Bocskai

A Bocskai-felkelés állítólagos okai

Országgyűlések nem tartása

Még a száz évtől is messze voltunk a Habsburgoknak a magyar trónra kerülése után, s már megtörtént az első fegyveres felkelés, a Bocskaié. Vajon szükség volt-e erre a felkelésre? Történelemkönyveink, s ezért természetesen közvéleményünk is azt tartja, hogy igen, s ezért hazafias hősnek tartjuk és kegyelettel övezzük a felkelés vezérét és minden szereplőjét. A mai közfelfogás szerint a németek részéről tapasztalt tűrhetetlen elnyomás, függetlenségünk lábbal tiprása és a magyar alkotmány semmibevevése egyenesen belekényszerítette a nemzetet ebbe a szabadságharcba.

A Szilágyi szerkesztette nagy tízkötetes magyar történelemben például, melynek ide vonatkozó részét Acsády Ignác írta, a Bocskai-felkelést tárgyaló részt ilyen című fejezetek előzik meg: „Rémuralom Magyarországban”. „Rémuralom Erdélyben”. Eszerint tehát nemcsak törvénysértéseket követtek el nálunk ekkor a Habsburgok, hanem egyenesen „rémuralmat” gyakoroltak. Vizsgáljuk meg hát, miben állt ez a magyarországi és erdélyi „rémuralom”; mi a tárgyilagos igazság e tekintetben?

Törvénysértésen és elnyomáson elsősorban azt szoktuk érteni, hogy a Habsburg „idegen” király nem tartott országgyűlést. Valóban: az országgyűlés állami önállóságunk és alkotmányos szabadságunk egyik fő jele és bizonyítéka, hiszen sorsa intézésébe a nemzet csak az országgyűlések révén szólhatott bele. Mivel adót csak akkor lehetett kivetni és behajtani, ha az országgyűlés megszavazta, az országgyűlés pedig ezt mindig feltételekhez kötötte, s a feltételek a nemzet sérelmeinek orvoslása voltak, a király és idegen udvara és hatóságai ezzel függő viszonyba kerültek a nemzettel, mert beleegyezése nélkül nem cselekedhettek. Ha megtették, a legközelebbi országgyűlésen tetemrehívás következett és a törvénysértőknek visszakozniuk kellett.

Tiszteletben tartották-e a Habsburgok a Bocskai felkelését közvetlenül megelőző évtizedekben a nemzet e fontos jogát, függetlensége és szabadsága zálogát? Igen, tiszteletben tartották. Éppen ez időben olyan sűrűn tartották az országgyűléseket, és ezek az országgyűlések – mint a Habsburgok alatt mindig –, ez időben is a nemzet akaratának annyira szabad megnyilvánulásai voltak, hogy e tekintetben alig lehetett panasz.

Miksa 1576 októberében halt meg. Rudolf, az utód, már 1577 októberére összehívta az országgyűlést, tehát a törvényt szinte napnyi pontossággal megtartotta, de a Felvidéken akkor dúló dögvész miatt el kellett halasztani. 1578. február másodikán azonban az országgyűlés már ennek ellenére is megnyílt. Jellemző nem elnyomott, hanem elkényeztetett voltunkra s arra, hogy a nemzeti „sérelmek” inkább csak propagandafogások voltak, hogy a mi történetírásunk még ezt a pár hónapos késedelmet is, mely – mint láttuk – egyébként se történt ok nélkül, mint nagy nemzeti sérelmet panaszolja el.

A Szilágyi-történelem például az esetet így közli: „A király könnyen megegyezhetett volna a rendekkel, ha egyáltalán szóba akart volna velük állni. De csak 1578 februárjában tartott országgyűlést” stb.

Hát meg kell hagyni, hogy nagy urak voltunk. Olyanok, mint az elkényeztetett egyetlenke, aki állandóan azt lesi, mikor fújhatja fel az orrát, hogy aztán tetszeleghessen a kedveskedésekben és hízelgésekben, melyeket kapni fog, csak ne sírjon. Vajon ilyen megstilizálás [megszépítés] mellett melyik olvasó sejti, hogy az a „csak 1578 februárjában” kifejezés, mely annyira hangsúlyozza, hogy az udvar még csak szóba sem volt hajlandó velünk állni, egyszerűen csak azt jelenti, hogy az országgyűlés 1577 októbere helyett 1578. február legelején volt, s még ez a pár hónapos elhalasztás sem történt ok nélkül?

Már csak e kis esetből is előre sejthetjük, hogy nem lehetett valami borzalmas „rémuralom” egy olyan korban, melyben még ez is olyan nagy sérelem volt. Nem nagyon lehettek „zsarnoksághoz” vagy „elnyomáshoz” szokva az olyan rendek, akik még egy országgyűlés 3-4 hónapos elhalasztásából is nem kevesebb vádat kovácsoltak, mint azt, hogy az új király még csak szóba sem hajlandó a nemzettel állni. Akkor rögtön, amikor az elhalasztás történt (ha egyszer annyira kényesek és sértődékenyek voltak őseink), még talán meg lehet érteni, hogy így beszéltek, mert akkor még elhitethették magukkal, hogy a halasztás azt jelenti, nem is lesz sohasem országgyűlés. De ma már rég tudjuk, hogy az elhalasztás után három hónapra már megnyílt, tehát őseink 1577 őszén csak képzelődtek akkor, mikor rémeket láttak. Miért adják tehát elő nemzetünk történelmét még ma is úgy, mintha őseink nemcsak képzelődtek volna, hanem a valóságban is igazuk lett volna?

1580 elején újra volt országgyűlés, 1581 őszén megint. Ez eltartott a következő év elejéig, és 1583. március elsején már újra megnyílt az utána következő. Az igaz, hogy a legközelebbi már csak 1587 novemberében nyílt meg (és 1588 januárjában fejeződött be), de a pár éves szünetet – melyet a nemzet már csak azért sem tarthatta olyan nagy sérelemnek, mert hiszen később ő maga is úgy rendelkezett, hogy elég a háromévenkénti országgyűlés is – igazán érthetővé teszi, hogy az előző országgyűlésen az elkényeztetett rendek olyan duzzogást csaptak, hogy kijelentették, ne is hívják össze az országgyűlést, mert ők úgysem jönnek el. A király tehát csak ezért várt új országgyűlés összehívásával négy évig, hogy ez a szégyen meg ne történjék vele.

Utána csak 1593 februárjában nyílt meg újra az országgyűlés, de 1594 júniusában már újra volt és 1595. január 19-én ismét új országgyűlés kezdődött. 1596 januárjában nyílt meg az utána következő, és 1598 januárjában a másik. 1600. január 25-én, már újra megnyitottak egyet, melyet már 1601. január 25-én, tehát a törvénynek megfelelő percnyi pontossággal követett a másik. Az ez után következő dátumok: 1602. február 22., 1603. február 24., 1604. február 3. és 1606. vízkereszt (január 6.) ünnepe. Aki esetleg megbotránkozik e legutóbbi egyéves haladékon, azt figyelmeztetjük, hogy még így is olyan kevesen jelentek meg 1606 vízkeresztjére, hogy az összehívott országgyűlést meg sem lehetett tartani. Azért tartottak tehát egy kis szünetet, mert a nemzet sem kívánta az országgyűlést. Érthető is, hiszen javában benne voltak a 15 éves, „hosszú” török háborúban.

Látjuk tehát, hogy az országgyűlések tekintetében nem lehetett ok panaszra, annál kevésbé fegyveres felkelésre. Ezt egyébként még a „rémuralmat” emlegető Szilágyi-történelem is elismeri (V., 574. o.); „Rudolf minden évben összehívta ugyan az országgyűlést, mert pénzt akart tőle” – írja. Ha tehát királyunk nem tart országgyűlést, akkor zsarnok és esküszegő; ha tart, akkor sem rokonszenvesebb, mert csak azért tartja, mert pénz kell neki.

Ez a cinikus megokolás először is nem igaz, mert e kor történetéből – még Acsády előadásában is – egész világosan látható, hogy az országgyűléseket nemcsak az adómegszavazás miatt hívták össze, hanem az elégedetlenség levezetésére és a sérelmek orvoslására is. Másodszor, mert rendes körülmények között, mikor tehát semmi különösebb elégedetlenség vagy sérelem nincs, az uralkodó részéről a legtermészetesebb dolog, hogy az országgyűlést az adó megszavazására hívja össze. Az ugyanis még nem bűne az uralkodónak, ha egy ország védelmét és kormányzását nem lehet pénz nélkül intézni, s ezt a pénzt természetesen az ország lakóitól kell kérnie.

De még ha az ország védelme és a tisztviselők fizetése csak a király, nem pedig egyúttal az alattvalók érdeke is, akkor is természetes volna, ha az országgyűlést elsősorban az adó megszavazása miatt hívná össze. Neki az adó megszavazása miatt van szüksége az országgyűlésre, a rendeknek pedig – éppen ilyen természetesen – azért, hogy ott befolyásukat az ország ügyeinek intézésére érvényesítsék. Az uralkodó is nyer és a rendek is, de mindkettő ellenszolgáltatást ad a nyereségért; a rendek azzal, hogy adót ajánlanak meg, a király azzal, hogy a rendeknek is beleszólást ad az ország ügyeinek intézésébe, s így uralkodói jogait megosztja velük.

Az első a rendeknek teher, a második a királynak. Világos, hogy a rendek nem azért kívánnak országgyűlést, hogy adót szavazhassanak meg, hanem azért, hogy az ország ügyeinek intézésébe beleszólhassanak. Az is világos, hogy a király meg nem azért, hogy uralkodói jogait a rendekkel megoszthassa, hanem hogy a kormányzáshoz szükséges anyagi erők birtokába jusson. De úgy látszik, hogy a Habsburg-uralkodónak még az is megbocsáthatatlan bűne, hogy az önfenntartó ösztön – a világon ez a legtermészetesebb dolog – benne is megvan. Pedig hát éppen a magyar észjárás találta ki azt a közmondást, hogy „minden szentnek maga felé hajlik a keze”. A Habsburgokban azonban mi még azt is bűnnek tartjuk, amit még egy szentben is természetesnek találunk. Tőlük megköveteljük, hogy ők adó nélkül is tudjanak országot kormányozni, s a törvény előírta országgyűléseket ne az adó miatt, hanem azért hívják össze, mert ők szeretik, ha uralkodói jogaikba mások is beleszólnak.

De a szemrehányást, hogy Rudolf csak azért hívta össze az országgyűlést, mert az adó kellett neki, még inkább vérlázítóan igazságtalannak kell tartanunk, ha azt is meggondoljuk, hogy abban az időben, melyet tárgyalunk, azaz a Bocskai felkelését megelőző évtizedben, Rudolf és egész birodalma éppen Magyarország érdekében felszabadító háborút folytatott, mely mérhetetlen összegekbe került, s amelynek csak egészen nevetséges kis töredéke került ki abból a kis adóból, melyet a magyar országgyűlések szavaztak meg. Legtekintélyesebb magyar történelmünk tehát tulajdonképpen azt nehezményezi, hogy Rudolf – milyen felháborító dolog! – annak a háborúnak költségeihez, mely hazánk felszabadításáért folyt, nemcsak a Német Birodalomtól és örökös tartományaitól, hanem még tőlünk is merészelt némi hozzájárulást kérni!

De ha Rudolf egyáltalán nem tartott volna országgyűlést, kellően megokoltnak még akkor sem tarthatnánk a fegyveres felkelést, de különösen nem azt, hogy a magyar saját koronás királya ellen, akinek hűséget esküdött, hazája és az egész kereszténység évszázados ellenségével, a törökkel szövetkezzék. (Ez a felháborító gyalázat történt meg ugyanis Bocskai felkelésével.)

Nagy Lajos valóban nem tartott országgyűlést, ő tényleg nem engedett beleszólást a nemzetnek ügyei intézésébe, tehát ő csakugyan nem tartotta meg a magyar alkotmányt. De ha mi ő ellene emiatt nemcsak fegyvert nem fogtunk, hanem – királyaink közül egyedül – egyenesen „nagynak” mondjuk, és mint legdicsőbb és legkiválóbb királyunkat áldjuk, akkor annyit Rudolf is joggal elvárhatott volna tőlünk, hogy ha nem tart szigorúan minden évben országgyűlést, legfeljebb csak szidjuk, gyalázzuk miatta, de fegyvert azért mégse fogjunk ellene; vagy ha még ezt is megtesszük, legalább ezt ne ősi ellenségünk, a török szövetségében tegyük.

Ha valaki erre az érvünkre azt feleli, Nagy Lajosnak könnyű volt elnézni, hogy nem tartott országgyűlést – mert ő tehetségével s azzal a haszonnal, melyet vele a nemzetnek hajtott, bőségesen kárpótolta ezt a mulasztását –, azt válaszoljuk, most nem arról van szó, hogy tehetséges volt-e Rudolf, vagy nem, hanem arról, hogy tartott-e országgyűlést és megtartotta-e az alkotmányt vagy nem. Én még egy törvénycikkben sem láttam olyan kikötést, hogy megtartása csak a tehetségtelen királyra kötelező, s az olyan király, aki a nemzetet más révén kárpótolja, megszegheti, s aki országgyűlés nélkül is tudja az országot jól kormányozni, annak nem kell országgyűlést tartania.

Ami pedig Rudolf tehetségét vagy tehetségtelenségét illeti, arról mondtunk már és mondunk még majd egyet-mást. Annyi azonban mindenképpen kétségtelen, hogy egy király ellen csak azért felkelni, sőt ellene még az ország legnagyobb ellenségével is szövetkezni, mert ez a király tehetségtelen, nemcsak hitszegés, hanem még őrültség is.

Hitszegés, mert az alattvaló nemcsak akkor köteles a hűségesküjét megtartani, ha királya tehetséges, hanem akkor is, ha tehetségtelen, sőt elsősorban éppen ekkor, mert hiszen a tehetséges király éppen tehetsége révén alattvalói ellenére is ki tudja magának kényszeríteni a hódolatot a letett hűségeskü megtartására, tehát elsősorban a tehetségtelen uralkodó van rászorulva. Őrültség pedig azért, mert hiszen a királyság lényege éppen az, hogy az uralkodóház tagjai közül nem az következik a trónon, aki a legtehetségesebb, hanem az, akit a trónjog szerint (az elsőszülöttség jogán) megillet.

De hát nemcsak Nagy Lajos nem tartott országgyűlést, hanem Zápolya János sem. Pedig róla igazán nem mondhatjuk, hogy tehetséges volt. Őellene felkelés mégsem tört ki, illetve ellene is kitört, mert ezért is, meg sok másért is igen nagy volt ellene az elkeseredés, de történetírásunk ezt a felkelést nem minősíti dicső szabadságharcnak, mint a Bocskaiét, hanem mint bűnös pártütést elítéli.

Azt mondják, az annyira eltérő megítélés azért van, mert Rudolf idegen volt, János pedig nemzeti király. Mi is azt hisszük, hogy itt a lényeg. Ám de a hűségeskü, ha egyszer már letettük, nemcsak a nemzeti király irányában kötelez. Ha a magyarnak csak nemzeti király kellett, miért választott meg négyszáz éven át mindig idegeneket és miért esküdött mindig nekik hűséget?

Mert erőszakkal rákényszerítették, felelik sokan.

No hát ezt éppen nem lehet mondani, válaszoljuk. Alig volt még olyan népes és lelkes országgyűlés, mint éppen az, amely Rudolfot koronázta királlyá. És azt sem éppen mondhatjuk, hogy talán az első Habsburg, Ferdinánd volt az, aki erőszakkal ült a nyakunkra. Láttuk már, hogy az a sereg, mellyel Zápolya Jánost az országból kikergette, kisebb volt, mint János serege. Láttuk, hogy János legtöbb híve titokban már akkor Ferdinándhoz csatlakozott, mikor még a hatalom itthon János kezében volt, s láttuk azt is, hogy János várai sorban önként és ellenállás nélkül adták meg magukat Ferdinándnak. Mindez mindent bizonyít, csak azt nem, hogy az első Habsburgot fegyveres erőszak juttatta a magyar korona végleges birtokába.

Zápolyáról, az utolsó nemzeti királyról, már sokkal több joggal mondhatjuk ezt. Mivel ugyanis a mohácsi csatában nem vett részt, egyedül neki volt a Mohácsot követő királlyá választáskor tekintélyes fegyveres ereje, a királlyá választás előtt meg is szállta Fehérvár környékét, sőt még a távolabbi várakat is. Róla tehát sokkal több joggal mondhatnánk, hogy eleinte is csak a nagyobb fegyveres erő jogán ütötte el Ferdinándot a magyar koronától. A János híveitől tartott királlyválasztó országgyűlésen nem is mert egy lélek sem felszólalni János ellen, sőt még Ferdinánd követeinek is menekülniük kellett onnan. Ki hiszi el azonban, hogy Ferdinándnak Magyarországon eleinte még egy szál híve sem volt?

Ne felejtsük el azt sem, hogy azt még Baráthosi Balogh Benedek is elismeri, hogy a híres Hunyadi Mátyás királlyá választása még a Jánosénál is sokkal erőszakosabb módon történt. Fel is lázadtak ellene utána éppen ezen a címen nemegyszer. Mégsem olvastam még magyar történelmet, amely ezeket a lázadásokat azon a címen, hogy Mátyás megválasztása erőszak alapján történt, jogosaknak mondta volna.

De egyébként is ki látott már olyan uralkodóházat, mely négyszáz éven át ül egy nemzet trónján egyedül az erőszak alapján, tehát törvénytelenül, de azért a belőle származó királyoktól az illető nemzet 400 éven át állandóan megköveteli, hogy esküt tegyenek alkotmányára, a nemzet is már 400 év óta esküszik nekik hűséget, de miközben a királyok esküjét az alkotmányra a legkomolyabban veszik és megkövetelik, hogy ők ezt meg is tartsák, a nemzet a maga részéről az ő esküjét nekik mindig azzal a hátsó gondolattal teszi, hogy ez őt úgysem kötelezi, mert hiszen csupán kényszer hatása alatt történik?

Ennél a megokolásnál gyalázatosabbat és becstelenebbet még gondolni sem lehetne. Hiszen egyértelmű lenne azzal, hogy nálunk már négyszáz éves gyakorlattá lett az állandó hamiseskü, az álnokság és a képmutatás, és ami más nemzeteknél erény (a királyhűség), az nálunk jellemtelenség, sőt hazaárulás. S a cinizmust még fokozza, hogy ugyanakkor ennek az „idegen” királynak az alkotmányra tett esküjét mi a legérvényesebbnek tartjuk; mi, akik elvből mindig hamisan esküszünk, a feddhetetlen ember fölényével olvassuk fejére az ő sorozatos esküszegéseit!

A nádori állás be nem töltése

A második alkotmányos sérelemnek, mely Bocskai felkelésére állítólag jogos okot adott, a nádori állás be nem töltését szoktuk tekinteni.

Csakugyan, sem Miksa, sem Rudolf uralkodása alatt, tehát egyfolytában több mint negyven esztendeig nem volt az országnak nádora. Ez a sérelem tehát valóságos, nem úgy, mint az első, az országgyűlések meg nem tartásának vádja. Rudolf országgyűlést sűrűn tartott, de tény, hogy nádort egyáltalán nem választott.

Ámde egész uralkodása alatt nem volt nádora János királynak sem, s ezt neki egyáltalán nem hányjuk szemére, és senkinek sem jutott még eszébe, hogy emiatt az utolsó „nemzeti” királyt törvény- és alkotmánytiprónak, annál kevésbé, hogy esküszegőnek gyalázza.

Mikor 1849-ben az ország kormányzójának megválasztották, Kossuthnak sem jutott eszébe, hogy nádort választasson maga mellé, pedig akkor ez a törvény még javában megvolt, s ha a törvény még a királyt is kötelezte arra, hogy hatalmát a nádorral megossza, az ország kormányzóját sokkal inkább kötelezte volna a hatalommegosztásra. De azért Kossuthnak sem hányt vagy hány a szemére törvénysértést, annál kevésbé esküszegést senki ezért a mulasztásért. Nyilvánvaló tehát, hogy itt is elsősorban csak az a bűne volt Miksának és Rudolfnak, hogy idegenek voltak, nem pedig az, hogy nem tartották meg azt a törvényt, amelyre megesküdtek. Láttuk, hogy élete végén még az a Mátyás király sem választatott már nádort, aki a nádorságot azzal a széles hatáskörrel felruházta, mellyel később már (a Habsburgok idejében) bírt. Mátyásra sem haragudott ezért soha senki.

Láttuk már egyébként is, hogy ez a széles hatáskörrel rendelkező nádori méltóság közel sem olyan elengedhetetlen tartozéka a magyar alkotmánynak, mint azt az avatatlanok gondolnák. Hogy az a sok sérelem, melyet vele kapcsolatban a Habsburgok ellen századokon át hangoztattunk – mennyire mondvacsinált volt –, mutatja, hogy mikor 1867-ben visszanyertük függetlenségünket, mert a Habsburgok többi összes országai egészének egyenrangú társa lettünk, s tisztán tőlünk függött, legyen-e nádor vagy ne legyen. Első dolgunk volt, hogy az egész intézményt, mint feleslegeset, végleg eltöröljük.

Olyan nádor, amilyenhez mi annyira ragaszkodtunk és amilyentől a Habsburgok annyira húzódoztak, nem volt a magyar múltban sem. Az Árpádok még maguk nevezték ki a nádorukat, a nádor tehát az ő idejükben még a mindenkori királyok teremtménye volt. A nádorválasztás szokása csak a XV. században kezdődött. A régi magyar világban tehát még a király mondta meg, ki legyen a nádor, nem pedig a nemzet. De olyan nagyhatalmú és erősakaratú király alatt, mint Mátyás volt, a gyakorlatban akkor is a király szabta ezt meg, mikor elméletben a nemzet választotta. Láttuk azt is, hogy az a széles hatáskörű nádori hatalom, mely a Habsburg-királyok hatalmát korlátozta, nem nemzeti szükséglet volt, hanem egyedül Mátyás király családi politikájának volt rá szüksége. Törvénytelen fiát akarta utódjának, s hogy halála után özvegye ellenszenve ne érvényesülhessen fia ellenében, azért adott a király távollétében és trónüresedés esetén a királyné helyett minden hatalmat a nádor kezébe.

Mivel Mátyás után hamarosan (a Habsburgok alatt) szinte mindig távol volt királyunk, ezáltal egyszerre óriási fokban megnőtt a nádori tiszt jelentősége. Emiatt a nemzet függetlensége megőrzésének szempontjából is igen nagy jelentőségű lett ez a nagy közjogi méltóság, hiszen általa vált lehetővé, hogy a király idegen környezete, a bécsi udvar nálunk tulajdonképpen nem is rendelkezhetett, mert az ország tulajdonképpeni kormányzása magyar ember, sőt e magas tisztjére egyenesen a nemzet akaratából választott ember kezében volt. Ilyen körülmények között és ilyen helyzetben természetesen egyszerre óriási jelentőségűvé, szinte a nemzet függetlenségének zálogává vált a nádorság betöltése, tehát a hozzá való mindenáron való ragaszkodás éppen nem volt szeszély vagy kicsinyesség a nemzet részéről.

Másrészről azonban azt is el kell ismernünk, hogy éppen emiatt a nádor elleni ellenszenv is legalább ennyire érthető a Habsburg-királyban, s éppen nem szükséges, sőt a legnagyobb igazságtalanság ezt az ellenszenvet rosszakaratra, magyargyűlöletre, alkotmányellenességre vagy a koronázó eskü lelkiismeretlen megszegésének magyarázni.

Ahogyan a nemzet számára a nádorság betöltéséhez való ragaszkodás az adott helyzetben egyet jelentett a nemzet függetlenségéhez való ragaszkodással, éppen úgy a nádorság be nem töltésére való törekvés a király részéről egyet jelentett a királyi hatalom védelmével, tehát a legtermészetesebb önérdek, az önfenntartás ösztönének megnyilvánulása volt.

Ha csakugyan király akart lenni és maradni, egy király sem tűrhette, hogy ne ő kormányozzon, hanem egyik alattvalója. Még akkor sem tűrhette volna ezt, ha ez az alattvalója feltétlenül megbízható híve lett volna. A magyar nádor azonban Miksa és Rudolf alatt (és egy ideig még utánuk is) mindig protestáns volt, ez pedig abban a korban, mikor a legfontosabb politikai tényező még a vallás volt, azt jelentette, hogy a magyar nádor a Habsburgoknak szükségképpeni s természetes ellensége volt. Mivel pedig az ország keleti felében nemsokára ott volt még ezenkívül a szintén protestáns Erdély, illetve a Habsburgokkal szemben álló Kelet-Magyarország is, s a királytól ehhez a másik – török hűbéruralom alatt álló – Magyarországhoz átállni I. Ferdinándtól kezdve állandó divat volt a magyarok között. Bocskaitól kezdve pedig török szövetségben már egyenesen a fegyveres felkelés is divat lett nálunk, sőt e másik Magyarországgal (és a törökkel) való fegyverbarátság egyet jelentett a magyar hazafisággal, s nemegyszer még a magyar nádorok is részt vettek benne. A bécsi királytól azt kívánni, hogy választasson nádort, sőt – mivel legtöbbször ennek ellenére is választatott – azt kívánni, hogy önként és szívesen választasson, kissé túl sok a jóból.

II. Ulászlónak és II. Lajosnak könnyű volt maguk mellett tűrni a rendektől választott nádort, mert hiszen az ő nádoruknak tulajdonképpen csak akkor volt hatalma, mikor ők már meghaltak vagy az országtól távol voltak. De ők alig voltak távol. De hogy tűrhette őket az a Habsburg-király, aki mindig távol volt és így tulajdonképpen nem ő kormányzott, hanem egyik alattvalója, a nádor, aki ráadásul még megbízható se volt számára, hiszen protestáns volt és azok választották, akiknek érdekei ellentétesek voltak az övével.

Erre természetesen a magyar hazafiak azt felelik, hogy a királynak nem lett volna szabad távol lennie. Jött volna haza és akkor mindezt a furcsaságot elkerülhette volna. A királynak nem lett volna szabad az országtól távol élnie, s ha ő mégis ott élt, akkor köteles volt a nemzet részéről legalább ezt az önvédelmi intézkedést eltűrni. Igaz, hogy ez szinte a királyi hatalom szünetelését jelentette, de ha a király Bécsből, tehát bécsi környezete és tanácsadói által kormányoz, az meg a nemzet függetlenségének megsemmisítését jelentette volna.

Még ezen érvelés helyességéből se következik, hogy ez ügyben az idegen királyt kell elmarasztalnunk, mert hiszen nemcsak a nemzetnek, hanem a királynak is (aki az alkotmány szerint is a nemzettel egyenrangú tényező) joga van az élethez, tehát a jogaihoz való ragaszkodáshoz (a nemzetnek a függetlenséghez, a királynak uralkodói jogaihoz való ragaszkodáshoz). A megoldás tehát igazságosan csak az lehetett volna, ha félig a király enged, félig a nemzet, de nem az, hogy csak a király.

Ámde maga az érvelés sem helyes, mert a nemzetnek csak abban az esetben lett volna joga a függetlenséghez, ha szükségleteiről, főként pedig védelméről is a maga erejéből tudott volna gondoskodni. Egy olyan nemzetnek azonban, amely ehhez az anyagi eszközöket nem maga adta, hanem szintén ettől az idegen Bécstől kapta, az önrendelkezéshez nem lehetett joga.

Azt kívánni, hogy más fizessen helyettünk, de azért mégis mi parancsoljunk, jogtalan, sőt lehetetlen kívánság. A bécsi király azon a címen, hogy a pénzt ő adta, joggal kívánhatott nálunk rendelkezni, még akkor is, ha idegenben lakott és idegenek által rendelkezett is, mert mindez az idegenből jövő pénzből természetszerűleg és szükségképpen következik. De az a nemzet, mely akár a maga hibájából, akár anélkül olyan szomorú sorsra jutott, hogy kénytelen volt mások segítségét kérni és elfogadni a maga védelmére, nem követelhette jogosan azt, hogy az idegenben lakó király távolléte miatt a nemzettől választott nádor kormányozzon, mert hiszen a király távolléte és az idegenből adott segítség végeredményben egyet jelentett.

Rámutattunk már, hogy külön lehetetlenné tette ezt a kívánságot még az is, hogy a törvény szerint az ország területén levő seregek törvényes parancsnoka a nádor volt. Mivel azonban – ismét csak az idegen segítség miatt – az ország területén elsősorban idegen pénzből fizetett seregek táboroztak idegen hadvezérek alatt és nagyrészt idegenekből álló legénységgel is, egyenesen lehetetlen kívánság volt, hogy mégis a mi nádorunk parancsoljon nekik. A hadviselés eredményessége szempontjából nagyon hátrányos volt még az is, ha csak azoknak a csapatoknak, melyek magyarok voltak és magyar pénz tartotta fenn őket, volt a magyar nádor személyében a többiektől független, önálló vezére.

Hogy Habsburg-királyaink nem szívesen láttak nádort, nagyon is érthető, tehát megmagyarázására nem kell semmiféle különös bécsi „ármány”, magyargyűlölet, annál kevésbé „ősellenséges faj” feltételezése. Teljesen megmagyarázza ezt az idegen királynak (vagy ha tetszik Bécsnek) a természetes esze és életösztöne, amely egészen természetes, mert hiszen mindenkiben egyaránt egyformán megvan. Ugyanaz az életösztön volt ez, mely a magyar nemzetben is megnyilatkozott, mikor az idegenben lakó Habsburgok alatt annyira ragaszkodott ahhoz a nádorhoz, aki az Árpádok alatt még egész mellékes volt, 1867 után pedig már egyáltalán nem is kellett neki, de nem kellett neki már 1849-ben sem, amikor Bécstől függetlenül önmagát kormányozta.

Az életösztön e kétoldalú megnyilvánulása között csak az volt a különbség, hogy amikor a Habsburgokban nyilvánult meg, jogos alappal is bírt, mert az ő nem magyar alattvalóiknak a pénzük címén, melyet Magyarország védelmére adtak, joguk is volt arra, hogy nálunk is befolyással bírjanak, de nekünk akkor – szintén ugyanezen külföldi pénz miatt – nem volt jogunk arra, hogy sorsunkat egyedül magunk intézzük. Ehhez az kellett volna, hogy az idegen pénzt elutasítsuk, vagy legalábbis csak mint kölcsönt vegyük fel. Ki adott volna azonban akkor nekünk kölcsönt? Kölcsönt kapott a császár – ő is többnyire kölcsönből szerezte ugyanis azt, amit nekünk adott –, de nem mi.

Mivel azonban tagadhatatlan, hogy mindezek ellenére nekünk a Habsburgok alatt többnyire mégis volt nádorunk, s legalább a magyar csapatoknak mindig ez a nádor volt a parancsnoka (még akkor is, amikor itt idegen vezérek működtek). Meg kell állapítanunk, hogy a Habsburgok – legalább annyira, amennyire lehetséges volt és amennyire tőlük függött – mégiscsak igyekeztek függetlenségünket és alkotmányunkat is tiszteletben tartani még annak ellenére is, hogy országunk fenntartásának és védelmének költségeit elsősorban nem magyar alattvalóik fedezték.

Miksa és Rudolf, akik a legelső Habsburgok közé tartoztak, még nem neveztek ki nádort, mert józan ésszel nem gondolhattak arra, hogy ne az rendelkezzék, aki fizet, s hogy ne az élvezze a jogokat is, aki a terheket viseli. (Ferdinánd, a legelső Habsburg, még nevezett ki nádort. Részint mert mikor király lett, már volt is nádor, részint mert akkor még nem lehetett tudni, hogy az idegen segély rendszeres és évszázadokon át tartó lesz.)

Bocskai felkelése azonban már megtanította a Habsburgokat arra, hogy a magyar nemzet önrendelkezési jogára mennyire kényes és hogy a lehetősége is megvan arra, ha bűnös eszközökkel, még az alattvalói eskü megszegésével, sőt magával a törökkel való szövetkezéssel is, de követelését kivívja, vagy legalábbis igen sok kellemetlenséget tud okozni annak, aki erre nincs tekintettel. Ezért a későbbi Habsburgok már úgyszólván mindig választattak nádort. Jellemző azonban, hogy ennek ellenére azért Bocskai után is éppen úgy egymást érték a felkelések, mintha nem lett volna nádor. De hát az első Habsburgok alatt viszont országgyűlések voltak sűrűn, rájuk viszont e szempontból nem lehetett panasz. Bocskai mégis felkelt.

A nádorság be nem töltése tekintetében tehát az az igazság, hogy a magyar alkotmány, sőt – mivel a király idegenben lakott – még a magyar függetlenség is megkövetelte ugyan, hogy legyen nádor, de mind a magyar alkotmány, mind a magyar önrendelkezési jog ugyanakkor azt is megkövetelte, hogy az országot magyar pénz és magyar fegyver védje meg és tartsa fenn. Ha ezt az utóbbit nem tudtuk biztosítani, akkor már magyar önrendelkezéshez, tehát többek között nádorhoz se volt jogunk. Hogy lehetett volna például a nemzettől választott nádor független parancsnoka egy olyan seregnek, melynek fegyvereit – a tüzérséget például mindig teljes egészében – idegenből hozták anélkül, hogy a számlát a magyar országgyűlésnek benyújtották volna, s melynek a zsoldját is idegenből fizették?

A szent korona külföldre vitele

Hogy Rudolf még a szent koronát is Prágába vitette, a fegyveres felkelésre okot adó harmadik nagy nemzeti sérelem volt. Azonban ez a sérelem közel sem olyan nagy, mint amilyennek első pillanatra látszik. Egészen kétségtelen például, hogy Rudolf a koronát nem azért vitette ki az országból, mert hazánkat nem tekintette önálló államnak, vagy mert minket semmibe vett. Látni fogjuk majd ugyanis, hogy még Acsády is elismeri, hogy Rudolf nem volt irántunk rosszakaratú.

A magyar koronát Rudolf az atyja temetésére szállíttatta Prágába, mert a temetési menetben a német császári és a cseh királyi korona mellett azt is fel akarta vonultatni. E tekintetben éppen a magyar korona mellőzése jelentette volna semmibevevésünket. Nem a korona elvitele volt tehát sérelem, hanem az, hogy utána nem szállíttatta haza. Ennek oka bizonyára közismerten nagy műélvezete és ebből folyó műgyűjtő szenvedélye volt. A mindig otthon ülő, magányos, visszavonult életet élő, az emberektől elzárkózó Rudolf – úgy látszik – nem tudta magát a mi szent koronánktól való elválásra rászánni. Gyönyörködni szeretett benne, azért tartotta magánál.

Később aztán jött a 15 éves török háború. Ez ismét ok, mégpedig jogos ok volt arra, hogy a korona hazaszállítását halassza. Hiszen ha hazaküldi, egyenesen a harctérre küldte volna. Akkor nálunk – tekintve a hadiszerencse forgandóságát – esetleg még a török kezére is kerülhetett volna. A nemsokára utána következő Bocskai-felkelés meg egyenesen Rudolfnak adott igazat, mert ha akkor itthon lett volna a korona, Bocskai kezére (sőt talán egyenesen a fejére) került volna.

Az olyan népnek, mely királya ellen fegyverrel kel fel és szemrebbenés nélkül ellensége mellé áll még akkor is, ha ez az ellenség „pogány”, és vele szemben a keresztény európai kultúra védelme mindig legnagyobb nemzeti büszkesége volt, nincs joga azt követelni, hogy körében őrizze koronáját. Mindennek ellenére Bocskai felkelése mégis rákényszerítette a Habsburgokat a korona hazaszállítására. Aztán már húsz év múlva újabb felkelés és újabb törökkel való szövetkezés jött, s az akkor már itthon levő korona valóban a felkelő Bethlen Gábor kezébe került. (Hogy mégsem koronáztatta meg vele magát, nem érv, mert ez csak azért történt, mert tudta, hogy úgysem marad a fején. Ha végleges győzelemre lett volna reménye, meg is koronáztatta volna magát a kezében levő koronával.) Mindez bizony azt bizonyítja, hogy Rudolf nagyon is okos volt, mikor a Prágába vitt koronát nem szívesen küldte vissza. Önmaga, a törvényes rend és a magyar alkotmány iránti kötelessége volt ez.

Bethlen felkelésekor már nádor is volt (Thurzó Szaniszló) és – szégyen, gyalázat! – ez is Bethlen mellé állt. Később pedig még olyan nádorunk is volt, mégpedig akkor már katolikus nádorunk (Wesselényi), aki maga szervezett a király ellen összeesküvést. Ahogyan tehát a későbbi események e tekintetben bebizonyították, mennyire igaza volt Rudolfnak, mikor nem akart nádort, éppen úgy bizonyította be utólag a Bethlen kezébe került korona is, hogy mennyire igaza volt akkor is, mikor a szent koronát az akkori viszonyok között nem látta biztos helyen Magyarországon.

Egyébként azt, hogy a korona külföldön volt, csak azért tartjuk magyar szempontból annyira sérelmesnek, mert nem gondolunk arra, hogy az a „Magyarország”, melyet akkor királyunk a kezében tartott, nem Magyarország volt, hanem annak csak egy kis határsávja. Fessler számítása szerint Magyarország 5.163 négyszögmérföldnyi területéből Bocskaié volt 2.082, a töröké 1.859 és a magyar királyé mindössze 1.222. A király tehát – ha akarta –, akkor sem tarthatta volna a koronát Magyarország területén, mert Magyarország nem is volt az övé. Hogy pedig azon a kis töredéken, ami akkor Magyarországból az övé volt, nem tartotta, nagyon is érthető, hiszen állandó háború folyt rajta. A nemzet legnagyobb kincsét és ereklyéjét nem a harctéren szokás tartani, kivált, amikor a király más biztos hellyel is rendelkezik számára.

Hogy ugyanis mi a keresztény Ausztriát, Csehországot, vagy akár a Német Birodalmat annyira idegen területnek tartjuk, Erdélyt ellenben, ahol a szultán parancsolt, számunkra olyan biztosnak, azt is csak elfogultsággal lehet magyarázni, nem pedig tárgyilagos hazaszeretettel. Hiszen a „magyar” Erdélyből – ha ott lett volna – a szultán bármikor Konstantinápolyba szállíttathatta volna a magyar koronát, ahonnan akkor nem tudtuk volna visszaszerezni. Bécs vagy Prága azonban a magyar király hatalmában volt, a koronának onnan való visszaszállításához csak egy magyar országgyűlési határozat kellett, és a mi védelmünkhöz onnan minden évben nagyobb összeggel járultak hozzá, mint ennek a kis Magyarországnak nevezett országroncsnak az egész bevétele.

Mi sérelem volt tehát abban, ha a koronát addig, amíg nálunk a török közelsége és az állandó harcok miatt nincs biztonságban, királyunknak egy másik, velünk közös uralom alatt álló és minket küzdelmünkben régóta testvérileg támogató országában őriztetjük? Hiszen a felkelő Bethlen is szövetkezett a csehekkel, Kossuthék is szövetkeztek az akkor szintén forradalmat csináló bécsiekkel, sőt maga Bocskai is az (akkor nagyrészt protestáns) osztrák rendek kezességét kívánta és kapta meg a bécsi béke tiszteletben tartására. Ha tehát jók ezek az idegen rendek és országok, s még szövetkezni is lehet velük, ha protestánsok vagy forradalmárok; ha ilyenkor nem tekintjük őket ellenségeinknek, hanem jóbarátainknak; miért féltjük annyira a koronánkat tőlük és miért tekintjük őket egyszerre halálos ellenségeinknek akkor, ha nem mint lázadók, hanem mint keresztények és uralkodójuk hű alattvalói tesznek nekünk szolgálatot?

Pedig a lázadó bécsiekből, prágaiakból, osztrákokból, csehekből sohasem volt semmi haszna a lázadó magyaroknak. Sem a protestáns Bocskainak vagy Bethlennek a protestáns osztrákokból és protestáns csehekből, sem a forradalmár bécsiekből a forradalmár Kossuthnak, sem a Habsburgokat elűző magyar Károlyi-forradalomnak az ugyanakkor őket elűző szociáldemokrata bécsi kormányból. (Éppen ellenkezőleg, ez vette el tőlünk azt a Nyugat-Magyarországot, melyet az „elnyomó” Habsburgok még a Bach-korszak büntetőszakában sem vettek el tőlünk.)

Ellenben azokból az osztrákokból és csehekből, akik a Habsburgok hű alattvalói voltak, rengeteg hasznunk volt hosszú évszázadokon át. Hiszen az ő pénzük tartotta fenn a török ellen a magyar védvonalat, s védte ott a magyar vagyont és a magyar életet; az ő pénzükkel és vérükkel verték ki innen királyaink végleg a törököt és állították vissza újra a hajdani Magyarországot és az ő adójukból fenntartott Habsburg-nagyhatalom hatalma és hadserege tartotta meg ezt a visszaszerzett Magyarországot eredeti határai között Erdélyével és tengerpartjával együtt csorbítás nélkül egészen Trianonig, vagyis egész addig, amíg csak a Habsburgok nagyhatalma megvolt, s amíg mi az osztrákokkal és csehekkel közösen gazdálkodtunk, s a Habsburgok közös alattvalói voltunk.

De nemcsak a Habsburgok szelíd kényszere, hanem az önkéntes szeretet is működött ezekben a csehekben és osztrákokban irántunk. Mikor 1879-ben a haragos Tisza romba döntötte a magyar Szegedet, s szinte az egész föld kerekére kiterjedő gyűjtés országonként ilyen eredménnyel végződött:

Befolyt

Magyarországból                               1.004.738 forint  24 krajcár

Ausztriából......................................... 551.595            66

Németországból................................. 395.941            74

Franciaországból................................ 283.182            11

Nagy-Britanniából.............................. 143.686            -

Az Egyesült Államokból....................... 63.524            55

Olaszországból..................................... 51.763            76,5

Belgiumból........................................... 47.139            47,5

Svájcból.............................................. 40.974            77,5

Romániából.......................................... 34.837            36,5

Oroszországból.................................... 34.456            93

Hollandiából......................................... 32.213            54

Szinte azt mondhatjuk tehát, hogy az egyes országok hozzájárulási aránya attól függött, hogy szorosabb vagy tágabb kapcsolatban álltak-e a Habsburgokkal. Veretlenül az első köztük Ausztria, ahol akkor még a Habsburgok parancsoltak. Ausztria után Németország következik, ahol a Habsburgok akkor már nem parancsoltak ugyan, de parancsoltak előtte félezer éven át. (Aki azon csodálkozik, hogy Németország adománya szinte megközelíti Ausztriát, azt figyelmeztetjük arra, hogy lakossága több mint kétszerese volt Ausztriának. Németország még az egész monarchiánál is sokkal népesebb volt, hogy erőforrásainak gazdagságát ne is említsük. Ausztriában tehát aránytalanul nagyobb volt a segítőkészség, tehát az irántunk való szeretet is, mint Németországban.) A lakosság arányában Németország után az a Svájc következik, mely szintén német, melynek egy része szintén a Habsburgoké volt hajdan, és ahonnan a család is származik. Aztán Belgium következik, mely szintén évszázadokig s még száz évvel a szegedi árvíz előtt is az övék volt. Aztán Hollandia, amely szintén az övék volt, de nem olyan sokáig, mint Belgium, s mely már nem is katolikus, mint Belgium, de nem is adott annyit, mint Belgium. Feltűnő, hogy a katolikus Franciaország is mennyivel többet adott, mint a gazdagabb, de protestáns Anglia.

Nincs tehát nekünk semmi okunk arra, hogy az osztrákokra és csehekre annyira haragudjunk, sőt úgy látszik, mintha az ellenük érzett féktelen gyűlölet kissé érthetetlen is lenne részünkről.

Ha a török közelsége, az állandó háborúk, a magyar királyság területének egy keskeny országsávvá való lezüllése és az állandó királyellenes felkelések ellenére is azt követeljük, hogy a korona mindenképpen itthon, ne pedig Bécsben vagy Prágában legyen, akkor tulajdonképpen azt követeljük, hogy a korona ne a király, hanem a király ellenségei kezében legyen. Bizonyára lehetetlen kívánság.

Ennek ellenére Rudolf és II. József uralkodása idejét kivéve (akik közül az egyik súlyos idegbeteg volt, a másik pedig nem is volt vallásos Habsburg, de – jellemző – nekünk éppen ezért a „legrokonszenvesebb”) mégis mindig itthon volt a korona, ami éppen eléggé mutatja, hogy mégis mindig akkor is a mi akaratunk érvényesült, mikor az a király érdekeivel ellenkezett. (A „mi”-n természetesen nem a magamfajta, hanem a lázadó, királyellenes magyarokat értem.)

A király külföldön lakása

A koronával kapcsolatban Rudolf alatt mindössze csak az a nemzeti sérelem történt, hogy a korona ott volt, ahol a király. Ez rendjén való, sőt a legtermészetesebb dolog, ha a király jó helyen lett volna. Csak hát a király is rossz helyen, idegenben volt és ezzel elérkeztünk a Bocskai-felkelés negyedik állítólagos okához, ahhoz, hogy a király nem lakott Magyarországon, illetve Magyarországnak abban a kis foszlányában, mely az ő uralma alatt állott. Ha azonban így fogalmazzuk meg a kérdést – pedig kétségtelen, hogy ez az igazságnak megfelelő fogalmazás –, mindjárt semmivé foszlik a sérelem is. Egy király ugyanis nem szokott olyan országban lakni, mely csak egy kis határsávból áll, ha van neki más országa is. A mi királyunknak pedig volt.

De egy király a harctéren sem szokott lakni, legalábbis évszázadokon át nem, hacsak nincs rákényszerítve. Hazánk pedig akkor évszázadokon át harctér volt, viszont királyunk nem volt rákényszerítve, hogy ott lakjék. De egy hatalmas uralkodó, az egész keresztény Európa világi feje, akinek biztos helyen fekvő és gazdagabbnál gazdagabb országai vannak, országai legszegényebbjében sem szokott székelni, s kivált nem akkor, ha ez a legszegényebb országa még birodalma szélén és az ellenség torkában is fekszik, s ahol ráadásul később még attól is állandóan rettegnie kellett, hogy alattvalói fellázadnak és az ellenséggel szövetkeznek ellene.

Ezt a kis, birodalmuk szélén fekvő és elpusztult országsávot – éppen szerencsétlensége miatt – úgyis jobban szerették királyaink egyéb országaiknál, mert hiszen többi országaiktól azt kívánták, hogy évente nagyobb összegekkel járuljanak hozzá védelméhez, mint e kis országsáv egész bevétele, és erre a hozzájárulásra évszázadokon át rá is kényszerítették egyéb országaikat.

Német történetírók azt írják, hogy a Habsburgok Magyarország miatt állandóan „szipolyozták” örökös tartományaik és a Német Birodalom gazdasági erejét. Ilyen körülmények között nem egyenesen őrültség-e azt kívánni, amellett, hogy ezt csinálják velük, még hagyják ott ezeket az őket is, minket is eltartó országokat és népeket, és még lakni is menjenek a magyarok közé, a harctérre és a rebellisek közé? Van-e csak egy kis józan ítélőképessége is annak, aki még ezt is lehetségesnek tartja?

Ha nem is mindig, de legalább az év bizonyos részében itt kellett volna köztünk lakniuk, ha szerettek volna bennünket – mondhatná erre valaki. A szeretet – feleljük neki – nem érzelgésben, hanem tettekben nyilvánul meg, és a tettek: örökös tartományaiknak a kedvünkért való és évszázadokon át tartó „kiszipolyozása” jobban és hathatósabban bizonyítja ezt a szeretetet, mintha itt laktak volna ugyan, de a magyar végvárakba csak annyi őrséget raktak volna, amennyi a magyar adóból kitellett. (De ez esetben nem is lakhattak volna itt, mert akkor hamarosan a még meglévő ország is a töröké lett volna.)

Egyébként az itt lakást még rövidebb időre is csak akkor kívánhattuk volna, ha lett volna hol lakjanak. Ha például Budát és Visegrádot nem játszották volna török kézre a „nemzeti” magyarok. Hiszen I. Ferdinánd Buda elfoglalása után ott lakott egyfolytában egész addig, amíg János király és „nemzeti” magyarjainak jóvoltából a török oda nem jött és neki onnan mennie nem kellett.

De az országgyűlésre királyaink ennek ellenére is le szoktak jönni hozzánk Pozsonyba és akkor heteken át itt tartózkodtak. Ilyenkor hozzánk jött velük az egész udvar és vele a külföldi követek is. Igaz, hogy Rudolf a koronázásán kívül csak három országgyűlésre jött le személyesen, a többit számos testvére valamelyikével tartatta. De hát ebben semmi sértő nem volt annak a Rudolfnak részéről, akit egyébként se lehetett Prágából kimozdítani, s aki még a német birodalmi gyűlésre sem ment el személyesen. Ha beteg idegzete miatt még az egész Német Birodalom kedvéért sem tudott vagy akart erőt venni magán, akkor nem tekinthetjük nemzeti sérelemnek, ha a mi kis országfoszlányunk kedvéért sem vett erőt emberkerülő természetén.

Pedig csak akkor volt így, amikor már az idő haladtával idegbaja kezdett elhatalmasodni rajta.

Az ország függetlenségének elveszte

Az ötödik sérelem, hogy a király és idegen tanácsadói süketek és érzéketlenek voltak a nemzet bajai és szenvedései iránt, hogy semmitmondó szavakkal tértek ki orvoslásuk elől, úgyhogy a rendek már nem is szívesen hozták sérelmeiket elő, mert úgyis tudták, hogy falra hányt borsó. Ilyen sérelmek voltak az idegen és fizetetlen zsoldosok mondhatatlan visszaélései és garázdálkodásai, a kamara erőszakoskodásai, a magyar nemesi családok javainak „törvénytelen” elkobzásai, hadügyeinknek, pénzügyeinknek és külügyeinknek idegen hatóságoktól való, tudtunk nélküli intézése, a nemzet önállóságának és függetlenségének majdnem teljes feledésbe menésével. Végül a vallási sérelmek, sőt a vallásszabadság teljes „lábbal tiprása”. Mivel a rendek mindezekre vonatkozó panaszaikra sohasem kaptak orvoslást, végül már arra voltak hajlamosak, hogy el se menjenek az országgyűlésre, mert semmi értelmét sem látták már az egésznek.

E sok sérelem közül lássuk először az alkotmányosokat, aztán majd külön vesszük vizsgálat alá a vallásiakat.

A valóság egészen más, mint a kemény beszéd, sőt történetkönyveink sokszor egyenesen vérlázító kifejezései után gondolnánk. Láttuk, hogy hazánk 5.163 négyszögmérföldnyi területéből mindössze 1.222 volt királyunké. Gondolhatjuk, mennyi lehetett ennek a kis területnek az évi adóbevétele, kivált ha számításba vesszük az állandó török pusztításokat és Rudolf uralkodásának utolsó 15 évében még a „hosszú háború” elszegényítő hatását is. Gondolhatjuk azt is, milyen „sok” lehetett ez időben a harmincadok hozadéka is; mennyi felesleges szarvasmarhát hajthattak ekkor tőlünk külföldi piacokra.

Hajdan annyira híres bányáink nagyobb része (de korántsem mind) e kis királyi területre esett ugyan, de hol voltak ezek már ekkor régi nagy hírüktől! Rézbányáinkat már II. Lajos is mindössze csak évi 20.000 forintért tudta bérbe adni, de Ferdinánd alatt már semmi pénzért sem kellettek a Fuggereknek. Sóbányáink erdélyi kézen voltak, aranybányáink pedig sokszor egyenesen ráfizetéssel dolgoztak. De a bányák egyébként is kezdettől fogva a király, nem pedig az ország jövedelméhez tartoztak, sőt míg II. Lajos özvegye élt, még királyunké sem voltak, mert az özvegy királyné hitbérét alkották, s ezért a bevételüket Németalföldre kellett utána küldeni (mert ott volt helytartó). Az ország egész portális adója sokszor nem tett ki többet évi 40.000 forintnál. (Szekfű, IV., 127-133. o.)

Mivel az ország keleti, a királyinál jóval nagyobb fele, a törökkel szövetkezett, sőt annak hűbérese volt, az egész török elleni védelmet, a végvárrendszer kiépítését (milyen munkába, pénzbe, gondba kerültek ezek!), s bennük megfelelő őrség tartását (ennek száma békében is vagy 15.000 fő volt) mind ennek a kis Habsburg-kézben levő országcsonknak kellett volna fedeznie. Világos, hogy erre képtelen volt. Hogy a lehetetlenség mégis megtörtént, egyedül annak köszönhetjük, hogy királyunk idegen volt, s így nemcsak a mi, sőt elsősorban nem a mi királyunk volt, s így egyéb, sokkal terjedelmesebb és gazdagabb országai „szipolyozásával” külföldről tudta előteremteni azt az anyagi erőt, ami itthon annyira hiányzott.

Ez volt az áldása annak, hogy nekünk ez időkben nem nemzeti, hanem „idegen” királyunk volt, s ez az, amiről a mi történetírásunk sohasem beszél, hanem mindig csak azt hangsúlyozza, ami hátrányos volt belőle, de még hátrányairól is úgy beszél, mintha ezek a hátrányok nem a mi pártoskodásunk (később pedig fegyveres felkeléseink) legtermészetesebb következményeként értek volna bennünket, hanem mintha a Habsburgok személyes bűnei és irántuk való rosszakaratuk, sőt gyűlöletük következményei volnának.

E kérdéssel kapcsolatban újabban sokan – mint ránk nézve legelőnyösebb megoldást –, azt hangsúlyozzák, hogy az egész nemzetnek kellett volna a törökhöz csatlakoznia, a török szövetségesévé lennie, tehát Erdély szerepét játszania, és akkor a védelem e nagy és másfél századon át tartó anyagi és vérveszteségeitől mentesültünk volna, de függetlenségünk sem szenvedte volna azt a nagy kárt, amely így osztályrészéül jutott.

A kérdés effajta elintézését azonban csak az veheti komolyan, akinek tisztánlátását egészen elhomályosítja az a gyűlölettől vezetett irányzatosság, melynek egyetlen „hazafias” elve az, hogy mindent és mindenkit inkább, mint Habsburgot. Az „ősellenség”, az egyedüli ellenség: Ő!

Pedig a törökkel való barátkozás először is a magyarság szégyenletes elfajulását, Európától és a kereszténységtől való elfordulását jelentette volna, melyet egyes balkán népeken kívül egy keresztény európai nép sem tett meg, s mely még a nyugati protestánsok közt is megvetés tárgya volt. De az önmagunkkal való meghasonlást is jelentette volna, mert hiszen az volt mindig a mi legnagyobb nemzeti büszkeségünk, hogy a kereszténység és Európa védőbástyája voltunk. Így védőjéből árulója lettünk volna Európának is és a kereszténységnek is.

Bethlen Gábor azok közé az erdélyi fejedelmek közé tartozott, akik a töröktől még a legfüggetlenebbek voltak. Láttuk, hogy a protestáns és éppen nem vallásos Schiller mégis milyen megvetéssel ír róla olyan könyvben, amely a harmincéves háború protestáns szempontból való előadására íródott. Schiller itt a cseh protestánsok bukását egyenesen a törökkel tartó Bethlennel való megszégyenítő szövetkezésnek tulajdonítja.

Mi lett volna hát még a protestáns Európa előtt is a mi becsületünkből, ha másfél századon át (sőt tovább, mert akkor a török közép-európai uralma még sokkal tovább tartott volna) az egész magyarság török szövetséges, török cimbora lett volna! S hogy lehet józanul ezt a török szövetséget tartani helyesnek éppen ma, amikor már régóta tudjuk, hogy a kereszténység és az iszlám évszázados küzdelmében nem az iszlám, hanem a kereszténység lett a győztes? Hiszen minden országnak, minden népnek az a veszte, ha rosszul választja meg szövetségesét, s olyan hatalomhoz köti sorsát, mely végül alul marad. Világos ugyanis, hogy aki a sorsát hozzá kötötte, az is ott marad.

De ha dicsőségtől, becsülettől, kereszténységtől és effajta, nem materiális dolgoktól eltekintünk, és tisztán csak a hasznossági szempontokat nézzük, s nem is csak a dolgok legvégén, akkor is végzetesen károsnak kellene tartanunk ezt a lépést, ha megtörtént volna.

Először is függetlenségünk megőrzéséről ez úton még olyan fokban sem lehetett volna szó, mint a Habsburgok uralma alatt. Erdély ugyanis nem szövetségese, hanem adófizető hűbérese volt a töröknek, akit – mint már említettük – még külföldi hadjárataiban is támogatnia kellett még egy Bethlen Gábornak is. Ellenben mi Ausztriának vagy Németországnak a Habsburgok alatt sohasem fizettünk adót, sőt – éppen ellenkezőleg – ők tartottak minket évszázadokon át mindig pénzzel. S bár azzal a hadsereggel, melyet ők fizettek, természetesen ők is rendelkeztek, de mégis tagadhatatlan, hogy minket védtek és végül a mi hazánkat szabadították fel vele.

De akkor is, mikor ők fizettek és ők rendelkeztek, nemcsak soha adót nem fizettünk nekik, hanem „idegen” királyunk – legalább elméletben – akkor is minden országgyűlésen elismerte, hogy független ország vagyunk, s erre koronázásakor minden „idegen” királyunk mindig meg is esküdött. Ez pedig azt jelentette, hogy mihelyt az a helyzet, hogy idegen segítségre szorulunk, megszűnik, tényleg is visszanyerjük egyelőre még csak elméleti függetlenségünket. Mi, XX. századi magyarok, ma már azt is tudjuk, hogy mindez nem volt csak írott malaszt, hanem a valóságban is megtörtént (1867-ben).

Még azt sem mondhatjuk, hogy ezt a megmaradó, illetve visszanyert függetlenséget csak szabadságharcainknak köszönhetjük, s hogy azok nélkül sohasem lett volna osztályrészünkké. Ne feledjük, hogy II. Rákóczi Ferenc szabadságharcát leverték és a szatmári béke mégis épp olyan szabadságot adott, mint Bocskai vagy Bethlen le nem vert felkelése. A különbség a kettő között csak az volt, hogy a le nem vert Bocskai, Bethlen és Rákóczi György személyi koncokat is kapott, míg a levert II. Rákóczi Ferencnek bujdosnia kellett (de ezt is elkerülhette volna még ő is, ha nem akart volna mindenáron továbbra is fejedelem maradni).

A negyvennyolcas felkelést is leverték, hatvanhétben már mégis függetlenek lettünk. Világos tehát, hogy ez a felkelés függetlenségünknek csak ártott, mert ha 48-ban nem nyúltunk volna erőszakos eszközökhöz, lassú, természetes fejlődéssel teljes függetlenségünk 67-nél sokkal hamarabb bekövetkezett volna, mert természetes, hogy a kudarccal végződött 48 ezt csak hátráltatta. Ha a Habsburgok 400 éves uralma alatt egy szabadságharc sem lett volna, ma sokkal gazdagabbak és nagyobb számúak lennénk. A nem kudarccal végződött szabadságharcok kivívta időleges előnyöket pedig bőven kárpótolták volna azok az előnyök, melyeket a béke mindig biztosít a népnek, és amelyeket a „mindig hűek” iránt hálás uralkodóház részéről élveztünk volna.

De a reális valóságérzékkel bíró olvasó azzal is kellően tisztában van, hogy az a belügyei intézésére kiterjedő „függetlenség”, amelyet Erdély a törökkel szembeni hűbéri viszonya idején tényleg élvezett, szintén csak a királyi Magyarország létének és a Habsburgok más országai hatalmán alapuló erejének következménye volt, tehát tulajdonképpen még ezt is a Habsburgoknak köszönhették az erdélyiek. Ők belügyeikben csak azért kaptak szabadságot a töröktől, és hűbéruruk, a török, csak azért igyekezett lehetőleg jól bánni velük, mert az erdélyiek számára egyensúlynak ott volt a szomszédban a Habsburgok Magyarországa, melynek feje a szultánnal egyenlő erővel rendelkezett, s az erdélyiek török uruk helyett akkor csatlakozhattak hozzá, amikor akartak. Ki hiszi el, hogy az erdélyieknek a török alatt ugyanolyan jó dolguk lett volna akkor is, ha ez a lehetőség nem állt volna rendelkezésükre. A kérdésre a választ megadja a balkán népek példája.

Ebből a lehetőségből az erdélyiek nemegyszer csináltak valóságot, hiszen minden török terror ellenére hányszor, de hányszor egyesültek a királyi Magyarországgal! Nemcsak egyes Habsburg-párti, állítólagos rossz magyarok csináltak így, hanem már Zápolya János is, aztán özvegye, Izabella is, aztán fia, János Zsigmond is, Báthory Zsigmond is, sőt még a protestáns Bocskai, Báthory Gábor, Bethlen Gábor, II. Rákóczi György, Kemény és Thököly is minduntalan erről tárgyalt Béccsel. Semmitől sem félt a török annyira, mint attól, hogy újra az egész Magyarország Habsburg alattvaló legyen. Erdély is csak azért kapott a töröktől önkormányzatot, nehogy a Habsburghoz csatlakozzék, s így azok hatalmát növelje.

Világos tehát, hogy ha a Habsburg Magyarország nem lett volna, azaz hogy egyes mai „hazafiak” tanácsának megfelelően az egész Magyarország török alattvaló lett volna, s így a szomszédban a Habsburgok hatalma megsemmisült, vagy legalább alaposan megcsökkent volna, s így a törökre nézve már nem lett volna veszélyes, akkor a töröknek erre a magyarkímélő politikára már nem lett volna szüksége. Ha a Habsburgok elleni magyar felkelések teljes sikerrel jártak volna, azaz a Habsburgok hatalma összeroppant volna, a törökkel való viszonylatunkban ugyanez lett volna az eredmény. Csöbörből vödörbe estünk volna, s a győzelemnek nagyobb lett volna a kára, mint a haszna.

De ez az egészében a török mellé állt Magyarország – még ha némi függetlensége lett is volna – a töröknek a keresztény Európa további meghódítására irányuló támadó háborúiban állandó felvonulási területe lett volna. Ez által nemcsak kiéltek és elpusztítottak volna bennünket még akkor is, ha erre külön nem törekedtek volna, hanem háborúikban még csatlakoznunk is kellett volna hozzájuk, mint barátaiknak. A török keresztény szövetséges egyébként se ismert csak keresztény rabszolgát. Ez az iszlám szelleméhez tartozott. Mikor tehát valakinek e szellemmel ellenkezőt ígért, az mindig csak csalárdság volt és sohasem volt összekötve az ígéret megtartásának szándékával.

Még külön katasztrófát jelentett volna részünkre az a köztudomású tény, hogy a magyar semmiképpen sem alkalmas rabszolgának, sőt még azt sem tudja tűrni, hogy mások rendelkezzenek vele. Addig csak megvolt valahogy, amíg a keletről és nyugatról szomszédos két úr egyformán hízelgett neki, hogy maga mellett megtartsa és a másiktól elvonja, s amíg a magyar büszkeség ki tudta magát élni abban a jóleső elégtételben, hogy ha az egyik megsértette, a másikhoz állhatott. Mi lett volna azonban akkor, amikor már a kettő közül az egyik urat egészen eltaszítottuk magunktól s már csak egy maradt volna, a pogány, az ázsiai, és mi ki lettünk volna neki szolgáltatva?

Mi nem tudtunk volna századokon át szolgasorsban élni, mint a balkáni népek, hanem elvéreztünk és kipusztultunk volna. Hiszen még a jobb helyzetben is elvéreztünk, mert ezeréves hazánk területének már felét sem lakják magyarok. Török „szövetségben” azonban ma már csak talán az ország egyötöde lenne magyar, de az sem a magyarság javából, hanem a selejteséből kerülne ki; azok utódaiból, akik tudtak szolgák lenni, sőt kenyerükké vált már a szolgaság.

Világos tehát, hogy ha már nagy „hazafiságunkban” oda jutottunk, hogy mindössze csak 1222 négyszögmérföld volt már az ország, és ennek kellett volna akkora honvédelmi terheket viselnie, amekkorákat még az egész ország és még Hollós Mátyás vezetésével sem bírt volna, ha mégis volt olyan uralkodónk, aki – de csak azért, mert „idegen”, és így rajtunk kívül más bevételi forrásai is voltak – úgy-ahogy bírta, és ami a fő, hajlandó is volt viselni a terheket, akkor legalább lettünk volna hálásak érte. Akkor lettünk volna legalább hűséges, megbízható alattvalók, akik védték volna ugyan nemzetük függetlenségét is, amint lehetett, de annak tudomásulvételével, hogy ilyen körülmények között egyelőre igazi függetlenségről nem lehet szó.

A nemzet előtt nem lett volna szabad elhallgatni azt az igazságot, hogy a politikában ingyen semmit sem adnak; hogy a nemzeteknek (tehát az osztrákoknak is) nemcsak szabad, hanem egyenesen kötelességük érdekeiket védeni. A Habsburgoknak tehát nemcsak magyar alattvalóik, hanem örökös tartományaik és a Német Birodalom érdekeire is tekintettel kellett lenniük, s ha erre nem lettek volna tekintettel, akkor alattvalóik erre őket rákényszerítették volna.

Az önzetlenség csak az egyén életében erény. Az országok és népek életében bűn, sőt képtelenség. Ha tehát ezek a tőlünk idegen nemzetek azon a címen, hogy honvédelmünkhöz pénzükkel hozzájárultak, sőt a pénzt elsősorban ők adták hozzá, ezen a címen intézésébe is bele akartak szólni. Az nem ördögi gonoszság volt részükről, sem zsarnokság, de még csak túlkapás vagy igazságtalanság sem, amint a mi „hazafiaink”, sőt egész történetírásunk a dolgot feltünteti, hanem a világon a legtermészetesebb dolog.

Ellenben az, hogy noha ez az állapot majdnem két évszázadon át tartott, s noha végül az ország végleges felszabadítása nemcsak idegen pénzzel és vérrel, hanem egyenesen úgy történt, hogy a magyar nemzet nagyobb része lélekben, sőt bizonyos tekintetben még tettleg is az ellenséggel tartott (Apafi Mihály, Thököly Imre, Zrínyi Ilona stb.), állami önállóságunk mégiscsak olyan kis fokban és csak olyan rövid időre csonkult meg, mint ez tényleg megtörtént, már éppen nem magától értetődő dolog.

Rudolf költségvetése szerint az 1577-es békeévben az ország honvédelmi költségei (a végvárak ellátása és a bennük levő őrség zsoldja) 1.667.789 Ft-ot tett ki. De ugyanakkor Rudolf összes jövedelme (minden országából együttvéve) csak 596.492 Ft volt. (Hadtört. Közl. 1893., 543. o.) Így aztán nem csoda, hogy 1591-ben már csak 1.310.000 Ft-ra irányozták elő a katonai költségeket. De viszont ezzel sem nyertek semmit, mert Rudolf minden néven nevezendő összes bevétele ekkor már csak 399.646 Ft volt.

Ennek ellenére az a Rudolf, akinek összes országaiból való minden jövedelme Magyarország hadi kiadásainak fedezésére még béke idején is ennyire kevés, az 1590-es évek elején mégis – természetesen kölcsönből – támadó hadjárat megkezdésére szánta el magát Magyarország felszabadítására.

Igaz, hogy nem magától kezdte el – ez ellenkezett a Habsburgok békeszerető természetével, s olyan pénzügyi viszonyok között, melyekben Rudolf volt, egyenesen őrültség is lett volna –, de amikor már a török kényszerítésére védekező háborúként elkezdte, a folytatását már önként vállalta. Bizonyára ez is érdem, s az ő pénzügyi viszonyai között különösen nagy érdem. Még inkább érdem az, hogy ha már vállalta, germán kitartással tizenöt éven át lankadatlanul folytatta akkor is, amikor már rég békét köthetett volna, ha akart volna, míg aztán végül (de ez aztán már örök szégyen ránk nézve) Bocskai, tehát a magyarság kényszerítette rá, hogy abbahagyja.

Pedig ekkor már mindenki látta a török hatalom nagy gyöngeségét. Hiszen ugyanakkor Ázsiában is állandó nagy háborúi voltak, s a janicsárlázadások is egymást érték. A török olyan hálás is volt Bocskainak a nem várt segítségért, hogy akkor még abba is beleegyezett volna, hogy Bocskai vezetésével a magyarság újra egy birodalomba egyesülhessen. Pedig ennek megakadályozása egész addig olyan rögeszméje volt, melyből sohasem engedett.

A tizenötéves felszabadító háború alatt a másfélmilliónyi rendes végvári kiadásokon kívül még minden évben egy tekintélyes haderő hat havi zsoldjáról is gondoskodnia kellett az udvarnak, ami újabb évi kétharmadfél millió forintot tett ki. A Bocskai felkelését megelőző évtizedben tehát negyedfél-négy millió volt Magyarország évi hadi kiadása, melyet természetesen nem Magyarország, hanem a Habsburgok fedeztek.

Pedig Rudolf már atyjától is igen terhes pénzügyi örökséget kapott. Malaspina pápai követ szerint már uralkodása első éveiben 11 millió scudo volt az adóssága, s tudvalevő, hogy azokban az időkben még a kamatszázalék is ijesztően nagy volt.

A Német Birodalom ugyan évi 750.000 Ft-ot szavazott meg a mi török védelmünkre, de ebből akkor sem folyt be 5-600 ezernél több, mikor a legrendesebben fizettek. Sok német fejedelem egyáltalán nem fizetett. „A németországi kálvinisták nagyrészt egyáltalán nem fizettek.” (Szilágyi, V., 497. o.) Még a császár nagybátyja, Tiroli Ferdinánd is 1580-ban 62.000, 1592-ben 72.000 Ft-tal volt hátralékban. Gondolhatjuk, hogyan fizettek akkor a többiek, a nem rokonok és hogyan a protestáns vagy más okok miatt a császárral nem jó viszonyban lévő német fejedelmek.

Nem is kell ezen különösebben megbotránkozni, sőt még csak csodálkozni sem. Inkább azon, hogy még annyit is fizettek, amennyit fizettek. Hiszen láttuk, hogy a mohácsi vész előtt, mikor nálunk nem egy szomszéd ország, hanem a magunk bőre mentéséről volt szó, mi magunk is mennyire nem fizettünk! Ami Mohács előtti „izélésünkhöz” viszonyítva még Rudolf német fejedelmeinek teljesítménye is elsőrangú. Alsó-Ausztria például egymaga évi 350-400.000 Ft-ot fizet. Ezenkívül az osztrák papság 1588-ban tíz évre szavazott meg még külön évenkénti segélyt.

Ezt a papság adta, de aki ismeri az életet és az embereket, tudja, hogy még ezt a pénzt is jobban köszönhettük a Habsburgoknak, mint az osztrák papságnak, mert még ha papokról is van szó, nem valószínű, hogy ezt a terhet a császár szelíd (vagy talán nem is szelíd) nyomása nélkül vállalták volna. Adót senki sem fizet önként, még a papok sem, s az emberek régen is csak olyanok voltak, mint ma. Arra a pénzre, melyet másnak kellene adnunk, magunknak is mindig szükségünk van. Az ember ugyanis már csak ilyen teremtmény.

A pápa egyszer 40.000, egyszer 80.000, egyszer 50.000 aranyat küldött, kétszer pedig 10-10.000 főnyi felszerelt hadsereget. A spanyol király évente 100.000 aranyat adott, de két évben 200.000-et, sőt 1599-ben 400.000-et. Tehát ő tett ki legjobban magáért, pedig ugyancsak messze lakott tőlünk, s így „a bőrét” a töröktől nem kellett túlságosan féltenie. Igaz, hogy őt is fenyegette az iszlám, de az ő ellenfele nem a török szultán, hanem más muzulmán fejedelmek voltak, s így a nekünk küldött pénzzel még csak nem is tehermentesítette magát. Amit pedig a spanyolok adtak, azt is a Habsburgok adták, s ha az akkori spanyol királyok nem lettek volna a mi királyaink legközelebbi rokonai, az adott pénznek a legjobb esetben is csak egy kis töredékét kaptuk volna.

De a mi szűk látókörű és önző kis országgyűléseink mindezt – úgy látszik – egyáltalán nem látták. Ők tele voltak sérelmekkel, hogy a király miért csak a pénzt hozza ide, miért nem jön a pénzével együtt maga is közénk, és különösen, hogy miért intézik idegenek a mi hadügyünket és pénzügyünket. Hiába adták tudtunkra, hogy azért, mert ezt a hadügyet ők finanszírozzák, ők nem voltak hajlandók belátni a kettő közötti természetes összefüggést. Ők ennek az „elnyomásnak” a jó oldalát csak akkor vették volna észre, ha már megszűnt volna és a maguk bőrén tapasztalják. Mit vesztettek azzal, hogy az „idegeneknek” a mi pénz- és hadügyeinkbe való „illetéktelen” beavatkozása megszűnt. De mivel sohasem szűnt ez meg, mert királyaink végig a Habsburgok maradtak és mert Erdélyben, ahol nem uralkodtak, török ura előtt szintén mindig becsülete volt miattuk a magyarnak, mert a magyarnak volt kihez pártolnia, ha a törökre megharagudott. A legtöbb magyar ezt mégsem látja be ma sem. Nálunk még ma is azt hiszik, hogy a Habsburgok magyarországi szerepe csak rosszaság, csak igazságtalanság, csak magyar elnyomás, csak – risum teneatis! [megállni nevetés nélkül!] – magyar kizsákmányolás volt, nem pedig magyar segítség.

Annyira a Habsburgoknak van itt igazuk, hogy még az az Acsády is, akinek példátlan Habsburg-ellenes elfogultságát már nemegyszer láttuk, kénytelen ezt írni e kor magyar országgyűléseiről: „Hogy mit akarnak, nem tudták szabatosan kifejezni. Ők csak azt érezték, hogy nagyot fordult a világ, hogy nem magyarok intézik az ország sorsát. Azt felelték tehát, hogy 1548 óta nehéz bajok harapództak el, melyeket meg kell szüntetni és az ország szabadságait vissza kell állítani. E zavaros formulában nyert kifejezést az a vágy, hogy Magyarország ismét szabad és önálló legyen. Végül tettek határozati javaslatot is és kijelentették, hogy tisztán magyar ügynek tekintenek mindent, ami Magyarországot akár hadügyi, akár pénzügyi, akár egyházi, akár világi szempontból érinti...” „Csakhogy a rendek javaslata két szarvashibában leledzett” – ismeri el még Acsády is.

Szóval a rendek azt akarták, hogy Magyarország legyen most is éppen olyan független, mint Mátyás király alatt vagy Nagy Lajos idejében volt. De akkor így csak egy naiv, tapasztalatlan gyerek beszélhetett. Az effajta kívánságnak csak akkor lett volna értelme, ha a rendek melléje vissza tudták volna hozni Mátyás vagy Nagy Lajos országát is azzal a nagy területtel, népességgel, anyagi erőforrásokkal, melyekkel akkor bírt, amit azonban éppen ők és elődeik herdáltak el pártoskodásukkal, önzésükkel és politikai éretlenségükkel.

Így lehet borozgatás közben keseregni, de nem lehet egy olyan országnak, mely már csak roncsa a réginek, melyet e nyomorult állapotában csak idegen pénzzel lehet fenntartani, országgyűlésen, hivatalosan olyan függetlenséget követelni, mellyel akkor bírt, amikor még nagy és hatalmas volt és a maga erejéből védte meg és tartotta fenn magát. A rendek az országgyűlésen csak akkor beszélhettek volna így, ha ugyanakkor, mikor az ország régi függetlenségét követelték, vele egy időben mindjárt azokat az anyagi eszközöket is megajánlották volna, melyekből az ország adminisztrációját, török elleni védelmét és külképviseletét fedezni lehet.

Ezek után nem csoda, ha még Acsády is azt írja, hogy „a királyt meglepték a rendek kívánságai, melyek – mint mondá – elütnek az eddigi gyakorlattól”. Ugyancsak elismeri még Acsády is, hogy „Rudolfot tőlünk nem az ellenszenv tartotta távol. Sőt, amennyire a nehéz idegbeteg uralkodónál nemes érzelmekről szó lehet, inkább azt mondhatni, hogy józanabb pillanataiban, mikor egyéniségének emberiesebb vonásai kerekedtek felül, elismerést és rokonszenvet táplált a magyarok iránt. Némely országgyűlési előterjesztésén – nem ő fogalmazta ugyan az iratokat, de az ő nevében mentek szét – elődeinél szokatlan, melegebb, szívhez szóló hang vonul át, igazi részvét nyilvánul a nemzet szenvedései, elismerés vitézsége és habár meddő, de mindig dicsőséges harcai iránt. Sőt néha férfias őszinteséggel tesz vallomást kormányzatának hibáiról és fogyatkozásairól.”

Kell-e ennél sokatmondóbb elismerés, kivált mikor egy olyan hihetetlenül elfogult ellenségből pattantja ki az igazság, aki rosszakaratát azért még itt is kimutatja? Rudolf ugyanis idegbeteg volt ugyan, de olyan fokban idegbeteg, mint amilyennek itt Acsády lefesti, csak élete legutolsó éveiben volt. És ha Rudolf idegbetegsége ellenére is tudott ennyire jóakaratú és megértő lenni, csak annál jobban becsületére válik neki is, meg annak a spanyol nevelésnek is, melyben részesült és amely az önuralomra ennyire megtanította.

Hogy Rudolf nem fogalmazott minden államiratot saját kezűleg maga, az magától értetődő, mert hiszen képtelenség. De hogy ezeket az annyira emberi és bajaink iránt annyira megértő szeretettel fogalmazottakat csak maga írhatta, az Acsády előadásából is tisztán látható. De ezzel maga Acsády is megcáfolja azt, amit előbb mondott, hogy nem ő fogalmazta őket. Hiszen Acsády az, aki azt is írja, hogy „trónra léptekor 24 éves, alacsony termetű (ez is csak Acsády és társai rosszakaratából lett, mert középtermetű volt), csinos, élénk, méltóságos tartású ifjú, aki könnyen fejezte ki magát és értelmesen beszélt”.

Később pedig – szintén Acsády szerint – „azt mondták róla, hogy többet értene a közügyekhez, mint akármelyik tanácsosa, csak akarna azokkal foglalkozni...” (Szilágyi, V., 430. o.) Rudolf tehát most már megszakítatlan sorban (mert kivétel nincs) a harmadik Habsburg, akiről azt halljuk, hogy okosabb volt, mint tanácsosai, mert I. Ferdinándról és Miksáról is ugyanezt hallottuk.

Világos tehát, hogy Rudolfnak semmi szüksége sem volt arra, hogy más fogalmazzon helyette.

Az is egész rosszakaratú állítás, hogy ehhez az emberi és megértő hanghoz nem voltak hozzászokva a magyarok Rudolf elődeitől. Ki volt ugyanis közvetlen, emberi és megértő, ha még I. Ferdinánd sem volt az? Miksáról viszont még az is írva vagyon, hogy mikor egy magyar küldöttség azokat a szenvedéseket vázolta előtte, melyeket a magyar népnek a törököktől el kell szenvednie, a meghatottságtól és részvéttől ott a küldöttség szeme előtt hangosan felzokogott. S ráadásul ezt is ugyanaz az Acsády írja (Szilágyi, V., 425. o.), aki azt állítja, hogy őseink nem voltak jósághoz szokva a Habsburgok részéről.

De egyébként is, ha nem Rudolf fogalmazta ezeket a meleg hangú leiratokat, akkor ki fogalmazta? Talán csak nem a „tökfejű”, Acsádytól és társaitól annyira szívtelennek és magyargyűlölőnek tartott prágai udvari tanácsosok vagy titkárok? Rudolf – láttuk – sok országgyűlést tartott. Ezen országgyűlések mindegyikén azt is észreveheti az élesebb szemlélő, hogy az elnöklő király vagy főherceg (a király sok fiútestvérének valamelyike) valósággal fél a rendektől; hízeleg, kedveskedik nekik s előzőleg hosszan latolgatja, melyik eljárásmód lenne az, amellyel jóindulatukat legjobban meg lehetne szerezni. Tehát a király vagy a királyi család tagjai úgy bánnak velük, mint az elkényeztetett gyerekekkel szokás, a rendek pedig – szintén mint az elkényeztetett gyermek – duzzognak, elégedetlenkednek, megsértődnek, sőt fenyegetőznek. Mindez homlokegyenest ellenkezője az elnyomás ismertetőjeleinek. Elnyomott, szolgaságban élő országban épp az ellenkezőt szokás tapasztalni. Ott az alattvalók hízelegnek a zsarnoknak. Ha az udvar az, aki hízeleg, az annak a jele, hogy a királyi hatalom gyengébb mint kellene és mint helyes volna, a rendek túl szabadok, elkényeztetettek; úgy viselkednek, mint akiknek mindent szabad.

Rudolf az első országgyűlésre személyesen jön le. A sérelmeket – ami addig aligha történt még meg – maga hozza elő. Ezt szintén maga Acsády írja. „Kijelentette – írja –, hogy nincs szándékában a fennálló viszonyokat a magyarok hátrányára módosítani és a tisztán magyar ügyeket, melyek az igazságszolgáltatást és az ország szabadságát illetik, továbbra is magyar tanácsosaival intézteti.” (Maga a magyar országgyűlés is elismerte ugyanis akkor már kétszer is (az 1567-es XL. törvénycikk és az 1569-es XXXVIII. törvénycikk), hogy a vegyes ügyekbe (hadügy, pénzügy, külügy) idegenek is beleszólhatnak. Kénytelen is volt ezt elismerni, mert hiszen ezeknek az ügyeknek a költségeit is ezek az idegenek fizették. Világos tehát, hogy intézésükbe bele is szólhattak.) Látjuk tehát, hogy a Habsburgok országainak ez a mi had-, pénz- és külügyeinkbe való beleszólási joga egyenesen alkotmányos volt, hiszen a magyar országgyűlések is ismételten törvénybe iktatták.

Rudolf az 1582-es országgyűlésen megint személyesen vett részt. Megint a saját kezdeményezésére elismerte, hogy a magyar rendek „nem ok nélkül” panaszkodnak. (Ez a királyi elismerés a rendeknek nagyon jól is esett.) Jellemző azonban, hogy Acsády ezt a király részéről „szerencsés ötletnek” nevezi, mellyel sikerült megnyernie a rendek jóindulatát. (Szép kis „elnyomás”, mikor a királynak azon kívül, hogy védelmünkre állandóan hozza ide az idegen pénzt, még – mintha urai volnának – még a rendek jóindulatát is legyeznie kell, s megszerzésére „ötleteken” kell törnie a fejét. Még ha igaza lenne Acsádynak, akkor is legfeljebb a nemzet befonásáról, behálózásáról lehetne szó, nem elnyomásról. Az elnyomás fogalma egész mást jelent.)

A rendek panaszainak megindult áradatára Rudolf ezen az országgyűlésen maga is hangsúlyozta, hogy a legtöbb bajt a katonaság kihágásai okozzák. Ígérte, hogy ezeket szigorúan újra el fogja tiltani. De előre megmondta azt is, hogy addig, amíg a zsoldfizetés rendesen nem történik, ezt a bajt gyökeresen és véglegesen nem lehet orvosolni. Kijelentette azt is, hogy bármennyire akarna is, mindenhova nem nevezhet ki magyar kapitányokat, mert a végek fenntartására a pénzt nem magyarok, hanem idegenek adják. „De – mondta – nem mellőzi a magyarokat sem.” Nem is mellőzte.

Már Miksa megállapította, hogy a magyar csapatoknak magyar kapitányaik vannak. (Pedig azokat sem tartották fenn tisztán magyar pénzből.) De hogy még az is előfordult, hogy idegen csapatok felett is magyar kapitány parancsnokolt, onnan látjuk, hogy amikor például Pápa fizetetlen vallon őrsége fellázadt, megtudjuk az eseményekből, hogy még ezek parancsnoka is magyar (Maróthy Mihály) volt. (Szalay-Baróti, III., 171. o.) Maróthy után idegen lett a parancsnok, de ezután megint magyar (Nádasdy).

Maga óhajtja leginkább – mondta ezen az országgyűlésen Rudolf –, hogy az ország megint visszajusson abba az állapotba, hogy ne szoruljon többé idegen segélyre. (De addig, amíg arra szorul, nem lehet ezeken a bajokon gyökeresen segíteni.) Figyelmeztette a rendeket arra is, hogy ha az idegen kapitányok a magyar igazságszolgáltatásba is beleavatkoznak, abban nemcsak ezek a kapitányok, hanem a magyar urak is hibásak. Sokszor ők fordulnak ilyen ügyekben is őhozzájuk, s így ezzel őket a beleavatkozásra egyenesen felhívják. (Rudolf e válaszából jól láthatjuk, hogy Rudolf felelősségre vonta emiatt ezeket az idegen kapitányokat, s ők ezt hozták fel mentségükre.)

Mivel ez egyszer (1582-ben) a rendek mérsékeltebben és tisztelettudóbban viselkedtek mint egyébként szoktak, Rudolf fáradt idegeire ez olyan jó hatással volt, hogy már a következő év áprilisára újra összehívta őket, s megint személyesen eljött közibük. Pedig az ő visszavonulásra hajló természete miatt ez részéről nagy szeretet, sőt áldozat jele volt. Még két öccsét, Mátyást és Miksát is magával hozta. „Sőt, nem üres kézzel jött – írja még az elfogult Acsády is –, hanem sokféle engedményt hozott. Sok fontos kapitányságra magyart nevezett ki, s üresedés esetén a jövőre is figyelemmel akart a magyarokra lenni.”

„A közjogi sérelmeket illetően a király egészen új tervvel állt elő. Felhívta a rendeket, jelöljenek ki a magyar tanácsosok közül négyet (tehát még ezeket se maga nevezte ki, hanem kiválasztásukat a rendekre bízta), kik közül kettő mindig a királyi udvarban lakjék. Ezek tanácsával akart a király a tisztán magyar ügyekben élni. Sőt az illetőket a vegyes, vagyis katonai és pénzügyek elintézésére a haditanács és udvari kamara üléseire is meg akarta hívni. Ezzel Rudolf az úgynevezett vegyes ügyeket, melyekre ez időben a magyarok éppen semmi befolyást nem gyakoroltak, legalább közös ügyekké készült tenni, amennyiben intézésükbe a magyarokat is igyekezett bevonni.”

S mi volt Rudolf eme ajánlatára a válasz? Az, hogy láttára még Acsády is így kénytelen magát kifejezni: „A rendek azonban ezt az újítást nem értették meg.” Ennél a megállapításnál nagyobb szegénységi bizonyítványt pedig nem lehetne róluk kiállítani. Elmulasztották a nagyszerű alkalmat, melyet „idegen” királyuk önként és a maga kezdeményezésére felkínált nekik. Nem választották meg, illetve nem küldték ki ezeket a tanácsosokat, bár elméletben természetesen örömmel fogadták az ajánlatokat.

Azért nem lett a dologból semmi, mert vagyontalan nemest nem lehetett e megtisztelő tisztségekre megválasztani, mert abban az időben nálunk a vagyontalan ember senkiházinak számított, akinek senki előtt sem volt tekintélye. (No meg hát ha vagyontalanokat választanak, akkor fizetést is meg kellett volna nekik szavazni.) Vagyonos magyar mágnások viszont nem voltak hajlandók itthagyni birtokaikat és biztos váraikat, és idegenbe menni lakni olyan emberek közé, akik velük egyenrangúak.

Itthon a maguk birtokán és váraikban kiskirályok voltak, mert ők parancsoltak mindenkinek, akivel csak találkoztak, sőt megszokták már, hogy még az országgyűléseken is az ő kegyüket kereste még a király és a főhercegek is. Bécsben azonban csak egyek lettek volna a többi hasonló között. De Bécsből a birtokaikat sem tudták volna kellően igazgatni.

Így aztán semmi nem lett a nemzet szempontjából annyira előnyös dologból, s Rudolf ajánlatával nemcsak előre nem mentünk függetlenségünk visszaszerzésében, vagy legalább csökkenésének megakadályozásában, hanem hagytuk fejlődni a dolgokat végzetes irányukban még akkor is, amikor visszafordításukra, vagy legalább megállításukra módunk lett volna, sőt ezt Bécsből egyenesen felkínálták.

S minden azért történt így, mert túl kényelmesek, túlságosan is függetlenek (legalább egyénileg), szóval túl nagy urak voltunk. Kárpótlásul aztán hogy lelkiismeretünket – ha ugyan háborgott valaha – megnyugtassuk, szidtuk és szidjuk Bécset és a Habsburgokat, hogy „elnyomtak” bennünket.

Később, de még ugyancsak Rudolf alatt, még azt is ki tudtuk vívni (ezt már mi kezdeményeztük nem Rudolf, de ő kezdeményezésünket elfogadta), hogy külön magyar rendi hadsereget is állíthattunk fel, tisztán magyar parancsnokság és magyar ellenőrzés alatt. Ez sem lett azonban tartós vívmány, sőt rögtön semmivé lett, mert ezt a sereget természetesen a rendeknek kellett volna fenntartaniuk és fizetniük, ha egyszer ők kérték ezt a külön magyar hadsereget. A király is elfogadta, mégsem lett belőle semmi. Nem annyira akarták ugyanis, hanem inkább csak szerették volna (ha miatta a zsebükbe nem kellett volna nyúlni).

Világos, hogy Bécsben sem nagyon erőszakolták ezt a tőlük független, s a magyar országgyűlésen királyi jóváhagyással elhatározott külön magyar hadsereget, mert látva a magyar országgyűléseken megnyilvánuló mind nagyobb elégedetlenséget, kénytelenek voltak félni tőle. Joggal, hiszen pár év múlva már jött is a Bocskai-felkelés. Mégis létrejöhetett volna, ha a rendek komolyan akarták, s természetesen a vele járó áldozatokat is vállalták volna. De hát akkor ki volt az oka Magyarország „elnyomásának”? Legalábbis annyi feltétlenül bizonyos, hogy nemcsak a Habsburgok vagy Ausztria.

De ezen az országgyűlésen, melyen Rudolf személyesen jelent meg; melynek összehívásával nem késlekedett, mert szívesen hívta össze; melynek tanácskozásain a legnagyobb jóakaratot és megértést tanúsította és a nemzet függetlensége tekintetében a legnagyobb engedményeket tette (melyeket azonban ugyanezek a rendek „nem értettek meg”), Rudolf jóakaratára a rendek zajos és türelmetlen viselkedéssel feleltek, sőt azzal a fenyegetéssel oszoltak el, hogy jövőre már nem lesznek abban a helyzetben, hogy megszavazzák az adót, ha ősi szabadságaik vissza nem állíttatnak.

Szóval elfogadták a külföld pénzét, sőt kérték (több ilyen országgyűlési határozat van, például: 1547. XVI. tc., 1555. XI. tc.), de viszont azt akarták (türelmetlen, sőt fenyegető hangon követelték), hogy az ország így is épp olyan független legyen és mindennel épp úgy a magyar rendek rendelkezzenek, mint akkor, amikor még a magyar nép egységes, népes, gazdag és hatalmas volt s nemzeti szükségletei fedezéséről maga gondoskodott. Nem látták be, hogy ilyen igények kielégítése az adott viszonyok közt csak gyermekszobában hadseregesdit játszva lenne lehetséges. Csakugyan meg kell állapítanunk, hogy a rendek a helyzetet „nem értették meg”.

Rudolfot a rendek ez a meg nem értése, mely ráadásul tűrhetetlen dölyffel párosult, s sértő hangon is nyilvánult meg, úgy elkeserítette (el is keserített volna még jó idegzetű embert is), hogy ettől kezdve nem lehetett soha többé rábírni arra, hogy kedves, megszokott Prágáját elhagyva még egyszer ide utazzék közénk. De éppen emiatt is a következő országgyűlések, melyeket nem a király maga, hanem csak valamelyik testvére vezetett, még erőszakosabbak és hangjukban még sértőbbek, sőt valósággal forradalmiak voltak, mert hiszen velük még jobban mertek a rendek tiszteletlenkedni, mint a koronás királlyal.

A rendek ismételten hangsúlyozták, hogy már alig van veszteni valójuk, s így ha kívánságaikat nem teljesítik, a „végszükség” eszközeihez folyamodnak. Hangsúlyozták, hogy ehhez joguk is van, mert hiszen az életét még az állat is menti. Elbizakodottságukban annyira mentek, hogy amikor az 1587-es országgyűlésnek két, egyébként egész jelentéktelen cikkelyét Rudolf nem erősítette meg (egészen törvényes eljárás volt részéről, mert hiszen az alkotmány szerint a törvényhozásnak a király az országgyűléssel egyenrangú tényezője, s az államfőnek az a joga még a legmodernebb alkotmányokban is megvan, hogy a már megszavazott törvény ellen vétót mondhat), a magyar rendek azt merték megtenni, hogy kijelentették, mivel a király ezt a két törvénycikket nem hagyta jóvá, az egész országgyűlés minden határozata érvénytelen, tehát a megszavazott adót sem kötelesek fizetni. Nem is fizették.

Volt olyan országgyűlés is, mely úgy fejezte ki dacosságát és összeférhetetlenségét, hogy adómegszavazás és bármely törvény hozása nélkül tüntetőleg egyszerűen szétoszlott. Ilyen körülmények között esküszegés vagy törvénytelenség az, ha a király az ilyen országgyűlést nem hívja össze pontosan minden évben?

Látjuk tehát, hogy Bocskai felkelését megelőzően az ország függetlenségének megcsonkulása természetes volt. Azon sem a király, sem a nemzet nem segíthetett; az udvart ellenünk semmi rosszakarat nem vezette.

Látjuk, hogy a rendek is követtek el bőven törvénysértést, nemcsak az udvar. (Ennek bizonyítására majd csak ezután látunk példákat igazán.) Fegyveres felkelésre tehát semmi jogunk sem volt.

Az uralkodó „tehetetlensége”

Nem az volt nálunk a baj Bocskai felkelése előtt, mintha Bécsben „lábbal tapodták” volna a magyar alkotmányt, annál kevésbé, hogy „rémuralmat” gyakoroltak, hanem az, hogy túlságosan is nagy volt nálunk a szabadság, túl hatalmasak és emiatt túl vakmerőek és elbizakodottak voltak a rendek, viszont túl gyenge a királyi hatalom és a kormány. Vajon mert-e Hitler vagy Sztálin, vagy akár csak Rákosi Mátyás országgyűlése mukkanni is, vagy akár csak a legszerényebb bírálatot gyakorolni is az akkori kormány viselkedéséről, vagy valamely sérelmes intézkedéséről? Pedig hát kissé több volt a törvénytelenség és visszaélés, egy kissé kisebb a szabadság és nagyobb a „rémuralom” ekkor, mint Rudolf idejében.

Hollós Mátyás rendjeinek sem volt közel sem ekkora szabadsága. Hogy Mátyás túl nagy hatalma mennyire nem tetszett a rendeknek, azt csak halála után merték emlegetni, sőt törvénybe iktatni. Addig, amíg Mátyás élt, mindig mukkanás nélkül szavazták meg az adót.

Bethlen Gábort és az öreg Rákóczi Györgyöt is nagyon nem szerették az erdélyiek, de országgyűléseiken azért sohasem volt zúgás, annál kevésbé zűrzavar, mert moccanni is alig mert ott valaki.

S ne mondjuk, hogy mindez azért volt, mert ezek a fejedelmek nagy emberek voltak, s ha intézkedéseik sokszor sértették is a magánérdekeket, a rendek belátták, hogy a közérdek előbbre való, mint az egyéni önzés. Nem fogadhatom el ezt a magyarázatot, mert ugyanezen erdélyi rendek még a feleségüket elcsábító, pazarló, élvvágyó, féktelen és kiszámíthatatlan Báthory Gábor országgyűlései alatt is csendesek voltak. Őalatta sem mert senki sem morogni, annál kevésbé zajongani. Aztán a szintén lehetetlen viselkedésű Báthory Zsigmond alatt is úgyszólván az egész országgyűlés ellene volt a Rudolfhoz való csatlakozásnak és a törökkel való szakításnak, mégis egyhangúlag szavazta meg azt a háborút, mely sem testének, sem lelkének nem kellett.

De ugyancsak jóváhagyta a „szabad” erdélyi országgyűlés, sőt még tovább ment: egyenesen köszönetet szavazott még azért is, hogy Izabella – lengyel szeretői kedvéért – hitszegően legyilkoltatta a legtekintélyesebb, a királyné erkölcstelen életét kifogásoló erdélyi főurakat.

Aztán amikor Bekes Gáspár legyőzése után Báthory István rendezett tömegmészárlást a magyar nemesség és a székelyek körében, az erdélyi országgyűlés akkor sem mert mukkanni ellene, sőt még csak kegyelmi jogát gyakorolni sem. Wesselényi ítélőmester – láttuk – akkor is sírva olvasta fel a tömeges halálos ítéleteket, de felolvasta. Milyen nagy volt ezekhez képest Rudolf magyar rendjeinek szabadsága! Mert-e Rudolf ilyesmire még csak gondolni is, s ha mert volna, mennyire más lett volna a pozsonyi országgyűlés viselkedése! Pedig hát mi még most is azt gondoljuk, hogy Erdélyben, nem pedig Pozsonyban élt „szabadságban” a magyarság, sőt a magyar szabadságnak egyenesen fenntartója volt Erdély, a Habsburg Magyarországon pedig Rudolf alatt „rémuralom” volt.

Látjuk tehát, hogy nem az volt az oka Bocskai felkelésének s annak, hogy ez a felkelés lehetséges volt, sőt sikerült, hogy Rudolf elnyomta a magyar szabadságot és semmibe vette a magyar alkotmányosságot, hanem az, hogy túlságosan is nem nyomta el az elsőt és túlságosan is megtartotta a másodikat. Az volt az igazi baj, hogy túlságosan is nagy szabadságot engedett a nemességnek és túlságosan is elgyöngülni engedte a királyi hatalmat, hogy eltűrte tekintélye semmibevevését és alattvalói elbizakodását. Az emberi természet ugyanis olyan, hogy minél többet engednek neki, annál elbizakodottabb és féktelenebb lesz, s az emberi természet természetesen négyszáz évvel ezelőtt is ugyanolyan volt, mint ma.

Rudolf magyar főurai ugyanolyanok voltak, mint amilyenek 300 évvel később, Ferenc József idejében a Ganz vagongyári proletárok. A Horthy-korszak gazdasági válsága és Rákosi Mátyás proletárdiktatúrája idején itt is szájtátva hallgatták a fiatalok az öreg munkások szinte mesének látszó dicsekvését, hogy az első világháború előtt minden héten tíz darab aranyat vittek haza. „Annyi pénz volt ez akkor – mondták –, hogy még ellumpolni se tudtuk.” „De azért mégis mindig sztrájkoltunk” – tették aztán csendesen hozzá.

Azok a fiatalok, akik ezt a beszédet hallgatták, keresetükből még jóllakni sem tudtak, mégsem sztrájkoltak sohasem. Horthy alatt azért nem, mert örülniük kellett, ha egyáltalán munka volt s kereshettek; a „népi demokrácia” idejében pedig azért nem, mert rögtön „elvitték” azt, aki mukkanni merészelt, s utána még évek múlva sem tudta még a felesége sem, hogy él-e még és hol van.

Izabella, Báthory István, Báthory Zsigmond, Báthory Gábor, sőt még a nyomorult Apafi Mihály is vérpadra küldte az erdélyi országgyűlés főúr tagjait, a „szabad” erdélyi rendek mégis csendben voltak alattuk, s hallgattak még akkor is, amikor társaik halálos ítéletét kellett kimondani, vagy a törvénytelenül már végre is hajtott halálos ítéleteket kellett jóváhagyni. Rudolfról ellenben még Acsády is megállapítja, hogy „nem küldött vérpadra senkit”. (Szilágyi, V., 457. o.) Alatta mégis tűrhetetlen elnyomásról panaszkodtak a rendek, Szilágyi pedig „rémuralomról” beszél, mert alatta szabad volt panaszkodni, sőt még lázongani is, s ezért lázongtak is bőven.

El kell ismernünk, hogy mindebben Rudolf is (és általában a Habsburgok, mert hiszen nagyjából mindegyikük uralkodása alatt úgy volt, mint Rudolf alatt) hibás volt. De csak abban voltak hibásak, hogy túl jók voltak. Olyan jók, amilyennek nem lett volna szabad lenniük. Rosszakaróik ezt úgy fejezik ki, hogy nem voltak uralkodásra termettek, nem tudtak rendet tartani, nem tudtak parancsolni. Pedig aki ehhez nem ért, nem való trónra. Hollós Mátyás és Báthory István ellenben tudott, s ezért volt odavaló.

Ez igaz, feleljük, de ne feledjük, hogy büntetni, megfélemlíteni tudott Báthory Gábor is, meg Báthory Zsigmond is. Tudott a gyenge nő, Izabella is, sőt tudott még a szegény Apafi Mihály is. Ők azonban csak vérpadra küldeni tudtak, de nem uralkodni. Amiatt tehát, hogy uralkodni nem tudott (mert valóban nem tudott), vérengzeni, büntetni, bosszút állni, vérpadra küldeni tudhatott volna Rudolf is. Becsületére válik tehát, hogy ő ezt sem tudott. Pedig ha beteg idegzetét nézzük, azt kell mondanunk, hogy a vérengzésre egyenesen predesztinálva kellett volna lennie. Ki tud ugyanis dühöngeni, indulatoskodni, terrort kifejteni, ha még egy idegbeteg sem, aki ha szenvedélyei működnek, nem is egészen beszámítható?

Felemelő dolog, hogy az alig beszámítható Rudolf mégsem állt bosszút, mégsem vérengzett nálunk soha. Még élete utolsó éveiben sem, amikor már inkább volt őrült, mint rendes. Ezért mertek aztán cincogni az „elnyomott” magyar egerek! A magyar rendek tehát (de természetesen a csehek és az osztrákok is) azért merték annyira szemébe mondani az „igazat” még akkor is, amikor az igaz nem volt igaz, mert a jóságával éltek vissza.

Láttuk, hogy Rudolfban nem a tehetség volt az, ami hiányzott. Láttuk, hogy nagy műveltségű és éles ítélőképességű ember volt. Okosabb mint tanácsosai. Láttuk, hogy az emberekkel is tudott bánni, mert e nagy esze mellett kedves, jó modorú és jó megjelenésű ember is volt. Nincs tehát semmi okunk feltenni, hogy azért nem volt alkalmas az uralkodásra, mert nem tudta, hogyan kell, illetve hogyan kellene rendet csinálni. De még ha fel is tesszük, hogy magától nem tudta volna, bizonyítékaink vannak rá, hogy tanácsosai is figyelmeztették a szigorúság szükségességére.

Tudjuk, figyelmeztették erre testvérei is. (De ez természetesen nem jelenti azt, hogy helyében ezt a szigorúságot ők maguk is gyakorolták volna. Arra is vannak ugyanis adataink, hogy a gyakorlatban ők még puhábbak, még engedékenyebbek voltak, mint császári bátyjuk. A zsoldosokkal kapcsolatban erre mindjárt látunk majd egy jellemző példát.)

Figyelmeztette Rudolfot a szigorúság szükségességére magyar helytartója, Radéczy István püspök is. Acsády írja, hogy Radéczy „nem szűnt meg figyelmeztetni” a királyt, hogy lám, az „erdélyi asszony” (Izabella) eltette láb alól a két Kendyt és Bebeket. Lengyelország jelenlegi királya (Báthory István) is milyen vérengzéssel alapította meg erdélyi trónját! „Okuljon tehát felséged is e példákon; gondoljon valamit; törje meg a magyarok gőgjét.” Rudolf azonban e figyelmeztetések ellenére sem „gondolt” semmit, és ilyen eszközökkel még csak meg sem kísérelte megtörni a magyarok gőgjét.

De azért természetesen Radéczyt sem kell e tanácsa miatt mindjárt „hazáját, vérét eladónak” gondolnunk, amire pedig – tudom – sokan rögtön készek lennének, hiszen püspök volt. Mert ha Izabella királyné a Kendyek és Bebek felaprítása ellenére is lehet kedves, sőt tisztelt a magyarnak, sőt életrajza megírása még gyönyörűséget is okozhat a kálvinista Veressnek, Báthory István pedig magyar főnemesek tömeges akasztása és székelyek tömeges orr- és fülcsonkítása ellenére is lehet a mi egyik legnagyobb nemzeti büszkeségünk, akkor még annak a Radéczy püspöknek sem kell szükségképpen hazaárulónak lennie, aki csak elméletben ajánlotta azt, amit a legtöbb magyar ember előtt rokonszenves gyenge nő és a magyarság egyik legnagyobb büszkeségévé vált erős férfi a valóságban gyakorolt. Mert hogy a szigorúság másnak való ajánlása és személyes gyakorlása között milyen nagy a különbség, azt láthatjuk nemsokára Mátyás főherceg példáján.

Rudolf nem azért nem tudott tehát rendet csinálni, mert az esze nem volt meg hozzá, vagy mert nem tudta, hogyan kell jól uralkodni, hanem azért, mert jó ember volt, mert szíve és kellően tág lelkiismerete nem volt hozzá, de az a ravasz álnokság sem volt meg benne, mellyel az uralkodó a kegyetlenséget sokszor helyettesíteni tudja.

Az az „uralkodói tehetség”, mely Rudolfból hiányzott, a jelen esetben abban állhatott volna, hogy mielőtt az első országgyűlést összehívta, előbb kellő előkészítéséről kellett volna gondoskodnia. Ez abban állt volna, hogy személyesen vagy megbízott embereivel az országgyűlés minél több vezető tagjával érintkezésbe lép és tudtukra adja, hogy milyen viselkedést vár az országgyűlés tagjaitól.

Igen jó módszer – forradalmakat rendező emberek mind ezt alkalmazzák –, hogy amit el akarunk érni, tetszetős jelszavak alakjában – régen kortesek, ma a sajtó útján – bedobjuk a közvéleménybe, mégpedig mindig túlzó és erőszakos formában és olyan beállításban, hogy a józan ész és a hazaszeretet egyedül csak ezt az álláspontot engedi meg. Így s ezért képviselte Zápolya János Ferdinánddal szemben a „nemzeti” király eszméjét, a bolsevizmus pedig az „imperialistákkal” szemben a „béke” eszméjét. Lehet-e ugyanis tisztességes ember más, mint békepárti, s lehet-e magyar ember nem a nemzeti, hanem a német király híve? Sőt lehet-e egyáltalán tisztességes ember akár az egyik, akár a másik?

Pedig hát éppen azért és csak azért lett és maradt Ferdinándból és utódaiból valóban idegen, valóban német király, mert a nemzeti király hívei megosztották az országot, s noha azt, hogy ne a Habsburgok legyenek királyaink, így sem tudták megakadályozni. Azt elérték, hogy az ország csak egy töredékének lettek királyai, s így nem lehettek elsősorban magyar királyok, s ezért nem lakhattak itt s nem válhattak nemzeti királlyá. A bolsevizmus pedig nem a békét akarta, hanem a maga uralmát. Mivel gyengébb volt Amerikánál és általában a nyugati világnál, s így egyelőre a béke volt az érdeke, azért volt a „béke” emberséges barátja.

Ha azt tapasztalja az „okos” király, hogy az ellenpárt is erőszakos és ravasz, és nem adja meg magát egykönnyen, sőt – ami igen gyakori – a maga érdekében hasonló jelszavakkal dolgozik (mint ez Rudolf alatt is volt, hiszen az ellenzék vezérei, az öblösszájú nagy hazafiak, többnyire büntetett előéletű emberek voltak*), akkor legalább eleinte megfélemlítéssel, terrorral kell fellépnie (a jelen esetben – ilyen börtöntöltelék ellenzéki vezérekkel szemben – még erkölcsileg is megengedett lett volna ez a fellépés).

* Ilyen köznemes vezér volt Csányi Bernát, aki a zalavári apátság vagyonának elsikkasztása miatt ült már börtönben; Geszteli György, akit szintén közjövedelem hűtlen kezeléséért; ilyen Debreceni György, akit becsületsértésért és rágalmazásért ítéltek már el. Megyeri Imre és Szokoly Miklós ellenzéki vezérek pedig izgágaságuk miatt voltak hírhedtek. Acsády is tud mindezekről, de érdekes, hogyan adja tudtunkra: „A köznemesek sorában – írja – főleg Csányi Bernát, Geszteli György és Megyeri, a főrendek között Batthyány Boldizsár élesztették az ellenzéki szellemet, s a főherceg nemcsak megneheztel rájuk, hanem egyiket-másikat sikkasztónak, közpénzek hűtlen kezelőjének bélyegezte. Mindez nem volt alkalmas a kedélyek kiengesztelésére.”

Acsády tehát a világért sem mondja, hogy ezek a „hazafias” kortesek valóban sikkasztók és közpénzek hűtlen kezelői voltak, de azt sem mondja, hogy a főherceg állításai nem voltak igazak. Az ő beállításában azonban az olvasónak mégis azt kell gondolnia, hogy a főherceg igazságtalanul sértegette az ellenzéki vezéreket. Pedig hát az igazság az, hogy a főherceg egyedül csak azért „bélyegezte” őket sikkasztóknak, mert valóban azok voltak, hiszen e bűnöket jogerős ítéletek állapították meg e „hazafiakról”, akik büntetett előéletűek voltak ugyan, de olyan vastag bőrrel és nagy szájjal, hogy ez nem akadályozta őket abban, hogy az országgyűlésen szóvivők legyenek.

Mikor aztán látták volna az emberek, hogy nem babra megy a játék, maguktól elnémultak és engedelmeskedtek volna. Az erdélyi országgyűlés is ezért nem vonta felelősségre a törvénytelen kivégzésekért sem Izabellát, sem Báthory István, sem Báthory Zsigmondot, de még Apafi Mihályt sem, s Hitler s még inkább Sztálin és Rákosi Mátyás is azért tudták olyan néma engedelmességben tartani az országot, noha – legalábbis például Rákosit – az ország 95%-a gyűlölte, sőt lemosolyogta, mert jól tudták az emberek, ha beszélnek, az Andrássy útra kerülnek. S hogy ott mi van, arról rémmeséket meséltek az emberek. Félt mindenki, mert tudták, hogy azok, akik kezében a hatalom van, hatalmuk megtartása érdekében mindenre képesek, lelkiismereti aggályok pedig egyáltalán nem szerepelnek náluk. Ilyen módon tudott volna rendet és tekintélyt tartani Rudolf is, de csakis ilyen módon. De hát Rudolf nem volt ilyen „tehetséges”.

Voltak uralkodók, akik nagyobb terror és kivégzések nélkül is ki tudták vívni a maguk részére ezt az alattvalói tiszteletet és félelmet. Ilyen volt például Mátyás király, Bethlen Gábor, Nagy Frigyes. De olyan uralkodó, aki a maga uralkodói érdekein kívül még a katolikus egyház képviselte meg nem alkuvó erkölcsi rendet is védi, vagy népiesen kifejezve: a papokkal tart, mint a Habsburgok is, annak ellenfele tulajdonképpen maga a gonoszság, ha a hazafiság, a vallásszabadság vagy a haladás álarcában csinál is maga mellett hírverést. A gonosz ugyanis mindig erőszakos, mindig lelkiismeretlen, tehát nagyon kemény ellenfél, akivel csak okossággal, csak diplomatikus fegyverekkel legtöbbször nem lehet elbánni.

Katolikus erkölcsi alapon álló uralkodó nincs abban a helyzetben, hogy bűnös alattvalóit kellően megfélemlíthesse, mert ő a jó, a közrend érdekében sem használhat bűnös, meg nem engedett eszközöket. Mivel pedig ezt alattvalói is jól tudják, azért nem félnek, s nem is félhetnek tőle. Ehhez járul még az is, hogy a természeténél fogva jólelkű ember (pedig a legtöbb vallásos ember ilyen) egyébként is ellenszenvvel viseltetik az erőszakos módszerek, a bebörtönzések és kivégzések iránt. Mivel a szeretet és megbocsátás embere, ezeket az eszközöket többnyire még akkor sem alkalmazza, amikor erkölcsileg megengedettek volnának. S ha végül még ő is kényszerítve látja magát alkalmazásukra, akkor is elkésve és félrendszabályok alakjában él velük. Célját, a garázdák megfélemlítését, emiatt akkor sem tudja velük elérni.

Ilyen félrendszabályokkal büntetett majdnem minden Habsburg: I. Ferdinánd, Miksa, Rudolf, II. Mátyás és II. Ferdinánd, I. Lipót, III. Károly, I. Ferenc, V. Ferdinánd, IV. Károly is. V. Ferdinánd 48-ban felháborodva tiltotta meg, hogy a bécsi forradalmárokra a katonaság rálőjön, és IV. Károly is megtiltotta, hogy 1918-ban a lázadókra lőjenek. Mikor trónja visszafoglalására repülőgépen visszajött, Budaörsnél is idő előtt beszüntette Horthy ellen a harcot. Ha aztán ilyen szelíd, jólelkű, a bitót használni nem tudó uralkodó a végén mégis rákényszerül néhány kivégzésre, a gonoszokban ezzel – éppen azért, mert azok nagyon jól ismerik erkölcsi gátlásait – hatást elérni nem tud. Ellenkezőleg: azok kérik számon tőle „törvénytelen” kivégzéseit és kikiáltják vérszopó zsarnoknak.

A rémhírek és a mesterséges hírverés még akkor is vígan burjánzik ellene, miközben kivégzései folynak, s így a történelemben véresebb és kegyetlenebb emléket hagy maga után (I. Lipót például a Wesselényi-összeesküvés fejeinek, I. Ferenc Martinovics és társainak, Ferenc József az aradi vértanúknak a kivégzése miatt), mint az olyan igazi kegyetlen uralkodó, aki mindjárt az elején és olyan kegyetlenül fojt el minden ellenzékiséget, hogy minden bírálat elnémul, még suttogás sem lehetséges ellene, hanem csak az irányított, megfélemlített és megvett sajtó és a mesterségesen fogadott, fizetett kortesek szava hallható. Éppen emiatt még a történetírás ítélete is kedvező rájuk, mert az is csak azoknak az írott emlékeknek az alapján ítél, melyek az illető korból rendelkezésére állnak.

Erzsébet angol királynő katolikus alattvalói tízezreinek kegyetlen kipusztítása után és törvénytelen gyerekei ellenére is a „szűzies” királynő maradt, emléke kedves volt és ma is kedves az angol nép előtt, és a „véres” jelző nem rá, hanem szerencsétlen katolikus testvérére, Máriára tapad. Hitler vagy Sztálin kegyetlenségéről sem tudtak a német, illetve orosz tömegek addig, amíg hatalmon voltak, s közel sincs s nem is lesz olyan véres emlékük, mint Lipótnak vagy Ferenc Józsefnek, noha az ő jóságuktól valósággal el volt ragadtatva mindenki, aki nem mesterséges hírverésből, hanem személyes tapasztalatból ismerte őket. Micsoda lesújtó volt azonban azok véleménye Hitlerről, Sztálinról vagy az angol Erzsébetről, akik szintén személyesen ismerték őket!

A szenvedő, idegbeteg Rudolf is a jóság valóságos megtestesítője volt azokhoz képest, akik ellenségei voltak és akik annyira rágalmazták. Az emberek azonban ma is azt hiszik, hogy ő volt a gonosz, ellenfelei pedig a jók, és hogy ő védett rossz ügyet, ellenségei pedig az igazság bajnokai voltak.

Eszerint úgy látszik, hogy uralkodónak inkább az való, akit a maga és az állam érdekei megvédésében semmiféle erkölcsi tekintet nem akadályoz. A végeredmény azonban, mint erre már rámutattunk és még sokszor rámutatunk, mégiscsak az, hogy azért még a trónon és a közhatalom birtokában is jobban boldogul a jólelkű és az erkölcsi alapokon álló ember, mint a machiavellista okos. Azt tapasztaljuk ugyanis, hogy ezeknek a kérlelhetetlen és céljaik elérésében semmi erkölcsi gátlást (és itt nemcsak a bitó használatát értem, hanem a hazudozást, az álnokságot és a hivatásszerű becsapásokat is, mert ezekkel még több eredményt lehet elérni, mint a bitóval) nem ismerő emberek uralma mégis rövidebb tartamú és mulandóbb, mint az uralkodásra állítólag nem való, jó embereké.

Bourbon Henrik, Fráter György, Wallenstein, a francia forradalom vezetői, Hitler (akik mind olyan „jól” tudtak uralkodni és a hatalommal élni) mind erőszakos halállal haltak meg, s uralmuk már csak ezért is rövid volt. S nem is véletlenül történt ez, hanem azon erkölcsileg meg nem engedett eszközök megbosszulásaként, melyeket céljaik elérésére használtak. Mátyás király, Bocskai, Bethlen Gábor, Báthory István, Gusztáv Adolf, X. Károly svéd király, Katalin orosz cárnő, Angliai Erzsébet, Nagy Frigyes, Napóleon pedig mind ivadékok, illetve utódok nélkül pusztultak ki.

Ellenben a Habsburgoknak 10-16 főnyi népes családjuk volt, utódaiknak – minden tehetetlenségük és élhetetlenségük ellenére – a trónt is biztosítani tudták, sőt egy család sem ült egyfolytában olyan hosszú ideig trónján, mint földrajzilag össze nem függő és a különféle népfajok valóságos konglomerátumából álló, tehát már eleve rövid életűnek ítélt trónjaikon az ő családjuk, sőt éppen ők még azt a német-római császári trónt is egy fél ezreden át meg tudták családjuk kezében tartani, mely nem is volt öröklődő, hanem minden esetben választástól függött. Ez a rangosabb trón akkor, amikor már többet ők nem tölthették be, meg is szűnt, mintha csak egyedül az ő számukra teremtetett volna.

A többnyire nagyon is uralkodásra termett, kemény és eszközökben sohasem válogató (s egyébként többnyire – éppen úgy, mint a Habsburgok – 10-16 gyermekkel bíró) Hohenzollernek például még száz évig sem ültek azon a német császári trónon, melyet a Habsburgokénak megszűnte után maguknak teremtettek, mely pedig nem is választáson alapult, hanem családjukban öröklődő volt.

Az a Rudolf, aki annyira mentes a nagyravágyástól; aki annyira nem lelte örömét a parancsolásban, hatalomban és a másokkal való rendelkezésben, hogy bezárkózott palotájába, s örült, ha nem zavarták (de azért nem tétlenségben töltötte idejét, hanem állatokat gyűjtött, a maga termesztette virágokban, az összegyűjtött festményekben, műkincsekben és régiségekben gyönyörködött, tehát – legalábbis földi szempontból véve – ember számára a legnemesebb élvezeteknek hódolt), de akinek rendeleteiben még egy Acsádynak is feltűnik az érző szív, a szeretet irántunk, s aki csak adósságot örököl ugyan apjától és mindig pénzzavarban van, mégis tizenöt éven át egyfolytában küzd és költ, hogy minket a török alól felszabadítson. Bár sok bajt és szenvedést okozott nekünk amiatt, hogy csak tudós volt és akart lenni, uralkodó azonban nem, emberileg mégis rokonszenvesebb és kívánatosabb, mint egy politikailag is okos, mindent tervszerű kiszámítottsággal csináló uralkodó, aki előtt csak egy eszme lebeg: a hatalom, s annak érdekében minden megengedett a szemében.

De nekünk, magyaroknak kétszeres áldás, hogy Rudolf és általában a Habsburgok olyanok voltak, mint amilyenek voltak, azaz „tehetségtelenek”. Ha ugyanis Rudolf tehetsége nem fizikai és vegytani kísérletekben és a műgyűjtésben nyilvánult volna meg, hanem az uralkodásban, tehát ha az ő helyében egy angliai Erzsébet, egy Katalin cárnő (aki egyébként szintén német volt), egy Hohenzollern, egy Hitler vagy egy Mussolini vagy Sztálin ült volna – nyugodtak lehetünk –, nem zajongtak volna állandóan a magyar országgyűléseken börtönviselt szájhősök vezérletével a magyar nemesek; az állam pénzügyei is nagyobb rendben lettek volna, a zsoldosokat is rendesebben fizették volna, a tizenötéves háború is valószínűleg nagyobb és gyorsabb eredménnyel járt volna; de azok az ez esetben jól fizetett zsoldosok akkor nem a törököt, hanem minket vertek volna le végleg. Magyarország függetlensége és a magyar alkotmány meg szabadság hamarosan végleg, vagy legalábbis sok száz évre megszűnt volna és Magyarországon a hatalom végleg azoké a németeké lett volna, akik Magyarország felszabadításához a vért és pénzt adták. Pedig akkor az a kevés is, amit Magyarországnak a török alóli felszabadításához mi adtunk, sokkal több lett volna, mint a Habsburgok alatt volt, mert náluk nem sokat használt volna az adózó nép égbekiáltó nyomorának mesterséges kiszínezése, ami a Habsburgoknál annyira használt, de akkor hamisított porta-számokkal sem lehetett volna évszázadokon át becsapni a királyt a magyar rendeknek, mint a Habsburgok alatt lehetett.

Az ugyanis, hogy mi, noha százötven éven át elsősorban idegen pénz védett és elsősorban ez az idegen pénz és vér szabadított fel bennünket (miközben nemességünk sohasem volt annyira adómentes, mint éppen ekkor), sőt még a felszabadító harcban is nagyrészt egyenesen az ellenséggel tartottunk és éreztünk, mégis a magunk urai maradtunk, s felszabadítóink még egyetlen német falut sem szakítottak ki maguknak területünkből még ideiglenesen sem, noha az osztrák határon magyar területen már akkor is németek laktak (Burgenland). Az egyedülálló történelmi csoda, amelyet tisztán a Habsburgok azon uralkodói „fogyatékosságának” köszönünk, hogy uralkodni nem tudtak ugyan, de egyedül csak jóságuk, önzetlenségük és kereszténységük miatt nem tudtak.

Annak köszönjük ezt, hogy inkább tudtak és akartak lenni tudósok, mint uralkodók (Rudolf, a természettudós és műgyűjtő, I. Lipót, akit kora legképzettebb uralkodójának tartottak, V. Ferdinánd, akit nálunk hülyének gondolnak, aki azonban nagy botanikus volt), hogy inkább voltak és akartak lenni jó családapák és jó keresztények, mint parancsolni tudó, tehát királynak való királyok (I. és II. Ferdinánd, I. Lipót, Mária Terézia, III. Károly, I. Ferenc, V. Ferdinánd stb.).

Hogyan ünnepeltette velünk (és hogyan tudta is velünk ünnepeltetni!) Rákosi és „népi demokráciája” a „dicső” Vörös Hadseregtől végrehajtott „felszabadításunkat” annak ellenére, hogy ez a „felszabadító” hadsereg a „felszabadítás” ellenértékeképpen teljesen kirabolta az országot, végigbecstelenítette a magyar nők millióit, visszaadta a szomszédos nemzetiségi államoknak a nemrég visszaszerzett magyarlakta területeket, Kárpátalját pedig Oroszországba kebelezte, noha soha azelőtt nem tartozott hozzá! Ellenben a Habsburgok mennyire nem hangsúlyozták soha és mennyire nem ünnepeltették velünk azt a török alóli felszabadítást, melyet úgyszólván hozzájárulásunk nélkül, sőt ellenünkre idegen pénzzel és vérrel ők hajtottak végre, mégis végeredményben a mi függetlenségünket és teljes területi integritásunkat hozta meg!

De mi ezt a felszabadítást magunktól sem ünnepeltük soha. Ezeréves magyar történelmünknek ez a legnagyobb és következményeiben nemzetünk életére legdöntőbb hatású eseménye alig szerepel a magyar lélekben. Nemcsak kiveszett onnan, hanem valójában oda sem került soha. Éppen ellenkezőleg. Mivel ez a felszabadítás egyúttal a törökkel tartó ostoba és hazaáruló magyarság némi megbüntetésével is járt egyelőre, nálunk mindenki úgy ismeri, mint történelmünk egyik gyászos eseményét; Lipótot pedig, aki végrehajtotta, nemzetünk és népünk leggonoszabb ellenségének gondoljuk.

Hát ami e felszabadításban a mi szerepünket illeti, az valóban gyalázatos is volt. De ami a Habsburgokét, az igazán dicsőséges, mert önzetlen, sőt a legnehezebb keresztény erény, az ellenségszeretet megvalósítása. Hogy hírverést sem csináltak vele a maguk javára, az is csak nemeslelkűségüket s önzetlenségüket bizonyítja.

A zsoldoskérdés

A zsoldosok garázdálkodása

A Bocskai felkelését megelőző időkben a magyarságnak egyik legnagyobb sérelme és panasza az idegen zsoldosok hihetetlen garázdálkodása és erőszakoskodása a föld népén. Mi sem tagadjuk, hogy a sérelem való. Még azt is elismerjük, hogy ebben Rudolf is hibás volt, illetve nem annyira maga Rudolf, mint inkább az idegbetegsége. De a betegség nem hiba, hanem elsősorban szerencsétlenség. Neki magának legjobban, de – sajnos – nekünk is az volt.

Egy nyugodt, egészséges idegzetű, előrelátó, gondos, mindennel törődő uralkodó alatt ezek a bajok sokkal kisebbek lettek volna, elismerjük. Éppen olyan bizonyos azonban az is, hogy teljesen elkerülni akkor sem lehetett volna őket. Ne feledjük, hogy azt a pénzt, amelyet az idegbeteg Rudolf apátiája nem szerzett meg vagy elkallódni hagyott, egy egészséges, életvidám uralkodó mulatásra vagy a szeretőire költötte volna el. Pedig az előbbi bizonyára kisebb baj, mint az utóbbi, mert az előbbin legfeljebb csak sajnálkozni lehet, de az utóbbin fel kell háborodni. Bocskai ugyancsak gondos, ugyancsak előrelátó és ugyancsak jó idegzetű ember volt, arról sem tudok, hogy szeretőkre költötte volna a pénzét, mégis látni fogjuk, hogy az ő magyar „angyalaitól” talán még többet szenvedett a magyar nép, mint Rudolf idegen zsoldosaitól. Nagy Frigyes pedig a gondosságnak, előrelátásnak, pontos számításnak és a fukarságig menő takarékosságnak valóságos megtestesülése volt, s ezért sohasem volt anyagi zavarokban, mindig tele volt a kincstára. Uralkodása végére országa – noha csak igen ritkán és rövid időre vált hadszíntérré – mégis valósággal pusztasággá vált.

Rudolf 15 éves török felszabadító háborújában hazánk volt a hadszíntér, s nem keresztény európai, hanem ázsiai barbár volt az ellenfél. Hogy hazánkat fel akarta szabadítani, vagy legalább területe egy részéről a törököt ki akarta szorítani, az Rudolf részéről mindenesetre jóakarat jele. Világos azonban, hogy ilyen nagy vállalkozás (s ha sikerrel jár, igen nagy áldás) nincs, s nem is lehet nagy áldozatok nélkül, s miatta elsősorban annak a népnek kell szenvednie, melynek felszabadításáért a küzdelem folyik, hiszen ott a harctér.

Rudolfnak szerencsétlensége (vagy ha tetszik, szégyene), hogy a magyar népnek ez a sok szenvedése (és az ő mérhetetlen pénzáldozata) nagyjából (de éppen nem teljesen) haszontalan volt. Nekünk még nagyobb szerencsétlenségünk (sőt – sajnos – nekünk már elsősorban szégyenünk), hogy nem tudtuk vagy talán inkább nem akartuk belátni, hogy olyan nagy dolgot, mint a töröknek az országból való kiverése, nem lehet ingyen elérni, sőt még olcsón sem.

Nem tudtunk tűrni, szenvedni és áldozatot hozni a nagy célért, az elérendő nagy jó reményében és idegeink (nem az idegbeteg Rudolf idegei, hanem a mi egészséges magyar idegeink) idő előtt felmondták a szolgálatot, s mint valami hisztérikus, bolond női perszóna, a nagy küzdelemmel együtt járó nagy szenvedések miatt először heves jeleneteket rendeztünk, melyek alkalmával az uralkodó, s mikor már ő megelégelte, az öccsei valóban úgy mint az idegbetegekkel ilyenkor szokás, eleinte kedveskedésekkel csendesítgettek, csitítgattak bennünket.

Végül aztán egyik düh- vagy inkább őrültségi rohamunkban otthagytunk csapot-papot és megfeledkezve becsületről, nemzeti múltról, alattvalói hűségről, esküről, mindenről; meggyalázva mindazt, ami addig szent volt előttünk; feledve a Hunyadi Jánosokat, Kapisztránokat, Dugovics Tituszokat, Zrínyi Miklósokat, Thury Györgyöket, Szondiakat, Dobókat, Jurisics Miklósokat, Losonczy Istvánokat, átálltunk a pogány, az évszázados ellenség oldalára, hogy aztán utána alig száz évre viszont azért csináljunk Wesselényi-összeesküvést, mert ugyanez az uralkodóház békét kötött a törökkel, tehát a tapasztaltak alapján egyelőre nem volt kedve a mi kedvünkért a saját pénzén felszabadító háborút indítani.

A legbámulatosabb azonban az, hogy ezt az őrült tettet és ezeréves történelmünk e legnagyobb árulását úgy állítottuk be, hogy még most, háromszázötven évvel utána is úgy tudja minden magyar, hogy hőstett volt részünkről, dicső szabadságharc, mellyel „függetlenségünket” mentettük meg. Pedig láttuk már, hogy még az sem igaz, hogy Rudolf tizenötéves háborújának semmi eredménye sem volt. Hiszen ennek a háborúnak eredményeként lettünk (még Bocskai aljas árulása ellenére is) a török évi adófizetőjéből vele egyenrangú tárgyalóféllé. Egész addig még a magyar király is adót fizetett neki, ettől kezdve adóról soha többet sző sem volt.

E háborúból tudtuk meg azt is, hogy a török nem az a verhetetlen világhatalom már többé, ami addig volt, sőt egyedül csak a Bocskaival tartó magyarság melléje állása öntött újra lelket ebbe a külső és belső bajok miatt egyaránt ingó barbár birodalomba. Annyira rászorult ez időben a török Bocskaira, hogy – mint ezt minden történelemkönyv hangsúlyozza – nem is annyira Bocskai ment a törökhöz, mint inkább a török jött Bocskaihoz. Mint láttuk, a török emiatt örömében, hogy Bocskai csakugyan hozzá ment, még azt is megengedte volna neki, hogy az egész Magyarországot egyesíthesse jogara alatt, pedig ennek megtiltása eddigi politikájának olyan alapelve volt, amelyből sohasem engedett.

Említettük, hogy a zsoldosokat rendesebben lehetett volna fizetni, ha Rudolf nem lett volna idegbeteg, ha mint ilyen, nem lett volna zavart, hanyag ember, s ennek következményeként a tisztek részéről nem történt volna annyi sikkasztás és visszaélés. De rámutattunk arra is, hogy a háború, kivált egy világhatalommal folytatott és 15 éven át tartó háború akkor is igen sok szenvedéssel jár, akkor is sok áldozatot kíván és sok nélkülözést mér a lakosságra, ha a zsoldosokat rendesen fizetik. Kinek volt azonban kevesebb joga ezt a fizetetlenséget kifogásolni, mint annak a magyar népnek, melynek felszabadítására a zsoldosok ide jöttek, melyért vérüket áldozták, s amely nép az erre szükséges költségek 90%-át ingyen kapta attól a királytól, akit annyira szidott, és azoknak a német zsoldosoknak honfitársaitól, akiket annyira gyűlölt?

A zsoldosok kegyetlenkedéseiben és erőszakoskodásaiban valami szerepe bizonyára annak is volt, hogy idegenek, a magyartól sokban különböző nép fiai voltak, s így a faji gyűlölet is fűtötte őket. De protestánsaink bizonyára mindjárt nem tartják őket annyira vadállatoknak, ha felhívjuk figyelmüket arra, hogy ezek a nálunk állítólag annyira kegyetlenkedő zsoldosok e korban még éppen úgy protestánsok voltak, mint az a magyar nép, melyet „sanyargattak”. Hiszen majdnem mindnyájan a Német Birodalomból és az örökös tartományokból jöttek, s akkor még nemcsak a birodalom, mely ma is többnyire az, hanem még az örökös tartományok és Csehország népe is nagyrészt protestáns volt.

Az is kétségtelen, hogyha ezek a zsoldosok készek voltak a mi felszabadításunk érdekében nálunk szenvedni, vérezni, meghalni, az bizonyára nem azért volt, mert már eleve gyűlöltek bennünket. Ezért ha azt látjuk, hogy később sokukban mégis gyűlölet támadt ellenünk, nem tulajdoníthatjuk másnak, mint hogy csalódtak bennünk, mert sokkal rosszabbnak találtak bennünket, mint otthon gondolták. Mert a magyar nép részéről nem kapták meg azt a szeretetet, melyet joggal elvártak volna. Nem kaptak itt tőlünk szállást, nem kaptak élelmet még akkor sem, amikor egy kis jóakarattal kaphattak volna.

Láttuk fentebb, hogyan bánt a föld magyar népével Zrínyi Miklós, a szigetvári hős, és láttuk, hogy Takáts sem tud mást felhozni védelmére, mint csak azt, hogy akkor majdnem minden magyar nagyúr ilyen volt. Mi van tehát megbotránkozni való azon, ha az idegen zsoldosok is ilyenek voltak? Ha ők sem bántak a magyar néppel sokkal kesztyűsebb kézzel, mint a nagy Zrínyi?

Eger várának legendás védői között Dobó István után rangban mindjárt Mecskey István következett, tehát az egri dicsőség is Dobó után elsősorban őt illeti. Ki is akarta a király őt is tüntetni hősiességéért, de nem volt rá ideje, mert Mecskey hőstette után hamarosan meghalt. Azért halt meg, mert a magyar nép agyonverte. Megharagudott rá erőszakos és rabló katonái miatt. Pedig hát sem ő, sem a katonái nem voltak idegenek.

Még arra is tudunk bizonyítékokat felhozni, hogy a német zsoldosok még olyan kegyetlenek sem voltak, mint a magyarok. Ez egyébként természetszerűleg következett is a mieinkénél nagyobb műveltségükből, s abból, hogy az ő hazájukban nem lévén állandó harc, s az ellenség előli folytonos menekülések miatt szinte újra nomád az életmód, erkölcseik nem is durvulhattak el annyira, mint a mi erkölcseink. Ezt még Acsádyból is bizonyítani lehet. Ő írja – sajátságos, hogy éppen abban a fejezetben, melynek a „Rémuralom Erdélyben” címet adta –, hogy „azok a baromi kegyetlenségek, azok az oktalan rombolások, melyekre a vajda (Mihály) vetemedett, még az ő (Basta) zordon lelkét is felháborították. Ő csak megsarcolta a városokat, de Mihály felgyújtotta és kirabolta”. (Szilágyi, V., 558. o.) Pedig hát Mihály vajda emberei többnyire erdélyi magyarok voltak.

Ugyancsak Acsády írja ugyanitt, hogy „Basta a városok felgyújtása ellen erősen tiltakozott”. Tehát még a zsoldosok közt is kegyetlenségéről és magyargyűlöletéről leghírhedtebb Basta is ennyire kíméletes volt. Ő nemcsak nem gyújtogatott falvakat és városokat, hanem még azt is megakadályozni igyekezett, hogy mások gyújtogassanak. De viszont, hogy azokat a magyar városokat, melyek nem csatlakoztak hozzá, nemcsak a vad és balkáni Mihály vajda, hanem a mi derék Bocskaink is felgyújtatta, azt megint csak Acsády állapítja meg. (Szilágyi, V., 596. o.) Ő írja, hogy Bocskai mezei hadai fővezérévé Rhédey Ferencet, a „vitéz hajdúkapitányt” tette, s ez „felgyújtotta Léva városát”. Aztán: „április 16-án felgyújtotta Besztercebánya városát”.

Még Illésházy felesége is azt írja Bocskai hadi népéről: „Bizony, hogy ők valahol voltak, megmutatták, hogy Istennek ostori. Árvában nagy károkat tettek. Lipótságot is úgy hagyták, mint egy megszedett szőlőt.” (Levele kelte 1606. április 28.)

Bocskai katonái olyan pusztítást, olyan kegyetlenkedést követtek el mindenütt, hogy diadalai közepette bekövetkezett hirtelen halálát sokan annak a sok átoknak tulajdonították, mely emiatt mindenünnen fejére szállott. Egyik fővezérét, Lippay Balázst, noha minden sikerét annak köszönhette, hogy ez a jellemtelen ember a királynak (kinek szolgálatában állott) tett esküjét megszegve, mint protestáns, rögtön melléje állott, Bocskai később maga volt kénytelen kivégeztetni.

A másikat (szintén esküszegőt) Basta négyeltette fel.

Olyan garázdák voltak ezek a hajdú „szabadsághősök”, hogy magának Bocskainak a hívei is azzal fenyegetőztek, hogy fegyverrel támadnak rájuk. Ezzel egyébként csak a törvényt hajtották volna végre, mert nem is egy országgyűlési végzés volt akkor már, mely elrendelte, hogy a szabad hajdúkat ki kell irtani (természetesen tűrhetetlen garázdálkodásuk miatt). Bocskai a sok panaszra gunyorosan ezt felelte:

„Ilyen változás (tudniillik, hogy a magyarság királya helyett Bocskait uralja) közönségesen soha kár nélkül nem lehet. Ha olyan jó szél találkozott volna valahonnan, aki hírünk nélkül a német császár erejét kifútta volna Magyarországból, talán úgy kár nélkül helyére tudtuk volna hitünknek és nemzetünknek szabadságát állítani. De hogy haddal kellett azokat innen kivernünk, akik minket rontottanak, kárral kellett annak meglenni, kit a következő jókért el kell mindnyájunknak szenvednünk.”

De hát ha Bocskai háborújával ez így volt, akkor milyen címen várta el a magyarság, hogy Rudolf 15 éves „hosszú” háborúja a török ellen „kár nélkül” folyjon le, s a törököt is egy „jó szél” fújja ki az országból? Miért jajveszékelünk hát annyira amiatt, hogy Rudolf zsoldosai is garázdálkodtak e hosszú 15 év alatt, s hogy Magyarország török alóli felszabadulása sem mehetett „kár nélkül”?

Bocskainak és híveinek kellett volna tehát ezeket a Bocskaitól imént idézett bölcs érveket megszívlelniük, mielőtt fegyvert fogtak amiatt, mert az idegen zsoldosok garázdálkodása szerintük már tűrhetetlen volt. Nekik is tudniuk kellett volna, hogy a szél nem fogja a törököt innen kifújni. Ha tehát meg akarunk tőlük szabadulni, küzdenünk és szenvednünk kell érte, mégpedig sokáig és nagyon, mert olyan századokon át tartó csapástól, mint a török megszállás, nem lehet csak egyszerűen vállrántással megszabadulni.

Milyen jól tudta Bocskai, amikor a maga mentségére kellett magyarázni azt, amit nem látott akkor, amikor a császár mellett szólt! Ha így tudta mentegetni a maga „átkozott” hajdúit, miért nem tudta ugyanezt a mentséget Rudolf zsoldosai mellett is felhozni? Ha ő olyan meggyőzően tudta bizonyítani, hogy hajdúi garázdálkodásának nem ő az oka, hanem a dolgok természetével jár együtt, miért tartotta Rudolfot annyira bűnösnek az ő zsoldosai garázdálkodásáért?

A valóságban Rudolf még annyira sem volt oka a zsoldosai okozta kárnak, mint Bocskai a maga hajdúi garázdálkodásának. Bocskainak ugyanis nem volt muszáj fegyvert fognia, mert senki sem szólította fel rá. Sőt látni fogjuk, hogy amikor már fegyvert fogott, akkor is csak nagy sokára és nagy nehezen csatlakoztak hozzá a „hazafiak”. Rudolfot azonban koronázási esküje és uralkodói kötelessége ösztönözte arra, hogy országa területi sértetlenségét visszaállítani próbálja és magyar alattvalóit az évszázados rabiga szenvedéseiből megszabadítsa.

Igaz, hogy ezt csak más országai erejének felhasználásával tudta megpróbálni, erre pedig semmiféle eskü nem kötelezhette, de hogy még így is megpróbálta és még az idegen pénzt és vért is idehozta, az neki csak annál nagyobb érdeme. Ezt nem úgy kellett volna meghálálnunk, hogy mivel az első szél nem fújta el innen mindjárt a világ akkori legnagyobb katonai hatalmát, és Rudolf fegyvereit a sikerek mellett kudarcok is érték, rögtön abbahagyjuk a harcot, az ellenség oldalára álljunk, s amikor ebből csak újabb szenvedés következik ránk, csak akkor hangsúlyozzuk azt, amit előbb kellett volna, tudniillik, hogy felszabadulás (mert a nemzetek alóli felszabadulás) áldozatok, szenvedések nélkül nincsen.

Az akkori államnak – még ha a legjobban vezetett is lett volna – még nem voltak olyan bevételei, hogy 15 éven át minden évben 50-60.000 főnyi hadsereget tudjon felállítani, felszerelni, élelmezni és zsoldját hat hónapon át fizetni. Az akkori magyar állam egész évi adója csupán egy ezred hat havi zsoldjára volt elég. Láttuk, milyen pénzügyi helyzetben és milyen hallatlan adósság és kamat terhével vette át Rudolf atyja országait. Láttuk, hogy még a békeévek másfélmillió forintos hadi kiadása is mennyire felülmúlta nemcsak a magyar, hanem még összes országainak bevételét is, és emiatt az államháztartás már a tizenötéves felszabadító háború megindítása előtt is állandóan milyen nagy ráfizetéssel dolgozott. Képzelhetjük hát, mi lett akkor, amikor megindult a támadóháború (melyet Rudolf éppen ezért nem is önként, hanem csak a töröktől rákényszerítve kezdett meg) és az addigi rendes kiadásokon kívül még minden évben az 50-60.000 főnyi mezei hadsereg költségeit és zsoldját is elő kellett teremtenie.

Mivel pénz nem volt (s ami volt is, mindig idegen országokból és nagy késedelemmel, utólag folyt be), mindent kölcsönből, előlegekből kellett fedezni. De az akkori pénzügyi szokások és az akkor még természetesnek tartott uzsorakamat mellett a kölcsönt mindig vagy 30%-os felárral kapták, vagyis száz forint helyett csak hetvenet kaptak kézhez. Ilyen körülmények között bizony kissé furcsa látvány, hogy a török elleni küzdelemben mégis nem az idegbeteg Rudolf, hanem a magyarság idegei mondták fel előbb a szolgálatot. Azok a magyar idegek, melyeket mi vasidegeknek tartunk.

Igaz, hogy a harc itt volt nálunk, nem pedig a prágai Hradzsinban folyt, de viszont az is éppen olyan igaz, hogy a mi hazánk kedvéért folyt a harc, nem pedig Ausztriáért, Csehországért vagy a Német Birodalomért. De azért – mint ezt Rudolf az elkeseredett magyar panaszokra válaszul hangsúlyozta is – nemcsak a magyar nép, hanem az örökös tartományok is szenvedtek miatta. Nemcsak annyiban, hogy a költségeket ők viselték, sőt a vérük is folyt értünk, hanem szenvedtek még a zsoldosoktól is, mert sokszor hozzájuk vitték őket telelésre, no meg hát mindig rajtuk vonultak keresztül magyarországi harcaikra. Pedig hát nekik mindezt nem a maguk, hanem a más hazája miatt kellett elszenvedniük. (De ez utóbbira kíméletből Rudolf már nem mutatott rá. Olyan elkényeztetett nagyurak voltunk ugyanis, hogy ezt már nem merte megmondani.)

Ideges türelmetlenségünkből egyébként sem volt hasznunk, mert amit idegességünkben vagy elkényeztetettségünkben nem tudtunk tovább tűrni a török ellen küzdő zsoldosoktól, ugyanazt, sőt nagyobbakat kellett tűrnünk utána Bocskai „angyalaitól”. A török pedig, aki mellé odaálltunk, maradt, sőt még tovább terjeszkedett, s a Bocskaival való szövetkezés jóvoltából még Esztergomot is elfoglalta, „rabigája” (himnusz) alóli felszabadulásunk Bocskai „szabadságharca” miatt száz évvel eltolódott, s száz évvel megkésve bár, de újra át kellett mennünk azokon a szenvedéseken és újra vállalnunk kellett azokat az áldozatokat, melyekkel hazánknak a török alóli felszabadítása járt. Ez a végleges felszabadítás sem tartott ugyanis kevesebb ideig, mint Rudolf kevésbé szerencsés 15 éves háborúja, pedig akkor már szerencsével és a világ legkiválóbb hadvezéreivel áldotta meg az Isten a császár fegyvereit. A Bocskai felkelése előtti türelmetlenségünk tehát minden volt, csak nem megokolt.

Rudolf vázolt pénzügyi bajai és idegbetegsége ellenére azért zsoldosait is jobban el tudta látni, mint Bocskai a maga hajdúit. Mert – hiába! – a római császárnak még akkor is kissé több anyagi eszköz áll rendelkezésére, mint egy magyar főúrnak, ha a császár oly zavart, beteg, tehetetlen ember is, mint Rudolf, és ha a magyar főúr olyan gazdag, okos, vasidegzetű és az eszközök felhasználásában erkölcsi tekintetektől annyira nem feszélyezett is, mint Bocskai.

Rudolf állítólag annyira elhanyagolt zsoldosai több mint kétszer annyi fizetést kaptak, mint Bocskaié. Ruházatban, fegyverzetben és felszerelésben pedig annyira a hajdúk felett álltak, hogy ezek valóságos szegénylegényeknek látszottak mellettük. (Ez is egyik oka volt, hogy lenézték a magyart és elbizakodottan viselkedtek.)

De Bocskai katonáinak tekintélyes része egyenesen „szabad hajdú” volt, vagyis olyan rác vagy magyar katona, aki zsoldot egyáltalán nem is kapott, hanem fizetése egyedül az a zsákmány volt, melyet harcai folyamán szerezni tudott, tehát „magyarul” a zabrálás. Bocskai tehát még olyan katonákat is tartott, akik „törvényesen” rabolhattak és erőszakoskodhattak, és akiknek kiirtását rendelték el a magyar országgyűlések. De ilyen körülmények között tagadhatatlan az is, hogy sokkal nagyobb átkot is jelentettek a föld népére, mint bármely vad vagy kegyetlen idegen zsoldos, mert azok között azért egy sem volt olyan, akinek törvényes fizetése lett volna a szabad rablás.

Hiába mondják Bocskai mentségére, hogy az ő hajdúinak csak az ellenségtől volt szabad zsákmányolniuk. Az ellenségtől ugyanis csak akkor zsákmányolhattak, ha győztek, sőt csak akkor, ha úgy győztek, hogy győzelmük következtében az ellenség nemcsak visszavonult, hanem megsemmisült, ha sorai teljesen felbomlottak. Miből éltek azonban a szabad hajdúk akkor, ha nem tudtak győzni, sőt ha ellenséget egyáltalán nem is láttak? Élniük ugyanis ekkor is kellett, fizetést viszont ekkor sem kaptak.

A tapasztalatlan fiatal magyar tiszteletre gerjed, ha a hajdú neve előtt a „szabad” jelzőt meglátja. Azt hiszi, ez a jelző dicsőség arra a hajdúra, mert megszokta, hogy a „szabad” szó tiszteletet keltsen benne. Pedig hát itt a „szabad” jelző csak a szabad rablást jelenti, semmi mást. Bocskai szabadsághősi méltóságára nem valami megtisztelő bizony ilyen „szabad” csapatok alkalmazása. Ez megint csak olyan eszköz volt az ő kezében, melyet csak olyan ember használhatott fel, akinek szemében célja elérésére minden megengedett, s aki előtt csak az eredmény számított, az azonban teljesen mellékes volt, hogy milyen eszközökkel éri el.

Eljárása a magyar törvényekbe is ütközött (pedig állítólag éppen azért ragadott fegyvert, hogy a királyt – az „esküszegő” királyt – rászorítsa a magyar törvények megtartására), mert az országgyűlési határozatok szigorúan tiltották, hogy valaki „szabad” hajdúkat szolgálatába fogadjon. Mindenki tudta ugyanis, hogy az ilyen emberek szándékai nem tiszták, s ilyeneket megfogadni nem mást jelent, mint a föld népe sanyargatását. De hát a törvény megszegése természetesen csak Rudolfnak volt tilos, Bocskainak nem.

Mindezek után gondolhatjuk, mit műveltek ezek a szabad hajdúk, mikor a határon átcsapva Stájert, Morvaországot vagy Bécs környékét pusztították. Hiszen ott nekik valóban ellenség lakott. Igaz, hogy békés és polgári ellenség volt ez, de mégiscsak ellenség, s Bocskai, az ő uruk nem nézte azt, milyen eszközökkel teszi tönkre az ellenséget.

Ha Ausztriába törtek, egyenesen parancsuk volt, hogy pusztítsák el azt, amit magukkal vinni nem tudnak. Nekik ilyenkor egyenesen kötelességük volt a gyújtogatás, és sem nekik, sem annak, aki nekik erre parancsot adott, eszükbe sem jutott, hogy azt a népet és vagyont pusztítják, melyet császára akkor már száz éve (és utána is még újabb száz évig) „szipolyozott”, hogy a mi végváraink őrségét fizethesse, hogy ezek a tőlük sanyargatott népek évente százezer forintokat fizettek magyar végváriaknak is, de ugyanakkor fiaik hamvai is itt porladtak magyar földben, mert vagy felszabadítása közben ontották vérüket, vagy itt estek az ínség vagy a „morbus hungaricus” [tífusz, tüdővész] áldozatává.

Pedig ezek az osztrák, stájer vagy cseh-morvaországi pusztítások szabadságharcaink rendes programjába tartoztak nemcsak Bocskai alatt, hanem – még inkább! – Thököly és Rákóczi felkelése alatt is. Ilyenkor rázúdítottuk „az osztrák sógorra” még a törököket és a tatárokat is, mert még ezeket is magunkhoz közelebb állóknak tekintettük, mint azokat a keresztény szomszédainkat, akikkel közös uralkodónk volt és akiket királyaink rendszeresen „fejtek” a mi érdekünkben. Bennük, akik minket „keresztény részvétből” segítettek és mint keresztény testvéreiket támogattak, a mi felkelőink egyáltalán nem láttak keresztény testvért.

Mikor Zápolya János török segédcsapatai magyar falvakat raboltak és magyar nők és gyermekek tízezreit hurcolták rabszolgapiacra, János is csak azzal tudta őket letorkolni, hogy ezt Morvaországban és Ausztriában kellett volna megtenniük, nem pedig magyar földön. Bethlen Gábor is azzal csalogatta ide a tatárokat, mikor „a magyar szabadságért” fegyvert ragadott és kánjukkal e célból külön szerződést kötött, hogy olyan művelt és gazdag országokba viszi őket, amilyeneket eddig még nem is láttak. (De ezen országok helyett természetesen ezek is csak magyarokat tudtak kirabolni, mert azokba az óhajtott gazdag országokba többnyire csak szerettek volna eljutni, de nem sikerült.) S minket mégis micsoda felháborodás fog el, ha egy-egy adatot néha annak bizonyítására is talál a történelem, hogy nem ugyan Habsburg királyaink, hanem tanácsosaik és alattvalóik gyűlöltek bennünket!

Az se tárgyilagos, sőt egyenesen csak kortes célt szolgáló állítás, mintha az udvar hidegen és részvétlenül nézte volna a magyar nép szenvedéseit a felszabadító háború alatt, s mintha a magyar nép és az idegen zsoldosok közti ellentétben a zsoldosok pártján lett volna. Világos, hogy csitította a türelmetlenséget – Bocskai is csitította azt az ellenszenvet, mely a magyar nép és az ő hajdúi között keletkezett –, de ez nem jelenti azt, mintha nem látta volna be, hogy a panaszok jogosak. Hiszen az udvar megértéséről már eddig is nem egy bizonyítékkal szolgáltunk.

Azon rosszmájúak részére, akik ebben csak üres szavakat, sőt színészséget látnak (meg kell hagyni, hogy Miksa császár bámulatos színész lehetett, ha a bányavárosok küldöttsége előtt, megrendelésre, még keserves zokogást is tudott rögtönözni), megemlíthetjük Mátyás főhercegnek Rudolf királyhoz írt levelét, melyben ő is azt írja császári bátyjának, hogy a magyarok panasza teljesen jogos. Pedig ez családtagok egymás közötti nyilatkozata volt, melynek írója nem is gondolhatta, hogy valaha – századok múlva – még a magyarok is olvassák majd.

Sőt többet mondok: Ezektől az idegen zsoldosoktól maguk az idegenek is szenvedtek, nemcsak mi. A 15 éves háborúnak egyik legtehetségesebb, legjellemesebb, rendet tartani is legjobban tudó és a magyarok előtt is igen kedves vezére, Mansfeld, akit egyébként Rudolf személyes elhatározásból állított a sereg élére (látható belőle, hogy Rudolfnak nemcsak baklövései voltak), aki azonban nálunk „morbus hungaricus”-ban hamarosan az ügy igen nagy kárára elpusztult, 1595-ben a halálos ágyán így nyilatkozott: „Ismerem alacsony voltomat, de én inkább tízszer meghaltam volna, mintsem eltűrjem, amit a főherceg (Mátyás) két éven át a legnagyobb életveszélyben eltűrni kényszerült” az idegen zsoldosoktól. Látjuk tehát, hogy még a főhercegnek is szenvednie kellett tőlük. Mátyás főherceg ugyanis túl puha volt, nem tudott büntetni, nem tudott szigorú lenni. Pedig az ő helyében, s az adott viszonyok között, egyenesen kegyetlennek kellett volna lenni. Öccse, Miksa, azonban még nála is puhább volt.

Bezzeg tudott a negyvennyolcas honvédekhez kegyetlen lenni Görgey! Ezért nagyobb hadvezér is volt és nagyobb sikereket is tudott elérni, mint e főhercegek a török ellen. De kétségtelen, hogy rosszabb ember is volt, mint ők. Nem is szerették Görgeyt azok, akik nemcsak messziről bámulták, mint hőst, hanem közelről kellett tapasztalniuk gőgös érzéketlenségét és hideg cinizmusát. E tulajdonságai okozták Kossuthtal való állandó ellenségeskedését és nagy részben az ügy bukását is, melyet képviseltek.

Mátyás és még inkább Miksa főherceg alatt azonban jó volt szolgálni, mert őket azok szerették, akik közelebbről ismerték őket. Azért nyilatkozik olyan melegen Mátyásról Mansfeld, s azért szerezte róla azt a benyomást, hogy főherceg létére tűrte, hogy ő szenvedjen a zsoldosoktól, nem pedig azok tőle. Ezeket a főhercegeket lehetett szeretni, de – sajnos – hadseregek vezérletéhez nem ez kell, hanem inkább a hideg gőg és cinizmus, ami Wallensteinben meg Görgeyben volt.

De hogy azért a jóság sem semmi, még a hadvezérben sem, itt is láthatjuk abból, hogy e főhercegeknek azért mégsem kellett hadvezéri pályafutásukat olyan dicstelenül végezniük, mint Görgeynek, és – még inkább – Wallensteinnek. Ellenben a hős Jurisicsról, aki sikert ért el, azt írja egy volt alantasa (pedig német volt az illető), hogy akármely vezér alatt szívesebben szolgálna, mint Jurisics alatt. Nem felesleges itt megemlítenem azt sem, hogy Rudolfnak nemcsak a zsoldosok fizetésére nem volt elég pénze, hanem főherceg öccseinek udvartartására sem. Ezt nálunk magyaroknál nem is sejtik, sőt talán el sem hiszik. Öccsei mindössze évi 25.000 forintot kaptak (Eszterházy Miklós nádori fizetése évi 22.000 tallér volt. Eszterházy János: Az Eszterházy-család, 97. o.), de ehhez is csak megkésve és így sem mindig tudtak hozzájutni, s így ők is kölcsönökből és máról holnapra éltek. Maga Rudolf sok pénzt költött ugyan tudományos gyűjteményeire, de ez nem kidobott pénz volt, mert ma is megvan, s józan ésszel bizonyára arra sem gondolhatunk, hogy akkor költötte ilyesmire a pénzét, amikor a tizenötéves háború iszonyú kiadásai miatt előlegekből élt, hanem korábban. Hogy önző szenvedélyei kielégítésére ő is mennyire nem költött, mutatja Acsády azon megjegyzése, hogy szeretőit a legalantasabb körökből választotta. Ezt Acsády természetesen mint hibát, sőt mint Rudolf nagy erkölcsi elfajulása egyik fő bizonyítékát említi, pedig ha nem elfogultság vezet bennünket, és egy kissé utánagondolunk a dolognak, éppen az ellenkezőt kell belőle következtetnünk.

Rudolf élete egész utolsó évéig, míg az idegbaj egészen erőt nem vett rajta és emiatt vallási kötelességeit is el nem hanyagolta, hívő, és természetesen vallásilag is művelt ember volt. Emiatt igyekezett az erkölcsileg tilosat kerülni. Ahhoz azonban, hogy éppen idegbetegsége miatt különösen heves érzékiségének kivétel nélkül mindig ellen tudjon állni, olyan nagy hitre és aszkézisre lett volna szüksége, amilyent még papokban is csak minden tizedik esetben találunk meg. (Orvosok azt hiszik, hogy terhelt ember az önuralomra egyáltalán nem is képes.)

Rudolf természetesen ennyire nem volt hívő és ennyire nem volt aszkéta, tehát a „lehetetlenre” nem is volt képes, s ezért – természetesen – nem is volt bűntelen. Annyira jó és önmegtagadó azonban volt, hogyha vétkezett, sohasem előre kiszámítottan, tervszerűen, sohasem azzal az előre megfontolt szándékkal erkölcstelenkedett időnként, mellyel az akasztófára ítélt gonosztevő követi el például a gyilkosságot, hanem az ösztön pillanatnyi fellángolásában, a léleknek a test feletti uralma hirtelen elvesztésekor. Természetes tehát, hogy azzal a nővel, aki éppen kéznél volt, tehát nem főrangúval és éppen emiatt bizonyára nem is a legszebbekkel.

Korunk gazdag zsidó és nem zsidó vallástalan kapitalistái (de az Ady Endrék, sőt Petőfi Sándorok is) nála e tekintetben is sokkal bűnösebbek. Ők előre megfontolt szándékkal erkölcstelenkednek, mert nekik nincs hitük, s ezért nincsenek erkölcsi gátlásaik sem. Az ő életük egyetlen célja az élvezet, mégpedig a minél nagyobb és rafináltabb élvezet, és mivel anyagi lehetőségük megvan hozzá (ha olyan gonosz lett volna, mint ők, Rudolfnak még jobban meg lett volna hozzá a módja), életük egyik fő célja, hogy a legnagyobb érzéki élvezetekre való lehetőségeket felkutassák, s megszerezzék maguknak. Nekik nemcsak szeretőik, hanem a legszebb szeretőik vannak, s az ő szeretőik még műveltek és jó társalgók is. Mindez természetesen rendkívül sokba kerül, de ők ezért élnek és a pénzt is ezért keresik. (Ady „kölcsönökből” teremtette elő rá a pénzt. Petőfi is mindig tele volt adóssággal.)

Egy, de csak egyetlenegy ilyen Habsburg is volt, II. Lipót, II. József öccse, a „felvilágosultság” korának gyermeke, aki éppen olyan tehetséges és éppen olyan hitetlen volt, mint bátyja, de nem olyan erőszakos. Ő tehát – legalább gyakorlatilag – még nála is okosabb volt, jellemileg azonban nála sokkal értéktelenebb. Mivel azonban a külső érintkezésben jó volt mindenkihez – olyan emberben, mint ő volt, ez is tisztán csak okosság –, mindenki szerette. (Csak azok nem, akik titkos, benső dolgaiba is be voltak avatva.) Ő honosította meg Bécsben egyébként a titkosrendőrséget is, melynek tagjait egyúttal arra is használta, hogy azokat a nőket, akik piszkos vágyait felkeltették, megszerezzék neki. Ez a kivételesen ledér Habsburg egyébként már nem is igazi Habsburg, hanem Lothringen volt, s csak másfél évig volt királyunk.

Rudolf a II. Lipót-féle embereknek merő ellentéte volt. Az ő nemi élete egészen szimplex volt. Nem azért, mert kisstílű ember, hanem mert nem az élvezet volt élete célja, tehát azért, mert nemeslelkű ember. Ő, ha vétkezett, csak azért vétkezett, mert rozzant idegzetével nem tudta mindig megfékezni rendetlen ösztöneit, de nem vétkezett elvből, sem előre megfontolt szándékkal, s így tervszerűen sem. Ezért vétkezett alantas személyekkel, mikor mégis vétkezett. De ebből egyúttal az is következett, hogy azt a pénzt, ami a zsoldosoknak kellett volna, sohasem költötte a maga élvvágya kielégítésére, szeretőkre. Rudolf zsoldosainak nem azért kellett nélkülözniük, mert a császár ugyanakkor kéjelgett. A legtöbb forradalom ezért tört ki, de azt senki sem mondhatja, hogy Bocskai forradalma is ezért.

Hogy a zsoldosok fizetetlensége miatt nemcsak mi voltunk azok, akik szenvedtünk, Mansfeld mellett a tizenötéves háború másik legkiválóbb és a magyaroktól szintén nagyon szeretett bátor és tehetséges hadvezérének, Schwarzenbergnek a szintén korai halála is bizonyítja. A Mansfeldé mellett az ő korai elvesztése volt a 15 éves háborúban Rudolf és vele a magyar nemzet legnagyobb szerencsétlensége. Ezt a kiváló embert azoknak a fizetetlenségük miatt fellázadt vallon zsoldosoknak a golyója ölte meg, akiktől – mint láttuk – még a főhercegnek is olyan sokat kellett szenvednie, és akiknek megfékezésére személyesen ment ki a derék hadvezér, amikor halálát lelte.

De éppen ezeknek a fellázadt vallon zsoldosoknak a szomorú vége bizonyítja, hogyha fék1telenkedtek, szenvedtek és bűnhődtek érte éppen eleget maguk ezek az idegen zsoldosok is, és hogy mennyire rosszakaratú kortesfogás csupán az a magyar köztudatba már beivódott felfogás, hogy a bécsi udvar velünk semmit sem törődött; hogy bennünket gyűlölt, az idegen zsoldosokat pedig dédelgette, mindent megengedett nekik, sőt – urambocsá! – egyenesen azért küldte őket ide, hogy minket pusztítsanak és tönkretegyenek, nem pedig hogy a törököt kiverjék. Leglánglelkűbb „hazafiaink” ugyanis egészen idáig mennek.

A derék Schwarzenberg s utána Redern halála után ugyanis a magyar Nádasdy lett a vezér. Ő a lázadó vár (Pápa) bevétele után engedett az idegenek ellen bosszút lihegő magyar katonaság kívánságának, hogy a lázadók felett ítéletet tartsanak. Tartottak is aztán felettük olyan ítéletet, hogy megborzad tőle az ember, a magyar bírák pedig nem éppen jó hírnevet szereztek vele sem maguknak, sem nemzetünknek. A kínhalál legborzalmasabb módjait eszelték ki megbüntetésükre. Többüket például úgy végezték ki, hogy félig földbe ásták őket, s aztán a rájuk kisütött ágyúgolyókkal zúzták össze a fejüket. (Szalay-Baróti, III., 172. o.) Arra nem gondoltak, hogy távoli hazájukban ezeket a vallonokat a kereszténység ügyéért küzdő hősöknek tekintették, s mivel otthon árulásukat valószínűleg el sem hitték, gondolhatjuk, milyen érzelmeket kelthetett honfitársaikban a borzalmas halálukról érkezett hír, melyet a tőlük úgyis félbarbároknak gondolt magyarok okoztak.

Jellemző, hogy Báthory Erzsébet férje volt az, aki mindezt csinálta. Bizonyára nem véletlen a dolog, s mutatja, mennyire összeillett az egyébként egyaránt buzgó protestáns férj és feleség.

Pedig – noha tagadhatatlanul bűnösök voltak, mert fellázadtak – e vallonok bűne egy cseppet sem volt nagyobb, mint a szintén fellázadt Bocskaié és híveié. Még akkor sem volt nagyobb a bűnük, ha helyes lenne az érv, hogy Bocskai felkelése jogos volt, mert Bécsben nem tartották meg a magyar törvényt, és valóban igen sok visszaélést és törvénytelenséget követtek el.

Sajnos, ez esetben is azt kell mondanunk, hogy ezeknek a vallonoknak is éppen úgy, sőt még jobban joguk volt fellázadni, mint Bocskaiéknak, mert e vallonok is csak azért és csak akkor lázadtak fel, amikor már rég nem kapták meg zsoldjukat, ők pedig csak a kikötött zsold fizetése ellenében esküdtek fel a zászlóra. Pedig ha az, aki felfogadta őket, nem tartja meg a feltételt, mellyel felfogadta őket, akkor ők sem kötelesek megtartani a tőlük vállalt feltételeket. (Bizonyára erre gondolva tűrt el ugyanezen zsoldosoktól olyan sokat az a jó és igazságos főherceg is, akinek türelmén és alázatosságán Mansfeld annyira csodálkozott.)

Vajon kinek volt tehát nagyobb igaza, a zsoldosoknak-e vagy Nádasdynak és magyarjainak, akik büntették őket? Vajon ki volt nagyobb bűnös: a fellázadt vallon zsoldosok-e vagy a fellázadt Bocskai hajdúi és őrprotestánsai? S lám, a zsoldosok mégis borzalmas kínhalállal bűnhődtek, a mi felkeléseinkben pedig mindig mindenki amnesztiát kapott, Bocskai pedig egyenesen fejedelemséget.

Pedig éppen a magyar katonaságnak volt a legkevesebb joga ilyen kegyetlen szigorral büntetni azt, hogy ezek a lázongó vallonok bosszúból a töröknek akarták átadni a kezükben levő várat, mert néhány év múlva (ez a vallon lázadás 1600-ban volt) már ők voltak azok, akik fellázadtak törvényes királyuk ellen. De míg a vallonok csak fenyegetőztek azzal, hogy a várat török kézre adják, szigorú bíráik, a protestáns magyarok a valóságban is szövetkeztek ugyanezzel a törökkel. Bocskai alatt mellette harcoltak, mint szövetségesek, s így nemcsak egy várat, hanem egész Magyarországot játszották a kezére. S noha ők ezért semmi büntetést nem kaptak (nem úgy mint a szegény vallon zsoldosok), mi mégis úgy tudjuk, hogy a Habsburgok alatt (de különösen Rudolf alatt) itt az idegeneknek minden szabad volt, nekünk pedig semmi. Mi még ma is úgy tudjuk, hogy mi akkor az idegeneknek védtelenül kiszolgáltatott páriák voltunk.

Pedig a pápai vallon őrség szigorú megbüntetésének esete éppen nem kivétel. Maga Castaldo, aki tudvalevőleg Fráter György gyilkosa volt és Erdély állítólagos vérszopó zsarnoka, sőt hóhéra, akinek neve a Bastáé mellett minden idegen zsoldosvezér között a legátkozottabb nálunk még ma is, ugyanilyen kegyetlenül bánt el a saját német zsoldosaival. Értsük meg jól (mert az ellenkező magyar közfelfogás miatt igen nehéz megérteni): nem az erdélyi magyarsággal, hanem a saját német zsoldosaival bánt el ilyen kegyetlenül Castaldo. Mivel zsoldot már régóta nem kaptak, dühükben ezek is ágyúzni kezdték Kolozsvárt. Mivel az erdélyi nemesség ugyanekkor fegyverben volt Castaldo engedélyével, sőt felkérésére, ellenük indult és „csekély” kétszázat levágott belőlük. Utána aztán ráadásnak még Castaldo maga is felköttetett tizennégyet a még életben maradt főkolomposok közül. (Szalay, IV., 287. o.)

Az eset igazán nem azt a benyomást teszi, mintha Erdélyben Castaldo és zsoldosai lettek volna az elnyomók és zsarnokok, a magyarság pedig a védtelen, szenvedő, nyomorgó áldozat. Castaldo Miksának írt beszámolójában is az erdélyieknek ad igazat. Azt írja Bécsbe, hogy ezeknél a zsoldosoknál „bestébb embereket még sohase látott”. Egy másik levelében a Lippa várát gyáván feladó spanyol Aldanáról azt írja, hogy megérdemelné, hogy „izzó kemencébe vettessék”. Az ő gyávaságának tulajdonítja, hogy „Isten úgy akarta, hogy annál biztosabban bukjunk. Én már nem látok eszközt a menekülésre, csak annyit tudok, hogy mindennek vége van. Erdély lakosai máris fegyverhez nyúltak ellenünk, s magamra nem várok egyebet, mint a halált.”

Meglep ez a hang, mert a mások kínjában gyönyörködő, szívtelen, kegyetlen, vérszopó zsarnokok (a hazafias magyar történetírás ugyanis Castaldót ilyennek festi) nem ilyen hangon szoktak írni. Azok nem magukban, hanem mindig másokban keresik a hibát és azok nem maguk készülnek a halálra, hanem másokat küldenek oda.

De térjünk vissza a 15 éves háborúra. Találunk több hasonló példát. 1603-ban a pápától küldött Ciancherotti-századot télire a Pozsony melletti falvakban szállásolták el, fizetést azonban nem kaptak. Ismételt folyamodásukra kiszállt hozzájuk egy császári biztos. Pénzt ugyan nem tudott nekik vinni, de tudtukra adata, hogy átmehetnek téli szállásra Morvaországba, mely sokkal gazdagabb népű, s így ott jobban kaphatnak élelmet, mint Magyarországon.

Ez is olyan intézkedés, mely megint csak nem erősíti meg azt az elterjedt magyar közhitet, hogy a bécsiek minket készakarva akartak tönkretenni, a maguk országait meg igazságtalanul kímélték a mi rovásunkra. Látjuk ugyanis, hogy ezeket a garázda, csupán a nép kirablásából élő zsoldosokat hajlandók voltak helyettünk a maguk népe nyakára vinni. Pedig bizonyára az sem lett volna igazságtalanság, ha úgy gondolkodtak volna, hogy Magyarország felszabadításának effajta terheit viselje a magyar nép. Kivált mikor a pénzt úgyis idegenek adják a magyarok helyett.

A szegény éhező zsoldosok azonban nem elégedtek meg ennyivel, hanem tömegesen a császári biztos szállása elé tódulva olyan elkeseredve kiabálták, hogy ők nem Morvaországba, hanem haza akarnak menni (In Italia! In Italia!), hogy a biztos ijedtében kereket oldott, és így a századdal utána nem törődött senki egész télen át, mert többé senki sem mert közéjük menni. Márciusban aztán Kőszegre vezényelték, de Mátyás főherceg onnan Ausztriába rendelte őket, ami ismét csak a magyarok kímélésének jele. Aztán újra Kőszegre kerültek (hiszen jött a nyár, a harc ideje, s a harctér Magyarország volt), de a város nem eresztette be őket. Erre a szegény zsoldosok egy közeli Zrínyi-birtokon kértek szállást, de mivel itt sem kaptak, visszamentek Kőszeg alá és erőszakkal akartak a városba bejutni. A kőszegiek az erőszakra erőszakkal választoltak, s az összeütközésben maga Ciancherotti is megsebesült a mellén. Itt is a kőszegiek győztek, illetve ők kaptak Bécsben orvoslást, mert végül újra Bécs mellé vezényelték őket, s ennyi baj és nélkülözés után – jobb megoldás híján – az egész századot feloszlatták. (Szekfű, IV., 351. o.)

Mansfeldről, aki – mint említettük – nálunk halt meg, s akit a magyarok rövid szereplése alatt is úgy megszerettek, hogy magyar földbe akarták eltemetni, még Illésházy is azt írja: „Semmi dúlást tenni nem engedett, s csak kicsiny kárért is megöleti vala a rossz németet.” De a Mansfeld után következő Mercoeur hercegről is ezt írja: „Igen alázatos és istenfélő ember vala, semmi prédán nem kapott, vitéz ember és jó hadviselő.” Látjuk tehát, hogy van az éremnek másik, Bécsre kedvezőbb oldala is.

Nem tudom, hogy a hosszú törökvilág ideje alatt lett volna olyan magyar vezér, akit az ellenség előtti gyávaságáért kivégeztek. Pedig hát ha talán nem olyan gyakran is, mint az idegenek között, de a mieink között is jócskán akadtak, akik gyáván feladták a várat, sőt előre megszöktek az ellenség elől. Erre a mohácsi vész előtti időkből több példát is láttunk.

Garázdaságért és kegyetlenségért sem végeztek ki a mi „kegyetlen” bécsi parancsolóink egy magyar vezért sem, pedig láttuk, hogy majdnem mindegyikük nyakig benne leledzett ebben a nagy bűnben. Az ő esetükben a büntetés nem jutott túl a vizsgálaton, mint Zrínyinél, vagy néhány évi elzáráson, mint Pekrynél. De láttuk már, hogy Pekry sem ezért került börtönbe, hanem egyedül csak azért, mert garázdálkodásához még felségsértés is járult. Ha csak az erőszakosság lett volna a bűne, sohasem jutott volna ő sem börtönbe. Láttuk, hogy mégis milyen nagy nemzeti sérelemnek tartottuk mi Pekry börtönét, sőt Zrínyi ellen még csak a vizsgálat elrendelését is.

Az állítólag Bécstől annyira dédelgetett idegen vezérekkel közel sem járt el ilyen kíméletesen Bécs. Katzianer, Ferdinánd kedves vezére, halállal lakolt azért, mert hanyagsága miatt haszontalanul pusztult el a rábízott sereg. A Castaldóval kapcsolatban csak az imént említett spanyol Aldanát szintén halálra ítélték Lippa gyáva feladásáért. Pedig tettét csak megmagyarázhatatlan idegösszeroppanás okozta, hiszen előtte nemegyszer egészen különleges vitézségről tett tanúságot. (A spanyolok mentségére megemlítjük, hogy az eszményien derék Losonczy István által védett Temesváron is spanyol volt az őrség egy része, s vezéreik Castelluvio, Mendosa és Perez, Losonczy legjobb és vele vitézségben teljesen egyenrangú bajtársai voltak, akik éppen úgy hősi halált haltak, mint ő, sőt a három közül a két elsőnek említett még Losonczyt megelőzően halt meg a várban hősi halállal.

Kivégeztette aztán Bécs a Győrt gyáván feladó gróf Hardegget is (s vele együtt alvezérét, a szintén német Perlint is), mégpedig azzal a kegyetlen hozzátoldással, hogy lefejezése előtt előbb a jobb karját levágják. Lefejeztette Bécs Tata feladóit: Antiust és Tasso Hannibált is. Ugyanígy járt később Kanizsa gyáva parancsnoka, Paradeiser György, sőt még Kugler György, az alparancsnok is. Aztán Babocsa feladói: Ihrmüller Vilmos parancsnok, Rasso Hugó alparancsnok, Nusch Pongrác hadbíró és Stöckel Máté őrmester is.

A magyargyűlölő Rusworm Kristófot, aki egyébként tehetséges és vitéz fővezér volt, egyedül a magyarokkal elkövetett garázdálkodásaiért és kegyetlenségéért végeztette ki Bécs (Rudolf), amit – mint rámutattunk – magyar kegyetlenkedő vezérekkel – pedig ugyancsak bőven voltak ilyenek is – sem ő, sem semmiféle Habsburg utódja vagy elődje soha nem tett meg. Mindez ugyancsak megcáfolja, vagy legalábbis kellő értékre szállítja le azt a „hazafias” magyar vádat, hogy itt a Habsburgok alatt azt tették az idegen vezérek a nekik kiszolgáltatott magyar néppel, amit akartak, s hogy itt a zsoldosokkal szemben a magyar népet sem jog, sem törvény nem védte, sőt Bécsben titokban még örültek neki, ha minél jobban sanyargatták a magyar népet.

Basta

Tanulságos külön megvizsgálni ennek a nálunk leghírhedtebb idegen zsoldosvezérnek erdélyi viselt dolgait, mert egyenesen meglepő az eredmény. Mivel Bocskai felkelésének éppen az ő „átkos” működése volt az egyik fő oka, az ember azt hinné, hogyha mindenki mást igen, őt semmiképpen sem lehet tisztára mosni. Milyen rémmeséket tudunk mi például az ő hírhedt „szekeréről”. Ezért alig akartam hinni szemeimnek, mikor a Szilágyi-féle nagy magyar történelemben először olvastam a róla szóló részt. Még ebben az ugyancsak „hazafias” szellemben megírt műben is úgy van ugyanis leírva Basta erdélyi szereplése, hogy elolvasása után szinte azt kell mondanunk, hogy nála kifogástalanabb és jobb, igazságosabb vezért nem is kívánhattak volna az erdélyiek.

Pedig hát Szekfű azt írja, hogy mielőtt Erdélybe ment, Mátyás, de még inkább Miksa főherceg (érdekes, hogy maga a jó Rudolf nem) mindent elkövetett, hogy meggyűlöltesse vele a magyarokat, ezt a szerintük megbízhatatlan, szószegő népet, melyre értelmes hadvezérnek sohasem szabad építenie. (Ne botránkozzunk meg e főhercegi véleményen, hiszen láttuk, hogy Izabella királynénak és másoknak, akiket pedig nem számítunk ellenségeink közé, még cifrább véleménye volt rólunk. Inkább azon csodálkozzunk, hogy magában a császárban mégsem volt ellenünk ellenszenv, csak öccseiben. Igaz, hogy maga a császár nem is élt közöttünk, s így nem ismerhetett bennünket, mint öccsei.)

Láttuk, milyen kiválóan „hazafias” irányú (azaz milyen elfogultan Habsburg-ellenes) a zsidó Acsády történetírása. Ezért csattanósabban és meggyőzőbben nem állapíthatjuk meg az igazat és nem állíthatjuk jobban vissza Basta becsületét, mintha tisztán csak Acsády alapján, őt idézve, más forrásból származó értesülésünket bele nem keverve adjuk elő Bastának a magyar közvéleménytől oly borzalmasnak tartott erdélyi „garázdálkodását”.

Világos, hogy elsősorban azt adjuk elő belőle, ami Basta mellett szól, mert hiszen ami a gonoszságát bizonyítja, azt a verebek is csiripelik. Egyébként is azok után, amiket Acsády után elő fogunk adni, éppen eléggé meg lesz magyarázva az a rossz is, amellyel Basta az erdélyi magyar nemességnek fizetett. Amit ugyanis Acsády elmond, éppen azt bizonyítja, hogy azt a rosszat, amit az erdélyi magyarság Bastától büntetésül kapott, éppen eléggé megérdemelte, sőt tőle valósággal úgy erőszakolta ki. Ahogyan az erdélyi magyar nemesség Bastával viselkedett (még Acsády Habsburg-ellenes előadásában is), ahhoz képest Basta eljárását mindenképpen természetesnek kell tartanunk.

Az erdélyi nemesség ekkor ugyancsak bebizonyította, hogy az az előzetes tájékoztatás, melyet a zsoldosvezér a bécsi főhercegektől a magyarokra vonatkozólag kapott, éppen nem származott igazságtalan ellenszenvből, hanem teljesen tárgyilagosnak bizonyult. Láttuk is már egyébként, hogy az erdélyi magyar nemességről ugyanilyen véleménye volt már Mátyás királynak, az „igazságosnak”, Fráter Györgynek, Izabella királynénak, Nádasdy Tamásnak, Dobónak, az egri hősnek és Bornemissza püspöknek is, akik talán mégsem tekinthetők magyargyűlölőknek. Bastával kapcsolatban azonban még más tanulságos erdélyi dolgokra is rámutatunk majd.

Láttuk már, hogyan nyomta el a székelyek szabadságát és hogyan taszította őket jobbágysorba János Zsigmond, majd Báthory István. Mikor pedig régi szabadságaik visszaszerzésére fegyvert fogtak, ugyanők milyen véres és kegyetlen bosszút álltak rajtuk. Báthory Zsigmond okult a példán, és hogy a székelyek támogatását megnyerje, visszaadta elrabolt szabadságukat. Meg is hálálták ezt neki a székelyek, és mellette álltak a török és a törökpárti erdélyi nemesség elleni harcában.

Alighogy a mór megtette azonban kötelességét, a mór el is mehetett. Az erdélyi nemesség az 1595 decemberében tartott országgyűlésen – mert Báthory Zsigmond nem mert vagy nem tudott vele szembeszállni – újra visszataszította a székelyeket a jobbágysorba. Az erre újra fegyverrel védekező székelységet (felhasználva azt a jó alkalmat, hogy a fejedelem éppen Prágában távol volt) a nemesség meglepetésszerűen megrohanta és kegyetlen vérfürdőt rendezett köztük tömeges kivégzésekkel, orr- és fülcsonkításokkal. Ez volt a székelyek híres 1596-os farsangja, melyet – sajnos – magyar rendezett a magyar ellen, melyről azonban – éppen ezért – a magyar közvélemény semmit sem tud. Hogy is tudhatna róla, hiszen nem a Habsburgok csinálták. Pedig okulásul, s hogy nemzeti bűneiből megjavulhasson, nagyon jó ezt is tudnia minden magyarnak. A magyar közvélemény azonban e korból még ma is egyedül csak Basta bűneiről tud, vagyis csak azt tudja, hogy a magyar sohasem vétkezett, őt mindig ártatlanul üldözte az „ősellenséges” dinasztia.

Mikor Báthory Zsigmond utána hamarosan átadta a fejedelmi hatalmat Báthory Endrének, a tróncserébe a rendek nem szívesen egyeztek bele, de beleegyeztek. (Csak ilyen szabadok voltak ugyanis az erdélyi országgyűlések abban az Erdélyben, mely állítólag a magyar szabadság fenntartója volt. Ellenben micsoda hűhót csaptunk mi, sőt csapunk még ma is azért, mert 48-ban V. Ferdinánd a mi előzetes megkérdezésünk és beleegyezésünk nélkül mondott le a magyar koronáról. Pedig hát hazánk akkor már a magyar alkotmány szerint is régen a Habsburg-ház örökös királysága volt, s így V. Ferdinánd és Ferenc Károly lemondásával az örökösödési törvények szerint a magyar országgyűlés külön beleegyezése nélkül is Ferenc Józsefet illette a magyar korona. Ellenben Erdélyben a fejedelmi szék nem volt örökösödő, hanem minden fejedelmet külön-külön választottak, a „szabad” Erdélyben mégis átadhatta az egyik Báthory a másik Báthorynak a fejedelmi széket az ország ellenére is.)

Mihály oláh vajda ekkor a székelyek elkeseredését használta fel, s az ő segítségükkel verte le Báthory Endrét s szerezte meg magának Erdélyt. Sőt tudjuk, hogy a székelyek még meg is gyilkolták a menekülő Báthory Endrét. Pedig hát nem Báthory Endre, hanem Zsigmond, sőt nem is Zsigmond, hanem az erdélyi nemesség taszította szolgasorsba a székelységet és csonkította meg gyalázatosan vezetőit.

Míg tehát előbb az erdélyi magyar nemesség bűneit láttuk, most a székelyekét látjuk. Az oláhhal szövetkeznek saját véreik ellen, kezére játszák a saját hazájukat csak azért, hogy bosszút állhassanak azon, aki nem ugyan maga, hanem akinek az unokatestvére ellenük vétkezett. Sőt a már tönkretett ártatlannak sem kegyelmeznek, s noha nemcsak fejedelem, hanem egyúttal pap is volt, mégis kegyetlenül lemészárolják a kezükbe került Báthory Endrét.

A székelyek után most megint a magyar nemesség bűnei következnek. Mihály vajda Báthory Endrén aratott győzelme után „sehol sem találkozott ellenállással s a nemesség letette neki és Rudolfnak (mert a ravasz oláh, hogy uralma megszilárduljon, Rudolf nevében jött) a hűségesküt”.

Mihály hitszegő, kegyetlen és gonosz volt (szegény Báthory Endrét a leghajmeresztőbb hamis eskükkel szedte rá), Erdély népét kegyetlenül pusztította, dúlta és rabolta, külföldi oláh fajtestvéreinek is rengeteg erdélyi magyar jószágot adományozott, úgyhogy a dolog Erdély eloláhosodásához és a magyaroknak az erdélyi földből való kisemmizéséhez vezetett volna, ha uralma maradandó lett volna. Ennek ellenére a magyarság többsége „odaadással” támogatta (Acsády). Érthetetlen és megmagyarázhatatlan ez az „odaadás”. Hogyhogy ez az oláh uralom, sőt oláh honfoglalás és berendezkedés nem fájt a magyarnak? Vagy mi csak akkor nem tűrünk urat magunk fölött, ha ez az úr katolikus és ha (mint a német) műveltebb mint mi, de ha bocskoros, ha ázsiai vagy balkáni, ha alantasabb mint mi, akkor szívesen szolgálunk neki? Bocskai a törökkel, az erdélyi magyar nemesség Mihály oláh vajdával szövetkezik?

Közben Mihályt, aki Havasalföld vajdája volt, de közben Moldvát is elfoglalta, a lengyelek kiverték Moldvából. Moldvai kudarca mozgolódásra késztette erdélyi ellenségeit is, s ő részint bosszúból, részint ideges fejvesztettségében olyan öldöklést rendezett az erdélyi nemesek körében, hogy azok rettegésükben fegyvert fogtak. A székelyeknek, akik újra hozzájuk csatlakoztak, újra visszaadták szabadságukat, azonkívül a seregével a szomszédos erdélyi „Részek”-ben állomásozó császári vezérhez, Bastához folyamodtak segítségért, akihez ugyanakkor Mihály is, aki mint láttuk, a császár emberének adta ki magát. Basta nem Mihályt, hanem az erdélyi magyarságot segítette meg, s ekkor s erre „mint a patkányok a süllyedőfélben levő hajóról, úgy menekültek immár Mihály köréből azok az urak, akik megfelelő jutalomért eddig nemcsak buzgón szolgálták, hanem rombolásaiban is egész kegyetlenséggel vettek részt”. (Acsády)

Basta a magyar nemesség támogatásával Mihályt Miriszlónál megverte, noha Mihály serege így is nagyobb volt, mint az övé. Mihály még életét sem menthette volna meg, ha közben fel nem tűnt volna a szomszédos Moldvában Erdély rossz szelleme, Báthory Zsigmond, aki újra fejedelmi székét kívánta. Erre a hírre mindenki megrémült, Basta és a magyar nemesek kibékültek Mihállyal és Erdélyről való lemondása fejében futni engedték.

„Bujdosóvá, hontalanná lett – írja róla Acsády –, elvesztette minden jelentőségét és csupán váratlan események hozhatták újra felszínre. Ezek a váratlan események hamar bekövetkeztek, mert az erdélyi nemesség fejvesztetten hajtotta malmára a vizet. Az ország a miriszlói győzelemmel Rudolf, illetve Basta birtokába került. Basta a diadalt nagyrészt a nemességnek köszönvén, teljes bizalommal és rokonszenvvel volt iránta.” (Jegyezzük meg: nem én írom ezt, hanem Szilágyiból (Acsádyból) idézem. „Jóindulattal akarta az új szerzeményt a királynak megtartani és a követendő politikára nézve Ungnád Dávid királyi biztossal, aki szigort kívánt, erősen összetűzött.” (Mellesleg megjegyezzük, hogy ez a Bastánál magyarellenesebb Ungnád protestáns volt. Szintén csak mellesleg jegyezzük meg, hogy az előbb említett, gyávaságáért kivégzett kanizsai idegen parancsnok, Paradeiser is protestáns volt.) „Basta megmaradt az engesztelékenység útján és az erdélyiek közt elég népszerűségre tett szert. Annyira bízott bennük, hogy a nemességnek visszaadta a hatalmat, sőt hogy a fosztogatás véget érjen, elbocsátotta hadait és maga igen kis kísérettel maradt Kolozsvárt.”

„A nemesség azonban sajátszerű módon élt a reá bízott hatalommal. (Ismételjük, hogy nem mi beszélünk, hanem Szilágyit idézzük.) Meghódolt ugyan Rudolf királynak s arra kérte, hogy Miksa főherceget állítsa Erdély élére. Ugyanakkor azonban elszakadását készítette elő és különböző izgatások folytak körében. A török is megkezdte csábításait, Báthory Zsigmond meg újra a trón visszaszerzésén fáradozott. A törökös urak titkon érintkezésbe léptek vele.”

Lehetne-e annál nagyobb dicséretet – mint itt olvastuk – Bastára halmozni és egyúttal az erdélyi magyar nemességről szánandóbb szegénységi bizonyítványt kiállítani? De nemcsak külpolitikájában volt ez a nemesség álnok és hitszegő, hanem belpolitikájában is. „Ugyanakkor, mikor a királlyal új összeütközésre készült (noha csak most esküdött újra hűséget neki), a hatalmat, melyet Bastától (tehát a királytól) nyert, irgalmatlanul használta fel a bosszúállásra. Ő is száműzte Erdélyből Bocskai Istvánt, lefoglalta vagyonát, hogy megosztozzék rajta. De még súlyosabban érezték a szegény székelyek az urak kezét. Alighogy székely segéllyel Mihály megveretett, a nemesség Lécfalván összegyűlt, visszaállította a székelyek szolgaságát, érvénytelennek nyilvánította a csak nemrég tett ígéreteket, sőt még a fegyverviselést is megtiltotta nekik.”

„Eközben a nemesség és Báthory Zsigmond között folytak az érintkezések és visszahelyezésére széleskörű összeesküvés alakult, melynek élére az önző Csáki István lépett (aki végigszolgálta az utóbbi évek összes fejedelmeit és rendszereit: Zsigmondot, Endrét, Mihályt, és Mihály bukásával az imént lett Basta híve). Minthogy dicsvágyó terveit Rudolf segélyével, akitől nagy jószágokon kívül hercegi rangot és Erdély kormányzóságát kérte, nem tudta megvalósítani, a fejedelemséget ismét a Moldvában levő Zsigmondnak ajánlotta föl.”

Csáki (nem tudom milyen címen) 1601. január 21-re országgyűlést hívott össze Kolozsvárra. Mivel azonban Basta is ott tartózkodott (bár – mint láttuk – csak kis kísérettel), csak titokban mertek tanácskozni, de február 3-án már elfogatták a „németes urakat”, szám szerint hetet. (Ej, de kevesen voltak ezek a „németes” urak! Pedig hát csak most esküdtek föl valamennyien a „németnek”!)

„Másnap egyhangúlag fejedelmükké választották Báthory Zsigmondot, s megjöttéig Csáki Istvánt tették az ország kormányzójává s egyszersmind megújították a szövetséget a törökkel.” (Ez az „egyhangúság” nagyszerű bizonyítéka az erdélyi „szabadságnak”. Csak nem tehetjük fel ugyanis, hogy valamennyien egytől egyig szívből álnokok és hitszegők voltak. Bezzeg Pozsonyban, ahol állítólag osztrák „elnyomás” volt, nem voltak ilyen „egyhangúak” az országgyűlések!)

„Az államcsíny idejében az erdélyi rendek egy küldöttsége volt Prágában, hogy Miksa főherceg behozatala tárgyában alkudozzék.” (Láttuk, hogy a főherceg véleménye egyébként sem volt valami kedvező az erdélyiekre. Most azonban azt látjuk, hogy a valóság egyenesen minden képzeletet felülmúlt. Gondolhatjuk, mit gondolhattak a prágaiak és mit a főherceg, mikor hamarosan megtudták, hogy mit csináltak otthon ugyanazok, akik ezeket a követeket a főhercegért odaküldték!)

„Mindazáltal az összeesküvők Zsigmond megválasztása előtt nemcsak a németes urakat, hanem magát a semmit sem sejtő Bastát is elfogták. Éjjel lakásán megrohanták, őrségét lefegyverezték és ágyából kiragadva börtönbe vitték, sőt az egykorú jelentések szerint meg is bilincselték.” (Nálunk divat mondhatatlanul együgyűnek tartani a Habsburgok államférfiait. Pedig hát mennyire okosnak kell tartanunk Miksa főherceget, aki – mint láttuk – annyira tisztában volt a helyzettel, hogy mindezt Bastának előre megírta. De hasztalan voltak olyan okosok, az erdélyiek jellemtelensége még az ő okosságukat is felülmúlta. Nem bírták őket annyira rosszaknak gondolni, mint amilyenek a valóságban voltak.)

„Február hetedikén szabadon bocsátották ugyan és megpróbálták kiengesztelését. Jószágot ígértek neki, ha az országban marad s Zsigmondhoz csatlakozik.” (Ez is jellemző rájuk. Azt hitték, hogy Basta is csak olyan, mint ők; hogy ő is csak annyira hű az uralkodójához, mint ők és hogy a jószág neki is előbbre való, mint az esküje.) „De a bizodalmában csalatkozott, becsületében megalázott Basta bosszútól lihegve (a tárgyilagosság eme ellenszenves kifejezés helyett nem azt kívánta volna-e, hogy inkább azt írjuk: „a becstelenségen méltán felháborodva”?), a nemességet és az egész országot meggyűlölve (nem joggal) sietett Kővárra, onnan meg Szatmárra, ostromolva a királyt segítségért, mellyel Erdélybe törjön és a hűtleneket megfenyítse. Ez időtől kezdve lett Basta az a rémalak, aminőnek történelmünk ismeri.” (Elég baj, mert az igazság meghamisítása történelmünk részéről, hogy elhallgatja, hogy ha „bosszút lihegett”, miért lihegett bosszút és hogy mennyire oka volt rá, hogy azt „lihegjen”, s hogy az ügyben a becsület, a hűség, a szótartás és az erkölcs képviselője ő volt, nem pedig az erdélyi magyarság.)

Ezzel elérkeztünk Basta bosszúállásához, azaz az eseményeknek ahhoz a részéhez, amelyet már a magyar közvélemény is ismer, nincs tehát rá szükség, hogy mi is olyan részletesen ismertessük. De azért még Basta bosszújában is van sok olyan részlet, amely becsületére válik neki, s melyet éppen ezért nem ismernek nálunk.

Basta, Mihály vajda és a székelyek Báthory Zsigmond és hitszegő magyarjai ellen vonultak. „Zsigmond fejedelem, aki visszatérése után meg is betegedett, rimánkodva kérte Bastát, ne bántsa, meg akar a királlyal egyezni. Az erdélyiek maguk már az államcsíny után bocsánatot kértek Rudolftól (hol itt a híres magyar önérzet?), és elszakadásukat a helyzet kényszerűségével mentegették.” (Ekkora hazugságot régen mondtak már. Szó sem volt kényszerűségről. Az volt inkább a baj, hogy túlságosan is szabadok voltak cselekedetükben, s mivel azt hitték, hogy felülkerekedtek, jó módjukban azt sem tudták, hogyan fölényeskedjenek. Bűnt elismerni, s a megbántottól bocsánatot kérni nem ellenkezik a helyes önérzettel, de aki ugyanekkor ilyen szemtelenül hazudik, az egyúttal azt is bizonyítja, hogy nem bűnbánatból cselekszik, hanem érdekből.)

Ezért Basta most már nem is állt velük szóba. Báthory Zsigmond erre összehozott vagy 20.000 főnyi sereget, melyben azonban még most, amikor már létükről volt szó, sem tudott elnémulni az önzés; Csáki és Székely Mózes veszekedtek benne a vezérségért. Basta leverte őket és többüket kivégeztette. Ugyancsak megérdemelték. Ezután (tehát már a „rémuralom” alatt) történt, amit már említettünk, hogy Basta összeveszett Mihállyal azok miatt a „baromi kegyetlenségek és oktalan rombolások” miatt, melyekre Mihály a magyarok ellen vetemedett, és hogy az erdélyi városok felgyújtása ellen Basta még ekkor is tiltakozott. Mivel Mihály emiatt ellensége lett, őt is megölette.

Tőle tehát végre megszabadította Erdélyt, de nem Báthory Zsigmondtól, aki újra visszatért és aki mellé még ezek után is sok erdélyi állt, köztük még a lutheránus szász Brassó is. Ezzel Erdély bebizonyította, hogy Basta még mindig nem volt hozzá olyan szigorú, mint kellett volna, hogy megrémíteni, illetve hogy a királyának letett eskü megtartására kényszeríteni tudta volna. (Láttuk, hogy Basta először nem „rémítéssel”, hanem jósággal, szeretettel és az erdélyiek iránti bizalommal akarta elérni célját. Láttuk, hogy ez a viselkedése milyen hálátlansággal találkozott, s mennyire eredménytelen volt.) Báthory Zsigmond, a törökpárti erdélyiek hajdani kegyetlen legyilkoltatója most a törökhöz fordult. Jöttek is azok, de nem mellette harcolni, hanem fosztogatni és 7.000 magyar rabbal hagyták el az országot. Csáki erre rábeszéli Báthoryt, hogy egyezzék meg Bastával. Ez szót fogad, s kiegyezik. Jellemző, hogy ezt csak akkor teszi, amikor már a török sem segített rajta, tehát mikor már más választása nem volt. Az is jellemző, hogy a békejobbot Basta még így is elfogadta tőle.

A kiegyezéssel újra vesszőfutásra kényszerülnek azok a magyar nemesek (az erdélyi nemesség többsége), akik csak kevéssel előbb küldték Rudolfhoz előbbi árulásukért bocsánatkérésüket. Báthory Zsigmond ugyanis csak azért jöhetett újra meg újra haza, mert az ország újra meg újra melléje állt, és természetesen Rudolfnak tett újabb meg újabb esküje újabb meg újabb megszegésével állt újra meg újra melléje.

A mi történetírásunk a dolognak ezt az oldalát elhallgatja. A mi történetírásunk csak Báthory Zsigmond állhatatlanságáról és következetlenségeiről tud (s még ezt is annak tulajdonítja, hogy jezsuiták nevelték), de hogy Báthory Zsigmond szeszélyei nem okozhattak volna megannyi politikai változást is egyúttal, ha maga az erdélyi magyarság nem támogatta volna Báthory e szeszélyeit, és hogy Báthory e szeszélyeinek az ország részéről való kiszolgálásai megannyi esküszegést és hűtlenséget jelentettek az erdélyiek részéről a király iránt, azt elhallgatja.

Tárgyilagos embernek mosolyognia kell, mikor olvassa, hogy az ez után összeült medgyesi országgyűlésen az erdélyi rendek azon a címen kérik vissza szabadságaikat, mert ezeket Rudolf biztosította részükre akkor, mikor Erdélyt átvette. Ők – úgy látszik – már nem emlékeztek arra, hogy azóta történt Erdélyben egy és más. Sorozatos esküszegéseiket, hűségnyilatkozataik újra meg újra való meghazudtolását már teljesen elfelejtették. Ők csak arra emlékeztek, hogy Rudolf biztosította az ő szabadságaikat.

Közben Székely Mózes török és tatár hadakkal újra betört az országba. Erdélynek most újra alkalma lett volna bebizonyítania, hogy most már végre csakugyan megbánta sorozatos esküszegéseit, s végre nemcsak kénytelenségből, hanem meggyőződésből áll királya mellett, és hogy legalább a legújabb esküjét most már valóban megtartja. Így aztán joga lett volna arra, hogy utána számot tarthasson azokra a szabadságokra, melyeket Rudolf szavatolt neki akkor, amikor az országot átvette. Az országnak azonban most is első dolga az volt, hogy újra bebizonyítsa, ezeket a szabadságokat most sem érdemli meg, hogy újra és megint most is csak álnokság, hazugság és színlelés volt az a hűség, amit királya iránt mutatott, és hogy most is hamisan esküdött neki.

Nem én mondom, hanem a Szilágyi-történelem, hogy Székely Mózeshez most is „tömegesen csatlakoztak mindenfelől”. Csakhamar fejedelemmé is választották és segítségükkel el is foglalta Gyulafehérvárt. Basta – hogy újra el ne fogják –, sietve Magyarországra távozott hadakért. Erre – mivel Bastától távozása miatt egyelőre nem kellett félniük – még jobban Székely mellé állt az egész ország, sok szász város is. Pedig egyébként olyan zsarnok volt ez a Székely Mózes, hogy még Szilágyi szerint is „kegyetlenül bánt a föld népével”. Az erdélyieknek azonban mégis inkább ő kellett, mint az, akinek néhány év alatt már annyiszor újították meg hűségesküjüket. Iskolakönyveink Székely Mózesről is elhallgatják, hogy nagy hibái is voltak. Közvéleményünk nem is tud semmit arról, hogy kegyetlenül bánt volna a föld népével. Kegyetlen csak Basta volt.

Azonban megint csak Basta kerekedett felül. Székely Mózes nemcsak vereséget szenvedett, hanem a harcban el is esett. Hogy utána Basta igyekezett megbüntetni az erdélyi nemességet „a háromszoros esküszegésért” (Szilágyi), az csak természetes. Mi azonban hozzátehetjük, hogy az erdélyiek nemcsak a közvetlenül Basta kezébe letett esküjüket szegték meg immár háromszor. Esküdtek ők már magának Rudolfnak Prágában is akkor, amikor legelőször adta át neki Báthory Zsigmond Erdélyt. Ekkor ott éppen Bocskai tette le nevükben a hűségesküt. Aztán esküdtek Mihály vajdának (mely a vajda állítása szerint – mint láttuk már – szintén Rudolfnak szólt). Mindkét eskü teljesen önként s látszólag szívesen történt. Hiszen nem Rudolf szólította fel Báthory Zsigmondot a lemondásra, hanem Báthory kérte Rudolftól Erdély átvételét. De a Rudolfnak tett eskün kívül hányszor szegték meg az erdélyi nemesek a székelyeknek adott szavukat is!

Természetesen mindezekért büntetésül akasztatott is Basta, de hát a történtek után ez igazán természetes. Az esküszegők vagyonának egy negyedét el is kobozta, s ezt csak azért nem mondhatjuk természetesnek, mert a törvény szerint nem egy negyedét, hanem az egészet kellett volna elkoboznia. A hűtlenségért ugyanis alkotmányunk szerint fej- és teljes jószágvesztés jár még akkor is, ha valaki csak egyszer hűtlen, nem pedig sorozatosan egymás után. Egyébként is rendkívül különös, hogy mi még ma, a XX. században is annyira felháborodunk az esküszegők vagyona egy negyedének elkobzása miatt, hogy miatta „rémuralomról” beszélünk. Hiszen alig hogy felszabadultunk a Habsburgok „elnyomása” alól és a kálvinista színmagyar Horthy kezdett „országlani”, kétszer is volt vagyonválság, mégpedig nemcsak az ötszörös hitszegőkre, hanem kivétel nélkül minden állampolgárra. Először minden vagyon egy ötödére (ez több, mint a Basta által elkobozott negyed, mert Basta elkobzása csak a földre vonatkozott, Horthyé pedig mindenre: a ház-, pénz-, vállalati vagyonra is). Aztán jött egy újabb, mely az elsőnél már mérsékeltebb volt. Sajátságos, hogy Basta uralmát mégis „rémuralomnak” mondja történelmünk, Horthyét pedig egyenesen éppen a földbirtokosok uralmának nevezte „népi demokráciánk”.

Mi volt tehát Basta rémuralmában annyira „rémes”? Talán csak nem az, hogy mindenkinek grácialevelet kellett váltania és állandóan magánál hordania, hogy Basta zsoldosai ne bántsák. Valóban, az akkori erdélyiek ezt tartották talán a legrémesebbnek. Ma azonban, a XX. században, már olyan rémuralom van, hogy legalábbis „a népi demokrácia” idején, mikor e sorokat írom, még egy koldus sem mehet ki az utcára arcképes személyazonossági igazolvány nélkül. Láthatjuk belőle, milyen ideálisan szabad uralom lehetett az a Bastáé. Mi, szegény magyarok, ugyanis amikor e sorokat írom, még akkor is örültünk, ha legalább akkor nem hurcoltak el bennünket, ha az uraink kiállította igazolvány ott volt a zsebünkben és rendben volt.

Aztán még abban állt Basta rémuralma, hogy a tőle tartott 1604. januári országgyűlésen mindenkinek személyesen kellett megjelennie. „Általános rémület támadt – írja Acsády –, mert azt hitték, hogy mindnyájukat ki akarja irtani.” (Basta) De aztán Acsády maga is hozzáteszi, hogy „a gyűlés azonban nagyobb baj nélkül folyt le”. Basta tehát megint csak sokkal jobb volt annál, mint amilyent az erdélyiek vártak, tehát saját megítélésük szerint megérdemeltek volna. De persze azért Acsády is azt írja, hogy „leírni azt a szörnyű pusztulást, melyben a föld népe ez események következtében süllyedt, emberi toll valóban képtelen”. De aztán ismét csak ő maga mondja, hogy a legnagyobb pusztulást nem Basta katonái, hanem a hajdúk, tehát a magyarok csinálták, s Basta inkább védőszerepet játszott ellenük a föld népe érdekében.

„A hajdúk garázdálkodását – írja – Basta sem nézhette tovább, s kísérleteket tett a hajdúk megfékezésére.” Sennyey Miklóst evégből nevezte ki kapitányukká, de hasztalan. E rémes idők egyik krónikása, Mikó Ferenc egyenesen kimondja: „Azt pedig a hallatlan kegyetlenséget a magyar hajdú cselekedte. Ó átkozott nemzetség! Úgy kellett neked ok nélkül bánnod a te felebarátoddal, aki neked sohasem vétett, kenyeredben sem ett, szemmel nem látott.” „Oláh, rác és magyarországi ebeknek” nevezi őket egy másik egykorú, Erdélyi Pál. „Bizonyosan mondhatjuk – folytatja –, hogy sem oláh, sem rác, sem német, sem vallon, sem pedig tót oly nagy kegyetlenséget nem cselekedett Erdélyben, mint ezen gonosz, korcsos magyarok, kikben nem volt semmi irgalmasság.” „Leírja – idézzük még mindig Acsádyt –, hogyan törték fel a sírboltokat, hogyan zúzták szét a kőkoporsókat és dúlták fel a fehérvári öreg templomot. Midőn e dúlást utóbb egy török pasa látta, eliszonyodott ez istentelenségen. Marosvásárhelyt a lakosok rimánkodtak hozzájuk, ne bántsák őket, »hiszen mi is magyarok és keresztények vagyunk«. Erre ezt felelték: »ti hajas törökök vagytok, ebek vagytok ti, nem szánunk«.”

1603-ban még könyörtelenebbül folyt a rombolás. „Nincs oly nyelv, ki azoknak a kegyetlenségeket megírhassa. Mikor a lakosok Bastához panaszra mentek, csak azt kérdezte: Magyar-e, aki azt művelte?”

„Magyar, nagyságos uram! – mondotta a szegény panaszló. – Mikor német jő, az mégis hágy valamit, de a magyar semmit sem hágy, mind elviszi. A panaszló sírni kezdett, Basta is sírt (!), de kijelenté, hogy a magyarral ő sem bír.”

„Ő eleibe egy koldus is bemehetett”, mondja az egykorú. „Küldött is rendeleteket, sőt katonát a szegénység védelmére, de haszontalan.” Ismét csak hangsúlyozzuk, hogy mindezt a jót Bastáról nem mi írjuk, hanem Acsády. (Szilágyi, V., 563. o.)

Így aztán kénytelenek vagyunk ezt kérdezni: De hát akkor kellett-e Bastánál jobb ember? Ha még a koldus is szabadon bemehetett hozzá, olyan demokratikus volt. Ha együtt sírt a sírókkal, olyan jószívű volt. Ha csak a nemesekre és a gazdag városi polgárokra haragudott, azokra is csak a felháborítóan sok hitszegésért, ellenben a szegénység védelmére az őket védő rendeleteken kívül még katonaságot is küldött.

Az erdélyi nyomort is elsősorban nem ő, hanem a többi ellenség okozta. „Az oláhok csak marhát 100.000 darabot, lovat csak Brassóból 8.000-et hajtottak el.” Mikor Székely Mózes segítségére, aki tudvalevőleg unitárius volt, a tatárok bejöttek, ezek is megtették a magukét, és akit le nem öltek, azt rabszíjon hajtották el, egyszer 5.000, máskor 10.000 rabot. Pedig hát a tatárok természetesen nem Basta oldalán, hanem ellene harcoltak.

Joggal kérdem tehát: Miért hívjuk azt a taligát, melyet ekkor az erdélyi magyar, igásállat híján, maga húzott, mégis „Basta szekerének” és a kapát „Basta ekéjének”? Hiszen nem Basta, hanem az erdélyi nemesség sorozatos hitszegése és hazaárulása volt mindennek az oka, és hiszen éppen Basta volt az, aki ezeken a hibáján kívül nyomorba taszított erdélyi szegényeken, amennyire lehetett, mindig segített, ha pedig nem lehetett, akkor együtt sírt velük? Ki látott már részvétből síró zsarnokot?

Basta „rémuralma” miatt tehát ugyancsak kevés oka volt Bocskainak fegyvert fogni. Bastától az erdélyi protestáns magyar nemesség még Acsády szerint is csak azt kapta meg, amit bőséges bőven megérdemelt.