábrándulás elvette volna a kedvét vagy megtörte, vagy akár csak meggyöngítette volna szellemi frissességét. Ettől kezdve épp oly nagy kedvvel és épp oly töretlen energiával harcolt a kevesebbért, mint addig a sokért.

Mérhetetlen hiúság és nagyravágyás lakott benne, mint majd látjuk, de hiúsága, nagyravágyása és gőgje is mindig az esze uralma alatt állt, mindig annak szolgája volt és az érvényesülésben – mint olyan sok más nagy embert – őt sose akadályozta. Hiúságból sose tett politikai ballépést. A hiúság csak akkor nyilvánult meg benne, mikor már beérkezett, mikor kitűzött célját már elérte. Képes volt a legnagyobb önmegalázásra is, ha haszna volt belőle. (Feltűnő ez a hasznos, de éppen nem felemelő tulajdonság Thököly Imrében, Hitlerben és Sztálinban is.)

Bethlen elsősorban politikus és diplomata volt s e téren fáradtságot nem ismerő elméje bámulatos tevékenységet fejtett ki. De hadvezéri tehetsége se volt mindennapi. A Bocskaiénál például határozottan nagyobb volt. Nagy személyi bátorság is volt benne. Nem is csoda: volt elég alkalma, hogy hozzászokhasson a harchoz, életveszélyhez, élete kockára tevéséhez. Sokszor kellett életében menekülnie s egészen fiatal korától kezdve annyi ütközetben vett részt, hogy – azt mondják – testén nem volt egy ép hely. De nemcsak bátor katona, hanem nagytehetségű hadvezér is. Kezdeményezni szerető, gyors, eleven, az ellenséget mindig megelőző, mindig új, váratlan helyzetek elé állító. Merő ellentéte a Habsburgoknak, mind hadászatuknak, mind politikájuk módszereinek.

A Habsburgok és tanácsosaik túl aggályosak, az erkölcsi törvényekre túl sokat adók, jellegzetes kunktátorok [tépelődők], mindig mindent lassan, sőt elkésve csinálók, háborúhoz csak akkor folyamodók, emberéletet csak akkor kockáztatók, mikor már más út nincs a megoldásra. Ezért mivel mindig haboznak, mindig várnak, mindig elkésnek. Bethlen ellenben jellegzetes machiavellista, erkölcsileg teljesen gátlástalan, tetteiben egyedül a célt, a sikert, nem pedig a felhasználható eszközöket nézi, vagyis gyakorlatilag vallástalan. Hiszen a vallásos ember az, aki tetteiben nem a maga érdekeit nézi, hanem azt, hogy egyezik-e Isten törvényével. Mivel azonban akkor még nem volt divat a vallástalanság, sőt a vallástalan embert épp úgy megvetették, mint ma azokat a sikkasztókat, akik már a börtönbe is bekerültek, ez a gyakorlati vallástalanság Bethlenben nagyon szépen összefért a szorgalmas prédikációhallgatással, a rendszeres bibliaolvasással és a tudós prédikátorok társaságának kedvelésével.

Világos, hogy ilyen lelki berendezéssel sokkal jobban lehet csatákat nyerni s általában érvényesülni, mint a Habsburgokéval, azaz a gyakorlati vallásossággal. De hát a vallásos ember nem is azért él a földön s Krisztus se azért hozta evangéliumát a földre, hogy itt érvényesüljünk általa. (Azokat azonban, akiknek nincs érzékük a másvilág és azon boldogság iránt, melyet majd csak ott lehet megszerezni, röviden figyelmeztetem arra, hogy a Habsburgok mégis még itt a földön is hétszáz éven át érvényesültek, Bethlen pedig még itt is csak rövid ideig, két évtizedig (még addig is aránytalanul kisebb színpadon, mint a Habsburgok) s halálával hatalma, magja és soha meg nem született utódai is elenyésztek. S hogy itt nem kivétellel, hanem szabállyal van dolgunk, mutatja a római egyház már kétezer éve megszakítatlanul tartó s állandóan nagyobbodó uralma, másrészről pedig mind Thököly, mind Hitler, mind Sztálin, mind Napóleon egyformán rövid tündöklése és elenyészése. Láthatjuk belőle, hogy a lelkiismeretességnek is megvannak a maga előnyei, és hogy a keresztény elveknek még a kárunkra való hű követése se akadályozza földi érvényesülésünket, sőt – minden ellenkező látszat ellenére – még elő is mozdíthatja. Láthatjuk, hogy sokszor éppen az van hasznunkra, ami közvetlenül kárunkra levőnek látszik. Nem hiába volt II. Ferdinándnak, a legjellegzetesebb és legjobb Habsburgnak a jelmondata: Festina lente: Lassan járj, tovább érsz.)

Érdekes és egyúttal rokonszenves is, mert természetes. Bámulatos esze mellett mély kedélyvilága és élénk érzelmi élete is volt Bethlennek s ezen át még gyarlóságai, sőt bűnei is rokonszenves feltálalásban jelennek meg előttünk. Élvezet vagy ezer fennmaradt levelét olvasni. Nemcsak magyarul tanulhatunk meg tőle belőlük épp úgy, mint nagy kortársának, a szintén tiszántúli Pázmánynak a műveiből, hanem egy színes, sokrétű lélek örömét, bánatát (mint ő írja: „búsulását”), szeretetét, gyűlöletét, humorát, bosszankodását, epés vagy fölényes megjegyzéseit is a maguk természetességében élvezhetjük.

A nagyravágyáson és sokszor egész gyerekes természetességgel jelentkező hiúságon kívül Bethlennek egy másik fő jellemvonása a színészkedésnek, álnokságnak, az állandó hazudozásnak, sőt hamis becsületszavaknak és esküdözéseknek olyan szövevénye, ami még egy zsidó zsibárusban is sok lenne. Bethlen annyira megszokta már ezt, hogy – úgy látszik – nem is tekintette hibának, annál kevésbé bűnnek, hanem azt hitte, hogy ez egy államférfiúban és diplomatában egyenesen magától értetődő, sőt kötelesség, olyan művészettel űzve pedig, mint ő csinálja, érdem és dicsőség. S mégis: hogy megsértődött és mennyire fájt neki, ha valaki néha tudtára adta, hogy nem hisz neki vagy kételkedik állításainak igazságában!

E tekintetben ez a rendkívül okos ember nem is volt okos, mert nem tudott mértéket tartani s nem tudta, hogy még olyan embernek is, aki a közügy – mely nála természetesen egyébként is mindig önmagával volt azonos – érdekében mindent megengedhetőnek tart, a hazugsággal és álnoksággal csínján szabad csak bánnia, mert ha ez a szokása nyilvánvalóvá válik, sokkal többet árt, mint használ a közügynek is, mert az illető államférfi végül minden hitelét, sőt becsületét elveszti.

A diplomáciában mindig használtak csalárdságot, ma is használnak, Bethlen idejében pedig különösen sokat használtak, Bethlen azonban még kora egyébként szabad felfogásához képest is olyan mértéktelenül használta, hogy e tekintetben sikerült neki magát teljesen lejáratnia és egész Európában, még tulajdon elvbarátai előtt is hírhedtté és megvetetté válnia. Ez pedig már semmiképpen se okos politika még akkor se, ha az erkölcsöt teljesen kikapcsoljuk számításunkból.

Láttuk már, hogy ír Bethlenről Schiller a harmincéves háború történetében és milyen végzetes lépésnek tartotta V. Frigyesre, a csehek pünkösdi királyára nézve, hogy vele szövetkezett és ezzel egész Európa ellenszenvét magára vonta. A Habsburgokkal ellenséges, tehát Bethlen iránt szükségképpen barátságos francia király diplomatája, P. Hyacinthus is „Senza fede e senza legge”, hit és törvény nélküli embernek nevezi, tehát olyannak, akinek becsülete nincs, törvényt, tehát tilost, nem ismer. (Goetz: Briefe und Akten zur Geschichte des 30 jähriges Krieges. N. F. Die Politik Max von Bayern 1618-1651. I-II. kötet, 403. o.)

Sir Thomas Roe, konstantinápolyi angol követ, szintén protestáns, szintén Bethlen-párti (sőt ura, az angol király, egyenesen V. Frigyes apósa volt), mikor Bethlen ajánlatait kormányával közli, többnyire ilyen kifejezésekkel zárja az ismertetést: „but all this is dissimulation”, de mindez csak színészkedés, tettetés, álnokság. (The negotiations of Sir Thomas Roe in his Embassy to the Ottomane Porte, 1621-28. London, 1740.) Ugyanő ugyanitt azt is írja, hogy Bethlennek természete a csalás, csak még az a szerencse, hogy inkább az ellenségeit csapja be, mint a barátait.

Jakab, angol király, veje követének úgy nyilatkozott, hogy Bethlennel majd csak akkor áll szóba, flectere si nequeo superos, Acheronta movebo, azaz mint ahogyan az ember a sátán segítségéhez csak akkor szokott folyamodni, ha tisztességesebb eszközök már nem állnak rendelkezésére.

Képzelhető-e nagyobb szégyen annál, mikor valakiről nemcsak ellenségei, hanem még fegyvertársai, sőt szövetségesei is nyilatkoznak?

Wessenberg (Deutscher Florus, 84. o.) azt írja, hogy Bethlent kortársai „új Mithridates”-nek nevezték s azt tartották felőle, hogy egyaránt megcsalja barátait és ellenségeit. A pápai államtitkár 1621. április 12-én a bécsi nuncius részére adott utasításában azt mondja Bethlenről: „che non si sa che abbia fede o religione alcuna e se in lui regni altro che l’astutia o frode o superba tirannide”, azaz nem lehet tudni, hogy „egyáltalán van-e valami hite vagy vallása és hogy a ravaszságon, csalárdságon és gőgös zsarnokságon kívül van-e még más valami is lelkében”. (E díszes jelzők közül talán csak a „gőgös zsarnokság” nem találó, bár a hímes, a hízelgő Bethlen haragja valóban rettenetes volt, ha a „bűnös” olyan ember volt, aki ki volt neki szolgáltatva. Így értve a dolgot Bethlen valóban gőgös zsarnok is volt.)

Bécsi udvari körökben az a hír is járta róla, hogy még körül is metéltette magát, vagyis még hivatalosan is mohamedánná lett, csakhogy a törökök előtt még nagyobb becsülete legyen. Mi, akik jobban ismerjük, tudjuk, hogy ez nem igaz. Azt is tudjuk, hogy Bethlen a valóságban nem volt az a sátán, aminek nemcsak a pápai államtitkár, hanem még protestáns szövetségesei is gondolták, mert Bethlen már születésénél fogva olyan ember volt, aki még a rosszat is rokonszenvesen tudta csinálni. Kétségbeejtően rossz hírének azonban mégiscsak maga volt az oka, mert a csalárdságot valóban szinte mesterségszerűen űzte, ennek pedig előbb-utóbb az általános bizalmatlanság és hitelvesztettség kellett legyen a következménye.

Fraknói Vilmos is, aki „Pázmány Péter és kora” című hatalmas, háromkötetes művében, Pázmány kortársának, Bethlennek is egyik legalaposabb tanulmányozója volt, noha Bethlenre követ vetni akkor még ugyancsak szokatlan dolog volt, ezt az ítéletet mondja ki róla: „Kétszínűsége és az elvállalt kötelezettségek következetes megvetése, a politika és morál rendszeres elválasztása tiltják, hogy nagynak nevezzük a szó nemes értelmében”. (I., 500-501. o.)

Ismeretes, hogy hitegette a király kassai főkapitányát, Dóczyt, egész az utolsó pillanatig, hogy – amint erre szerződése kötelezte is – a király oldalán fog harcolni a csehek ellen akkor, mikor szerződése s így szava megszegésével már régen lepaktált a csehekkel a király ellen. Dóczy Bethlen ellensége volt és régi tapasztalt katona (az akkori protestánsok még azt is feltették róla, hogy a protestánsokat minden legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül még méreggel is eltette láb alól), Bethlenhez képest mégis olyan naiv, ártatlanka volt, hogy annyira hitt neki, annyira nem tartotta lehetségesnek, hogy még ekkora álnokság is lehessen egy emberben, még ha protestáns is, hogy mikor tőle – mint baráttól és szövetségestől – Rédey, Bethlen fővezére, salétromot kért, egyszerre húsz mázsát küldött neki. Bethlen aztán a megkapott salétromot felhasználta a király és Dóczy ellen és a csehek mellett, sőt mihelyt levetette az álarcot, Dóczyt vasra (nehéz béklyókba) verve vitette Fogaras várába rabságba, ahol utána hamarosan el is pusztult.

Bizonyítani természetesen nem lehet, talán nem is valószínű, de akkor azt tartották, hogy nem természetes halállal, hanem Bethlen mérgétől pusztult el. Ha ezt nem is hisszük el, ez a gyors halál feltétlenül gyanús s a jó bánásmód aligha okozhatta. Látjuk tehát, hogy Bethlennek a pápai államtitkár felsorolta tulajdonságai között még a „superba tirannide” se teljesen légből kapott.

Később már tekintélyt szerzett Bethlennek a hatalom, de első támadásakor még annyira lenézték s ellenfelei annyira nem tekintették magukkal becsületben egyenrangú ellenfélnek, hogy a béketárgyaláson 1621 januárjában Ferdinánd biztosai azt vágták Bethlen biztosai szemébe, hogy az ő uruk nem a magyar királyi címet, hanem még Erdély fejedelmének címét is „minden jogcím nélkül bitorolja, mióta urát, Báthory Gábort megölette”. (A béketárgyalásokat közvetítő francia közbenjárók jelentése a francia királyhoz, 1621. január 25. Ambassade extraordinaire, 479-509. o., Szalay: Eszterházy Miklós, I., 176. o.)

Bethlent tehát még ilyesmire is képesnek tartották, sőt kénytelen volt eltűrni, hogy a vádat nyíltan is szemébe vágják. Báthory Gábort a hajdúk ölték ugyan meg, de azt rebesgették, hogy ő bujtotta fel őket. Báthory Gábor ugyanis fiatalabb volt, mint Bethlen, s ha megvárta volna, míg természetes halállal hal meg, akkor ő sose lehetett volna erdélyi fejedelemmé. Világos, hogy ezt a vádat bizonyítani nem lehet, de annyira bizonyítani feltétlenül lehet (sőt egy kissé még jobban is), mint például VI. Sándor pápa mérgezéseit és orgyilkosságait, pedig ezt ma is minden protestáns hiszi, sőt terjeszti még írásban is. Mi sose vádoltuk Bethlent azzal, hogy még Báthory Gábor gyilkosa is ő volt.

Bethlen a töröknél mindig elérte célját, de ott ez könnyű is volt, mert ha az érvek nem használtak, sőt még csalárdsága is kisült, a basák és alantasaik megvesztegetése akkor is mindig kisegítette a bajból. Arra azonban az egyébként annyira okos Bethlen nem gondolt, hogy azok az eszközök, melyekkel sikereket lehet elérni keleten, nem szükségképpen válnak be nyugaton is. Ez a tévedés már Fráter Györgynek is vesztét okozta. De a törökök is nemegyszer észrevették Bethlen csalárdságát.

1614-ben például ilyesmit kellett zsebre tennie Mehemed basától: „Summa summarum: nullum ad hunc usque diem verbum locutus es verum, nec unicas misisti huc rectas litteras: A végső igazság az, hogy eddig még egyetlen igaz szót nem szólottál, sem eddig még ide egyetlenegy igazságot tartalmazó levelet nem küldöttét”. (Frankl: Pázmány, I., 501. o.) (Ha valaki furcsának találja, hogy egy basa latinul ír, annak számára felvilágosításként közlöm, hogy nem a basa írt latinul, hanem az egykorú magyar készítette a jegyzeteit a basa kijelentéséről latinul s ezért maradt fenn így az egykorú kútfőben.)

Történetkönyveink nem győzik hangsúlyozni s ezért a magyar közvéleményben is közismert és nagy megbecsülésben részesül Bethlennek az a tulajdonsága, hogy feltűnő önmérsékletet tanúsított, mikor nem koronáztatta meg magát, noha a korona a kezei között volt. Ez nemcsak Bethlen nagy intelligenciáját bizonyító tulajdonság, hanem erény is egyúttal, mert szerénységét és önzetlenségét is bizonyítja. (Csak mellesleg jegyezzük itt meg, hogy Eszterházy Miklós e tekintetben annyira nem volt meghatva Bethlen „szerénységétől”, hogy így fejezi ki magát: „A századok óta szentséges és sérthetetlen korona gyászos érintkezés által meg ne szentségteleníttessék”.)

Bethlen azonban egyáltalán nem azért nem koronáztatta meg magát, mintha a korona megszentségtelenítését látta volna abban, ha az ő fejéhez is hozzáér. Még csak nem is azért, mert önzetlen vagy szerény volt, sőt még csak azért se, mert okos volt, hanem egyszerűen csak szükségszerűségből. Bethlen nem koronáztathatta meg magát, mert ura, a török, ezt akkor még nem engedte meg neki, sőt éppen akkor, mikor itthon királlyá választották, Konstantinápolyban egyenesen a mélyponton állt a tekintélye, semmivé lett a hitele.

Balási Ferenc, Bethlennek Korláth István mellett követe a portánál, 1619. december 6-án ezt írta haza Konstantinápolyból urának:

„Még minekünk audienciánk császártól nem volt; az vezérrel negyednap múlva szemben voltunk, hogy beérkeztünk. De felséged azt elhiggye, hogy oly gyalázattal voltunk előtte, jobb lett volna holtunk, hogysem éltünk, mert él az Isten, kegyelmes uram, hogy az vezér azt mondja: felségednek nem kellett volna indulni az porta híre nélkül, császár (a szultán) ellen cselekedte felséged az mostani indulatját. Mikó Ferenctől, mondja az vezér, hogy megparancsolta volt felségednek másszor (ilyen „parancsolója” volt tehát nemcsak a szultán, hanem még a nagyvezér is Bethlen „őfelségének”), hogy ha felségedet az egész ország közönségesképpen nem hívja meg, ne induljon, de felséged ahhoz nem tartván magát, csak egynihány úr szavára indult meg. (Látjuk tehát, hogy a törökök is úgy látták, hogy Magyarország egyáltalán nem óhajtotta Bethlen „szabadságharcát”.) A vezér nagybizonnyal beszélgeti, hogy Kanizsából megírták neki, felséged mellett az Dunántúl való urak közül csak egy is nincsen. Az innen való (Dunán inneni) urakban is pediglen az kik felséged mellett voltanak, látván felségednek sok mód nélkül dolgait, az gyűlésből mind eloszolván, csak egyedül maradt felséged úgyannyira, hogy felségedet csak két vagy három úr akarja Magyarországnak királyává választani és felséged karddal akar magának méltóságot keresni.

Az vezér, kegyelmes uram, azt is mondja: Császár hitit az te urad meghamisította, kiért császár meg akarja büntetni. Él az Isten, kegyelmes uram, hogy én eléggé disputáltam az én bolond értelmem szerént az vezérrel, de elhiggye felséged, hogy az húszezer aranyat hiában adta neki Borsos Tamás uram, mert több szavai között azt is mondja: Az urad hatalmas császárnak valamit fogadott, semmit meg nem állott. Ember emlékezetitől fogván erdélyi fejedelmek valamennyin voltanak, nem vétettenek a császároknak, mint egyedül a te urad... Egyebet nem tudok ítélni, hanem hogy felségeden akarják bosszújukat kitölteni. Mert, kegyelmes uram, a Muftival hogy szemben lőnk, az is azt mondaná: Erdély hatalmas császárnak annyit vétett, hogy megérdemlették volna, ha országokat is elvették volna tőlök és köszönjék csak az szultán Szulimán testamentumtételének. Az urad pedig hatalmas császárhoz való kötelességét az földben tapodta, de Isten megbünteti érette. Én, kegyelmes uram, Jenő felől is emlékeztem az vezérnek, de azt mondja: Lippát is meg nem adtátok volna hatalmas császárnak, ha Homonnaytól nem öltetek volna, de hatalmas császár azt már titőletek nem kéri, mert anélkül is övé leszen.

Mindezek így lévén, kegyelmes uram, még az adót is tőlünk el nem vették (el nem fogadták). Az vezér azt vártatja velünk, hogy császárral legyünk szemben. Korláth úrnak azt mondta az vezér: Ország szovával szólasz, maga (noha) akkor, hogy ezt az levelet írták, nem volt az ország együtt, az csak a te urad hazugsága. Így, kegyelmes uram, minden dolgot visszamagyaráznak, nekünk sem hitelünk, sem becsületünk semmi nincsen.

Azért felséged, kegyelmes uram, gondoskodjék mind maga, mind országa felől bölcsen, kegyelmesen, mert félő, kegyelmes uram, hogy felségednek itt egy jóakarója sincsen. Gratian Gáspár (a Habsburg-követ) itt felségednek legnagyobb ellensége (érthető, hiszen Bethlen ekkor már háborúban volt a királlyal), kinek szavát, írását úgy hiszik, mint a szentírást. Lengyel követ is jű, kegyelmes uram, ki holnap érkezik; az mint értem, az is felségedet graválni jű ide. Stb. Datum Constantinopoli 6. die mensis Decembris 1619. felségednek alázatos, hű szolgája, az míg él, igazán szolgál felségednek Balási Ferenc.” (Kismartoni levéltár, egykorú másolat)

Bethlen már megkapta ezt a levelet, mikor Bécsben levő kezesei is értesítik onnan, hogy ott egy csausz jelent meg azzal az üzenettel, hogy Bethlennek a porta nem adott engedélyt a Magyarország elleni támadásra, ezért visszaparancsolják és meg fogják büntetni.

Hamarosan megérkezett Bethlenhez Korláth István, a fő követ levele is:

„Az én kicsin, alázatos szolgálatomat ajánlom életem fottáig felségednek, mint természet szerén való kegyelmes uramnak, fejedelemnek. Az Úristen felségednek egy napját sok ezerre tevén, ez mostani dolgában tegye szerencséssé. Mi, kegyelmes uram, 10. die Decembris lőnk császárral szemben; az felséged kegyelmes parancsolatja szerént azért, valamint instructiónk volt, Balári urammal együtt megmondók külön-külön az követséget. De felségednek, kegyelmes uram, hogy mi nem is reméljük, soha többé felségedet hogy megláthassuk.” (Látjuk, milyen senkik voltak Konstantinápolyban ezek az erdélyi követek. Egyenesen halálra, vagy legalábbis örökös fogságra gondolnak. Pedig hát a követekkel úgy volt szokás bánni, mint azzal, aki küldte őket. S Bethlen mégis a magyar „szabadságot” képviselte!)

„Mert az közlár aga és az fővezér azt mondták tegnap: Az te urad hatalmas császárnak azt írta volt, hogy a csehek őtet választották királyoknak, de abban semmi nem lévén, hamissággal tartotta és dugta hatalmas császárnak fülét be, kiért meglátja, hogy jövendőben hatalmas császár őtet büntetlenül semmi úton nem szenyvedi azokért. Itt, kegyelmes uram, felségednek több jóakarója Gürczi Mehemet pasánál nincsen, mert az kik voltanak is azelőtt, nagy ígérettel és ajándékával az Ferdinánd követe elvonyá mellőlünk úgyannyira, hogy itt még az gyerek is reánk kiált.” (Látjuk tehát, hogy a Habsburgok udvari emberei nem is voltak egészen olyan tehetetlenek és együgyűek, mint mi feltesszük.)

„Felséged, kegyelmes uram, ezt is bizonnyal elhiggye, hogy minden erős ügyekezetit az Pogány jüvendőben felségedre akarja fordítani; hanem kegyelmes uram, felséged bölcsen és okosan gondolkodjék mind maga országa és állapaija felöl kegyelmesen, hogy ne hozzunk veszedelmet az magyar nemzetségre jövendőben. Több szavai között azt is mondja az vezér. Hatalmas császár neve alatt mondja, az mint hallom, az urad, Erdélyből való kiindulását, sőt ugyan azt is mondja, hogy császár parancsolatjából jött volna Magyarországra, de hazudott, mert császárnak hírével is nem volt. Mikor pedig meghallotta a császár és a fényes Porta, hogy megyen, megparancsoltuk neki, hogy megtérjen, de sem császár parancsolatjával, sem az enyimmel nem gondolván, meg akarta hatalmas császár hitit meghamisítani és meg is hamisította.

Azhon pedig azt is mondjátok, hogy Magyarország hítta, az is nem igaz, mert ha Magyarország hítta volna, az urak minden felől melléje mentek volna, de két vagy három úrnál mellette több nem lévén magyarországi, azok is pedig féltekben menvén melléje, most azok is elhagyván, erős váraikban futottanak előle, látván sok mód nélkül való dolgait. Te penig az mit császárnak és nekem mondottál, az is nem igaz. Mert az ország akkor éppen együtt nem volt, mikor téged elküldtek, hanem csak az országnak egy része, mert te Kassáról jüttél ide. Hát mit szólasz ország nevével? Azért minden dolgotok hamis és hazudtok. Ferdinánd királyt is hamis hazugságával csalta meg a te urad, Magyarország is úgy csinálja, teszi őt királyának, mint Csehország.

Azért kegyelmes uram, in summa itt semmi szómnak helye nem lévén, csak nagy gyalázatos dolog állapotunk. Hanem felségedet az élő Istenért kérem, tanáljon módot az mi dolgunkban, mint mehessünk ki innét. Az lengyel követ is, aki mostan jött be, rettenetes sok dolgokkal aggraválja felségedet; teszen az is nagy kárt itt nekünk. Az moldvai vajda is egy fő boérát küldötte be, az is felségedről panaszol, hogy mint fenyegette felséged. Az erdélyi szászoknak is egy emberük jütt be, ki avval menti az szászságot és Erdélyországot, hogy felséged hírek nélkül cselekedte ez mostani dolgát, nem ő akaratjokból. Stb. Datum Constantinopoli 23. die mensis Decembris 1619. Felségednek igaz, alázatos és hű szolgája az míg él, addig híven szolgál felségednek Korláth István.” (Kismartoni levéltár. Egykorú másolat)

Láthatjuk e levelekből, milyen senki volt a török szemében egy erdélyi fejedelem még akkor is, ha a hatalmas Bethlen Gábor volt az és miket kellett neki tőle zsebre vágnia! A szultán mindig hangsúlyozza, hogy ő „parancsol” neki, sőt ezt a kifejezést használja vele szemben még a nagyvezér is, pedig ez aztán már igazán szégyen egy fejedelemre, sőt akkor már „fölséges” magyar királyra.

Látjuk, hogy a legnagyobb természetességgel nevezik nyíltan és újra meg újra hazugnak alattvalói, a követek előtt. Pedig hát másrészről azt is látjuk, hogy ami magát Bethlent illeti, ő ugyancsak nem volt a tekintély, a cím vagy a rang megvetője s ugyancsak nagy távolságot tartott maga és követei között. Látjuk, hogy „felséged”-nek szólítják, sőt majdnem minden második szavuk „felséged”, pedig hát ezek a követek nem lévén már fiatal emberek, jól ismerhették még azt a Bethlent, aki köznemes társuk volt. Gondolhatjuk, milyen őszintén felségezhették, kivált mikor éppen azt kell vele közölniük, hogy a szultán és a nagyvezér hogyan hazugozza.

Látjuk azonban azt is, hogy a nagy „felséged”-ezés közepette is valójában mennyire nem volt Bethlennek alkalmazottai előtt uralkodói tekintélye. Látjuk, hogy ha alázatos formában is, de mégis hogyan adják neki követei a kioktatásokat s hogyan figyelmeztetik, hogy okos legyen. Pedig hát e biztatásra éppen nem volt szükség: Bethlen biztatás nélkül is éppen elég okos volt s a helyzet se volt annyira veszélyes, mint amilyennek ezek az egyszerű, becsületes magyar emberek látták.

Bethlen részint külső megalázkodással, részint pénzével, de sajnos legfőként az ország területének megcsonkításával, Vác vára átengedésével (de régebben Erdély területét még érzékenyebben megcsonkította a török kegyeinek megnyerésére Lippa és egész vidéke átengedésével) „talált módot” és hamarosan helyrehozta a porta előtt elveszett becsületét.

Jó Korláth Istvánék tehát újra megláthatták kegyelmes uruk őfelségét, aki később még azt is el tudta érni, hogy a „hatalmas császár” még megkoronáztatására is megadta az engedélyt. Csak az volt a baj, hogy mikor meg lett volna hozzá az alkalom és a lehetőség, akkor a török nem engedte, mikor pedig végre a török engedély megjött, akkor meg már a császár kerekedett felül és Bethlen csillaga hanyatlott alá s azért maradt el végleg.

Keleten, a töröknél tehát mindent elért Bethlen, amit csak akart. Nyugaton azonban, ahol kissé nagyobb volt a logika, kényesebb igényűek voltak az emberek, ahol kisebb volt a megvesztegethetőség, nem sikerült Bethlennek helyreállítania a becsületét. Hogy is sikerülhetett volna, mikor még ilyesmiket is megengedett magának: Albae (Gyulafehérvárott) 25. die augusti 1625-ben kelt, elejétől végig saját kezű levelében ezt írta Eszterházynak: „Az Istennel bizonyítom (tehát megesküszik), hogy én soha hazámon, nemzetemen kívül senkinek tökéletesb igazsággal szolgálni nem kívántam és senkit magamhoz kapcsolni inkább nem igyekeztem, mint őfelségének”. (Kismartoni levéltár, eredeti)

Viszont Bornemissza István előtt, aki mint a király követe, 1625 november végétől 1626 január végéig tartózkodott Erdélyben, Bornemissza február 3-i jelentése szerint elismerte, hogy „míg ellensége volt fölségednek, valamennyi gonosz lélek volt pokolban, mindazokat kihozhatta volna, azokkal is ártott volna”. (De ezt az eredményt természetesen csak azért tette meg ekkor, mert hozzátette, hogy mióta azonban békét kötött az ausztriai házzal, azóta minden vágya az, hogy neki szolgáljon.)

Tehát egy fél év se kellett hozzá, már önmaga cáfolta meg azt, amire nem is szóval, hanem írásban – amit mégis jobban meg szokott fontolni az ember – megesküdött. Előbb azt állította eskü alatt, hogy ő „soha” életében nemcsak ártani nem akart őfelségének, hanem hazáján kívül senkinek nem „kévánt” oly híven szolgálni, mint neki. Fél év múlva pedig maga hangsúlyozza, hogy azelőtt olyan feneketlenül gyűlölte, hogy a pokol bármily fajzatával kész lett volna szövetkezni, csakhogy tönkretehesse.

Most már csak azt hangsúlyozta, hogy a „megbékélés” óta lett ilyen tántoríthatatlanul nagy híve őfelségének. E második kijelentése után aztán egy fél évre megindította őfelsége ellen harmadik hadjáratát. De már akkor is, mikor ezt a második kijelentést tette, javában folytak már tárgyalásai e harmadik támadás minél eredményesebbé tételére. Ilyen tántoríthatatlan híve volt tehát őfelségének Bethlen a megbékélés után is s ennyit lehetett adni esküdözéseire!

De Bécsben nemcsak egy fél év múlva a szavaival annyira ellenkező tetteiből tudták meg Bethlen becstelenségét, hazudozásait és hamis esküvéseit, hanem sokszor már azonnal. Bethlennek nyugati protestáns szövetségeseihez küldött futárait ugyanis – hiszen útjukban Ausztrián és Németországon keresztül kellett áthaladniuk – őfelsége (köztudomásúan kétségbeejtően tehetségtelen) alkalmazottai igen sokszor elfogták és természetesen elszedték tőlük azokat a leveleket is, melyeket továbbítaniuk kellett volna. Konstantinápolyban pedig Bethlenék tolmácsa volt Bécs megvett embere. Amit aztán ez Bethlen részére fordított, annak másolatát mindig Bécsbe is megküldte. Bécsben aztán Bethlen így megszerzett s többnyire példátlan, sőt hajmeresztő hazudozásait leleplező leveleit azonnal nyomdába adták és az ellene szóló nyugatra írt leveleivel bárki összehasonlíthatta őket. Ezért volt mindenütt olyan kétségbeejtően rossz híre, még szövetségeseinél is.

Például mikor Wake, velencei angol követ jelenti, hogy Velencében az a hír járja, hogy Bethlen a Ferdinándtól üldözött protestánsoknak hogy védelmére kelt (mivel maga az üldözés is rágalom volt, nem lehetett igaz a védelemre kelés se), noha „Bécsből érkezett rangbeli ember mondá”, a protestáns angol mégse akarta elhinni. Jelentéséhez ugyanis ezt a megjegyzést teszi: „De én alig hiszek már valami jót ezen fejedelemről”. (Sir Thomas Roe’s Negotiations, 787. o.)

Bővebben is fogjuk még tárgyalni, de eddig is említettük már, hogy Bethlen a király embereivel való érintkezésben és a béketárgyalások alatt többnyire a legalázatosabban viselkedett és úgy igyekezett minél több előnyt szerezni, hogy esküdözve fogadta, hogy ezután milyen hűséges szolgája lesz őfelségének. Eddig csak azért nem volt az, mert őfelsége rosszul bánt vele. A nikolsburgi béketárgyalások alatt Bethlen effajta fogadkozásai közepette 1621. november 21-én Ferdinánd biztosai napirend előtt a következő bejelentést tették:

„Ő császári királyi felsége kezéhez jött a fejedelemnek és a jägendorfi hercegnek november 5-én kelt és a sziléz rendekhez intézett levelök, melyben intik a szilézeket, hogy tartsák meg hűségüket Friedrich, mint koronás királyuk iránt oly dolog, mit maga Friedrich sem követel tőlük, kész lévén megelégedni a Pfalzzal, ha kegyelmet nyerhetne a császártól. Mi több, még azt is írják, hogy a török Friedrichet és a szövetséges tartományokat oltalma alá vette. Ez a levél különféle gondolatokat ébresztett a császárban és a biztosokban:

1. A fejedelem, íme, alkudozik a békéről és hű szolgálatokra ajánlkozik ő császári királyi felségének: jelen levél pedig egyébre mutat. (De finoman fejezik ki magukat!)

2. Őfelségének rövidségével Friedrichet Csehország törvényes királyának nevezi, holott még Friedrich sógora, az angol király se mondja annak.

3. A törökről úgy szól, mint Friedrich védőjéről.”

Micsoda megalázás lehetett Bethlenre, mikor nagy és hazug fogadkozásai közepette nemegyszer így ráterítették a vizes lepedőt! Méltán kíváncsiak lehetünk rá, hogy vajon mit tudtak ilyenkor szólni Bethlen biztosai. Úgy látszik azonban, hogy azok már hozzá voltak szokva az ilyesmikhez, mert igazán olyan okos választ adtak, amelynél okosabbat az adott körülmények között el se lehetett képzelni. Meglehetősen vastag bőr kellett ugyan hozzá, de ők – úgy látszik – azzal is rendelkeztek.

„Mi nem mondjuk – felelték –, hogy a mi fenséges urunk ama levelet írta, azt se mondjuk, hogy nem írta. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem, de a levél gyanút semmi esetre sem gerjeszthet az értekezletnek bejelentett békeszándéka iránt... Köttessék meg a béke és akkor majd ilyetén levél nem fog íratni.”

Bölcs okoskodás, csak kissé túl kezdetleges. De még így se volt igaz, mert hiszen tudvalevő, hogy Bethlen háromszor egymás után támadott, tehát már kétszer hiába „köttetett meg a béke”, mert Bethlen nemcsak utána is írt „ilyetén levelet”, hanem még újra meg újra fegyvert is fogott utána.

Hogy Bethlen becstelenségével szemben mennyire keveset használt az, ha végül „megköttetett a béke”, jellemzően mutatja a következő eset is. Tudvalevő, hogy a nikolsburgi békében Bethlen lemondott a királyi cím használatáról. Mivel rendkívül nehezen mondott le róla, sőt még két évig húzta a harcot azért, hogy ezt a neki annyira kedves címet megtarthassa, a nagy területi engedményeket elsősorban e címről való lemondása ellenében kapott megyéket élvezte, azért mégis használta a királyi címet is. Sőt még azt is meg merte tenni, hogy Bethlen, mint magyar király felirattal még pénzt is veretett, pedig hát ezzel szerződésszegése bizonyosságául olyan bizonyítékot szolgáltatott, melyet semmiképpen se lehetett letagadni. Bethlen azonban még így is letagadta. De hiú lehetett és de kicsi önérzetű!

Bornemissza István, Ferdinánd erdélyi követe, már idézett jelentésében erre vonatkozóan ezt írja: „Az diplomához (a békeszerződésben aláírt okmányhoz) tartja magát (mondja a követnek Bethlen). Tudja és látta ő azt, nincs módjok az magyaroknak nekik magoknak külön királyok lehessen, nem is tudnák eltartani (de lenézett Bethlen bennünket!) és azért nem bánja (hogy le kellett mondania a királyi címről). De azt bánja, hogy palatinus uram reá fogja, hogy ő az királyi titulussal él, mert ha csak egy gyermekkel is valaki rábizonyítja, ne legyen fölséged előtt böcsületi.”

Ugyanez a követ ugyanebben a jelentésében azt is közli, hogy itt a fejedelem udvarában ő maga is értesüléseket szerzett arról, hogy néha mégis él a királyi titulussal. Sőt, mikor Bornemissza Bethlen ellenkező erősködését jelenti, már régen ott volt a császár asztalfiókjában még az a Bethlentől vert pénz is, melyre neve (mint magyar királyé) van rávésve s amelyet egy 1623. március 16-i keletű levél kíséretében Pázmány küldött meg Ferdinándnak s mely így szól: „Noha Bethlen előbb letette a királyi címet, most mégis széltiben királynak neveztetik az övéitől, sőt pénzt is veretett az idén, melyen magát királynak nevezi; ilyes pénzpéldányt íme küldök felségednek”. (Szalay: Eszterházy Miklós, II., 17. o.)

Bethlen azt mondta, hogy ha „csak egy gyermekkel is valaki rábizonyítja”, hogy ő használja azt a királyi címert, melyről a békeszerződésben ünnepélyesen lemondott, akkor ne legyen neki „böcsületi”. Látjuk, hogy nem egy gyermek, hanem maga Pázmány Péter bizonyította rá, mégpedig kézzel fogható dokumentummal. Lehet-e Bethlennek ezek után előttünk „böcsületi”? S ha ezek után Bethlennek előttünk már nem lehet becsülete, maradhat-e ezek ellenére is nemzeti hősünk? Ki a hazafiatlan tehát; az-e, aki ilyen embereket akar megtartani még ezek után is nemzeti hősöknek, vagy az, aki az ilyen nemzeti hősöket leleplezi, vagy mint ma szokás mondani: átértékeli?

Azon nem lepődhetünk meg, hogy harmadik támadását hadüzenet nélkül indította meg, mert hiszen már az első két támadáskor is így csinált. De hogy harmadik támadásakor hadüzenet helyett egyenesen békekövetet küldött a királyhoz és hogy a békeajánlatot mindjárt azzal a hazugsággal kezdte, hogy Mansfeld az ő tudta és meghívása nélkül jött az országba, amely állítás hazug voltát még a verebek is csiripelték, azon még a történtek után is csodálkoznunk kell. Pázmány, akit a király az ügyben véleményadásra kért, így válaszolt:

„Ha aljas és méltatlan hazugságait hallgatással mellőzzük, mintha hitelt adnánk nekik, jogos megvetés tárgyai leszünk. Vagy azt kell hinnie, hogy nem látunk cselszövényeibe és ekkor korlátozott eszű embereknek tarthat, vagy hogy nem merünk szemrehányásokat tenni s ez esetben magatartásunkat félelemnek tulajdonítja. Mi vagyunk okai, hogy eddig is mind vakmerőbb lett hazugságaiban... Most tehát, midőn levele olyan állításokat tartalmaz, melyeknek hamissága annyira világos, hogy gyermekek sem tudnák pirulás nélkül elmondani, nyíltan kell fellépnünk.” (Frankl: Pázmány, II., 191. o.)

A király felé Bethlen állandóan azt hangoztatta, hogy mennyire nem szívesen szolgál ő a töröknek, hogy mennyire szívesebben barátkozott volna ő mindig keresztyénekkel, mint a pogánnyal, de őfelsége eddig ővele nagyon rosszul bánt s szinte eltaszította magától.

Persze ebben se volt egy szó se igaz. II. Ferdinánd még a Habsburgok közt is a legjobb ember volt, aki nem is tudott volna senkivel rosszul bánni. Most láttuk például, hogy Pázmány se attól félt, hogy Ferdinánd esetleg büszkébben vagy durvábban fog válaszolni Bethlennek, mint kellene, hanem attól, hogy túlságosan is jóakarattal. Látjuk, hogy a múltra vonatkozólag is emiatt tesz a királynak szemrehányást.

De még ha a rossz bánásmódra való hajlam úgy meg is lett volna II. Ferdinándban, mint ahogyan nem volt meg, ezt akkor is lehetetlenné tette volna az, hogy egész uralkodása alatt félnie kellett Bethlentől. Hiszen trónra léptének ideje összeesik a harmincéves háború kitörésével és Bethlen első támadásával. Elmebeteg lett volna az az uralkodó, aki még ilyen körülmények közt is „rosszul bánik” Bethlennel, azaz ő maga növeli még ellenségei számát még eggyel. Hogy pedig Bethlen másodszor és harmadszor is újra ne támadjon, az Ferdinándnak épp úgy érdeke volt, mint első támadásának elhárítása, hiszen Bethlen mindig azért ismételte meg támadását, mert Ferdinánd helyzete újra meg újra válságos lett.

De Bethlen ilyenkor nemcsak őfelsége rossz bánásmódja miatt panaszkodott, hanem mindig hozzátette azt is, hogy mihelyt őfelsége őt megbecsüli, rögtön „arcul támad” a törökre.

Miközben pedig ezt ígérgette Ferdinándnak s így igyekezett tőle a béketárgyalásokon minél több magyar megyét kicsikarni, a töröknek azt írogatta, hogy a német őneki fűt-fát ígér, csak hogy magának megnyerhesse. A lányát kínálja neki s vele a fél országot. Királyi címet adott neki (!), sőt maga is már királynak címezi, de hát ő azért mégis megmarad a hatalmas császár hűségében stb. Mivel láttuk, hogy effajta leveleinek nagy része is hamarosan Ferdinánd kezébe került, sejthetjük, mi lehetett róla a véleménye. Hogy emiatt Pázmány és Eszterházy Miklós véleménye mi volt róla, nemcsak sejtjük, hanem tudjuk is.

Ez az állandó, kóros hazudozás, az adott szó szentségének ez a szokványos semmibevevése, a politikának a becsülettől való ez a teljes elválasztása Bethlen jellemének jellegzetessége és legnagyobb fogyatékossága. Lehetetlen ezt észre nem vennie annak, aki Bethlennel csak egy kissé is behatóbban foglalkozik, de viszont észrevenni mégse szabad, mert nagyjaink becsmérlése hazaárulás, s nagy a bűne annak, aki erre vetemedik. Ravasz László a reformáció 1927. október 31-i emlékünnepén fenyegetően oda is kiáltotta a katolicizmus felé: „Vigyázzanak! A legrettenetesebb játék egy nemzet ideáljait megülnie.”

Valóban – feleljük a fenyegetésre –, ha ezek az ideálok valódi, az igazságos történelmi kritikát is kibíró ideálok. De az ilyen valódi ideálokat nem is lehet megölni. Ezt – feltéve, hogy tudományos szabadság van – legfeljebb csak megkísérelni lehet, de a kísérlet eredménye csak kudarc és megszégyenülés lehet. Megölni csak hamis ideálokat lehet, de ezeket nemcsak szabad, hanem kötelesség is megölni, mert ezeknek mesterséges hírveréssel szerzett tiszteletével a nemzetet vezetik tévutakra s végeredményben a nemzet lelkét ölik meg. A hamis nemzeti ideálok leleplezése, átértékelése tehát értékes szolgálat a hazának, nem pedig vétek ellene.

Szekfű, hogy a történelmi igazságnak is eleget tegyen, meg a „hazafiságnak” is, Bethlen e kóros hazudozásait sose nevezi igazi, megbélyegző nevükön, hanem – erőltetett jóakarattal – Bethlen részéről bizonyos „játékos kedvvel” magyarázza. (Valami igaz még ebben is van, mert mi is megállapítottuk, hogy Bethlen annyira természetes és emberi mindenben, hogy bizonyos tekintetben még a bűnei is rokonszenvesek.) Végül pedig azoknak, akik Bethlen miatt támadták, azt válaszolta, hogy az ő róla írt könyvétől Bethlen csak még nagyobb lett. Ez azonban már túl nagy engedmény volt részéről az igazság rovására az álhazafiságnak, mert az tagadhatatlan, hogy Bethlen Szekfűnek róla írt könyvétől mindenképpen kisebb lett, bár az álhazafiságnak akkor még elviselhetetlen terrorja és megfélemlítési kísérletei miatt annyira kicsiny mégse lett, mint megérdemelte volna.

Világos, hogy ezt a kicsinységet nem tehetségeire, hanem jellemére és a becsületére értjük, mert hogy a tehetsége igen nagy volt, azt mi is elismerjük, sőt hangsúlyozzuk, Szekfű pedig annál inkább hangsúlyozta, hogy ezzel is megkönnyítse a maga részére a bocsánatot azért, mert Bethlen jellemére oly sok kompromittáló dolgot közölt.

Egy szabadsághős és hazafias nagyság azonban nem képzelhető el becsület és jellem nélkül. Bethlen tehát nemcsak kisebb lett, hanem mint nemzeti dicsőség, nem is létezik már többé. Nagyon lekicsinyelnénk nemzetünket, ha még egy Bethlent is dicsőségnek tartanánk magunkra nézve.

Azon bizonyítékok alapján, melyeket Szekfű Bethlen ellen felhoz, Bethlent semmiképpen se becsülhetjük. Az azonban, aki nálunk akart valami lenni, illetve maradni, még ha ez a valami a szorosan tudományos pályára (például egyetemi tanárságra) vonatkozott is, az ezt nyíltan nem mondhatta ki. Ezért Szekfű az ő „Bethlen Gábor”-jában közel se nyilvánít Bethlenről olyan elítélő véleményt, mint amilyent a közölt adatok alapján nyilvánítania kellett volna s mint amilyeneket magában Szekfű maga is megalkotott s mint amilyent például Fraknóitól idéztünk, noha ő félszáz évvel előbb írt, mint Szekfű.

Fraknóit azonban papi mivolta kissé függetlenebbé tette Szekfűnél, s egy paptól egyébként is nagyobb igazságszeretetet és önzetlenséget várunk el, mint mástól. Bár a jelen esetben Szekfűnél inkább bátorságra, mint igazságszeretetre lett volna szükség. De azért Fraknóiban is látszik a félelem a közvélemény felháborodásától, mert másképp nem hozta volna fel Bethlen mellett, hogy a csalárdság nemcsak neki, hanem kortársai zömének is hibája volt.

Fraknói ezen megjegyzése is igaz, csak azt a kérdést tesszük fel mellette, hogy melyik kortársainak? Csak a törpéknek. A tehetségesek között pedig csak az ő protestáns kortársainak, de nem a katolikusoknak. Nemsokára látjuk majd, milyen jellem volt II. Ferdinánd, Bethlen legnagyobb katolikus kortársa. De igazi catói jellem volt Tilly is, a harmincéves háború első felének legnagyobb katolikus hadvezére, úgyszintén hősi halált halt híres alvezére, Pappenheim is, sőt mindketten még ennél is többek voltak: igazi keresztények. Bajor Miksa, II. Ferdinánd rokona és a harmincéves háborúnak katolikus részről második legfőbb vezetője, szintén feddhetetlen jellem és a meggyőződés embere volt.

De ha nem megyünk külföldre, hanem megmaradunk itt Magyarországon, Pázmányra és Eszterházy Miklósra, Bethlen legnagyobb magyar ellenfeleire se foghat rá csalárdságot vagy hazudozást, annál kevésbé jellemtelenséget senki. Nagy tehetsége ellenére Eszterházy nem fogható Bethlenhez se hadvezéri tehetségben, se politikai éleslátásban, se szellemi munkabírásban, de jellemben és becsületben egyenesen toronymagasságban áll felette.

Láthatjuk idézett levelükből, hogy egyszerű török követei, Korláth és Balási, protestáns létükre is milyen becsületes magyarok voltak Bethlenhez képest s mennyire nem érezték jól magukat uruk csalárdságai közepette! A végeredmény azonban megmutatta azt is, hogy mennyire kiskaliberű emberek voltak ezek a becsületes magyar követek Bethlenhez képest. Hiszen a végén Bethlen mégis nagyszerűen helyrehozta azt a veszedelmes helyzetet, melyből ez egyszerű emberek felfogása szerint már nem is volt menekvés. Igen ám, de milyen eszközökkel hozta helyre! Valószínű, hogy Korláth és Balási ezt egyszerűen nem akarták volna, mert a becsületük nem engedte volna. Bethlen becsülete engedte.

Nekik eszükbe se jutott, hogy olyan eszközöket is lehet használni a haza (vagy talán inkább önmaguk) érdekében, mint amilyeneket Bethlen felhasznált. De ha eszükbe is jutott volna, őket akkor se vitte volna rá a lélek. Van, aki ezt kisstílűségnek, tehetetlenségnek, tehetségtelenségnek nevezi, mi azonban becsületnek. S a becsület is valami, nemcsak a tehetség, sőt szerintünk többet ér, mint a gátlástalan „tehetség”.

Az elsőt gyakorolták a Habsburgok s világhatalmukat alapították meg vele s – ami még ennél is több – ezt a világhatalmat 600 éven át meg is tudták tartani vele. Az utóbbit gyakorolta Bethlen (no meg Napóleon, Hitler, angliai Erzsébet, Katalin cárnő, Gusztáv Adolf, Nagy Frigyes stb.), s Bethlen hatalma minden nagystílűsége ellenére is csak élete végéig tartott, Hitleré és Napóleoné még addig se, de a többieké is magában hordozta a romlás csíráját. A legfeltűnőbb azonban az, hogy utódot egyiküknek se adott az Isten. Akinek adott, abban se volt köszönet, mert mint éretlen gyümölcs, idétlenül hullott le a törzsről. Ezzel szemben a Habsburgok termékenysége közismert, noha majdnem minden házasságuk rokonházasság volt.

Igen jellegzetes vonás még Bethlen életében a gyerekesen nagy hiúság, melyet (mivel impulzív ember volt és szenvedélyei megfékezésére senki se tanította soha) egész leplezetlenül engedett megnyilvánulni.

Második támadására – az elsőt befejező békeszerződés leplezetlen megszegésével – azért készült úgyszólván már az első békeszerződés aláírásával egy időben, mert állítólag a nikolsburgi traktákon „megtréfálta és csúfolta az érdek”, mert gúnyosan azt mondta neki: „Elmehetsz, Bethlen, a királyságoddal, itthagyád az titulust!”

Meglehet, hogy Pázmány e kárörvendő megjegyzése valóban elhangzott, mert a magyar főurak akkoriban ilyen gúnyos és ellenségük kárán örvendező hajlamúak voltak (illetve ilyen ma is minden ember, csak akkor az emberek nem voltak még olyan nagy színészek, mint ma), s utaltunk már rá és még utalunk is, hogy Pázmányban minél hosszabb idő telt el azóta, hogy elhagyta a jezsuita rendet és érsek lett, annál jobban elnyomta a magyar nemes, sőt most már főúr, a hajdani szerzetest. De hogy ilyen csekélység a nagy Bethlent annyira bántotta, hogy „inkább akarta, hogy testét koporsóban tegyék”,mintsem ezt lenyelje, az bizony nem nagyon válik becsületére s azt bizonyítja, hogy Bethlen sok tekintetben nagyon is kicsiny volt.

Pedig ez a mérhetetlen hiúság egész életét végigkíséri s szinte tettei fő indítóoka. Azért, mert valakivel gúnyolódnak, még nem szabad egy egész országot vérbe borítani s évekig tartó háborút viselni. Milyen messze esett az ilyen lelkület a kereszténységtől!

Az a sértés, amit Pázmánytól kapott, talán az idő múltával mégis behegedt volna s Bethlen készülődéséből mégse lett volna tényleges támadás. De aztán jött egy újabb sértés s most már nem a prímástól, hanem a protestáns nádortól. S hogy megint újabb bizonyítékot kapjunk arra, hogy a főpap mindig jobb, mint a főúr, a protestáns nádortól jött sértés természetesen most is hasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint az érseké. Pázmány csak dévajkodott, Thurzó Szaniszló nádor durván becsmérelt. A dolog története a következő:

Mivel minden lázadás, minden forradalom lényegében véve egy kaptafára megy, Bethlen hívei addig, míg Bethlen volt az úr az országban, épp úgy kaptak az egyház és a királyhoz hű főurak elkobzott javaiból, mint ahogyan a kommunizmus is nagylelkűen elosztotta az Egyház és a földbirtokosok vagyonát „a nép” között. De mivel az, aki a másé ellen lázít, önzetlen nem lehet s ezért a kommunisták se adtak semmit ingyen, hanem megváltási árat kértek és kaptak azoktól a kisemberektől, akiknek földet adtak annak ellenére, hogy ők maguk semmi kártérítést se fizettek se az Egyháznak, se a földbirtokosoknak, épp úgy Bethlen is zálogösszeget kért és kapott azoktól, akiknek ilyen elrabolt birtokokat adott. Mivel a zálogösszeg aránylag kevés volt, az illetők még így is jól jártak. (A zálogösszeg természetesen nem azért volt kevés, mert Bethlen nagylelkű volt, hanem azért, mert olyan bolondot nem talált, aki annyit fizetett volna ezekért a birtokokért, mint amennyit tényleg értek.)

Bethlen egyszer s mindenkorra lejáratta volna magát, ha a maga hét megyéjét már megkapván, hívei érdekével már nem törődik. Ezért a nikolsburgi békébe bevetette, hogy Bethlen e híveinek kártalanításáról a legközelebbi országgyűlés fog gondoskodni.

Thurzó Szaniszló, aki – mint akkor még majdnem minden főúr – természetesen szintén protestáns volt, azon főurak egyike volt, akik a legelsők között csatlakoztak a felkeléshez és a nikolsburgi béketárgyalásokban is Bethlen főembere volt, természetesen szintén kapott Bethlentől (természetesen szintén zálogösszeg lefizetése ellenében) egy zsíros egyházi javadalmat.

Hogy Bethlennek mennyire nem volt oka arra, hogy másodszor is támadjon és hogy nemcsak elméletben, hanem a valóságban is milyen szabad volt ekkor a nemzet királyával szemben, mutatja, hogy az az országgyűlés, melyet a nikolsburgi béke megkötése után tartottak és amely országgyűlésnek kellett Bethlen zálogosainak kártérítéséről határozni, működését a nádorválasztással kezdte s éppen ezt a Thurzó Szaniszlót, tehát a fő lázadót választotta meg nádornak s ezt a király is, a főpapság is szó nélkül tűrte, noha az alkotmány szerint Thurzónak a lázadásban való részvételért fej- és jószágvesztés járt volna, ha a nikolsburgi béke nem biztosított volna a lázadóknak amnesztiát.

Az okos Pázmány, látva, hogy az országgyűlés mennyire protestáns és mennyire Bethlen-párti, a merev ellenzékiség helyett a megalázkodás és kedveskedés fegyverével élt, hogy ezzel vegye le a lábáról Thurzót. Az ő műve volt az is, hogy nádorságát se a király, se a főpapok nem ellenezték, mert Thurzó megnyerése, nem pedig a katolikus ügytől való elidegenítése volt a célja. Mivel az elzálogosított egyházi javak tekintetében Thurzó érdekelt fél volt s ezért joggal kellett félnie, hogy ő is a Bethlentől elzálogosított egyházi javak vissza nem adása mellett lesz, Pázmány neki előre visszafizette ezt a zálogösszeget, melyet az ő birtokában levő egyházi javadalomért Bethlennek fizetett.

Erre aztán a jó protestáns s eddig oly nagy „hazafi” nádor – mutatva, milyen gyarló, milyen meggyőződés nélküli emberek voltak ezek a tőlünk oly nemeslelkűeknek gondolt „szabadsághősök” – úgy meghatódott, hogy az Egyház érdekeinek az országgyűlésen legbuzgóbb szószólójává vált s fő érdeme volt abban, hogy az országgyűlés a Bethlentől elkobzott javak tulajdonosainak való visszaadását rendelte el, a Bethlennek fizetett zálogösszegeket illetően pedig azt határozta, hogy erről majd később dönt. A „később”-ből aztán „soha” lett s így azok, akik a Bethlentől elkobzott javakat zálogba vették, az értük fizetett pénzüket elvesztették.

Az addig nagy protestáns és nagy rebellis Thurzó azonban még ennél is sokkal tovább ment. Ő, aki Bethlen királlyá választásakor a fő kortes volt s mikor megtörtént, kézcsókra járult eléje (természetesen nemcsak ő, hanem mindenki), most azon az országgyűlési lakomán, melyet nádorrá választása után a rendeknek adott, ezt vágta oda Bethlen követeinek, tehát vendégeinek: „A ti uratok, Bethlen, király akart lenni. Pedig tudhatná ez a bestia (csak most látjuk, hogy hozzá képest milyen finom úriember volt Pázmány), hogy sem én vagy más nemes anyaméhből származott magyar nem lehetünk azzá!” (Khevenhüller: Annales Ferdinandaei, IX. Theil, 1676. o.)

Ez Bethlen egyszerű, a Thurzóénál sokkal alacsonyabb származására volt „gyengéd” célzás. Pedig hát Bethlen is nemesi származású volt, csak nem főnemesi. De a kettő között a magyar alkotmány nem tett különbséget. (Bár ez a magyar történelemkönyvekben és a jogban is annyit hangoztatott igazság nem egészen igaz, mert az országgyűlésen tettek, hiszen ott a főnemesség külön rend volt.)

Egyébként a Thurzók mind ilyen gőgösek voltak. Látni fogjuk, hogy Thurzó Imre hasonló módon gőgösködött, csak ő nem Bethlennel, hanem Eszterházyval szemben.

Ez a durva sértés volt aztán a fő oka Bethlen második támadásának.

Látjuk tehát, mennyire gyűlölte, lenézte, megvetette Bethlent hitsorsosa és egyik legfőbb hajdani híve, akinek alkalma volt őt közelebbről megismerni. Ezt a megborzasztóan durva viselkedést ugyanis másképp nem lehet megmagyarázni. Olyan önző és olyan eszközöket használó emberrel szemben azonban, amilyen Bethlen volt, könnyű megérteni ezt a megvetést kifejező viselkedést. Nemcsak Thurzó Szaniszló volt így Bethlennel, hanem mások is.

Ferdinánd Erdélybe küldött követe, a Bethlen iránt egyébként nem rosszindulatú Bornemissza István, 1626. február 3-i, már idézett jelentésében (Acta palatini Lib. I., 89. sz. alatt a kismartoni levéltárban egykorú irat) ezt közli erre vonatkozóan:

„Az bizonyos: egész Erdély, mind úr, nemes, város és közrend úgy annyira nem szeretik... Készek volnának rátámadni, sőt ha fölséged hadat fogna hirdetni, általán fogvást kevés maradna, ki nem jönne szíve szerént az fölséged fizetésére. (Emiatt nem is lett volna sose baj. A baj mindig csak az volt, hogy őfelségének sose volt pénze azok fizetésére, akik szívesen harcoltak volna mellette és érte.) Nekem sokan szóltak, mind fő- és közrendek, kik ideki nagy affectióval és hívséggel ajánlják magukat.”

Aztán: „Magok is az körülötte valók nem hisznek neki, sőt ha nem tartanának új fejedelem miatt való vérrontástól Erdélyben, annyira elbúsultak minden rendek, hogy szintén elnyomta és rabbá tette őket, nem sokáig hagynák élni. Reménylik is, hogy sokáig immár nem uralkodhatik rajtok, hanem megszabadítja Isten őket tőle.” (Szalay: Eszterházy Miklós, II., 238-240. o.)

Olyan önző és olyan hiú embert, mint Bethlen, nem is lehetett szeretni, kivált azoknak, kik közelében éltek s így ez ellenszenves tulajdonságait mind jobban megismerték s a maguk bőrén érezték. Érdekes, hogy Kossuth is ugyanilyen volt s ezért neki is ugyanilyen volt a sorsa. Akik megismerték, neki is mind ellenségei lettek, sőt bizonyos, szinte megmagyarázhatatlanul nagy lenézéssel és megvetéssel kísérték azt az embert, akit a tőle jótékony távolságban élő egyszerű magyarok milliói félistenként tiszteltek.

Kossuthot még nehezebb volt szeretni annak, aki közelebbről ismerte, mint Bethlent. Míg ugyanis Bethlen, noha egész közszereplése színészség és álnokság volt, mint magánember, nem volt színész s még gyerekes hiúságában is van valami rokonszenves épp azért, mert természetes és emberi, Kossuth – mint látni fogjuk majd – még nagyravágyását és hiúságát is állandó színészkedéssel leplezte. Ez sikerült is neki a távol álló tömegek előtt – innen az a hihetetlenül nagy nimbusz, mely személyét még ma is övezi –, de a hozzá közelebb állók, a vele napról napra érintkezők szemében annál visszataszítóbbá tette.

Bethlen a hiúságát nem leplezte álnoksággal, hanem ha sértés érte, a legnagyobb természetességgel tört ki haragja és kezdett el fenyegetőzni, sőt fegyverkezni. Thurzó Szaniszló sértegetését meghallva is kijelenti Ferdinánd követeinek (1623. július 9-i jelentésük Eperjesről), hogy „a rajta esett sértést... bosszulatlanul nem hagyhatja; ő saját házából is ki fogja húzatni a nádorispányt”.

Ezt a sértést nevezi meg második támadása egyik fő okául. Elárasztotta miatta seregeivel az országot, tűzzel-vassal pusztította Thurzó birtokait (szegény jobbágyok, akik nem is sértették meg Bethlent!) és a béketárgyalások elején a legkomolyabb hangon követelte Thurzó kivégzését (!) a neki adandó elégtételképpen.

Újabb bizonyíték ez arra, hogy az egyébként emberségesnek látszó Bethlennek zsarnoki hajlamai is voltak s kivált első haragja rettenetes volt. Jaj volt annak, aki ilyenkor kezébe került. Pedig hát Thurzó csak becsületsértést követett el Bethlen ellen s ezért a XX. század törvénykönyve még a börtönt is soknak tartja.

De nemcsak akkor volt Bethlen zsarnok, mikor az ország nádorának (!) kivégzését követelte (jutott-e valaha ilyesmi a Habsburg eszébe?), hanem már akkor is, mikor még csak azt üzente, hogy „a saját házából is ki fogja húzatni”. Ha ugyanis Bethlen csak egy cseppet is törődött volna a törvénnyel vagy a magyar alkotmánnyal – pedig tekintve, hogy szabadsághős, tehát az alkotmány védője volt, vagy legalábbis annak mondta magát, illett volna, hogy törődjék vele –, akkor tudnia kellett volna, hogy nem neki, hanem még a királynak sincs joga nem ahhoz, hogy egy nádort, hanem akár csak egy egyszerű köznemest is nem a saját házából kihúzasson, hanem akár csak a törvényes ítélet elhangzása előtt már elfogasson s nem akkor, ha becsületsértést követ el, hanem még akkor se, ha rablógyilkosságot. Hol van tehát ez a fenyegetőző Bethlen azoknak a Habsburgoknak törvénytiszteletétől és önuralmától, akiknek „zsarnoksága” ellen állítólag fegyvert fogott?

De nemcsak Thurzó Szaniszlóra haragudott Bethlen, hanem Eszterházy Miklósra is. Rá is állandóan panaszkodott, hogy őt „böcsméreli” és e böcsmérléseket jelöli meg harmadik támadása okául. Mondhatom, nagyon hazafias, igazságos, önzetlenségre és emberszeretetre valló ok egy országos háborúra! Hát az bizony igaz, hogy Eszterházynak nem valami hízelgő véleménye volt Bethlenről és hazafiságáról, s az is igaz, hogy Eszterházy olyan ember volt, akinek a szája igen könnyen eljárt, mert ami a szívében volt, az a nyelvén is.

Például a III. Ferdinándot még atyja életében megkoronázó országgyűlés alkalmával, mikor Eszterházy mindenáron egyhangú választást akart, ezt azonban a Bethlen bírta hét megye követei makacsul megakadályozták s Eszterházy felháborodása láttára bizalmasan kijelentették, hogy ők is szívesen csatlakoznának az ország egyhangú elhatározásához, de Bethlen szigorú parancsa miatt nem tehetik, Eszterházy olyan méregbe jött, hogy még „fattyúnak” is nevezte előttük a fejedelmet. Ez bizony igen nagy sértés, kivált ha egy fejedelmet ér, s különösen ha olyan fejedelmet, aki nem fejedelmi származású fejedelem, mert az az ilyesmik iránt mindig érzékenyebb.

Ebben az esetben azonban Bethlen mégse volt okos, mikor veleszületett hiúságának zabolátlan természetességét érvényesülni hagyta nyugodt megfontoltsága felett. Tudnia kellett volna, hogy hasonló esetekben a fejedelmi méltóság nem a felháborodást, hanem a közönyt, az észre nem vevést követeli. Ez esetben az emberek (s maga Eszterházy is) gondolhatták volna azt, hogy ő bizonyára nem is tud erről a nagy sértésről, mert hívei nem merték neki még mondani se. Így lehet, hogy maga az egész dolog is feledésbe ment volna s nem lehetett volna belőle országos szenzáció, tehát Bethlen tekintélyére országos szégyen.

Bethlen azonban maga csinált belőle az egész ország előtt ismeretessé váló szégyent. Erre annál kevésbé volt szükség, mert Eszterházy maga sajnálta a legjobban, hogy ilyesmik néha kicsúsztak a száján, s Bethlen előtt természetesen mindig le is tagadta őket. (Bethlen ugyanis ekkor már ilyen nagy úr volt.) Ha pedig maga Eszterházy letagadta őket, nem is jelentettek sokat. Bethlennek tehát nem is kellett volna tudomásul vennie. Az észrevevést méltóságán alulinak kellett volna tartania. De hát ő ebben annyira kicsinyes volt, hogy egy-egy elejtett szó, még akkor is, ha az is megtagadja, aki elejtette, neki volt olyan fontos, hogy miatta újra elpusztítsa Magyarországot. Pedig de meg volt róla győződve, hogy nála jobban senki se szereti!

A türelem fényűzését (ha a hiúsága kisebb lett volna és ha az önuralom mesterségére valaha is tanították volna) Bethlen annál könnyebben megengedhette volna magának, mert hiszen a Habsburg-házba való beházasodása, királyi címe és magyarországi kormányzósága végleges kútba esése ellenére is olyan nagy úr volt már s Eszterházy felett már olyan toronymagasan állt, hogy leveleiben Eszterházy őt felségezi, Bethlen pedig őt csak „kegyelmed”-nek szólítja s neki írt leveleit úgy fejezi be, hogy „benevolus Gabriel, azaz jóakarója, Gábor”. Néha, ha igen kedves és leereszkedő akar hozzá lenni: „benevolus amicus, jóakaró barátja”.

Igen helyesen, de ugyancsak nagy önmegalázással írja neki 1626. október 15-én Eszterházy: „Nekem erőm sem volt, hogy felségedet megbánthattam volna”. Mennyivel okosabb, méltóságosabb, nagyobb stílű és nemesebb lelkű lett volna Bethlen, de a magyar vérnek és vagyonnak is mennyivel nagyobb kímélője, tehát mennyivel jobb hazafi és jobb ember is, ha ő is így gondolkodott volna, mikor Eszterházy sértegetéseit meghallotta, s ha tartotta volna magát olyan nagy úrnak, akinek trónja magasára egy-egy meggondolatlanul elejtett sértő szó nem jut el. Érezhette-e magát Bethlen megsértve attól az Eszterházytól, aki 1625. július 27-én kelt levelében ezt írja neki: „Én felséged szolgája vagyok, parancsolatot kérek”.

Láthatjuk belőle, mi a jezsuita nevelés eredménye. Eszterházy jezsuita iskolába járt, ahol megtanították az önuralomra, sőt az önmegalázásra is. Ő nemcsak hangoztatta, mint Bethlen, hanem effajta önmegalázásaival, tetteivel is bebizonyította, hogy valóban szereti a hazáját, szereti még önmagánál is jobban, és kedvéért le tudja dönteni lelkében még a gőg és az önzés bálványát is. Protestáns ember ilyesmire nem képes. Istentelen forradalmár még kevésbé.

Becsületes emberek köztük is vannak, mert ők se állnak mind Bethlen Gáborokból. Még vértanúik is akadnak. Még olyanok is, akik nemcsak meghalnak, hanem valóban az eszméért és bátran, hősiesen halnak meg. De ők gőggel halnak meg, nem alázatosan, mint a keresztények és mint Krisztus, aki nem szégyellt felkiáltani a kereszten: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? (Mk 15,34) Tehát nem szégyellte ellenségei előtt, hogy szenved, hogy sikerült neki fájdalmat okozni, hogy nagy áldozat neki a halál.

A nem keresztény hős ezt eltitkolja, vagy talán nem is kell neki titkolnia, mert a fanatizmus kiöli belőle az emberi érzést s ezért neki nem is olyan nagy áldozat meghalni. Ő ellenségei iránti megvetéssel hal meg, az erőt pedig az az önzés adja neki hozzá, hogy nevét megörökíti vele a történelemben. Bátran is csak azért tud meghalni, mert tudja, hogy ez is meg lesz írva róla. No meg a gőg is adja neki a bátorságot, mert hiszen mondtam, hogy ellenségei elleni megvetéssel hal meg. Ha félelmet, ha fájdalmat, ha szenvedést mutatna, akkor már megalázkodna. Ez már ellenségei fölényét mutatná s elégtétel lenne számukra. (A bolsevizmus vallatási módszerei és kínzóeszközei ezt a gőgöt is meg tudták törni, mert nemcsak a keresztények, hanem a kommunista Rajk is úgy viselkedett a fő tárgyaláson, mint egy féreg, de ez már nem idetartozó kérdés. Ez csak azt bizonyítja, hogy az emberi erő és az emberi szellem is véges. Ezért meg lehet törni nemcsak a testet, hanem a lelket is, legalábbis addig, amíg a testben van és az idegrendszerre van szüksége, hogy megnyilvánulhasson.)

A keresztény hős még abban is különbözik az istentelen hőstől, hogy ez utóbbi, ha módjában áll, öngyilkossággal szabadul meg a vértanúságtól vagy attól, hogy halálában vagy szenvedéseiben ellenségeinek gyönyörködniük lehessen. A keresztény hős még ezt se teheti meg. Neki alá kell vetnie magát Isten akaratának. Ő a vértanúság kínjaitól és megalázásaitól még öngyilkosság árán se szabadulhat meg, hanem ha Isten ezt a sorsot szánta neki, hogy ne csak meghalnia, hanem ellenségei gyönyörűségére és elégtételére, mint a féreg, megalázva és látszólag gonosztevőként kelljen meghalnia, Isten kezéből ezt a végzést is alázattal kell elfogadnia s még az öngyilkosság fegyverének használatával se szabad a megalázás alól kibújnia. Ebből is láthatjuk, hogy az istentelen ember hősi halála valójában gőg, a saját önérzetének, nem pedig az eszmének hozott áldozat, míg a keresztény valóban önzetlenül hal meg. Ő valóban mindent odaad az eszméért, még az önérzetét is, de ez természetesen csak akkor és azért lehetséges, mert és ha ez az eszme maga az Isten.

Bethlen szó-, eskü- és szerződésszegései

Bethlen csalárdságai, hazudozásai és partnereinek becsapásai azon alapultak, hogy sorsa és érvényesülése két nagyhatalomtól: a Habsburgoktól és a törököktől függvén, mind a kettővel egy időben volt tárgyalásokban és diplomáciai viszonyban. Mind a kettő kegyét egyszerre akarta megszerezni, egy időben akarta bebizonyítani, milyen jó embere az egyiknek is és a másiknak is, közben pedig leste az eseményeket. Hogy az egyikhez vagy a másikhoz csatlakozzék-e aztán végleg és igazában, az neki teljesen mindegy volt; tisztán attól függött minden, melyiknek az oldalán lehet többet elérni.

Világos, hogy merőben ellentétes állításokkal és ígérgetésekkel lehetett a Habsburg-király kegyeit megnyerni, mint a török kedvében járni, s mivel Bethlennek mindkettő egyaránt célja volt, mert előre nem tudhatta, melyikből lesz nagyobb haszna, mikor a királynak írt, homlokegyenest ellenkezőjét állította annak, amit a töröknek szokott írogatni. Eleinte szerzett is az eljárással némi hitelt mindkettőnél, mert többé-kevésbé mindegyik elhitte, hogy az ő embere, de csak természetes, hogy ez a kétszínű eljárás hosszabb-rövidebb késedelemmel megbosszulta magát, mert lehetetlen, hogy ilyen kétszínűség előbb-utóbb ki ne tudódjék.

Bécsben, mint láttuk, közel se voltak olyan tehetségtelenek, mint mi feltenni szoktuk s ezért igen hamar tisztában voltak ott Bethlen Gáborral. Bécs még arról is gondoskodott, hogy a török is megtudja Bethlenről ugyanezt. Itt nem érte el célját, mert Bethlen a török kegyét ennek ellenére is végig meg tudta tartani, noha egészen kétségtelen, hogy annak ellenére, hogy egész élete végéig a törököt szolgálta, sokkal szívesebben szolgálta volna Ferdinándot, ha ezzel a politikával is elérhetett volna annyit, mint azzal, hogy a törökkel tartott. Hogy Bethlen őszintébb volt akkor, mikor Ferdinándnak írt, mint mikor a töröknek, annak kétségtelen bizonyítékait mindjárt látjuk.

Hogy a törökkel olyan jól megértették egymást s vele végig jóban tudott maradni, noha nem őszintén szolgálta és sokszor egész nyíltan elárulta, annak három oka van. Az első, hogy Bethlen lelki alkata és jelleme folytán inkább való volt a török szövetségesének, mint keresztényekének, kivált katolikusokénak, s különösen olyan eszményi katolikusokénak, mint II. Ferdinánd volt. Bethlen azért tudott végig jóban maradni a törökkel, mert minden zsák megtalálja a foltját.

A második ok az volt, hogy a konstantinápolyi diplomácia sokkal kezdetlegesebb, sokkal naivabb volt, mint a bécsi. A portát könnyebb volt becsapni, mint a bécsi udvart. A harmadik, hogy ott pénzzel, vesztegetéssel mindent el lehetett érni, de itt nem. A bécsi udvar miniszterei és alkalmazottai sose voltak olyan erkölcsi magaslaton, mint császári uruk, de azért a Habsburg-ház erkölcsi magaslata rajtuk is meglátszott.

Korrupció itt is volt. Ezt bizonyos tekintetben még elő is mozdította a császár jósága s az a nagy bizalom, melyet környezete iránt tanúsított. (Minden jó ember azt hiszi, hogy mások is jók és minden gonosz ember azt gondolja, hogy mások is olyan gonoszok, mint ő. Ezért a jó bízik az emberekben, míg a gonosz nem. Ebben a tekintetben a gonosz az okosabb, de azért persze a jóságnak is vannak igen nagy előnyei.)

Egy olyan családban, ahol a család feje jó, ha szolgái között – éppen a jósága miatt – nem is tud talán olyan rendet tartani, mint a kíméletlen családfő, mégiscsak jobb szellem szokott uralkodni, mint olyan családban, ahol a fő szigorú és rendtartó ember ugyan, de bűnei miatt gyűlölt s ezért a jók nem szívesen maradnak szolgálatában. Hogy ez az igazság érvényesült a bécsi udvarban is, arra majd többször rámutatunk. Úgyszintén arra is, hogy a Habsburgok szolgálatában igen sok jó ember volt. Olyan adatoknak például nyoma sincs, hogy Bethlen a bécsi udvarban is megpróbált volna vesztegetni.

Bethlen tehát szavait, állításait és erősködéseit egyszerű diplomáciai játéknak tekintette, melyben a hazugság egyáltalán nem számított bűnnek még akkor sem, ha becsületszóval, vagy akár esküvel is megerősítette, hogy nagyobb foganatja legyen. Ez az ő szemében egyszerűen okosság volt, mely egy uralkodóban egyenesen kötelesség. Annál nagyobb hűhót csapott, ha azt kellett észrevennie, hogy tárgyalófele is ugyanígy jár el ővele. De részéről még ez a nagy felháborodás is okosságból történt, mert ezzel próbálta bizonyítani s a tárgyalóféllel lehetőleg el is hitetni, hogy ő ilyen eszközöket nem szokott használni s egyúttal a partner megszégyenülését is felhasználta pillanatnyi engedményekre s így a maga céljaira.

De ugyanilyen szellemben fogta fel Bethlen azokat a kötelezvényeket, szerződéseket, szövetségleveleket és békeokmányokat is, melyeket aláírt. Ezeket is csak addig és csak annyiban tekintette magára kötelezőknek, amíg és amennyiben előnyösek voltak rá nézve. Maga az aláírás, az adott szó szentsége és a becsület egyáltalán semmit se számított előtte. Mihelyt tehát terveiben vagy a hatalomban való emelkedésben akadályozták, szemrebbenés nélkül dobta őket félre. (Ha azonban a másik fél tett ugyanígy, senki se tudott miatta úgy felháborodni, mint ő.)

Amit protestánsaink a konstanzi zsinatra fognak, mely állítólag kimondta, hogy az eretnekeknek adott szó nem kötelez (ami azonban – noha a konstanzi zsinat nem volt törvényes zsinat –, szemenszedett rágalom, mert ezt még a konstanzi zugzsinat se mondta ki soha), azt Bethlen egész életében vígan gyakorolta a törökkel való viszonyában olyan értelemben, hogy a pogánynak adott szó nem kötelez. De gyakorolta Ferdinánddal való viszonyában is oly értelemben, hogy a katolikusoknak adott szó se kötelez.

Arra gondolhatnánk, hogy talán azzal nyugtatta meg miatta a lelkiismeretét, hogy hiszen a katolikusok is bálványimádók. Bethlennek azonban aligha volt lelkiismerete, vagy legalábbis olyan lelkiismerettel, mely a gazdáját néha még furdalni is szokta, aligha rendelkezett. Nem kötelezte ugyanis őt a saját hitfeleinek adott szava se akkor, ha megtartásából hátránya volt. Látni fogjuk, hogy becsapta ő a protestáns cseh szövetségeseit is és a kálvinista V. Frigyes cseh pünkösdi királyt is, de láttuk, hogy az angol protestánsok véleménye is az volt róla, hogy őket is becsapja s legfeljebb annyi becsületet tételeztek fel róla, hogy azért a katolikusokat mégis szívesebben csapja be, mint őket.

Már egészen fiatal kora óta török földön bujdosik, basákkal van bizalmas barátságban, élvezi a török kegyét és támogatását. Fejedelemmé is tisztán a török teszi, s 1614-ben már azt az ajánlatot teszi a törököknek, hogy támadják meg együtt a németet s a terület, melyet így elfoglalnak, vagy az övé vagy a töröké legyen aszerint, hogy melyikük foglalja el. (Szép kis magyar hazafi, aki az ősi ellenféllel együtt akar osztozni hazája területén!)

Ez a töröknek tett ajánlata azonban egyáltalán nem akadálya annak, hogy 1615-ben azért Ferdinánddal is meg ne kösse a nagyszombati egyezményt, melyben Ferdinánd mellett köti le magát, sőt titkos szerződésben még arra is kötelezettséget vállal, hogy ha törésre kerül a dolog, akkor Ferdinánddal együtt fog harcolni a török ellen (s természetesen a töröktől így elfoglalt terület is azé lesz, aki éppen elfoglalja majd tőle).

1617-ben, a második nagyszombati egyezményben (mert a Bethlennel kötött egyezmények, úgy látszik, csak egy évig értek valamit) ugyanezt újra megígéri Ferdinándnak, de azért 1619-ben természetesen mégis megkezdi Ferdinánd ellen első „szabadságharcát” török szövetségben. Vác várát is török kézre játssza és még tatárokat is fogad szolgálatába. Első támadása lezajlása után már II. Ferdinánd lánya kezét kéri meg s újra esküdözik, hogy ha Ferdinánd úgy kívánja, a török ellen támad. Ezt az ajánlkozását (mind a lány kezét, mind a török ellen való támadó háborút illetően) újra meg újra megismétli három éven át, úgyhogy ebben az esetben még neki is egész nyugodtan elhihetjük, hogy őszintén beszélt.

Ez az őszintesége s az az állhatatos kérése, hogy Ferdinánd veje lehessen, egyáltalán nem volt akadálya annak, hogy ugyanezen három év alatt még egyszer meg ne támadja Ferdinándot, mégpedig még jobban a török szövetségében, mint első támadása alkalmával, mert akkor – legalábbis támadása elején – még rossz viszonyban volt a törökkel; míg a másodikat már a kezdetén is a törökkel való egyetértésben csinálta. (Bizonyára arra gondolt, hogy a megszorongatott Ferdinánd majd könnyebben adja neki a leányát, mint a békében hagyott Ferdinánd. Ne feledjük, hogy Zápolya János is fegyveresekkel rontott arra a királyi várra, melynek „dobzse” gazdája békés úton nem akarta nekiadni a lányát.)

A második támadás lezajlása után újra folytatja a leánykérést és kérése teljesítése esetén újra ígéri, hogy „arcul támad” a törökre, régi hűséges szövetségesére.

De nemcsak a törökkel bánt így, hanem a tatárokkal is. Első támadásakor szerződteti őket. Ajánlatában olyan gazdag vidékek és városok kirablásának lehetőségével kecsegteti őket, amilyeneket ők addig még nem is láttak (bizonyára a morva városokra gondolt). Mielőtt azonban a fellovalt tatárok megérkezhettek, már megkötötte a békét. Mivel most már a tatárok megérkezése igen kellemetlen helyzetbe sodorta volna, eltorlaszoltatja a Kárpátok szorosait, hogy át ne jöhessenek rajta azok a tatárok, akiket ő hívott ide és akikkel e célból szerződést is kötött.

Ha úriember lett volna, akkor nem eltorlaszoltatja a szorosokat, hanem odaküldi megbízottjait, akik bocsánatot kérnek a tatároktól a hiábavaló fáradságért, megfizetik költségeiket s mindazt, amire uruk a szerződésben kötelezettséget vállalt, az elmaradt haszonért (a morva városok elmaradt kirablásáért) pedig illő kártérítést fizet nekik. Ez esetben a tatárok visszafordultak volna, de ez természetesen Bethlennek sok pénzébe került volna. Noha pénze bőven volt s vele még a tatárok előtt is lejáratta a magyar becsületet, azzal nem törődött.

Ha valamelyik „hazafi” erre azt válaszolja, hogy a tatárok olyan szövetségesek voltak, akik nem is érdemeltek más bánásmódot, azt felelem neki, hogy vajon milyen megítélést érdemel akkor az a Bethlen, aki ilyen szövetségeseket szerzett a keresztény morva nép ellen (mely akkor már régóta fizette a sok pénzt a magyar végvárak fenntartására), sőt még a magyar nép ellen is, mert hiszen a tatárok nem Morva-, hanem Magyarországra jöttek s egyáltalán nem is volt bizonyos, hogy eljutottak volna valaha is Morvaországba.

De nemcsak a tatárokkal bánt így Bethlen akkor, amikor már nem volt rájuk szüksége. A cseh protestánsokkal január 15-én írja alá a szerződést, melyben az van, hogy egymást el nem hagyják halálukig s 16-án már tudtuk nélkül aláírja Ferdinánddal a fegyverszünetet, tehát elhagyja őket még halála és haláluk előtt. Igaz, hogy a fegyverszünetbe a maga részéről a cseheket is belevette, de ez nem volt más álnokságnál s csak azért történt, hogy becstelen szószegése mégse legyen olyan kirívó. Nagyon jól tudta ugyanis, hogy Ferdinánd ebbe nem fog beleegyezni. S valóban, mikor Ferdinánd tudtára adta, hogy a fegyverszünet csak reá vonatkozik, a csehekre semmiképpen se, Bethlen szó nélkül tudomásul vette a választ, noha kötelessége lett volna azt felelni, hogy így ő se fogadhatja el, mert ellenkezik a csehekkel kötött szerződésével.

Mikor aztán Ferdinánd teljesen leveri a cseheket s azok meghódolnak, mégis Bethlen az, aki szidja őket érte, mint a bokrot, s ő az, aki figyelmezteti őket a vele kötött szerződésre, mely megtiltja nekik azt, hogy nélküle békét kössenek. Ő ugyanis megkövetelte volna tőlük, hogy ha ők maguk már el is vesztették a játszmát, azért harcoljanak ők is tovább azért, hogy ő a magyar királyi címet megtarthassa és Erdély mellé a hét (vagy esetleg több) megyét magának megszerezhesse. Neki ugyanis emiatt most már az volt az érdeke, hogy a csehek utolsó csepp vérükig harcoljanak, hogy ő ne maradjon Ferdinánddal szemben egyedül.

A cseh lázadók is megszegték szavukat, igaz, nekik a szószegésben mentségük volt, hogy csak leverésük után hódoltak meg, vagyis akkor, mikor már minden további vérontás felesleges volt, legalábbis akkor, ha csak a maguk érdekét nézték. Bethlen mégis szószegőkként szidja őket. Mikor azonban előtte ő kötött Ferdinánddal fegyverszünetet a csehek kárára a velük kötött szerződés megszegésével, az ő javára nem lehetett ezt a mentséget felhozni. Ő egyáltalán nem volt végszükségben akkor, s akkor még a csehek se voltak leverve. Ez tehát tisztán önzés volt: előre megfontolt, teljesen szabad akarattal elkövetett, kényszerhelyzettel egyáltalán nem indokolható szerződésszegés. Ezenkívül a csehek még azt is felhozhatták mentségükre, hogy meghódolásukkal ők csak olyan szerződést szegtek meg, melyet Bethlen egyszer fegyverszünet kötésével már megszegett. A szerződésszegést tehát nem ők kezdték.

Mikor pedig Bethlen a nikolsburgi béke megkötésével első támadására végleg rátette a pontot, teljesen cserbenhagyja a császár lábainál heverő cseh hitfeleit, nélkülük és őket sorsukra hagyva köt békét. Pedig még nem is mondtuk, hogy 1620. április 25-i kelettel még egy második szerződést is kötött velük, melyet akkor ők közösen „örök (!) szövetségnek” neveztek. Ekkor se menthette magát a kényszerhelyzettel, mert hiszen egyáltalán nem volt kényszerhelyzetben. Töretlen volt a serege és éppen ezért tudott olyan előnyös békét kötni.

Ha nem volt hajlandó tisztán a csehek kedvéért tovább harcolni (bár az se lett volna tisztán a csehek kedvéért, mert a hadiszerencse még neki, magának is hozhatott volna hasznot), legalább a lázadó cseh protestánsok kivégzését egész bizonyosan megakadályozhatta volna, ha a hét megye helyett, melyet kapott, hárommal vagy akár öttel megelégedett volna. Neki azonban egy megye is többet ért, mint hittestvérei, vagy akár „örök” szövetségesei, vagy az adott szava.

Önzése annál visszataszítóbb, mert cseh hitfeleitől ekkor (már elkésve) kapta meg az első tekintélyesebb, a szerződésben kikötött pénzsegélyt. Ezt szemhunyorítás nélkül vágta zsebre, noha mire kezéhez jutott, a csehek már eljátszották kisded játékaikat s Bethlen a pénz felvétele után már semmit se tett azok érdekében, akik a pénzt küldték neki. Ez a pénz – gondolta – azért jár őneki, amit már eddig tett értük. Pedig hát szegény protestáns hitfelei bizonyára nem ezért küldték el neki ezt a pénzt még így utólag is.

Képzelhetjük, mit gondoltak utána ezek a csehek a magyar becsületről. Pedig hát legfeljebb a magyar protestánsok becsületére vonatkozólag vonhatták le belőle a következtetést, sőt még arról se, hanem csak egyedül Bethlen becsületéről. Ha azonban a magyar protestánsok becsületére is vonatkozik ez, ha pedig maga a magyarság is azonosítja magát vele, akkor magára a magyarság becsületére is kell értenünk.

Mint a cseh protestánsok, ugyanúgy jártak Bethlennel angol, holland és dán hitfelei is, akik harmadik felkelésébe ugratták bele, bár ugyanilyen joggal mondhatnánk azt is, hogy Bethlen ugratta bele őket. Ekkor is annyit tárgyaltak, alkudoztak – külföldi hittestvérei ugyanis egy cseppet se voltak nagylelkűbbek vagy önzetlenebbek, mint ő –, hogy mire megegyeztek és az első pénzsegélyt útnak indították, Bethlen megint már meg is kötötte a békét. Az ő személyi érdeke ugyanis semmi hasznát nem látta már akkor a további hadakozásnak, és csak a protestantizmus érdekeiért nem volt hajlandó semmit áldozni vagy kockáztatni s ilyenkor már az se számított előtte semmit, ha a szerződés kötelezte rá.

De a hitfeleitől elkésve megküldött pénzt azért most is felvette. Gondolta, megszolgálta nekik már azzal is, hogy egyáltalán felkelt, mert csupán ezzel is gyöngítette azt, aki nemcsak neki, hanem szövetségeseinek is ellenfele volt. Protestáns szövetségesei azonban természetesen nem ezért küldték neki a pénzt, hanem további szolgálatok fejében, s mikor ezt hiába várták tőle, természetesen ők is szidták, mint a bokrot.

Ha csak így tartotta meg Bethlen a szerződéseit akkor, mikor barátaival és hitfeleivel kötötte, gondolhatjuk, hogy viselkedett, mikor ellenségeivel kötött békeszerződést. Az első támadását bezáró, 1622 legelején kötött nikolsburgi békében többek közt ezt írta alá: „A fejedelem úr egyszerűen és tejesen leteszi, lemondván róla örökre, a királyi címet”. Hogy ezt hogyan tartotta meg, már láttuk.

„Ígéri továbbá a fejedelem úr, hogy ezentúl a császári királyi felség, a fenséges ausztriai ház és ennek hű alattvalói ellen sohasem fog ellenségeskedést elkövetni és fegyverhez nyúlni; nem is fogja őket háborgatni; veszedelmes dolgokat nem fog ellenük forralni; ellenségeiket sem fogja semmi módon segíteni, ő császári felségének és a dicsőséges ausztriai háznak hasonló jóakaratát és jóvoltát a fejedelem úr önmaga és törvényes utódai iránt is elvárván.”

Ezt az ünnepélyes kötelezettséget „a fejedelem úr” úgy tartotta meg, hogy aláírása után már másfél évre újra az osztrák határon állt fegyveres erejével, hogy megdöntse „a dicsőséges ausztriai házat”. De még e másfél évig is csak azért várt, mert ennyi időnél kevesebb nem volt elég arra, hogy második támadására fel tudjon készülni. Hogy azonban aláírása már akkor is rosszhiszemű volt, mikor a toll még a kezében volt s már akkor is azt tervezte, hogy azonnal meg fogja szegni, mihelyt módjában lesz, arra több bizonyítékunk van. Így aztán arra kell gondolnunk, hogy az a nagy „fenséges”-ezés és „dicsőséges”-ezés is, mellyel az ausztriai házat illette, csak azért történt, hogy rosszhiszeműségét leplezze.

Az aláírás után ugyanis már hat hétre, 1622. február 14-én, Czobor Imre, aki a Bethlennel való béketárgyalásokban Ferdinánd egyik biztosa volt, Léváról ezt írja Pázmánynak (Szalay: Eszterházy Miklós, II., 3. o.): „Bethlen felül nagyságodnak ezt írhatom: Asztala felől így szól vendégének elgondolkozva: Bizony csak arcul gondolkodtam, nagy dolog az, hogy mikor a trakta elvégződött, utolsó órában is megtréfált és csúfolt az érsek. Azt mondta: elmehetsz, Bethlen, a királyságoddal, itt hagyád a titulust. Elhiggye minden ember, hogy bizony inkább akarom, hogy az testemet koporsóba tegyék, hogyne mint gyalázatosan letegyem (a királyi címet). Elhiggyék, hogy az kezemet Magyarországon tartom és az szemem bizony a bécsi kapura néz”. (Hat hete volt csak, hogy arra kötelezte magát, hogy többet nem fog soha a bécsi kapura nézni és hogy kezét soha többet nem fogja Magyarországon tartani!)

„Jägendorf felel: Fölséged fogadja szómat: Amint mondtam, bizony mindenben még módja vagyon fölségednek.” (Vagyis Jägendorf, a sátán – a német protestáns szövetséges – biztatja, hogy megvan hozzá az ereje. Hogy a becsülettel ellenkezik az, amit tervez, arra nem figyelmezteti.) „Erre azt felelte: Bemegyek Erdélybe (mindezt tehát akkor mondta, mikor még haza se ért Erdélybe első támadása után), ott egy kevés ideig megnyugszom és helyen hagyom az országot, az egész székelységet és egyéb renden levő vitézlő népet megmustrálom és ismét kijövök.” De a nikolsburgi béke megkötésével Bethlen nemcsak Ferdinándot, hanem a törököt is újra becsapta, mert a békekötés a porta tudta és beleegyezése nélkül történt. Ez szintén igen nagyfokú jellemtelenség volt Bethlen részéről, s mivel a török szolgája volt, egyúttal nagy fegyelemsértés is. Hiszen láttuk, milyen nehezen tudta rávenni a törököt, hogy vállalkozásába beleegyezzék, és mikor végül beleegyezett, a török támogatta is. Most pedig a tudta nélkül egyszerűen faképnél hagyja. Nemcsak becstelenség, hanem nagy vakmerőség is lett volna ez tőle, ha nem tudta volna, hogy hazudozásaival, s ha ez se használ, megvesztegetéssel eléri célját és le tudja szerelni a török haragját.

Kénytelen volt megkötni a békét, üzeni, mert a három éve tartó háború annyira kimerítette az országot, hogy továbbra már nem tudja eltartani a hadakat. A békekötéssel – folytatja – csak az volt a célzata, hogy időt nyerjen.

A portán hittek követének és szívesen fogadták, mert természetesen nem ment üres kézzel. Bethlen augusztus 22-én újabb követséget küldött, melyhez ez alkalommal már a legyőzött cseh lázadók hontalan vezére, Thury Mátyás is csatlakozott, mint „hét evangélikus tartomány evangélikus rendeinek” biztosa. Ezekkel már azt üzente, hogy pénzről és a hadak egyéb szükségeiről már gondoskodott is az újabb támadásra. Húsz nap alatt kész megindulni és a császárt újra megtámadni. Várja a porta parancsait és számot tart segítségére is.

A levélben, melyet ekkor a nagyvezérnek küldött, hallatlan hazudozásokra vetemedett, csakhogy a töröknél célt érjen. Azt írta, hogy Ferdinánd, mióta vele békét kötött, őt a portától mindenképpen elvonni törekszik. Hogy azt is közölte vele, hogy a spanyol és a lengyel királlyal szövetségben százötvenezer főnyi sereget hoz össze a török ellen s ezzel a jövő évben Konstantinápoly ellen megy és kiűzi a törököt Európából. Ha Bethlen csatlakozik hozzá, őt teszi e sereg vezérévé és győzelem esetén Erdély és a környező tartományok királyává teszi. Ő azonban, mint a nagyúr mindig hűséges alattvalója, ellenáll minden csábításnak, sőt kötelességének tartja e tervnek a portával való közlését, melyet legjobb volna megelőző támadással meghiúsítani. A szultán menjen Ausztria ellen, ő maga Csehország ellen vonul. Könnyű lenne ezeket az országokat elfoglalni, sőt magát a császárt is el lehetne fogni.

Az „evangélikusok” e követsége még a konstantinápolyi angol követet, a már sokszor emlegetett Sir Thomas Roe-t is igyekezett a tervnek megnyerni, de az természetesen nem állt kötélnek. De 1622 áprilisában hazulról is ezt írta Calvert brit államtitkár: „Ami Bethlen Gábort illeti, a jellemrajz, melyet nagyságod róla beküldött, tökéletesen megegyezik azzal a nézettel, mellyel őfelsége mindig volt iránta. Őfelsége azt óhajtja, hogy Lordságod vele és ügyeivel ne foglalkozzék és őt bízza tejesen azokra, akik róla gondoskodnak.” (Negotiations of Sir Thomas Roe, London, 1740., 28. o.)

Bethlen a nikolsburgi békében arra is kötelezte magát, mégpedig sokszorosan és a legünnepélyesebben és e kötelezettségeit a második és harmadik támadása után kötött békékben is megújította, hogy a Bethlen élettartamára átengedett hét megye „ispánjai, valamint a végek és hajdúk kapitányai és várnagyai is, a városok és kiváltságos mezővárosok bírái és tanácsnokai, a jelenlegiek és az ezután következők, őfelsége biztosai előtt különösen e pontokra fognak esküdni: Hogy a fejedelem úr életében is ő császári királyi felsége és utódai, Magyarország törvényes királyai és az ő hű alattvalói ellen ellenségeskedést senkinek parancsaira és szorgalmazásaira sem fognak elkövetni”. (Világos, hogy mindezen elsősorban azt kellett érteni, hogy Bethlennel a rosszban nem fognak cimborálni.)

Ezt az esküt az illető megyék és városok tisztviselői és az illetékes kapitányok le is tették. Ennek ellenére Bethlen már rögtön a nikolsburgi béke megkötése után arra akarta őket kényszeríteni, hogy a békekötés határozatait ne hajtsák végre. Másfél évre rá pedig, második támadásakor, majd pedig harmadik támadása alkalmával ténylegesen is rákényszerítette őket, hogy esküjüket megszegjék és vele együtt ők is harcoljanak „Magyarország törvényes királya és hű alattvalói ellen”. Bethlen e bűne annál nagyobb, mert hiszen ő tudta a legjobban (panaszkodott is miatta eleget), hogy az illető megyék ezt nem önként tették.

A békepontok alapján (tehát Bethlen beleegyezésével, sőt kívánságára) megesküdtek aztán ez átengedett megyék rendjei arra is, hogy „a fejedelem úr halála esetére őfelségének és utódainak, Magyarország törvényes királyainak, teljes engedelmességre és az országgal való újraegyesülésre azonnal és tettleg vissza fognak térni és a töröknek az ország jelzett részeiről semmi ürügy és szín alatt egyáltalán semmi sem fognak odaengedni vagy általadni... Azonfelül Erdély is biztosítani fogja ő császári felségét és utódait, Magyarország törvényes királyait, hogy a mondott hét megyére és Kassa városára jog vagy örökösödés címmel nem tart semmi igényt és azokban őfelsége kegyelmes megegyezése nélkül nem is fog katonákat toborozni”. Ezt a kötelezettséget utána az erdélyi országgyűlés is törvénybe iktatta.

Ugyanezeket a pontokat a Bethlen második támadását követő bécsi és a harmadikat követő pozsonyi (de Bethlentől Lőcsén aláírt) béke is újra meg újra tartalmazza. Mindezek ellenére mégis Bethlennek úgyszólván egész élete célja nem volt más, mint hogy ezeket a tőle újra meg újra megerősített pontokat kijátssza. Erre minden képzelhető utat megjárt.

Először rá akarta venni a kérdéses hét megyét, hogy határozza el, hogy Bethlen halála után is Erdélynél marad, tehát hogy ünnepélyes és újra meg újra letett esküjét szegje meg.

Noha e megyék akkor még majdnem teljesen protestánsok voltak, mégse voltak hajlandók, sőt vezérük Rákóczi György, a fő kálvinista és Bethlennek első támadása kezdetén legodaadóbb híve is olyan címen utasította vissza ezt a kívánságot, hogy „rossz és káros dologra akarnak vala venni”. Ami a keresztyéneknél nem sikerült neki, a „pogányoknál” is megpróbálta Bethlen, de ott is hiába.

Tudvalevő, hogy az ő három támadását lezáró három békekötéssel kapcsolatosan a törökkel is mindig külön békét kellett kötni, mert hiszen a török mind a három támadásakor szövetségese volt Bethlennek s így a török is mind a három alkalommal újra meg újra megszegte a Habsburg-császárral a békét. Bethlen mind a három alkalommal bele akarta csempészni a törökkel kötött békék szövegébe, hogy a török kezeskedik Erdély jelenlegi határai épségéért. Azt hitte, hogy a császáriak nem veszik majd észre, hogy ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy ha majd az ő halála után a király vissza akarja venni a neki átengedett hét megyét, ez török támadást fog maga után vonni.

Eszterházy azonban éber volt, tiltakozott Bethlen fondorlata ellen s mindig meghiúsította szándékát. Bethlen kénytelen volt engedni, hiszen másképp a törökkel kötött békében éppen az ellenkezője lett volna annak, amit Bethlen a királlyal kötött békében már elfogadott. Jellemző azonban Bethlenre, hogy ő maga mindent elkövetett, hogy ez így legyen. Még élete végén is utánajárt a töröknél, hogy a hét megye az ő halála után is Erdélynél maradjon. Ennyit számított Bethlennél az ő aláírása, szava, szerződése és ünnepélyes kötelezettsége! Hiába volt azonban minden fondorlata, önzése, lelkiismeretlensége: halála után a hét megye azonnal visszatért a király hűségére.

Sajátságos, hogy Bethlen lelkiismerete még a halál árnyékában se talált ebben semmi elítélendőt, noha még Rákóczi György ugyancsak tág lelkiismerete is „rossznak és károsnak” találta a dolgot. Pedig Bethlen az akkori kor szokásának megfelelően külsőleg vallásos volt, sőt mivel a kálvinizmusban állítólag nincs is külsőség, egyenesen azt kellene hinnünk, hogy belsőleg is vallásos volt. Bibliát olvasott, prédikációt hallgatott és szeretett vallási dolgokról beszélgetni. Utolsó szavaiként a halálos ágyán is azt suttogta: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Senki sincsen, bizonyára nincsen”. Így aztán bizonyára nyugodtan is halt meg, mert arra – szegény – nem gondolt, hogy azzal, aki ilyen hidegvérrel szegi meg esküjét s akar erre még másokat is kényszeríteni, bajosan lehet vele Isten, sőt egészen bizonyos, hogy nincs vele. Ő azonban össze tudta egyeztetni a kettőt.

Egész életében az ördöggel tartott, a halálos ágyán mégis bizonyos volt benne, hogy vele van az Isten. Egyébként érthető a dolog, mert hiszen ezt is az a sátán csinálta, akit életében szolgált. A sátán ugyanis hazug, sőt a hazugság atyja és ezért a világosság angyalának képébe rejtőzik.

Bethlen és az alkotmány meg a szabadság

Se az alkotmány, se a vallásszabadság miatt nem volt szükség Bethlen felkelésére.

Ő nemcsak másodszor és harmadszor, hanem még legelőször is azért ragadott fegyvert, hogy a maga hatalmát, rangját és dicsőségét növelje, nem pedig mintha a nemzet vagy a vallás szabadságának elnyomása tette volna szükségessé felkelését. Ezen állításunk igazságát egy szabadságharc esetében se lehet olyan kézzelfoghatóan bizonyítani, mint éppen Bethlen felkelésével kapcsolatban. Hiszen Bethlen első felkelése előtt alig egy évvel koronáztuk meg Ferdinándot és e koronázáskor a magyar függetlenségre olyan biztosítékokat sikerült szereznünk, mint amilyeneket a Habsburgok akkor már száz éve tartó magyar uralma alatt még soha.

II. Ferdinánd előtt már négy Habsburg-király volt a mohácsi vész óta, de ezek egyikének trónra lépte se történt a magyar szabadság oly nagy biztosításával, mint II. Ferdinándé. Ennek oka az volt, hogy – mint említettük is már – az ő elődje, II. Mátyás alatt volt a leggyöngébb a Habsburgok hatalma: birodalmuk sose volt annyira protestáns, mint ekkor. Ezenkívül II. Ferdinánddal a család egy mellékága (a stájeri) lépett a német császári és a magyar királyi trónra, noha akkor még Miksának is több fia élt, tehát az elsőszülötti ág se halt ki teljesen s II. Ferdinánd, mivel minden azelőtti és az után következő Habsburg között a „legvakbuzgóbb” volt, különösen ellenszenves volt protestáns alattvalói előtt. Az ő trónra lépte egyenesen kihívás volt ellenük. Már lázadóban is voltak a cseh protestánsok akkor, mikor trónra lépett.

Se I. Ferdinánd, se Miksa, se Rudolf nem ismerte el, hogy választás útján kapta meg a magyar koronát. Ők nem engedtek abból a jogukból, hogy a korona őket örökösödés címén illeti. Mivel viszont a nemzet se engedett szabad királyválasztó jogából, a törvényben mindig olyan áthidaló kifejezést használtak, melyet így is lehetett érteni, meg úgy is. A nemzet mindig választásra értette, a király örökösödésre. Most II. Ferdinánd, érezve gyengeségét, beleegyezik, hogy nyíltan törvénybe iktassák az ő választását. II. Ferdinánd volt továbbá az első olyan magyar király, aki megkoronázása előtt hitlevelet adott ki a magyar alkotmányos szabadságokra s erre a hitlevélre esküt is tett. Elődei alatt ez se történt még meg.

Pénzügyeinket, külügyünket és hadügyünket természetesen ekkor is Bécsből intézték, de mint már ismételten kifejtettük, ez akkor olyan adottság volt, amelyen változtatni semmiféle szabadsághős se tudott volna, mert hiszen a hadügyünkre és diplomáciánkra – tehát mindarra, amit külföldről intéztek – a pénzt is a külföld adta. Ha Bethlen szabadságharca győzött volna, legfeljebb arról lehetett volna szó, hogy Habsburg gyámság helyett török gyámság alá jutottunk volna. De míg a Habsburgokkal szemben legalább elvben mindig megvolt a szabadságunk, hiszen éppen most láttuk, hogy II. Ferdinánd – a történelemben először – még hitlevelet is adott rá, Bocskai és Bethlen ellenben nemcsak a gyakorlatban, hanem elvben és jogilag is a török alattvalója volt, velük együtt az volt tehát az ő Magyarországuk is. Magyarországot akkor teljesen függetlenné csak az a szabadsághős tehette volna, aki olyan erőssé tudta volna tenni, hogy mind nyugat, mind kelet felől meg tudta volna védeni függetlenségét a maga erejéből és a maga anyagi eszközeivel. Ez azonban akkor merő lehetetlenség volt.

Világos tehát, hogy az adott körülmények között csak a nyugat és a kelet közti cseréről lehetett volna szó, arról, hogy a német helyett a törököt válasszuk urunknak, de nem arról, hogy mindkettőtől függetlenek legyünk. Hiszen erőtlenségünket még csak növelte a Bethlentől egymás után háromszor felidézett polgárháború. Hogy a Bethlen által kivívott szabadságunk milyen lett volna a Habsburgok megbuktatása után, azt sejthetjük Bethlen két török követének, Korláthnak és Balásinak fentebb idézett jelentéseiből, melyekből láthatjuk, hogyan „hazugozta” nemcsak a szultán, hanem még a nagyvezér is Bethlent alattvalói előtt és hogyan emlegette előttük a nagyúr „parancsát” akkor, mikor már Bethlen nemcsak erdélyi fejedelem, hanem már Magyarország megválasztott királya is volt.

Arról, hogy a magyar királlyá lett erdélyi fejedelem a bécsi király feletti győzelme után a töröktől is függetlenítse magát, abban az időben józan ésszel még csak szó se lehetett. Még akkor se, ha az erdélyi fejedelem egy Bethlen tehetségével rendelkezett. A török akkor olyan világhatalom volt, hogy még száz évvel később is és még a Habsburg-világhatalom is, sőt még az egész keresztény Európa is és még olyan istenadta vezérekkel megáldva is, mint Savoyai Jenő, Lotaringiai Károly, bajor Miksa és Badeni Lajos voltak, csak másfél évtizedes állandó háború után tudta legyőzni, de még akkor se döntőleg s végleg.

A háborúhoz tudvalevőleg pénz, pénz és harmadszor is csak pénz kell, s honnan vette volna ezt Bethlen Gábor az akkori kis kipusztult és leszegényedett országból? Talán nyugati protestáns hittestvéreitől? Erre vonatkozólag éppen Bethlen Gábornak voltak a legkeserűbb tapasztalatai. Az imént láttuk, mennyire nem fizették meg neki szövetségesei még azokat a segélyösszegeket se, amelyekre szerződésben kötelezték magukat, pedig akkor a katolikusok ellen küzdöttek, nem a tőlük távol levő török ellen s akkor a maguk anyagi érdekeiért (mert hiszen az egész harmincéves háború tulajdonképpen az egyházi javadalmak protestáns kézben való megtartásáért tört ki), nem pedig egy tisztán eszményi keresztény célért.

Pedig hát a török legyőzéséhez, vagy akár csak hátrább szorításához nem annyi pénz kellett volna, mint amennyire Bethlennek az Erdély és a részek nélküli Magyarország még török uralom alá nem jutott roncsainak meghódításához szüksége lett volna akkor, mikor a Habsburg-ház fejét a saját alattvalói már Bécsben ostromolták. Ha még ekkor és még ennyi pénzt se tudott tőlük kapni Bethlen, hogy kapott volna tőlük annyit, hogy vele a törököt űzhesse ki egész Magyarországról? De még ha ez is megtörtént volna, mikor tudta volna ezt az így felszabadított, de kipusztult népű és elszegényedett Magyarországot még egy Bethlen lángelméje is gazdaságilag úgy felvirágoztatni, hogy a maga lábán megállhasson?

Pénzt ingyen a politikában annyira nem adnak, hogy még a Habsburgok se adhatták egészen ingyen nekünk a külföldi pénzt. Vajon hogyan adhatták volna ingyen az erdélyi fejedelmek protestáns nyugati szövetségesei? A távolabb levő Angliától és Németalföldtől ezért nem tudtunk volna pénzt szerezni, mert nem estünk az ő érdekkörükbe. Közeli protestáns szomszéd viszont csak akkor adott volna, ha az a haszon, melyet pénzével elértünk, az övé lett volna. Még azt a kis pénzt, amit Bethlen kapott (vagy kapott volna tőlük, ha nem hagyta volna őket cserben), csak azon a címen adták, hogy gyöngítse ellenségüket, a Habsburgot, és megossza annak erejét. De a Habsburgok bukása után már ez az adakozásra ösztönző ok is megszűnt volna.

Sőt felhívtuk már a figyelmet arra is és be is bizonyítottuk, hogy még Erdély fél-függetlenségét is csak azért tartották úgy-ahogy tiszteletben a törökök, mert a szomszédban még ott volt a Habsburg. Ha már nem lett volna ott, még Erdélynek is nagy kára lett volna belőle, mert mindjárt megcsökkent volna becsülete a török előtt. Akkor Erdély is csak olyan helyzetbe került volna, mint amilyenben Moldva és Havasalföld volt.

Egy Bethlen-féle szabadságharc teljes győzelmének tehát könnyen az lehetett volna a következménye, hogy Habsburg-elnyomás helyett – mely (a tények kényszerítő hatására) csak gyakorlatban volt meg, de elméletben és jogilag nem, de amennyiben a gyakorlatban megvolt, annak is megkaptuk a megfelelő ellenértékét: egy, a törökkel erőben egyenrangú nagyhatalom védelmét – a török elnyomás szakadt volna a nyakunkba, mely nemcsak gyakorlati, hanem jogi és elméleti is lett volna s mely egész nyíltan a Magyarország feletti uralmat jelentette volna.

Ne feledjük, hogy mi Bethlent a budai basa 1620. július 18-án Bethlennek írt levele szerint (a kismartoni levéltárban található) „hatalmas császárnak parancsoltatja szerént” választottuk meg királyunkká. Vajon lehetett volna-e az a Magyarország, melynek Bethlen így lett királyává, független ország, még akár csak annyira is független, mint amilyen a Habsburgok Magyarországa volt? Pedig mi ezért, mert a törököt szolgáltuk s „hatalmas császárnak parancsolatja szerént” választottunk magunknak királyt, semmi ellenszolgáltatást nem kaptunk, sőt adó alakjában még nekünk kellett érte neki minden évben fizetni, míg a Habsburgok országai azon befolyás fejében, melyet nálunk gyakoroltak, minden évben annak tízszeresét költötték el Magyarország védelmére, mint amennyi az ország egész adójövedelme volt.

Bethlen győzelme esetén még az a kis önkormányzat, még az a kis belügyeinkben való függetlenség is megszűnt volna, melyet addig a török Erdélynek meghagyott, mert nyugati határunkon már nem lett volna meg az a Habsburg hatalmi ellensúly, mely miatt a töröktől az önkormányzati jogot kaptuk. Vegyük aztán még mindehhez hozzá, hogy a Habsburgok alatt legalább egy keresztény és a civilizációnak a mienkénél magasabb fokán álló kultúrállam uralma alatt voltunk, míg a török uralma egy ázsiai, barbár, a mi kultúránktól merőben különböző s a mienkénél sokkal alacsonyabb műveltségi szinten levő rabszolgatartó állam felettünk való uralmát jelentette volna.

Használt-e valaha Bécs a magyar országgyűléssel vagy a nádorral, vagy akár csak egy főispánnal szemben is (s akár csak akkor is, ha hazaárulásért éppen halálra kellett ítélni) olyan hangot, mint ami a szultán, a nagyvezér, sőt még a basák részéről is mindennapos volt Báthory Gábor, II. Rákóczi György, Apafi Mihály, sőt – mint éppen most láttuk – még Bethlennel szemben is?

Láttuk, hogy Bethlent követei előtt hazugnak, csalónak, hitszegőnek nevezte a nagyvezér. Báthory Gábor követét, az ősz Balassi Ferencet, kinek nemzetsége „az erdélyi régi nagy rendek közül való volt”, 1613. június 15-én „agszakal köpek”-nek, ősszakállú ebnek nevezte a nagyvezér. 1660-ban II. Rákóczi György követe, Paskó Kristóf is, mikor a kihallgatáson, az akkor dívó udvariassági szokások szerint nagy alázatossággal a nagyvezér egészsége iránt érdeklődött, ilyen udvarias választ kapott: „Mi gondod, eb, tenéked, az én egészségemre? Ki küldött, mondd meg!”

1665. november 23-án Apafi Mihály követeit így fogadták: „Hol, ebek, az adó?! Eredj, eb, írd meg a fejedelemnek, hogy bizony hadak mennek reá, elpusztítván az országot; magát, mint ebet, kötve hozzák hatalmas császár elébe. Megválik akkor, melyik lyukba buván marad meg”.

Ekkor tehát már nemcsak a követ, hanem már maga a „független” és „a magyar szabadságot” fenntartó fejedelem is „eb”.

Ugyancsak Apafi követét 1665. augusztus 24-én még köszönni se engedte a nagyvezér, mikor megjelent előtte. „Hol az adó, miért nem hoztad el?!” – förmedt rá, mihelyt száját szóra akarta nyitni. A kihallgatás befejeztét pedig ezzel a diplomatikus finomsággal adta tudtára: „Menj ki az ajtón!”

1671-ben még amolyanabbul járt Daczó János követ. Ugyanis „a köszöntést végezvén négy erszény pénzt adata a kerevetire s leveleket is megadá, azonban kezdé követségét mondani... elfordulván még a szemei is (a vezérnek) kiűzé a követeket, hazug pogányoknak mondván”.

1673-ban Szilvási Bálint és Rozsnyai Dávid követet „kicokigatá [kikergeté] a házból előle”.

Ha a követek nem vitték magukkal az egész évi adót, hanem csak egy részét, gyakran le is zárták őket. „Mondjátok meg a fejedelemnek és az országnak – mondta a vezér Barcsay Ákos fejdelem követének, Bánffi Zsigmondnak –, megszerezzék a pénzt és beküldjék, mert magunk személyünk szerint megyünk rájuk és porrá tesszük!”

Tekintettel az ázsiai korrupcióra, még az adónál is fontosabb volt a sáp. Még ha az adót nem is vitték a követek, sápot még akkor is vittek, sőt – engesztelésül – éppen akkor kellett ezt vinni legjobban. A díván ülő basák fejenként 200-200 tallért szoktak kapni. Enélkül a követség sikeréről szó se lehetett. De még ennél is fontosabb és elengedhetetlenebb volt a térdet-fejet hajtás, az európai önérzetnek európai szokás szerint egyenesen tűrhetetlen megalázása. Ez az oka annak, hogy a törökkel csak azok tudtak okosan bánni, akik alulról jöttek, akik egyszerű származásúak voltak: Fráter György és Bethlen Gábor. Akik már nagyúrnak születtek, mint Báthory Zsigmond, Báthory Gábor vagy II. Rákóczi György, mind rossz viszonyban voltak vele, de velük aztán el is bánt.

A követeknek kaftánba (tehát töröknek) kellett öltözniük, ha a szultán elé akartak járulni és a szultán köntöse szegélyét meg kellett csókolniuk. 1634 óta pedig már a szultán előtt a földre kellett borulniuk és a földet kellett csókolniuk az erdélyi követeknek. De hogy már Bethlen idejében is a magyar önérzet milyen megtagadására volt szükség, hogy valaki erdélyi követ lehessen a portánál, láthatjuk abból a levélből, melyet Bethlen Korláth István és Balassi Ferenc követeinek arra a jelentésére írt Konstantinápolyba, melyet fentebb idéztünk. Itt Bethlen többek közt ezt is írja, mint a törökkel való érintkezésben szakértő: „Senkinek nem engedi török császár maga kezeit illetni, hanem lábfeje felett való részit köntösinek adják a követeknek megcsókolásra, de azt is nem szabadon, hanem rabul kezöket megfogván”.

Pedig hát Erdély legelőkelőbb nemzetségeinek tagjai, az Apafiak, Aporok, Bánfiak, Bethlenek, Balassák, Barcsaiak, Gyulaiak, Hallerok, Inczédiek, Huszárok, Jósikák, Mikék, Rédeiek, Toldalagiak szoktak erdélyi követek lenni.

Mi lett volna nálunk, ha nekünk Bécsben kellett volna így megalázkodni, ilyen rabszolga módra viselkedni? Igazán sajátságos azonban, hogy az erdélyi főnemességnek Konstantinápolyban ez annyira nem fájt, hogy nyoma se maradt annak, hogy ezen megbotránkoztak vagy felháborodtak volna, vagy hogy önérzetüket valami nagyon sértette volna. (Láttuk, hogy Bethlen is milyen természetességgel veszi tudomásul, hogy a szultán köntösének „lábfeje felett való részit” kell csókolgatniuk a magyar nemeseknek, de – annak jelképezésére, hogy ők a szultán rabjai – ezt se tehetik szabadon, hanem egy török fogja addig a kezüket.)

Sajátságos, hogy ugyanez idő alatt mégis Erdély „tartotta fenn” és jelképezi számunkra még ma is „a magyar szabadságot”. Annak sincs semmi nyoma, hogy az erdélyi főnemesség emiatt ódzkodott, szabadkozott volna a portai követség vállalásától.

A földre borulást és a szultán színe előtt a föld megcsókolását oly szigorúan megkövetelték az erdélyi követektől a szultánt környező basák, hogy ha nem csinálták elég gyorsan, ők maguk nyomták a földre őket kétszer is egymás után. 1668-ban például a kövér, nagypocakú Nagy Tamás volt az egyik követ. Követtársai már előre féltek, hogyan tud majd ez a szultán előtt földre borulni. A dolog sokkal könnyebben ment azonban, mint gondolták, mert a szultán környezetében levő igazhívők meg se várták, hogy maga kísérletezzék, hanem „kétszer lenyomták a szokás szerint (!) a földre”.

Egyedül csak II. Rákóczi György mert ezen, a keresztény emberi méltósággal össze nem egyeztethető megalázás ellen tiltakozni. Országával együtt gyalázatnak tartja, mondta, hogy alattvalói a földet csókolják. El is tiporta a török országával együtt.

Mikor már Erdély követei a földet csókolták, attól (1641-től) kezdve a török már a Habsburg-császár követeitől is kezdte megkövetelni, hogy legalább a szultán köntösét ők is megcsókolják. Izdenczi azonban, I. Lipót követe, ez ellen is tiltakozott, s mikor a szultáni kihallgatáson ennek ellenére is az egyik basa a szultán köntösét megcsókolásra a szája elé tartotta, csak meghajolt, de meg nem csókolta. Mivel mást nem tehettek, a törökök is megelégedtek legalább a megcsókolás látszatával.

Az erdélyiek – sajátságosan – éppen az ellenkezőre mutattak hajlamot: ők lassacskán úgy megszokták, sőt megszerették a szolgaságot, hogy egyenesen túlzásba vitték. Már nemcsak a szultán és a nagyvezér, hanem még a díván ülő basáknak is „kinek kezét, kinek köntösét” csókolgatták, míg végre a túl nagy önérzetlenséget még a nagyvezér is megsokallta s 1642-ben megüzente Serédi István főkövetnek, hogy elég ha a követség tagjai az ő kezét megcsókolják, a basák kezének csókolgatása felesleges. (Szádeczky-Kardos Lajos: Magyar követek tárgyalása a Fényes Portán. A Nagymagyarország című folyóirat 1929. áprilisi számából valók összes ide vonatkozó adatunk.)

Az embernek az esze megáll, hogy a közmondásosan nagy magyar önérzettel, sőt büszkeséggel még ez is összeegyeztethető volt és éppen abban az Erdélyben, mely nálunk állítólag mindig a vastagnyakúságot képviselte s ahova még tőlünk is menekülni szoktak azok, akiknek vastag volt a nyakuk ahhoz, hogy a bécsi „zsarnokságot” eltűrni tudják.

Mikor csókolt valaha kezet a bécsi udvarban Hoffmannak vagy Lobkowitznak, Khevenhüllernek, Hochernek, Portiának, Kaunitznak vagy Metternichnek magyar főnemes? (Illetve Metternichnek egyszer egy magyar főnemes valóban kezet csókolt, de ez a magyar főnemes Széchenyi István volt, a legnagyobb magyar, s természetesen nem azért csókolt neki kezet, mert a szája elé tartotta, mert akkor ellökte volna onnan, hanem Metternich jelleme és esze iránti tiszteletből egyszer.)

Mi lett volna itt nálunk, ha Bécsben az osztrák vagy cseh udvari méltóságok magyar főnemesektől kézcsókot követeltek volna? Érthetetlen, hogy Erdélyben viszont a nagyvezérnek kellett megtiltania a basák kezének csókolását a legelőkelőbb magyar főnemesi családok tagjainak. A Bécsbe járó magyar főnemesek mégis „aulikusok” voltak és szolgalelkű hazaárulóknak tartották őket (különösen Erdélyben), Erdély magyarjai pedig ma is, mint a magyar önérzet, szabadság, függetlenség és öncélúság büszke lovagjai élnek a magyar emberek emlékezetében.

Hogy nemcsak a Habsburgok osztrák és cseh alattvalói szereztek hazánk ügyeire befolyást azon a címen, mert hazánk védelméhez hozzájárultak, hanem megtették volna ezt azok a cseh, német és osztrák protestánsok is, akik Bethlen szövetségesei voltak s így a Habsburgok esetleges bukása esetén az ő helyükbe léptek volna, ezt nem kell bizonyítani azok számára, akik csak egy cseppet is tudnak elfogulatlanul gondolkodni. Akik erre nem képesek, azok számára okoskodás helyett íme, egy történelmi adat.

Az a Frigyes pfalzi választó, aki később Bethlennel szövetségben néhány hétre a csehek „pünkösdi” királya lett, mikor Bethlennel még csak tárgyaltak a szövetségről, már arról álmodozik főtanácsadójával, Anhalti Keresztéllyel, hogy őt nemcsak a csehek, hanem a magyarok is megválasztják majd királyuknak. De hogy milyen ágrólszakadt szegény kis ország voltunk mi akkor, mutatja, hogy mindjárt azt is hozzátette, hogy haszna ugyan egyelőre alig volna belőle, de azért mégis elvállalja, mert „Isten egyháza érdeke” a dolog. Ha aztán – szövi tovább álmait – Magyarország – mint nyolcadik választófejedelemség – belépne a Német Birodalomba, akkor a nyolc választófejedelemség közül egyszerre három (a pfalzi, a cseh és a magyar) lenne az övé, tehát alapos reménye lehetne arra is, hogy császárrá is őt és utódait választják. A magyar korona elfogadásával járó sok bajt és költséget tehát részéről csak ezért lenne érdemes vállalni.

Látjuk tehát, hogy míg a Habsburgoknak még 400 év alatt se jutott eszükbe, hogy Magyarországot, mint választófejedelemséget, a Német Birodalom részévé tegyék, pedig ez számukra is könnyebbé tette volna a császárválasztást (Habsburgi Rudolfnak ez eszébe jutott, de ne feledjük, hogy akkor a Habsburgok még nem voltak királyaink, annál kevésbé tettek esküt a magyar függetlenségre), ellenben a protestáns, magyar „szabadsághőssel” szövetkező protestáns német királyjelöltnek ez már akkor eszébe jutott, mikor még meg se választották. Nagyszerűen sejthetjük belőle, milyen lett volna a mi Bethlen kivívta szabadságunk és függetlenségünk.

Hát még ha hozzávesszük azt is, hogy ezzel az Anhalti Keresztéllyel, mint protestánssal és Habsburg-ősellenséggel már Bocskai is tárgyalásokat akart folytatni abból a célból, hogy szövetségesnek megszerezze, ő azonban akkor még szóba se állt Bocskai megbízottaival. Olyan lesújtó véleménye volt rólunk ugyanis, hogy a magyarokkal nem lehet „német becsülettel” tárgyalni, mert megbízhatatlanok. (Chlumecky: Carl von Zierotin und seine Zeit, 1862., 369. o.) Hogy pedig az a Pfalzi Frigyes ki volt, aki királyunk akart lenni a Habsburgok helyett, azt megtudhatjuk e kor egyik legalaposabb külföldi ismerőjétől, Rittertől. „Szavait – írja róla – nem lehet elolvasni anélkül, hogy az álnokságtól, mit lehelnek, el ne rémüljön az ember”. (Ritter: Die pfälzishe Politik und die Böhmen. Königswahl von 1619. [A pfalzi politika és a csehek. Királyválasztás 1619-ben.] Hist. Zeitschrift, 1897. N. F. 43, 239. o.)

Látjuk tehát, hogy arról, hogy Bethlen felkelése siker esetén Magyarország teljes függetlenségét szerezze vissza, sőt csak hogy akár csak valamivel is függetlenebbé tegye, mint addig volt, szó sem lehetett. Csak sérelmek orvoslásáról lehetett volna szó, de viszont olyan kevés sérelmünk, mint Bethlen támadásakor, talán még sose volt.

A nádori szék be volt töltve (sőt a nádor, Forgách Zsigmond, mint protestáns, mindjárt át is állt Bethlenhez); a szentkorona itt volt az országban (rögtön Bethlen kezébe is került); idegen csapatok nem voltak az ország területén (emiatt hetek alatt Bethlen kezébe is került az egész ország, s ő azonnal ott állhatott az osztrák határon).

II. Ferdinánd az országgyűlés összehívását előíró magyar törvényeket is annyira megtartotta, hogy noha az őt megválasztó és megkoronázó országgyűlés 1618-ban volt, Bethlen első támadása pedig 1619 őszén, II. Ferdinánd arra már egy újabb országgyűlést is tartott (1619 tavaszán).

Soha úgy meg nem tartották tehát a Habsburgok a magyar alkotmány minden előírását, mint éppen ekkor. Hogy Bethlen mégis éppen ekkor ragadott fegyvert, az azért volt, mert a cseh protestánsok éppen ekkor lázadtak fel; mert éppen ekkor tört ki a harmincéves háború, melyhez a német protestánsokon, Németalföldön és Franciaországon kívül még az akkor még többségükben protestáns osztrák örökös tartományok is csatlakoztak s így királyunk hatalma a legnagyobb veszélyben forgott s ezért Bethlennek a győzelemre éppen ekkor volt a legbiztosabb kilátása.

De hát királyunknak is éppen ekkor esett volna a legjobban, ha hűséges magyar hívei megtartották volna azt az alattvalói esküt, melyet csak egy éve, hogy letettek kezébe, mikor királyukká koronázták és amikor az eskü viszonzásaként ő is hitlevelet adott és megesküdött a magyar alkotmány megtartására. „Hű” magyarjai azonban a legelső kínálkozó alkalomra (pedig ugyancsak hamar kínálkozott) már megszegték esküjüket, sőt nemcsak melléje nem álltak a bajban, mint ezt az alattvalói eskü megkövetelte volna, hanem még csak semlegesek se maradtak a küzdelemben: ellenségei sorában harcoltak, sőt velük előre szövetséget is kötöttek.

S azt se mondhatjuk el mentségükre, hogy a király is megszegte esküjét, tehát ezért minket se kötelezett a mi eskünk, mert hiszen alig esküdtettük meg II. Ferdinándot, mindjárt fel is lázadtunk ellene, tehát neki még időt se adtunk arra, hogy ő is megszeghesse esküjét. Ő az esküjét, még ha akarta volna, se szeghette volna meg, mert trónra lépte óta mást se látott maga körül, mint csak ellenséget, s csak nem őrült meg, hogy ilyen válságos helyzetben még azokat is eltaszítsa maga mellől, akik akkor még nem voltak ellenségei, a magyarokat?

E viselkedésünkkel egyszer s mindenkorra eljátszottuk azt a jogunkat, hogy Habsburg-királyunktól esküje megtartását követelhessük vagy esküje megszegését szemére hányhassuk. Mert ha mi csak ennyit adtunk a neki letett eskünkre, akkor, mikor azt hittük, hogy megszegése nekünk előnyös, vajon milyen jogon követeltük tőle, hogy viszont ő tartsa meg az esküjét akkor is, mikor ő van fölényben s mikor neki van alkalma arra, hogy az alkotmánytól rá kiszabott megkötésektől megszabadítsa magát?

II. Ferdinánd ennek ellenére is legyőzte minden ellenségét, Bethlen Gábor önzése azonban megfosztotta a nemzetet attól a becsülettől, hogy frissen letett esküjét megtartva bajba került királya trónját megvédje. Sőt egyenesen azzal a gyalázattal tetézte, hogy alig elhangzott esküjét egyenesen lábbal tapodva azonnal ellenségei sorába állt és szövetkezett ellene a törökkel és lázadó protestáns alattvalóival egyaránt.

Én se mondom, hogy II. Ferdinánd a magyar nemzetnek az esetben, ha hűségesküjét becsülettel megtartotta volna és a bajban melléje állt volna, hálából visszaadta volna teljes függetlenségét, még kevésbé, hogy neki adta volna a vezető szerepet a Habsburg Birodalomban. Láttuk ugyanis, hogy ez nem tőle függött, sőt a viszonyok ezt még a császár számára is lehetetlenné tették, mert hiszen minden az ország gazdasági erőforrásaitól függött. A császár hálája és jóakarata nem tehette volna Magyarországot kis csonkaországból hirtelen nagy országgá; szegény, kifosztott országból gazdag, nagy pénzügyi erőforrásokkal rendelkező nemzetté s a kipusztult magyarok helyett se varázsolhatott elő újabb milliókat, akik az ország érdekeit ellenségei ellen megvédjék. Mindezek nélkül pedig Magyarország semmiképpen se lehetett volna II. Ferdinánd birodalmának vezető államává.

Mit csinálhatott volna itt a II. Ferdinándtól hálából függetlenné tett Magyarország a maga másfél millió lakójával, 80, sőt néha csak 30 ezer forintos évi adóbevételével, de békeévekben is évi 1.500.000 forintos hadikiadásaival itt, a török világbirodalom közvetlen szomszédságában és a nyugatot rohamozó török országútjában? Nem elveszett országrészei felszabadításához, hanem még meglévő kis birtokállománya és népe megvédéséhez is mindenképpen idegen segítségre szorult. Így meg hogy lehetett volna független, vagyis önrendelkező?

II. Ferdinánd hálája már csak azért se nyilatkozhatott volna meg ilyen, a nemzet jövőjére döntő és kézzel fogható azonnali eredményekben, mert hiszen ő még abszolút uralkodó se volt, aki osztrák vagy cseh alattvalóinak pénzével s vérével szabadon rendelkezett (hogy a Német Birodalomban való rendelkezéséről ne is szóljunk). Az abszolutizmus kora ugyanis csak jóval későbben kezdődött. Ebben az időben a Habsburg császár még Ausztriában, Stájerban és Csehországban se tehetett semmit a rendek és tartománygyűlések beleegyezése nélkül.

Pedig hát azokat a kényszerítő erővel működő tényezőket, amelyek az akkori Magyarország önrendelkezési jogának megcsorbulását okozták, még egy abszolút hatalmú uralkodó se szüntethette volna meg vagy hagyhatta figyelmen kívül. Még annak is tekintetbe kellett volna vennie az erőviszonyokat s a gazdasági helyzetet, és a birodalmat alkotó országok közül még annak is arra az országra kellett volna támaszkodnia és azt vezető szerephez juttatni, amelytől nagyhatalmi állásához a gazdasági erőforrásokat kapta.

Még gondolatnak is képtelenség, hogy az osztrákok, a csehek és a németek csak a pénzt adják, de viszont azzal a pénzzel, amit ők adnak, mi rendelkezzünk. Hogy ők idejöjjenek a török ellen harcolni és meghalni, a harc költségeit is ők fedezzék, fegyverekről is ők gondoskodjanak, az élelmet is, amit mi adunk, megfizessék, de azért mégis ők csak közlegények, vagy legfeljebb alantas tisztek lehessenek e seregben azon a címen, mert a sereg Magyarország területén harcol, s mivel Magyarország független, önrendelkező ország s erre a császár, mikor Magyarország királyává koronázták, meg is esküdött, a sereg vezéreinek kijelölése csakis Magyarország joga lehet.

Lehetetlen volt, hogy a kipusztított népű, elszegényedett s éppen szegénysége és az állandó harcok miatt kultúrában is a nyugati államok mögé süllyedt Magyarország parancsoljon, a gazdag és népes Német Birodalom, Németalföld Habsburg része, Csehország és az osztrák örökös tartományok pedig csak a pénzt és a vért adják anélkül, hogy beleszólhatnának abba, hogy a pénzüket mire fordítják és hogy eltékozolják-e, vagy pedig okosan használják fel. (Ha ugyanis ebbe ők is beleszólnak, akkor már Magyarország nem független, nem önrendelkező ország, tehát a Habsburg-király már megszegi koronázási esküjét, mert hiszen a háború Magyarország területén és Magyarország felszabadításáért folyt, békében pedig Magyarországot és Magyarország népét védték azok a végvárak, melyek fenntartására a külföldiek a pénzt adták.)

Azt mondtam az előbb, hogy a Habsburgok külföldi alattvalói nemcsak a pénzt, hanem a vért is adták. Még ebben se túloztam, mert ha annyi magyar talán volt is, hogy a végvárak őrsége békeévekben tisztán magyarokból is kikerülhetett volna, azt már semmiképpen se mondhatjuk, hogy a felszabadító háborúk idején, meg akkor, mikor a szultánok 2-300.000 főnyi sereggel hódító háborúkat vezettek, a 80-100 ezres keresztény seregeket is tisztán magyarokból ki lehetett volna állítani. Nekünk egyébként is majdnem az egész seregünk lovasságból állt, tüzérségünk pedig egyáltalán nem volt.

De azt is látni fogjuk, hogy nemességünk egyáltalán nem tódult a zászlók alá még akkor se, mikor Zrínyi, a költő volt a vezér; alig vettek részt magyarok még a szentgotthárdi csatában is. Mikor pedig a török Thököly felbujtására Bécs ellen vonult, noha ez volt a kezdete annak a hosszú, dicső háborúnak, mely hazánknak a török alól való felszabadulását hozta meg, még azok a magyarok is szétoszoltak és hazavonultak, akik előtte már a zászlók alá álltak. Mindezt annak ellenére tették, hogy Eszterházy Pál, az „aulikus” nádor, annyira a jövőbe látott, hogy előre megmondta „vitéz” honfitársainak, hogy ez a harc Magyarország hőn várt felszabadításának kezdete.

II. Ferdinánd tehát a függetlenségünket még abban az esetben se adhatta volna vissza, ha bajában nem ellenségei számát szaporítottuk volna, hanem alig letett eskünknek megfelelően életünket és vérünket adtuk volna királyunkért és a Habsburg házért.

De hogyha ez megtörtént volna, őszintén hálás lett volna érte nemcsak maga II. Ferdinánd, hanem a későbbi Habsburgok is, az bizonyos. Mária Terézia, aki ezt a segítséget később megkapta tőlünk, annyira hálás volt érte, hogy még a halálos ágyán is emlegette és köszönte, pedig ő is csak vért kapott tőlünk, pénzt már nem, sőt még zabot se (avenam non). Sőt még vért is csak az első lelkesedés mámorában, a háború második felében már alig, a hétéves háborúban pedig még kevésbé.

Aki azonban Mária Terézia részéről is hálátlanságot emleget, mert hálából nem állította fel azonnal az önálló magyar hadsereget, pénz- és külügyet, az egészen gyerekes értetlenségről és tapasztalatlanságról tesz tanúságot. Ezt ugyanis már akkor megtenni még neki se állt hatalmában, noha ő már abszolutista uralkodó lett. Legfeljebb, ha magára haragítja többi országait, melyek gazdasági erőben akkor még három-négyszer annyit jelentettek, mint Magyarország. Ezt csak akkor tehette volna meg, ha egyúttal le is mond róluk és csak Magyarország királynője lesz (aminthogy jogilag nem is volt más, mert a német császár nem ő volt, hanem a férje).

De viszont akkor meg mi haszna volt, hogy a magyarokhoz fordult és azok meg is segítették, ha országait így is csak elvesztette volna? Hiszen így ott lett volna, ahol a mádi zsidó. (Magyarország koronáját ugyanis még ellenségei se akarták tőle elvenni. Minden tartományára pályázott valaki, csak Magyarországra nem.)

De ilyen hálával Magyarországon se segített volna semmit, sőt csak ártott volna neki (még akkor is, ha többi országai is megmaradtak volna, de csak perszonálunióban lettek volna a függetlenné vált Magyarországgal). Ez esetben ugyanis a gyönge, mert akkor még be nem telepített és a nemesség adómentessége és az ipari városok hiánya miatt szegény, de ugyanakkor mindenkitől független, önrendelkező Magyarországnak természetesen a kiadásait is önmagának kellett volna fedeznie s ellenséges támadás esetén védenie is egyedül csak a maga erőforrásaiból kellett volna magát. Pedig hát ekkor már kezdett jelentkezni az orosz cár, mint az összes szláv, sőt az összes görögkeleti pártfogója, tehát hazánk lakosságának is majdnem fele kezdett már feléje kacsingatni.

Minél hazafiasabbnak tartjuk magunkat, annál hajlamosabbak vagyunk annak elfelejtésére, hogy Ausztriával való közös háztartásunknak már akkor is, mikor még ez önrendelkezésünk kárára volt, nemcsak hátrányai, hanem előnyei is voltak, és hogy az előnyök sokkal nagyobbak is voltak, mint a hátrányok. Az a Habsburg Birodalom, melynek mi jogilag ugyan nem, de tényleg tagja voltunk, nemcsak önrendelkezési jogunktól fosztott meg bennünket, hanem védett is bennünket. Hogy Nagymagyarország egész a XX. századig megmaradt, egész addig, míg a Habsburg-monarchia fennállott, azt egyedül az osztrák „elnyomásnak” köszönhetjük. Mihelyt (1918-ban) a Habsburg Birodalom megszűnt, Nagymagyarország is megszűnt.

A Nyugat-Magyarországon lakó németek Ausztriához, a felvidéki tótság Csehországhoz, hárommilliós oláhságunk Romániához, szintén hárommillió délszlávunk Szerbiához húzott, mögöttük pedig ott állt százmilliós oltalmazójuk, a minden oroszok cárja. Ennyi ellenséggel szemben és ilyen nemzetiségi megoszlottsággal csupán önerőnkre hagyatkozva majdnem lehetetlen lett volna megőriznünk ezeréves határainkat, de a Habsburg Birodalom keretében és annak fegyveres oltalma alatt meg tudtunk őrizni mindent egész az utolsó faluig.

Feltűnő és érdekes, hogy ezeréves határaink megszűnésének ideje a legpontosabban összeesik a Habsburg-monarchia fennállásának és a Habsburgok magyar királysága megszűnésének idejével. A kettő nemcsak ugyanabban az évben, hanem úgyszólván ugyanabban a hónapban vagy hétben szűnt meg. Mihelyt a Habsburgok hatalma összeomlott, vele egy időben, 1918-ban, összeomlottak az ezeréves Magyarország határai is.

Azok a magyarok, akik nem voltak magyar fajúak és ajkúak, csak addig maradtak magyar állampolgárok, amíg a Habsburgok Magyarország királyai voltak. Mihelyt a Habsburgok elvesztették Magyarországot, Magyarország is elvesztette nemzetiségeit, de még magyarságának egyharmadát is, azokat, akik nemzetiségi vidékeken laktak. Később az elveszettek egy része visszakerült ugyan hozzánk, de csak egészen rövid időre, aztán megint újra elvesztek. Nem tudtuk őket tartósan megtartani. Nem volt erőnk hozzá.

Akaratunk ellenére is bele kellett sodródnunk a második világháborúba is, pedig akkor már azokkal a németekkel, akik miatt bele kellett sodródnunk, nem volt közös uralkodónk, hanem már „függetlenek” voltunk. Jó lecke volt ez nekünk (csak legalább okulnánk belőle), mert megtudhattuk belőle, hogy az Ausztriától való elszakadás nem olyan csodaszer, mely minden bajunkra orvosság (azelőtt ugyanis ezt gondoltuk), és hogy ha a Habsburg monarchiától függetlenek leszünk, az még nem jelenti számunkra még a németségtől való tényleges függetlenséget se, annál kevésbé az önrendelkezést, sőt jelenthet sokkal nagyobb szolgaságot is annál, mint amilyenben a monarchiában volt részünk.

Míg a monarchia „elnyomott” tagja voltunk, szinte ezredévekben gondolkoztunk. Akkor nem változtak a határaink úgyszólván minden öt évben, de a valutánk is olyan szilárd volt, hogy hosszú évtizedek alatt a legnagyobb ingása is csak néhány filléres volt. Akkor mindenben szinte változhatatlanok voltunk. S most?

Ha Bethlen teljesen győzött volna, már 1600 után kezdődött volna meg ez az ingatag, ez a változékony, ez a homokra épített vagy cseppfolyós állapot, nem pedig csak 1918-ban. De ha már Bethlen idejében megkezdődött volna, hol lennénk ma már?

Milyen lelkiismeretlenség volt tehát Bethlentől szabadságharcot kezdeni, mely győzelem esetén se ígért semmit s melyre a nemzetnek sose volt annyira kevés oka, mint éppen ekkor! Nem voltak ekkor nemzeti sérelmeink. Hogy idegen csapatok voltak hazánk területén, láttuk már, hogy az adott körülmények között ezt nem tekinthettük magunkra nézve sérelemnek.

Mikor azonban Bethlen fegyvert ragadott, még idegen csapatok se voltak az országban. Idegen csapatokat csak Bethlen felkelése miatt, tehát ennek megtörténte után hoztak be az országba. De még többet hozott be belőlük maga Bethlen: törököket is, tatárokat is, Mansfeld, a weimari herceg és a jägendorfi őrgróf egy-egy német seregét, de ő maga is sok német zsoldost is tartott.

Bizonyára nem azért, mert a magyarok túlságosan lelkesen és igen tömegesen szolgáltak seregében. De ezzel Bethlen maga is bizonyítja egyúttal még azt az iménti állításunkat is, hogy mivel a magyarok úgyszólván mind lovasok voltak, tüzérségünk azonban egyáltalán nem volt, egyedül csak velük (idegenek, németek nélkül nem is) lehetett akkor háborút vezetni. De ha így áll a dolog, akkor hogy kívánhatjuk a Habsburgoktól, hogy csak ők viseljenek nálunk háborút németek nélkül s ráadásul még német pénzen? Hogy lehet e téren bűne a Habsburgoknak az, ami még Bethlen Gábornak se bűne, aki a maga pénzén harcolt a németek ellen s mégis németekkel?

A nemesi szabadságot se kellett Bethlennek megvédenie, mert akkor azt itt a világon senki se bántotta. Látjuk majd Deák Farkassal kapcsolatban, hogy az erdélyi főnemesek (s természetesen a magyarországiak is) rendszeresen megsértették ezt a nemesi szabadságot, ők tartottak rendszeresen váraik börtöneiben megbilincselve magyar nemeseket.

Gyakran megsértette a nemesi szabadságot maga Bethlen is, mert ő is törvényes eljárás nélkül (s anélkül, hogy akár csak utólag is bíróság elé állította volna őket) tartott börtönben szász vezetőket, mikor nem jó viszonyban volt velük és fogságra vettette seregének nem egy kapitányát is. (Gindely: Okmánytár, 267., 270. o.; Bethlen politikai levelei, 262-263. o.)

A nemesi szabadság megsértésével börtönbe vettette Eszterházy Dánielt, sőt a saját kancellárját is csak azért, mert Thurzó Imre olyan levelet írt neki, melyben a béke megkötését kívánta akkor, mikor Bethlen még nem kívánta. Jellemző, hogy nem Thurzó Imrét tartóztatta le, aki a levelet írta (az ugyanis túl nagy úr volt ahhoz és ezért Bethlen sokkal jobban rászorult, semhogy magára merte volna haragítani), hanem helyette azt, akinek írta.

Börtönbe vetette még Kornis Zsigmondot is csak azért, mert nagyon népszerű volt s ezért őt emlegették Erdélyben Bethlen jövendő utódául. Pedig maga is annyira becsülte azt, akit féltékenységében jogtalanul börtönbe vetett, hogy halálos ágyán őt (a börtönben ülőt) is megkérte, hogy legyen majd tanácsadója özvegyének, mint utódának. Látjuk tehát, hogy ez a szabadsághős Bethlen olyan türelmetlen és önkényes zsarnok és törvénynek, alkotmánynak, nemesi szabadságnak olyan semmibe vevője volt, amilyent Habsburgban egész négyszáz éves magyar történetünk folyamán se találunk.

A magyar hazafias propaganda azonban olyan eredményes, hogy fentebb még magam is arra gondoltam, hogy a pápai államtitkár Bethlenről adott jellemzésében a „superba tirannide” [gőgös zsarnok] kifejezés kissé túlzó, tehát igazságtalan, mert az kétségtelen, hogy Bethlen gőgös zsarnok azért mégse volt. Pedig hát aki olyan rendszeresen sértette meg a nemesi szabadságokat, akinek volt szíve törvénytelenül egy Eszterházy Dánielt (aki pedig még testvére, Miklós, megtérése és katolikus vezérférfiúvá emelkedése után is ragaszkodott családja protestáns vallásához), sőt régi benső hű emberét, Péchy kancellárt, sőt még Kornis Zsigmondot is törvénytelenül letartóztatni; aki dühtől toporzékolva követelte Thurzó Szaniszlónak, Magyarország nádorának kivégeztetését azért, mert róla becsmérlően nyilatkozott, azzal szemben bizony nem túlzás, annál kevésbé igazságtalanság a „büszke zsarnok” név használata. Jósika Zsigmond is „nagy véletlen haragja miatt a fejedelemnek” kénytelen volt kibujdosni s földönfutóvá válni. Vajon hosszú négyszáz éves uralmuk alatt melyik Habsburg királyunkról olvastuk, hogy dühbe jött s ilyenkor a haragja elől menekülnie kellett és magyar hazáját elhagynia annak a magyar főnemesnek, akit haragja sújtott?

Hát azt, amit most idézek, írhatta-e más, mint egy „gőgös zsarnok”?

„In Szombat (Nagyszombat) 27. Novembris Gabriel” aláírással írta ezt Bethlen akkor, mikor a katolikus liga Fehérhegynél tönkreverte cseh szövetségeseit s erre persze Bethlen magyar hívei között is nagy riadalom keletkezett. Világos ugyanis, hogy őt az esküszegő magyarok nem meggyőződésből, hanem csak érdekből, vagy a legjobb esetben kénytelenségből szolgálták. A levelet a szepesi kamara tanácsosainak írta Bethlen, s noha a címzettek bizonyára nem parasztok, hanem magyar nemesek voltak, mégis milyen hangon ír nekik:

„Mint látom, elvötte Isten szívetek bátorságát mindnyájatoknak... Ne féljetek oly igen... Énreám ne vessetek, ha miben incurráltok (ha bajba kerültök), hanem magatok asszonyember szívetek félelmének, mert ha akarnátok egyaránt, én nem híres kurva, hanem egy igazférfiú volnék; de egyedül én is csak egy ember vagyok.” (Az ávósok is úgy szólították a hitük miatt börtönt szenvedő katolikus papokat: te kurva. Akkor nem értettem, hogy lehet egy férfit így szólítani. Most, mikor látom, hogy Bethlen is azt hangsúlyozza magáról, hogy ő nem az, egy kissé már értem.)

„Az vármegyék ne késsenek, ne tétovázzanak; jöjjenek föl, mert valakit hon találnak post 5. diem Decembris, esküszöm az élő Istenre, hogy minden jószágát elfoglaltatom mindennek absque ullo respectu personarum (személyválogatás nélkül). Az dikátorok szedjék fel a dikát (adót) mind urakon, nemeseken, paraszton, mert sokakat felakasztatok közülök.”

A végét, azt hiszem, a legjobb akarattal se lehet úgy értelmezni, hogy a felakasztatás fenyegetése csak a legutolján mondottakra, tehát csak a parasztokra vonatkozik, az urakra és a nemesekre nem. Hiszen a nemeseknek ír és elsősorban tőlük függött mindaz, amit írt. Aki azonban megtartotta az alkotmányt és csak valamit is adott a magyar (azaz a nemesi) szabadságra, az magyar nemes embert semmiképpen se akasztathatott fel, s különösen nem azért, mert nem fizette meg az adót, melyet az alkotmány szerint (és a Habsburgok „elnyomása alatt”) nemes embernek egyáltalán nem is kellett fizetnie, tehát nem is lehetett rá önkéntes beleegyezése nélkül kivetni.

Mutasson nekem valaki egész 400 éves Habsburg történelmünkből csak egyetlenegy esetet is arra, hogy a „magyargyűlölő” és „magyarelnyomó” Habsburg király ilyen hangon beszélt Bécsben vagy ilyen hangon írt Bécsből magyar uraknak! Ez bizony ugyanolyan hang, mint amilyenhez Bethlen a török részéről volt szokva: ázsiai hang. A kérdéses levelet egyébként Szalay idézi „Eszterházy Miklós”-ában (I., 162. o.) s egykorú másolatban a Nemzeti Múzeum kézirattárában található (322. fol. hung. alatt).

De különösen kit vetett valaha egyáltalán törvénytelenül börtönbe és ki ellen használt ilyen hangot az a II. Ferdinánd, aki ellen Bethlen fellázadt, aki még Habsburg királyaink között is a legjámborabb volt, s aki, mint nemsokára látni fogjuk, annak a fehérhegyi diadalnak hírét, mely Bethlent e trágárságokra ingerelte, így fogadta: „Istené legyen a dicsőség. Ezután még alázatosabb leszek, mint eddig voltam”.

Pedig a rosszakaratúak se foghatják rá, hogy csak pózolni akart vele vagy népszerűséget szerezni, mert hiszen nem a nyilvánosság előtt, hanem gyóntatójának mondta, aki előtt nem pózolhatott, hiszen minden bűnét (ha volt neki), sőt még legtitkosabb gondolatait is tudta.

Olyan alkotmányos szabadság volt a Habsburg Magyarországon akkor, mikor Bethlen sorozatos felkeléseket tartott szükségesnek rendezni „a magyar szabadság” védelmére, hogy nemcsak minden évben volt országgyűlés, hanem – ami addig sose fordult elő – teljes hatalommal a nádor vezette az országgyűlést. S ezeken az országgyűléseken olyan tökéletes vélemény- és szólásszabadság volt, hogy talán már sok is volt a jóból.

1618-ban például, mikor II. Ferdinándot megválasztották és megkoronázták, nemcsak azt követelték a rendek, hogy ne csak királyt, hanem nádort is válasszanak, hanem még ahhoz is körömszakadtáig ragaszkodtak, hogy előbb kell megválasztani a nádort és csak azután a királyt.

Nekik királyra nincs szükségük – szólt a kihívó megokolás –, de nádorra igen. Azzal fenyegetőztek, hogy ha nem így történik, otthagyják az országgyűlést és hazamennek.

Ahol az alattvalóknak büntetlenül így lehet viselkedni az országgyűlésen, abban az országban nem elnyomás van, hanem egészségtelenül nagy a szabadság. Ott szabadosság uralkodik, ott forradalmi szellem van. Ezt egyébként az is bizonyította, hogy az új király kikiáltásakor még golyó is repült be azon az ablakon, amelynek közelében a király és Khlesl bíboros, a főminiszter állt.

A király kénytelen volt személye ellen irányuló sértésnek tekinteni, hogy előbb a nádort kell megválasztani s csak azután lehet őt (hiszen eddig még abba se egyeztek bele a Habsburgok, hogy őket egyáltalán megválasztani lehessen), mégis csak hosszú időveszteséggel sikerült annyit elérnie, hogy az országgyűlés – mindössze 54 szavazattal 34 ellenében – végre nagy nehezen beleegyezett, hogy mégis előbb legyen a királyválasztás s csak utána a nádorválasztás, de csak azzal a feltétellel, hogy mindkettő ugyanazon a napon, sőt ugyanazon az ülésen meg történjék. Úgy is lett.

Meg kell azonban itt kérdeznünk, hogy szabadsághősnek vagy inkább romboló hatást kifejtő, felforgató forradalmárnak kell-e neveznünk azt az embert, aki ilyen állapotok között azért ragad fegyvert, hogy a „túltengő” királyi hatalmat megnyirbálja, a rendeknek pedig visszaszerezze elnyomott szabadságukat?

Az 1618 évi országgyűlés kétségtelenül mutatja, hogy őseink ez időben nemcsak szabadok voltak, hanem a királyt érezték szolgájuknak, akit mindenáron meg akartak alázni. Annak ugyanis, hogy a királynál előbb válasszák meg a nádort, alkotmányos szempontból semmi jelentősége vagy értelme nincs. Az ilyen feltételhez való ragaszkodást másnak, mint a királyi tekintély megalázására való törekvésnek, nem lehet nevezni. Az az alattvaló pedig, aki királyát megalázni akarja, gonosz, felforgató, destruktív ember. A király pedig, aki megalázni hagyja magát, báb. Viheti-e azonban valamire az a nemzet, melynek báb a királya?

Nálunk pedig még akkor is az országgyűlésnek majdnem fele ragaszkodott ahhoz, hogy előbb válasszák meg a nádort, mint a királyt, mikor már a király beleegyezett, hogy a nádorválasztás még aznap, rögtön a királyválasztás után meglesz. Lehetett-e hát az országgyűlés majdnem felének más célja, mint a királyi tekintély lerombolása vagyis ahhoz a gőgös hetvenkedéshez való ragaszkodás, hogy nekik királyra nincs szükségük, hanem csak nádorra?

Még csak arra se gondolhatunk, hogy talán ezek a mi őseink azért beszéltek így, mert köztársaságot akartak. Ez eszük ágában se volt. Akkor ez még egyáltalán nem volt divat. Még csak arra se gondolhatunk, hogy mást akartak királynak. Hiszen Bethlen királyságáról akkor még szó se lehetett, de pfalzi Frigyeséről se. De egyébként is mi célja lett volna, hogy az egyik német helyett válasszanak egy másikat? Legfeljebb az, hogy ez a másik nem katolikus volt, hanem protestáns. (De ez a protestáns a Pfalzban sokkal jobban elnyomta a katolikusokat, sőt még a lutheránusokat is – ő ugyanis maga kálvinista volt –, mint a Habsburgok a protestánsokat. Hisz láttuk, hogy ők egész eddig nemcsak el nem nyomták őket, hanem még azt is eltűrték, hogy a protestánsok nyomják el a katolikusokat.)

Egyébként hogy nem szabadság, hanem anarchia volt az, ami ezen az 1618. évi országgyűlésen megnyilatkozott, mutatja az ülésterem ablakán behatolt golyó is. No meg az is, hogy Khlesl bíboros-minisztert – akit egyébként II. Ferdinánd se szeretett s hamarosan el is bocsátott – ugyanezek a magyar rendek ezen az országgyűlésen úgy megalázták, hogy soha életében nem látszott olyan lehangoltnak, mint ekkor. Ki se mert menni a szállásáról, mert egyenesen életéért aggódott. Tekintettel az említett golyóra, aggódását nem is tekinthetjük feleslegesnek.

Az országgyűlésről rajzolt képet még kiegészíti az, hogy II. Ferdinánd természetesen tekintélyes haderő kíséretében jött az országgyűlésre. (A rendek is mindig fegyveresen és fegyveresek kíséretében jelentek meg.) Hogy viselkedtek volna hát akkor, ha az új király csapatok nélkül jelenik meg „hű magyarjai” körében?

Az is érdekes, hogy ez az 1618-i gőgösen handabandázó nemességünk, miközben oly sértően kimutatta, hogy neki csak nádorra van szüksége, de királyra nem, azért „a királyi családnak Magyarország iránt szerzett érdemeit, az országra tett költségeit” köszönettel elismerte s ezt is törvénybe iktatta. Annál csúnyább, hogy miközben ezt szóval elmondta, ugyanakkor a tetteivel éppen az ellenkezőt bizonyította magán az országgyűlésen is, egy év múlva pedig már Bethlen fegyveres felkelésével, melyhez bizony – szégyen-gyalázat! –, legalábbis az elején, főuraink nagy része önként csatlakozott, sőt egyesek egyenesen lelkesedéssel.

De a Bethlen első támadását követő országgyűlésről is ezt jelenti haza a velencei követ június 18-i kelettel: „Tutto passa strepitosamente et tutto riportando da una mattina all altra impiegandi il resto del giormo in bevere.” (Minden a legnagyobb zenebonával megy, mindent máról holnapra halasztanak, a nap többi részét pedig ivással töltik el.) Június 25-én pedig: „con solita confusione” (a szokott összevisszaságban). De a komolyabb itthoniaknak is ugyanez volt a véleménye. Nagyszombat követe is ezt írja haza június 18-i kelettel: „És így viszálykodnak maguk közt”.

A rendek ezen az országgyűlésen követelték a magyar pénzügy és hadügy teljes függetlenítését az osztráktól. A király a titkos haditanácstól kért véleményt, hogy mit válaszoljon nekik. Az ezt a véleményt adta: „Ha felséged a szükséges eszközökkel (értsd: hadierővel) rendelkezik, jogait fenntartsa; az eszközök hiányában pedig színleléshez kell folyamodni és a rendeknek általános kifejezésekben tudomására hozni, hogy felséged az előbbi állapotokat továbbra is fönntartani kívánja; utóbb kedvezőbb körülmények beálltával hatalmában álland szavait tetszése szerint értelmezni”.

A derék, jólelkű király nem fogadta meg a tanácsot, nem folyamodott a „színleléshez”. Nem is értett hozzá. Helyette őszintén tudtára adta a rendeknek, hogy kívánságuk teljesíthetetlen. (Ezt a rendek maguktól is tudhatták volna, ha komoly államférfiak lettek volna.) A magyar érdekek és függetlenség megóvására azonban – tette hozzá a király – szívesen kinevez magyar ellenőrzőket is az illető közös pénzügyi és hadügyi hatóságokba.

Az a színlelés egyébként, melyet a haditanács ajánlott s amelyet II. Ferdinánd becsületes lelke visszautasított, még csak nem is hasonlítható ahhoz a hazugságáradathoz, melyet Bethlen alkalmazott Ferdinánddal (és mindenkivel) szemben, s nemcsak akkor, mikor egy-egy válságos helyzetből kellett magát – mint most Ferdinándnak – kivágnia, hanem rendszeresen s okkal, ok nélkül. A haditanács ugyanis nem hazugságot, nem nyílt valótlanságot, nem rosszhiszemű ígéretet ajánlott, hanem csak kitérő kifejezés használatát, mellyel okos embereket nem is lehet soha becsapni, mert azok rögtön látják, hogy ez még nem ígéret.

Láttuk azonban, hogy Bethlen a legnyíltabb, sőt leghajmeresztőbb hazugságokat használta tárgyalófelei félrevezetésére olyan kifejezésekkel, melyeket nem is lehetett másképp érteni. Amit Ferdinándnak ajánlott a haditanács, az diplomata ügyesség volt, amit Bethlen csinált, az csalás és szélhámosság, melyet csak akkor menthetünk, ha feltesszük, hogy a nagyon is okos Bethlen ekkor gyerek volt, aki öntudatlanul átengedte magát „játékos kedvének”, mint Szekfű is magyarázza, mely azonban olyan gyönge kis magyarázat, hogy bizonyára maga Szekfű vette legkevésbé komolyan.

Az idegen hadak kivezetésének kérelmére Ferdinánd azt válaszolta, hogy bízva a nemzet hűségében, kész kivezetni az idegen hadakat az országból (melyeket csak Bethlen támadása és vele kapcsolatban a magyarok hűtlensége miatt kellett az országba bevezetnie), csak Pozsonyban marad száz katona a korona őrzésére. Szeretné azonban, ha a rendek tekintetbe vennék a győri és a komáromi kapitány érdemeit és nem sürgetnék elmozdításukat.

Olyan elnyomás volt tehát ebben az időben, hogy a király, aki egyébként ezeket a kapitányokat fizette, mint maga hatalom nélküli egyén, csak közbenjárni mert értük azoknál a magyar rendeknél, akik nem fizették ugyan őket, de mégis ők rendelkeztek velük. A rendek azonban nem sokat adtak a királyi „protekcióra” és tovább is sürgették a két idegen kapitány elmozdítását. Csak a főpapok és főrendek erélyes közbelépése tudta nagy nehezen megakadályozni, hogy teljesen vissza ne utasítsák a király kérését.

A végeredmény aztán az lett, hogy az országgyűlés megkegyelmezett ugyan a komáromi kapitánynak, de csak azzal a kikötéssel, hogy a nádornak felette való katonai hatalmát el kell ismernie, úgyszintén azt is, hogy a magyar törvények őt is kötelezik. Ennek ellenértékeként viszont a király megígérte, hogy a győri alkapitányt, mihelyt e derék katona sérelme nélkül megteheti, el fogja mozdítani és helyébe magyart fog kinevezni.

Az idegen hadak teljes kivezetésének követelésekor Ferdinánd figyelmeztette a rendeket, hogy mi békében pénzt, háborúban pedig pénzt és katonát egyaránt kérünk a németektől. Hogy tehetjük azonban majd ezt, ha most, mikor pillanatnyilag nincs rájuk szükségünk, sértően megfosztjuk őket már bírt állásuktól és egyszerűen kiutasítjuk őket az országból? Mivel azonban a rendek ezt az érvet nem fogadták el, megígérte, hogy mégis kiviszi őket az országból. A rendek megköszönték a király ígéretét, de – de félénk elnyomottak lehettek! – azt kívánták, hogy a király ezt az ígéretét még az országgyűlés tartama alatt foganatosítsa.

Így aztán foganatosította is rögtön, s mivel utána megint hamarosan jött Bethlen újabb támadása, megint csak nem talált semmi ellenállásra s akadály nélkül masírozhatott Erdélyből egyenesen a morva határra.

Ekkor Ferdinánd Wallensteint küldte be ellene, de mire az ideért, arra már természetesen régen Bethlen volt az ország ura. A nádor katonai hatalmát azonban még a büszke Wallensteinnek is annyira tiszteletben kellett tartania, császára parancsára, hogy ő maga csak az idegen hadaknak parancsolhatott, a királyukhoz hű magyarok parancsnoka (akiknek száma Bethlen minden támadása után nagyobb lett) a nádor maradt, akivel Wallensteinnek, mint vele egyenrangú féllel kellett leveleznie és érintkeznie.

Lehet, hogy talán ez a megalázás is oka volt, hogy Wallenstein ettől kezdve annyira gyűlölte a magyarokat, hogy hazánkat „Schelmenland”-nak, csirkefogók országának szidalmazta. Ő ugyanis azelőtt protestáns s így gőgös német volt, nem pedig olyan alázatosan keresztény, mint a mindig katolikus II. Ferdinánd.

Mivel ebben az időben Bethlen állandó hitszegései miatt az idegen csapatok bentmaradhatásától úgyszólván Ferdinánd koronája függött, a nádor újra megpróbálkozott vele, hogy ezt az országgyűlés megengedje. A főrendek háza és a megyék, tehát a köznemesek követeinek táblája külön szokott ülésezni és szavazni. Most Eszterházy nádor vegyes ülést rendelt el, mert így bizonyosabb volt a többség megszerzése. Így lett is volna vagy harminc főnyi többség, de a megyék követei ezt nem voltak hajlandók megengedni és a szavazás elől ki akartak vonulni a teremből. Eszterházy erre is előre gondolt, mert a kivonulni akarók zárt ajtókat találtak.

Erre a követek elkezdtek kiabálni: Inkább meghalunk, mintsem a németeket befogadjuk! (Igazán nem kellett hozzá bátorság, mert hiszen jól tudták, hogy nem kell meghalniuk.) Olyan fenyegetően viselkedtek, hogy a nádor nemcsak az ajtókat nyittatta ki azonnal, hanem még ő maga is az idegen csapatok bentmaradhatása ellen szavazott, csakhogy a követek megbocsássák azt a „bűnét”, hogy az ajtókat be próbálta záratni előttük.

Mivel a király többi híve nem volt oly „bűnös”, mint Eszterházy s így nekik nem volt szükségük a megijedésre, a 30 főnyi többség így is megvolt, a jó király azonban nem fogadta el ezt a jogilag talán érvényes, de mégis szokatlan eszközökkel elért győzelmet, s kijelentette, hogy lemond kívánságáról és idegen csapatokat csak akkor hoz be, ha netalántán idegenből jövő támadás miatt szükség lesz rájuk.

Ilyen „elnyomás” volt tehát nálunk Bethlen Gábor idejében! Ezt az igazi szabadságot csak akkor tudjuk igazán méltányolni, ha Hitler, Mussolini, Rákosi Mátyás, Sztálin, Hruscsov vagy Kádár János mindig egyhangú országgyűléseire gondolunk. Rákosi Mátyás „szabadsága” alatt nemcsak minden országgyűlési képviselőt a párt nevezett ki, hanem még ezek is csak úgy szólalhattak fel, ha beszédüket előre elkészítették, előzőleg beadták a pártnak ellenőrzésre, ott kijavították; ami nem tetszett benne, kihagyták, amit akartak, pótlólag beleírtak, s hogy a biztos egészen biztos legyen, még így se mondhatták el betéve, hanem a papírról kellett felolvasniuk. Mindezt ők maguk ismerték el az 1956 októberi szabadságharc után a Népszabadságban!

De „érdemdús életéért” milyen egyhangúan emelte a kormányzóhelyettesi székbe a magyar országgyűlés Horthy érdemtelen fiát is, noha általános ellenszenv kísérte a dolgot s maga a „kormányzóhelyettesi” méltóság is képtelenség volt, hiszen már maga a kormányzóság is helyettes volt, a király helyettese.

Micsoda szabadság volt ezzel szemben nálunk a jó II. Ferdinánd idejében! Pedig egyébként nemcsak ma van zsarnokság, hanem volt II. Ferdinánd idejében is. Például magát Bethlent épp úgy egyhangúlag választotta királlyá az országgyűlés, mint amilyen egyhangúak voltak Hitler, Sztálin vagy Rákosi Mátyás „országgyűlései”. Azt hiszem, nemigen lehet annak eldöntésében habozni, hogy Bethlen királlyá választása a nagy egyetértés és lelkesedés miatt volt-e olyan egyhangú vagy pedig a terror miatt. Bocskai azzal a megokolással utasította vissza a királyi kinevezést a töröktől, hogy van már Magyarországnak királya. Vajon el lehet hinni, hogy kevéssel utána Bethlen megválasztásakor ez senkinek se jutott eszébe? Egyetlenegy embernek se? Mert hiszen Bethlen királlyá választása ellen egyetlenegy magyar se szavazott.

Vagy talán azt hiheti valaki, hogy Bethlennek a pozsonyi gyűlésen önként, sőt lelkesedésből szavaztak meg portánként jobbágyra hat és földesúrra is külön hat, összesen tehát tizenkét, a besztercebányai gyűlésen pedig jobbágyra 12, földesúrra pedig már 16 forintot, mikor a törvény szerint a nemest adómentesség illette meg s mikor magyarok soha Habsburgnak ennyi adót még meg nem szavaztak, s például 1618-ban is, tehát akkor, mikor a Habsburg-ház történelme legválságosabb korszaka előtt állt, II. Ferdinándnak csak két forintot szavaztak meg portánként a magyarok, s természetesen ezt is csak jobbágyaik, nem pedig a maguk részéről.

De Bethlen mégis hogy fitymálta, mennyire semminek nevezte még ezt a nagy áldozatkészséget is, mikor a magyar urak szemére hányta, hogy „hazájukért” (azaz érette) semmit se tettek! (Bizonyára azért volt olyan felháborodott, mert jól tudta, hogy mennyire nem önként ajánlották meg.) Bethlennek tehát még ez a nagy áldozatkészség is semmi volt. Pedig hát amit megajánlottak, azt Bethlen alatt meg is kellett fizetni. Nem úgy, mint a Habsburgok alatt.

Mikor például 1620 húsvétján megjelentek előtte Ugocsa követei és kijelentették, hogy ők nem fizetik a kivetett adót, mert nem voltak képviselve azon a gyűlésen, mely megszavazta, Bethlen tudtukra adta, hogy ennek ellenére is meg kell fizetniük s megfenyegette őket, hogy ha sokat okoskodtok, „Isten nyakatokat szakaszthatja”. Tehát egyszerűen halállal fenyegette meg a tőle „felszabadított” magyar nemességet.

Bethlen gyűlésein nem volt ellenzék. Az ellenzék oda el se mert menni. De otthon se maradhatott. Aki ellenzéki volt, hacsak nem volt erős vára, ahova bezárkózhatott és amelyet Bethlennek nem volt ideje ostromolni, annak menekülnie kellett. Azért voltak egyhangúak az országgyűlései, mert ellenzéki hangot senki se mert hallatni, legfeljebb csöndben morogni. Bethlen egyenesen annyira ment – s ez megint olyan dolog, ami a Habsburg alatt se addig, se azóta sose fordult elő, mert az alkotmányos szokás legdurvább megsértése lett volna –, hogy a megyéknek még azt is megtiltotta, hogy az országgyűlésre küldendő követeiknek utasításokat adjanak. A Habsburgok soha még gondolni se mertek ennek megtiltására, pedig az alkotmányos harcok alatt de megkönnyítette volna ez a dolgukat! Ilyen vakmerőségre, a megyék jogainak ilyen semmibevevésére csak Bethlen mert gondolni. Neki még ez is szabad volt, sőt ennek ellenére is szabadsághős maradt!

Ezzel a gyáva szolgasággal ellentétben – mert e tilalom ellen se mert senki tiltakozni – a Habsburgokkal szemben milyen szabadok voltak és hogy mertek beszélni, sőt fölényeskedni még a protestáns végvári vitézek is, pedig hát ők bizonyára nem is álltak csupa nemesekből. A nikolsburgi béke megkötése után például a békekötés pontjainak végrehajtására egy királyi bizottság járt az országban. Bethlen ekkor már visszavonta hadait Erdélybe, az ország megint a király uralma alá került, s bár a lázadók amnesztiát kaptak, mégis kétségtelen, hogy legalább bizonyos mértékben pórul jártak, mert hiszen újra annak a királynak uralma alá kerültek, aki ellen fellázadtak s aki, ha Bethlen-szabású ember lett volna, most a törvényben előírt amnesztia ellenére is bosszút álhatott volna rajtuk, ha akart volna. Bethlen volt hívei bizonyára nem is gondolták, hogy nem akar, mert hiszen mindenki saját maga után szokta megítélni az embereket, ők pedig olyan emberek voltak, hogy bizony bosszút álltak volna, mikor tehették volna. Csak az, hogy az ellenkezőt aláírták, még nem akadályozta volna meg benne őket, ha egyébként a lehetőségük meg lett volna hozzá.

A kiküldött királyi bizottság elnöke Eszterházy Miklós nádor volt és az volt a feladata, hogy a királyhoz hűtlenné vált és Bethlenhez csatlakozott végváriakat újra a király hűségére feleskesse. Ekkor már visszatette kardját a hüvelyébe a magyar szabadság dicső védelmezője, hajdani hívei tehát ki voltak már szolgáltatva az osztrák „zsarnok” „bosszújának”. Mégis „azok a pápai, veszprémi, cseszneki, vázsonyi, csobánci, szigligeti, tihanyi és kesztheli végházbeliek” még mindig annyira nem ijedtek meg, hogy 28 „artikulusokat” terjesztettek a bizottság elé, azaz 28 feltételt, melynek teljesítése esetén hajlandók lesznek törvényes és hűtlenül elhagyott uruknak újra felesküdni.

Pedig hát köztük például a „veszprémiek” Bethlen felkelése alatt esküjük megszegésével önként a felkelő mellé álltak és átadták neki a várat, s mivel hős parancsnokuk, Zichy Pál, nem volt hajlandó velük együtt az esküszegésre, hanem kitartott amellett, akinek hűséget esküdött, parancsnokuk ellenére adták át a várat. De nemcsak a veszprémiek, hanem a többi felsorolt vár is egytől egyig így csinált, legfeljebb csak azzal a különbséggel, hogy nekik a parancsnokukat nem kellett megkötözve adniuk az ellenség kezébe, mert természetesen olyan férfiak, mint Zichy Pál volt, nem teremtek (és sajnos, ma sem teremnek) minden bokorban (akarom mondani: minden várban).

Nos hát ezek az emberek most, hogy szégyenszemre újra vissza kellett térniük gyalázatosan elárult régi uruk uralma alá és az alá a zászló alá, melyet esküszegően elhagytak, még mindig ilyen hangon beszéltek a tőlük gyalázatosan elárult királynak őket visszavenni érkezett biztosaival:

1. „Mivelhogy minket az változásra (milyen finom kifejezés az árulásra!) nem prédának avagy ragadománnak való örülésünk, sem pedig valaki jószágára való aspirálásunk [igényünk] (a jószágokat, mint látni fogjuk és láttuk is már, elaspirálta már előlük Bethlen Gábor; az ő részéről nagyon is volt ilyen „aspirálás”) és vágyódásunk kénszerítött: hanem nemzetségünkhöz való igaz szeretetönk, hogy azokkal országunk szabadságának, igazságának oltalmazásában és helére való állatásában sőt ki legnagyobb (valóban ez volt az igazi ok!) hitünknek igaz és szabados vallásában egyetértsünk: annak okáért kévánjuk, hogy az fejedelmek és országok között elvégeztetett amnisztia szerént minket közönségesen, hitünknek, életünknek szabadsága és tisztességünknek helén való megmaradása felől verbaliter [szóban] is az kommisszárius urak császár őfelsége nevével assocuráljanak, hogy minekünk ez mi méltó változásunk (tehát eszük ágában sincs elismerni, hogy vétkeztek. Ők nem árulást követtek el, hanem csak „változtak”, mégpedig „méltón” változtak) soha senkitől, sem nagy, sem kicsin rendben levőktől szemünkre nem hányattatik, hanem örök feledésben leszen (tehát mégse lehetett valami nagyon „méltó” ez a „változás”, ha mégis csak azt kell kérni, hogy – elfeledjék!), annak pedig, aki gyalázatosan (!) szemünkre hányja: poenája (büntetése) legyen.”

A királyi bizottság válasza erre a pontra ez volt: „Végezés vagyon felőle, hogy ki-ki szabadságában megtartatik”.

2. „Hogy sem mást, sem azután való időkben az végházakat az ország végzései és megállapodott conditióik [feltételeik] szerint, kire az mostani tractában [egyezségben] is főképpen volt az fejedelmeknek és az országnak tekinteni, idegen: német avagy francia, olasz nemzetséggel nem terhelik és semmit az felől nem is törekszenek.”

A bizottság válasza erre a 2. pontra: „Arrul is végezése vagyon az országnak, hogy idegen nemzetet be nem vesznek”.

Ha valakit nagyon meghatna e végváriaknak az első pontban megnyilvánuló csókolnivalóan nagy hazafisága és a második pontból látható „örvendetes” idegengyűlölete, azt figyelmeztetjük arra a színvakságra, mely „nemzetségünket” és „országunk szabadságát”, igazságát csak a némettől féltette, de a töröktől már nem, s figyelmeztetjük arra is, amit arra vonatkozólag kifejtettünk, hogy az ország és a magyarság még a nyugat szempontjából is sokkal rosszabb helyzetbe került volna Bethlen győzelmével, mint vereségével.

Ami pedig az idegeneket, azaz „a német avagy francia, olasz nemzetséget” illeti, ismételjük, hogy nemcsak a király, hanem Bethlen is hozott az országba „idegen nemzetséget”, mégpedig nemcsak törököket és „kutyafejű” tatárokat, akik tudtommal szintén bajosan tekinthetők „magyar nemzetségeknek”, hanem még németeket is, köztük annak a Mansfeldnek hírhedt seregét, melynél rosszabb hírű idegen sereg nem volt akkor, mert hiszen nem termett fű a nyomában.

De hát ezek protestáns idegenek voltak s így a lángolóan magyar végváriak őket már nem tekintették idegen nemzetségűeknek. Az akkori ravasz protestáns propaganda ugyanis mindig „idegent” vagy „németet” mondott, de valójában mindig katolikust értett. Ezért nem volt neki idegen a török vagy a tatár, s ezért volt neki a protestáns német, cseh vagy osztrák, sőt még a katolikus francia is, amennyiben a Habsburgok ellen harcolt, kívánatos elem, szabadsághős.

3. „Hogy minden végházbeli tisztviselőket, kapitánokat, hadnagyokat, vajdákat, tizedeseket, porkolábokat, pattantyúsokat és egyéb rendeket az ő tisztességes hivataljokban böcsöletesen meghadnak.” Válasz: „Az mely tisztviselők őfelségétől császár urunktól rendeltettenek (de nem azok, akiket Bethlen nevezett ki), az előbbeni állapot és mód szerint megmaradnak” (természetesen akkor is, ha hivatali esküjük megszegésével Bethlen mellé álltak; hiszen amnesztia járt nekik).

4. „Az, mikor császár urunk őfelsége az végházakat kezéhez akarja venni, mivelhogy mind az változásban s mind most az végbeliek nagy fogyatkozással vannak, az comissarius urak fizetéssel jöjjenek be”.

A végváriak tehát várva várják a császár pénzét, de azért mégis ennyi feltételt szabnak a hűségére való visszatérésük fejében. De van egy másik nagy tanulság is. Hányszor hánytuk már és hányjuk még ma is Habsburg királyaink szemére, hogy nem fizették a végváriakat! Most láthatjuk, hogy mikor ugyanezek a végváriak a mindig pénzes Bethlen kezében voltak, ő mégúgy se fizette őket, mint a bécsi király. De a végváriak részéről ahhoz már igazán bőr kellett, hogy még árulásuk díját is „császár őfölségével” akarták megfizettetni! Gondolták, nem tehetnek róla, ha attól, akinek a kedvéért elárulták az „idegen” királyt, nem kaptak semmit. Hiszen valamiből élni akkor is csak kell.

A bizottság válasza: „Az mi az fizetés dolgát illeti, valamíg őfölsége szolgálatjában voltanak, számot vetnek felőle, megelégedtetnek”. (Hogy arra az időre, míg Bethlennek szolgáltatok, tőle kérjétek a pénzt, hogy még ezt is „császár őfelségétől” kérni mondhatatlan szemtelenség, finoman, hallgatással mellőzik a király biztosai.)

Mind a 28 „articulust” közölni túl hosszadalmas volna. Csak a 20.-at és a 21.-et idézzük még: „Azt kívánjuk császár és király urunk őfölsége comisariusaitól, mivelhogy most mindnyájan Győrött vannak és onnét idejövendők: annak bizonságára, hogy az őfölsége részéről azt szent békesség állhatatosan véghez ment, vigyék be Győrré az prédikátort. Így mi is elhisszük, hogy szent az békesség, de enélkül nem tudjuk, mint bízhassunk az békességnek állandó voltához és addig az comissariusok e jövetelét nem láthatjuk szívesen”.

Látjuk tehát, hogy miután megírták, hogy őfelsége küldje meg nekik a zsoldjukat még arra az időre is, míg Bethlent szolgálták, de Bethlen nem fizette őket érte, micsoda oktatásokat adnak ezek a közvitézek a császár őfelségének s milyen feltételeket szabnak eléje, ha azt akarja, hogy elhiggyék neki, már ti. a császárnak, hogy csakugyan meg akarja tartani a szent békességet, azaz a szavát. Egész jól látható tehát, hogy úgy tesznek, mintha a császár lenne a vádlott, ők pedig a bírák, s a császár jól teszi, ha kedvükben jár, hogy bűnét elfeledjék.

De ebből a pontból már egészen jól látható az is, hogy ezek az emberek ezt a 28 artikulust nem maguk csinálták, hanem kolomposaiktól, prédikátoraiktól voltak kellően kioktatva. Másképp miért fájt volna nekik éppen Győr esete s egyébként is honnan tudták volna ők, hogy Győrben van-e prédikátor vagy nincs. Azt ellenben jól tudták, hogy náluk (Veszprémben is, Pápán is) van prédikátor. Aztán ha nekik annyira fáj, hogy Győrben, mely sose volt Bethlen kezében, csak katolikus papok vannak és ez egyedül csak azért fáj nekik annyira, mert „a szent békesség” hívei, miért nem írtak akkor Bethlen Gábornak is ugyanezen szent békesség nevében azért, hogy Kolozsvárott, Gyulafehérvárott, Szebenben, Besztercén, Brassóban vagy akár csak Kassán is lehessen katolikus prédikátor is, ne csak protestáns, sőt hogy miért engedte legyilkolni e legutóbbi helyen azt a három katolikus prédikátort, aki titokban bent volt Kassán akkor, mikor Bethlen csapatai oda bevonultak. Pedig hát szegények nem is végeztek ott nyilvános katolikus istentiszteletet még Bethlen bevonulása előtt se, mert ez még a Habsburgok uralma alatt is tilos volt ott nekik?

De ezek a protestáns végváriak minderről valószínűleg semmit se tudtak, mert pórázon vezetett nyáj voltak, melynek nem lehetett szabadon gondolkodnia, hanem csak azt tudhatta, amit felekezeti vezetői célszerűnek tartottak, hogy tudjanak s akiknek azt is, amit tudtak, úgy kellett felfogni és értelmezni, ahogyan vezetőik jónak látták. Ezt ma a rádióadások zavarásával érik el kommunista utódaik. Akkor enélkül is el lehetett érni, mert se rádió, se újság, se rendszeres közlekedés még nem volt.

A bizottság válasza erre a 20. pontra így szólt: „Az Győrré való prédikátor bevitele, sem az egyéb közönséges gravamináknak [sérelmek] eligazítása minket nem illet”.

21. pont: „Hogy az végbeli prédikátorok, kik ez háborúságban velünk együtt szenvedtek (ez is milyen finom kifejezés e helyett: kik velünk együtt voltak árulók és esküszegők, sőt egyenesen ők bujtottak fel bennünket az esküszegésre), kikre az mint értjük, sokan fogat fennek, se személyekben, se marhájokban, sem titkon, sem nyilván soha senkitől meg nem háboríttatnak, mert mi azokkal akarunk élni, halni.”

Ebből a 21. pontból jól látható, hogy az egész beadvány tulajdonképpen a prédikátorok műve és fogalmazványa volt. Azt kérik tehát, hogy most, hogy újra megtagadott királyunk alattvalóivá válnak, ne „háborítsák” őket. De vajon akkor, mikor Bethlen volt az úr az országban, miért „háborították” oly felháborítóan azt a három kassai katolikus papot, s vajon ezek a prédikátorok, akiknek szavára a protestáns vitézek annyira hallgatnak, hogy „élni, halni” velük akarnak, miért nem léptek közbe akkor, mikor híveik azt a három katolikus papot „háborították”?

Lám, most Ferdinánd alatt, olyan bizonyosak benne, hogy prédikátoraik életét nem fenyegeti veszély, hogy gyilkosságról, kivégzésről nem is beszélnek, hanem csak a zaklatásról, csak a „háborítástól” féltik őket. Az a három katolikus pap Bethlen vallásszabadsága alatt, mely – mint láthatjuk – egy cseppet se volt különb, mint a kommunisták adta vallásszabadság, csak a háborítást még fel se vették volna. Ők még azzal is meg lettek volna elégedve, ha csupán az életüket meghagyják, sőt talán még a halált is szívesen vették volna, ha nem lett volna kínhalál.

A biztosok válasza erre a 21. pontra: „Az végezés tilalmaz mindenfele hatalmat (hatalmaskodást), azután, azért, mint egyebek, minden rendek, szintén úgy prédikátor uramékat is befoglalja az amnistia”. Az e pontban kifejezett kérelmet tehát helyeslően fogadták, mert ezekben a várakban, melyekben a kérelmezők szolgáltak, már a felkelés előtt is működtek prédikátorok, az ő kiűzésük tehát jogfosztás lett volna. Győrben azonban nem volt prédikátor, beeresztése tehát új jog szerzése lett volna, aminek megadása nem esett a bizottság hatáskörébe.

Az egervári (nem egri: Egervár Vas megyében van) vitézek kérelme (Actum in Egervár 26. februarii, anno Domini 1622.) még szemtelenebb. Ők még az ellen is kifogást mernek emelni, hogy Sümeg várát, melyet Bethlen szintén elfoglalt, újra visszaadták a veszprémi püspöknek, akinek tulajdona volt. És persze ők is minél több pénzt akarnak kivasalni, de persze nem Bethlentől (akiről nagyon jól tudják, hogy csak „szabadságot és religiót” hoz nekik, fizetni azonban nem fizet), hanem a császártól, aki „elnyomja” őket. Ebből a célból még egy ártatlan, illetve nagyon is szemtelen hazugsághoz is folyamodnak: „Mivelhogy őfölsége (már ti. Bethlen, aki tudvalevőleg lemondott a királyi címről, de azért nemcsak az egervári vitézek, hanem még Eszterházy is fölségezi; Bethlen tehát e tekintetben igazán nem panaszkodhatott) császár és koronás király urunk őfölségével (sajnos, akkor, mikor elárulni kellett, nem jutott eszükbe, hogy II. Ferdinánd „koronás király urunk”) azt végezte, hogy öt hópénzzel foglalják el a végeket: azt kívánjuk, hogy az megadassék az ide való végekbe is mindjárt most”.

Látjuk tehát, hogy a protestáns propaganda a végvárakban azt a hírt terjesztette el, hogy Bethlen a császárral olyan békét kötött, hogy mikor Ferdinánd újra átveszi tőle a végvárakat, egyszerre öt hónapra szóló zsoldot kell kifizetnie a legénységnek. Ezek a jó emberek tehát azt hitték, hogy Bethlen egészen a sarokba szorította a császárt. Pedig éppen ellenkező volt az eset. Látni fogjuk majd, hogy megalázkodott Bethlen ezeken a béketárgyalásokon s milyen megaláztatásokat tűrt el, de nem azért, hogy a tőle zsoldot nem kapó protestáns végvári vitézek kárpótlásul legalább a császártól kapjanak minél több zsoldot, hanem egyedül csak azért, hogy ő maga minél több megyét, várost, címet megtarthasson.

Eszterházy válasza a kérelemre: „Hogy pénzzel foglalja el a végeket őfölsége, az mi kegyelmes urunk, arról még csak emlékezet se volt (a béketárgyalásokon), nemhogy végeztek volna felőle. Mindazonáltal őfölsége kegyelmesen az mit küldhetett, küldött most nekik”.

Hogy ez a jóságos „őfölsége” honnan teremtette elő ezeket a pénzeket és általában hogyan tudta fedezni Magyarország nagy hadi szükségleteit, már láttuk annak az országgyűlésnek a köszönetéből, melyet ekkor tartottak. De láthatjuk Eszterházy Miklós újvári (érsekújvári) kapitánnyá való kinevezése okmányából is. Eszterházy ugyanis ezt a fontos tisztséget csak bizonyos pénzbeli kikötések teljesítése esetén fogadta el. A király – mint a kinevezés szövegéből látható – elfogadta ezeket a feltételeket s egyúttal azt is jelezte, milyen forrásokból fogja majd a megígért fizetéseket teljesíteni. Lássuk:

1. A romokban levő újvári lak felépítésére Morvaország jövedelmeiből évenként kétezer forint.

2. Eleségszerzésre kétezer forint a körmöci kamara jövedelmeiből.

3. Eszterházy saját fizetését illetően adjon véleményt az ausztriai kamara, hogy tudja-e ezt fedezni.

4. Őfelsége végül rendeletet adott ki, hogy az őrség zsoldja készpénzben két hóra, posztóban pedig három hóra nyolc nap lefolyása alatt kifizettessék.

Mivel az érsekújvári őrség zsoldját tudvalevőleg a csehek fizették, látjuk, hogy a négy tétel közül csak egyetlenegy származott magyar forrásból, az, amit a körmöci kamara adott. A többi három tételt külföldről hozta be az „idegen” király, tehát a szó szoros értelmében ajándékba adta az országnak. De a király ajándéka volt ez az egyetlen magyar forrásból származó pénz is, éppen csak nem idegen forrásból származó ajándék. Mert hiszen a bányák jövedelmei nálunk is, Erdélyben is, no meg minden más országban is, a király magántulajdonát képezték s az udvartartás költségeit fedezték belőlük. De abban az időben (sőt még utána is majdnem két évszázadig) egyébként is még az adójövedelmeknek is majdnem háromnegyed részét a maguk fényűző kedvtelésére fordították a külföldi uralkodók, különösen a XVIII. században és különösen Németországban.

Ha most mindezzel szembeállítjuk azt a hangot és azt a viselkedést, amelyet a magyar rendek királyukkal szemben az ekkori országgyűléseken tanúsítottak, továbbá azt a viselkedést, melyet Bethlen támadása idején az ország részéről a csak egy éve megkoronázott király irányában láttunk, akkor – enyhén szólva – csóválni kell a fejünket.

Vagy talán az a magyarázata ennek a furcsa viselkedésnek, hogy talán Bécs olyan értelemben nyomta el ez időben a magyarságot, hogy németesített? Erről még kevésbé lehet szó. A németesítés tekintetében általában különösen téves fogalmai vannak magyar közvéleményünknek. Nálunk se Bethlen idejében, se a négyszáz éves Habsburg-uralom alatt soha németesítésről nem lehetett szó. Hogy lehet ilyesmire még csak gondolni is, mikor belügyeinket még a legnagyobb „elnyomás” alatt is magunk intéztük, azt pedig csak nem tehetjük fel, hogy a megyei magyar köznemesség és táblabírák németesítettek, hogy ők hajtották végre Bécs effajta sötét szándékait? Amit ugyanis a megyék csináltak, a magyar köznemesség csinálta.

A magyar tisztviselők (kivéve a postát, mely külföldi (osztrák) intézmény volt, kivéve a harmincadokat, melyek kereskedelmi szerv voltak és a bányák kezelését, melyhez magyarok nem értettek s ezért az Árpádok alatt se magyar emberek kezelték őket s melyek szintén tisztán gazdasági, nem pedig politikai vagy közigazgatási szerv volt) mind magyar nemesek voltak, magyarok még a tót Felvidéken, a rutén Kárpátalján, az oláh Erdélyben s még Vas, Sopron és Moson megye németajkú részében is, sőt tekintélyes részben még Horvátországban is (hol Erdődyek, Majláthok, Draskovichok voltak a földesurak). Még a később tömegestől betelepített svábok se szólhattak bele a közügyek intézésébe, mert hiszen nem voltak nemesek.

Az iskolákba a tanítókat, tanárokat, a falukban a jegyzőket, a járásokban a főszolgabírákat, a megyékbe az alispánokat sose Bécsből nevezték ki. Őket mindig mi alkalmaztuk, személyüket mi választottuk ki. A mi megyéink, melyek kezében az ország közigazgatása volt, mindig annyira magyarok voltak, hogy csak az országgyűlésektől megszavazott törvényeket hajtották végre, a királyi rendeleteknek még a felbontását is megtagadták olyan (egyébként is ugyancsak ritka és rövid) időkben is, mikor azt tartjuk, hogy „elnyomás” volt.

Németesíteni továbbá elsősorban az iskolák révén lehetett volna. Az elemi iskolák a földesurak, illetve a püspökök kezében voltak, a közép- és felsőiskolák pedig latin nyelvűek voltak, tehát németesítésről már csak emiatt se lehetett szó bennük. A protestáns iskolákkal pedig maguk a protestánsok rendelkeztek, hiszen nekik nálunk mindig önkormányzatuk volt.

Országgyűlés nélküli kormányzás (tehát „elnyomás”) történelmünk egész négyszáz éves Habsburg korszakában csak háromszor volt: I. Lipót alatt az Ampringen-féle, II. József uralkodása alatt és a Bach-korban. (Mária Terézia uralmának második felét és I. Ferenc uralkodásának egy részét nem számíthatom ide, mert igaz, hogy országgyűlés nem volt, de viszont a közigazgatás a még kurucnak is kuruc vármegye kezében volt, az egy országgyűlés helyett tehát volt hatvanhárom megyegyűlés.)

A három „elnyomás” közül kettő (az Ampringen- és Bach-korszak) a Wesselényi-összeesküvés, illetve 48 miatt megtorlásképpen volt, tehát természetszerűleg ideiglenes volt s különösen az Ampringen-féle egészen rövid ideig is tartott. Maga Ampringen egyébként személyileg is annyira szelídlelkű volt és hozzánk olyan jóindulattal jött (mint majd látni fogjuk), hogy a zsarnoknak éppen ellentéte volt.

II. József uralkodása is rövid volt, a népet ő se próbálta németesíteni s a közigazgatásban és igazságszolgáltatásban a német nyelvet ő is csak próbálta behozni, de még nem tudta, személye még a protestánsoknak is, sőt elsősorban nekik rokonszenves. Nem magyarellenes célzattal, hanem központosító hóbortja miatt csinálta azt, amit csinált s amit halála előtt még maga vissza is vont.

A legfeltűnőbb azonban az s nagyszerűen bizonyítja, mennyire nem Habsburg-ismertetőjel a németesítés, hogy II. József teljesen elütött a Habsburg-családtól és az Egyháznak is ellensége volt. Mivel az Egyház és a Habsburgok ellenségei II. Józsefet „a legrokonszenvesebb Habsburg”-nak mondják, ezzel világosan tudtunkra adják, hogy szemükben a németesítés nem akadálya a rokonszenvességnek, de a klerikálisság igen. Látható belőle, hogy Habsburg-gyűlöletük oka nem németesítésük (mert hiszen sose németesítettek), hanem „bigottságuk” (ami valóban megvolt bennük, de természetesen csak akkor, ha a „bigottságon” a legtisztább és legintelligensebb katolicizmust értjük).

Hogy csakugyan így áll a dolog, azt bizonyítja az is, hogy az én diákkoromban viszont Vilmos császárért lelkesültek a negyvennyolcas magyarok, még a tiszta katolikus Zala megyében is. Pedig ez a Vilmos császár, ha Magyarország ura lett volna, egész bizonyos, hogy egy kissé jobban németesített volna (például a Poroszországba bekebelezett lengyel Posenben ő valóban németesített), mint a Habsburgok, akik annyira nem németesítettek, hogy Hitler – mint említettem is már – „Mein Kampf”-jában azt írja róluk, hogy a német faj legnagyobb ellenségei voltak. Ez a Hohenzollern Vilmos mégis rendkívül rokonszenves volt ezeknek a katolikus magyaroknak. Bizonyára elsősorban azért, mert ő nem volt katolikus.

Hát még Hitlerért hogy lelkesedtek a Habsburgokat állítólag német voltuk miatt gyűlölő függetlenségpárti magyarjaink! Pedig ő már akkor németesített nálunk, mikor még el se foglalta az országot. Ezt azonban ők észre se vették, illetve észrevették, mert nem lehetett észre nem venni, de ennek ellenére se jutott eszükbe, hogy rá ezért még megharagudni is lehet. Ő ugyanis nem volt „bigott” olyan értelemben, mint a Habsburgok. Helyette inkább a mi svábjainkra haragudtak, mert azok – legalábbis addig, míg Hitler el nem rontotta őket – mégiscsak katolicizmust jelentettek Magyarországon.

Ami pedig a Bach-korszakot illeti, tudvalevő, hogy az osztrák kormány ekkor csak azért hozott ide cseh meg osztrák tisztviselőket, mert a magyar nemesek „passzív rezisztenciát” gyakoroltak, azaz dacból nem vállaltak hivatalt. De ugyanez az osztrák kormány ezeket az idegen tisztviselőket is magyar ruhában járatta. Bizonyára nem azért, hogy azt higgyük, hogy magyarok, azaz, hogy minket félrevezessen, mert ennyire ostoba azért talán mégse volt s az a kor egyébként is a nyílt büntetés ideje volt, hanem hogy ezzel is enyhítse az elnyomás látszatát és hogy ezzel is jelezze, hogy nem a magyar nép, magyar jellem vagy magyar ruha az, aminek ő ellensége, hanem csak a forradalom, lázadás és hűtlenség.

Sajátságos, hogy se a nyilas korszakban, se a bolsevik uralom idején senkinek se jutott eszébe, hogy a hazaszeretet a passzív ellenállást követelné. Akik ekkor is passzívan viselkedtek, azok is sokkal inkább józan okosságból, az első kommunizmusnak bedőlők még élénk emlékezetben levő bűnhődésén okulva tették, azaz azért, mert azt hitték, hogy ez se fog tovább tartani, mint az első, mint lángoló hazafiságból, mint a Bach-korban, mikor szinte a közszellem terrorja kényszerítette rá az embereket a hazafiságra.

Hitler vagy a bolsevizmus uralma alatt ilyen közvélemény-terrornak nyoma se volt nálunk. Hogy az az ellenállas, ami nálunk a hitlerizmus vagy a bolsevizmus ellenében megvolt, mennyire nem ebből a negyvennyolcassal rokon hazafiságból történt, mutatja, hogy éppen nem mondhatjuk, hogy kálvinistáink jobban részt vettek volna benne, mint a náluk kevésbé magyar vallásúak. Sőt határozottan éppen az ellenkezőt kell mondanunk. Lángoló hazafiságból „rezisztálni” mi egyedül csak a Habsburgok ellen tudtunk. Soha nem vettük észre, hogy valójában nem a haza szeretete volt ez bennünk, hanem a hazafias lepellel bevont rosszaság, Lucifer „Nem szolgálok!”-ja szellemében, a minden emberben benne lakó őskáin ösztönzésére.

Ami pedig a németesítést illeti, ilyesmit még a Bach-korszak is annyira nem csinált, hogy noha az akkori Magyarország tíz százaléka még ma is német, német tanítási nyelvű középiskolát egyetlenegyet se állítottak fel, tótot, oláhot, horvátot azonban igen.

A telepítések, melyeket úgy szoktak nálunk beállítani, mint egyedül a németesítés eszközeit, egyáltalán nem németesítés céljából történtek. Az ellenkező állítás semmi más, mint rosszakaratú propaganda a Habsburgok ellen. Telepíteni kellett magyar szempontból, mert a török kiűzése után az ország érdekei kívánták, hogy ne maradjon néptelenül az ország és bevetetlenül a föld. Az pedig csak nem szorul külön bizonyításra, hogy ha a magyar volt az, aki kipusztult, akkor helyükbe csak idegent lehetett telepíteni.

Legfeljebb aközött lehetett választani, hogy német legyen-e inkább az az idegen, vagy pedig oláh és rác. Kétségtelen, hogy ránk előnyösebb volt a német, mint ez utóbbiak, mert szorgalmasabbak és kulturáltabbak voltak náluk.

De csak most látjuk igazán, milyen jót tett velünk az, aki rácok és oláhok helyett németeket hozott ide. Hiszen a németeken kívül ma már alig van nemzetiségünk. Románjainkat és szlávjainkat (akár északi szlávok, akár délszlávok) úgyszólván teljesen elvesztettük, de két millió németünkből csak 200.000 csatlakozott Ausztriához. Világos, hogy akik közülük Romániához vagy Jugoszláviához kerültek (erdélyi szászok, bácskai, bánsági svábok), nem azért kerültek más országhoz, mintha ezt ők óhajtották volna, hanem akaratuk ellenére.

Látni fogjuk majd azt is, hogy amennyiben lehetséges volt, magyart is telepítettek – de erről a magyar közvélemény nem tud –, sőt a magyar telepedők száma sokkal több volt az idegeneknél. Oláh is több telepedett, mint német, pedig oláhokat senki se telepített mesterségesen.

Annak figyelmét, aki még most is tamáskodik abban, hogy itt a Habsburgok németesítettek, mert azt hiszi, hogy ő csak addig magyar, vagy legalábbis csak addig jó magyar, amíg a „németnek” nem hisz*, felhívom a figyelmét egy neki is megmagyarázható dologra.

* De hát miért hitt akkor annyira Vilmos császárnak vagy Hitlernek? Mi az oka, hogy akkor eszébe se jutott, hogy ők is németek, akiknek a jó magyar nem hihet. Miért csak a Habsburgokat tartja olyan „németnek”, akinek nem szabad hinni? Hiszen minden német könyv (kivéve a „klerikálisoktól” írottakat) azt hangsúlyozza, hogy a Habsburgok tulajdonképpen nem is voltak németek, s láttuk, hogy maga Hitler is ezt hangsúlyozza?

Valóban látni fogjuk, hogy például egész II. Ferdinándig alig volt a Habsburgokban egy csepp német vér. Nem veszik hát észre ezek a nagy „hazafiak”, hogy mikor „németet” mondanak, tulajdonképpen „katolikust” kellene érteniük, és hogy a „német” szót itt is csak azért találta ki a magyar protestáns propaganda, hogy a magyar katolikusokat félrevezesse? Micsoda nagy szégyen a magyar katolikusoknak nemcsak katolikus öntudatára, hanem még értelmi fejlettségére is, hogy ez a félrevezetés Magyarországon annyira sikerült!

Ha egy katolikus nem hisz egy protestánsnak csak azért, mert az illető protestáns, azt elmaradottságnak, sőt korlátoltságnak szokás tartani. Minek nevezzük azonban azt, ha egy katolikus csak azért nem hisz valakinek, mert ő is katolikus? Pedig hát a magyar katolikusok ugyancsak dicsekszenek vele, hogy ők nem hisznek „a németnek” és – sajátságos – ezen a németen ők is csak a Habsburgokat értik. Ez aztán csak az igazi együgyűség!

1912-ben, tehát a Habsburgok uralma alatt, mikor még Ferenc József „nyomott el” bennünket, a Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal évkönyve szerint a Horvátország nélküli Magyarországon 1910-ben volt 9.944.627 magyar, 1.903.357 német, 2.948.186 oláh, és 656.324 délszláv (horvát-szerb) anyanyelvű egyén. Ugyanekkor ugyanezen a területen volt 16.635 elemi iskola. Ezek közül magyar tanítási nyelvű volt 13.199, német tanítási nyelvű 430, oláh 2257, délszláv 271. Az arány szerint kellett volna lenni 1730 német, 2678 oláh és 599 délszláv tanítási nyelvű iskolának. Látjuk tehát, hogy magyarosítás valóban folyt Ferenc József Magyarországában, németesítés azonban nem. Különösen folyt azonban a németek elmagyarosítása, mert a délszlávok és oláhok délszláv és oláh iskolákkal való ellátottsága aránytalanul nagyobb volt, mint a németek német tannyelvű iskolákkal való ellátottsága.

Még jobban elcsodálkozunk, ha még azt is megfigyeljük, hogy az egész ország 430 német tanítási nyelvű iskolája közül 256, tehát jóval több mint a fele Erdélyre esik, noha Erdélyben a magyarországi németeknek csak tíz százaléka lakott. A dolog magyarázata az, hogy az erdélyi németség teljes egészében lutheránus, tehát Habsburg-ellenes németség s nem is a Habsburgok, hanem az Árpádok telepítették ide őket. Itt tehát nem a Habsburgok magyarellenessége nyilvánul meg, hanem a protestáns németségé, melyet Vilmos császár és a Hohenzollernek képviseltek volna Magyarországon, ha Habsburg-gyűlölő protestánsainknak és katolikus „hazafiainknak” Habsburgok helyett őket sikerült volna Magyarország birtokába juttatniuk.

Hogy tényleg tisztán csak ez az oka a különös jelenségnek, bizonyítja még az is, hogy Szepes megyében is, hol szintén lutheránus a németség s szintén nem a Habsburgok, hanem még az Árpádok telepítették őket ide, szintén feltűnően sok (20) a német tannyelvű iskola, kivált a megye németségének aránylag kis számát tekintve. Ez a jelenség annál feltűnőbb, mert az erdélyi lutheránus szászokkal szemben, akiknek magyarellenessége köztudomású, a szepesi szászoknak az a híre van, hogy ők az erdélyi szászokkal ellentétben igen jó magyarok. Látjuk azonban, hogy a katolikus sváboknál még ők is mennyivel rosszabb magyarok. Még érdekesebb, hogy még ezek a katolikus svábok is csak akkor kezdtek el rossz magyarok és öntudatos németek lenni, mikor már nem a Habsburgok, hanem Horthy, a kálvinista lelkészek ivadéka, lett az uruk.

Baranya megyében a jelzett kimutatás idején 105.941 német anyanyelvű volt és 22.394 horvát-szerb, iskola pedig volt 27 szerb-horvát, német tannyelvű pedig egyetlenegy se. Hogy lehet, hogy mindezt Ferenc József eltűrte? Hogy lehet, hogy ezeknek a délszlávoknak volt elég erejük ahhoz, hogy a magyarosításnak ellenálljanak, a baranyai németeknek pedig, noha azt hinnénk, hogy Bécs dédelgetett kedvencei voltak, nem, pedig a közvéleményünk azt tartja, hogy mi nem 1867-ben, hanem csak 1919-ben, Horthy idejében nyertük vissza függetlenségünket. 1912-ben tehát még itt osztrák elnyomás volt.

Moson megyének egyenesen abszolút többsége volt német (az egyetlen ilyen megye volt Magyarországon), s egyébként is ott van egészen Bécs közelében. Még legnagyobb földbirtokosa is főherceg volt s nem is József, a magyar főherceg, hanem Frigyes. Csodálatos, hogy mindennek ellenére mégis még Moson megyében is a megye mind a 96 elemi iskolája egytől egyig tisztán magyar tanítási nyelvű volt.

Bács-Bodrog megyében 178.950 német anyanyelvű lakos volt, akiket mind a Habsburgok telepítettek oda alig néhány száz éve, s állítólag azért, hogy az országot németté tegyék. S ennek a rengeteg németnek Ferenc József alatt mindössze 20 olyan iskolája volt, melyben németül folyt a tanítás. Tehát nem többen, mint Szepes megyében a mindössze 38.434 németnek, akit nem a Habsburgok telepítettek be, protestánsok és minden magyar szabadságharcunknak a leglelkesebb támogatói voltak; lelkesebbek, mint a kálvinista magyarok.

Vajon ki hiszi el ezek után, hogy ezek a szabadságharcok magyar, nem pedig protestáns uralmi harcok voltak s hogy az a „német”, aki ellen irányultak, csak katolikus volt, nem pedig német? De Bács megyének 178.950 német mellett van 117.854 szerb lakója is és ezeknek már Ferenc József alatt is volt 74 szerb iskolája és a megye 86.168 oláhjának is volt 40 oláh iskolája. Minden nemzetiségnek volt tehát saját iskolája, csak a legintelligensebbnek és leggazdagabbnak, a németnek alig. De mivel még a németnek is ott, ha Bécs közelében volt, mégúgy se volt német iskolája, mint a Bécstől messze-távol fekvő Bács vagy Torontál megyékben, egyenesen arra kell gondolnunk, hogy a mi katolikus svábjaink annál kevésbé voltak öntudatos németek, minél közelebb voltak Bécshez. De a katolikus sváboknak nem volt egyetlenegy német középiskolájuk, még polgárijuk se. A lutheránus németeknek bezzeg volt!

Hogy Ferenc József tűrte, hogy a magyarországi németeket ennyire magyarosítsák, csak annak érthetetlen, aki közjogi ismereteit csak a hazafias szólamokból meríti. Akinek e téren tárgyilagos ismeretei vannak, természetesnek találja, mert tudja, hogy 1867 óta, mióta alkotmányosság van, az uralkodó nem szólhat bele az ország tényleges kormányzásába, mert azt a minisztérium (az iskolaügyet a vallás- és közoktatásügyi minisztérium) intézi, az pedig annak az országgyűlésnek volt felelős, melyet a magyarok választottak. De a magyar történelemben és közjogban jártas egyén azt is tudja, hogy a Habsburgok adminisztratív ügyekben nálunk 1867 előtt se rendelkezhettek, mert az mindig a magyar megyék, tehát a magyar köznemesség kezében volt.

Kétségtelen azonban, hogy ha jogilag nem is, de a valóságban mégiscsak van befolyása az ország irányításába az uralkodónak még ma is. Horthy például nem király volt, hanem csak kormányzó, mégis mikor a szegedi kálvinisták annak ellenére, hogy a város lakosságának csak 5%-át tették, ezt is csak újabban érték el, mert bennszülött szegedi még kivételesen sincs más, mint csak katolikus (legfeljebb akkor lehet más vallású, ha hitehagyott katolikus), már a második kálvinista templom építését szervezték meg, Szegeden minden állami hivatalban gyűjtöttek rá s egy katolikus se mert nemet mondani, mert attól félt, hogy akkor magára haragítja az államfőt s talán még el is helyezik vagy nyugdíjazzák miatta, de hivatali emelkedését bizonyosan megnehezíti vele.

Egy katolikussá lenni szándékozó lutheránus alezredesnek pedig, aki mikor e szándékát lelkészének bejelentette, az elképedve mondta neki: De alezredes úr, Ön nem gondol arra, hogy az államfő is protestáns?! S az alezredes úr valóban úgy megijedt ettől a figyelmeztetéstől, hogy a szükséges második jelentkezés már nem történt meg s még ma is lutheránus, ha azóta meg nem halt.

Látható, hogy a mi németjeinknek a Habsburgok alatt sose jutott eszükbe, hogy a magyar király is német, de azoknak a magyar hatóságoknak se, melyek a sváb falvakban magyar iskolákat állítottak fel, sőt – legalábbis egyes megyékben – a német tannyelvű iskolát egyáltalán meg se tűrték. Nem ugyan német szempontból, hanem a magyarság és a magyarok iránti jóindulat szempontjából mindenesetre becsületükre válik ez a Habsburgoknak. Arra a mesére pedig, hogy ők itt nálunk németesítettek, képzelni se lehet alaposabb cáfolatot. De az ellenkezőt ugyancsak mondhatták volna a németek. Láttuk, hogy Hitler ugyancsak mondta is.

De legalább azt mégis csak joggal kérdezhetjük, hogy ha törvényes eszközük a beavatkozásra ekkor már nem volt, a törvénytelentől vagy a szelíd nyomástól és titkos beavatkozástól pedig becsületből vonakodtak, miért nem alapítottak vagy tűrtek meg legalább olyan német egyesületeket vagy akciókat, melyek ezeknek a magyarországi németeknek faji öntudatát élesztették volna? Hiszen ha például a protestáns birodalmi németek tudtak „los von Rom” [„el Rómától!”] mozgalmat csinálni Ausztriában, azaz a katolikus németeket a protestáns Hohenzollernek Német Birodalma felé húzni s ennek érdekében még Róma ellen is izgatni és sokukat tőle még hivatalosan is elszakítani s ennek nyílt működését a Habsburgok még Bécsben is kénytelenek voltak tűrni, meg lehetett volna ugyanezt tenni a magyarországi németekkel is olyan értelemben, hogy ők viszont Ausztriához húzzanak, azzal egyesülni kívánkozzanak s addig, míg ez megtörténhet, legalább anyanyelvükhöz és fajukhoz ragaszkodjanak.

Ilyesminek nálunk soha nyoma se volt, ez pedig merőben elképzelhetetlen, ha a Habsburgokban Magyarország elnémetesítésének valaha még csak a titkos gondolata is meg lett volna. Ők még az itteni németeket se óvták vagy védték soha a megmagyarosodástól, nemhogy magyarokat akartak volna németté tenni.

Vagy íme ugyanennek bizonyítására egy másik, talán még az előadottnál is nagyobb érv.

Nyugati határunkon, Moson, Sopron és Vas megyében ott lakik már a honfoglalás óta egy tömegben és az osztrák és stájer németséggel szerves nemzetiségi összefüggésben vagy negyedmillió német. Így volt és maradt ez a Habsburgok négyszáz éves uralma alatt. Ez a németség – I. Ferdinánd alatt is, Rudolf alatt is, II. Ferdinánd alatt is, I. Lipót alatt is, Mária Terézia, I. Ferenc és Ferenc József alatt is – mindig a magyar nemesség, a magyar alispánok, a magyar főszolgabírák és magyar falusi jegyzők vezetése alatt volt. A magyar volt az úr, a vezető és a német a szolga és az alávetett, mert ezek között a németek között bizony édeskevés volt olyan, akinek nemessége volt.

Mindenesetre furcsa egy osztrák „elnyomás” lehetett, hiszen a nemességet az „idegen” király adományozta. Négyszáz éven át azonban, egész addig, míg csak Habsburgok voltak az „elnyomóink”, ezt senki nem furcsállotta, sőt úgy látszik, még csak azt se vette észre, hogy ez éppen az ellenkezőjét jelenti az ország elnémetesítésének.

Abban a pillanatban, hogy a Habsburgok uralma Bécsben és Ausztriában megszűnt, noha helyettük Ausztria az akkor még (mert akkor még nem volt külön kommunista párt) nemzetközi alapon álló szociáldemokrata párt uralma alá került, mely a leghatározottabban ellensége volt a nemzeti sovinizmusnak, mégis azonnal kérték a nyugati hatalmaktól, hogy ezt a területet lakosságának német faja és anyanyelve címén vegyék el Magyarországtól és csatolják Ausztria területéhez.

Ausztria a világháborúban nem győztes állam, sőt éppen olyan vesztes állam volt, mint mi. A győztes nyugati hatalmak mégis olyan megokoltnak és igazságosnak látták ezt a kérést, hogy azonnal teljesítették. Még csak népszavazás tartását se tartották szükségesnek. Hogyhogy ez az „igazságosság” a mi „idegen” királyainknak 400 hosszú évig nem jutott eszébe, mikor állítólag osztrákok és annyira magyarellenesek voltak?

Mikor Csehországot bekebelezte a Német Birodalomba, Hitlernek is első dolga volt, hogy az akkor Szlovákiához tartozó Dévényt, mely nekünk azért nevezetes, mert ezer év óta mindig ott lépett Magyarország területére a Duna és ezért millenáris emlékművet is állítottunk oda, elvette Szlovákiától és közvetlenül a Német Birodalomhoz csatolta azon a címen, hogy lakossága német anyanyelvű, ami meg is felel a valóságnak.

Sajátságos, hogy a magyar nép Hitler iránti lelkesedésének még ez se ártott semmit. Még ekkor se vették észre, hogy ő is „német”, akinek nekik nem volna szabad soha hinniük, ha igaz magyarok volnának. Ezt a sérelmet még csak észre se vette senki. Én legalábbis nem találkoztam akkor egyetlenegy (akár művelt, akár egyszerű magyar) emberrel, aki felemlítette volna előttem, hogy ez neki fáj, vagy hogy ezt Hitlernek nem lett volna szabad megtennie. Igaz, hogy mikor ez történt, Dévény már nem volt a miénk, de egy becsületes magyar hazafinak abban mégiscsak hinnie kellett volna, hogy a hazánktól elszakított részek még visszajönnek hozzánk, de az a Dévény, mely már nem Szlovákiához, hanem Németországhoz tartozik, már alig.

Nos hát amit Hitler, sőt még az osztrák nemzetközi szocialisták is azonnal megtettek és amit a világ ügyeinek akkori művelt intézői is igazságosnak és természetesnek tartottak, az a mi „ősellenségünknek”, a minket állítólag gazdaságilag kiszipolyozó és németesítő Habsburgoknak hosszú négyszáz éven át se jutott eszükbe soha. Addig, míg ők voltak a mi „elnyomóink”, Bécsben még csak nem is álmodott róla senki, hogy a Duna ne Dévénynél lépjen Magyarország területére, mert hiszen Dévény népe nem magyar, hanem német, s tűrhetetlen, hogy németek fölött magyar szolgabírák és jegyzők „zsarnokoskodjanak”.

De a Habsburgok uralma alatt az se jutott eszébe senkinek, hogy „Burgenland” is van a világon, sem hogy annak az osztrák határ mentén lakó negyedmillió magyarországi német „felszabadítása” német kötelesség. Még feltűnőbb, hogy nem jutott eszébe ez még I. Lipótnak se, s még akkor se, mikor a Wesselényi-összeesküvés és Thököly lázadása miatt úgyis már haragban volt a nemzettel, felfüggesztette az alkotmányt és Ampringen „önkényuralmával” büntette az országot. Sőt még akkor se, mikor hatalma tetőfokán volt, kiverte a törököt az országból, s mikor amiatt kellett volna megbüntetnie az országot, hogy még e felszabadító háborúban is a török oldalán volt (s még ma is dicsőíti érte Zrínyi Ilonát és Thökölyt).

II. József nem tett esküt Magyarország függetlenségére, alkotmányára, sőt még területi épségére se. Bele is olvasztotta hazánkat a Habsburg összbirodalomba, azt is megkísérelte, hogy az állam nyelvévé nálunk is a németet tegye, az azonban, hogy a „burgenlandi” németeknek Ausztriában lenne a helyük, még neki se jutott eszébe, őket még ő is Magyarországnál hagyta.

Sőt még többet mondok: ez még Haynaunak és Bachnak se jutott eszébe. A későbbi „Burgenland” még a Bach-korban is épp úgy hozzánk tartozott, mint máskor. Hogy Burgenlandnak tőlünk való elragadására Bécs kísérletet tehessen, ahhoz Bécs habsburgtalanítása, a Habsburgoknak Bécsből való elűzése volt szükséges. De mihelyt ez megtörtént, mindjárt Ausztria is igényt emelt Burgenlandra, még annak ellenére is, hogy a Habsburgok utódai akkor Bécsben nem pángermánok, nem nagynémet elveket valló porosz junkerek, hanem nemzetközi alapon álló és a nacionalizmust szigorúan elítélő marxisták lettek. (Dévény elcsatolásához pedig egy olyan német kellett, akiben a magyarság – a Habsburgokkal ellentétben – nagyon is hitt, sőt akiért lelkesedett, sőt rajongott.)

Hogy lehet mindezt megmagyarázni? Igen könnyen. A Habsburgok magyar királlyá koronázásukkor esküt tettek, hogy Magyarország területi épségét megőrzik, semmit el nem idegenítenek belőle, sőt minden ellenségével szemben egyenesen ők fogják megvédeni. Mivel pedig a Habsburgok majdnem kivétel nélkül őszintén hívő, nemcsak elméletben, hanem a gyakorlatban is katolikus, gyónó, mindenben a katolikus Egyháztól tanácsot kérő s – ami a fő – tanácsait el is fogadó, sőt legalább 80%-ukban az átlagosnál sokkal vallásosabb emberek voltak és a katolikus vallás nem olyan, mint a protestantizmus, hogy úgy értelmezzük, ahogyan akarjuk és azt tartjuk meg belőle, amit akarunk, hanem ott még a lelkiismeretet is ellenőrzik és a vagy-vagy elé állítják a híveket még akkor is, ha azok történetesen császárok, a Habsburgoknál a koronázási eskü nem maradt elmélet, hanem gyakorlat lett.

Amily könnyű volt megmagyaráznunk, miért nem csatoltak el tőlünk a Habsburgok hosszú négyszáz éves uralmuk alatt egyetlenegy határmenti német falut se, hanem nyugati határaink ugyanazok maradtak, mint Szent István idejében voltak, noha a faji és nyelvi határ messze benyúlt országunkba, épp oly könnyű okát adni annak is, miért viselkedtek az osztrák szociáldemokraták és Hitler ezzel éppen ellenkezőleg; miért vitte el ez Dévényt, azok az egész Burgenlandot már hatalomra jutásuk legelső évében, Hitler pedig azonnal, mihelyt alkalma nyílt rá.

Ennek az oka egyszerűen az volt, hogy a Habsburgok esküt tettek Magyarország területi épsége megőrzésére, Hitler és az osztrák szociáldemokraták pedig nem. A Habsburgok azért tették le ezt az esküt, mert ők egyszerre voltak osztrák császárok is és magyar királyok is, Hitler és az osztrák szocialista kormányzat pedig csak Németországnak, illetve Ausztriának volt ura.

Ebből az a mi „hazafiságunk” számára képtelenségnek látszó igazság következik, hogy – legalábbis ebből a szempontból – ránk nézve nem előnyös, hanem nagyon is hátrányos volt Ausztriától való függetlenségünk. Az az osztrák, illetve német kormány, melytől „függetlenek” voltunk, nem volt kötve abban, hogy tőlünk annyit ragadjon el, illetve igyekezzék elragadni, amennyit akar, illetve tud, de az az osztrák, illetve német kormány, melytől még nem voltunk „függetlenek”, vagyis amellyel közös volt az uralkodónk, e tekintetben esküjével kötve volt; ő emiatt semmit se vehetett el tőlünk, nem is vett el.

A legfontosabb azonban az, hogy – mint láthatjuk – ez a Habsburgok esetében nemcsak elméletben volt így, hanem így volt a valóságban is. Pedig négyszáz év alatt ugyancsak elég alkalom lett volna rá, hogy a valóság megcáfolja az elméletet. Ez a politikában majdnem mindig így is szokott lenni. A Habsburgoknál – látjuk – nem így volt. Ott az eskü olyan szent volt, hogy megszegésének még a gondolata se merült fel még hosszú négyszáz év alatt se soha. Ez az eskü még a százmilliós német nép nemzeti öntudatát, hatalmi vágyát és faji büszkeségét is féken tudta tartani félezer éven át.

Az a körülmény azonban, hogy viszont a szociáldemokrata osztrákok és a nemzeti szocialista németek azonnal másképp cselekedtek s rögtön úgy vágtak rá éles csőrükkel hazánk területi épségére, mint a vércse, sejteti velünk, hogy a protestáns poroszok vagy vallástalan németek (mert hiszen Hitler nem volt protestáns) és a marxista, tehát istentelen osztrákok akkor se bántak volna velünk Habsburg módra, ha velük is közös háztartásban éltünk volna s így ők is esküt tettek volna jogaink tiszteletben tartására. Nem egyszerűen csak az osztrákokkal való közös háztartásunknak köszönhetjük tehát azt, hogy területi épségünk – még Dévényt és Burgenlandot is beleszámítva – egész 1918-ig, a Habsburgok bukásáig megmaradt, hanem egyedül annak, hogy a mi közös királyunk a katolikus Habsburg volt s nem más.

Azt hiszem, mindenki egyetért velem, mikor kijelentem, hogy mind Hitler, mind az osztrák szociáldemokraták akkor is elvitték volna tőlünk azt, amit elvittek és amit el tudtak volna tőlünk venni, ha ők is esküt tettek volna területi épségünkre. Ők ugyanis azzal érveltek volna, amivel Bocskai és Bethlen magyar bámulói és védelmezői. Ők is azt mondták volna, hogy kérem, mi politikusok vagyunk, nem pedig teológusok. Nekünk német népünk, illetve munkásosztályunk érdekében céljaink vannak s természetesen arra törekszünk, hogy ezeket el is érjük. Ha e törekvésünkben holmi eskükkel zavartatnánk magunkat, elárulnánk azt a népet, azt a társadalmi osztályt, amelynek jólétéért felelősek vagyunk.

Hitler és a marxisták nem a gyóntatójukat szokták megkérdezni, mikor cselekedni akarnak. Hitler például konkordátumot kötött az Egyházzal, hogy az erős és politikailag is jól megszervezett német katolikus egyházat leszerelje. Ebben a konkordátumban mindent megadott az Egyháznak, amit az csak kért, úgyhogy a Hitlerrel kötött konkordátum a legelőnyösebbek közé tartozik, melyeket valaha az Egyház kötött. Hitler egyetlen ellenértékként azt kérte, hogy az Egyház oszlassa fel politikai pártját, a centrumot. Mivel az Egyház egyedül csak azért politizál, hogy szabadságát megvédje, szabadsága olyan biztosítása mellett, amilyent Hitlertől a konkordátumban megkapott, tényleg nincs szükség arra, hogy a politikába avatkozzék. Feloszlatták tehát a centrumot.

Utána aztán Hitler úgy lábbal tapodta a megkötött konkordátum minden pontját (kötelező hitoktatás eltörlése, szerzetesek feloszlatása, katolikus sajtó lehetetlenné tevése, katolikus egyesületek feloszlatása stb.), hogy el se hitte volna az ember, hogy még ilyesmi is lehetséges.

Mikor Hitler Csehországból a szudétanémetek lakta részt bekebelezte Németországba, hogy ezt Francia- és Angolország lenyelje, nyilvános, hivatalos szónoklatban „ünnepélyesen” kijelentette, hogy „ez az utolsó területi követelése” Európában. Ellenfelei erre azt gondolták, hogy ha már ennyit eltűrtek tőle (eltűrték már arra Ausztria bekebelezését is), ne csináljunk már miatta világháborút; tűrjük már el tőle ezt is. Hiszen maga mondja, hogy ez az utolsó.

Néhány hónap múlva aztán Hitler „ünnepélyes” ígérete ellenére, tehát szava nyílt lábbal tiprásával, bekebelezte Csehország csehek lakta részét is. (S ilyen embernek tartotta érdemesnek hinni német létére is az a magyar nép, mely a Habsburgoknak, állítólag csak azért, mert németek voltak, sose hitt!)

Ez az egész világtörténelemben párját ritkító szószegés olyan váratlanul érte Hitler ellenfeleit, hogy meglepetésükben ekkor se csináltak semmit, csak kijelentették, hogy ha Hitler még ezek után is bekebelez valamit, az már csakugyan a világháború kitörését jelenti. Utána jött mégis Danzig bekebelezése és a második világháború és vele Németország bukása.

Vajon ez a Hitler mennyire tartotta volna meg Magyarország függetlenségére és területi épségére letett esküjét?

De nemcsak Hitler vagy a marxisták, de mint Magyarország királya nem tartotta volna meg esküjét a protestáns Nagy Frigyes, az angliai Erzsébet, Katalin cárnő, Napóleon vagy Vilmos császár se. Nagy Frigyes azért nem, mert hitetlen volt, nem pedig protestáns. Napóleon azért nem, mert katolikus volt ugyan, de komolyan hinni csak élete végén, a bajban kezdett. Erzsébet és Katalin azért nem, mert ha nem is nyíltan, mint Nagy Frigyes, de gyakorlatilag ők is inkább hitetlenek voltak. Erzsébet többször cserélte is a vallását: a hatalmi viszonyoknak megfelelően hol katolikusnak, hol protestánsnak mutatta magát s Katalin is elhagyta protestáns vallását, mikor Oroszországba ment férjhez.

A hívő protestáns Vilmos császár pedig azért nem tartotta volna meg esküjét, mert mint protestáns, „lelkiismereti szabadsággal” rendelkezett, s mint ilyennek, nem volt gyóntatója. De ha lett volna, az se sokat számított volna, hiszen éppen a lelkiismereti szabadság címén joga volt az erkölcstani szabályokat másképp értelmezni, mint lelkiatyja értelmezte volna. A protestánsnak nem szabhatja meg s különösen nem szabhatja meg tévedhetetlenül se Egyház, se ember, hogy mi szabad és mi tilos, hanem ezt a Biblia alapján ő maga dönti el.

Hogy ebből a gyakorlatban az következik, hogy az illető nem fogja megtartani esküjét, ha esküje meg nem tartása igen nagy politikai és hazafias előnyökkel jár, azt nem kell bizonyítani azok számára, akik csak egy kicsit is ismerik az emberi lelket és akinek csak némi élettapasztalata is van. Ne feledjük, hogy Maratnak, a francia forradalom legvérszopóbb alakjának, is mindig nyitva volt íróasztalán a Bibliája. Ő is protestáns volt ugyanis, noha a franciák egyébként katolikusok.

Hasonló esetekben még a legtöbb katolikus is úgy intézi el a dolgot, hogy abban az időben, mikor dönt, nem gyónik. (Láttuk, hogy ilyenkor Báthory Zsigmond se gyónt.) De a katolikusnak ilyenkor legalább el kell ismernie, hogy rossz katolikus. (Hiszen nem gyónik. Ha pedig gyónik, abból kell látnia, hogy rossz katolikus, hogy nem kap feloldozást, hacsak nem úgy gyónik, hogy még a gyónásban is hazudik. Ez esetben pedig csak olyan ember gyónik, akinek erre a gyónásra nem az önmaga lelkiismerete, hanem a külvilág becsapása szempontjából van szüksége.)

A protestánsnak azonban még csak azzal a megállapítással se kellett zavartatnia magát, hogy nem jó protestáns, hiszen ekkor is vallása elvei (a lelkiismereti szabadság) alapján jár el.

Láttuk, milyen nagy (és a mai protestánsok szerint is mennyire jó) kálvinista volt Bocskai is, Bethlen is és az első mégis hányszor szegte meg esküjét s milyen hidegvérrel küldte ártatlanul a halálba azokat az erdélyi főurakat, többnyire hittestvéreit, akik érvényesülésének útjában álltak! Bethlen pedig milyen üzletszerűen űzte a hazudozást és a szerződésszegést, noha ezek mellett azért a Bibliát is igen „szorgalmatosan” olvasgatta, a halálos ágyán pedig zsoltárt „suttogtak elhaló ajkai”.

Ha ugyanez a Bocskai és Bethlen katolikus lett volna, a legnagyobb ellensége lett volna az Egyháznak és a papoknak, mint ahogyan Báthory Zsigmond is – annak ellenére, hogy jezsuiták nevelték – ilyenkor kerülte a jezsuitákat; papnak készült, de sose tudott az lenni, sőt végül még katolikusnak se tudott megmaradni, hanem ő is olyan vallás híve lett, mely lelkiismereti szabadságot ad híveinek, nem pedig lelki kínokkal gyötri őket.

De a hazájukat oly hőn szerető magyarok még mindig nincsenek meggyőzve. Most ugyanis ezt felelik: A Habsburgok nemcsak Magyarország területi épségére tettek esküt, hanem a magyar alkotmányra és Magyarország függetlenségére is. Esküjük erre vonatkozó részének megszegését miért nem tiltotta meg tehát nekik a gyóntatójuk és állítólag annyira finom lelkiismeretük?

Erre a kérdésre a választ már ismételten megadtuk. Ismételten kifejtettük már, hogy hazánk függetlensége és önrendelkezési joga a Habsburgok uralkodása alatt megcsonkult. Ez olyan tényezőkben rejlett (elsősorban az osztrák örökös tartományok és a Német Birodalom állandó anyagi segítségében), melyek az ország önrendelkezési jogának megcsonkulását annyira szükségszerűen hozták magukkal, hogy ezen a közös uralkodó még oly nagy jóakarata se segíthetett volna.

Nem is ellenkezett ez azzal az esküvel, melyet a Habsburg-király az ország függetlenségére tett, mert hiszen Magyarország akkor se volt független, mikor az eskü letevése történt s azt is jól tudta mindenki – király és nemzet egyaránt –, hogy azzal, hogy az új király az ország függetlenségére ismét esküt tesz, még nem változik meg a már évszázadok óta tartó helyzet. Az esküt tehát emiatt nem is lehetett másképp érteni, mint úgy, hogy a király esküben ismerte el, hogy Magyarország elméletben, jogilag teljesen független, önrendelkező ország, jelenlegi mostoha viszonyok folyománya.

Ezt az esküt a király csak akkor szegte volna meg, ha ő maga is törekedett volna arra, hogy ez a ránk nézve hátrányos helyzet minél tovább tartson, sőt esetleg végleges legyen. Azt is elismerjük, hogy a királynak még passzíve se volt joga viselkedni, hanem ez eskü miatt külön törekednie is kellett, hogy Magyarország önrendelkezési joga a gyakorlatban is minél előbb helyreálljon.

Világos azonban, hogy erre nem volt köteles osztrák alattvalói érdeke ellenére is törekedni, mert hiszen ez az igazságossággal ellenkezett volna. A közös király nemcsak a mi javunkat volt köteles munkálni, hanem osztrák alattvalóiét is, sőt erre épp úgy meg is esküdött, mint a mi javunk munkálására. Így, tárgyilagosan nézve a dolgot, Habsburg-királyaink joggal elmondhatják, hogy sose szegték meg koronázó esküjüket.

Ami a vallásszabadságot illeti, ezt is sokkal jobban megtartották a Habsburgok Magyarországon, mint ugyanabban az időben bármely protestáns európai uralkodó vagy kormány a katolikusok vallásszabadságát. Aztán ne feledjük el azt se, hogy a magyar királyok koronázásukkor nemcsak arra a magyar alkotmányra esküdtek meg, melyben a bécsi béke óta (de csak azóta) a protestánsok vallásszabadsága is bent foglaltatott, hanem a katolikus Egyház jogai és kiváltságai fenntartására is. Ezt az esküjüket a bécsi, nikolsburgi, linzi béke aláírásával, majd az 1790-91. évi országgyűlés vallási határozataival, majd a 48-as törvények szentesítésével sokkal jobban megszegték, mint a magyar alkotmányt akkor, mikor egyes megyékben csak az artikuláris helyeken engedélyeztek nyilvános protestáns istentiszteletet, vagy egy időben katolikus vidékeken protestánsokat is köteleztek a katolikus pap fenntartásához való hozzájárulásra, vagy a katolikus hit elhagyását csak előzetes hitoktatás útján engedték meg.

Ami pedig a kisebb alkotmánysértéseket illeti, például hogy nem volt mindig minden évben, illetve később minden három évben országgyűlés, nem volt mindig betöltve a nádori méltóság, tartóztattak le néha nemeseket bírói ítélet kimondása előtt is stb. ezek magyarázataképpen szintén rámutattunk már arra, hogy teljes lehetetlenség, hogy egy uralkodó vagy kormány minden törvényt mindig betű szerint megtartson s ezért még egy szent uralkodóra is ráfoghatja valaki, hogy ezt meg ezt a törvényt ő se tartotta meg. Vannak esetek, mikor valamely törvény betű szerinti megtartásához való ragaszkodás egyenesen megbocsáthatatlan bűn. Minden uralkodó és minden kormány elsősorban arra tesz esküt, hogy a népet bölcsen, szeretettel és igazságosan kormányozza, nem pedig arra, hogy a törvény holt betűjét akkor is megtartja, mikor ez a közjóval ellenkezik.

Gyakran adódnak esetek, mikor fontos nemzeti érdekek egyenesen követelik, hogy az esedékes országgyűlést ne tartsák meg, például háború, járványok, a lakosság rendkívül izgatott állapota, zendülésre való hajlam, felforgatók működése stb. esetén. Ha a köz érdekeiért felelős egyének a törvény betűjéhez való vak ragaszkodás miatt eltűrik, hogy az országgyűlésen zavaros fejű, sőt sokszor lelkiismeretlen kolomposok ragadják magukhoz a törvényhozók irányítását, tönkretegyék a törvényes, komoly vezetők tekintélyét, sokkal fontosabb dologban szegik meg esküjüket, mintha a közjó érdekében és sokkal nagyobb bajok elkerülésére a törvény betűjét országgyűlés összehívása tekintetében ideiglenesen figyelmen kívül hagyják.

Bocskai és Bethlen esetében már láttuk, többi „szabadsághősünk” esetében pedig ezután fogjuk látni, hogy azok, akik az alkotmány megsértése miatt fegyvert fogtak s a királyt, illetve a kormányt esküje megszegésével vádolták s ezen a címen izgattak ellene és próbálták jogos színben feltüntetni lázadásukat, százszorta többször és lelkiismeretlenebbül szegték meg a törvényt és az alkotmányt, mint az a király, aki ellen izgattak. Látni fogjuk, hogy ez a megállapításunk még legeszményibb szabadsághősünkre, II. Rákóczi Ferencre is teljes mértékben vonatkozik.

Amit mondtunk, még jobban áll azokra az esetekre, mikor a nemesi kiváltságok megsértésében állt királyaink „esküszegése”. A nemesi kiváltság már magában véve is igazságtalanság. Mivel ezeket régen nem úgy fogták fel, mint ma, mivel továbbá akkor még beletartoztak az alkotmányba s így a király ezek megtartására is megesküdött, világos, hogy megtartani is köteles volt. Világos azonban az is, hogy ha megtartásuk a köz érdekével ellenkezett és százezrek szenvedtek miatta, akkor inkább a köz érdekét kellett nézni, mint az egyén jogát, ha ez a kiváltsága mégoly törvényes is volt. Pedig ez éppen nem mindig kétségtelen. (Például, hogy nemest csak az elmarasztaló ítélet elhangzása után szabad letartóztatni.)

Lehetetlenség, hogy egy király sose tartóztasson le nemest bírói ítélet előtt. Ez azt jelentené a gyakorlatban, hogy főúri bűnöst ne is büntessen meg soha. Főúri bűnöst ugyanis akkor csak meglepetésszerűen, akkor lehetett elfogni, ha az illető nem számított rá. Pedig hát a király bizonyára nem arra esküdött meg koronázásakor, hogy csak az egyszerű embereket fogja megbüntetni. A valóságban ennek éppen az ellenkezőjére tett a király esküt, s ha erre tett, akkor tulajdonképpen arra esküdött meg, hogy nem fogja kivétel nélkül mindig tiszteletben tartani a nemesi kiváltságokat. Nem is hiszem, hogy lett volna már olyan uralkodó, aki ezt a nemesi kiváltságot kivétel nélkül mindig tiszteletben tartotta.

Burgenland meg Dévény esete azonban mutatja, hogy a Habsburgok olyan cselekedetektől, melyek esküjük valóságos és igazi megsértése lett volna s melyet nem nagyobb rossz elhárítására kényszerhelyzetben cselekedtek volna, hanem valóban lelkiismeretlenségből, mindig tartózkodtak. Ilyen nyílt esküszegés lett volna például részükről, ha Magyarország egyes részeit tőlünk elszakítva Ausztriába kebelezték volna be. Ez, tehát a nyílt esküszegés, olyan távol állt tőlük, hogy ilyesminek még kivételesen se fordult elő náluk még a kísérlete se s ez a kötelességteljesítés és eskümegtartás annyira sziklaszilárd volt náluk s az ellene való véteknek még csak a gondolata vagy lehetősége is annyira távol állt tőlük, hogy emiatt még német alattvalóik nemzeti törekvéseit, faji büszkeségét és nemzeti öntudatát is teljesen féken tudták tartani. Pedig ugyancsak nehéz lehetett. Addig, míg császárjaik egyúttal magyar királyok is voltak, osztrák alattvalóiknak még csak gondolniuk se lehetett arra, hogy Magyarországtól még csak egy falut is elszakítsanak, ha mégannyira német volt is az a falu s mégúgy közvetlenül az osztrák határon feküdt is.

Hogy a mi hadügyünket, pénzügyünket Bécsben és nagyrészt nélkülünk intézték, a magyar függetlenség megsértése volt. De ezt nem a Habsburgok követték el, hanem annak volt a szükségszerű következménye, hogy ehhez a hadügyhöz és külügyhöz a pénzt is azok adták, akik nélkülünk intézték. Amíg ez így volt, ezen a Habsburgok se segíthettek. Olyan hátrány azonban, ami nem volt szükségszerű, hanem idegen királyaink rosszakaratából vagy akár csak gyöngeségéből folyt volna, a Habsburgok négyszáz hosszú éve alatt sose ért bennünket. Sőt azt kell mondanunk, hogy Habsburgjaink koronázási esküjük megtartása tekintetében talán még többet is tettek, mint amennyi szorosan véve kötelességük lett volna.

Tekintettel ugyanis arra, hogy Magyarország török alóli felszabadítása idegen pénzzel, idegen haderővel, sőt egyenesen a „hazafias” magyarok ellenében történt, az országnak a töröktől így visszahódított részei nem illették volna szükségképpen Magyarországot s nem lett volna se igazságtalanság, se jogos magyar sérelem, ha e területeknek legalább egy részét Ausztriához csatolták volna, vagy – mivel ezek Ausztriától távol feküdtek – helyettük a Dunántúl Ausztriával határos nyugati és egyébként is német ajkú részeit csatolták volna Ausztriához.

A királynak koronázásakor Magyarország területi épségére letett esküjét bizonyára semmiképpen se lehet úgy magyarázni, hogy ez akkor is érvényben van, ha az ország egyes részeit idegen erővel tudja csak visszaszerezni. Esküje kötelezi ugyan arra, hogy ekkor is mindent elkövessen, hogy Magyarország minél jobban járjon, de viszont ilyenkor majdnem teljes lehetetlenség elérni azt, hogy Magyarországra ebből semmi kár se háruljon. Lehetetlenség ugyanis, hogy idegen országok a segítségüket teljesen ingyen, tehát a legkisebb ellenszolgáltatás nélkül adják. A Habsburgok azonban részükre még ezt is elérték.

A köszönet érte az, hogy nálunk mégis mindenki azt hiszi, hogy Ausztriával való közös háztartásban a vesztes fél mindig mi voltunk s ennek egyenesen a Habsburgok irántunk való ellenszenve, rosszakarata, sőt gyűlölete az oka. Mi azt hisszük, hogy az ő uralkodásuk nálunk másból se állt, mint sorozatos esküszegésekből, elnyomásból, igazságtalanságokból, az ország gyarmatként való kezeléséből, gazdasági kizsákmányolásából és mindenáron való tönkretevéséből, németesítésből és a nemzetiségeknek velünk szemben való pártolásából.

Akkor, mikor a király az ország területén kívül lakik, protestáns, tehát a királlyal ellenséges nádor választása; évenként országgyűlések tartása akkor, mikor a központi hatalom amúgy is egészségtelenül gyenge s az országgyűlés protestánsokból, tehát a királyi hatalommal ellenséges elemekből áll; az ezeken uralkodó állandó és meddő sérelmi politika, a meg-megújuló heves jelenetek és állandó veszekedések; a majdnem évtizedenként meg-megújuló fegyveres szabadságharcok s mindig török szövetségben, rendkívül veszélyesek voltak az országra, sőt az egész kereszténységre. El lehet tehát ítélni azt a felelős vezetőt, aki ilyen körülmények között félt a nádor kezébe adni az ország vezetését és egyúttal arra törekedett, hogy minél kevesebb országgyűlés legyen?

Mikor tehát a Habsburgok megszegték a törvényt, csak akkor történt, mikor két rossz, két baj, két törvénytelenség között kellett választaniuk, s ilyenkor az erkölcsi szabályoknak megfelelően a kisebb rosszat (az országgyűlés össze nem hívását, a nádorválasztás elhalasztását, a nemesi kiváltságok esetenkénti megsértését stb.) választották a nagyobb rossz (a királyi tekintély lejáratása, nyílt fegyveres lázadások kitörése, a törökkel való szövetkezés stb. lehetősége) helyett.

Ami Bethlen ellenfelét, II. Ferdinándot illeti, ő nemcsak soha meg nem csonkította az ország területét, hanem visszaadott nekünk még olyan területeket is, melyek már akkor se voltak a magyar korona fennhatósága alatt, mikor 1526-ban a Habsburgokat királyainkká tettük. Kőszeg, Fraknó, Kismarton, Borostyánkő, Szarvkő és Kabold, a hozzájuk tartozó uradalmakkal és jobbágyfalvakkal együtt már a mohácsi vészkor se tartoztak hozzánk, mert őseink akkor már rég elherdálták őket: pénzért zálogba adták őket az osztrákoknak. Mint a szepesi városok Lengyelországhoz, ezek Ausztriához tartoztak II. Ferdinánd idejében már másfél század óta. S nemcsak Ausztriához tartoztak, hanem még német lakosságúak is voltak.

II. Ferdinánd ezeket a vidékeket német létükre és a másfélszáz éves elévülés ellenére is újra visszacsatolta Magyarországhoz, mégpedig a zálogösszeg visszafizetése nélkül. (Ha a zálogösszeget le kellett volna értük fizetni, talán sose jöttek volna vissza ezek hozzánk.) 1626 januárjában csinálta ezt a II. Ferdinánd, tehát mintegy „hű magyarjai” Bethlen alatti többszörös hűtlensége és esküszegése jutalmául.

Bocskai és Bethlen azonban egyformán megcsinálták ennek az ellenkezőjét: ők önként olyan területeket engedtek át a töröknek, melyek addig és mindig magyarok voltak. Ők nem 400 éven át voltak Magyarország királyai, mint a Habsburgok, hanem csak hónapokig, s egyéb bűneiktől eltekintve mindketten (bizonyítva, hogy mennyire nem kivételről van itt szó) megszegték az ország területi épségének megvédésére letett esküjüket.

A Bocskai szövetségében lévő törökök, mint láttuk, elfoglalták és meg is tartották Esztergomot és Visegrádot (ez – mivel várak voltak – azt jelenti, hogy velük együtt az egész környéket, tehát több száz falut). Láttuk, hogy még azt is csak egyedül a császáriak jóakaratának köszönhetjük, hogy nem került a kezükbe még Érsekújvár is, ami pedig az egész Kisalföld török kézre kerülését is jelentette volna. De ekkor legalább nem Bocskai volt az, aki a törököt idehívta, mert a török már anélkül is itt volt, hiszen a tizenötéves háborúban voltunk. Bocskai bűne „csak” annyi, hogy átállt hozzá és így erősebbé tette. Természetesen ez is nagy bűn volt, mert a török ezt a foglalást mint Bocskai szövetségese tette. Ha Bocskai nem ossza meg a kereszténység erejét, sose tudta volna a török Esztergomot elfoglalni.

Bethlen felkelése idején azonban békében voltunk a törökkel s így ő egyenesen maga hozta a törököt a nyakunkra. S ráadásul még milyen nehezen tudta a nyakunkra hozni! Mennyi könyörgésre, mennyi hazudozásra, mennyi vesztegetésre volt szüksége, mire rá tudta venni, hogy jött és elfoglalta Vácot és Damásdot. Ez utóbbit ugyan sikerült tőle visszaszerezni, de a nála hasonlíthatatlanul nagyobb értékű Vácot nem.

Bethlen tehát ugyancsak nem sokáig volt Magyarország „királya”, de már pár hónapos királysága alatt is sikerült neki hazánk területét (illetve belőle még azt is a kis csonkot) megcsonkítania, mely még a kezünkben volt. Királyi esküjét tehát százszor jobban megszegte, mint a Habsburgok.

Nem kell külön magyaráznunk, hogy ezt természetesen Bethlen se szívesen tette (hiszen senki se rontja szívesen a hírnevét és becsületét), de épp oly világos az is, hogy ő csonkította meg Váccal Magyarország meglévő területét. Ha ugyanis ő veszteg marad Erdélyben és nem pályázik szabadsághősi és honmentő babérokra, akkor Vác vára a magyarok kezén maradt volna. Vácot az a török foglalta el, akit ő csalogatott ide a Habsburg Magyarország megtámadására.

Mikor a tőle idehívott török Vácot ostromolni kezdte, Bethlen ezt írta a vezérnek: „Tekintetes és nagyságos Basa! Isten Nagyságodat éltesse. Nagyságod Vácot miért szállotta meg, okát nem tudjuk, mert lám, megígértük.” (Akkor ígérte ezt meg Bethlen a töröknek, mikor követei: Korláth és Balassi jelentése szerint olyan rosszul állt az ügye a portán.)

„Csak tartotta volna ahhoz magát, semmi fogyatkozás abban nem lőtt volna... Ha Nagyságod elszáll alóla, mi is az mi királyi hitünkre ígérjük magunkat Nagyságodnak arra, hogy tizenöt nap alatt megüresítjük és Nagyságodnak kezében adatjuk. Datum Posonii die 5. mensis Novembris anno Chr. 1620.” (Kismartoni levéltár)

Bethlen azt akarja itt mondani, hogy kár volt a basának ostromolnia Vácot, mert hiszen ő azt ígérte, hogy önként, tehát ostrom nélkül is átadja neki. Ő pedig csak megtartja a szavát?!

Mindebből természetesen még egyáltalán nem következik, hogy Bethlen a várat a töröknek nem 15 nap alatt, hanem akár csak valaha is átadta volna, mert hiszen tudjuk (és mint láthatjuk, a török is éppen olyan jól tudta), mennyit ért az ő „királyi hite” még akkor is, mikor a keresztényeknek adta. Hát mikor a pogánynak?!

Az azonban tény, hogy ezt a most idézett levelet megírta a töröknek s a várat már előbb Konstantinápolyban követei által a töröknek elígérte. Tény, hogy ezzel az ígéretével érte el a töröknél, hogy vállalkozását megengedje, sőt fegyveres erővel is támogatta. Az is tény, hogy aznap, mikor a levelet írta, Vác várának Bethlen pártján levő kapitánya, Strucz Ferenc, már át is adta a várat a töröknek. Ez volt tehát az ára, hogy Bethlen – habár csak hónapokra is – Magyarország királya lehetett s a töröknek az a vészes haragja Bethlen ellen, melyet Korláth és Balassi jelentett, teljesen eloszlott, sőt Bethlen iránti jóakaratra változott.

De Bethlen már Erdély fejedelme is csak ilyen, sőt még ennél is nagyobb áron lehetett. Ezt az első nagy célját is csak hazaárulással tudta elérni. Hogy az erdélyi fejedelemségre az atnámét megkapja, Lippa és Jenő várának átengedését ígérte meg a töröknek. Világos, hogy ezt az ígéretét is rosszhiszeműen tette s abban a reményben, hogy sikerül majd neki meg nem tartani. Érhető is, hogy mindent elkövetett, hogy ne kelljen majd szavát megtartania, hiszen ígérete közönséges hazaárulás volt és teljesítésével becstelenné tette magát honfitársai, sőt az egész kereszténység előtt, beleszámítva természetesen a protestánsokat is.

Az egyik elígért várat, Jenőt, sikerült is megtartania, de csak a jelentősebbnek, Lippának, tényleges átadása árán. Lippában azonban nem volt olyan hitvány a parancsnok, mint Vácott, de éppen emiatt Bethlen szégyene is sokkal nagyobb lett és gonoszsága is sokkal nyilvánvalóbbá vált. Mikor ugyanis a török egy katonai különítményt küldött, hogy az a várat, melyet neki Bethlen odaígért, átvegye, a derék Keresztesi Pál, a lippai parancsnok, ellenállt. Ekkor a török panaszára Bethlen maga küldött sereget, hogy a várat engedetlen hívétől elvegye, de Erősdi Benedek, ennek a seregnek szintén derék parancsnoka is elszabotálta a parancsot. Véletlen-készakarva ő se ment semmire az ostrommal.

Erre Bethlen személyesen ment Lippa alá (1616-ban), bevette s rá két napra átadta a temesvári basának. Olyan cselekedet volt ez, mint Eszterházy felháborodva írta, amilyent magyar ember még nem cselekedett. Megdöbbentő hazaárulás volt ez Bethlen részéről, ezért eleinte nem is akarta maga csinálni, hanem Erősdi Benedekkel szerette volna elvégeztetni. Később ezért végezte el mégis maga és ennyire nyíltan, mert másképp végleg elvesztette volna a török kegyét. Tudta azonban, hogy ha még ezt is megteszi neki, végleg megszerzi magának ezt a kegyet. Meg is szerezte vele úgy, hogy ettől kezdve a török mindig hitt neki.

Valahányszor utána ingadozni kezdett hitele a portán, csak Lippát hozta elő s már nyert ügye volt. Ilyenkor a török rögtön elhitte, hogy Bethlen az ő embere s hogy benne nem kételkedhet. De viszont ez is csak azt bizonyítja, hogy Bethlen még olyasmire is kapható volt a török kedvéért, amire a magyar és keresztény ember addig még soha, vagyis a nyílt hazaárulásra és honfitársai megérdemelt megvetésének vállalására is. A török joggal hitte, hogy Bethlen e tettével végleg szakított honfitársaival és keresztény hitével, becsukott már maga mögött minden ajtót, mely a magyarsághoz és kereszténységhez kötötte s így most már, ha akarna, se szakadhatna el többet tőle.

Pedig hát Bethlen se a magyarságtól, se a kereszténységtől ennek ellenére se akart elszakadni, sőt mindig utálta a törököt. Nem is lehetett azt szeretni, mert annál jobban utálta valaki, minél jobban megismerte. Ki ismerte azonban annyira, mint Bethlen? Ő csak a hazaárulás és a hittagadás látszatát és a vele járó megvetést vállalta célja, érvényesülése érdekében. Mint nagy emberismerő, jól tudta, hogy az emberek mindent megbocsátanak, sőt elfelednek majd neki, ha majd beérkezik. Valóban Bethlen „őfelsége” lett belőle. Láttuk, hogy még Eszterházy is így szólította, még ő is porig alázkodott előtte s ma is (400 év múlva) az imádásig tisztelt hazafias hős.

Mindketten köznemesek voltak s mindketten nagyra vitték. Eszterházy, aki mindig becsületes maradt és célja elérésére csak megengedett eszközöket használt, „csak” a nádorságig tudta vinni, Bethlen, aki még a becstelenségre is kapható volt, csakhogy érvényesüljön, egész a királyi koronáig vitte. Látni fogjuk, hogy azt még Eszterházy is megtette – ha nem tette volna, még a nádorságig se tudta volna vinni –, hogy gazdag özvegyeket elvett, sőt még mostohagyermekeit is összeházasította egymással, hogy a vagyon a családban maradjon. Ámde ez nem becstelenség volt, hanem csak a vagyonnal törődés, ez pedig csak természetes, hogy aki a vagyonnal nem törődik, az sose gazdagodik meg.

Nem volt erkölcstelenség, amit Eszterházy tett, mert azok a gazdag özvegyek, akiket elvett, szerették őt és ő is szerette és megbecsülte őket. Gyerekei, akiket egymással összeházasított, szerették egymást s nem is voltak vérrokonok. Amit azonban Bethlen tett, az nemcsak erkölcstelenség volt, hanem közmegvetéssel, sőt az emberek legnagyobb megbotránkoztatásával járó becstelenség.

De – sajnos – a földön az már úgy szokott lenni, hogy mégis Eszterházynak kellett őelőtte megalázkodnia, bár a Gondviselés annyiban már a földön is kiegyenlítette az igazságtalanságot, hogy Eszterházy ivadékait megsokasította, mint a tenger fövényét, ők ma is megvannak és ma is nagyurak és gazdagok, míg Bethlennek korán és utód nélkül kellett elhagynia e világot.

Noha neki magának utódai nem voltak, Bethlen családja is még évszázadokig élt. Az utolsó iktári Bethlen (Domokos) 1866. március 17-én halt meg. Előtte tíz nappal visszatért a katolikus Egyházba Bécsben. A ma is élő Bethlenek bethleni Bethlenek csak névrokonai Bethlen Gábornak s ma is reformátusok. Persze ma már ők se mind.

De a becstelen Bethlen nemcsak többre vitte a földön a becsületes Eszterházynál, hanem – s ez csak az igazi igazságtalanság, mely azóta évszázadokon át tart – a történelem is nagyobb hazafinak, tehát derekabb embernek tartja, mint Eszterházyt. Bethlen sikere tehát nemcsak kortársaival feledtette el azokat a becstelen eszközöket, melyekkel sikereit szerezte, hanem még a történelemmel is. Bethlen a magyarok szemében nemcsak szerencsésebb és tehetségesebb ember Eszterházynál, hanem még nagyobb jellem és nagyobb magyar is. Reméljük, nem sokáig.

Lippa régebben a törököké volt. A 15 éves háborúban, mikor Erdély (Báthory Zsigmond) szövetségre lépett Rudolffal a török ellen, foglaltuk tőle vissza. A „rosszemlékű” Báthory Zsigmond tehát – legalább addig, míg a jezsuitákra hallgatott – gyarapította hazánk területét és a kereszténységet, nem pedig megcsonkította, mint Bethlen, „a dicső szabadsághős”. Pedig hát nagyon tévedne az, aki azt gondolná, hogy Lippa csak egy vár volt. Lippa visszaszerzése, illetve török kézre való játszása egy egész nagy vidék (akkorának, mint fél-Erdély) visszaszerzését, illetve elherdálását jelentette.

Micsoda hazafias felháborodás, átok és esküszegés-emlegetés lett volna itt és harsogna és terjesztené az uralkodóház ellen a gyűlölethullámot már 350 év óta, ha ezt egy Habsburg csinálta volna! De ahogyan nálunk alig tud valaki arról, hogy Bethlen előtt kevéssel a Habsburgok és a jezsuiták szerezték nekünk vissza Lippát, épp úgy nem tud arról se, hogy egy kálvinista nagy hazafi hazaárulása játszotta el. Lehet, hogy még most is nem Bethlen tettén fog felháborodni a „hazafiasan” nevelt olvasó, hanem azon, hogy én ezért Bethlen Gábort hazaárulónak merem nevezni. Lehet, hogy még most is engem fognak majd támadni azért, mert – elmeháborodást jelentő képtelenség! – Bethlent hazaárulónak nevezem, de azt természetesen nem fogják majd megírni, hogy mi miatt neveztem annak. Akkor ugyanis kisülne, hogy nem is olyan nagy elmeháborodás ez.

Bethlen még azt a Habsburg bűnt is elkövette, hogy még németeket és morvákat is telepített Erdélybe. De ez neki természetesen ismét csak nem bűne, hanem érdeme. Az is volt, hiszen Erdélyt iparosítani akarta vele. Miért bűne azonban ugyanez a Habsburgoknak? Mert ha ők teszik, akkor csak az érem egyik oldalát nézzük s megállapítjuk, hogy németesítés. Ha Bethlen teszi, csak az érem másik oldalát nézzük és megállapítjuk, hogy iparosítás, tehát felvilágosultság és gazdasági előny.

Bethlen azt is tervezte (arra az esetre, ha legyőzi II. Ferdinándot), hogy hazánkat német választófejedelemséggé teszi, tehát beolvasztja a Német Birodalomba. Bizonyára az volt vele a reménye, hogy a Habsburgok bukásával e révén ő még esetleg német császár is lehet. Ez is hazaáruló terv, mert az a Magyarország, mely választófejedelemség, a Német Birodalom egy része, tehát semmiképpen se független tőle. Ez csak Bethlen érvényesülését segítette volna elő, de semmiképpen se a magyarságét.

Ránk ez még akkor is káros lett volna, ha valóban császár lett volna e révén Bethlen Gáborból, mert világos, hogy az ő császársága esetén se parancsolhatott volna az akkor másfél milliós magyarság az akkor 10-12 milliós s egyébként is műveltebb és gazdagabb németségnek s a császárság uborkafájára való felkapaszkodás is csak Bethlen haláláig tartott volna. Nemcsak azért, mert neki utóda nem volt, hanem elsősorban azért, mert a német-római császárság sose öröklődött, hanem a császárát mindig külön választották.

Viszont hazánk Bethlen halála után is csak úgy válhatott volna ki a Német Birodalomból és lehetett volna újra függetlenné, ha az elszakadni akaró Magyarország sikerrel szembe tudott volna szállni az új császár, tehát egész Németország (mely akkor még Ausztriát és Csehországot is magába foglalta) erejével. Az a Magyarország tehát, mely a Habsburgok alatt is mindig független volt legalább jogilag, Bethlen győzelme esetén még elméletben se lett volna független, nemhogy a gyakorlatban az lett volna.

De első támadása előtt Bethlen a csehekkel is olyan szoros szerződést kötött s annyira összekötötte az ő ügyüket a mienkkel, hogy ha – Bethlen-módra – a velük kötött szerződést is meg nem szegte volna, köteles lett volna leverésük után is harcolni s így Magyarországot is az ő sorsukra juttatni. Ezt a sorsot csak azért tudtuk elkerülni, mert Bethlen a szerződést természetesen nem tartotta meg. Bethlen a csehekkel és az akkor protestáns osztrákokkal már akkor olyanforma „Gesammtmonarchie”-t akart, mint később azok az osztrák udvari emberek, akiket mi nemzetünk legnagyobb ellenségeinek tartunk s ezért szívből gyűlölünk.

Bethlen okai között, melyek miatt állítólag fegyvert ragadott, annak a néhány száz németnek az országból való kitakarodása is ott volt, akik néhány magyar várban még kivételképpen ott voltak. Ittlétüket ugyanis akkor magyar szempontból tűrhetetlen sérelemnek tekintették. Mikor azonban Ferdinánd lányának keze után epekedett, maga kínálta fel, hogy ha a főhercegnőt megkapja, legfontosabb váraiba német őrséget fogad s a főhercegnő kíséretében is bejöhet annyi német, amennyit csak akar. Ha azonban ezt tudjuk, elhihetjük-e, hogy a felkínálása előtt, sőt még utána is (mert utána is kétszer ragadott még fegyvert) csakugyan azért küzdött, amiért mondta, azaz hazájának a német elnyomás alól való felszabadításáért, vagy pedig egyedül csak a maga érvényesüléséért? Az pedig, amit a nemzetnek mondott, nemcsak „dissimulation” volt-e, azaz álnokság, mint angol hittestvére mondta?

De nemcsak ebben bizonyult „dissimulation”-nak Bethlen németgyűlölete.

Még Szalay is megállapítja (Eszterházy Miklós, III. 417-418. o.), hogy a Pázmány alapította nagyszombati jezsuita egyetem sokkal magyarabb szellemű volt, mint az a gyulafehérvári kálvinista kollégium, melyet Bethlen állított fel. Nagyszombat egyetemén ugyanis többnyire törzsökös magyar nemesi családokból származó jezsuiták tanítottak, Bethlen azonban az erdélyi kollégium részére Németországból hívott be magyarul természetesen nem is tudó (a latin előadási nyelv miatt erre nem is volt szükség), de német gőgből magyarul tanulni nem is akaró idegen tanárokat, mint Opitz Márton, Bisterfeld, Altstedius és Piscator. Ezek közül az első annyira utálta a magyarokat, hogy Erdélyben még a levegőt és a vizet is megunta és végül meg is szökött onnan. Az oláhokat azonban a magyarokkal ellentétben igen rokonszenveseknek találta s örömmel hallgatta a latinnal rokon beszédüket.

Ezzel kapcsolatban itt említjük meg azt is, hogy Fraknói a II. Ferdinánd idejében tartott pozsonyi magyar országgyűlés tárgyalásairól szép számmal talált magyar feljegyzéseket is (a latinok mellett) s ebből joggal azt következteti, hogy ebben az időben a Habsburg Magyarország országgyűléseinek tárgyalási nyelve se lehetett tisztán latin, hanem valószínű, hogy a latin mellett a magyar nyelvet is rendszeresen használták. Nem is valószínű, hogy a köznemesek és a városok követei kivétel nélkül annyira tudtak volna latinul, hogy ezen a nyelven beszédek tartására is vállalkozhattak volna.

Az is nagyon jellemző Bethlenre, hogy mikor első támadása alatt a franciák közvetítésével megkezdte II. Ferdinánddal a békealkudozásokat, 1620. december 17-én a császáriaknak adott válaszában kikötötte, hogy a császár biztosai között magyar ne legyen. Ezt a magyarok elleni tiltakozást, úgy látszik, annyira fontosnak tartotta, hogy 1620. december 29-én Nagyszombatból a közbenjárókhoz intézett nyilatkozatában újra hangsúlyozza: „A császár által választandó biztosokat mi illeti, megmarad előbbeni nézeténél őfelsége (már ti. Bethlen), hogy egyetlenegy magyart se lehessen közéjük sorozni”. (Ambassade Extraordinaire, 420. o.) Bethlennek kívánatosabbak voltak az idegenek (csehek és osztrákok), mint az olyan magyarok, akik nem voltak lázadók.

Semmivel nem menthető további gonoszsága Bethlennek, hogy a mindhárom támadását és békekötését követő magyar-török béketárgyalásokban követei (természetesen tisztán az ő utasítására) a kereszténységgel és magyarsággal szemben mindig a török pártján voltak s mindig arra törekedtek, hogy a béke feltételei a törökre minél kedvezőbbek legyenek. Itt ugyanis az ő személyi érdekei (hogy a töröknél magának érdemeket szerezzen) nyilvánvalóan ellenkeztek a magyarság (és természetesen a kereszténység) érdekeivel s ilyenkor természetesen Bethlen mindig a maga, nem pedig hazája és vallása érdekeit képviselte.

Bethlen kicsinyes önzésével szemben rámutattunk már arra is, hogy „a zsarnok” Rudolf „magyargyűlölő” tisztjei hogy összefogtak még a lázadó és eretnek magyarokkal is, mikor arról volt szó, hogy Érsekújvár ne a töröké legyen, hanem Bocskaié.

A gyarmati magyar-török béketárgyalások folyamán Bethlen megbízottai mindent elkövettek, hogy a békeszerződésben az is benne legyen, hogy Erdély területi sérthetetlenségét mind a római, mind a török császár elismerje. Ha ez Bethlennek sikerült volna (szerencsére nem sikerült), akkor az a hét megye, amit kapott, halála után se szállhatott volna vissza az anyaországhoz, mert a török nem engedte volna. Jellemtelenség volt Bethlentől ez a törekvés, mert hiszen közvetlenül a magyar-török béketárgyalások megkezdése előtt írta alá a békét II. Ferdinánddal, ebben pedig hangsúlyozva van, sőt úgyszólván ez az egész békeszerződés lényege, hogy a hét megye csak Bethlené, nem pedig Erdélyé s így rögtön Bethlen halála után visszaszáll a magyar királyra.

De hazaárulás és a kereszténység elárulása is volt ez Bethlen részéről, mert hiszen ha Erdélyé maradt volna a hét megye, akkor a törököké maradt volna, mert hiszen Erdély a török hűbérese volt és adót fizetett neki. Ha Bethlen terve sikerül, ez a hét megye is a török adófizetőjévé vált volna. Bethlen ez újabb hazaáruló tevékenysége annál megvetendőbb, mert hiszen addig, míg élt, úgyis őt illette e hét megye. Hogy pedig halála után mi történik velük, ahhoz neki kevés érdeke fűződött, kivált mikor utódai se voltak. Úgy látszik azonban, hogy ő akkor még bízott abban, hogy lesznek utódai s ő annyira önző volt, hogy még ez az ő érdekeivel való csak gyenge hajszálnyi összefüggés is fontosabb volt részére, mint a magyar haza vagy a kereszténység érdeke.

Bethlen fentebb említett ármányai, álnokságai, kétszínűsége s hajmeresztő hazudozásai titokban történtek, s ha a bécsi udvar sűrűn leleplezte is őket s nyilvánosságra hozásukról is gondoskodott, nálunk inkább csak azok a főpapok és főurak tudtak róla, akik Bécsbe járatosak és az udvarral összeköttetésben voltak, a szélesebb magyar közvélemény azonban alig bírt róla tudomással. Ha elvétve hallotta is, akkor se hitte. (Nehéz is elhinni azt, hogy mindaz, amit Bethlen művelt, igaz volt.) Most azonban ezekben a törökökkel való béketárgyalásokban a megyék követei is részt vettek s így a maguk szemével látták és a maguk fülével hallották, hogy Bethlen követei milyen meghitt viszonyban vannak a törökkel és mennyire az ő érdekeiket képviselik, nem pedig az országét vagy a kereszténységét.

Annyira felháborodtak azon, amit láttak, hogy 1625 februárjában a következő felterjesztést intézték Bethlenhez: „Alázatos instantinkkal [kérvényünkkel] kényszerítjük Fölségedet az Istenért, Istenhez, hazánkhoz, nemzetihez való szeretetiért, kötelességiért, hogy a törököt ne biztassa, ne segélje, erejét és hadát melléje ne adja, se a mi utolsó romlásunkra a pogányok erejét maga mellé ne vonja. Gondolja meg fölséged a maga jó hírét, nevét, akinek örökké jó emlékezetben kelljen lenni; gondolja meg fölséged magyar nemzettől való származását (szép kis magyar szabadsághős, akit még erre is külön kell figyelmeztetni), szánja meg ilyen szép országnak és a jó hírű nevű nemzetségnek utolsó romlását. Mert Erdélyország is csak addig marad meg az ő gyönyörűséges állapotjában és csak addig lesznek Erdélyben magyar fejedelmek, míg a török Magyarországot respektálja. (Erre a magyar igazságra már mi is többször felhívtuk a figyelmet.) Ha ettül és a keresztény fejedelmektől nem fog tartani, úgy bánik vele, mint a Bosznasággal, fölkápázza őket”. (Jászai Pál: A gyarmati béke. Tudománytár, II., 1837., 57-58. o.)

Látjuk tehát, hogy Bethlennek, a nálunk még mindig dicsőnek tartott szabadsághősnek, nemcsak Pázmánytól és Eszterházytól, hanem náluk alsóbb rangú magyar nemesektől is kellett zsebre vágnia bűneiért feddéseket. Igaz, hogy ezt a most idézettet nem kellett zsebre vágnia, mert Eszterházy jobban kímélte, mint ezek a protestáns magyar nemesek. Ő ezt a felterjesztést nem merte elküldeni Bethlennek s így maga Bethlen sose szerzett tudomást róla. Attól félt Eszterházy, hogy csak felbosszantanák vele Bethlent s így a nemzet és a kereszténység még nagyobb ellenségévé tennék.

Bethlen történetéből láthatjuk, mennyire érdemes önzőnek lenni, mennyire érdemes „a cél szentesíti az eszközt” elvének alapján állni, mennyire érdemes hazudni, alakoskodni, szót megszegni s még az ördöggel is szövetkezni, hogy érvényesüljünk! Ettől legfeljebb a másvilági büntetéstől való félelem, tehát a hit tarthat vissza valakit, de nem földi szempontok! Mennyivel jobban érvényesült, mennyivel többre vitte Bethlen, mint a csak becsületes eszközöket használó Eszterházy! Mi haszna lett Eszterházynak abból, hogy hűségesen és mindig kitartott a királyának letett eskü és vele a nemzet és a kereszténység és a nemzet igazi érdekei helyes szolgálatában?

Eszterházyé volt Munkács vára is, meg Regéc is. Eszterházy erre a két várára volt a legbüszkébb, ezeket szerette legjobban, birtokai gyöngyének tekintette őket s a végén mindkettőt át kellett engednie a hitszegő Bethlennek. Nem is lettek ezek soha többet az Eszterházyaké. A hitszegés kapott tehát jutalmat és a hűség bűnhődött. Pedig hát Bethlen nem is győzött! Mi lett volna hát Eszterházyból és utódaiból akkor, ha Bethlen tehetségét és hajmeresztő jellemtelenségeit még a szerencse is kísérte volna? Ha Magyarország tényleges királya maradhatott volna és a Habsburgok hatalmát sikerült volna megdöntenie? S Eszterházynak Munkács és Regéc elvesztése mellé még jó képet is kellett vágnia, Bethlent felségeznie, előtte megalázkodnia!

Pedig hát nemcsak Bethlen volt az, akinek használt „a cél szentesíti az eszközt” gyakorlata. A hasonló módon viselkedő Hitlernek és Sztálinnak is használt s hatalmukat nem is sikerült volna soha megdönteni (Sztálinét nem is sikerült, mert dicsősége teljében halt meg), csak belső megmozdulással, viszont azt meg a G. P. U. és a titkos rendőrség tette lehetetlenné.

Érdekes azonban, hogy azt, hogy „a cél szentesíti az eszközt” elve alapján áll, nemcsak Bethlen nem ismerte el (láttuk, hogy felháborodott, ha ellenfelei is ilyen eszközöket használtak ellene!), hanem még a kommunisták se. Éppen akkor, mikor e sorokat írom, olvasom a Népszabadság cikkét, hogy kommunista számára határozottan tilos az elv hangoztatása. Mi – hangsúlyozza – nemes célunkat, mindennemű emberi kizsákmányolás megszüntetését a földön, csak e szent célhoz illő eszközök alkalmazásával érjük el.

S ezt akkor írja, mikor még egy év is alig telt el azóta, hogy a szabadsághős Malétert béketárgyalások ürügyével csalták táborukba az oroszok s mikor a cikk megjelent, akkor is még börtönben volt s egyedül csak azért nem lógott már régen az akasztófán, mert féltek a nyugati közvéleménytől.

Azóta se telt még el egy esztendő, hogy a jugoszláv követségnek külön ígéretet adtak arra, hogy a követségen menedéket keresett Nagy Imrét és társait szabadon engedik onnan kivonulni, s alighogy onnan kilépve autóba ültek, mindjárt el is hurcolták őket s a cikk megjelenése idején is ellenségeik kezében ismeretlen helyen tartózkodtak. De rég nem is éltek volna már, ha ellenfeleik meg merték volna tenni azt, amit bosszújukban szerettek volna s amit végül szavuk ellenére meg is tettek.

A földön tehát nincs mindig igazságszolgáltatás, s ha valaki csak a földnek él s azon túl nem hisz semmiben, nem mondhatjuk, hogy rosszul tesz, ha csak érvényesülésével törődik, nem pedig az eszközökkel, melyekkel célját elérheti. Aki okos ember, bűnös eszközt egyébként is csak akkor használ, ha a megengedhető eszköz célja eléréséhez nem elég. Igazán tiszteletre kell gerjednünk Eszterházy iránt, aki nem azt nézte, hogy beérkezett ellenfelét megszégyenítse, s ha már kénytelen volt felségezni és megalázkodni előtte – az erény a bűn előtt –, legalább az orra alá dörzsölje, hogy hatalom ugyan van, de becsület nincs, hanem előbbre való volt neki a haza és a kereszténység ügye a természetes emberi gyarlóságnál, s mivel ennek ártott volna Bethlen megszégyenítése és ezzel haragja és vele együtt járó bosszúja felkeltése, bármennyire igazságot tartalmazott is a magyar rendek Bethlenhez intézett intelme, nem továbbította rendeltetési helyére. Igazán nagy önuralom és önzetlenség kellett hozzá! Látszik, hogy jezsuiták nevelték!

Bethlen felkelése előtt nem volt protestánsüldözés

Amit Bocskai felkelésének okai között hangsúlyoztunk, hogy ti. a felekezeti kérdés akkor sokkal jelentősebb volt, mint a nemzeti, s hogy akkor a vallási kérdés egyébként is sokkal nagyobb szerepet töltött be a közéletben, mint a nemzeti, Bethlen felkelésével kapcsolatban is meg kell állapítanunk. (Látni fogjuk, hogy ez még Thököly felkelésére is áll.) Bethlen felkelésével kapcsolatban láttuk ezt már a végváriak imént ismertetett kívánságaiból is a nikolsburgi béke után. Amennyiben akár Bocskai, akár Bethlen felkelését a nép részéről szélesebb körű lelkesedés kísérte, az egyedül a protestantizmus ügye miatt volt és a protestáns pásztorok műve volt.

Láttuk, hogy már Bocskai felkelésekor is nem a védekezés, hanem a felekezeti egyeduralomra való törekvés adta a protestánsok kezébe a fegyvert. Bethlen esetében még inkább ez az igazság. Míg ugyanis Bocskai idejében a kassai dómot legalább csakugyan karhatalommal vették ki a protestánsok kezéből és adták vissza a katolikus hit szolgálatának és ugyanezt a lőcsei templommal is megpróbálták (de ezek se a protestantizmus léte, hanem egyeduralma elleni támadások voltak, mert hiszen láttuk, hogy se Kassán, se Lőcsén addig egyáltalán nem lehetett katolikus istentisztelet, tehát a dolog a katolikusok részéről volt a vallásszabadságért való küzdelem, nem pedig a protestánsok részéről), Bethlen felkelése előtt még a protestáns egyeduralomnak (mely Bocskai fellépése következtében Kassán is újra helyreállt, Lőcsén pedig még csak ideiglenesen se dőlt meg) se lehetett még a legparányibb sérelme se.

Bethlen felkelésekor nem vettek vissza és nem is próbáltak visszavenni semmiféle templomot, hanem ahogyan a szegény elnyomott magyar katolikusok, épp úgy az ugyanakkor a protestánsoktól Bécsben is elnyomott szegény császár is örült, ha békét hagynak neki, nemhogy ő merte volna kihívni maga ellen az ekkor leghatalmasabb protestantizmus haragját s ezzel magának még több ellenséget szerezni.

Akkor, mikor Bethlen megindította hadait a protestáns „vallásszabadság” védelmére, nemcsak sehol az országban protestánsüldözés nem volt, hanem még katolikus vallásszabadság is talán egyedül csak Pozsonyban és Nagyszombatban volt (de itt is volt protestáns vallásszabadság is). Máshol mindenütt (természetesen a városokat is értve) protestáns egyeduralom volt. Katolikus vallásszabadság a városokban csak annyiban volt, hogy egyes katolikus papok álruhában, reverenda nélkül (hogy az uralkodó felekezetet ne ingereljék) bemehettek a városba és meggyóntathatták egy-egy haldokló hívüket s annak holttestét kint a temetőben hangos ének nélkül beszentelhették, sokszor talán még akkor is, ha ottjártukról a városi tanácsnak is tudomása volt.

A falvakon még rosszabb lehetett a helyzet, mert hiszen mind a köznemesség, mint a főnemesség, amelynek a kezén minden föld, tehát minden rajta álló épület (tehát tulajdonképpen a templom is) tulajdona volt, majdnem teljesen protestáns volt. Pázmány ugyan ekkor már folytatta térítő működését, de érsek csak ekkor lett, tehát térítési működésének még az elején volt s az a néhány főúr, akit már ekkor is megtérített, még nem is mert arra gondolni, hogy lépése következményeit is levonja s ettől kezdve ne protestáns prédikátort, hanem katolikus papot alkalmazzon birtokain. Akkor még lehetetlenség volt ilyen vakmerőségre vetemedni s az alvó, illetve mindig nagyon is ébren lévő protestáns oroszlánt felingerelni.

A felvidéki és dunántúli nyugati határszéleken levő néhány falut kivéve tehát minden falusi templom is a protestánsok kezében volt. Mivel pedig akkor még a társadalom vezéreszméje volt a vallás s nem tűrték el, hogy valaki ne járjon vasárnap istentiszteletre, gazdatiszti vagy bírói hatalom kényszerítette az esetleges katolikus jobbágyot arra, hogy vasárnap ő is részt vegyen a község protestáns istentiszteletén.

Ha tehát valaki ekkor valóban a vallásszabadságért ragadott volna fegyvert, ezt egyedül csak a katolikusok vallásszabadságáért tehette volna. Ennek egyébként a kálvinista Bethlen részéről se lehetett volna akadálya, hiszen akkor az elvek nem üres, sőt megtévesztő szólamok, hanem valóságok lettek volna. Hiszen mi egyébként is úgy tanultuk s minden történelemkönyvünk úgy is ír még ma is, hogy Bethlen annyira igazságos és türelmes ember volt, hogy a katolikusok szabadságát, ha ez kivételesen nem volt meg, épp úgy visszaadta, mint ahogyan megkövetelte a főpapoktól a protestánsok vallási szabadságának tiszteletben tartását.

A propaganda, kivált forradalmárok propagandája, nem sokat szokott törődni az igazsággal, az azonban, hogy Bethlen felléptekor a protestánsokat itt senki se bántotta, annyira igaz volt, hogy felkelésekor kiadott kiáltványában még Bethlen se merte ennek az ellenkezőjét állítani.

„Gabriel Bethlen, Dei gratia princeps Transsylvaniae, partium regni Hungariae dominus et Sicolorum comes. Illustrissimi, illustres, spectabiles, magnifici domini, generosi, egregii ac nobiles, amici nobis honorandi. Post salutem, seruitiorum ac benevolentiae nostrae paratissimam commendationem. Datum ex castris nostris ad eppidum Debreczen positis die 12. (Septembris) anno 1619” címzéssel csak annyit mond, hogy „az religiók [vallások] libertásának [szabadságának] az cseh pacificatio [békéltetés] semmit sem akarván helyt adni, az magyarországi klérus sok helyeken mind szóval, mind írással nyilvánvaló sok fenyegetésekkel éltenek minden rendek között, hogy nemcsak az religiónak szokott libertását akarnák turbálni [háborgatni], sőt fő-főpatrónusokkal, várasokkal is ki tudja, mit akarnának mívelni.”

Bethlen e kiáltványából tehát nyilvánvaló, hogy felkelése megindulásakor a magyar protestantizmus ellen még semmi nem történt. Bethlen csak arról tud, hogy a klérus fenyegetőzik, hogy el akar bánni a magyar protestánsokkal.

Ezen állítás komolytalansága a kiáltvány bizonytalan hangjából is nyilvánvaló. Lélektanilag is képtelenség, hogy a klérus éppen akkor akarna „ki tudja, mit mívelni”, mikor ügye éppen a legrosszabbul áll, mikor „fő-főpatrónusának”, II. Ferdinándnak, még a léte is veszélyeztetve van és mikor a Habsburg-ház hatalma sose volt még olyan gyönge, a protestantizmus pedig még soha olyan erős, mint éppen ekkor.

De ha mindettől a lélektani lehetetlenségtől, mind a katolicizmus ekkori nagy gyöngeségétől eltekintünk s elhisszük, hogy mindezek ellenére a klérus mégis éppen ekkor készült a protestantizmus kiirtására, az még Bethlen kiáltványából is nyilvánvaló, hogy akkor, mikor Bethlen már fegyvert fogott, a klérus még csak a tervezésnél tartott, tehát még semmit se csinált. Bethlen tehát a katolicizmus ellen megelőző, támadó háborút kezdett. Ezt még akkor is el kell ismernünk, ha Bethlen minden állítását igaznak fogadjuk el. Bethlen akkor fogott fegyvert, mikor az „ellenség” még nem csinált semmit, tehát mikor még az se volt bizonyos, hogy egyáltalán tervez-e ilyesmit.

Az igazi ok a fegyverfogásra az volt, hogy a magyar protestantizmus ekkor már úgy el volt kényeztetve és annyira erősnek érezte magát, hogy előre el akarta venni a katolikusok kedvét még a megmukkanástól is. Azt akarta, hogy ne csak Kassán, Lőcsén, általában az összes német városban és Erdélyben, valamint a még mindig többnyire protestáns főurak birtokain, hanem mindenütt ő legyen a korlátlan úr és a katolicizmust épp úgy a katakombákba szorítsa, mint az ekkor már Angliában, Skandináviában és a német protestáns fejedelmek tartományaiban megtörtént.

Az igazi ok az volt, hogy ekkor Németországban már megalakult a protestáns UNIO, vele egy időben kitört a cseh és osztrák protestánsok lázadása s itt volt a jó alkalom arra, hogy velük szövetkezve és még a törököt is magukkal hozva, közösen magát a Habsburg-házat és vele a katolicizmust is eltiporják. (Csak most látjuk igazán, milyen képtelenség az az állítás, hogy a klérus éppen most akart a békés protestantizmus ellen „ki tudja, mit művelni”.)

Az igaz, hogy Bethlen idejében már befejeződött a hitújítás kora s érezni lehetett már a katolikus visszahatás, az ellenreformáció szelét. Mikor ő először felkelt, Pázmánynak már sok műve megjelent s arra már nem egy protestáns főúr katolikussá is lett. A katolikus központi hatalom is tett már akkor kísérleteket régi birtokállománya visszaszerzésére, ámde ez nem ekkor, hanem még Rudolf és Bocskai idejében történt, s mivel ekkor nálunk tökéletes kudarccal járt s azóta a protestantizmus ereje csak növekedett, a katolicizmus részéről egyelőre szó se lehetett újabb támadásról. A támadó fél a protestantizmus volt.

De a már megtért földesurak részéről se érte semmi támadás a magyar protestantizmust. Igaz, hogy a törvény, a jogszokás és a protestantizmus részéről akkor már száz éve adott példa lehetővé tette az Egyházba visszatérő földbirtokos részére, hogy a családjától alapított és időközben a protestantizmustól kézre kerített templomokat és felekezeti intézményeket visszaadja a régi egyháznak, ez a lehetőség azonban inkább csak elméleti volt, gyakorlati megvalósításáról alig lehetett szó.

Mikor ötven-száz évvel ezelőtt ősei ezt a katolikus templomokkal és intézményekkel megcsinálták, könnyen megtehették, mert akkor jámbor, alázatos, tekintély- és úrtisztelő hívekkel, félénk, ijedt, megriadt nyájjal volt dolguk, mely megszokta, hogy sose maga intézkedett, hanem mindig mások kormányozták; most azonban egy dacos, forradalmi, a papság elleni gyűlölettől tajtékzó, azt bálványimádónak és az Antikrisztus uralmát terjesztőnek gondoló és a maga megtisztított evangéliuma miatt az önérzettől majdnem felrobbanó forradalmi tömeggel, mely kész volt arra és ereje is megvolt hozzá, hogy erőszakkal szegüljön szembe az erőszakkal s akár vért is ontson.

Továbbá őseiknek szinte pásztor nélküli nyájjal volt dolguk, mert a XVI. század első felében a törökvilág, a vele járó anarchia és a kettős királyválasztás polgárháborúi miatt a katolikus papság nagyrészt kipusztult, a kolostorok lakóit pedig, ha ugyan a török meghagyta őket, azok a nemesek verték szét, akik vagyonukat elfoglalták. A kiveszett papokat újakkal pótolni nem lehetett, mert a katolikus Egyházban nem az egyházközség szemel ki magának papot és ruházza fel a hozzá szükséges hatalommal és megbízással, hanem azoknak a püspököknek kellett volna őket felnevelniük, felszentelniük és a falvakba küldeniük, akik a mohácsi csatában elpusztultak s akiknek utódai – ha ugyan egyáltalán voltak – csak a két király valamelyikétől kaptak kinevezést, de még pappá se voltak szentelve s csak a püspöki vagyonnak (legtöbbször annak se) és a püspöki címnek voltak tulajdonosai, de nem a lelki hatalomnak; nem főpásztorok voltak, hanem udvari tisztviselők.

Ha pedig kivételesen volt pásztor, legtöbbször abban se volt köszönet, mert a papság előbb a reneszánsz kor hitetlen közszelleme, majd a háborús idők és az állandó menekülések okozta évtizedes eldurvulásban már rég leszállván a nő nélküli élet evangéliumi magaslatáról, maga is a forradalom mellé állott vagy ha ezt nyíltan nem is tette, semmiképpen se állt olyan erkölcsi magaslaton, hogy a nép ingadozó hitének támasza és bomladozó erkölcseinek orvoslója lehetett volna.

Annak a protestáns népnek azonban, melyet Bethlen korában kellett volna a katolikus újjáébredéstől már megérintett földesuraknak újra visszavezetni az Egyházba, feles számmal voltak képzett, többnyire a nyugati egyetemeket is megjárt, a katolikus Egyházzal szemben forradalmi lelkületű és nagyszájú lelkipásztorai, akik a régi állapotok visszaállítása ellen mint olyan tűrhetetlen iga ellen tiltakoztak, melytől a nép már felszabadult s mely igát újra vállalni szerintük a haladással, a szabadsággal és az emberi méltósággal ellenkezett.

Ezek úgy beszéltek a népnek, mintha a katolikus Egyházba való visszatérés a püspök földesúri hatalma és a tizedfizetés alá való visszatérést jelentette volna, a protestánsnak való megmaradás pedig a már kivívott szabadság és emberi méltóság mellett való megmaradást. Igaz, hogy a népnek most is volt földesura, sőt „egy kissé” keményebb is, mint amilyen a püspök volt; igaz, hogy tizedet is kellett fizetnie most is, csak nem a püspöknek, de a nép (joggal) attól félt, hogy ha újra püspökei lesznek, akkor nem azt a tizedet (melyet protestáns földesura magának foglalt le) kell ezután majd újra a püspöknek fizetnie a földesúr helyett, hanem egyszerre majd mind a kettőnek.

Valószínűleg így is lett volna, mert a már megszerzett jogból nemigen szoktak engedni a hatalmasok, s a történelem is azt bizonyítja, hogy a XVII. és XVIII. század protestáns jobbágya, akinek már nem kellett a püspöknek fizetnie, sokkal többet fizetett földesurának, mint amennyit ősei a katolikus középkorban püspöknek és földesúrnak együtt fizettek.

E protestáns prédikátorok vezette és a protestáns propaganda ügyes szólamaival telített tömeget azonban legfőképp azért nem próbálhatták meg az elhagyott Egyházba ismét visszavinni most már katolikus földesurai, mert ebben a korban a törökvilág pusztításai hatására olyan kevés volt már az ember s ezért olyan kapós volt a munkáskéz, hogy olyan faluból, amelyben régi protestáns lelkésze helyett katolikus papot küldtek volna a nyakára, egyszerűen megszökött volna. Joga is volt elmenni, hiszen szabad költözködési joga volt s bőséges lehetősége is volt a költözködésre, mert akár egyszerre öt-hat új földesúr is tárt karokkal várta volna.

De tömegesen a „cuius regio, eius religio” jogával már csak azért se élhettek volna a Pázmánytól s a jezsuitáktól már megtérített földesurak, mert nagyobb számban akkor még katolikus papokat nem tudtak volna szerezni. Hiszen csak Pázmány állította fel újra az első katolikus papnevelőt s azt is milyen szerény keretekben!

A magyar protestantizmusnak tehát Bethlen idejében a katolicizmus számba vehetőbb terjeszkedésétől még akkor se kellett volna félnie, ha a Habsburg-ház és vele a magyar (sőt az osztrák, cseh és német) katolicizmus nem is lett volna akkor politikailag annyira gyenge, mint se azelőtt, se azóta még soha.

Ezért vall a történelmi érzék és a kor ismeretének teljes hiányára, ha a protestáns propaganda Pázmánynak az 1618-as országgyűlésen tett azon kijelentését, hogy „malle se, ut subditi ipsius deseatum pagum relinquant, quam ut contra jura patronatus sui rustici templa sibi vindicent” (Falsae motuum originia ref., Katona, XXX., 199. o.), arra magyarázta és ezt a felfedezést szinte az egész magyar közvéleménnyel is sikerült elfogadtatnia, hogy Pázmány annyira gyűlölte a protestánsokat, hogy azt mondta, hogy inkább legyen egész Magyarország emberek nélküli elhagyott pusztaság (egy kis költői színezéssel: farkasok és rókák tanyája), mintsem protestáns legyen.

Pedig hát Pázmány (gyalázatosan megrágalmazott szegény Pázmány) semmi mást nem mondott, mint csak azt, hogy jobbágyai lelki érdekét előbbre valónak tartja a maga és az Egyház anyagi érdekénél, s birtokain még akkor is él törvényadta földesúri jogával, azaz az ott lévő templomokat és iskolákat még akkor is visszaadja a régi egyháznak, ha emiatt jobbágyai mind faképnél hagyják s ottmarad a birtok ember nélkül, tehát megmunkálatlanul és jövedelem nélkül.

Igazán tanulságos, hogy mit tudott csinálni e nyilatkozatból a gyűlölet sugallta ferdítés és rágalmazás! Pedig hát erre a ferdítésre annál kevésbé volt szükség, mert legalábbis ebben a tekintetben még Pázmány is csak szószátyár volt, de nagyhangú fogadkozásait maga se hajtotta végre. Hol voltak hát ettől a megtért főurak! Rámutattunk már például, hogy éppen a prímási uradalmak hajdani jobbágyai azok Esztergom megyében, akiknek utódai még ma is reformátusok.

Sokkal könnyebb ugyanis beszélni, mint cselekedni, s annyi érzéke az anyagiak iránt prímás korában is volt a hajdani kálvinista köznemesnek, hogy inkább eltűrte, hogy jobbágyai protestánsok maradjanak, mint hogy uradalmai műveletlenül álljanak s így ne jövedelmezzenek. Másképp ugyanis sose született volna meg az első magyar egyetem, de az első újonnan felállított papnevelő intézet se Magyarországon.

De ha még Pázmány is így volt, aki legalább beszélt, gondolhatjuk, mennyit tehettek az Egyház érdekében azok a visszatérő főurak, akikről még azt se tudjuk, hogy legalább beszéltek volna ez irányban! És ha a jobbágyok még a prímási uradalmakon is máig megmaradtak kálvinistáknak, tehát még III. Károly és Mária Terézia valóban térítő korát is kibírták, gondolhatjuk, hogyan erőszakolhatták a magyar protestáns jobbágyokat nem prímási, hanem világi katolikus főúr földesurasága alatt Bethlen idejében, mikor II. Ferdinándot még Bécsben is büntetlenül lökdösték az osztrák protestánsok, hogy írja alá vallásszabadságukat!

Pedig hát Pázmánynak a fentebb idézett országgyűlési kijelentése volt a Bethlen korabeli klérus legveszedelmesebb, sőt egyedüli „fenyegetése” a protestánsok „kiirtására”! Nem csoda, hogy a protestánsok katolikusgyűlölete és izgatottsága ébrentartására el kellett túlozni, ferdíteni, igazi értelméből ki kellett forgatni ezt a kijelentést, magát Pázmányt pedig megrágalmazni.

Először is Pázmány helyett klérust mondtak, tehát őt az egész papsággal azonosították. A protestánsok „kiirtásáról” beszéltek, nem pedig a prímás földesúri jogainak gyakorlásáról, mely éppen nem jelenti nemcsak a protestánsok, hanem még a protestantizmus kiirtását se, mert hiszen a jobbágyok magán vallásgyakorlatát éppen nem érinti. A katolikusoknak Bethlen Gábor Erdélyében például (sőt még Pázmány és II. Ferdinánd Magyarországában is) többnyire csak magán vallásgyakorlata volt.

Amit továbbá Pázmány csak a maga birtokairól mondott, a protestáns propaganda lelkiismeretlensége az egész országra vonatkoztatta. Pedig ha Pázmány meg is tette volna azt, amivel fenyegetőzött, még a prímási birtokon se a protestánsok „kiirtása” lett volna az eredmény, hanem a prímási birtokok bojkottálása a protestáns jobbágyok által s így tulajdonképpen nem velük bánt volna el a prímás, hanem ők bántak volna el ővele.

Mivel azt mindenki tudta, hogy a protestánsok kiirtása Magyarországon Bethlen felléptekor még nem történt meg, sőt meg se kezdődött, azt állították, hogy tervezik a dolgot s csak az alkalmat várják hozzá, hogy ez a minden Szent Bertalan-éjnél borzalmasabb és nagyobb méretű „kiirtás” valóban meg is történhessen. Ezért kell tehát a magyar protestantizmusnak még most, mikor még nem késő s mikor még megvan hozzá a lehetőség, fegyvert fognia és a protestánsirtást katolikusirtással, vagy legalább papirtással megelőznie. Úgy látszik, ezért kezdték Bethlen protestáns hajdúi kassai működésüket valóban az összes ottani katolikus pap fizikai kiirtásával.

Pázmány tehát csak beszélt, de semmit se tett, Bethlen kálvinista alvezére, Rákóczi György és kálvinista hajdúi azonban azonnal cselekedtek, nem pedig beszéltek, s ők természetesen nemcsak azt tették meg, amit Pázmány csak mondott, hanem azt, amit Pázmány szájába a protestáns forradalmi propaganda adott, azaz ők valóban katolikus papokat irtottak. Pedig nemsokára közölni fogjuk majd azokat a statisztikai adatokat, melyek bizonyítják, hogy Pázmány még azt a keveset se hajtotta végre, amit valóban mondott. Látni fogjuk, hogy nemcsak Pázmány, a prímás, hanem még a jezsuiták se gyakorolták földesúri jogaikat, mert még az ő dunántúli birtokukon lakó jobbágyság is kálvinista egész mai napig. Ezek után talán már nem kell külön bizonyítanunk, hogy a katolikus főurak se voltak nagyobb katolikusok Pázmánynál és a jezsuitáknál. Bizonyítja ezt a falvak mai vallási statisztikája is.

Az ellenreformáció után alig maradt protestáns főúr az országban, de még inkább nem maradt azon a Dunántúlon, mely többnyire még a szabadságharcok alatt is megmaradt a király birtokában. Ezzel szemben mégis még a Dunántúlon is több az olyan falu még ma is – nem számítva természetesen a jóval később betelepített vagy beszivárgott németeket és horvátokat –, melyek törzslakossága (tehát a hajdani jobbágyság utódai) protestánsok, mint az olyan falvak, melyekben a lakosságnak ez a törzsökös része is katolikus. Még a Dunántúl lakosságának mai nagy katolikus többsége is elsősorban a városi lakosságból, a falvakba később beszivárgott földnélküli zsellérekből, a puszták szintén későbbi eredetű gazdasági cselédeiből és a később betelepült németekből és horvátokból kerül ki. A magyar törzslakosság még ma is feltűnő arányban protestáns még ott is.

Ezek tények s e tények kétségtelenül bizonyítják, hogy a magyar protestánsoknak az ő falusi templomaik elvételére vonatkozó évszázados és ugyancsak zajos panaszai is többnyire csak olyan természetűek, mint a Bethlen Gábor támadásának okai közt említett vallási sérelmek: azaz hogy nem valóban megtörtént sérelmekről van bennük szó, hanem csak olyanokról, melyek megtörténhettek volna, de valójában sose történtek meg. Olyan sérelmekről, melyeket joggal lehetett volna várni, de egyelőre még csak a protestánsok képzeletében voltak és éppen azért hangoztatták őket annyira s éppen azért ragadtak fegyvert előre elhárításukra, hogy megelőzzék őket és így a valóságban sose következzenek be.

Si vis pacem, para bellum, azaz: Ne várd meg, míg megtámadnak, hanem támadj te. Ez ellenkezik ugyan az erkölcsi szabályokkal s különösen a kereszténység ismertetőjelével és legbecsesebb kincsével, a békével, de kétségtelen, hogy gyakorlatilag nagyon hasznos és eredményes eljárás. Ezért gyakorolták protestánsaink is.

Hogy ez az eljárás a protestánsok esetében is mennyire bevált, mutatja a magyar falvak mai vallási statisztikája. Annyit és addig hangoztatták protestánsaink a főpapok és főurak földesúri jogainak gyakorlásából származó vallási sérelmeiket, míg végül elérték azt, hogy abból a földesúri jogból, melynek valóban Magyarországból való majdnem teljes kipusztulásukat kellett volna eredményeznie, úgyszólván semmi káruk se lett. A templomok a falvakban minden földesúri jog és a földesurak s az Egyház minden erre alapuló számítása ellenére mégiscsak az ő kezükön maradtak, vagy ha a templomokat egyes helyeken ideiglenesen el is vesztették (még ez is aránytalanul több helyen nem történt meg, mint történt), maga a nép akkor is övék maradt, templomait is visszakapta sokszor már Mária Terézia uralkodása második felében, II. József alatt pedig még ott is mindenütt építhetett magának, ahol sose volt neki.

S ez a nép már ekkor is megmutatta, hogy „elnyomása” éppen nem volt olyan fokú vagy olyan természetű, hogy az önérzetet is kiirthatta volna belőle. Ellenkezőleg, csak még jobban megnövelte. Új templomai építésekor mindig az volt nála a fő szempont, hogy a torony, tehát az, ami külsőleg mutat és az önérzetet jelenti, minél hatalmasabb, minél magasabb legyen, és olyan faluban, ahol a katolikusoknak is volt (sajnos, nem sok ilyen falu volt), feltétlenül magasabb legyen, mint a katolikusoké. Az egykori iratokat tanulmányozva azt is észre kell vennünk, hogy azt is igen nézték, hogy hova építik templomukat. Eldugott, akármilyen hellyel nem elégedtek meg, s inkább vártak néhány évig, de mindenképpen a főtérre és a falu központjába építették.

Hogy mennyire más volt a világ Pázmány és Bethlen korában, mint a protestáns sérelmesdi és az ezzel kapcsolatos protestáns hírverés alapján elképzelhetnénk, s mint – sajnos – ennek hatása alatt még katolikusok is elképzelik, jól láthatjuk Pázmány és Thurzó Ádám levelezéséből. Pázmány megtérítette ezt a Thurzót és ő, bizonyára azért, mert Pázmány figyelmeztette rá, hogy ez az Egyház és meggyőződése iránt kötelessége, megpróbálta a birtokain levő templomokat visszaadni a régi egyháznak. Effajta első kísérlete után azonban keserves levelet írt Pázmánynak, hogy jobbágyai fenyegető állást foglalnak el vele szemben, sőt még belső szolgái is kijelentették neki, hogy ha nem teszi számukra lehetővé, hogy a maguk protestáns istentiszteletére járhassanak (csak ettől foszthatta meg őket ugyanis a földesúri jog, de azt nem kívánhatta és nem is kívánta tőlük, hogy át is térjenek, pedig a laikus történetolvasók mind ezt hiszik), otthagyják és más urat keresnek maguknak.

S e panaszos levélre bizony még Pázmány se felelhetett neki mást, minthogy „Édes fiamuram ebben a dologban embernek nem kell magát megcsalni, mert nagy és léleküdvösségben járó dolog” és hát hogy az igazságért az ember gyerekének szenvedni is kell. Ebből is láthatjuk, milyen egyoldalúságról és igazságtalanságról tesznek tanúságot történetíróink, mikor a birtokaikon levő templomokat újra eredeti rendeltetésüknek visszaadni akaró s ebben egyedül lelkiismeretük és meggyőződésük szavát követő katolikus földesurakat úgy tüntetik fel, mint valami gonosz zsarnokokat, akik szegény jobbágyaikat még legelemibb emberi jogaiktól is megfosztották.

Az igazság az, hogy ezek a földesurak inkább a szenvedő, mint a fölényben levő fél voltak; nem gőgből származó hatalmi túlkapást követtek el, hanem vallási meggyőződésükért hoztak áldozatot és miatta kellemetlen vesződségeknek, nagy gondoknak és nagy anyagi károknak tették ki magukat, melyeket csak azért vállaltak (már aki vállalta, s természetesen az se Bethlen korában, hanem jóval később), mert önzetlenek voltak és mert jobbágyaikat szerették.

Hányszor előfordulhatott például, hogy ezek a prédikátoraiktól fellovalt, gyűlöletre nevelt, felekezeti fanatizmussal telített s a mai falusiaknál akkor még természetesen jóval műveletlenebb, durvább jobbágyok felgyújtották az ilyen uraságok kazlait, asztagait, istállóit és készakarva kárt okoztak állataikban, nem is szólva arról, hogy otthagyták munkáskéz nélkül az egész birtokot.

Így aztán már mindjárt nem megmagyarázhatatlanok előttünk azok a letagadhatatlan tények se, melyeket a falvak mai vallási statisztikája bizonyít, hogy nemcsak a világi földesurak, hanem még a főpapok, sőt még a jezsuiták se éltek a protestánsokkal szemben földesúri jogaikkal, s hogy a templomok annak ellenére, hogy az erőszakos elvételük miatti panaszokkal tele van egész történelmünk, lényegében véve és végeredményben úgyszólván teljes számban megmaradtak a protestánsok kezén.

Hogy protestáns földesuraink a hitújítás idejében, akkor, mikor az ellenkező utat járták, mertek és tudtak élni földesúri jogukkal, az annak bizonyítéka, hogy nekik úrtisztelő, alázatos, gyámoltalan katolikus néppel volt dolguk, mely nem tudott gyűlölni, nem is lovalta rá fel senki, mert nem dolgozott mesterséges propagandával s ezért olyan csöndben és ellenkezés nélkül lehetett vinni a lelki lemészárlásra, mint az evangélium ártatlan bárányát. Hogy valóban így történt, mutatják a tények: Nagy-Britannia, a skandináv államok és a protestánssá lett német fejedelmek hajdani uralma alá tartozó vidékek falusi népe valóban tisztán protestánssá vált emiatt, s amennyiben ma már laknak ott katolikusok is, azok földnélküliek.

De bizonyítja ugyanezt a mi Erdélyünk is. Itt, nem számítva a Székelyföldet, ahol nem voltak földesurak, a legújabb magyar népszámlálás (1910-ben) szerint Kisküküllő megyében volt legtöbb katolikus (természetesen nem számítva a görög katolikus oláhokat), de itt is csak 5,6% volt, az s ezek se falusiak, tehát nem olyan lakosság, mely 3-400 évvel ezelőtt is már ott lakott, hanem városiak, azaz újabban odahelyezett vasutasok, postások, tisztviselők, más állami alkalmazottak, vagy vándorútjukban ottragadt iparosok és munkát keresni odament munkások utódai.

Brassó megyét, ahol még több (11,7%) a katolikus, nem számíthattam, mert ezek majdnem kizárólag magában Brassó városában laknak és a legutóbbi évszázadban verődtek csak ott össze a szomszédos székely megyékből. Hunyad megye 10,2% katolikusa pedig az ottani zsilvölgyi bányavidékre messze vidékről szintén csak a legutóbbi évtizedekben odagyűlt bányászokból és ipari munkásokból tevődött össze. Ez a két említhetőbb számú katolikust számláló megye tehát nemhogy cáfolná azt, amit bizonyítani akarunk, hanem – éppen ellenkezőleg – erősíti. Ennyire ki tudta tehát irtani a régi Erdélyből a katolicizmust a protestáns kézben levő földesúri jog.

A Habsburg Magyarországon úgyszólván az egész XVII. század országgyűléseit a protestánsok sérelmei töltik ki. A király és a kormány természetesen nem szívesen hallgatták ezeket a sérelmeket. Részint, mert végük-hosszuk nem volt s a figyelmet elvonták, az időt elvették más fontosabb, országos jellegű ügyektől, részint, mert ezek a „sérelmek” mindig olyan szenvedéllyel, olyan forradalmi hangon hangzottak el és előhozóik olyan makacs konoksággal ragaszkodtak azonnali és gyökeres orvoslásukhoz, hogy állandóan egy kitörőben levő forradalom előszelét kellett sejteni bennük.

Pázmány ideje óta már mindig kisebbségben voltak ezek a sérelmesdizők, de nagy hangjukkal, erőszakos, forradalmi fellépésükkel még igen sokáig terrorizálni tudták a többséget. Mindig az volt például a vesszőparipájuk, hogy sérelmeiknek nemcsak tárgyalását, hanem minden más napirenden levő és az ország sorsára döntő jelentőségű ügy előtt való tárgyalását követelték. Forradalmi fegyverük pedig az a fenyegetés volt, hogy kívánságuk megtagadása esetén testületileg kivonulnak az országgyűlésből. Különösen nagy fegyver volt ez kezükben olyan országgyűléseken, melyeken királyválasztás és koronázás is volt a napirenden.

Ilyenkor a király (az öreg király, aki mindig életében szokta megválasztatni és koronáztatni utódát) és az udvari párt (mely többnyire még az, aki katolikus volt, ha gyakorlatban nem is, de legalább elvileg többnyire egyúttal jó katolikus is volt. Díszkatolikusok, anyakönyvi katolikusok akkor még nem nagyon voltak. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy minden tanult katolikus magyar jezsuita kollégiumban tanult) mindent elkövetett, hogy a királyválasztás egyhangú legyen; hogy valamiképpen az ne legyen a látszat, mintha a magyar királyt csak a katolikusok választották volna s így csak a katolikusok királya lenne.

Nagyon helyes s megokolt volt ez a törekvés, mert hiszen látjuk, hogy a protestáns értelemben vett hazafias magyar még ennek ellenére is még ma is azzal próbál jogilag és erkölcsileg alátámasztani és törvényes szabadságharcnak feltüntetni minden lázadást, hogy Habsburg-királyaink tulajdonképpen nem voltak törvényes királyaink. Így aztán különösen az ilyen országgyűléseken rendkívül nagy urak voltak a mi közmondásosan mindig „elnyomott” protestánsaink, mert tudták, hogy abba semmiképpen se nyugszik bele a király, hogy fia megválasztásában és megkoronázásában ők is részt ne vegyenek.

Az eredmény aztán az lett, hogy az öreg Habsburg-királyok fiait mindig egyhangú ünnepélyességgel választotta és koronázta meg az egész ország, tehát a protestánsok is mindig részt vettek benne. (S mindig felvették azt az ellenértéket is, amit ennek fejében maguknak kicsikartak!)

De aztán utána (mint láttuk II. Ferdinánd esetében, akit nem is a papája koronáztatott meg, mert az nem is volt király), már a megválasztás és megkoronázás után egy évre se tekintették bűnnek a tőlük is megválasztott és tőlük is megkoronázott király ellen fegyveresen felkelni. Ha pedig erre nem volt lehetőség, legalább gyűlöletet és a lelki hűtlenséget protestáns, sőt egyenesen hazafias kötelességnek tartani. Nem igazi bolsevik erkölcsök jelei voltak-e ezek már 300 évvel a tényleges bolsevizmus előtt?

Az is sajátságos, hogy még ma is, mikor más másfél század óta semmiben se ért annyira egyet a magyar közvélemény, mint a felekezeti sérelmek felhánytorgatásának elítélésében s annak hangsúlyozásában, hogy a haza érdekei mellett minden más érdeknek vagy sérelemnek el kell némulnia, mennyire nagy megértéssel, sőt tisztelettel kezelik történetkönyveink és iskolai hazafias nevelésünk ezt az egyetemes hazafias szempontból annyira káros és elítélendő protestáns felekezeti sérelempolitikát régi országgyűléseinken s még ma is valósággal az igazság, a nemes és a jó tűrhetetlen megvetésének tekintenék, ha csak egy elítélő szót is megkockáztatna ellenük valaki. A mi közvéleményünknek csak a katolikus egyház sérelme elítélendő „felekezetieskedés”, de a protestáns sérelmek a nemzet sérelmeivel azonosak a szemében s ezek hangoztatása szerinte az idegen önkény elleni tiszteletreméltó küzdelem volt.

Pedig hát ezek a „tűrhetetlen” protestáns sérelmek nem álltak másból, mint hogy egyes földesurak néha-néha megpróbálták (hangsúlyozzuk, hogy csak megpróbálták) a katolicizmus javára is megtenni ugyanazt, amit az apjuk vagy nagyapjuk, vagy mind a kettő a katolicizmus kárára már nemcsak megpróbált, hanem a valóságban is megtett és amit azok minden nagyobb baj, ellenállás vagy tiltakozás és országgyűlési sérelmesdizés és viharok nélkül megtehettek.

A XVI. században a földesúri jogból a protestantizmusnak volt haszna s ezért (mert a forradalom mindig erőszakos, nagyhangú és ügyes propagandával dolgozó) sem akkor, sem ma nem kiabál miatta elnyomásról, önkényről, jogtalanságról, sem a vallásszabadság sérelmét nem látja benne senki. A XVII. században, mikor ugyanebből már a katolikus egyháznak lett volna haszna, annak ellenére, hogy ekkor már a földesurak e jogukkal nem is éltek, hanem csak néha és néhol próbálkoztak vele, s ha éltek is vele, ekkor már nem a nép erőszakos hitcseréjét, hanem csak a temploma elvételét jelentette, illetve most már a templomnak is nem elvételéről, hanem visszavételéről volt szó, tehát nem a templom más célra való felhasználása volt, mint amire építették, hanem csak a múlt században megtörtént jogtalanság jóvátétele történt meg, most mégis hangos lett az egész magyar közélet a protestáns sérelmektől s még ma, évszázadokkal az események után, is hangos miatta minden magyar (nemcsak a protestáns) s felháborodik azon az igazságtalanságon, ami ekkor a protestantizmust érte.

Pedig hát még ha történt is volna igazságtalanság, az nem a magyarságot, hanem a protestantizmust érte volna, s máskor egy felekezet sérelmeit nemcsak nem azonosítjuk a magyarságéval, hanem azokat szoktuk elítélni, akik ilyen sérelmekkel egyáltalán előhozakodnak. (Azzal az érvvel, hogy az ellenreformáció nemcsak a protestantizmusnak, hanem a magyarságnak is ártott, mert a falvakból kiüldözött protestánsok magyarok voltak, a helyükbe hozott katolikusok pedig tótok vagy svábok, majd külön és hosszabban foglalkozunk, s ugyancsak elbánunk majd vele.)

Itt egyelőre csak annyit jegyzünk meg, hogy a falujukból „kiüldözött” protestáns magyarok (látjuk majd, hogy senki se üldözte ki őket) nem külföldre mentek, hanem legfeljebb más faluba. Nemzeti szempontból pedig ez mindegy, mert ha az egyik vidéken ez a magyarság háttérbe szorulását jelentette volna, más vidéken viszont a magyarság meggyarapodásával járt. Továbbá, hogy nemcsak katolikus, hanem lutheránus svábokat is telepítettek (Magyarország félmillió lutheránus németjének a fele a Habsburgok idejében betelepített lutheránus sváb volt), az Alföldre telepített tótok pedig úgyszólván kizárólag lutheránusok (Békésben is, Pest megyében is, a Bácskában is, Szabolcs megyében is és Csanádban is).

A katolikusok vallási sérelmei

Az ország katolikusai, látva ezt a végeláthatatlan, nagyhangú, sőt erőszakos sérelempolitikát, végre úgy segítettek magukon, illetve úgy állították helyre az igazság mesterségesen ellibbentett mérlegét, hogy a legközelebbi országgyűlésre ők is összeállították sérelmeiket. Láttuk ugyanis, hogy nekik is volt belőle éppen elég, csak ők addig a propagandával egyáltalán nem foglalkoztak. Legalább olyan hosszú listával tudtak ők is előállni, mint a protestánsok, pedig Erdéllyel, ahol legtöbb volt a sérelmük, nem is állhattak elő, mert az akkor, sajnos, nem tartozott Magyarországhoz.

Hangsúlyoztuk már, hogy a protestánsok sérelmei nem a katolikusok irántuk való gyűlöletéből vagy túlkapásaiból származtak, hanem a földesúri jogból, mely akkor semmiképpen se volt túlkapás. A föld akkor kizárólag a nemességé volt, az az épület pedig, mely valakinek a telkén áll, még ma is a telek tulajdonosáé. A magyar (és mindenféle) jog szerint a földesúr rendelkezett a birtokán épült templommal is. Ezért tűrte a hitújítás korának katolicizmusa keserűen bár, de szó nélkül, hogy úgyszólván minden temploma protestáns kézbe kerüljön. (Az eretnekségeket tiltó törvények címén tiltakozhatott volna ellene. Hogy még ezt se tette, az a törökvilág és a két király közti polgárháború zavarain kívül annak a gyámoltalan „együgyűségnek” a következménye volt, mely a jóknak az evangélium szerint is egyik tulajdonsága.)

Ha az újra katolikussá lett földesúr továbbra is meghagyta volna a protestánsok kezén a birtokán levő templomot, akkor ő lett volna megfosztva a templomba járás jogától. Akkor ő lett volna az, aki nem járhatott volna misére, akkor neki nem lett volna teljes vallásszabadsága, s ráadásul a saját birtokán. Igaz, hogy ma már azt mondjuk, hogy a nép (például ezer ember) előbbre való, mint egy ember, de akkor még nem gondolkoztak így s képtelenségnek tartották, hogy a jobbágyok előbbre valók legyenek s többet számítsanak, mint a földesúr. De a maga házában és a maga birtokán ma is mindenki maga az úr.

De nemcsak katolikus, hanem protestáns földesurai is voltak az országnak az ellenreformáció korában is, de különösen voltak protestáns városok (sőt, mint említettük, a városok majdnem mind azok voltak), ezekben pedig a templomokkal és így közvetve a lakosság vallásával is épp úgy a városi tanács rendelkezett, mint a földesúr a jobbágyai vallásával, illetve templomával. Ezek a protestáns földesurak és városok azonban az ellenreformáció korában is épp úgy, sőt sokkalta jobban gyakorolták ezt a jogukat, mint a katolikusok. Részint, mert mint forradalmárok (vallási forradalmárok) már természetüknél fogva is sokkal erőszakosabbak voltak és sokkal jobban tudtak gyűlölni (ki látott már szelíd vagy türelmes forradalmárt?!), részint mert elbánni is sokkal könnyebben lehetett a jámbor, gyámoltalan katolikusokkal, mint később a katolicizmusra visszatért földesuraknak vallási forradalmár jobbágyaikkal. Körülbelül olyan lehetett a különbség a kettő között, mint a nyáron gazdasági munkára elszegődő summások és a szakszervezetekbe tartozó, öntudatos városi szakmunkások között manapság.

Az ellenreformáció elején nálunk a protestánsok, ha gátolva voltak vallásszabadságukban, egyes falvakban voltak gátolva, a katolikusok pedig ugyanekkor a városokban, mégpedig majdnem minden városban. Kétségtelen, hogy városokban a protestáns vallási kizárólagosság sokkal nagyobb elnyomást jelentett a katolikus kisebbségre, mint falun a katolikus vallási kizárólagosság az esetleges protestáns kisebbségre, ha protestáns faluban a katolikus földesúr vissza merte adni a templomot a katolikusoknak. Városban ugyanis mindig ténylegesen is van kisebbség, mert oda állandóan folyik a beköltözés és városokban még a kisebbség is tömegeket jelent, nem úgy, mint falun.

Említettük már, hogy e kor katolikusainak a protestánsok vallási sérelmeire előterjesztett panaszait a mi történetírásunk csak egyszerű taktikai kortesfogásnak tartja s úgyszólván egyhangúan nem veszi komolyan. Egyszerűen lehetetlennek tartja, hogy a katolikusoknak a Habsburg Magyarországon (s különösen a katolikus visszahatás korában) lehettek volna vallási sérelmeik. Szerinte a protestánsok azért panaszkodtak, mert elnyomásuk már egyenesen tűrhetetlenné vált, a katolikusok azonban csak azért, mert kényelmetlen volt számukra, hogy erőszakoskodásaikat nyilvánosságra hozták s ezért végül ahhoz a politikai fogáshoz folyamodtak, hogy ők is gyártottak sérelmeket.

Pedig hát hogy tarthatnánk lehetetlennek katolikus vallási sérelmeket, mikor azt kell látnunk, hogy a protestánsok még az országgyűlésen is, tehát király, nádor, prímás, országbíró jelenlétében is merik és tudják terrorizálni a katolikus többséget! Nem magától értetődő-e, hogy ezt eldugott falvakban és a maguk birtokain még sokkal jobban megtették? Eldugott vidéken még ma is sűrűn fordulnak elő törvénytelenségek, melyek után sose következik büntetés. Mennyivel inkább előfordulhattak hát ezek olyan korban, mikor még se távíró, se távbeszélő nem volt, a ló volt a leggyorsabb közlekedési eszköz, de annak is többnyire egészen lehetetlen utakon kellett közlekednie?! Aztán hogyne lett volna lehetséges, sőt magától értetődő ez a visszaélés a büntetlenségek tudatában félelmet s akadályt nem ismerő kiskirályok akkori világában!

Hogy a katolikusok mindezek ellenére csak akkor hozakodtak elő sérelmeikkel, mikor erre őket a protestánsok a maguk sérelmeinek állandó és fenyegető hangoztatásával már egyenesen rákényszerítették, az szintén nem bizonyítja költött voltukat, hiszen a katolikus gyámoltalanság még ma is szakasztottan ilyen. Tűr, tűr, és tűr gyámoltalanul. Sose támad, csak mindig védekezik, de még ezt se teszi mindig. Ha a hitújítás idején százszámra vehették el a protestáns földesurak a katolikus templomokat, rabolhatták ki a kolostorokat és verhették szét a szerzeteseket, anélkül, hogy az országgyűléseken ez a tárgy ott szerepelt volna vagy általában a történelemben valami tiltakozás nyoma maradt volna, el lehet-e akkor várnunk azt, hogy száz évre rá viszont a katolikusok megelőzzék a protestánsokat a tiltakozásban? Hogy jobban értsenek a protestáláshoz ők, mint azok, akik annyira értenek hozzá, hogy még a nevük is tiltakozást jelent?

Ha már arról van szó, hogy kinek a sérelmeit tartsuk inkább valóknak, azokkal szemben kellene szigorúbb kritikával élni, mikor sérelmeket hangoztatnak, akiknek úgyszólván kenyere volt ez s kortársaiknak is annyira feltűnt, hogy nevükül adták: protestáló, mindig panaszkodó, állandóan sérelmeket gyártó. Ellenben ha azt halljuk szólni, aki mindig hallgatni szokott, eleve gondolhatjuk, hogy nagy oka lehet rá, ha mégis megszólalt. De nemcsak okoskodással lehet ezt eldönteni, hanem történelmi adatokkal is. Elég például a Bethlen támadását megelőző, 1618-as országgyűlésen előadott katolikus sérelmeket egyszerűen csak elolvasni s máris mindenki látja, hogy ezek nem kitalált dolgok.

A vágújhelyi prépostság egyházjavadalom – halljuk –, s mikor a katolikus kegyúr földesurak az egyházi és állami törvényeknek megfelelően egy egyházi férfiút akartak oda beültetni, a szomszédos, náluk sokkal hatalmasabb protestáns földesúr, Nádasdy Pál (a hírhedt Báthory Erzsébet fia) ezt erőszakkal megakadályozta. (Ilyesmi tehát még II. Ferdinánd és Pázmány idejében is lehetséges volt.)

A besztercebányai kórház templomát a Bocskai-felkelés alatt elvették a katolikusoktól. Mivel a bécsi béke kimondta, hogy a felkelés alatt elvett templomok eredeti tulajdonosuknak visszaadandók, a királyi biztosok ezt a templomot hivatalosan vissza is adták, illetve csak akarták visszaadni, mert a város protestánsai ezt fegyveres erővel megakadályozták. A bécsi béke 1606-ban volt, de mint láthatjuk, ez a még a bécsi béke szerint is a katolikusokat illető templom mégis még 1618-ban is protestáns kézen volt. Még a törvény ellenében is a protestánsok akarata érvényesült tehát.

A protestánsok még olyan városban se tűrték, hogy a katolikusoknak is legyen temploma (még akkor se, ha ez csak egy kórháznak bizonyára egyébként is kis és igénytelen temploma volt), amelyben kivételesen még Bocskai előtt is bírtak már ezzel a templommal. S mindezt akkor nem tűrték, mikor már Pázmány volt az ország prímása, tehát a protestánsok „elnyomása” állítólag már teljes erővel dühöngött. (De viszont abban, hogy ekkor már Pázmány volt a prímás, megtaláljuk az okát annak is, miért voltak már sérelmei a katolikusoknak is. Tehát még ehhez is Pázmány öntudatára és energiájára volt szükség, sőt talán még benne se lett volna meg ez az energia és katolikus öntudat, ha nem született volna ő is kálvinista szülőktől.)

De azt viszont jól látjuk, hogy az egész magyar katolicizmusban csak Pázmány és csak a jezsuiták voltak ilyenek. A bécsi béke határozatai végrehajtásával megbízott királyi biztosok például már nem, pedig Eszterházy azok között is protestáns szülőktől származott. Nekik például nem lett volna szabad eltűrniük a törvény ilyen nyílt megsértését és Besztercebányán legalább a fő cinkosok ellen lázadásért, a király és az országgyűlés határozataival való szembeszegülésért hűtlenségi pert kellett volna indítaniuk, melyért akkor fej- és jószágvesztés járt. (Ugyanígy kellett volna eljárni Nádasdy Pál ellen is, annál inkább, mert neki már az anyja se bűnhődött tartalmas bűneiért; már vele kapcsolatban is megszegték a törvényt.)

Úgy látszik, előre megijedtek ezek a királyi biztosok (köztük még Eszterházy is) attól a fülsiketítő zenebonától és fenyegetőzéstől, ami a besztercebányai protestánsok perbe fogására következett volna. Azt gondolták, sokkal kisebb baj e „kis” törvénytelenség eltűrése, mint amit az országnak ártott volna az a reakció, amivel erre az ország protestánsai feleltek volna. Ezért nem történt semmi a besztercebányai katolikusokat ért sérelem megtorlására, sőt még orvoslására se. Hiszen nemsokára utána még így is háromszor egymás után ragadott Bethlen Gábor fegyvert a protestáns sérelmek megtorlására.

Képzelhetjük, mi lett volna hát akkor, ha még a besztercebányai kórház elrabolt templomát is karhatalommal adják vissza a katolikusoknak, sőt még Báthory Erzsébet „hithű” fiát is főbenjáró perbe fogják! Ha még az is elég ok volt Bethlen fegyverfogása számára, hogy a klérus (értsd: Pázmány) fenyegetőzni merészelt (pedig láttuk, hogy még Pázmány se fenyegetőzött), mi lett volna akkor, ha a besztercebányaiak és Nádasdy Pál már valóban börtönben ült volna? Pedig törvényesen ültek volna ott még akkor is, ha Nádasdy azonnali letartóztatása a nemesi „szabadságokkal” ellenkezett volna. Nem ellenkezett volna ugyanis az igazságossággal és a törvények (a nemesi kiváltságoknál fontosabb törvények) megtartásával.

De folytassuk a katolikusok sérelmeit, mert e kettővel természetesen még korántse merítettük ki őket.

A pálosok beregi, borsodi, abaújvári, veszprémi, zempléni, barsi, győri telkei, sőt egyes helyeken még monostorai is, még mindig protestáns kézen vannak.

Sopronban és Modorban még mindig nem adták vissza a katolikusoknak a törvény szerint visszajáró templomokat és iskolákat, sőt Modorban gúnnyal, szidalommal illetik, bálványimádóknak csúfolják a katolikusokat; a pápát Antikrisztusnak, babiloni kurvának (tehát megint úgy, mint az ávósok a börtönben levő katolikus papokat; ez egyébként akkor protestáns körökben megszokott címe volt a római pápának) gyalázzák s a katolikusok számára a nyilvános istentisztelet még most is nemcsak tilos, hanem a magán istentiszteletek tartására néha vidékről bejáró papot is bántalmazzák, sőt mise alatt kővel dobálják azt a házat, amelyben a katolikusok magán istentiszteletüket tartják.

Lengyel János a maga és testvére birtokán, a Zala megyei Hegymagason lutheránus lelkészt ültetett katolikus jobbágyai nyakára, s ha valamelyik közülük elmulasztja a lutheránus prédikációt, 12 forint pénzbírsággal sújtja.

A Zrínyi grófok (akkor még protestánsok), továbbá Thurzó Imre és Illésházy Gáspár szintén pénzbüntetéssel sújtják azokat a katolikus jobbágyaikat, akik a protestáns istentiszteleten nem vesznek részt.

Bártfa és Eperjes város ugyanígy bánik katolikus polgáraival.

Perecén – annak ellenére, hogy egyházi birtok (jászói prépostság) – a kálvinista többség bünteti ugyanezért katolikus polgártársait.

Pásztón a 150 katolikus mellett csak 12 kálvinista volt, ezek mégis megrohanták a katolikus templomot, felgyújtották és elhurcolták az egyházi felszerelést. Hogy ez a protestánsok ilyen kis száma mellett hogy volt lehetséges, megmondja a folytatás: „a katolikus papot pedig a töröknél hamisan bevádolták és ezáltal életveszélynek és nagy üldözésnek tették ki”.

Tehát ezért volt lehetséges, mert török területen történt a dolog, a törökök a katolicizmussal szemben inkább a protestantizmust pártolták (mint amely megosztja a kereszténységet és erejét gyengíti), a mi protestánsaink pedig nem szégyellték véreik ellen még ezt a török pártfogást is felhasználni.

Széchi Tamás Petrócról, Széchi György a Gömör megyei Deresdről és ezenkívül más falvakból is, Thurzó Imre pedig Árva megyei birtokairól űzte el a katolikus papot. Ugyanezt megtette Bárczai is, sőt Esztergom protestáns többségű várőrsége ugyanezt még a hajdani „Magyar Sion”-ban is megcsinálta (tudjuk, hogy az érsek ekkor már nem lakott ott).

Veszprém nem szerepel a katolikusok sérelmei között. Pedig Acsády Mihály püspöksége (1725-1744) idejéből például azt tudjuk meg dr. Petrák Mihály ilyen című művéből (14. o.), hogy a már 1630-ban visszaállított káptalan tagjainak és a ferenceseknek csak „alig néhány év óta van szabad mozgásuk a várban”. Csak azóta, mióta 1716. november 14-én III. Károly azon a címen, hogy Veszprém már nem végvár (s csak a végvárak őrségének járt a törvény szerint a szabad vallásgyakorlat), elrendelte, hogy a protestánsok templomukat és minden egyházi épületüket adják át a katolikusoknak. (A vár ugyanis a püspök tulajdona volt, tehát a területén levő épületek is.) Addig tehát, míg Veszprémben a protestánsoknak szabad vallásgyakorlata volt – pedig 1716-ig az volt –, a katolikusok papjai még be se igen léphettek a vár területére.

Torna megye a katolikus Rákóczi Pált és Móritz Mártont arra akarta kényszeríteni, hogy protestáns lelkészt fizessenek. Bereg megye a katolikus Melich György birtokain a katolikus jobbágyok nyakára kálvinista prédikátorokat kényszerít, viszont ugyanide katolikus pap behozatalát mindenképpen meg akarja akadályozni. A Pozsony megyei Zavarban, úgyszintén Mosticzkán, Hrabócon és más Rákóczi-birtokon a lakosság jórészben katolikus, de a templom mégis a protestánsok kezében van.

A galgóci kolostorból Bocskai felkelése alatt űzték el a szerzeteseket. (Miközben azt hirdették, hogy a vallásszabadságért küzdenek! Mégis elhiszik nekik még ma is és még katolikusok is.) A bécsi béke előírása szerint már rég vissza kellett volna kapniuk kolostorukat, de az még ma is protestáns kézen van.

Galántán a protestánsok még azt is megakadályozták, hogy Baranyai Tamás fiát, Vecsén (Vágvecsén) pedig nemes Somogyi Mátyás hitvesét katolikus szertartással temessék el.

Tecén Horváth Mihály felesége temetésének szertartásai közben fegyverrel kergették ki a katolikus papokat a faluból.

Körmenden az apácák nem tudnak nyugodtan gyónni-áldozni, mert a papot, mikor e célból zárdájukba megy, hol a helybeli prédikátorok, hol a katonák kergetik el vagy gúnyolják ki.

A Pannonhalmát megszállva tartó őrség hadnagya, noha ezt a főapát külön megtiltotta neki, még oda is protestáns prédikátorokat hív istentisztelet tartására s ezek prédikációikban a katolikus papságot gúnyolják. (Tehát még Pannónia szent hegyén is!)

A bitsei lutheránus szuperintendens még karácsonyi prédikációjában is „ebhitnek” nevezte a katolikus vallást.

Bocskai felkelése alatt elvették a katolikusoktól többek közt a gabóci, beszteri, és olcsvári templomot. A bécsi béke rendelkezései értelmében a nádor visszaadatta őket a katolikusoknak, az Abaúj megyei hatóságok azonban újra visszaadták őket a protestánsoknak.

Az előbb említett Nádasdy Pál (Báthory Erzsébet fia) katonái Csornavárán az Oltáriszentséget a földre dobták és lábbal taposták.

Ezek a katolikusoknak az 1618-as országgyűlésen előterjesztett sérelmei, melyeket a mi történetírásunk mint képtelenségeket, mondvacsináltakat és nyilvánvalóan valótlanokat nemrég még egyszerűen nem vett tudomásul, mert nála elv volt, hogy nálunk a Habsburgok alatt valóságos sérelmei csak protestánsoknak lehettek. Ez az oka annak, hogy közvéleményünk, még a katolikus is, valóban még ma is csak azokról tud.

Pedig hát a katolikusok most ismertetett sérelmei annyira nem voltak teljesek, hogy látni fogjuk majd, hogy még papverések, sőt gyilkolások is előfordultak ez időben, pedig ilyenek nem is szerepelnek a katolikusok sérelmei között. Úgy lehetett tehát papokat verni, sőt még gyilkolni is, hogy még a katolikusok se igen tudtak róla. De hát most már ezen se csodálkozhatunk, hiszen a kisvárdai két pap kannibáli vadsággal végrehajtott meggyilkolását is csak századokkal utána böngészték ki az ottani anyakönyvekből. A magyar történetírásnak ez addig nem jutott tudomására, mert a közéletet akkor egyáltalán nem foglalkoztatta a dolog. Ha azt az egyik pálost, aki a dolgot az anyakönyvbe bejegyezte, meg nem menti annak a Kovács nevű kálvinistának a jó szíve, akkor még ma se tudnánk a dologról semmit.

Egész másképpen csinálták ugyanakkor a protestánsok. Ők olyan jól tudták reklámozni vértanúságukat, hogy sérelmeik közül nem egy szemfényvesztés volt. Például ugyanezen az 1618-as országgyűlésen a jelenlevő Pázmány Péter ezt mindjárt meg is állapította. Azt állították például, hogy Sellyén, Ribénben és Hinoránban Pázmány vette el az ő templomaikat. Az igazság – felelte nekik a jelenlevő Pázmány – az, hogy mikor én az érseki széket elfoglaltam, mind a három említett faluban a templom már a katolikusok kezén volt, én tehát ha akartam volna, se vehettem volna el őket a protestánsoktól. Ezt bizonyíthatja minden ottani lakos.

Azt is felsorolták „sérelmeik” között, hogy Zebelén és Lezenicén is elvette Pázmány a protestáns templomot. Ez a két falu – felelte – nem is az ő birtoka. Ezekben tehát szintén még akkor se vehette volna el a protestáns templomokat, ha akarta volna. De nemcsak mint földesúr nem csinált ő effajta dolgot e két faluban, hanem mint érsek se.

Arra a vádra pedig, hogy Udvardon, Ölveden, Szakálloson, Mocson és Martoson is erőszakkal ragadta el a kálvinistáktól templomukat, azt felelte, hogy ő ezekben a falvakban érseki széke elfoglalásakor a török pusztítás folyományaként nem templomokat, hanem templomromokat talált. Utána ő építette fel őket, s az csak természetes, hogy olyan vallás használatára építette fel őket a saját, illetve az Egyház birtokán, amelyet ő, illetve az Egyház tart igaznak.

Egyébként pedig – teheti hozzá még nagyobb érvként a ma történetírója – ennek a legutóbb említett öt falunak egyike se tiszta katolikus még ma se, a három utolsó pedig még ma is Komárom, illetve Esztergom megye legkálvinistább falvai közé tartozik. Végeredményben tehát még az itteni templomromokat is nem az Egyház, hanem a protestánsok számára építette fel Pázmány. Martoson például még ma is csak kálvinista templom és lelkészség van. Jellemző a magyar protestánsüldözésre!

Ha pedig azok a protestáns sérelmek, melyeket Pázmány ellen hoztak fel a protestánsok, ennyire megcáfolhatók, vehetjük-e komolyan a többieket, amelyeket nem Pázmány követett el? Csak nem tehetjük fel, hogy a többi főpap, sőt a világi főurak jobban tudtak protestánst „üldözni”, mint maga Pázmány, vagy hogy ők nála még keményebb katolikusok voltak?

Mit szóljunk hát ahhoz a „tárgyilagossághoz”, hogy a mi történetírásunk mégis minden protestáns sérelmet olyan igaznak vett, mint a Szentírás, a katolikus sérelmeket pedig még arra se érdemesítette, hogy megemlítse őket?

Lássunk azonban egy példát arra is, milyenek voltak a katolikusok „jogai” a vallásszabadság hősének, Bethlennek Erdélyében. Érdekes ugyanis, hogy az a magyar történetírás, mely a Habsburg Magyarország katolikusainak vallási sérelmeit azért nem veheti komolyan, mert hiszen ott a hatalom a katolikusok kezében volt, az erdélyi katolikusok vallási sérelmeiről épp úgy nem tud semmit, noha ezek lehetőségét ugyancsak joggal feltehetné, mert hiszen ott a hatalom a protestánsok kezében volt.

Ennek a látszólagos ellentmondásnak megoldása a mi történetírásunk szerint az, hogy a katolikus papság, vagy legalábbis a főpapság és a Habsburg a kezében levő hatalmat szükségképpen arra használja fel, hogy a vallási szabadságot, tehát a protestantizmust elnyomja, ellenben a kálvinista erdélyi fejedelmek szükségképpen a vallási szabadság alapján állnak és tisztelik a katolikus vallási meggyőződést akkor is, ha a hatalom az ő kezükben van, tehát ha a lehetőség és mód meglenne számukra a katolikusok elnyomására. Lássuk egy példán, mennyire igaz ez (később a példák egész seregét hozzuk majd fel).

A híres kuruc Bercsényi-család dunántúli eredetű ugyan, de később Erdélybe került (látjuk majd annak idején, hogy hogyan). Az a „Székes” is, melyről nemesi előnevüket vették, Erdélyben van. Bercsényi II. Imre (a híres kuruc főtábornok) nagyapja még ott lakott Székesen feleségével, Lugosi Borbálával. A család mindig katolikus volt, mégpedig mindig a „legbigottabb” jezsuita-párti katolikus. Még a nemesi címerükben is csak úgy nyüzsögnek a keresztek. Mivel azonban, mint említettem, a Bercsényieknek nem törzshazája se Erdély, se Székes, mire ők odakerültek, arra az előnevükké vált faluban kálvinista volt már a lakosság. Elődeik, a régebbi kálvinista földesurak, nem tűrtek ott meg ugyanis mást, mint csak kálvinistát.

Az Erdély sorsát akkor intéző kálvinisták azonban gondoskodtak róla, hogy ha a mór (földesúri jog) már megtette kötelességét, akkor elmehessen, sőt mindenképpen el is menjen. Ha ugyanis a jobbágyok már kálvinisták, akkor a földesúri jog érintetlenül hagyásából már csak a katolikusoknak lehet hasznuk. Például, ha a birtok (mint Székes is) katolikus földesúr birtokába kerül.

Ezért Erdélyben nemcsak azt tiltotta meg a törvény, hogy a földesúr (most, mikor minden templom már protestáns kézben van) a falu templomát más vallás papjának kezére adja, mint amilyenben találta, hanem még azt is, hogy ha a jobbágyok vallásától különböző valláson levő (tehát katolikus) földesúr a maga számára papot tart s házi kápolnát rendez be, a földesúr papja a jobbágyoknak is prédikálhasson, vagyis istentiszteletet tarthasson. Erre a magánkápolnájában tartott misére nemcsak nem terelhette be a jobbágyait a katolikus földesúr, hanem még akkor se ereszthette őket oda be, ha kíváncsiságból s önként mentek volna oda.

Ez az erdélyi törvény látszólag nagyon tárgyilagos volt. (S a mi naiv (vagy túlságosan is nem naiv) történetírásunk is milyen szentül meg van győződve erről a tárgyilagosságról!) Nem a katolikus vallás ellen beszélt (hiszen annak Erdélyben a törvény szerint ugyanannyi joga volt, mint a kálvinistának), hanem egy új, azon a vidéken addig nem ismert másik vallásról, akár katolikus legyen az, akár protestáns, s a törvény célja állítólag egyedül a vallási háborúságok elkerülése volt s ezt természetesen a magyar történetírás is szentül elhiszi.

Pedig hát a gyakorlatban egyedül a katolikus vallás terjeszkedése ellen szólt ez a törvény, mert a Székelyföld katolikus részét kivéve Erdélyben ekkor egyetlenegy faluban vagy városban se volt már katolikus templom, tehát mindenütt csak a katolikus vallás lehetett az az új, ami ellen a törvény védekezett. Hogy a Székelyföld katolikus részén mennyire nem volt szüksége a katolicizmusnak erre a törvényes védelemre, mutatja, hogy az még ma is száz százalékban katolikus, pedig már 250 éve nem tiltja semmiféle törvény, hogy ott protestáns istentiszteletet lehessen tartani, s természetesen azelőtt is csak elméletben tiltotta. Ugyanis nem a törvény meghozása, hanem a végrehajtása a fontos és ezeket a törvényeket a protestáns Erdély a legszigorúbban végrehajtotta akkor, mikor a protestantizmust kellett védenie a katolicizmus ellen, de annál kevésbé törődött volna a végrehajtásával akkor, ha a katolicizmust kellett volna vele védenie.

Hogy a protestantizmus javára mennyire végrehajtották ezt a törvényt, azt éppen a Bercsényi-család történetéből láthatjuk. Bercsényiéknek a kastélyuk melletti dombon volt egy kis családi kápolnájuk, mely – úgy látszik – nem is annyira kápolna, mint inkább családi sírbolt volt. Kálvinista jobbágyaik temploma egészen a kastély közelében volt. S ezek a kálvinista jobbágyok a kálvinista fejedelem uralma alatt álló Erdélyben olyan kihívóan gyakorolták a vallásukat, hogy katolikus földesuruk bosszantására a szó szoros értelmében a kastély ablakán át és Bercsényiék fülébe harsogták templomba menet és jövet zsoltáraikat. Úgy viselkedtek, hogy Bercsényiék nem vehették másnak, mint tudatos békebontásnak és kihívásnak.

Ezért egyszer, mikor már nagyon betelt a mérték, Bercsényi Imre dühében sértő megjegyzéseket tett jobbágyaira és felekezetükre, azt gondolva, hogy ezzel most már földesúri tekintélyének tartozik.

Az eset többször megismétlődött s végül a dolog úgy elfajult, hogy a kálvinisták összebeszéltek, dorongokkal, csákányokkal fegyverkeztek fel s megrohanva Bercsényiék családi sírboltját vagy kápolnáját, földig lerombolták, hogy „helyét ma már csak szétszórt, egyes kövek és az alapfalaknak némi nyomai jelölik”. (Thaly: A székesi gróf Bercsényi-család, I., 74. o.)

A kápolna elintézése után a fanatikus jobbágyok a kastélyra rohantak, ahol Bercsényi, a büszke magyar nemes, természetesen védte magát és övéit s puskájából jobbágyai közül többeket leterített. A tömeg elől végül mégis menekülni volt kénytelen „sibi suisque fuga consuluisset”, mint unokája, a kuruc vezér magát kifejezte.

A vallásilag állítólag annyira türelmes Bethlen Gábor Erdélye azonban nem elégedett meg azzal, hogy a katolikus nemesnek menekülnie kellett saját birtokáról, hanem még főbenjáró pert is indított, de nem a fellázadt és a földesuruk felett basáskodó kálvinista jobbágyok, hanem Bercsényi, a földesúr ellen, „gyilkosság” címén. (Báthory Erzsébet ellen ugyanekkor nem indítottak pert gyilkosság címén.) Ez elől Bercsényi Imre – tudva, hogy felekezetileg elfogult bírái részéről mi vár rá – most már nemcsak székesi birtokát, hanem magát Erdélyt is elhagyta. Így került vissza a család újra Magyarországra, maga Bercsényi Imre pedig, mint majd látni fogjuk, Morvaországban nemsokára hősi halált halt királya és a katolicizmus védelmében.

Ha most meggondoljuk, hogy rendes körülmények között micsoda korlátlan úr volt akkor egy földesúr és micsoda semmi egy jobbágy, s mégis azt látjuk, hogy a jobbágyok, csak azért, mert kálvinisták, a földesúr meg katolikus, néhány sértő szó miatt, melyet egyébként is ők erőszakoltak ki belőle, így mertek viselkedni a földesurukkal; ha továbbá tudjuk, hogy mennyire keveset ért akkor a törvény előtt egy emberi élet, ha jobbágyé volt, még akkor is, ha nem önvédelemből oltották ki, mert hiszen önvédelem esetén még ma is büntetés nélkül lehet kioltani, de Bercsényinek, a földesúrnak mégis a birtokát kellett miatta elvesztenie és a hazáját elhagynia, csak akkor tudjuk igazán elképzelni, milyen kevés joga lehetett ekkor egy egyszerű katolikusnak Bethlen Gábor Erdélyében s mennyire nem volt ott egyenlő a törvény előtt a gyakorlatban a katolikus meg a kálvinista vallás.

Ellenben hogy milyen urak voltak még II. Ferdinánd és Pázmány idejében is protestánsaink a Habsburg Magyarországon, azt jól láthatjuk a pozsonyi jezsuita kollégium megalapításának kalandos történetéből.

Pozsony akkor az ország fővárosa volt, a prímás is gyakran és huzamosan tartózkodott ott, sőt az országgyűlések tartama alatt még a király is. A városban mégis a protestánsok voltak az urak s még az ellenreformáció korában és legkatolikusabb királyunk (II. Ferdinánd), legharciasabb prímásunk (Pázmány) és legkatolikusabb nádorunk (Eszterházy Miklós) idejében is olyan öntudatos és annyira felekezetieskedő protestánsok voltak és lehettek, hogy a főbírói és polgármesteri székbe soha, a 12 tagú belső és a száztagú külső tanácsba pedig csak kivételesen választottak be egy-egy katolikust.

Öntudatosan és éberen vigyáztak arra is, hogy a város protestáns jellege megmaradjon s azért a környékről betelepedni kívánó katolikusoknak nem adtak polgárjogot, még ha magyar nemesek voltak, akkor se, ellenben a Cseh- vagy Morvaországból vagy Ausztriából összeférhetetlenségük vagy forradalmi hajlamaik miatt elűzött idegen protestánsokat szinte dédelgetve csalogatták maguk közé. Bethlen felkelése alatt is természetesen hozzá álltak, tehát szabadsághősöknek csaptak fel, mert magyarok ugyan nem voltak, de annál jobban voltak protestánsok s a szabadsághősi méltóságukhoz akkor nálunk csak protestantizmus kellett, nem pedig magyarság.

Mikor a király a várost visszafoglalta Bethlentől, rossz lelkiismeretük tudatában természetesen nagy volt a riadalom közöttük s ezért már előre felterjesztést küldtek Bécsbe, melyben hódolatuk kifejezésével egyidejűleg az udvar kiengesztelésére arra is önként kötelezettséget vállaltak, hogy a tanács fele ezután mindig katolikus lesz. Akkor ugyanis mindenki tudta, hogy a katolikusság akkor is királypártiságot jelentett, ha az illető magyar volt, a protestánsság pedig akkor is lázadást és hűtlenséget, ha egyébként cseh, morva vagy osztrák volt valaki.

A jó Ferdinánd aztán emiatti örömében nem is büntette meg őket árulásukért. (A nikolsburgi béke után már nem is lehetett volna őket megbüntetni, mert az amnesztiát biztosított a lázadóknak, de Pozsony visszafoglalása már jóval a békekötés előtt megtörtént. Ferdinánd tehát ekkor még sorra akasztathatta volna őket, annál is inkább, mert a háború tartama alatt már csak elriasztásul is ugyancsak könnyen szokás osztogatni az árulókra a halált.)

Mikor aztán elmúlt már a veszély, mert megjött a béke s vele a pozsonyiaknak is biztosított amnesztia, a város protestánsainak még csak eszükbe se jutott, hogy ők előbb valamit ígértek királyuknak és hogy azt illenék meg is tartani. Megint kivétel nélkül csak protestánst választottak meg minden tisztségre. (Mindkét tanácsi tagság élethossziglanra szólt, de a polgármestert, a főbírót és a többi tisztviselőt minden évben újra választották.)

A jó Ferdinánd, akit a mi történetírásunk annyira „túlbuzgónak” tart, olyan türelmes volt, hogy a pozsonyiak ígérete megszegésének ellenére öt évig várt és öt tiszta protestáns tisztújítást eltűrt. Csak akkor tett végre lépést (de még ekkor is csak Pázmány noszogatására!), mikor végül az egyik katolikus tanácstag is meghalt és még ehelyett is protestánst választottak, tehát a város katolikusait még a régi állapotnál is hátrább szorították.

A királyi leiratra, hogy végül már tartsák meg ígéretüket, melynek ellenértékét (hűtlenségük ellenére a kegyelmet) már régen megkapták, hosszas huzavona, véget nem érő üzenetváltások következtek, melyek folyamán, ha már nagyon szorult a hurok, a pozsonyi protestánsok mindent megígértek, s mivel mihelyt ígértek, a bécsi légkör azonnal megenyhült, ígéretükből soha nem tartottak meg semmit.

Az 1626. április 27-én tartott tisztújítás előtt közvetlenül megígérték például, hogy vagy a főbíró vagy a polgármester legközelebb katolikus lesz, de megint nem lett az, se az egyik, se a másik. De hogy Bécs a keserű pirulát újra lenyelje, mézesmadzagként egy épp akkor megürült tanácstagsági helyet végre katolikussal töltöttek be. A valóságban azonban ez se alkalmazkodást jelentett a részükről, hanem egyenesen kihívást.

Lakott ugyanis a városban egy együgyűségéről az egész városban közismert katolikus, aki olyan falubolondja-féle volt, mert eredetileg horvát anyanyelvű volt, Pozsonyban megtanult egy kicsit magyarul is, meg németül is, de mivel szellemi kapacitása sokkal kisebb volt annál, semhogy kis agyában három nyelvet egyszerre meg tudott volna őrizni, beszéde a három nyelv keveréke volt. Még a Miatyánkot se tudta elmondani hibátlanul se magyarul, se németül, de most már horvátul se.

A pozsonyi protestánsok aztán őt választották meg a megürült tanácstagi helyre, mert őt tartották erre a legalkalmasabbnak.

Ez az eset egymagában sok mindent megmond. Nemcsak a protestánsok cinizmusát és rosszlelkűségét láthatjuk belőle, hanem azt is, mennyire nem lehet komolyan venni a Habsburgok „protestánsüldözését” s mennyire nem vették komolyan ezt az akkori protestánsok se. Nem is lehet ez másképp, ha az üldöző olyan aggályosan lelkiismeretes és oly jó ember, mint amilyenek a Habsburgok voltak, az üldözöttek pedig olyan ügyes, talpraesett s ugyanakkor olyan „felszabadított” lelkiismeretű emberek, mint a mindenkori protestánsok vagy marxisták. Ezért győznek az ő forradalmaik a katolicizmus ellen előbb vagy utóbb, de mindig, de ezért van az is, hogy az ő zsarnoki uralmuk alól, ha már kezükbe került a hatalom, újra szabadságot kivívni szinte lehetetlen. Hiszen nekik céljuk elérésére minden szabad, azoknak pedig, akik hatalmuk alól szabadulni akarnak, csak erkölcsileg is megengedett, igazságos eszközöket szabad ellenük felhasználniuk.

A király – hogy tekintélyét megóvja – ezzel a félkegyelmű katolikus tanácstaggal kapott kihívást is lenyelte, hisz – hogy nevetségessé ne legyen – kénytelen volt úgy viselkedni, mintha a gúnyt és a kibabrálást nem vette volna észre. Jobb is volt így, mert ha kifogásolja, a protestánsok olyan esküdözést csaptak volna, hogy eljárásukban őket a legkisebb rosszakarat vagy tiszteletlenség se vezette, hogy legjobb volt el se kezdeni a dolgot. A pozsonyi protestánsok pedig folytatták régi s oly jól bevált taktikázásukat.

1627 pünkösdjén újra ünnepélyesen megígérték, hogy a király minden kívánságát teljesítik, de az 1628-ban történt tisztújításkor megint csak meghagyták tisztségükben az összes protestánst, de ennek feledtetésére most már két katolikust is beválasztottak a tanácsba. Most is két olyan katolikust szemeltek azonban ki a katolicizmusnak a városi tanácsban való képviseletére és ott érdekei megvédésére, aki együgyűsége miatt, s mert emiatt természetesen tekintélye se volt, a legkevésbé volt alkalmas erre a szerepre.

Ez az újabb, most már igazán tűrhetetlen kihívás végül úgy felháborította az udvari kamara tanácsosait – nem II. Ferdinándot (mert ő valóban tanult Jézustól és annyira „szelíd és alázatos szívű” volt, hogy felháborodni úgyszólván nem is tudott) –, hogy büntetésül hat protestáns pozsonyi tanácsosnak a király elé idézését javasolták. Ebből se lett azonban semmi, mert még Pázmány is azon a véleményen volt, hogy ezzel veszélyes ingerültséget idéznének elő a pozsonyi protestánsok között s ez ott a katolicizmusnak többet ártana, mint használna.

Ha valaki a pozsonyi protestánsok mentségére azt hozza fel, hogy az ügyben az igazság tulajdonképpen az ő oldalukon állt, nem pedig a királyén, mert hiszen a városban a többség az övék volt, azt választották volna meg, akit akarnak, tehát joguk volt ahhoz is, hogy csak protestánsokat válasszanak meg, annak a figyelmét először felhívjuk arra, hogy ha egy párt a választásokon el tudja érni a célját, abból még egyáltalán nem következik az, hogy ez azért sikerült neki, mert valóban a nép akaratát képviseli. Lehet a hatalom annak eredménye is, hogy a párt vezetői ügyesek, jó szervezők, nagyszájúak, jól tudnak hangulatot és hírverést csinálni, erőszakosak és lelkiismeretlenek.

De ha el isfogadjuk, hogy ekkor Pozsony polgárságának tényleg a többsége volt protestáns (ami valószínű), akkor se mondhatjuk igazságtalannak Ferdinánd vagy Pázmány követelését. Nem szokás ugyanis – és városok önkormányzatában különösen nem szokás – a kisebbséget teljesen mellőzni. Vegyes vallású falvakban nálunk például hosszú időn át szinte megsérthetetlen szokás volt, hogy a bíró felváltva volt katolikus vagy kálvinista (olyan falvakban is, ahol a katolikusok száma kétszerese volt a protestánsokénak).

Kecskeméten is ilyen váltakozó gazdálkodás volt, pedig a városnak ma már csak egyötöde kálvinista s egyharmadánál több sose volt. Magyarországnak 70%-a katolikus, mégis a két koronaőr egyikévé mindig protestánst választottak meg s a katolikus kultuszminiszter első államtitkárának is mindig protestánsnak kellett lennie (Budapesten is az egyik alpolgármesternek). Vajon mi lett volna a magyar protestantizmusból s hogy ki lenne szorítva ma is minden vezető állásból, ha a magyar katolikusok is (most, mikor már 300 éve abszolút többségben vannak) úgy bánnának velük, mint ahogyan ők bántak Pozsonyban a katolikusokkal addig, míg a többség az övék volt?

Ne feledjük végül azt se, hogy a magyar katolikusok sose tettek kötelező ígéretet arra, hogy az imént említett tisztségeket felváltva protestánsokkal fogják betölteni, s a szokást mégis mindig épp úgy megtartották, mintha ígéretet tettek volna. (Nádort is mindig két katolikus és két protestáns hivatalos jelölt közül választottak.) A pozsonyi protestánsok azonban kötelezték magukat a katolikusok iránti méltányosságra, sőt ezen ígéreteiket nem is ingyen tették s az ellenszolgáltatást már rég meg is kapták érte. Hogy lehet tehát itt az ő „igazságukról” beszélni?

Pázmány azt határozta, hogy nem erőszakkal, hanem neveléssel segít majd a pozsonyi állapotokon és ezért elhatározta, hogy jezsuita kollégiumot alapít a városban. Erre ott annál inkább szükség volt, mert mikor ezt elhatározta, a városban a katolikusoknak már 12 éve nem volt még elemi iskolájuk se. Elméletben megvolt ez az iskola, az épülete is állt, ámde ősi szokás alapján az egyház kegyura (latinul: patrónusa) a protestáns városi tanács volt. (A gyakorlatban lehet-e ennél nagyobb gúnyt elképzelni?) E joga alapján a város rendelkezett a katolikus intézményekkel, ő kezelte a katolikus alapítványokat s az eddigiek után már gondolhatjuk, hogy ez mit jelentett. A városban 12 éve már az egyetlen katolikus tanítói állás se volt betöltve. Lutheránus iskolát azonban építtetett a város s abban tartott tanárokat a város pénzén anélkül, hogy erre valaha engedélyt kért volna vagy bármely hatóságnak csak jelentette volna, hogy ezután katolikus iskola helyett – amelyet fenntartania kötelessége volt – lutheránus iskolát állít és tart fenn.

Az a Pázmány, akit azzal rágalmaztak meg, hogy inkább akarta Magyarországot (és benne természetesen Pozsony városát is) pusztasággá változtatni, mint protestánsnak meghagyni, a valóságban nem volt se ilyen kegyetlen, se ilyen bátor, se ennyire hatalmas. Nem úgy alapított jezsuita kollégiumot Pozsonyban, hogy egyszerűen elvette a protestánsoktól azt a középiskolát, melyet ők ott törvénytelenül megalapítottak s jezsuita kollégiumot csinált belőle (így kellett volna tennie, ha valóban olyan protestánsüldözés lett volna hazánkban, mint „hazafiaink” gondolják), hanem úgy, hogy előbb gyűjtött rá 100.000 forintot (azaz legalább 10 millió kommunista magyar forintot). Ezután engedélyt kért a pozsonyi protestánsoktól, hogy a városban a saját pénzén katolikus kollégiumot emeltessen.

Mert ha valakinek pénze van és ezt a közműveltség szolgálatára akarja fordítani, nem kell erre senkitől engedélyt kérnie, hanem mikor megtudják, mit akar, megköszönik neki. A rémes magyar protestánsüldözés idejében azonban még annyi joga se volt az ország „protestánsüldöző” prímásának, hogy tervét a protestánsok engedélye nélkül fordíthassa a magyar kultúra szolgálatára, ha ez a kultúra katolikus is volt egyúttal. Pázmány azonban erre még engedélyt se mert kérni Pozsony városától, mert bizonyosan tudta, hogy az engedélyt úgy se kapja meg.

Csellel élt. Odaadta a királynak a kollégiumra fordított pénzének első felét, 50.000 forintot, s arra kérte, hogy ő kérje a várostól az engedélyt a kollégium alapítására. A pozsonyi protestánsok ugyanis oly rémesen el voltak nyomva, hogy még a királynak is tőlük kellett engedélyt kérni, ha városukban kollégiumot akart alapítani. De viszont joggal gondolhatta azt, hogy ezt a kérelmet magától a királytól már bizonyára mégse lehet megtagadni. Akkora úr és annyira bátor tehát még a király se volt, hogy – mint ezt a kommunisták a kommunizmus javára az ország összes katolikus (és nem katolikus) iskolájával megcsinálták – egyszerűen a pozsonyi lutheránus kollégiumot alakítja át katolikus iskolává, sőt még akkora úr és olyan bátor se, hogy a maga pénzén ugyan, de a protestánsok engedélye nélkül állítson fel katolikus iskolát (ő mégis a protestánsok „véreskezű” „elnyomója” volt, a kommunisták alatt pedig „vallásszabadság” volt Magyarországon).

Pozsony szabad királyi város volt, de mivel nemcsak „királyi” város volt, hanem „szabad” is, II. Ferdinánd magyar királynak a pozsonyi protestáns városi tanácstól kellett terve megvalósítására engedélyt kérnie.

Kért és nem kapott. Azt kérte, hogy a város engedje át neki a hajdani katolikus iskola már 12 éve nem használt épületét és a vele szomszédos másik egyházi épületet, hogy a kettős telken egy új katolikus kollégiumot építhessen. Erről a katolikus kollégiumról – írta – tulajdonképpen magának a városnak (mint a katolikus egyház patrónusának) kellene gondoskodnia, de ő egy fillért se kíván erre a várostól, hanem csak annak a két egyházi épületnek az átengedését kéri, amelyet a város törvénytelenül, kegyúri kötelességeinek elhanyagolásával hagyott pusztulásnak indulni. Ha pedig a város ezt a két telket nem hajlandó erre a célra átengedni, akkor arra kér a várostól engedélyt, hogy a belvárosban házakat vásárolhasson és ezeket alakíthassa át a kollégium céljaira.

A város – persze nem sietve, mert ilyenkor a késedelmesség, az időnyerés egyik leghasznosabbnak bizonyuló fegyvere – azt felelte, hogy repesne az örömtől, ha felséges királya kedvében járhatna, de végtelen sajnálatára a királynak se az egyik, se a másik kérését nem teljesítheti. A katolikus iskolával szomszédos épület egyházi tulajdon bár, de a hagyományozó nem tanügyi célra hagyta s az alapító szándékának megszegése lenne, ha iskolává alakítanák át. Ő, mint a kegyúr, felelős az alapító akaratának tiszteletben tartásáért s így ebbe beleegyeznie lelkiismeretébe ütközik.

E célra házak megvételére pedig még kevésbé egyezhet bele, mert a belváros házai már ma is annyira nagy arányban középületek, hogy lassacskán már alig van ott olyan ház, ami után adót fizetnek. Ígéri azonban őfelségének, hogy a katolikus tanítói állást most már rövidesen betölti. (Jellemző, hogy még erre vonatkozólag is csak ígér, nem pedig azt jelenti, hogy már be is töltötte. Hogy ugyanis „ígéretére” mennyit lehetett adni, azt már bőségesen láttuk.)

A király erre azt felelte, hogy a magyar királynak legalább Magyarországon talán annyi joga mégiscsak van, hogy egy királyi városban a maga pénzén házakat vehessen, ha akar, s különösen joga van akkor, ha ezzel a város kultúráját akarja szolgálni. Ő csak a város önkormányzata és kiváltságai iránti tiszteletből fordult ez ügyben a városhoz.

Ha már eddig is sok a belvárosban az adómentes ház, adják oda az új kollégium céljaira a kért két egyházi épületet s nem lesz több az adómentes ház, mint eddig volt. Ami az iskola melletti egyházi épületet illeti, annak hagyományozója nem kimondottan iskolának szánta ugyan ezt a házat, de kétségtelen, hogy katolikus egyházi célra adta s ezzel az egyházi iskola kétségtelenül azonos, vagy legalábbis összhangban levő cél.

Egész nyugodt lehet tehát annak a városnak lelkiismerete, mellyel nem ellenkezett az, hogy a katolikus iskola épületét, melyet hagyományozója szorosan erre a célra szánt, már 12 éve üresen hagyja. Aztán mikor a város a lutheránus kollégiumot felállította, akkor miért nem volt sok az adómentes ház? Akkor miért lehetett erre a célra adóköteles házakat megvenni és adómentesekké tenni? A városnak már csak azért is engedékenyebbnek kellene lennie, mert nem kapott büntetést azért, mert a lutheránus kollégiumot engedély nélkül s így törvénytelenül állította fel. A király annak épületét ezen a címen el is kobozhatná.

A pozsonyi protestánsok erre már természetesen nem tudtak mit szólni, mivel azonban engedni se akartak, hogy időt nyerjenek, azt felelték, hogy a király kérését a közgyűlés elé fogják terjeszteni. Ez a válasz is a rosszakarat jele volt és csak taktikázás volt a célja, mert hiszen az ügy nem a közgyűlés, hanem a tanács hatáskörébe tartozott. A király azonban mégis türelmesen megvárta azt az időt, míg a közgyűlés ideje elérkezett. Mivel a tapasztaltak után a közgyűléstől se sok jót várhatott, közben a nádort is megkérdezte, hogy elutasítás esetén Magyarország törvényei szerint joga lesz-e hozzá, ha a kollégiumot a protestánsok elutasítása esetén is felállítsa. A nádor 1626. február 19-i kelettel azt válaszolta, hogy ez nem ellenkeznék a magyar törvényekkel. De közben a pozsonyi protestánsok is mozgolódtak s többek közt Pázmányt is küldöttséggel keresték fel, hogy beszélje le a királyt tervéről, melynek teljesítése a városra igen nagy teher. Pázmány személyesen is újra meg újra tárgyalt velük.

Közben – épp úgy, mint a kommunisták szoktak ilyenkor – rémhíreket is terjesztettek a városban. Azt beszélték, hogy az új kollégiumban bort fognak majd mérni (mert hát a királynak bizonyára csak joga van hozzá, hogy saját házában bort mérethessen). Tehát már csak emiatt is mindenképpen meg kell akadályozni a katolikus kollégium felállítását (ez esetben ugyanis megcsappant volna a város kezében levő bormérések forgalma s vele a város egyik fő jövedelme).

Pázmány szavát adta nekik s így megnyugtatta őket, hogy bormérés semmiképpen nem lesz, sőt ha kívánják, erre vonatkozólag még írást is szerez nekik a királytól. Aztán a prímáson kívül puhítani kezdte őket még a nádor is, míg végül nagy nehezen beadták a derekukat.

Azt nem engedték meg, hogy a király a belvárosban házakat vehessen, hanem abba egyeztek bele, hogy a régi katolikus iskola telkén legyen a kollégium. A legszigorúbban kikötötték azonban, hogy „földalatti építkezések” ne legyenek. Annyit hallottak ugyanis a felekezeti hírverésben a jezsuiták titokzatosan gyanús életéről és ördögi üzelmeiről, hogy egy jezsuita kollégiumot el se tudtak képzelni alagutak és titokzatos földalatti helyiségek nélkül s az ezekkel járó borzalmaktól meg akarták kímélni tisztes s mindig jó erkölcsű városukat. Természetesen erre vonatkozólag is megkapták a tőlük szükségesnek vélt biztosítékokat.

Ráadásul és befejezésül még egy kérésük volt. Arra is megkérték a nádort, hogy ha túlságos engedékenységükért az országgyűlésre majd városukban sereglő rendek szemrehányásokat tesznek nekik és megtámadják őket, keljenek majd védelmükre s közöljék majd velük, hogy ők csak a kényszernek és erőszaknak engedtek.

Láthatjuk belőle, milyen felekezeti terror alatt álltak s hogy protestánsainknak akkor nemcsak az „idegen” királytól és főpapoktól, hanem saját hitfeleiktől is kellett félniük s ez utóbbiaktól talán jobban, mint az előbbiektől. A pozsonyi protestánsok tehát erre vonatkozólag is megkapták a nádor ígéretét.

Így épülhetett fel végül Pozsonyban, az ország akkori fővárosában egy katolikus kollégium olyan időben, mikor állítólag nagy protestánsüldözés folyt hazánkban, s amely korról minden magyar úgy tudja, hogy akkor nálunk a protestánsok vallásszabadságát minden törvény, jog, szokás és méltányosság ellenére lábbal tapodták. Mi – éppen ellenkezőleg – úgy látjuk, hogy inkább a katolikusok vallásszabadsága volt elnyomva. Kollégiumot felállítani ugyanis egy vallás terjesztésének legjogosabb, legevangéliumibb, leglelkibb, legintelligensebb, legtörvényesebb és egyenesen a vallásszabadság elve alapján álló módja. S a magyar katolicizmusnak még a legklerikálisabb Habsburg és a legharciasabb prímás idejében és az ellenreformáció kora legteljében is még ehhez a jogához is csak ilyen nehezen lehetett hozzájutnia.

Azt helyesen érezték meg előre a pozsonyi lutheránusok, hogy ez a most felállítandó jezsuita kollégium az ő lélekharangjuk Pozsonyban. Hogy hatalmuk befellegzését és városuk protestáns jellegének megszűnését jelenti. Ellenállásuk mégis a vallásszabadság megcsúfolása volt, mert mindez a katolicizmus részéről szellemi fegyverekkel történt, melyeknek szabadságát a kultúra, a felvilágosultság s a vallásszabadság „szent” elve biztosítja mindenkinek, tehát még az „üldöző” katolicizmusnak is.

Ezzel szembeszegülni szégyen is volt a protestantizmusra, mert szellemi alsóbbrendűségét ismerte el vele. Maga tett vele tanúságot arról, hogy ő a katolicizmussal nem tud sikerrel szembeszállni akkor, ha neki szellemi téren szabadságot ad, azaz ha megengedi, hogy az is taníthasson, az is érvelhessen, a maga igazságát ő is bizonyíthassa.

Ugyanúgy csinált ekkor a protestantizmus is, mint korunk bolsevizmusa, mely nagy hangja ellenére szintén olyan gyöngének érezte magát, hogy mikor elbizakodottan azt hirdette, hogy a materializmus istentelensége a tudományos haladás következménye, ugyanakkor nem tűrte el, hogy az Egyház a sajtóban vagy akár csak a szószéken is vitatkozni kezdjen vele s más hangot nem tűrt meg a kulturális életben, mint csak az ő hangját.

Meg van-e a maga igazáról győződve az, aki csak a maga hangját tűri meg s ezzel a vitát előre lehetetlenné teszi? A pozsonyi protestánsok is tudták, hogy a város urai ők csak addig maradhatnak, míg iskoláik csak nekik vannak a városban. Ha jezsuita iskolát is állítanak a városban, akkor már nekik befellegzett. Pedig hát látjuk, hogy arról szó se volt (se később nem történt meg), hogy a jezsuita kollégium felállítása egyúttal az ő kollégiumuk bezárását is jelentette volna. Ma is megvan még Pozsonyban és működik az evangélikus líceum. (Csak a kommunisták zárták be.)

De nemcsak a vallásszabadság, hanem a magyar kultúra ellen is vétkeztek a pozsonyi protestánsok, mikor Pázmány alapítását mindenképpen meg akarták akadályozni. Hiszen vele egy magasabb iskola keletkezését akarták meghiúsítani, s ráadásul olyan időben, mikor effajta iskolákra Magyarországon olyan nagy szükség volt. Hogy ünnepli például „hazafias” történetírásunk azokat a protestánsokat (például Bethlen Gábort), akik hasonló protestáns iskolákat állítottak fel! Ha tehát tárgyilagos lenne s egyforma mértékkel mérne, akkor ugyanígy el kellene ítélnie azokat, akik effajta katolikus iskolák felállítását akadályozták.

Az se lehet itt elfogadható ellenvetés, hogy a protestánsok magyar iskolákat állítottak fel, míg a jezsuita iskolákban latinul tanítottak. Mert ha a tanítás latinul folyt is, a jezsuita iskolákban is a magyar kultúrát terjesztették nálunk és a nevelés is magyar hazafias szellemben folyt és a magyar nemesség műveltsége és látóköre emelkedett általa.

Egyébként is akkor, mikor a jezsuiták iskoláiban latinul tanítottak, akkor a protestáns iskolákban is (és természetesen Bethlen Gábor erdélyi iskolájában is) épp úgy latinul tanítottak, mint nálunk, sőt – mint láttuk már –, Bethlen Gábor felállította gyulafehérvári (később Nagyenyedre került) iskolában a professzorok még csak magyarul se tudtak, amit a jezsuiták magyarországi iskoláiról már éppen nem mondhatunk, tehát a Pázmány alapította pozsonyiról se. Itt magyar jezsuiták tanítottak, azok pedig többnyire magyar nemesek fiai voltak.

A lutheránus kollégiumban Eperjesen nem magyar, hanem német kultúrát terjesztettek. Itt a tanítási nyelv – ha nem lett volna latin – német lett volna helyette, nem pedig magyar, az iskola tanárai is magyarul nem is tudó külföldi emberek voltak, a mi „hazafias” történetírásunk mégis milyen hazafias ügyet csinált belőle, mikor I. Lipót azon a címen, hogy engedély nélkül állították fel, holmi bátortalan lépéseket tett megszüntetésére!

Pozsonyban Pázmány nem a lutheránus líceum helyett, hanem mellé akart katolikus középiskolát felállítani. Pedig ha nem melléje, hanem helyette állította volna fel, legalábbis a magyarság és a magyar hazafiság nevében akkor se tiltakozhatnánk ellene, sőt örülnünk kellene neki, mert a pozsonyi lutheránus líceum is német iskola volt s így egy jezsuita iskolával való felváltása semmiképpen se lett volna sérelmes a magyarságra és a sajátos magyar kultúrára, mert a katolikus kollégium jezsuita tanárai, akik a magyar katolicizmus egyeteméből kerültek ki, semmiképpen se lehettek volna annyira németek, mint azok a tanárok, akiket a pozsonyi lutheránus németek alkalmaztak iskolájukban, akik mind vagy németek, vagy tótok voltak.

Mi lett volna azonban akkor, ha Pázmány idejében még Nagyszombat is annyira protestáns város lett volna, mint Pozsony, és így megakadályozták volna Pázmány alapítását! Akkor a magyar kultúra mérhetetlen kárára mai büszkeségünket, a budapesti tudományegyetemet, melyet a kommunisták – nevetséges módra, illetve annak a közmondásnak megfelelően, hogy „az ördög fél a szenteltvíztől”, egész természetesen – Eötvös Lorándról neveztek el, sose alapíthatta volna meg a nagy érsek.

Pázmány egyetemének nem is Nagyszombatban, hanem a nála sokkal nagyobb Pozsonyban lett volna a helye. Hogy mégis Nagyszombatra került, annak bizonyára csak az volt az oka, hogy Pozsony protestáns volt és Pázmány vagy nem mert felekezeti dacukkal szembeszállni, vagy meg akarta magát kímélni a vele járó sok bosszúságtól és energiaveszteségtől.

Annyit azonban a felhozott sok példából bizonyára mindenképpen belátunk, hogy arról semmiképpen se lehet szó, hogy Bethlen fellépésekor hazánkban a protestantizmus el volt nyomva s így fegyveres harcra volt szükség, hogy felszabaduljon. Az igazság az, hogy abban a korban a mai értelemben vett vallásszabadság teljesen ismeretlen dolog volt. Akkor vagy az egyik vallás uralkodott, vagy a másik, de egymás tiszteletét nem ismerték. (Nem is ismerhették, ha a maguk vallását hitték. Akkor pedig még hitték. Aki egy tan igazságáról meg van győződve, az nem „tisztelheti” ugyanakkor az ellenkező tant is.)

Bethlen korában a vallásszabadságot elméletben már akkor is hangoztatta a protestantizmus, de csak kortesfogásként. Teljesen ugyanaz volt a helyzet, mint napjainkban, mikor a bolsevizmus állandóan a szabadságot emlegeti, ennek nevében beszél, a valóságban pedig diktatúrát gyakorol (ezt el is ismeri), mégpedig olyan szigorút és olyan totálist, amilyent még senki se gyakorolt a világtörténelemben. Aztán meg a békét annak ellenére, hogy neki volt a világon a legnagyobb hadserege és soha az emberiség történelmében állam még nem költötte bevételének olyan nagy részét hadseregre és fegyverekre, mint a Szovjetunió, a „béke zászlóvivője”.

A szovjet „szabadság” csak az ipari munkások szabadságát jelentette, de nem az osztályellenségét (ezt nyíltan hirdették is), de a munkás szabadságát is csak akkor, ha a munkás lelkesedett a kommunista munkásvezérekért s ennek megfelelően istentelen és az Egyháznak is ellensége volt. A „klerikális”, sőt az akár csak a gyermekeinek hitoktatást kívánó munkást még jobban gyűlölte és üldözte ez a „proletárdiktatúra”, mint az osztályellenséget, mert az ilyen munkásban árulót látott. De egyúttal szégyellte is, mert azt a nagy igazságot juttatta eszébe, melyről ő is tudott, de amit semmiképpen soha el nem ismert, hogy ti. a kommunizmus még nem szükségképpen azonos az ipari munkássággal. Olyan államban pedig, mely már évek óta a maga tapasztalatából ismerte a kommunizmust, nemcsak azonos nem volt vele, hanem az ipari munkásságban is épp olyan ellenséget bírt, mint az „osztályellenségben”.

Ahogyan a kommunista államban a szabadság egyedül csak a kommunisták szabadságát, a béke csak a nekik előnyös és az „imperialisták” gyalázásával kapcsolatos „békét” jelentette, épp ilyen volt a Bethlen korabeli protestánsok „vallásszabadsága” is. Csak ott írta zászlajára a protestantizmus ezt a jelszót és csak addig, ahol és ameddig ő volt a gyengébb fél.

Nálunk Bethlen idejében a protestantizmus gyengébb félnek nem volt ugyan nevezhető, hiszen vagy 90%-ban híve volt az ország és az országot vezető nemesség, a király azonban nem volt protestáns, sőt egyenesen a katolicizmus világi képviselője és védője volt. Ezért a protestantizmus uralma nálunk csak a gyakorlatban volt még meg, de elméletben, a törvény betűjében még nem, bár a bécsi béke óta már ott is majdhogynem egyenlő jogú lett a katolicizmussal.

Bethlennek tehát nem a magyar protestantizmus szabadságáért kellett fegyvert fognia, hanem az egyeduralmát még egyelőre akadályozó katolikus király és a régi egyház papíron még meglevő néhány jelentéktelen kiváltsága ellen. A király katolikus volta ugyanis akadályozta a magyar protestantizmusnak a katolicizmus feletti uralmát, sőt a távoli jövőben esetleg még létét is veszélyeztethette. Nemcsak a Habsburgok katolikus hitbuzgalma, hanem tisztán katolikus volta miatt is. Hiszen XIV. Lajos francia király ugyancsak nem volt hitbuzgó, mégis kiirtotta a hugenottákat. Abban az időben mindezt az állam érdeke kívánta, XIV. Lajos pedig tudvalevőleg maga volt az állam.

Ez azonban legfeljebb a távoli jövő lehetősége volt, a megakadályozására már Bethlentől megindított háború tehát semmiképpen se nevezhető védekező, tehát jogos háborúnak. A katolicizmus fölötti uralomhoz nem volt joga a protestantizmusnak, létéért s szabadságáért pedig annál kevésbé aggódhatott már előre, mert hiszen az ország sokkal inkább protestáns volt már, mint katolikus, s támogatására ott állt még mellette a protestáns Erdély és kálvinista fejedelme, e mögött pedig az egész török világhatalom. Jövőjét illetően tehát a magyar protestantizmus ugyancsak nyugodtan alhatott volna.

Látni fogjuk majd, hogy ebben a protestáns Erdélyben ugyanakkor állandó és ugyancsak nagymérvű katolikusüldözés folyt, mert ott a protestantizmus valóban ura volt a katolicizmusnak, nem pedig egyenrangú társa (mint az erdélyi törvényben volt), sőt részint a központi hatalom gyengesége, részint a rossz utak és közlekedési viszonyok miatt az ellenőrzés nehézkessége, főként pedig az egymást érő fegyveres protestáns felkelések miatt a gyakorlatban (pedig egyedül ez számít, nem pedig az, mit mond az a törvény, melyet senki se tart meg) a Habsburg Magyarországon is katolikusüldözés volt.

Bethlen tehát nem a maga vallása (a protestantizmus) szabadságáért küzdött, hanem felhasználva a Habsburgok hatalmának akkori válságát, szövetkezett külföldi hittestvéreivel e katolikus uralkodóház és vele a katolicizmus hatalmának megdöntésére, vagy legalábbis Magyarországból való kiszorítására s helyette itt a maga uralmának berendezésére. Világos, hogy ez Erdélyen kívül Magyarországon is a protestantizmus egyeduralmát jelentette volna s így Bethlen az egyéni érvényesülésen kívül eszményi jelleggel is bírt.

Hogy a mozgalom eszmei célja valóban a protestáns egyeduralom volt, bizonyítja a jezsuiták Magyarországból való számkivetésének Bethlentől való makacs követelése is. Hogy ez a követelés a vallásszabadság elvével mily élesen, sőt szégyenletesen ellenkezik, mert hiszen a másik vallás legkiválóbb, tisztán szellemi eszközökkel dolgozó képviselőinek erőszakos (vagy mint a kommunisták szokták magukat finoman kifejezni: adminisztratív úton való) eltávolítását jelenti, már Bocskaival kapcsolatban kifejtettük.

De mutatják az elnyomó szándékot Bethlen országgyűléseinek határozatai is. Az Egyház teljes anyagi kifosztása, a püspökök számának háromra való leszállítása s az a határozat, hogy még ezt a hármat is majd az új kálvinista király fogja kinevezni és – ugyancsak szerényen – fizetni (mert a vagyont, melyet őseink adtak nekik, Bethlen már elkobozta).

Ha Bethlen győzött volna, akkor úgy, mint Erdélyben nem volt, Magyarországon se lett volna egyetlenegy papnevelő intézet talán utána még évszázadokig sem. Majdnem bizonyosan nem lett volna egyetlenegy katolikus középiskola se az országban (mert hiszen a jezsuiták kitiltása akkor egyúttal ezt is jelentette). De annak ellenére, hogy papíron három lehetett volna, a valóságban nem lett volna talán egy püspök se, mert a Bethlen kinevezte püspökök legfeljebb címzetes „püspökök” lehettek volna pápai megerősítés és felszentelés nélkül. Akkor napokig kellett volna utaznia annak, aki egy katolikus papot akart volna találni, s mikor végre talált egyet, abban se lett volna sok köszönet, mert hiszen olyan teológiai tudománnyal, illetve tudatlansággal rendelkezett volna s olyan erkölcsei lettek volna, hogy az illető nem győzte volna bánni, hogy miért is találta meg. Ez lett volna az a „szabadság”, melyet Bethlen „szabadságharca” az Egyháznak hozott, illetve meghagyott volna!

Igaz, hogy Bethlen időnként mutatott némi jóakaratot is a vallások közti egyenjogúság tiszteletben tartását illetően, mosolyogni való azonban az a bájos naivság, mellyel a magyar „hazafias” történetírás ennek alapján mint Bethlen egyik jellegzetes és legdicséretesebb tulajdonságát emeli ki józan vallási türelmét. Bethlennek ezek a katolicizmus felé mutatott barátságos gesztusai ugyanis inkább csak második és harmadik felkelése alatt, az első idejében pedig csak akkor történtek, mikor már látta, hogy tulajdonképpeni célját, a magyar királyságot, nem tudja soha elérni.

Ezek a katolicizmusnak adott külső megbecsülések csak taktikából történtek. Azért csinálta őket, hogy a vallásos II. Ferdinánd lássa, hogy nyugodtan hozzá adhatja a lányát Bethlenhez, vagy (első támadása alatt) hogy ne sajnáljon minél több megyét átengedni neki, mert hiszen Bethlen alatt se lesz rossz dolga a katolikusoknak.

Látni fogjuk azonban, hogy egyébként menekülniük kellett csapatai elől nemcsak a jezsuitáknak, hanem minden szerzetesnek vagy papnak, sőt katonái, ha megkaphatták őket, meg is gyilkolták őket s – nagy felekezeti türelmükben – nem is egy csapásra, hanem lassú kínhalállal és mindig büntetlenül. Látni fogjuk majd azt is, hogy az a mű, melyet az erdélyi katolikusok az ottani egyház történelméről a mostani román uralom idején kiadtak, azt írja, hogy Bethlen alatt még annál is rosszabb dolga volt az Egyháznak, mint a nyíltan és fanatikusan kálvinista I. Rákóczi György alatt.

Hogy mi lett volna a katolicizmus sorsa, ha Bethlen teljesen győz és az ország olyan urává válik, akinek a törökön kívül senkitől se kellett volna félnie, tehát a katolikusokkal azt tehette volna, amit akart, láthatjuk a katolikusoknak az 1618. évi országgyűlésen beterjesztett sérelmeiből vagy a háromszéki unitáriusoknak abból a tőle végrehajtott „megszentenciázásából”, melyet az erdélyi kálvinista püspök oly nagy elégtétellel és örömmel vesz tudomásul.

Láthatjuk továbbá a helvét hitvallásnak abból az 1616-ban éppen Bethlen Gábortól kiadott magyar fordításából, melynek 30. fejezete szerint a „keresztyén” fejedelem akkor él istenfélő életet és akkor uralkodik üdvösen, ha „az igazságnak prédikálását és az igaz hitöt promoveálja, az hazugságot és idegen isteni tiszteletet minden hitetlenséggel és bálványozással (ezen csak a katolikus hitet lehet érteni, mert hiszen még a török is egyistenhívő volt, nem pedig bálványozó) együtt kiirtja és az Istennek eklésiáját oltalmazza... Tartsa azért kezében az Isten igéjét, és hogy az ellenkező dolog ne taníttassék, gondot viseljen... Azért az Istennek kardját kivonja minden gonosztevőkre, pártütőkre, tolvajokra, avagy gyilkosokra, nyomorgatókra, káromlókra, hamis hitökre és mindazokra, kiket az úr megbüntetni és meg is öletni parancsolt. Megtiltson minden szófogadatlan (!) eretnekeket is (akik valóban eretnekek), kik az Istennek fölséges voltát káromlani és az Istennek ecclésiáját háborgatni, sőt elveszteni nem szűnnek meg”. (Kik ezek „az valóban eretnekek”, ha még a katolikusok se „valóban” azok?!)

Az igazi „keresztyén” fejedelem tehát úgy bánik a katolikusokkal, mint a gonosztevőkkel, tolvajokkal, gyilkosokkal bánik minden jó fejedelem.