A főbenjáró perek és birtokelkobzások

A nagybirtok botrányos tehermentessége

Egyik további, sőt egyik legnagyobb panasza volt a Bocskai felkelését megelőző idők magyarságának a főbenjáró perek indításának és a tömeges birtokelkobzásoknak állítólagos rendszere, melynek legijesztőbb megnyilvánulása volt az ország talán leggazdagabb s legtekintélyesebb (természetesen protestáns) főurának, Illésházy Istvánnak, Lengyelországba menekülésre késztetése. A kamara abban az időben – hangzik a vád – egészen rendszeresen úgy szerzett pénzt, hogy a gazdagabb főnemesek nyakába valamilyen ürüggyel hűtlenségért pert akasztott, mely az illetőre halállal vagy – ha idejében el tudott menekülni – legalább vagyona teljes elkobzásával végződött úgy, hogy már alig volt valaki az országban biztonságban. Egészen kíméletlenül alkalmazták aztán a kincstárnak azt az egyébként törvényben gyökerező jogát, hogy egy család kihaltával a birtoka a királyra (mai kifejezéssel élve: a kincstárra) szállott, s az oldalági rokonságot – az újabb ellenkező gyakorlat ellenére – mellőzni igyekeztek.

A valóság azonban e sérelemből sem volt közel sem annyira rémes, mint azt „hazafias” történetírásunk hírverése alapján sejtenénk. E „rémségek” színes lefestésében tízszer annyi a propaganda és a kortesfogás, mint a tárgyilagos valóság. Sőt a mai pénzügyi gyakorlathoz viszonyítva azt kell mondanunk, hogy az akkori „rémuralom” az akkori gazdag emberek részére egyenesen eldorádó volt ahhoz képest, ahogyan ma bánnak az adóhivatalok a dúsgazdag emberekkel.

Az a „rémuralom”, amelyet ez időben a kamara, azaz az akkori adóhivatal meghonosított, nem volt semmi más, mint az akkori, a tizenötéves háború terhei alatt roskadozó államnak néhány erőtlen és bátortalan kísérlete arra, hogy legalább valamivel az akkor még úgyszólván semmi állami terhet nem viselő dúsgazdag társadalmi osztályok is hozzájáruljanak a közterhek viseléséhez.

Ha e kor eseményeit elbeszélő történetírót nem a gyűlölet és az elfogultság, hanem a tárgyilagosság vezetné, a bécsi kormányt egyenesen dicsérnie kellene, hogy korát meghaladó szociális érzékkel az állami terhek legalább egy részét igyekezett levenni a szegénység válláról, s legalább azok között a keretek között, melyeket számára az akkori törvény megengedett, a gazdagok vagyonát is megpróbálta igénybe venni a köz érdekében. Nem azon kellene botránkoznunk, hogy ezt megpróbálta, hanem azon, hogy csak próbálta, de (amiatt a nagy hatalom miatt, mely akkor még a főurak kezében volt) nem sikerült neki.

Az országnak ekkor mindössze évi 50.000 forint volt az adóhozama vagy még ennyi sem. Ezzel szemben csupán csak a töröknek akkor még fizetett adó (illetve „ajándék”) és a konstantinápolyi török követség költségei évi 130.000 forintra rúgtak. A végvárak fenntartása évi másfélmillió, a közvetlenül Bocskai fellépését megelőzően folyó tizenötéves háború évi költsége pedig újabb kétmillió forintot emésztett meg.

Láttuk, hogy királyunk, mivel más, a mi országunknál sokkal népesebb és gazdagabb országok felett is uralkodott és a Német Birodalom császára is volt, innen szerezte meg a szükséges pénzügyi fedezetet. De noha – mint Schiller írja a „Geschichte des dreißigjährigen Krieges” [A harmincéves háború története] c. művében – „Ferdinánd, Miksa és Rudolf, mindhárman Erdély és Magyarország uralkodói, kimerítették egyéb országaik életerejét, hogy ezt a kettőt a töröktől való elárasztástól és a belső lázadásokkal szemben megvédjék” (I., 36. o.), az egyébként is késedelmesen és csak részben befolyó jövedelmek a kiadásokat nem fedezték.

A magyar jobbágyoktól az említett évi 50.000 forintnál többet behajtani nem lehetett, hiszen ezen a kis és elpusztított országfoszlányon, mely az állandó háborúk pusztításait is szenvedte, még több pénzt megvenni képtelenség volt. Akiknek volt pénzük, azok viszont „szabadok” voltak, azaz a törvény biztosította számukra az adómentességet. Igaz, hogy ebben az időben ők is lemondtak kiváltságukról és önként – mert csak így engedi meg ezt a híres magyar „szabadság”, mely (ki gondolná?) még a nagy „rémuralom” ellenére is csorbítatlanul megvolt – szintén vállaltak annyi adót, amennyit a jobbágyság fizetett, de mi volt ez a kis összeg a kiadások tengerében? Annyira csekély volt ez a kiadásokhoz és a főnemesség nagy bevételeihez képest, hogy azt kell mondanunk, a király és a jobbágyság óriási áldozata mellett a magyar nemesség, s közte a dúsgazdag és vagyonilag éppen ez időben legjobban gyarapodó főnemesség alig áldozott valamit.

Szemére is hányta az állandóan sérelmeket hangoztató és forradalmian zajos – amint az angol írók kifejezik magukat: „turbulent” – magyar országgyűléseknek Rudolf, hogy a nagy hang mellett, melyet használni szoktak (de ezt persze már nem Rudolf mondta, hanem csak én mondom, mert ő nem mert odamondogatni túl önérzetes és elkényeztetett rendjeinek) közel sem mutatnak valami nagyon áldozatos szellemet. Ugyanis nemcsak az idegen országok hozzájárulása, hanem a magyar adó is meglehetősen késedelmesen folyt be és nem is teljes egészében.

De ha már pénzben, mert nem is volt (bár a főnemességnek lett volna), ilyen keveset adtunk, legalább vitézséget adtunk volna helyette. Nem valami felemelő hatással van azonban az utókor emberére, és a híres magyar vitézségről táplált felfogásunkkal meglehetős ellentétben van, hogy ebben az élet-halál küzdelemben, melyben a magyar nemesség adómentessége miatt úgysem adhatott mást, mint az életét és vérét, az országgyűlés azt határozta, hogy ha a király vagy valamelyik főherceg személyesen fog a sereg élére állni, akkor a nemesség is hadba fog szállni. Tehát még ezt is feltételhez kötötte.

Sajnos el kell fogadnunk igaznak a Miksa udvarából író velencei követ, Juan Michiel véleményét, aki a magyar népet „infelice”-nek, szerencsétlennek, az országot „cadavero et cosa estinta”-nak, hullának és élettelen tárgynak nevezi. (Furcsa, hogy ennek a hullának és élettelen tárgynak az országgyűlései mégis annyira túl elevenek voltak, hogy a tárgyilagos angol „turbulent” jelzővel kénytelen őket ellátni. Nem valami rokonszenves dolog, ha a hulla zavarog azért, mert túl nagy az önérzete, sőt lehet-e egyáltalán önérzete egy hullának?)

A jobbágyok s általában az ország szánandó tehetetlenségével szemben micsoda háborítatlan nagyurak voltak ennek a kornak a főnemesei! Ők, a dúsgazdagok, nem járultak az állam fenntartásához, a közügyek költségeihez úgyszólván semmivel. Az adót jobbágyaik fizették. Ha maguk is önként megajánlották, ez csak rendkívüli esetekben történt, mindig csak egy évre és minimális összegben. Vagyonadónak, jövedelemadónak, vagyonváltságnak, örökösödési illetéknek akkor még nyoma sem volt, s a gazdag ilyen körülmények között természetszerűen könnyen felszaporodott pénzét, ha zálogösszeg címén újabb birtokot nem szerzett vele, olyan, a mai fülnek egyenesen elképesztő kamatra adta ki, amilyenre akarta. Ez az oka, hogy úgyszólván minden mai mamutbirtok e században keletkezett.

Az egyedüli mód, mellyel ez a nemesi birtok az államnak adózott, az ősiség törvénye volt, melynél fogva a nemesi család fiágának kihalása esetén a birtokot nem örökölhették a lányok (bár – fiúsítás alakjában – erre is volt nem egy eset), sem az oldalági rokonok, hanem a királyra, az államra szállt. Régebben még az ilyen birtokok sem maradtak az állam kezében, mert az volt a szokás, hogy a király hazafias érdemekért megint elajándékozza őket, tehát más főnemesi vagyont alapított velük. Régen lehetett is gyakorolni ezt a király méltóságához illő nagylelkűséget, mert a régi államnak, mely alig avatkozott bele az egyének életébe és szabadságába, alig volt még kiadása. Akkor még valójában nem is volt állam, csak király. Nem volt még közoktatásügy, nem volt közegészségügy, nem volt állandó hadsereg, nem volt nyugdíj, sőt tisztviselő is alig néhány.

A Habsburgokat közvetlenül megelőző Jagellók gyenge uralkodása alatt túlságosan lesüllyedt a királyi hatalom, és ezért már egyenesen kórosan elburjánzott a nemesi szabadság. A mi történetírásunk már régóta csak ezt a „szabadságot” ünnepli és dicsőíti, ennek fenntartását tartja hazafias célnak, de emellett olyan logikátlan, hogy azért nemzetünk életében a Jagellók korát mégsem tartja fénykornak, hanem szégyenletes süllyedés korának. Süllyedés is volt, de azért, mert az a túlságos „szabadság” nem egészséges, hanem kóros jelenség, melyet nem ünnepelni, hanem korholni kellene. Valóban: a magyar nemesnek sohasem volt akkora „szabadsága”, mint ekkor, de ez a szabadság az államhatalom és a közrend szégyenletes lesüllyedését, a közérdek semmibevevését, az „aki bírja, marja” elv korlátlan érvényesülését, az erőszak és az ököljog uralmát, az oligarchiát jelentette.

Világos ugyanis, hogy elsősorban a fegyveres erővel, sőt külön kis hadseregekkel és az akkori haditechnika mellett szinte bevehetetlen várakkal rendelkező dúsgazdag főnemesnek volt mindenre „szabadsága”, de nem a bocskoros nemesnek. A túlságos szabadság tehát a közre, azaz az annyit hangoztatott hazára, a szegényebb nemességre és különösen a föld népére volt káros. Noha a magyar anélkül is a kelleténél jobban hajlik a túlságos egyéni szabadságra, és a felsőbbséget ismerni nem akaró függetlenségre, mert túl önérzetes, túl öntudatos, túl büszke; történetírásunk és nevelési irányunk mégis ahelyett, hogy önmérséklést, önkritikát, a szabadosság hátrányait hirdette és a nemzet effajta hibáit ostorozta volna, évszázadokon át minden erejével még külön jobbra igyekezett dönteni az amúgy is jobbra hajló kerítést. Nem csoda, hogy aztán nemzeti katasztrófa lett belőle és oda jutottunk, ahol most vagyunk. Emiatt jött ránk már a mohácsi vész is, mert ekkor is amiatt uralkodtak azok a szégyenletes állapotok, melyeket Burgio pápai követ jelentései alapján vázoltunk.

Igaz, hogy amikor idegenben székelő uralkodóház alá kerültünk, illetve amikor pártoskodásunkkal (azaz ismét csak túlságos szabadságunk miatt) az uralkodóházat arra kényszerítettük, hogy idegenben lakjék (mert ha országunkat ország helyett egy kis nyomorult országfoszlánnyá tettük, abból ez már természetszerűleg következett), ennek a szabadságunkhoz való túlzott és makacs ragaszkodásunknak ebben az újonnan adódott helyzetben természetesen haszna is volt, mert ez tette lehetővé állami önállóságunk és függetlenségünk megmentését. Ilyen szempontból örvendetesnek is kell tartanunk nemességünkben ezt az élénk szabadságvágyat. De ugyanakkor az is igaz – erről azonban teljesen megfeledkeztünk –, hogy ez a túl nagy szabadság együtt járt a közterhek viselése alól való botrányos kibúvással is, sőt tekintve az emberi természet gyarlóságát és önzését, természetesen elsősorban mindig ebben csúcsosodott ki. Különösen nagy igazságtalanság és bűn volt ez részünkről a törökvilág évszázadai alatt, amikor az államnak a védelmi rendszer fenntartása és a felszabadító háborúk mérhetetlen költségei miatt fokozott mértékben lett volna szüksége a nagyobb fokú teherviselésre.

Ha ez meg lett volna, vagyis ha a szabadság nálunk nem lett volna olyan betegesen nagy, nem szorultunk volna rá olyan nagy fokban a külföldi segítségre. Ha pedig nagyobb arányban tudtuk volna magunkat a magunk erejéből védeni, mint ez a valóságban történt, függetlenségünket sem fenyegette volna akkora veszély, mint amekkora éppen e túl nagy szabadság következményeképpen is fenyegette. Ez a túl nagy szabadságszeretet tehát nemcsak használt függetlenségünknek, hanem ártott is, mert hiszen egyet jelentett a közteherviselés alól való kibújással, s így a külföldi segítségre való nagyobb rászorulással. Ártott még annyiban is, hogy ez volt az oka az állandó sérelmesdinek és „turbulenciának”, a nagy hangnak, fenyegetőzésnek és állandó rebellióknak, mely szükségképpen csökkentette irántunk az uralkodóház bizalmát és a szomszédos nyugati országok ellenszenvét is felkeltette ellenünk.

A Jagellók korában a magyar nemesség, visszaélve hatalmi túlsúlyával, nem előre ment, hanem hátrafelé. Világos ugyanis, hogy a kor haladtával, és amikor a középkortól mind messzebbre távolodva a hadviselés és a fegyverek is mindig fejlettebbek lettek, az állam kiadásai is évtizedről évtizedre növekedtek. Ennek természetes következményeként az állampolgároknak mindig nagyobb összegekkel kellett volna az állam kiadásaihoz hozzájárulniuk, ha hazájukat igazán szerették volna. Az a kisfokú teherviselés ugyanis, ami jó volt és elég volt a középkor államában, nem lehet jó és elég már a XVI. században még akkor sem, ha nem nehezedett volna ránk ebben az időben még a végvárak 15.000 főnyi legénységének fenntartása és fizetése is.

Az újkor háborúi sokkal többe kerültek, mint a középkorié, az újkor államának, ha lépést akart tartani a haladással, a feladatköre is sokkal szélesebb, tehát kiadásai is sokkal nagyobbak kellett legyenek, mint a múlt államaié voltak. Túlzott hatalmánál és a királytól való függetlenségénél fogva azonban a magyar nemes a XVI., XVII., sőt még a XVIII. században is még annyival sem járult hozzá a közterhek viseléséhez, mint amennyivel a középkor végén járult. Nemcsak az ország területének megcsonkulása, hanem ez is volt aztán az oka, hogy hazánk ez időben nem lehetett független és önrendelkező ország, még ha elméletben és országgyűléseink nagy hangja után ítélve az is maradt. Csak természetes ugyanis, hogy azok, akik az állam költségeit emiatt helyettünk viselték, helyettünk rendelkeztek is, még ha mi még olyan hangosan kiabáltunk is miatta, és szóval mégúgy harsogtattuk is a magyar szabadságot és függetlenséget. Ingyen ugyanis legfeljebb csak kiabálni lehet, de nem a valóságban is parancsolni. Láttuk, hogy a magyar nemesi birtok csak gazdája halála után járult hozzá az állam terheihez, de még ekkor is csak abban az esetben, ha ezen a „gazdán” nem az egyént, hanem a családot értjük; ha kihalt az egész nemzetség. Ekkor a családi birtok nem lehetett az esetleges leányutódé, hanem a kincstáré, visszaszállt a királyra.

Nemességünk túlott „szabadsága” azonban még ezt a sokszor hosszú évszázadokon át is csak egyetlenegyszer előforduló kényszerű adózást is kijátszotta és lehetetlenné tette. Nálunk ugyanis – igazi hátramenéssel, tehát igazi, rossz értelemben vett „reakciós” szellemben – azt a gyakorlatot honosították meg, hogy a birtok a férfiág kihaltával sem lett a kincstáré, hanem az oldalági rokonoké. Mihelyt ugyanis a kihalás előtt álló nemzetség utolsó férfisarja lehunyta szemét, az ezt a pillanatot váró oldalági rokonok azonnal megszállták a birtokot és a jogaiba lépni akaró kincstárral szemben fegyveresen védelmezték. Már Mátyás király alatt is megpróbálták ezt, de ő természetesen nem tűrte és meg is volt hozzá a szükséges ereje, hogy az állam érdekeit megvédje. Világos azonban, hogy az utána következő szegény Jagellók ezt nem tudták megakadályozni. Ezért is voltak olyan szegények, mint a templom egere, ezért jutott el hazánk alattuk Mohácshoz.

A magyar nemesi szabadság Jagelló-kori fő képviselője és védője még a törvényszerűség köntösébe is öltöztette ezt a hazafiatlan önzést, mert az ő Hármaskönyvében már az áll, hogy aki a nemzetség kihalta után a birtokot legalább egy évig kezében tartja, annak törvényes tulajdonosává is válik.

A mohácsi vész után testvérharcok okozta zavaros állapotokból természetszerűen következik, hogy ezek a magyar kincstárra tűrhetetlen állapotok inkább rosszabbodtak, mint javultak. Hogy merte volna ugyanis az ilyen a kincstárt illető jószágot elvenni a bitorlótól olyan király, akinek vetélytársa volt az országában, és aki a kincstár jogai érvényesítésének csak megkísérlésével is azonnal vetélytársa táborába „kényszerítette” volna az illető nemest és egész atyafiságát? Meg aztán a kincstár jogai érvényesítéséhez fegyveres erőre is szükség volt, az pedig a király vetélytársának megsemmisítéséhez kellett, de még arra sem volt elegendő.

Ilyen állapotok után és közepette jutottunk el ahhoz a korhoz, melyet most tárgyalunk. Az effajta visszaélések a hosszú gyakorlat folytán ekkor már egész természeteseknek, sőt törvényerejűeknek látszók voltak. A Habsburg királyra – mint láttuk –, az ország védelmének, sőt Rudolf alatt még a 15 éves török háború mérhetetlen költségeinek fedezése is nehezedett, s e célból évszázadokon át egyéb országainak életerejét volt kénytelen szipolyozni, de ennek ellenére attól az országtól, amely miatt a nagy költségeket viselte és amely elesettsége és kicsiny volta miatt amúgy is csak minimális anyagi erőkkel rendelkezett, még annyit sem kapott, amennyi joggal és törvényesen járt volna neki. Ez ugyanis „a magyar szabadsággal” ellenkezett, ahhoz pedig a mi őseink minden körülmények között görcsösen ragaszkodtak.

Zajosan, „turbulensül” követelték azokat a „jogokat”, amelyeket a múlt idők visszaélései és dekadenciája miatt törvénytelenül bár, de már megszereztek, hogy tudniillik a kihalt nemzetségek birtokai az oldalági rokonoké legyenek, nem pedig a kincstáré, sőt 1569-ben arra is törvényt hoztak, hogy még azokat a birtokokat is, amelyek megszakadás folytán valóban már a kincstár kezébe kerültek, a király ingyen ajándékozza el. Hogy ilyen körülmények között hogyan szerez pénzt ez a király az ország szükségleteire, azzal ők már nem törődtek. Úgy viselkedtek, mintha a haza nem is az ő hazájuk, hanem csak a király hazája lett volna.

A király ilyen viszonyok közepette, hogy legalább a veszett fejsze nyele megmaradjon, úgy segített magán, hogy kezén hagyta a kincstárt illető birtokot annak, aki elfoglalta, de bizonyos zálogösszeget követelt tőle. Később, ha lehetett, megint csikart ki tőle érte valamit, végül a végleges odaadományozáskor, a királyi donáció fejében még egyszer és utoljára. Világos azonban, hogy amit így összesen kapott, az sem érte el a birtok igazi értékének talán egy negyedét sem.

Itt volt tehát egy ország, melynek ötvenszer annyi volt a kiadása, mint a bevétele, de amely egészségtelenül nagy kiváltságai és „szabadságai” miatt még azzal a kevéssel sem járult hozzá a köz szükségleteihez, ami még e nagy szabadságok alapján állva is járt volna ennek a köznek, a hazának. Sőt törvényt hoz – és éppen ekkor hozza ezt a törvényt –, hogy ez az agyonsanyargatott, a király egyéb országainak jövedelméből tengődő ország még azt is, ami az övé (pedig de kevés volt az övé!), ingyen ajándékozza oda másnak, de természetesen nem a föld szegény népének, nem is a köznemeseknek (mert világos, hogy velük szemben a kincstár végre tudta hajtani a törvényt és meg tudta védeni jogait), hanem éppen azoknak, akiknek már amúgy is túl sok volt. Mi pedig telekiabáltuk a magyar közéletet és törvénytelenséget, elnyomást, zsarnokságot, esküszegést emlegettünk, ha a király kényszerűségében csak látszatra is megszegte a „törvényt”, még ha az a törvény csak ilyen törvény volt is.

Megjegyzés:

Érdekes, hogy ezzel éppen homlokegyenest ellenkezően azt is divat nálunk hangoztatni, hogy főnemességünk (de nem a XVI. századi, mert az nem volt aulikus, hanem a XVII. és XVIII. századi) aulikusságával, gerinctelenségével, megalkuvásával, a nemzet érdekeinek elárulásával, végeredményben tehát hazaárulásával szerezte uradalmait. Végzetes tévedés, illetve kortes érdekekből elkövetett hitvány rágalom ez, melynek leleplezésére itt ragadjuk meg az alkalmat. Először is láttuk már bőségesen, hogy a közszereplők részéről a törvény- és királytisztelet, az igazi kereszténységen alapuló önmérséklés, a tekintélytisztelet és a felsőbbségnek való engedelmesség, főként pedig a hitvány és minden szerencsétlenségünket okozó népszerűség-hajhászás megvetése volt hasznára a nemzetnek, tehát ez volt az igazi hazafiság, nem pedig az éretlen kuruckodás, az az állandó sérelmesdi, mely a mi állítólagos jó hazafiaink sajátja volt. Az érvek és a történelmi adatok azon tömkelege, amelyet itt eddig felsorakoztattunk és tizenhárom vaskos köteten át még fel fogunk sorakoztatni, mind azt bizonyítja, hogy az a politika, melyet aulikus mágnásaink folytattak, az volt az igazság, a becsület és a keresztény erkölcs, tehát a hazafiság politikája. Ha tehát csakugyan ingyen kapták volna a királytól birtokaikat mágnásaink, akkor sem hazaárulásért, hanem a haza hasznos és jó szolgálatáért kapták volna.

Azonban nem ingyen kapták. Az ingyen birtokadományozást csak a középkori állam engedhette meg magának. Annak ugyanis még alig volt kiadása, és akkor még ezeknek az elajándékozott birtokoknak sem volt akkora értékük, mint jelenlegi viszonyaink közepette gondolnánk. Az újkorban azonban már – kivált a mi óriási török elleni állami terheink mellett – ezt a nagylelkűséget már semmiképpen sem engedhette meg magának a magyar király.

A nemesi birtokot (minden birtok nemesi birtok volt) nem lehetett egyszerűen csak a vételár lefizetésével megszerezni, mint ma egy ingatlant, hanem törvényes és végleges birtoklásához királyi adományozás kellett. Bizonyos pénzösszeg lefizetése ellenében csak zálogba lehetett egy birtokot venni és jövedelmeit élvezni egész addig, amíg a tulajdonos a felvett zálogösszeget vissza nem fizette (ami elég ritkán fordult elő). Ha a tulajdonos végleg lemondott a reményről, hogy birtokát valaha visszaválthassa, akkor szerezhetett belőle újabb pénzt annak fejében, hogy ennek az újabb összegnek a lefizetése ellenében beleegyezett abba, hogy a király annak, aki már zálogban bírta, végleg odaadományozhassa.

Ha ezt a királyi donációt sikerült megkapnia, csak akkor lett az új tulajdonos a jószág végleges urává. Ez az adományozás sem ment ingyen, hanem a kincstár részére is fizetni kellett érte. Érthető is ez, mert hiszen az államnak akkor úgyszólván nem is volt más jövedelme, mint csak ilyesmi.

Mikor tehát azt olvassuk a történelemben, hogy ez meg ez a főúr ilyen meg ilyen érdemeiért ezt vagy azt az uradalmat kapta a királytól, az nem azt jelenti, hogy ingyen kapta, hanem azt, hogy donációt kapott rá. Még azt sem jelenti ez, hogy az adományozáskor járó állami illetéket elengedték neki, bár ez lehetséges. A donáció – régi hagyomány alapján – mindig érdemekért járt, ezért ezt a kifejezést használták akkor is, amikor már ez rég formaság volt, s az új tulajdonos a birtokot a valóságban úgy vette.

Ha valamely nagy kincstári uradalmat adományozott oda a király valamely főúrnak „érdemeiért”, akkor valódi érdemekről van szó. A birtokot azonban még ekkor sem kapta senki ingyen, hanem legfeljebb kedvezményesen. Az ilyen adományozások többnyire úgy keletkeztek, hogy az illető főúr az állandóan pénzzavarban lévő királytól már évek óta nem kapta meg a főkapitányi, országbírói, kancellári vagy nádori fizetését, sőt aki főkapitány volt, sokszor még katonái elmaradt zsoldját is a magáéból fizette ki. Tudta, hogy megkap majd mindent, de mivel azt is tudta, hogy pénzt hiába vár, mert a királyának soha nincs, kiszemelt magának egy kincstári vagy megszakadás miatt a kincstárra szállt uradalmat, s alkudozásba kezdett a kamarával, hogy milyen zálogösszeg fejében hajlandó átengedni neki. Mikor ebben megállapodtak, a zálogösszegbe beleszámították mindazt, amivel addig a kincstár tartozott neki. Ennyivel kevesebbet fizetett.

A Habsburgok alatt azonban az volt az elv, hogy olyan nagy úrnak, mint a magyar király, s még inkább mint a római császár, nemcsak alattvalóit megkárosítania nem szabad, hanem még nagylelkűnek is illik hozzájuk lenni. A kiszemelt kincstári birtokot tehát ez elvnek megfelelően jó alacsonyra értékelték, s ami még így is hiányzott a fizetendő zálogösszegből, azt az illető készpénzben vagy jövendő állami kiadások magára vállalásával egyenlítette ki. Ekkor már zálogban övé lett a birtok. Mikor azután évtizedek múlva újabb követelései gyülemlettek fel az állammal szemben, s ugyanazon idő alatt jó gazdálkodásával és az államtól kapott fizetéséből újabb tőkét is gyűjtött már magának, akkor lépéseket tett, hogy a zálogban bírt jószágra királyi adományozást is kapjon, azaz hogy a birtok véglegesen és jogilag is az övé legyen. Ehhez újabb összegeket kellett lefizetnie. E fizetés alól nem lehetett kivételt tenni senkivel sem, mert az államnak feltétlenül kellett a pénz, és még sokkal több kellett volna, mint amennyit meg tudott szerezni.

Kaptak jutalmat ingyen is azok, akik megérdemelték. Savoyai Jenő például nem is birtokot, hanem több százezer forint készpénzt, mert akkor a pénz sokkal becsesebb volt, mint a birtok, kivált a mi vadon, eldugott fekvésű, utak nélküli, századok óta parlagon heverő, a háború miatt még bizonytalan sorsú, a török alól csak nemrég felszabadított birtokaink. De még ezek a Savoyai Jenő-féle igazán nagylelkű, igazán császárhoz illő és csak Habsburgoknál lehetséges adományok sem voltak teljesen ingyen, mert az illető hadvezérnek sokszor már évekre hátralékban levő fizetésének kiegyenlítését is jelentette egyúttal az efféle ajándék. Ezt a kérdést egyébként más helyütt még bővebben tárgyaljuk.

Azok a követelések tehát, melyeket a magyar nemesség Rudolf alatt tett, hogy tudniillik a kihalt nemzetségek birtokait ne foglalja le a király, mint a törvény szerint illetné, hanem engedje át az oldalági rokonoknak, ha pedig még ilyenek sincsenek, akkor ingyen adományozza el. Az akkori viszonyok között teljesen lehetetlen követelés volt, s nem a magyar önrendelkezés és függetlenség védelmére történt, hanem a nemzet rovására bűnös önzésből. Ezek a „sérelmek” azt jelentették, hogy az akkori magyar nemesség egyáltalán nem értette meg nemzete helyzetét, mert az önzés elhomályosította tisztánlátását. Ez a nemesség egyenesen az idő kerekét akarta megállítani, sőt, mivel Bocskai felkelése a török segítsége miatt sikerrel járt, a nemzet végtelen kárára legalább egy időre a valóságban is megállította.

A rendek nem voltak hajlandók belátni, hogy az olyan sokszor emlegetett hazát maguknak a hazafiaknak kell fenntartani, védelméről nekik kell gondoskodni, mégpedig elsősorban a vagyonos hazafiaknak. Azoknak, akiknek van miből. Nem akarták megérteni, hogy a magyar nemesség és főnemesség akkoriban úgyszólván egyedül csak azzal járult hozzá a nemzet védelméhez, amit magára nézve sérelmesnek tartott, és ami ellen annyira zúgolódott; a magvaszakadtak és a felségsértők vagyonával. Nem értették meg, hogy úgyis nevetségesen kevés volt ez a hozzájárulás. Hiszen olyan időkben történt, amikor hazájuk élethalálharcát vívta, s ezért legjobban rászorult fiai támogatására.

Nem voltak hajlandók belátni, hogy az a nemzet, amely ölbe tett kezekkel tétlenül várja, hogy más népek védjék és szabadítsák fel az ő hazáját, szégyent hoz magára, s nem maradhat független. Méltatlankodtak, kiabáltak, zúgolódtak az idegen befolyás ellen, de azt nem voltak hajlandók tudomásul venni, hogy királyuk legfeljebb csak úgy védhetné meg jogaikat, függetlenségüket és alkotmányukat nem magyar alattvalóinak befolyása ellen, ha Magyarországnak meg lenne a szükséges anyagi ereje, azaz növekedne, nem pedig állandóan csökkenne az a pénzbeli hozzájárulása, melyet a magyar nemesek hazájuk fenntartására adnak.

De a mi különleges helyzetünktől, a török veszélytől eltekintve is a középkorból az újkorba átlépő államok haladási iránya az volt, hogy az állam működési köre a régi patriarchális állapotokkal szemben mind szélesebb térre, mind többféle viszonylatra terjedjen ki; a közigazgatást, a hadászatot, az igazságszolgáltatást, a diplomáciát mind haladóbb irányban szervezze meg és lássa el. Ez pedig természetesen kiadástöbblettel járt, és az alattvalóknak a réginél nagyobb hozzájárulása nélkül nem volt elképzelhető. De Mohács bebizonyította, hogy a magyar államot a köz iránti régi szűkmarkúsággal még a patriarchális középkori keretek és igények között sem lehetett volna már tovább fenntartani.

A haladás iránya akkor az volt (sőt még ma is az), hogy a vagyonosabb társadalmi osztályok nemcsak ne mentesüljenek a közterhek viselése alól, hanem ezzel éppen ellenkezőleg: az állami kiadások fedezéséhez sokkal nagyobb arányban járuljanak hozzá, mint a szegényebbek. Persze a mai progresszív adózástól akkor még nagyon messze voltunk, s messze voltunk nemcsak mi, hanem még a nyugati államok is, de hogy a progresszív adózásnak éppen a fordítottja, tehát a gazdagoknak még a szegényeknél is nagyobb kímélése érvényesüljön, s hogy mi még 1600 körül is ott tartsunk, hogy a nemesség és a főnemesség a közterhek viseléséhez még azt a hozzájárulást is megtagadja, mely már a középkorban is megvolt, az már kissé túl sok volt a jóból.

A városi polgárság kifejlődésének akadályozása

Az újkor folyamán a másik nagy haladást azt hozta az európai államokban, hogy a nemesség és a jobbágyság, e két nagy életszínvonali ellentét közé átmeneti osztályként mind nagyobb számban kifejlődött a jómódú városi polgárság, mely megvagyonosodván és szerephez jutván, az állam terheinek tekintélyes részét tudta vállalni, és így nagyban hozzájárult hazája teljesítményeinek és így hadi és politikai hatalmának növeléséhez.

Németországban, Németalföldön és Olaszországban már a középkorban nagyszámú vagyonos városi polgárság volt és e tekintetben mögöttük mi már akkor is nagyon el voltunk maradva. Éppen ezért nekünk kellett volna leginkább törekednünk arra, hogy ezt az elmaradást kiküszöböljük és minél nagyobb és vagyonosabb városi polgárságot létesítsünk. Mivel e cél elérését nálunk a török világ úgyis nagyon akadályozta, ez csak újabb ok kellett volna legyen a városi polgári elem kifejlődésének állami támogatására.

A király törekedett is erre, részint mert nyugatibb, tehát nálunk fejlődöttebb államok uralkodója is volt, és így modernebb, haladottabb gondolkodású volt, mint a mi akkori rendjeink; részint, mert az uralkodó akkori érdekei, mint mindenütt, nálunk is azt kívánták, hogy a nemességgel való harcában az erős városi polgári elemben szövetségesre találjon.

Azt, hogy a városok pártolása a királyi hatalom megnövekedéséhez és így a maga hatalma és befolyása megnyirbálásához fog vezetni, a magyar nemesség is észrevette, azt azonban már nem, hogy e tekintetben a nemzet jövője és érdekei nem az övéivel, hanem a királyéval azonosak. Vagy ha ezt látta is, kétségtelen, hogy a maga érdekeit előbbre valóknak tartotta a nemzet érdekeinél. Ezért a városi polgárság száma és befolyása növekedésének visszaszorítására mindent elkövetett.

Bocskai fellépésének sikere – hála a töröknek, Bocskai tehetségének és a király idegbetegségének – ezt lehetővé is tette számára és sajátságos, hogy történetírásunk ezen nem sajnálkozik, mint kellene, hanem a magyar szabadság és függetlenség szempontjából nagy sikerként könyveli el. Azzal érvel, hogy mivel a király idegen volt, az adott helyzetben a nemesség hatalmának a királyi hatalommal szemben való bármily csökkenése a nemzet függetlenségének csökkenését jelentette volna és hogy a mi esetünkben ehhez itt még külön hozzájárul az az éppen nem mellékes dolog is, hogy a mi városaink ekkor úgyszólván kivétel nélkül idegen (német) ajkúak, fajúak, sőt érzelműek, sőt olyan magyargyűlölők voltak, hogy a magyar nemességnek még arra sem adtak engedélyt, hogy falaik közt – tehát saját magyar hazájában – házat vehessen.

Erre az érvelésre ez a feleletünk: Függetlenségünket – igaz – védenünk kellett külföldön lakó királyunkkal szemben, ámde nem voltunk-e magunk is okai annak, hogy a királynak velünk szemben szövetségeseket kellett keresnie, s vajon akkor is így lett volna-e ez, ha mindig teljes bizalommal viselkedtünk volna iránta? Ha nem cseréltük volna a hitünket állandóan már Ferdinánd és Zápolya idejében is, és ha nem folytatódott volna ez Izabella, János Zsigmond és az utána következő erdélyi fejedelmek idejében is? Ha Bécsben nem kellett volna állandóan hol erre, hol arra a magyar főúrra gyanakodni, hogy nem szűri össze a levet Erdéllyel és a törökkel? Ha az országgyűlések nem fenyegetőztek volna egész nyíltan már az egész XVI. század folyamán állandóan azzal, hogy kénytelenek leszünk a törökhöz állni, mert úgy kell segítenünk magunkon, ahogy tudunk, és mert még az oktalan állat is védi a maga életét?

Attól kezdve pedig, hogy ez a fenyegetés Bocskai kezdeményezésére és példaadására az elméletből és az üres szavak világából a valóságba is átlépett és uralkodóházunk, valahányszor bajba került, mindig előre bizonyosra vehette, hogy „hűséges” magyar alattvalói is ellenségei mellé állnak és hátba támadják. Nem is lehet zokon venni ezt a bizalmatlanságot és az előre való védekezést. Hiszen ezt is az életösztön követelte és életösztön természetesen nemcsak az oktalan állatban és az okos magyar nemességben, hanem a királyban és az uralkodóházban is megvan, még annak ellenére is, hogy köztudomásúlag mindig „hülye” volt és még hülyébb tanácsosokkal vette magát körül.

De egyébként is miért kellett a városi polgárságnak a királytól való felkarolásában szükségképpen rosszakaratot vagy német pártolást látni, mikor mindenki, aki a történelemben csak egy csöppet is járatos, tudja, hogy a XVII-XVIII. század uralkodóinak minden országban egyaránt jellemző vonása, hogy a nemességgel szemben a városi polgárságot támogatja, s ez a törekvés a nyugati államokban még sokkal jobban megtalálható, mint nálunk. Látnunk kell ebből, hogy még ha nálunk a városi polgárság pártolásának okai között nemzetiségi szempontok is szerepeltek volna is, a fő ok erre semmiképpen sem lehetett ez. Hiszen ugyanekkor olyan államokban, melyekben a nemzetiségi szempont nem szerepelt, s nem is szerepelhetett, mert nemzetiségek nem is voltak, az uralkodók e törekvése még jobban megvolt, mint nálunk.

Nem lenne tehát igazunk (ha a nemesség ellenállását elsősorban hazafias indítóokokból magyaráznánk meg) akkor sem, ha ezek a királytól pártolt német jellegű városok csakugyan a király szövetségesei lettek volna a nemzet függetlensége elleni harcában. Ámde ennek is éppen az ellenkezője az igaz. Városaink ugyanis e korban nemcsak németek, hanem protestánsok is voltak. Még sokkal kizárólagosabb és erőszakosabb protestánsok, mint amennyire akkor a magyar nemesség protestáns volt. A városok tehát még ha a királyhoz húztak volna is azért, mert németek voltak, esküdt ellenségei kellett legyenek a Habsburg királynak azért, mert fanatikus protestánsok voltak.

Említettük már, hogy ebben a korban még a legbefolyásosabb társadalmi és politikai mozgatóerő a vallás volt, s a vallási különbség aránytalanul többet számított és nagyobb elkülönülő erő volt, mint a faji vagy az anyanyelvi különbség. Mikor például a Habsburg-ház örökös tartományaiban kezdte elvonni a vallásszabadságot a protestánsoktól, azok az osztrák, cseh vagy morva fanatikusok, akik inkább elhagyták hazájukat, mintsem felekezetiségükből engedjenek, tömegestől vándoroltak ide, a mi felvidéki városainkba, akár németek voltak e fanatikusok, akár szlávok, és itteni protestáns elvbarátaiknál mindig tárt karokra is találtak.

Miért pártolták volna a magyarországi városok polgárságát a Habsburgok magyarellenes szempontból, mikor e városok lakosságának tekintélyes része vallási szempontok miatt éppen az ő halálos ellenségeikből tevődtek össze? Ezek számára volt hely azokban a városokban, melyeket királyaink állítólag magyarellenességből pártoltak, de a szintén protestáns magyar nemesség számára nem. Mikor azonban ez a protestáns magyar nemesség fegyvert fogott katolikus királya ellen, e városok polgársága, noha szintén német volt, s így nemzetiségi szempontból az lett volna az érdeke, hogy a magyar nemességgel szemben a „német” király oldalán harcoljon, mindig még hamarabb és lelkesebben csatlakozott minden magyar szabadságharchoz, mint maga a protestáns magyar nemesség. Természetesen nem azért, mert ez a szabadságharc magyar volt, hanem azért, mert protestáns volt. A magyar katolikus – kivált ma már – nem azt nézi, hogy protestáns volt e harc, hanem csak azt, hogy magyar, s ezért lelkesedik érte ő is. Ezek az idegen városok pedig nem azt nézték, hogy magyar, hanem csak azt, hogy protestáns s ezért voltak mindig ők is lelkes hívei.

Azt a magyar szabadságot tehát, melyet Bocskai és „szabadsághős” utódai és a velük egykorú protestáns magyar nemesség e szón értett, nem kellett ezektől a német városoktól félteni. A magyar nemesség tehát, mikor e városok polgársága felemelésének és jogokhoz juttatásának oly elkeseredett ellensége volt, nem a magyar függetlenséget, nem hazája, sőt még csak nem is felekezete érdekeit nézte, hanem egyedül a magáét. Nem magyar, hanem nemesi érdek volt akkor, hogy a mezővárosok ne lehessenek szabad királyi városokká, hanem továbbra is megmaradjanak mezővárosoknak, s így lakóik jobbágysorban földesuraiknak továbbra is robotmunkát végezzenek és szolgáltatásokat teljesítsenek.

A nemzet érdeke éppen ellenkezőleg az lett volna, hogy minél több jobbágyból lehessen szabad városi polgár, mert ezzel a polgárosodás, az ipar, kereskedelem és vele az ország kulturális felemelkedése, életszínvonala, vagyoni jóléte, gazdasági ereje növekedett volna. Ezt akadályozta meg tehát a magyar nemesség és többek között ennek megakadályozására fogott Bocskai is fegyvert.

Ha a magyar nemesség nem akadályozta volna e mezővárosi rangban lévő, de nagyrészt ipari foglalkozású tömörüléseknek a földesúri jog alól való felszabadulását, jogokkal, kiváltságokkal való felruházását, szabad királyi városi rangra való emelését és ezzel országgyűlési képviseletét, polgári öntudatának, önérzetének emelkedését, népességben való megszaporodását, s egyúttal megvagyonosodását, gazdasági fellendülését, nemcsak az ország gazdasági erőforrását, és így bel- és külpolitikai súlyát emelte volna jelentősen, hanem még e városok megmagyarosodását is tetemesen elősegítette, meggyorsította volna.

Az a népréteg ugyanis, melyet mindezek a lehetőségek e városokba való betelepedésre vonzottak volna, elsősorban mi lehetett volna más, mint magyar? Világos, hogy az, hogy városok védekeztek a magyar nemesség betelepedése ellen, nem jelenti egyúttal azt is, hogy magyar munkások beköltözése ellen is védekeztek volna. Hiszen ezzel ők maguk vágták volna el fejlődésük útját. Ők a magyar nemesektől elsősorban nem mint magyaroktól, hanem mint nemesektől féltek, akiknek háza adómentes volt; akik helypénzt, vámot stb. nem fizettek, s így a város háztartásában szükségképpen tehertétel voltak. Világos, hogy magyar nemesek beköltözése ugyan e városokra nem hátrányt, hanem előnyt jelentett. A magyar nemesség tehát akkor, amikor a dunántúli és felvidéki német városok felemelkedését gátolta, megmagyarosodásukat is akadályozta.

Szükség volt-e a birtokelkobzásokra?

Ennyit a kérdés elméleti oldaláról. Lássuk most a dolog gyakorlati részét. Lássuk, hogy működött az „önkény”? Volt-e „rémuralom”? Igaz-e, hogy olyan nagy volt a „magyarüldözés”, hogy senki sem hajthatta le fejét nyugodtan álomra, mert sohasem tudhatta, melyik pillanatban hurcolják el, hogy vagyonát megkaparinthassák? A magyar „hazafias” hírverés ugyanis ezt állítja.

A konkrét esetek vizsgálata alapján azt kell megállapítanunk, hogy ezek az állítások egészen olcsó kortesfogások csupán, és az eszközeiben nem válogatós propaganda megnyilvánulásai minden tárgyilagos alap nélkül.

Először is szó sem lehet magyar üldözésről. Nem a magyarság iránti gyűlöletből, annál kevésbé „kiirtására” történt, ami történt, hanem egyedül csak azért, hogy a bevételeknél tízszerte nagyobb kiadásokra kényszerülő, mondhatatlanul nagy adósságok terhét nyögő, ijesztően nagy kamatokat fizető, állandóan előlegekből élő és minden bajba éppen a mi felszabadításunkra való törekvése miatt került és az örökös tartományok gazdasági erejét is már teljesen kimerített kincstár legalább valahonnan valami pénzt teremthessen elő.

Hogy nem magyarellenességből, hanem éppen a magyarság életben tartására történtek a birtokelkobzások, mutatja az, hogy mint láttuk már, még a Habsburgok ellen legelfogultabb történetíróink is elismerik, hogy Rudolf szívétől magyar alattvalói egy cseppet sem álltak távolabb, mint a többiek, sőt országgyűléseinkhez intézett leirataiban nagyobb egyéni rokonszenv és szeretet nyilvánul meg, mint elődeinél vagy utódainál, és hogy magánbeszélgetéseiben vagy leveleiben sem adta soha a legkisebb jelét sem annak, mintha a magyarokat nem szeretné.

Még csak azt sem mondhatjuk, hogy azért nem volt pénz, mert Rudolf elpazarolta. Hiszen köztudomású róla, hogy éppen ellenkezőleg, inkább fukarságra hajló ember volt, s láttuk, hogy nemcsak a zsoldosok fizetésére, hanem testvérei udvartartására sem volt sohasem pénze, sőt még ha szeretői voltak, azok is olyanok voltak, akik alig kerültek pénzbe. Igaz, hogy éppen fukarsága miatt azt híresztelték róla, hogy sok volt a pénze, csak kiadni nem akarta, s ezt egyes történetíróink is elhiszik, azonban annyi egészen bizonyos, hogy halála után semmiféle felhalmozott pénz vagy kincs nem maradt utána. (Ezzel jogosan csak II. Rákóczi Györgyöt lehet vádolni, utána maradt bőven kincs és pénz.)

Hogy Rudolf magánpénztára mennyire üres volt, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy mikor élete végén már élethalálharcát vívta a hatalomért öccsével, Mátyással, s mikor már arról volt szó, hogy a birtokában utolsónak még megmaradt Csehországot is elveszti, a császárságról is leteszik, sőt talán már maga az élete sincs biztonságban, mikor végső kétségbeesésében csakugyan utolsó megtakarított pénzét is odaadta hadak gyűjtésére legkedvesebb rokonának, Lipót hercegnek, kit utódjának szemelt ki, bukását, melynek gyalázatától a korai halál megkímélte, éppen az okozta, hogy az a pénz, amit ő elő tudott teremteni, olyan kevés volt, hogy hetek alatt elfogyott. Lipót főherceg zsoldosai annyira nem kaptak fizetést, hogy fellázadtak, rabolni kezdtek, s mivel a harc színhelye Csehország volt, Rudolf még hűséges cseheinek rokonszenvét is csakhamar elvesztette emiatt. Ha csakugyan lett volna Rudolfnak eldugott pénze, ez csak nem történhetett volna meg vele.

Ha a csehek vagy az osztrákok lettek volna azok, akik a Bocskai felkelését megelőző években elnyomásuk és kiszipolyozásuk miatt fegyvert fogtak (panaszkodtak is miatta ők is, s emiatt Lipótnak Mátyással való küzdelmében az utóbbi mellé is álltak), felkelésüknek jóval több alapja lett volna. Először is, mert a mi védelmünkről volt szó, nem az övékéről, s akit más miatt szipolyoznak, bizonyára több joggal panaszkodik, mint az a nép, melynek védelmére a kiszipolyozás folyik. Vagy ha valaki még ebbe az állításunkba is belekapaszkodik, akkor szabatosabban mondhatjuk helyette azt, hogy a mi védelmünkről közvetlenül volt szó, az övékéről pedig csak közvetve, s a költségeket ők mégis jobban viselték mint mi, mert nekik nem voltak olyan „szabadságaik”, mint nekünk. (Igaz, hogy mi nem is tudtuk úgy viselni a költségeket, mint ők, de ez a tényeken nem változtat. Nem az a fontos ugyanis, hogy miért viselték ők elsősorban a terheket, hanem az, hogy valóban ők viselték. Egyébként pedig a gazdag magyar főnemesség bizonyára fizetni is tudott volna.)

Arról sem tudok, hogy a magyar papságot és a kolostorokat ebben az időben erre a célra megadóztatták volna (kivéve a mohácsi vész előtt, de ezt nem a Habsburgok csinálták, hanem a Jagellók). Ellenben az osztrák papságot és a kolostorokat – pápai engedéllyel – a magyarországi török háború költségeinek fedezésére nemegyszer megadóztatták. Az is igaz, hogy nálunk ez időben már (vagy még) alig volt kolostor, de a megadóztatáshoz nem is kolostor kell, hanem kolostori vagyon, az pedig nálunk is bőven volt, igaz, hogy nem a kolostorok kezén, hanem azokén a főurakén, akik nem fizettek. De természetesen e címen sem adóztatták meg őket, mert ennél ők nagyobb urak voltak.

Aztán – és ezt nagyon ki kell emelnünk – még azokat a birtoklefoglalási és elkobzási „botrányokat” is, melyek miatt nálunk állítólag a Bocskai-felkelés kitört, nem nálunk kezdte Rudolf, hanem Csehországban, az ő állítólag neki olyan kedves Csehországában. Ott hűtlenség címén már 1593-ban elkobozták két Lobkowitz óriási vagyonát, pedig azelőtt a császár kedvenceinek tartották őket. (Ez azt is bizonyítja, hogy ez a cseh hűtlenségi per is igazságos volt, nem pedig csak pénzszerzési ürügy. Ez utóbbi egyént Rudolf kétségtelen becsületessége miatt egyébként is képtelen feltevés.)

A Lobkowitzok esetében még a leányok anyai örökségét és ékszereit is, melyek külön 160.000 forintot értek, és 180.000 forint értékű ezüstedény készletüket is elkobozták. (Szilágyi, V., 496. o.) Ha tehát nálunk is koboztak el, illetve megkíséreltek elkobozni főúri vagyont, az nem igazságtalanság, hanem igazságszolgáltatás volt. Nem jogtalanul használták tehát fel az állam részére ezeket a pénzbevételi forrásokat.

Érthetetlen, hogy korunk gazdagjait, de különösen nagybirtokosait annyira gyűlölni szokás, hogy a magyar sajtónak úgyszólván minden betűje ellenük és vagyonuk elleni izgatás volt már Horthy, sőt Ferenc József idejében is. Rudolf kora dúsgazdagjai vagyonának megnyirbálása ellenben annyira tűrhetetlenül fáj mindenkinek, még akkor is, ha a tulajdonosok bűnei miatt történik. Vagy talán éppen azért sajnálják annyira őket, mert bizonyos okból a magyar közvélemény szemében dicsőség hűtlennek s felségsértőnek lenni? De még ha ezek a nagyurak valóban ártatlanok is lettek volna, a dolgot akkor is, mint egyszerű vagyonváltságot kellene felfognunk, s így még ez esetben sem botránkozhatnánk meg a kamara eljárásán, sőt éppen ellenkezőleg, igazságosnak és szociálisnak kellene neveznünk.

Ha már ugyanis az állam kénytelen polgárai vagyonát igénybe venni, akkor világos, hogy onnan kell elvenni, ahol van, s inkább a dúsgazdagokat kell megvágni, mint a föld nyomorult népét. De világos az is, hogy a Habsburgoknak elsősorban a magyar gazdagokat kellett volna vagyonváltsággal sújtani, mert hiszen a magyarok hazája védelme és felszabadítása miatt kellett akkor a pénz. Azt pedig még Acsády is kénytelen hangsúlyozni, hogy pénz az egyébként „cadavere et cosa estinta”-számba menő Magyarország főnemességének birtokában bőségesen volt:

„A nagy birtok, a nagy vagyon – írja – aránylag kevésbé érezte a háború s az elemi csapások súlyát. Míg a köznép mindenéből kifosztatott, a nagybirtok, az akkori nagytőke, aránylag kedvező helyzetben maradt és az általános pusztulás közepette is roppant készpénz és más ingó vagyon halmozódott fel kezein. Míg a zsoldoshad hónapokon át nem kapott fizetést, a köznép pedig a rossz termések következtében az éhhalállal küzdött, az uraknak pénzük és gabonájuk töméntelen volt.” (Szilágyi, V., 566. o.) Ezeket ugyanis váraikban tartották felhalmozva, s így őket háborúban sem lehetett kifosztani vagy felgyújtani, mint a köznépet. Akkor még nem úgy volt, mint a ma háborújában, mely mindenkit egyformán sújt.

Így aztán még világosabb Rudolf kormányának igaza és még jobban látható a magyar „hazafias” hírverés igazságtalansága, mely rémuralomnak teszi meg néhány bűnös főúr vagyona elkobzásának megkísérlését. A kormánynak kötelessége volt minden áron arra törekedni, hogy a közért vérét ontó és annyi szenvedésnek és nélkülözésnek kitett zsoldos megkapja azt a pénzt, mely neki járt, mikor azok, akiket a háború alig sújtott, sőt akik inkább gazdagodtak belőle, dúskálkodtak a földi javakban.

Még kevésbé értjük, hogy lehetett e legelemibb igazságérzeten, sőt a szükségszerűségen alapuló eljárásból magyarellenes vádat kovácsolni és ezt évszázadokon át cáfolat nélkül hangoztatni, kivált mikor az imént láttuk, hogy idegen királyunk az idegen dúsgazdagokat egy évtizeddel előbb kezdte el sújtani, mint a magyar dúsgazdagokat, s mikor a bűnös idegen dúsgazdagok vagyonát ténylegesen is elkobozta, míg a magyar dúsgazdagokét csak megpróbálta, de tényleg elkobozni legtöbbször vagy nem tudta, vagy nem merte. A kettő közti e nagy különbség fényes bizonyítéka annak, mennyire nem voltunk mi akkor elnyomva; mennyire nem voltunk Ausztria szegény, védtelen, kizsákmányolt gyarmata, melyet még az ág is húzott, hanem éppen ellenkezőleg, sokkal szabadabbak és függetlenebbek voltunk annál, mint amit az ország jól felfogott érdeke és az igazság megkövetelt volna.

Nézzünk meg most egy pár idevágó esetet, olyanokat, melyek a legnagyobb hűhót keltették, s melyek a bécsi, illetve prágai „önkény” legkiáltóbb bizonyítékaiként szerepelnek. Mivel a birtoklefoglalások két különálló csoportba tartoznak, lássunk néhányat először azokból, melyekben a család kihalta miatt került (látni fogjuk majd, hogy dehogy került!) a magyar birtok a kincstár kezére, aztán azokból, melyek hűtlenségi per indítása kapcsán, tehát a tulajdonos bűne folytán.

Dobó Ferenc esete

Az első csoportba tartozók legnevezetesebbike Dobó Ferenc, illetve a Dobó-vagyon esete. Az egri hős fia volt ez a Dobó és a ruszkai Dobó család utolsó ivadéka. Protestáns (dicső apja még nem volt az), és az akkori Magyarország leggazdagabb embere volt ez a Dobó Ferenc, aki elsőrangúan értett a vagyonszerzéshez. Világos, hogy nem keze munkájával, hanem okos számítással, alkalmazottjai kizsákmányolásával és – amit a bolsevisták fogtak rá a „kulákokra”, csak kevesebb joggal – kupeckedéssel.

Mivel e Dobó Ferenc testvére volt az a Dobó Krisztina, akit Balassa Bálint, noha unokatestvére volt, vett el dispenzáció [házassági engedély] nélkül, tehát vérfertőző módon és emiatt olyan sok baja lett. Balassa Bálint életrajzában is szerepel ez a Dobó Ferenc, és a költő mindegyik életrajzírója mint rendkívül gonosz embert festi le.

Ellenben „Régi magyar kapitányok és generálisok” című művében (377-432. o.) Takáts Sándor pártul fogja, sőt égig magasztalja ugyanezt a Dobót. Elismeri, hogy lehettek és voltak hibái is, de csak annyiban, amennyiben minden embernek vannak. Akik gyűlölték – mondja –, azokat „felekezeti érdek” vezette, s ez esetben ezen a megvetendő „felekezeti érdeken” természetesen a katolikus egyház érdekeit érti a „kiváló” szerzetes-író.

„A főpapok megfojtották volna őt (már megint a felesleges és magyartalan „őt” az egyébként mindig kuruckodó író művében), ha lehetett volna, mert Dobó Ferenc a protestánsok legerősebb támasza volt.” (Ki gondolná, hogy aki mindezt írja, katolikus, sőt pap, sőt szerzetes? Sejteni lehet belőle, mennyire ellenkezhetett e történetíró élete papi állásával és az emiatt – esetleg talán csak tudat alatt – érzett lelkiismeret-furdalás milyen leplezetlenül tör ki belőle az ellen az Egyház ellen, melynek pedig állítólag szolgája volt. Szerinte tehát a katolikus egyházért élni csak „felekezeti érdek”, s úgy látszik, hogy szerinte csak a főpapok katolikusok, s csak azok törődnek az egyház érdekeivel. A papok már nem, a hívők még kevésbé. De természetesen a főpapok sem az egyházat szeretik, hanem csak a protestánsokat gyűlölik, s mint ilyen sötét, elvetemült alakokhoz illik, meg is fojtanák őket, ha tehetnék. Vajon miben különbözik ez az észjárás a kommunistákétól? Pedig Takáts Sándor szerzetes volt.)

Nem tartozik tárgyunkhoz, ezért hosszabban nem is foglalkozunk vele, de megemlítjük, hogy Takáts érvei, melyekkel Dobó Ferenc rendkívül rossz hírét kiválóságainak hangsúlyozásával és bűnei tisztára mosásával igyekszik egyedül csak ellenségei rágalmazásából eredeztetni, éppen nem győznek meg bennünket. Takáts is elismeri, hogy Dobó még az anyjával is állandó háborúságban élt, de anyja – mondja – ezt megérdemelte, mert fia akarata ellenére újra férjhez ment. (Mintha anyjának engedélyt kellene kérnie a fiútól, hogy férjhez mehessen, s mintha a fia engedélye nélkül újra férjhez menő anyát joga lenne az ilyen fiúnak gyűlölni s élete végéig üldözni.)

Nem lehetett Dobó rossz ember – folytatja Takáts –, hiszen apjának állítandó díszes síremlékre tekintélyes összeget hagyott. (Mi egészen nevetségesen nagy elfogultságnak látjuk, ha Magyarország leggazdagabb főurának, akinek mérhetetlen ingatlanain kívül még pénze is mindig olyan bőségben volt, hogy bajában mindenki, még a kincstár is hozzá folyamodott kölcsönért, még az is érdemül tulajdoníttatik, hogy apjának, aki egyébként a nemzet egyik legnagyobb hőse volt, még síremléket is állíttat, azt is csak halála után, s kivált mikor tulajdonképpen nem is hagyhatta másra a pénzt, mert utódai nem voltak, családjának végső ivadéka volt.)

Ha a pap Takátsnak ítélőképességét nem homályosította volna el az Egyház iránti ellenszenv, és ha nem tartotta volna természetesnek, hogy neki még érdemtelenül is és szükségképpen szeretnie kell azt, aki nagy protestáns, és akit a főpapok nem szeretnek, akkor – éppen ellenkezőleg – még ebből a síremlékügyből is Dobó ellen kellett volna következtetéseket levonnia. Akkor nem azt vette volna belőle észre, hogy a kegyeletes, jó gyermek apjának síremléket állít, hanem inkább azt, hogy az akkori Magyarország legnagyobb embere, akinek fia az ország leggazdagabb embere, s még özvegy és gyermektelen is, és akinek apja nemcsak apa volt, hanem világhírű hős is egyúttal, csak fia halála után kap síremléket, mert dúsgazdag fia addig, amíg élt, még erről az aránylag kis összegről sem tudott lemondani. A síremlékre csak akkor lett pénz, amikor a dúsgazdag „kegyeletes” fiú kezéből a halál már kiragadta ennek a síremléknek az árát. Míg ez nem történt meg, várniuk kellett e megtiszteltetésre a hős apa hamvainak.

Mikor nem egy egykorú adatunk van arra, hogy Dobó indulatos, féktelen és bosszúálló ember volt, és jobbágyaival is kegyetlenül bánt, ezt a tényt nem cáfolhatjuk meg annak emlegetésével, hogy arra is vannak adatok, hogy jobbágyait mások erőszakoskodásai ellen megvédte, végrendeletében adósságaikat elengedte és jótékony célra és a szegényeknek is hagyományozott. Végrendeletben, s kivált ilyen gazdag és utódok nélkül meghaló ember végrendeletében az ilyen adományozás annyira magától értetődő – hiszen mi másra hagyhatná a vagyonát –, hogy az ellenkező egészen különös bogarasság jele lenne.

Az szintén egész természetes, s nem szükséges hozzá semmi különös jóság, hogy valaki a jobbágyait az erőszakoskodások ellen megvédi, ha tudja. Hiszen ezzel tulajdonképpen magát védi. Ha jobbágyai emiatt például otthagynák a birtokot, csak az ő kára lenne. De az is, hogyha úgy összeverik őket, hogy utána hetekig nem tudnak robotolni. Hogyne kellett volna Dobó Ferencnek mások sanyargatása ellen védeni a jobbágyait, mikor ő maga már úgyis agyonsanyargatta őket? Mások ellen a maga jobbágyait még a „lator” Balassa Menyhért is megvédte.

„Igaz – folytatja Takáts –, hogy Dobó Ferenc nagy protestáns volt, hiszen Forgách Ferenc (aki akkor még csak nyitrai püspök volt) azt írja, hogy: Patak esse nidum totius haeresis in superiori Ungaria” (azaz Sárospatak, mely Dobó uradalmainak központja volt, Felső-Magyarország minden eretnekségének fészke).

1603. július 26-án pedig: „Quis est Dobó, ut contra fidem tam temerarie statuere audiret? Et quod de Patak dico demoliendum ibi esse diaboli synagogum, idem de Leva et Szerednye sentio”. (Ki ez a Dobó, hogy ilyen vakmerően mer viselkedni a hittel szemben? Ami pedig Patakot illeti, azt tartom, hogy le kellene ott rombolni az ördög gyülekezetét. Ugyanezt tartom Léváról és Szerednyéről – Dobó más nevezetesebb uradalmairól – is.)

De azért Takáts szerint mégis becsületére válik Dobónak, hogy azért ő mégsem volt annyira fanatikus, mint Báthory István országbíró, az utolsó ecsedi Báthory, aki olyan fanatikus kálvinista volt és emiatt olyan szégyenletesen barbár (e kemény elítélő szók egyébként nem Takátstól, hanem tőlünk származnak), hogy végrendeletében meghagyta, hogy a hagyatékában levő összerabolt (természetesen ez a kifejezés sem Takátsé, mert neki csak akkor vannak kemény kifejezései, ha a főpapok bűneit van módjában ostoroznia) egyházi műkincseket, miseruhákat, képeket, szobrokat, kegyszereket dobják mind tűzbe, hogy a pápisták többé ne használhassák őket bálványimádásra, és az egy igaz Istent többé ne gyalázhassák velük.

Dobó végrendeletében – emeli ki Takáts – e barbár fanatizmusnak nyoma sincs. Igaz – írja –, hogy örököseinek ő is meghagyta, hogy birtokaira soha katolikus papot be ne eresszenek, azaz ő is meggyalázta a vallásszabadságot (de ezt természetesen megint csak én mondom, nem Takáts), de hát ő ezt „csak azért óhajtotta, hogy a gyűlölködésnek elejét vegye”. (A főpapok tehát gyűlöletből nem engedték működni a protestáns prédikátorokat, Dobó és más „tiszteletreméltó” hittestvérei ellenben csak azért nem tűrtek birtokaikon katolikus papot, mert elejét akarták venni a gyűlöletnek, azaz, mert a szeretet emberei voltak. S mindezt egy katolikus szerzetes állapítja meg!)

A valóság mennyire ellenkezője annak, mint ahogyan Takács beállítja! Forgách Ferenc, a nyitrai püspök, a későbbi esztergomi érsek és bíboros, a szilaj, hajthatatlan, soha és semmi körülmények között meg nem alkuvó, senkitől és semmitől meg nem ijedő ősmagyarnak leggyönyörűbb példánya. Ő is protestánsnak született, de attól kezdve, hogy megismerte az igazságot és katolikus lett, mivel egyedül üdvözítő egyházban hitt és dogmák alapján állt, lelkiismereti kötelességének érezte, hogy honfitársait és fajtestvéreit az eretnekségtől megmentse.

Ő ugyancsak bebizonyította, hogy mikor katolikus lett, a meggyőződés és a legtisztább önzetlenség vezette, mert akkor sem ijedt meg és meggyőződéséből akkor sem engedett egy tapodtat sem, mikor már az egész ország Bocskai kezében volt, és már a nyitrai püspöki várat ostromolta. De Bécsbe se menekült előle, hanem ittmaradt és védte a várát Bocskai ellen. Utána a győzelmes, elbizakodott és gyűlölettel teli protestánsoktól nyüzsgő pozsonyi országgyűlésen, hol egyenesen a felkoncolás és darabokra vagdosás veszélye fenyegette, sem lehetett semmi áron sem rávenni arra, hogy a bécsi békét aláírja s vele belenyugodjék abba, hogy magyar testvérei továbbra is eretnekségben maradjanak.

De a Takács Sándorok, e törpe lelkek, ezt a meg nem alkuvást nemcsak utánozni nem tudják, hanem még megérteni sem. Szomorú, hogy még akkor sem, ha nemcsak katolikusok, hanem papok, sőt szerzetesek. Ők ezt a viselkedést Forgáchban nem a lángoló, szent meggyőződés és a honfitársaik iránti megható és olyan ragyogó szeretet jelének tartják, amely még arra a magyar fajra is becsületet hoz, melyhez Forgách tartozott, s amelyhez Takátscsal egyetemben mi is tartozunk, hanem egyszerűen csak buta és ellenszenves fanatizmusnak, s olyan, egy főpaphoz semmiképpen sem illő gyűlöletnek, mely megfojtani, tehát gyilkolni is tudna, ha módjában állna.

Ellenben Dobó Ferenc, a protestáns főúr, nem ismer dogmákat, a maga vallását nem tartja egyedül üdvözítőnek, hanem a vallásszabadság alapján áll, mert biztos igazságot nem ismer (ha ugyanis ismerne, nem állhatna azon az alapon, hogy hagyni kell mindenkit, hogy higgye azt, amit akar). A saját anyjával szembeni viselkedésével is ugyancsak bebizonyította, mennyire tud gyűlölni, s mennyire tisztátalan szenvedélyek vezetik. Mindezek ellenére mégis végrendeletben hagyja meg, hogy birtokaira, melyek fél Magyarországot jelentik, katolikus papot soha be ne eresszenek, eljárását tehát mással nem lehet magyarázni, mint egyedül csak a gyűlölettel. Mégis benne ugyanez a pap-történetíró nemcsak megrovandó gyűlöletet nem talál, hanem egyenesen azt állapítja meg róla, hogy ő ezzel csupán „a gyűlölködésnek akarta elejét venni”.

S egyébként is – teszi hozzá – milyen szép tőle, hogy végrendeletében egy szó sincs arról, hogy még a tulajdonában levő egyházi kegyszereket is vessék tűzbe. Dobó Ferenc tehát nem lehetett fanatikus. Hiszen volt olyan magyar protestáns főúr, aki végrendeletében még ezt is elrendelte. (Pedig hát Dobó Ferenc végrendeletében valószínűleg csak azért nem találjuk meg még ezt is, mert egész életében a fukarság lévén a fő jellemvonása és a pénz lévén az istene, a tulajdonában levő értékek megóvására való törekvés még protestáns fanatizmusánál és katolikus gyűlöleténél is nagyobb volt benne.)

S Takáts Sándor – sajnos – egész történetírói működése alatt soha egy bíráló szót sem kapott egyházgyűlöletéért. A katolikus lapok ugyanis azért magasztalták minden művét az égig, mert hiszen egy pap művei voltak. Papok műveit pedig bizonyára dicsérni illik a keresztény alapon álló lapoknak. A zsidó, protestáns és hitetlen sajtó pedig azért magasztalta Takáts műveit, mert hiszen pap létére is nekik írt. Népszerűség-hajhászó és érvényesülésre törekvő pap számára akkor még valóban a legjobb taktika volt Takáts Sándor módjára írni.

De térjünk vissza a Rudolf alatti visszaélések, nevezetesen a Dobó Ferenccel kapcsolatban elkövetett állítólagos törvénytelenségek megtárgyalására. Dobó Ferenc életében is – s még Takáts Sándor tolmácsolásában is – csak azt látjuk, hogy nem elnyomás és szolgaság volt a magyarság osztályrésze Rudolf uralma alatt, hanem éppen ellenkezőleg: az volt a baj, hogy túlságosan is nagy urak voltunk. Legalábbis a protestáns Dobó Ferenc ugyancsak az volt. Takáts természetesen nem ezt mondja. Ő tűrhetetlen igazságtalanságot és elnyomást emleget, de mivel nem a szó fontos, hanem a tettek, a történelmi tények beszélnek, lássuk őket úgy, ahogy Takáts előadja:

Dobó Ferenc egymás után veszi a birtokokat, a kincstáriakat is, és a kamara (a magyarokat állítólag kifosztó kamara) ezeket is egymás után adja kezére. Hol zálogba, hol örök adományképpen. Érdekes, hogy erre még Takáts is megjegyzi, hogy „különös”, mert hiszen – mondja – az udvar is jól tudta, hogy Dobó „a fenyegetett protestánsoknak leghatalmasabb védője és legbőkezűbb támogatója” volt. De hát ha a protestánsokat csakugyan „fenyegették” a létükben és ha itt akkor valóban protestánsüldözés folyt, akkor hogy lehet megmagyarázni, hogy mégis sorra éppen annak a kezére juttatták a legnagyobb és a nép vallására ekkor döntő hatással levő nagybirtokokat, akikről jól tudták, hogy az eretnekség legerősebb fészkeivé és zsinagógáivá fogja őket tenni? Csak úgy, ha tudomásul vesszük, hogy az üldözöttek és „fenyegetettek” hatalmasabbak voltak, mint az üldözők és a fenyegetők.

Szegény udvari kamarának ugyanis anélkül, hogy bevételi forrásai lettek volna, a forintok millióiról kellett gondoskodnia, hogy zsoldosait fizethesse és ezáltal ezeknek a tőle fenyegetett, sőt üldözött magyar protestáns főurak vagyonát a pusztulástól és jobbágyait a kiirtástól vagy elhurcolástól megvédje. A török elleni védelmet és a 15 éves háborút finanszírozó kamarának sohasem volt pénze, de Dobónak mindig volt és nagyon sokszor, mikor egy-egy nagyobb összeget nagyon hirtelen kellett előteremteni, ezt mindig Dobótól lehetett legbiztosabban (de egyúttal a legdrágábban) megszereznie. Ilyenkor mindig egy-egy olyan kincstári uradalom került Dobó kezére, mely tízszer annyit ért, mint az az összeg, melyet Dobó adott érte. Először csak zálogba kapta, majd – egy újabb kölcsön fejében – örök adományul.

Végleg természetesen a kamara sem szívesen adott oda birtokot, s ezért a donációt igyekezett húzni-halasztani. Mivel ugyanis Dobó özvegy és magtalan ember volt, vagyona a halála után úgyis visszaszállt a királyra. De a vén róka eszén és kapzsiságán nem lehetett túljárni, és az ilyen halogatásokat nem tűrte. Sőt, hogy vagyona a halála után se lehessen a közé, illetve hogy ne szolgálhasson akkor se esetleg katolikus célokat, bizonyos vagyoni ellenszolgáltatások fejében még a végrendelkezési jogot is megszerezte magának. Nem szívesen adták meg neki, mert hiszen ez az államra nézve a lehető legrosszabb üzlet volt, mert Dobó halála után a törvény szerint minden a királyé lett volna. Kénytelenek voltak azonban e jogot megadni neki, mert nagyon és mert azonnal kellett a Dobó pénze, amit a végrendelkezési jogért adott. Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok, gondolták.

Takáts szörnyen megbotránkozik, hogy Dobó végrendeletét aztán mégsem akarta a kamara tiszteletben tartani. Rudolf kormányának mérhetetlen erkölcstelenségét olvassa ki belőle. Pedig a mai adóhivatalok erkölcsei sokkal amolyanabbak, mint Rudolf kamaráé voltak, s látni fogjuk, hogy a dolog vége mégiscsak Dobó végrendeletének elfogadása lett. Takáts úgy tesz, mintha a kamara nem a török ellen létéért élethalálharcot folytató haza számára, és nevezetesen éppen a tőle annyira sajnált végváriak fizetésére akart volna minél több bevételt szerezni. Dobó magánérdeke és akarata neki előbbre való, mint a kamara, mely a magyar közügyet intézte.

Pedig hát Dobó magát a végrendelkezési jogot is az állam nyomasztó pénzügyi helyzetével visszaélve zsarolta ki magának, és ha az állam ezt a végrendeletet ezen a címen egyszerűen semmisnek nyilvánította volna, még akkor is kíméletesebb lett volna Dobóhoz, mint amilyen kíméletlen Dobó volt a hazájához. Dobó ugyanis beteg és ezer sebből vérző hazától csikart ki egy olyan vagyonnal való rendelkezést, mely a törvény szerint a hazát illette. A haza pedig csak akkor próbálta e vagyonra rátenni a kezét, mikor már úgysem volt Dobóé, mert a halál már kicsavarta kezéből.

Egy-egy birtok zálogba adásakor vagy eladományozásakor az udvar arra is mindig kísérletet tett, hogy a kötendő szerződésben biztosítsa a katolikus vallás szabadságát az illető birtokokon akkor is, amikor már nem katolikus tulajdonos kezén lesz. Mivel az udvar jól tudta, hogy Dobó kezében a neki adományozandó birtok az eretnekség, s vele az ő ellensége is lesz, ilyenfajta kikötéseket a Dobóval kötött birtokügyletekben is megkísérelt. Dobó ennek is mindig ellenszegült és mindig sikerrel. Ilyen nagy úr volt ugyanis ő és ennyire nem volt nagy úr az udvar, és csak ilyen volt a magyar protestánsoknak Rudolf uralma alatti „üldözése”.

Az a Takáts, aki ezt az „üldözést” egyébként halálos komolyan veszi s élesen elítéli, egészen nyíltan ki is mondja, hogy „az udvarnak nagyobb szüksége volt Dobó Ferencre, mint ennek az udvarra”. Arról azonban megfeledkezik, hogy ez csak azért volt így, mert az udvar jó keresztény volt és mindig a törvények alapján állt. Ha az udvar is úgy járt volna el, mint a „tehetséges” uralkodók (azaz az egyház ellenfelei) szoktak, akkor bezzeg nem lett volna nagyobb szüksége neki Dobóra, mint Dobónak őrá.

Ez az udvar például – ha anyagilag nyomorult is volt, s ezért Dobónak szinte szolgájává vált – lelkileg, erkölcsileg, becsület tekintetében annyira igazi úr volt, hogy mikor egyszer egyik adománylevél kiállításáért ezer aranyat akartak Dobótól – Takáts szerint – „kicsikarni”, Mátyás főherceg közbelépett és elrendelte, hogy elég lesz 300 forint is. Ő ugyanis még ezt a dúsgazdag, örökösök nélküli, minden porcikájában eretnek, elbizakodott és anyagi tekintetben egyébként is minden eszközt megengedettnek tartó embert sem engedte túlságosan megvágni.

Dobó a maga részéről ezt az úri viselkedést úgy köszönte meg, hogy egyszer, amikor valami miatt igen mérges volt, ugyanezen Mátyás főherceg levelére egyszerűen nem válaszolt.

(Ennyire „keserves” volt abban az időben egyszerre magyarnak is lenni, meg protestánsnak is!) Mátyás főherceg azonban – úgy látszik – ilyesmihez már hozzá volt szokva azok részéről, akiknek a Gondviselés azt a szerencsétlen sorsot adta osztályrészül, hogy egyszerre magyarok is legyenek, meg protestánsok is, és Rudolf „rémuralma” alatt éljenek. Emiatt ugyanis annyira nem sértődött meg, hogy ennek ellenére nemsokára az iránt tett lépéseket, hogy Dobót a legfőbb hadi tanács tagjául neveztesse ki. Ez abban az időben magyar ember számára egészen szokatlan kitüntetés volt.

A császár egy év múlva rá is szánta magát a kinevezésre, Dobó azonban – jellemző – azzal felelt, hogy nem fogadta el. Ekkor nem azért, mintha éppen ekkor is duzzogó kedvében lett volna, mert akkor erre egyáltalán semmi oka sem volt, hanem kényelemszeretetből. Sokkal nagyobb és függetlenebb úr volt ő annál, semhogy a legfőbb hadi tanácsi tagsággal meg lehetett volna örvendeztetni. Csak azért, hogy a Habsburg-világbirodalom hadügyének legfőbb irányítóival ülhessen egy rangban egy asztalnál, s ezzel ott hazája érdekeit is védhesse, ő nem volt még hajlandó arra, hogy sárospataki várából, melyet olyan nagyon szeretett, Bécsbe, a haditanács üléseire utazgasson. De ezek után csodálkozhatunk-e, ha utána Bécsben nem szívesen és nem túl sokszor tették ki magukat annak a megalázásnak, hogy még ezeket a legmagasabb kitüntetéseket is visszautasíthassák egyes, magukat még náluk is nagyobb úrnak tartó „üldözött” magyarok?

Dobó a törökkel akkor még meglévő béke ellenére (melyet az annyira bevételek nélküli és az esetleg kitörő háború költségeit viselni annyira képtelen kormánynak, de még inkább egy olyan nemzet fiának, mely védelme költségeinek még békében is csak egy nevetségesen kis töredékét tudta viselni, mindenáron fenn kellett volna tartania), állandó portyázásaival folyton ingerelte a törököt, mert a pénzen kívül, mely dögivel volt neki, természetesen egy kis dicsőségre is vágyott. (Láttuk már, hogy maga a 15 éves háború is a töröknek magyar részről való ok nélküli háborgatása is ingerlése miatt tört ki, s mikor aztán 15 éven át szenvednünk kellett miatta, akkor a Habsburgokat szidtuk érte.)

Mikor a budai basa figyelmeztette Dobót, hogy ne zavarja a két hatalmas császár közti békét, Dobó nagy büszkén ezzel felelt neki: „Miért félnék az királytól, ha én magamnak való szabados úr vagyok és énnékem atyámtól maradt örökös váraim vannak? Én az királlyal keveset gondolok.”

Ezt maga az illető basa jelentette Bécsbe. Nem kellett volna az udvarnak Dobó halálára várnia, ha birtokait, pénzét és kincseit, melyekre olyan nagy szüksége volt, meg akarta volna magának szerezni, mert tisztán ez alapon is törvényesen meg lehetett volna ellene indítani a fővétellel és teljes vagyonelkobzással járó felségsértési pert. Nemcsak lehetett, hanem meg is kellett volna indítani, mert a királyi tekintély ilyen lejáratását nem is lett volna szabad senkitől sem eltűrni.

Egy király tőle független kiskirályokat nem tűrhet. Nemcsak joga van őket megbüntetni, hanem ez kötelessége is. Nemcsak a királyi tekintély, hanem az ország érdeke is követelte volna az ilyen kiskirályok megalázását, mert az oligarchia, azaz még a királytól sem félő nagyurak létezése, tulajdonképpen a szabad rablás állapotát jelenti. Akik ugyanis még a királlyal szemben is mernek törvénytelenkedni, hogyne mernének akkor, amikor az a törvény a kisemberek érdekeit védi velük szemben? A művelt nyugaton a Dobóénál sokkal kisebb törvénysértésekért is vérpadra küldtek egyes, Dobóval egyformán gazdag, sőt még a királyi családdal is rokon nagyurakat ugyanez időben és a következő században.

A Dobó elleni pert meg is nyerni azonban már nem lett volna olyan könnyű, mert az akkor még nagy többségében protestáns magyar országgyűlés egész bizonyosan Dobó pártjára állt volna, s így vele szemben csak olyan eszközökkel lehetett volna győzni, melyeket a Habsburgok keresztény lelkiismerete és becsülete sohasem engedett meg. Ezért tartotta okosabbnak Rudolf és kormánya Dobóval szemben inkább a türelmet és az alázatosságot.

Ne feledjük azonban – mert a magyar történetírás és közvélemény nagyon is feledi –, hogy ha az akkor protestáns magyar országgyűlés a protestáns Dobó mellé állott volna (márpedig egészen bizonyos, hogy mellé állt volna), akkor nem a király, hanem a magyar országgyűlés hagyta volna el a törvényes alapot és szegte volna meg a magyar alkotmányt. Mikor tehát Rudolf Dobó sértéseit alázattal, vagy legalább szótlanul tűrte, akkor vele történt igazságtalanság, nem pedig a nemzettel, s ezt az igazságtalanságot neki azért kellett tűrnie, mert a nemzet nem lett volna hajlandó neki igazságot szolgáltatni.

Csoda lett volna-e, ha ilyen körülmények között ellenünk ellenszenv ébredt volna az idegen királyban és csodálkozhatunk-e, hogy ha magában a jó királyban nem is, de testvéreiben és tanácsosaiban valóban ébredt is? Szabad-e emiatt csak Bécsben keresni a hibát, s nem kell-e furcsállnunk, hogy a végén mégis Bocskai, azaz a protestáns magyarok fogtak fegyvert az idegen király ellen, nem pedig megfordítva történt? Mikor pedig Dobó még fiatalabb volt, akkor arról kapta az udvar egymás után a feljelentéseket, hogy a törökökkel cimborál, s attól lehet félni, hogy melléjük áll. Mivel látjuk, hogy Bocskai ezt nemsokára valóban megtette, kijelenthetjük-e egyszerűen, hogy a vádak teljesen légből kapottak voltak? Az „idegen” király ekkor is tűrt, ekkor sem fogta perbe Dobót, pedig ekkor megint csak mellette volt a törvény és az igazság, nem pedig Dobó, a protestáns magyarság képviselője mellett. Az a sok törvénysértés és erőszakosság pedig, melyet Dobó szomszédjai és birtokos társai ellen követett el, s melyekből úgyszólván egész élete állt, egy harmadik percim lehetett volna elítélésére és vagyonának elkobzására. Dobó vagyona tehát négyszeres okból is a kincstárt illette volna (a negyedik ok az volt, hogy családja utolsó sarja volt).

Erdélyi Pál „Balassa Bálint”-jában ezt a kifejezést használja Dobó Ferenccel kapcsolatban: „Ez az erőszakos és önző ember” (123. o.). Szilágyi Áron, kálvinista lelkész pedig („Bevezetés Balassa költeményeihez”, XXII. o.) ezt írja róla: „Dobó Ferenc, akinek bármily tagadhatatlan érdemei vannak a sárospataki iskola megalapítása körül, lelketlenségének visszataszító bizonysága nem csupán ezen tette által homályosítja el emlékezetét. Ki anyját per után perrel támadván meg, úgyszólván betevő falatjától is megfosztotta, s míg maga bőségben dúskálkodott, azt éhezni, nyomorogni hagyta, nem csuda, ha testvére után is lesbe állt, feladójává lett... Szamosközy anyján elkövetett méltatlankodásai büntetését látta abban, hogy hét gyermekét, egyiket a másik után kiskorukban ragadta el tőle a halál, s hogy egyre örökös után várakozott, kire anyjától rablott vagyonát hagyhassa.”

Bocskai felkelését megelőzően tehát csak olyan idegen uralom volt Magyarországon, hogy ez az elbizakodottságában a királyt is lekicsinylő főúr és protestáns vezérférfiú minden „rémuralom” ellenére nyugodtan erőszakoskodhatott, fitymálhatta a királyi hatalmat, szerezhette egymás után a birtokokat, terjeszthette a protestantizmust, s olyan úr lehetett, hogy „míg a királyi őrség rongyban csühődő koldusok voltak, addig az ő katonáinak és tisztviselőinek sohasem nyílt az ajkuk panaszra”. Csak mikor „az 1602. év szeptember 15-én Eperjes városában kilehelte nemes lelkét” (Takáts), lépett fel igényével a kincstár, természetesen a legtörvényesebb módon, hiszen vele kihalt a Dobó család és így a törvény szerint vagyona a királyt illette.

Mégis micsoda méltatlankodást csapnak a „hazafiak” és csap Takáts is emiatt! „Az udvari kamara – írja – az 1587. évben 557.273 forintra tette Magyarország bevételét s ebből a rengeteg összegből Magyarországnak úgyszólván semmi se jutott. A legfontosabb végvárak őrségei 70-76 hónapon át egy fillérnyi fizetést sem kaptak.” És a zsarnok Rudolfnak és ördögi tanácsosainak ez mind nem volt elég, hanem még „becsületes magyar emberek vagyonára is kivetették hálójukat” stb.

Hogy Dobó milyen „becsületes magyar ember” volt, azt csak az imént láttuk. Figyelmeztetünk aztán arra, hogy más írók Rudolf összes jövedelmét sem becsülték annyira, mint most Takáts csak Magyarországét. Továbbá, hogy az állami bevételek akkor – kivéve az országgyűlés által megszavazott adót – a király személyét illették, nem pedig az országot, s ha ezeket a bevételeket az akkori uralkodók magukra és udvartartásukra költötték, nem kívánhatjuk a Habsburgoktól sem, hogy éppen csak ők legyenek kivételek, s ők már a XVI. században is úgy bánjanak az országból folyó jövedelmeikkel, mint a XX. század uralkodói, azaz hogy megelőzzék korukat.

Felhívjuk az olvasó figyelmét arra is, hogy még ha – félredobva a történelmi érzék legelemibb szabályait – a Habsburgoktól ezt kívánjuk is, Magyarország bevétele akkor is csak egyharmadát fedezte volna a magyar törökellenes hadikiadásoknak még béke idején is, mert láttuk, hogy ebben az időben ezek békében is másfélmillióra rúgtak, tehát kétharmad részüket még így is idegenből kellett volna idehozniuk „idegen” királyainknak.

Figyelmeztetünk arra is, hogy minden hadiszállító, tiszt vagy zsoldos utólag mindig megkapta a járandóságát még akkor is, ha valóban előfordult 70-76 hónapos késedelem is. Legfeljebb akkor nem kapta meg elmaradt járandóságait valamely szegény zsoldos, ha arra, mire a pénz megjött, meghalt. Azonban még halál esetén is csak egyszerű zsoldos esetében fordulhatott ez elő, mert a hősi halált halt tisztek hozzátartozói rokonuk elmaradt fizetését kamatos kamataival együtt hajtották be utólag a császáron, sőt örökösei részére még a hősi halál külön jutalmát is.

Ami járt neki, mindig megkapta mindenki, akinek a császár volt az adósa. Az érdekeltek gondoskodtak róla, hogy behajtsák rajta kamatos kamattal. Láttuk, hogy ennek az udvar részéről sem volt akadálya soha, mert ott az volt az elv, hogy egy Habsburgnak nemcsak becsületesnek, hanem egyenesen nagylelkűnek kell lennie, s a garasoskodás nem egyeztethető össze az ő nagy méltóságával. Csak a késedelmesség volt az ő hibájuk, de a gyakorlatban ez is csak azt jelentette, hogy ténylegesen mindig többet kellett fizetniük, mint amennyi a költségelőirányzatban szerepelt, mert hiszen az adós kamatot is fizet, és ha a császár előleget vett fel, neki azt sem szokták adni levonások nélkül!

Aztán azt is felhozhatjuk Rudolf és általában a Habsburgok érdeméül, hogy ha állandó pénzzavarban is voltak (ennek is jótulajdonságaik voltak okai, hogy tudniillik nem voltak sem fukarok, sem szipolyozók, sem uzsorások, de még csak szigorúak sem), sohasem azért voltak pénztelenek, mert a pénzt magukra, fényűzésre költötték. Láttuk milyen egyszerűen élt Ferdinánd, milyen egyszerűségben nevelte gyermekeit felesége, Anna. Láttuk, milyen keveset állapított meg testvérei udvartartására Rudolf, s láttuk, hogy még ezt a keveset sem kapták meg ők sem. Láttuk, hogy még időnkénti bűnös szerelmeiben is mennyire igénytelen és olcsó volt ez az idegbeteg császár, s ne feledjük azt sem, hogy az, hogy bezárkózva élt a prágai várban, pénzügyileg szintén igen előnyös volt, mert éppen az uralkodók utazásai voltak régen azok, melyek a fényes kíséret miatt a legtöbbe kerültek. A későbbi Habsburgok egyszerűségének és igénytelenségének bizonyítására is még sok, szinte hihetetlen adatot hozunk majd fel. Ellenben például az a Bocskai, aki állítólag az udvar állítólagos pazarlása miatt fogott fegyvert, egyenesen káprázatos fényt fejtett ki maga körül. Például, mikor a török táborba ment tisztelegni. Láttuk, hogy mikor a békéről tárgyalni Bécsbe küldte Illésházyt, még akkor is megbízta egyúttal gyémántok vásárlásával is. Neki akkor is volt még ilyesmikre is pénze. (Igaz, hogy meg is tudta szerezni, s különösen meg tudta takarítani, ha már megszerezte, nem úgy, mint az elvből nagylelkű Habsburgok.) De viszont a hajdúi fizetésére Bocskainak sem volt pénze (ugyanakkor, mikor gyémántra volt), mert elnézte, hogy azok egy részének a zsákmány, tehát a szegény „felszabadítandó” magyarok könnye-vére legyen a fizetésük.

Káprázatos fényűzést fejtett ki Thököly Imre, sőt még Bethlen Gábor is, főként pedig Rákóczi Ferenc, a kuruc király. Pedig e legutóbbi éppen úgy nem tudott a pénzzel bánni, mint a Habsburgok, mert éppen úgy nem volt kapzsi vagy önző, mint ők. (Bethlen és Thököly bezzeg az volt!) De azért Rákóczi Ferencnek is olyan fényes udvara volt és olyan sok és cifra testőre, hogy korát tanulmányozva az az ember benyomása, hogy nem is igen volt sokkal több reguláris katonasága, mint amennyi testőre. Világos, hogy ezek részére mindig volt fényes ruha és elég élelem is, mert hiszen ki látott már rongyos és az éhségtől tántorgó testőrt?

De – visszatérve Takáts a Habsburgoknak tett szemrehányására – ha a mi bányáink és harmincadjaink jövedelme is Bécsbe ment, a királyé lett, nem pedig a mienk, és ilyen szempontból még talán Takáts azon állítását is elfogadhatjuk, hogy belőle „Magyarországnak úgyszólván semmi sem jutott”. De nem hiába kellett ám még Takátsnak is odatennie azt az „úgyszólván”-t! Mert igaz ugyan, hogyha királyunk azokat a bányajövedelmeket és harmincadokat minden ellenszolgáltatás nélkül egyszerűen magára költötte volna, akkor sem szólhatnánk semmit, mert akkor is csak azt tette volna, amit minden akkori, sőt még kétszáz évvel későbbi uralkodó tett; igaz, hogy akkor is csak úgy tett volna, mint az „igazságos” Mátyás király, Bocskai, Bethlen vagy Thököly, de viszont az is tény, hogy mikor a király ezeket a pénzeket tőlünk Bécsbe, illetve Prágába vitette, ugyanakkor meg háromszor annyit beküldött onnan ide. Az a pénz csak azért ment mégis innen előbb Prágába, mert ott a pénz mindig sürgősen kellett.

Amiként ugyanis Takáts tudja azt, hogy Magyarország összes jövedelmét 1587-ben az udvari kamara 500.000 forintra becsülte, ugyanakkor ő is, meg minden hozzáértő azt is tudja, hogy ugyanezen évben ugyanezen udvari kamara háromszor annyira, azaz 1.500.000 forintra tette csak a magyar végvárak fenntartásának a költségeit. Ezek fedezéséről pedig minden évben a király gondoskodott, mégpedig ha igaz, hogy mi a mi 500.000 forintunkból egy fillért sem láttunk, mert mind Bécsbe ment, akkor az is igaz, hogy az utolsó fillérig idegen bevételi forrásaiból fedezte ezt a másfélmilliós végvári kiadást a király. De ha így áll a dolog, akkor minek az a nagy hűhó a bányák és harmincadok jövedelmének Bécsbe vitele miatt, s minek annyira rázni a rongyot a mi nagy állami bevételeink miatt?

Azonban Dobó Ferenc nem 1587-ben, hanem 1602-ben „adta ki nemes lelkét”. A kamara tehát nem 1587-ben, hanem 1602-ben próbálta megszerezni nagy hagyatékát. Miért nem 1602-ről hozta hát fel Takáts, hogy mennyi volt az ország bevétele? Azért, mert ekkor már az 1587-es évinek már csak egy kis töredékét tette ki a bányák és harmincadok hozadéka. Takács maga is írja, hogy „mikor 1593-ban a nagy török háború kitört, a viszonyok még rosszabbra fordultak. A harmincad- és a vámjövedelem megapadt, s a kincstár a legnagyobb zavarba került.” De viszont ugyanekkor a háború miatt az évi magyar hadikiadások másfélmillióról 3,5-4 millióra szöktek. Vajon ki és honnan teremtette elő ezt a még sokkal nagyobb pénzt? És mi még azt mondjuk, hogy nem fizették rendesen a zsoldosokat, ahelyett, hogy azon hálálkodnánk, hogyha nem rendesen is, de fizették?

Mert világos, hogyha négymillió kellett volna és csak három és felet tudtak előteremteni, akkor nekünk nem a hiányzó félmillió miatt kell gúnyolódnunk vagy dühöngenünk, hanem az előteremtett három és fél millióért kell hálálkodnunk.

Ha előfordult még az is, hogy némely eldugott végvárba 70 hónapig sem jött zsold, azt józan eszű ember nem értheti úgy, hogy ez volt a szabály, sőt még úgysem, hogy gyakori volt az ilyen eset, hanem csak úgy, hogy kivételesen még ilyesmi is előfordult. Ha úgy lett volna, mint Takáts beállítja, akkor nem lehetett volna – kivált 15 éven át egyfolytában – hadat viselni. De ezek a kivételek sem az idegen zsoldosokkal, hanem csakis magyar végváriakkal fordultak elő, akiknek a várbirtokok jövedelméből (tehát szintén a király vagyonából) földjük és kaszálójuk volt, melyből kitelt a maguk és lovaik élelme és zsákmány is csak akadt. A legszükségesebb megélhetésük tehát ezeknek is megvolt. Hogy lehettek volna el másképpen 70 hónapon át zsold nélkül?

Azután mikor pénzt nem kaptak, kaptak helyette posztót (innen a „se pénz, se posztó” ma is még meglévő magyar szólásmondás) vagy sót, melyet aztán maguk a vitézek adtak el a környékbeli lakosságnak, s ebből szereztek maguknak pénzt. Hol voltak még ettől az ellátástól is Bocskai szabad hajdúi?

Aztán újra hangsúlyozzuk azt is, hogy az a zsold, ami elmaradt, sohasem maradt el végleg. Aki ismeri az akkori viszonyokat és ismeri az emberi lelket, jól tudja, előbb volt lehetséges, hogy az ég leszakadjon, mint az, hogy egy zsoldos, tiszt, hadvezér, nádor, vagy magyar főúr a magyar királynak (s egyúttal római császárnak) a magáéból egy fillért is odaajándékozzon.

Ha a király tartozott, ha késedelmes volt a fizetésben, megvették rajta mindig kamatos kamatával. Említettük, hogy akkor azt tartották az emberek, hogy nem az állam az, aki tartozik nekik, hanem a király, a király és római császár tekintélyére pedig tűrhetetlenül sértő volna a kisemberek (a király mellett a főurak és kisemberek) megkárosítása, sőt a király és császár egyenesen azért van, hogy alattvalóinak adjon, mégpedig bőkezűen adjon. Elsősorban éppen ezen elv gyakorlása miatt voltak a Habsburgok mindig pénztelenek.

Ha tehát a katona nem kapta meg a zsoldját ma, megkapta holnap, és ha gyakori és sokszor igen hosszú volt a késedelem, annak elsősorban az volt az oka, hogy azok az osztrákok, csehek és németek, akik a császárnak a török segélyt adták, mivel nem maguk, hanem idegenek (a magyarok) számára adták, s csupán kegyelemből adták, csak késedelmesen, sokszor pedig egyáltalán nem adták.

A tisztek nagy és tömeges sikkasztásai is okai voltak a nagy késedelemnek és a rendetlen fizetésnek, s ebben már a Habsburgok jósága és nyárspolgárias kényelmessége is hibás volt, ámde azért is elsősorban ők bűnhődtek, nem a zsoldosok, mert a pénzt tőlük sikkasztották el, nem a zsoldosoktól. Ami ugyanis járt, azt nekik előbb-utóbb mindenképpen elő kellett teremteniük, s a késedelem éppen azért volt, mert természetesen nem rögtön tudták előteremteni.

Ha azonban a király nagylelkűsége abban állt volna, hogy a dúsgazdag és ráadásul magtalan Dobó elhunytával az amúgy is gazdag oldalági rokonoknak adományozza a törvényesen neki járó hatalmas hagyatékot, amely többszörösen felülmúlta az ország egész jövedelmét, akkor egyenesen huszonötöt kellett volna rá veretni. Pedig hát látni fogjuk, hogy a végén úgyis csak nekik adományozta. Azonban a mi történetíróink szerint még az is Rudolf kormányának bűne volt, hogy eleinte mégis megpróbálta a hagyatékot az ország számára megvédeni.

Gyűlöletbe mártott tollal, mintha rablókról írnának, akik a mások jogos tulajdonát szedik el, írják le, hogyan lesték a kamara emberei, hogy az ugyanez időtájban szintén magtalanul kimúló másik híres és természetesen szintén protestáns dúsgazdag ecsedi Báthory István mikor hunyja le a szemét, hogy hagyatékára rácsaphassanak, mint a vércse.

Pedig ugyanilyen fáradsággal és az igazságnak sokkal megfelelőbben úgyis beállíthatnánk a dolgot, hogy milyen gondos atyja volt akkor a köznek a kormány, milyen éberen vigyázott és hogy elkövetett mindent, hogy a szegény zsoldosoknak, akik olyan epedve várták hátralékos járandóságukat, minél előbb fizethessen. Nem is törvénytelen eszközökkel akart Rudolf kormánya e módon a végvári és egyéb vitézeken segíteni, mert hiszen mindkét szóban forgó hagyaték, mint egy kihalt nemzetségé, az utolsó sarj halála után törvényesen és jogosan járt a királynak, azaz a köznek.

Azonban „leselkedni” és őrséget készenlétben tartani azért kellett ilyenkor, mert a kamaránál kevésbé törvényesen bár, de az oldalági rokonok, sőt még a szomszédok is valóban „leselkedtek” ugyanakkor és nekik is volt fegyveres erejük, és ha sikerült megelőzniük az államot és kezükre kerítették a gazdátlanná lett várat, hiába volt a törvény, mely őket természetesen és épp úgy kötelezte volna, mint a királyt, csak ostrommal, tehát erőszakkal, sőt valóságos háború indításával lehetett volna tőlük visszaszerezni. Ezt még békében sem nagyon volt érdemes megtenni, mert majdhogynem többe került volna, mint amennyit az örökség ért, de különösen mindenáron el kellett kerülni a „hosszú háború” alatt, amikor a pénz és a fegyveres erő a török ellen kellett.

Érthető tehát, ha a kamara Dobó halála után azonnal csapatokat küldött Sárospatakra, hogy birtokukba vegyék a várat, de az már semmiképpen sem érthető, hogy Takáts a kamara ezen eljárását olyan nagy sérelemnek és annyira felháborítónak tartja. Nem lett volna ez sérelem még akkor sem, ha Sárospatak Dobó szerzeménye lett volna, nem pedig családi öröksége, s mint ilyen, nem illette volna halála után a kincstárt, s nem volt törvénytelen akkor sem, ha elismerjük, hogy Dobó megszerezte a végrendelkezési jogot. Erőszakkal, s még a törvényes bíróság ítélete előtt birtokba venni ugyanis valamit magánembereknek mindenképpen törvénytelenség, ezt megakadályozni tehát törvényesség.

Az örökösök, ha igazuk volt, utána elperelhették volna a várat és birtokot a kincstártól; de ha előre birtokukba veszik azt is, ami nekik nem jár, tőlük már csak fegyveres erővel vehette volna vissza a kincstár. Az állam érdekeit árulta volna el tehát a kamara és hanyagságot követett volna el, ha nem gondoskodik előre érdekei biztosításáról.

Németeknek viszont azért kellett lenniük a kirendelt csapatoknak, mert a magyarok kezében, akik nemcsak hittestvérei, hanem sokszor még familiárisai is voltak az érdekelt oldalági rokonoknak, vagy legalábbis tőlük könnyen lekenyerezhetők s megfélemlíthetők voltak, nem láthatta a kormány kellően biztosítva a maga érdekeit. De éppen akkor már úgyis szinte a levegőben lógott, hiszen nemsokára valóban ki is tört a ribillió. Együgyűségéért nem ország-világra szóló röhejt érdemelt volna-e tehát az a kormány, mely éppen lázadni készülő csapatokkal akart volna jogainak érvényt szerezni, mikor megbízható csapatok is rendelkezésére álltak?

Annál kevésbé megokolt itt a kamara kapzsiságáról és erőszakosságokról, törvénytelenségekről, sőt egyenesen „rémuralomról” jajveszékelni, mert az utolsó ecsedi Báthory halála után Ecsed vára és a vele járó rengeteg uradalom mégsem a kincstáré lett, hanem az oldalágé, a szintén protestáns somlyói Báthory Gáboré, épp úgy Dobó Ferenc hagyatéka ügyében is végrendeleti örököse (pedig neki nemcsak az a két „fogyatékossága” volt, hogy magyar volt és protestáns, hanem még „gyönge” nő is volt egyúttal Perényi Zsófia) lett a győztes, nem pedig a „zsarnok” kormányzat.

Akkoriban ugyanis csak ilyen volt a zsarnokság. Csak próbált „zsarnok” lenni, azaz megpróbálta az ország, a köz érdekeit megvédeni, de a szegény elnyomott, protestáns alattvaló mindig nagyobb zsarnok tudott lenni nála. Igazán nagy szerencséjük volt protestánsainknak, hogy nekik a hívő katolikus és jezsuita lelkiatyáktól vezetett Habsburgok voltak a „zsarnokaik”. A katolikus egyháznak és a hívőknek nem ilyen zsarnokaik szoktak lenni. Meg is látszik Magyarország protestáns kisebbségének szociális viszonyain, de meglátszik például Anglia katolikus kisebbségének szociális viszonyain is (írek). De a legtöbb helyen nemcsak a vagyonukat, hanem még a létüket sem tudták a katolikusok megmenteni protestáns zsarnokaiktól.

Nálunk a nagybirtok körülbelül olyan arányban maradt protestánsok kezében egész a „népi demokráciától” történt elkobzásáig, mint amilyen arányt az ország átlagos lakosságában elfoglalnak a középbirtokok, és a „kulák” birtok 20-100 holdig, viszont két-háromszoros arányban. Még magyar nemes is több van protestáns, mint katolikus, pedig a magyar nemesség legalább 90%-ban Habsburgoktól adományozott. A magyar protestánsok tehát azokat gyűlölik annyira a Habsburgokban, akik nekik nagylelkűen s éppen nem bizonyítva a magyar – vagy protestáns – gyűlöletet, nemességet adtak.

Bocskai fellépésekor is úgyszólván minden nagy állást protestánsok töltöttek be. Bezzeg nem így „nyomták” el az angol protestánsok az ír katolikusokat, se a holland protestánsok a holland katolikusokat! Bezzeg nem tudtak sikerrel védekezni az elnyomás, nevezetesen a vagyoni kifosztás ellen a bolsevisták „népi demokráciájában” se a protestáns földbirtokok vagy „kulákok”. De a Habsburg-kifosztás ellen milyen sikeresen tudtak!

Talán most majd – ennyi tanulság után – megtanulják megbecsülni protestánsaink a Habsburg „zsarnokságot” és „elnyomást”, s talán most már nem kövezik meg mindjárt azt, aki e „zsarnokságot” még védeni is merészeli, mint régebben megkövezték volna. Nem is akadt mind ez idáig olyan vakmerő bolond, aki ezt megtenni megkísérelte volna!

Dobó halálakor a készenlétben tartott katonaság ügyes és gyors volt (ezért a nagy felháborodás), és sikerült neki Sárospatakot idejében megszállnia. De hiába ügyes és gyors a katona, ha buta gazdája viszont „kegyes”. Rudolf ugyanis valóban annyira ostoba volt, hogy még a már kezében lévő várat is újra visszaadta. Alighogy megszállták ugyanis, „az örökös tiltakozása miatt egyelőre kivezették a német őrséget, tehát az a szomszéd faluban leste pillanatot, mikor betörhet a várba”. (Látjuk, hogy Takáts még csak nem is annak örül, hogy az örökösök tiltakozása Prágában ilyen sikerrel járt, s a „német” katonaság önként kivonult a már elfoglalt várból, hanem azon botránkozik, hogy ez a kivont katonaság a szomszéd faluból még mindig a vár felé „lesni” merészelt.)

A „zsarnok”, sőt a „rémuralom” még Dobó halála után is annyira szerény volt, hogy egyelőre csak 50-60.000 tallérnyi kölcsönt próbált a boldog örökösöktől szerezni (kellett a pénz, nem várhatott addig, míg a bíróságokon eldől az ügy, hiszen az sokszor csak századok múlva dőlt el végleg). Azt is tűrte, hogy az örökös, Perényi Zsófia „pecsételjen le mindent”. A király nevében biztosok mentek pecsétes rendelettel, hogy írják össze a hagyatékot, de Dobó „hív tisztjei” fütyültek a király pecsétjére és a biztosokat egyszerűen „nem bocsátották be”. (Ezek után félreértés elkerülésére meg kell jegyeznünk, hogy a Szilágyi-történelemben nem az van, hogy az oligarchák, például a háromszorosan is szánandó – mert magyar, mert protestáns és mert özvegy – Perényi Zsófia gyakorolta a „rémuralmat”, hanem hogy Rudolf.)

Léva várába sikerült behatolniuk, de a várnagy, kapitány, udvarbíró, számvető itt is olyan erőszakosan és tiszteletlenül viselkedett a király embereivel, hogy kénytelenek voltak őket letartóztatni. Nagymihályi, a királyi biztosok egyike (a nevéből láthatjuk, hogy még biztosoknak is magyar embereket küldött Rudolf) még letartóztatásuk után is azt jelenti, hogy még most is fenyegetőznek. (Úgy látszik, valóban nagyobb urak voltak, mint a király emberei, mert fenyegetőzni az szokott, aki a hatalmasabb. Aki „elnyomott”, az rimánkodni szokott, nem fenyegetőzni.)

Közben a szomszédban „leső” őrség újra bement Patakba is, hogy az elrendelt, de az özvegytől megakadályozott leltározást végrehajtsa. De az örökösök követelték újra a kivezetését azon a címen, hogy a leltározással várjanak legalább addig, amíg a halottat tisztességesen eltemetik. Erre az örökösök újra hatheti haladékot kaptak és a várból újra kivezették a király őrségét. Mikor a hatheti haladék letelt, természetesen még mindig nem volt tisztességesen eltemetve a halott. Ezért Mátyás főherceg a hatheti haladékot (melyet egyébként a szepesi kamara adott) megtoldotta újabb két hónappal, tehát nyolc héttel. Takáts azonban nem a kegyesség miatt hatódik meg, hanem egyenesen vérlázítónak találja, hogy a kamara emberei már a temetetlen halott előtt leltározni akartak. (Hogy csak akartak, de nem leltároztak, az nála nem számít.)

Továbbá, hogy úgy tesz, mintha nem tudná (pedig ki tudja, ha még ő, e kor legnagyobb ismerője sem?), hogy ebben az időben főúri körökben mindennapos volt a szokás, hogy a halottat csak hónapokkal a halála után temették el (de akkor aztán annál nagyobb cécóval). Dobó temetését természetesen még külön azért is húzták-halasztották, hogy a leltározás megtartása ellen a „temetetlen” halottra való hivatkozással érvelhessenek, ezzel minél későbbre halasszák, s így minél hosszabb idejük maradjon arra, hogy a leltározás elől minél több kincset, ingóságot elrejthessenek.

Végül aztán 1603. január 8-án, tehát a halál után négy hónapra, megtörtént végre a temetés, mely Takáts szerint „hallatlan pompával” ment végbe, mint ahogyan ez egyébként a szegény elnyomotthoz, akit temettek, az üldözöttekhez, akik temették és a „rémuralomhoz”, mely alatt temették, illett is.

Világos, hogy az előbb említett „fenyegetőző” lévai várnagy és társai letartóztatásuk ellenére is részt vehettek és részt is vettek a fényes temetésen és „a pozsonyi tömlöcből” e célból elutazhattak az ország másik végébe, Patakra. Lehet, hogy éppen azért tehették meg ezt, mert „fenyegetőztek”, de előzetes fenyegetőzésük ennek mindenesetre nem volt akadálya. Maga a temetés „csekély” tízezer tallérba került, de azért természetesen minden magyar embernek kötelessége az örökösök mellett érezni és az ő anyagi érdekeiket támogatni, nem pedig a haza földjét védő és a zsoldosok fizetésének gondjaiba beleőrülő kincstárat. Azt csak szidni szabad (sőt kell is!), hogy miért nem fizette rendesen a szegény végváriakat külföldi pénzből!

A bécsi kamara ezután megpróbálta kimutatni, hogy Dobó Ferenc végrendelete érvénytelen. Azzal érvelt, hogy kiállítása nem felel meg a szokásos káptalani külsőségeknek; hogy az sem bizonyos, hogy a tanúk aláírásai valódiak-e, és hogy az aláírásra nem kényszerrel vették-e rá őket. Mutatja a Habsburg Birodalom tiszteletreméltó erkölcseit, hogy érvényesnek nyilvánította a végrendeletet még a szepesi kamara is, de a Patakra kiküldött két német császári biztos is. A kamara ezek után most már csak arra törekedett, hogy legalább az 50.000 tallér kölcsönt megkapja a szerencsés örököstől. Perényi Zsófia, az állítólag kétszeresen (protestantizmusa és magyarsága miatt) is üldözött szegény védtelen hölgy, még ezt is attól a feltételtől tette függővé, ha Patakot a kezén hagyják.

A kamara ebbe nem egyezett bele. (Aki nem érti, hogy lehetett Patak ezek után mégis a kamaráé, azt figyelmeztetjük, hogy Patakot Dobó csak zálogban bírta, de a zálogban bírt birtokokat joga volt a kamarának átvenni, ha a zálogösszeget az örökösöknek megfizette.) Az örökösök a kamara ellenállására azzal fenyegetőztek, hogy országgyűlés elé viszik a dolgot.

„Erre – írja kárörömmel Takáts – a magyar és a bécsi kamara nagyon megszeppent. A Dobó-féle ügy ugyanis ilyen módon világraszóló botrány lett volna, ami az udvarra nézve is sok kellemetlenséggel járt volna. A két kamara ezért minden követ megmozdított, hogy a Dobó-örökösök ügye az országgyűlésen szóba ne kerüljön.” (Természetesen nem azért, mintha a Dobó örökösöknek lett volna igazuk, hanem azért, mert az országgyűlés teljesen független volt a királytól és hatóságaitól. Ott a Dobóhoz hasonló protestáns magyar nemesek és főnemesek döntöttek, s az udvar jól tudta, hogy holló a hollónak nem vájja ki a szemét; a nemes a nemesi érdekeket fogja ott védeni még akkor is, ha az az érdek nem jogos érdek.)

„Őfelsége nevében tehát megkínálta őt (tudniillik a kamara Perényi Zsófiát, de az „őt” szót Takács, mint magyar anyanyelvű, sőt még kurucnak is kuruc, természetesen elhagyhatta volna, sőt el is kellett volna hagynia) a már tejesen kifosztott Léva várával és Sárospatak zálogösszegével. Perényi Zsófia a lévai uradalmat az 1604-es év elején (tehát csakugyan hamar; alig hogy Dobót eltemették) csakugyan átvette, de azért a többi követeléséről se mondott le.” (!)

Mivel az udvar a neki jutó birtokokat el akarta adni, mert a pénz sürgősen kellett neki, szüksége volt a kérdéses birtokok irataira. Az iratok kiadását azonban a magyar és protestáns, tehát kétszeresen is üldözött Perényi Zsófia „kereken megtagadta”. „Hiába bocsátottak hozzá kamarai és udvari rendeleteket, az özvegy nem is válaszolt azokra.” (Takátsnak, mint magyar anyanyelvű embernek, az „azokra” helyett azt kellett volna írnia, hogy „rájuk”.) „Végre is nem volt mit tenni, mint kérni őt – már megint a felesleges és németes „őt” –, hogy legalább megtekinteni engedje (!) az illető kiváltságleveleket.” (Megnyugtathatjuk Takátsot és elvbarátait, hogyha nem Habsburgokkal, hanem például a mi „népi demokráciánkkal” lett volna dolga ennek a Perényi Zsófiának, majd lett volna „más, mit tenni” is. De megnyugtathatjuk, hogy el tudott volna vele bánni a mi „igazságos” Mátyás királyunk is és Bocskaink vagy Bethlenünk, sőt Horthynk is és Gusztáv Adolf, Nagy Frigyes vagy a nagy Napóleon is, hogy Hitlerről vagy Sztálinról ne is beszéljünk. Egyedül csak a mi jó Habsburgjaink voltak annyira „tehetségtelenek”, hogy még ezt a gyenge nőt és védtelen özvegyet sem tudták móresre megtanítani. Nem csoda, hogy még mi is nem tiszteljük, hanem lenézzük a „tehetségtelenségüket”.)

„A kamara e célból Karvai Orlé Miklóst, György Gergely, jászói nótáriust és Várady Györgyöt bocsátá Perényi Zsófiához.” (Azért ilyen tekintélyes hivatalos férfiakat, hogy megijedjen vagy esetleg a nagy megtiszteltetés indítsa engedékenységre.) „De mikor az iratokat kérték – mint ez már olyan „rémuralomban” szokás, mint amilyen nálunk Rudolf alatt volt –, félig tréfás, félig gúnyos beszéddel áltatta őket.” (Megtiszteltetés tehát egyáltalán nem érzett, a félelemtől pedig olyan messze volt, mint Makó Jeruzsálemtől.)

„Nem használt itt semmi kérés, Perényi Zsófia egyetlen sor írást sem mutatott meg nekik. A haragra gyulladt szepesi kamara erre azt követelte, hogy a kassai generális erővel vegye el az iratokat a tulajdonostól.” (Azért követelte ezt éppen a szepesi, nem pedig az udvari kamara, mert a szepesi kamara magyarokból állt, s így nem víz volt az ereiben, mint a bécsieknek, hanem magyar temperamentumával haragudni is tudott. „Az ország feltüzelt hangulatára való tekintetből az erőszakot mégsem merték alkalmazni.” (Pedig hát ha azok az írások, tehát a törvény és igazság Perényi Zsófia mellett szóltak volna, vajon szükség lett volna-e azoknak az írásoknak ilyen nagy rejtegetésére?)

Az udvar újra a levelezéshez és kéréshez folyamodott. Perényi Zsófiának maga Mátyás főherceg írt, vőlegényének, Kollonits Sigfriednek pedig az udvari kamara. Hogy ezek a kedveskedések sikerrel jártak-e, arról nem maradtak adatok. A végeredmény azonban az lett, hogy a felek kiegyeztek. Zsófia pénzt adott (kölcsön), de Léva is, sőt Patak is az övé maradt, Patakból kivezették a német őrséget és a végrendeletet hivatalosan is érvényesnek ismerték el. Ha még annak ellenére is csak ez lett az eredmény, hogy Sárospatakot sikerült idejében német őrséggel megszállni, tehát ennyire erős ütőkártya volt az udvar kezében, csak arra vagyok kíváncsi, mi lett volna az eredmény akkor, ha Patakot nem sikerült volna megszállnia.

Ez volt tehát a Bocskai felkelését megelőző és okozó „rémuralomnak” egyik „vérlázítóbb” megnyilvánulása és az örökösnek, a „védtelen” nőnek, csak ilyen „felháborító” kirablásával végződött. Takáts ugyanis mindazt, amit itt erre vonatkozóan az ő adatai alapján, sőt kifejezéseivel elmondtunk, e „rémuralom” bizonyítására hozza fel példának.

Mivel Perényi Zsófia vőlegénye Kollonits Sigfried volt, azt is látjuk ebből az esetből, hogy a küzdelem nem azért folyt, hogy a Dobó örökség (Patak, Léva, Szerednye, Lednice stb.) idegen kézre ne kerüljön. A magyaroknak eszükbe sem jutott, hogy ez ellen küzdjenek. Nem jutott eszükbe, mert akkor „magyaron” mindig „protestánst” értettek, s akkor még a Kollonitsok is protestánsok voltak, Perényi Zsófia vőlegénye tehát magyarnak, mégpedig jó magyarnak számított, ha Kollonits és Sigfried is volt egyszerre.

A Kollonits név csak akkor és azért lett annyira gyűlöletes a magyar fülnek, viselője pedig csak akkor és csak azért vált egyszerre annyira „idegenné”, mikor és mert egy bíboros viselte e nevet, mégpedig egy olyan bíboros, akinél több jót kevés ember tett ugyan a magyaroknak (hiszen elsősorban neki köszönhetjük Magyarországnak a török alól való felszabadítását), és aki még több jót tett volna nekik (reformjaival), ha engedték volna. Aki azonban tagadhatatlanul nagy ellensége volt a protestantizmusnak. Pedig hát az osztrák protestantizmusnak még nagyobb ellensége volt, mint a magyarnak. Így lett és maradt aztán Kollonits a „magyar” nép legnagyobb gyűlölője és legesküdtebb ellensége.

Takáts rosszmájúan emeli ki, hogy Rudolfnak Dobó hagyatékából elsősorban az elhunyt főúr boraira és műkincseire fájt a foga. Ezeket a maga részére követelte. Rosszhiszeműség ez Takáts részéről, mert ha tárgyilagos tudott volna lenni, akkor megmondta volna azt is, hogy ez nemcsak törvénytelen, hanem még csak nem illő cselekedet sem volt részéről. Hiszen Dobónak, családja utolsó sarjának, az akkori magyar alkotmány szerint nem az állam, hanem a király volt a törvényes örököse.

Ami a bort illeti, Rudolf nem volt iszákos ember, s közel sem volt olyan kedvelője az alkoholnak, mint például Bethlen Gábor vagy Apafi Mihály. Legfeljebb azt tudhatjuk meg az esetből, hogy Rudolf „rémuralma” idejében egy „elnyomott” protestáns magyar főúrnak olyan borai voltak, amilyenekben még a római császárnak sem volt része. Ami pedig a műkincseket illeti, az utánuk való nagy érdeklődésből csak Rudolf kultúrája és műveltsége tűnik ki, s ez bizonyára nem válik neki szégyenére. Csak hálás lehet a művészettörténelem, ha Rudolf Dobó kincseit egy olyan nagy és nyilvános gyűjteményben akarta elhelyezni, hol – ha terve sikerült volna – ma mindenki gyönyörködhetne bennük. De vajon most hol lehet gyönyörködni Dobó műkincseiben?

Látva azonban azt, ahogyan Perényi Zsófia a király biztosaival és leltározóival kibabrált, gondolhatjuk, hogy hiába volt Rudolf a törvényes örökös, Dobó borából ő aligha ihatott, s műkincsgyűjtő szenvedélyét is bajosan elégíthette ki abból, amit ő Dobótól törvényesen örökölt. Igaz, hogy mi nem nagyon örülhetünk neki, ha a Dobó-műkincsekben Prágában vagy Bécsben gyönyörködnek, de hogy Buda és Visegrád helyett ezek a városok lettek a magyar királyok székhelyei, annak is a mi őseink pártoskodása volt az oka, nem pedig a Habsburgok.

De az is tény, hogyha azokat a műkincseket, melyeket akkor Rudolf esetleg Magyarországon is gyűjtött, nem sikerült volna Rudolfnak Prágába szállítania, akkor most sehol sem gyönyörködik bennük senki. Hol vannak például ma a Báthoryak, a Rákócziak vagy a Dobók műkincsei? Pedig tudjuk, hogy ugyancsak bőven volt nekik! De azokat a műkincseket, melyek tőlünk Bécsbe vagy Prágába kerültek, mindig haza lehet onnan hozni, ami nem egyikükkel már meg is történt.

Azt is kárörömmel és rosszmájúan említi Takáts, hogy mennyire megijedtek Bécsben, mikor az örökösök azzal fenyegetőztek, hogy országgyűlés elé viszik a Dobó vagyon ügyét. Bezzeg nem ijedt volna meg Mussolini, Hitler, Sztálin vagy Rákosi Mátyás, ha olyan naiv emberre akadt volna, aki azzal fenyegette volna meg, hogy viselt dolgait az országgyűlés elé viszi. De nem ijedt volna meg ettől a mi Mátyás királyunk sem. Hiszen ők egyúttal az országgyűlés urai is voltak, és a „nemzet gyülekezete” csak azért volt, hogy kezét véresre tapsolja nevük hallatára.

Ha a bécsiek ezzel szemben annyira megijedtek az országgyűléstől, az csak azt bizonyítja, hogy alattuk az országgyűlés csakugyan szabadon képviselte az ország akaratát, tehát hogy a Habsburgok és Rudolf is megtartották az alkotmányt, mégpedig nemcsak a betűjét, hanem a szellemét is. Alattuk valóság volt, hogy a nép (illetve akkor még az alkotmány szerint csak a nemesség) valóban beleszólhatott az ország kormányzásába. De hát akkor miért fogott Bocskai fegyvert?

Jellemző, hogy még Izabella királyné sem félt az erdélyi országgyűlés elé vinni a tőle orvul és törvényes eljárás nélkül legyilkoltatott három magyar főúr ügyét. Miért is félt volna tőle, mikor a vége az lett, hogy az országgyűlés egyenesen köszönetet szavazott neki érte. De azért még ma is minden becsületes magyarnak kötelessége a magyar történelmet úgy tudni, hogy Rudolf elnyomta a magyar szabadságot, sőt egyenesen rémuralmat gyakorolt, Erdély pedig megőrizte nekünk ugyanezt a magyar szabadságot.

Sem a szepesi, sem az udvari kamara nem követte el a Dobó-hagyatékkal kapcsolatban a törvénytelenségnek még az árnyékát sem, bécsi „elnyomóink” mégis rettegtek miatta a magyar országgyűléstől. Ellenben nemcsak Izabella, hanem a nagy Báthory István is felháborító törvénytelenséget követett el, amikor a kerelőszentpáli csata után azonnal felakasztatott egy sereg ellene harcolt magyar főnemest (felakasztatni magyar nemest még érvényes halálos ítélet után sem lehetett volna, hanem csak lefejeztetni), mégsem kellett utána félnie az országgyűléstől, mert az nem őt vonta felelősségre a történtekért, hanem sírva bár, de még újabb tömegkivégzéseket és székely orr- és fülcsonkításokat is megszavazott és végrehajtott a kedvéért.

Báthory Zsigmond tömegkivégzéseit is, pedig ekkor is a legtekintélyesebb főurak, köztük magának a fejedelemnek atyjafia, Báthory Boldizsár volt az áldozat, éppen olyan egyhangúlag hagyta jóvá az erdélyi országgyűlés, mint amilyen egyhangúak voltak Hitler, Sztálin vagy Rákosi Mátyás országgyűlései, pedig azok, akikből az országgyűlés állt, majdnem valamennyien az áldozatok elvbarátai voltak. Világos tehát, hogy nem önként szavaztak. De hallgattak, mert szolgák voltak, s hallgatniuk kellett. És mi ezek után még gúnyolódunk azon, hogy Rudolf félt a magyar országgyűléstől? De emellett mégis rémuralomról beszélünk?

Báthory Gábornak sem volt sohasem az országgyűlésekkel nagyobb baja. Nem volt még saját kezűleg végrehajtott gyilkosságai, főurak nejének elcsábításai és törvénysértései és erőszakoskodásai ellenére sem, mert alatta is valóban rémuralom volt, nem pedig csak reklámban, mint Rudolf alatt, és az ő fejedelemsége alatt csakugyan nem volt sem szabadság, sem függetlenség. Éppen ezért nem kellett félnie az országgyűléstől sem. Nemcsak a török részéről nem volt Erdélyben szabadság és függetlenség, hanem a fejedelem részéről sem. Ellenben a Habsburg Magyarországon sem az udvari, sem a szepesi kamara semmi jogtalant vagy törvénysértést nem csinál, csak mindent elkövet, hogy egy magtalanul elhunyt főúr hagyatékával kapcsolatban a kincstár érdekeit képviselje, és ami belőle az államot illeti, azt a kapzsi, de hatalmas örökösöktől megmentse. De mégis fél, hogy az ügyet az országgyűlés elé viszik. Vajon miért? Azért, mert a Habsburg Magyarországon szabad és független országgyűlések voltak, melyeken lehetett és ezért mertek is beszélni az emberek, sőt ahol egyenesen az országgyűlés volt zsarnoka a királynak. Ott a rendek a maguk érdekeit akkor is megvédték, ha nem nekik volt igazuk, mert összefogtak a király és tanácsosai ellen. Ezért mert Perényi Zsófia, Dobó Ferenc örököse úgy kibabrálni a királyi biztosokkal és leltározókkal, s ezért mertek az ő emberei fenyegetőzni még akkor is, amikor már letartóztatták őket, tehát mikor már igazán meg kellett volna ijedniük.

Hogy pedig a kis erdélyi fejedelmek (még az idegen Izabella és gyönge Apafi Mihály is) meg tudták félemlíteni az országgyűléseket, ellenben a mi Habsburg királyaink, akik pedig az egész keresztény világ fejei voltak egyúttal, ezt nem tudták megtenni, annak az az egyszerű magyarázata, hogy ez utóbbiak mielőtt cselekedtek volna, jámbor lelkiatyáktól kértek előbb tanácsot, s ami a fő, e lelkiatyák tanácsaira mindig hallgattak is, míg a protestáns Apafi lelkiismerete rég fel volt már akkor szabadítva, a katolikus Izabella pedig az ájtatoskodást teljesen külön tudta választani a politikától. Ha ő tudott lakni ájtatoskodó katolikus létére is elkobzott püspöki palotában és a buzgó misére járást össze tudta egyeztetni a katolicizmus Erdélyből való kiveszésének közönyös szemléletével, miért ne tudta volna ugyanezt összeegyeztetni a szeretőtartással és az ezt kifogásoló két Kendy és Bebek legyilkolásával is?

Az alattvalók persze igen hamar észreveszik, kivel lehet kibabrálni és kivel nem; kitől kell félni és kitől nem. Dobó Ferenc és protestáns magyar kortársai is látták, hogy a Habsburgok veszélyesek ugyan a protestantizmusra, de nem veszélyesek az ő életükre és vagyonukra, tőlük ez utóbbit illetően nem kell félni még akkor sem, ha olyan idegbetegek és abnormisak, mint Rudolf vagy Báthory Zsigmond (a kettő egyformán idegbeteg volt ugyan, de gyilkoltatni mégis csak Báthory Zsigmond tudott). De emellett még – hogy annál biztosabbak lehessenek a dolgukban – állandó panaszkodással, sérelem-hangoztatással és mesterséges hírveréssel állandóan ütötték a vasat, hogy a bécsieknek eszükbe ne juthasson, hogy tulajdonképpen ők a jók és engedékenyek, és ők állnak a magyar alkotmány és a haza érdekeinek alapján, nem pedig a magyar rendek. Arra az ellenvetésre, hogy Báthory Zsigmond is jezsuita nevelés volt és lelkiatyáira hallgatott, mégis ugyancsak tudott gyilkolni, majd akkor válaszolunk, mikor Báthory Zsigmond személyét tárgyaljuk. Akkor látja majd az olvasó, hogy Báthory Zsigmond akkor, mikor gyilkoltatott és amikor természetellenesen fajtalankodott, nem állt jezsuita lelkiatyái befolyása alatt, sőt akkor egyáltalán nem is voltak lelkiatyái. Mikor gyilkoltatott, akkor kálvinista nagybátyja, Bocskai, a későbbi magyar „szabadsághős” volt a „lelkiatyja”.

Így keletkezett aztán az a fonák végeredmény, hogy Erdélyben mukkanni sem mertek az országgyűlések, s a rendek még az országgyűlés tagjai legyilkolásáért is köszönetet mondtak uruknak, a fejedelemnek. Magyarországon pedig a királynak még akkor is félnie kellett az országgyűlésektől, amikor neki volt igaza. És így keletkezett a fonákságnak az a netovábbja is, hogy Erdély mégis úgy maradt meg a magyarság emlékében, mint a magyar szabadság, függetlenség és alkotmányosság képviselője és fenntartója, míg a Habsburg Magyarország mint az elnyomásé és gyarmati kizsákmányolásé.

Politikai szempontból a hatalom birtokosainak nem érdemes jónak lenniük. A politikában (tehát a történelemben is) csak győzni kell és akkor a haszon mellé a dicsőség is meglesz.

Győzni pedig – legalábbis itt, a földön – nem jósággal kell és lehet. Viszont ha valaki jó, s ezért – mint többnyire történni szokott – veszít, azonnal megállapítják róla, hogy még csak jó se volt, hanem csak tehetségtelen, sőt elveszik még a becsületét is. A történelemben is nagyon érvényes a mondás: Vae victis! Jaj annak, aki elbukik!

Pedig hát kik szoktak elsősorban elbukni? Elsősorban a lelkiismeretesek. Ők ugyanis politikai eszközeiben kötve vannak, míg a gonoszok, a csak „tehetségesek”, olyan módon érik el céljukat, ahogyan akarják, mert a fő, sőt egyedüli szempont az, hogy elérjék. De a gonoszoknak – éppen azért, mert vaj van a fejükön, azaz mert szégyellni s így titkolni valójuk van – a propagandára is mindig gondjuk van, és azzal a hatalommal és azokkal az anyagi eszközökkel, melyeknek győzelmükkel birtokába jutottak, ellenfeleiket sikeresen meg is tudják rágalmazni, és ezzel a maguk igazát ki is tudják mutatni. Kivált mikor ugyanakkor terrorjukkal azt is meg tudják akadályozni, hogy az elbukott jó védekezhessék.

Hogy mennyire nem feltétlenül a rendeknek volt mindig igazuk a királlyal való harcukban, azt Báthory Erzsébet már ismert esetéből is jól láthatjuk. Ez is ekkoriban történt ugyanis. (Báthory Erzsébet 1614. augusztus 21-én halt meg.) Az egész világtörténelemnek ez az egyik legnagyobb gonosztevője ugyanis nem bűnhődött, mert azt csak nem tekinthetjük borzalmas bűnei büntetésének, hogy végül a saját várában őrizet alá helyezték? Pedig hát Báthory Erzsébet is tisztán csak azért nem bűnhődött, mert a magyar rendek erősebbek voltak, mint a király. Nemcsak Dobó Ferenc protestáns örökösét fogták ugyanis pártul a király ellenében akkor is, amikor a királynak volt igaza, hanem még Báthory Erzsébetet is. Itt is a király volt az, aki végre akarta hajtani a törvényt és büntetni akart, s a nádor és az országgyűlés volt az, aki és amely az előkelő rokonságot és a főúri tekintélyt nézte, s ez fontosabb volt neki, mint a törvény és az igazság.

Egyszerre két törvénysértést is elkövetett az ország vele kapcsolatban. Az egyik az volt, hogy nem indítottak ellene eljárást, nem állították bíróság elé. Mivel nem büntették a bűnt, nem tartották meg a törvényt. Ez a nádornak mint a legfőbb magyar bírónak lett volna elsősorban kötelessége, s elmulasztásával hivatali esküjét is megszegte. (Ki hányta azonban ezt a híres Thurzó Györgynek valaha a szemére a magyar történelemben? Csak nem azért, mert ő is protestáns volt?)

A Báthory Erzsébettel elkövetett második törvénysértés az volt, hogy noha bíróság elé nem állították, mégis megfosztották szabadságától és haláláig őrizet alatt tartották. Ezen a törvénysértésen sem botránkozik senki sem ma, sem akkor. Már hogy is botránkoznék, hiszen ez nem az udvar, nem a király, nem Bécs törvénysértése volt, hanem a nádoré és az országé. Nem is lett a dolog akadálya annak, hogy Thurzó Györgyöt történelmünk egyik legkiválóbb és legjellemesebb nádorának ne tartsa ma is.

Nem is volt Thurzó György utolsó ember, de – látjuk – törvényeket azért ő is megszegett. Nem is hiszem, hogy élt volna valaha uralkodó vagy államférfi, aki sohasem szegett meg törvényeket. Már csak ebből is láthatjuk, hogy a Habsburg sem szükségképpen gonosz vagy esküszegő, ha a törvény betűjének meg nem tartását néha rá is rá lehet bizonyítani.

Báthory Erzsébet élete szintén protestáns megírójának, Rexa Dezsőnek is olyan nagy volt a „hittestvéri” rokonszenve, hogy az még csak eszébe sem jutott, hogy hősnőjével kapcsolatban még Thurzó nádort is vádolni lehet. Sőt Rexa még magát Báthory Erzsébetet is pártul fogja. „Ártatlan volt, mert beteg volt”, állapítja meg a legnagyobb természetességgel. (58. o.) Ezt szerinte végrendelete is bizonyítja, mert abban még csak nyoma sincs semmiféle bűntudatnak.

Ha az udvar megsértette a törvény betűjét – pedig ugyancsak nyomós okai voltak rá, ha megtette –, előre rettegett a következő országgyűléstől, mert ott a rendek valóságos tetemrehívást rendeztek vele, és a szeplőtlen becsület öntudatának fölényével kérték tőle számon koronázási esküjét. Ellenben a Báthory Erzsébettel elkövetett kettős törvénysértés miatt egyáltalán nem kellett félnie a következő országgyűléstől se Thurzó Gábornak, se Báthory Erzsébet rokonainak, a Nádasdyaknak, Széchenyieknek, Zrínyieknek és a többi Báthorynak, akik kedvéért a törvénysértés és a nádori eskü megszegése történt.

Ezt az esküt senki sem kérte ott számon a protestáns nádortól, sem nem akadt ott egyetlen igazságszerető ember, sem katolikus, sem protestáns, aki szót emelt volna akár Báthory Erzsébet törvénytelen letartóztatása, akár az ártatlanul halálra kínzott magyar lányok – köztük nemes lányok – kiontott vérének megtorlatlanul hagyása miatt. Most egyszerre nem fájt senkinek sem a magyar törvény, sem a nemesi szabadság durva megsértése. Pedig hogy átérezték a fájdalmat, s milyen őszinte felháborodás fogta el őket, ha a király szegte meg! Az ember önkéntelenül azt kérdi magától: Hát ilyen nagy színészek voltak a mi őseink?!

Ami pedig Báthory Erzsébet beszámíthatóságát illeti, világos, hogy nem volt, nem lehetett normális egyén. De az igen nagy gonosztevők egyike sem normális. Még azt is elfogadjuk, hogy csökkent beszámíthatóságú volt. Nagy tudatlanság azonban azt gondolni, hogy a csökkent beszámíthatóságú egyéneket nem lehet és nem kell büntetni. Hiszen akkor éppen a legnagyobb gonosztevőket nem büntetnénk. Az őrültek azok, akiket nem büntetünk, nem pedig a csökkent beszámíthatóságúak. Ezeket annál inkább büntetnünk kell, mert az ilyen terhelt embereket nem is lehet a bűntől mással visszatartani, mint csak szigorúsággal.

Hogy Báthory Erzsébet végrendeletében nem mutat bűntudatot, az csak gonoszságát mutatja és növeli, nem pedig beszámíthatatlanságát bizonyítja. Alantas lelkekben egyébként is csak a félelem, csak a büntetés, csak a szenvedés szokta felébreszteni a lelkiismeretet, s Báthory Erzsébet – kivált akkor még, mikor végrendeletét megírta – tulajdonképpen még nem is szenvedett.

De ha még Báthory Erzsébet ügyében is a nádor és vádlott főúr-rokonainak akarata érvényesült a király és a törvény szavával szemben, képzelhetjük, mennyire nem a király és vele a köz érdeke győzött volna egy hagyatéki ügyben, melyben végeredményben mégiscsak sokkal jobban érdekelve voltak a rendek, mint abban, hogy Báthory Erzsébetet lefejezzék-e vagy nem. Hiszen az mindennapos volt, hogy egy-egy család kihalt, s hagyatékát az oldalági rokonok igyekeztek a kincstárral szemben maguknak megszerezni. Mikor tehát a Dobó-család ügyében az országgyűlésen a nemesség az oldalági rokonok érdekeit karolta fel, tulajdonképpen a maga érdekeit védte. Ma nekem, holnap neked, gondolták, s a maguk szempontjából nagyon helyesen gondolták. Történetírásunknak azonban legalább arra is rá kellett volna mutatnia ez ügyben, hogy itt a köz érdeke ellenkezett az országgyűlés tagjainak magánérdekével, s hogy a királynak és kormányának bizonyára nem lehet bűne az, hogy ha legalább ő a közérdeket képviselte. Még az országgyűlésnek is kötelessége lett volna erre a magaslatra emelkednie.

A fej- és jószágvesztési perek

De a kincstár megszakadással szerzett „birtokharácsolásainál” még nagyobb nemzeti sérelemnek tekintik történetíróink a kamara azon birtokszerzéseit, melyekhez a tulajdonosaik elleni főbenjáró perek indításával jutott, vagyis mikor úgy „kaparintotta” meg egyes vagyonos családok jószágait, hogy a még élő tulajdonostól kobozta el olyan bűntett rábizonyítása címén, mellyel a törvény szerint fejvétel és birtokelkobzás járt.

Az igazság azonban ezekben az esetekben is az, hogy nem törvénytelenségről, annál kevésbé egyszerű rablásról volt szó, hanem teljesen jogos és igazságos perekről. Hogy „rémuralomról” itt sem beszélhetünk, sőt még csak kegyetlenségről sem, láthatjuk onnan, hogy a büntetés, azaz a lefejezés végrehajtása csak egyetlen esetben, a Thelekessyében történt meg. Ő azonban csakugyan gonosztevő volt, megérdemelte a halált, s az ő kivégzését még az országgyűlés sem tartotta sérelemnek, hiszen éppen az szavazta meg és hajtatta végre.

Jellemző azonban a helyzetre, hogy Thelekessy várát és uradalmát, Lednicét is éppen az a Dobó Ferenc vette meg az elkobzás után (természetesen áron alul!), akinek „sérelmes” ügyét most tárgyaltuk, aki tehát akkor, amikor nem a maga, hanem a más birtokának elkobzásáról volt szó, egyenesen a kincstár „bűntársa” volt. Jól láthatjuk az esetből, hogy tulajdonképpen itt nem is szerepelt más, mint csak kinek-kinek a maga érdeke, azaz a legtisztább önzés.

Akinek érdekeit fenyegették, az kiabált, de természetesen nem önérdeket emlegetett, hanem törvényt, alkotmányt, szabadságot és hazát, s ezek nevében nemcsak kiabált, hanem fenyegetőzött is. Ha azonban neki magának is haszna volt a „törvénysértésből”, sőt ha önérdeke vagy (mint Báthory Erzsébet esetében) a család tekintélye úgy kívánta, egyenesen ő volt az, aki nem engedte meg a királynak, hogy a törvényt végrehajtsa és a bűnt igazságosan megtorolja.

Az egy Thelekessy Mihály esetét kivéve – mondom –, csak birtokelkobzások voltak, de nem fejvételek is egyúttal. Sőt még birtokelkobzások is alig, hanem csak birtokelkobzási kísérletek.

Éppen az előbb vázolt viszonyok, a királyi hatalom gyengesége, a nemesség hatalmi túlsúlya, s ebből folyó fenyegető viselkedése miatt ugyanis a birtokelkobzásokat a rendek már Bocskai felkelése előtt is majdnem mindig épp úgy meg tudták akadályozni, mint ahogyan – láttuk – meg tudták akadályozni azt, hogy a magtalanul elhalt Dobó Ferenc hagyatékát a kincstár megszerezhesse.

Érdekes, hogy arra, hogy Rudolf alatt „rémuralom” volt, éppen azt tartják legnagyobb bizonyítéknak történetíróink, hogy még Bánffi Dénest sem kímélték, pedig ő az akkor még Bécsben igen nagy befolyású Bocskai unokaöccse volt, sőt még Illésházyt sem, aki pedig Mátyás főherceg kedvence, Pálffynak, az ünnepelt magyar hadvezérnek pedig, aki Rudolf király gyerekkori játszópajtása volt és együtt nevelkedett vele Spanyolországban, sógora.

Szerintem mindez éppen a törvényesség mellett, tehát feltétlenül a „rémuralom” ellen szól, tehát az igazságszeretetet bizonyítja. Hogy ugyanis még ezeket a protekciós embereket sem kímélték, azt mutatja, hogy tényleg bűnösöknek kellett lenniük azoknak, akik ellen eljártak, tehát nagyon is igazságosak voltak a „rémuralmat” gyakorló bécsi, illetve prágai hatóságok.

Illésházy esetét, mely a legnagyobb port verte fel, s akinek csak Bocskai felkelése tudta visszaszerezni a vagyonát (de az neki is visszaszerezte, tehát a kincstár az ő esetében is a rövidebbet húzta), külön tárgyaljuk. Mivel az esetek mindegyikéről nincs terünk és nem is szükséges megemlékezni, Illésházyén kívül még csak Homonnay György ügyét nézzük meg közelebbről, mert „hazafiaink” ezt tartják talán a legfelháborítóbbnak. Mint vérlázító esettel, Takáts is bőven foglalkozik vele, pedig tárgyilagos szemmel nézve annyira nem vérlázító, hogy még az ő előadásában is a következő módon folyt le:

„Rudolf király tudtával és jóváhagyásával fejvételre és birtokainak elvesztésére ítélték egyik legnagyobb családunk örökösét, aki semmi bűnt nem követhetett el, mert még kiskorú gyermek volt”, fejezi ki a nagy nemzeti sérelmet Takáts. Ki gondolná e felháborodott haragból, hogy a fejvételt csak kimondták, de végrehajtani eszük ágában sem volt, és hogy a kimondást is az országgyűlés végezte, s Rudolf legfeljebb annyiban bűnös, hogy nem szegült szembe az országgyűlés határozatával.

Úgy történt a dolog, hogy özvegy Homonnay Györgyné Dóczy Fruzsina jobbágyai Ladóczi udvarbíró vezetésével két szomszéd nemesnek, Zokolynak és Bánóczinak kúriáját régebbi erőszakosságaik megtorlásaként éjszaka fegyveresen megrohanták és a két nemest a saját házából kiverték. Zokoly, aki furfangos és bosszúálló ember volt, nem nyugodott addig, míg el nem érte, hogy az 1600-as országgyűlés 23. cikkelye kimondta az özvegy és serdülő fia ellen a főbenjáró bűnt, noha ők maguk a támadás idején mindketten Pozsonyban voltak az országgyűlésen (1598-ban történt a dolog), s állításuk szerint nem is tudtak jobbágyaik bűnös vállalkozásáról.

Azt, amit a vádlottak mondanak, Takáts olyan igaznak veszi, mint a Szentírást. Pedig hát olyan bolondot még senki sem látott, aki, ha vádolják, nem védekezik úgy, ahogy tud, s az özvegy még Takáts szerint is valóban olyan fajtájú magyar asszony volt, „aki, ha kellett, katonái élére állott s bátran szembenézett az ellenséggel”.

Takáts e kijelentése ellenére is csak bánatának élő, védtelen, gyenge asszonynak rajzolja. Pedig alig hogy első férje, Homonnay György meghalt, újra férjhez ment Teufenbach Kristóf német vezérhez, s mikor ez is hamarosan meghalt, egy előkelő és dúsgazdag lengyel nemeshez (de ez is hamarosan meghalt).

Férjei megválasztásából is látjuk, hogy ez a nő valami túlságos magyar sem lehetett, tehát az udvarnak aligha volt oka rá, hogy éppen magyar nemzeti szempontból üldözze. Egyébként is, mint láttuk, az országgyűlés – mely pedig egyéni érdekből is nagy ellensége volt az ilyen vagyonelkobzással járó pereknek – volt az, amely bűnösnek mondta ki az özvegyet és fiát.

Hogy Szuhay püspök, mint a pozsonyi kamara elnöke, szorgalmazta az ügyet, az természetes. Neki hivatalból volt kötelessége, hogy minél több bevételre törekedjék, kivált mikor az állam kiadásai tízszerese voltak a bevételeknek és az ország úgyis a zsoldosok fizetetlensége miatti panaszoktól volt hangos.

A végeredmény az lett, hogy a bíróság (természetesen magyar bíróság) először a fiút, azután az anyát fej- és jószágvesztésre ítélte. A fiút azért, mert a tárgyaláson, noha ott volt Pozsonyban és ismételten megidézték, nem jelent meg, az ítélet után pedig ki is menekült az országból. Az anyát azért, mert ő sem jelent meg az idézésre.

Közben ugyanis azt a hírt terjesztették el, hogy a fia csempészett gyerek. Igazi fiát leejtette a dajka és meghalt, s az özvegy, aki férje nagy vagyonával való rendelkezési jogát fia halála által elvesztette volna, a halálesetet eltitkolta és más gyermeket csempészett helyébe. Hogy az özvegy e hír elterjedése után kimenekült az országból, azt a látszatot keltette, mintha az, amit beszéltek, igaz lett volna. Igaz, hogy menekülésének közvetlen oka az volt, hogy Homonnay Bálint, Rákóczi Zsigmond veje és Bocskai kedvence (végrendeletében még a fejedelmi székben utódául is őt jelölte ki, de az erdélyi rendeknek éppen ezért nem kellett), akit mint oldalági rokont, a Homonnay-vagyon illetett volna, ha az állítólagos gyermekcsempészés meg nem történt volna, dühvel nekirontott. Az özvegy a fiával az erős Nyevicke várába menekült Bálint elől, de Bálint elvezette a vártól a vizeket és feladásra kényszerítve kirabolta az özvegyet, gyalázatos szidalmakkal illette, és fiával és beteg lányával együtt világgá űzte. Az özvegy nem a magyar törvények oltalmába, hanem Lengyelországba menekült (s ekkor történt ott harmadik férjhezmenetele, melyet már említettünk, de ami szintén nem volt alkalmas arra, hogy a közvéleményt javára hangolja). Homonnay Bálint is megbűnhődött e tette miatt, mert főbenjáró vétségben őt is per alá fogták, s ez elől ő is Lengyelországba menekül.

Már e pár adatból is eléggé láthatjuk, hogy a főbenjáró per alá vonás ez időben nem ártatlan magyarok igazságtalan üldözése volt. Nem volt az Homonnay Bálint esetében, de nem lehetett annak nézni a Homonnay özvegy esetében sem.

Érdemes ez esettel kapcsolatban legalább futtában szemügyre vennünk ezeket a Homonnayakat. Zrínyi Miklós és Balassa Bálint bűneinek ismerete után ugyanis nagyon tanulságos ez is, és nagyba hozzájárul, hogy megismerhessük e kor magyarjait. Csak így tudjuk igazságosan megállapítani azt is, hogy jogosan vonta-e per alá, és jogosan kísérelte-e meg birtokaik megszerzését a kincstár, vagy pedig csak igazságtalan magyarüldözés volt az egész, mely joggal kényszerítette bele fegyveres felkelésbe a magyar nemességet.

„A család férfitagjai gyűlölettől és kapzsiságtól ösztönözve egymás ellen hadakoztak és egymást támadták, ami vérontás nélkül ritkán esett meg. Homonnay Drugeth István például Homonnay Miklós özvegyét (Zrínyi Margitot) és árváit fegyveres kézzel űzte ki birtokaikból. S bár a törvény az özvegynek adott igazat, s bár Homonnay István volt az árvák gyámja, másodszor is elűzte az özvegyet és árváit birtokaikból. Homonnay Gáspárt hallatlan kihágásaiért 1595-ben fő- és jószágvesztésre ítélték. Homonnay György és Homonnay István (az előbb említett serdülő Györgynek, az utóbbi Bálintnak az apja volt) egy-egy jobbágyuk megöletése miatt állottak a törvény előtt... Mintha csak az ördög konkolyozott volna a családban, hol ez, hol az támad a saját vére ellen.” (Takáts: Magyar nagyasszonyok, 372-373. o.)

A legutóbb említett Homonnay György ezenkívül Tussay Jánost, mikor mint vendég, nála tartózkodott, féltékenységből egyszerűen kihajította a várkastély ablakából a mélységbe. A szerencsétlen természetesen halálra zúzta magát. Mikor törvény elé idézték miatta, nem jelent meg az idézésre. Erre fej- és jószágvesztésre ítélték. Utána megalázkodott, a mi annyira gonosz és annyira „idegen” királyunk erre természetesen megbocsátott neki. Pedig hát a bocsánat több százezer forintos kárt jelentett az amúgy is üres kincstárnak, mert az ilyen várakkal bíró magyar megrendszabályozására egész hadsereget kellett mozgósítani.

Azért mertek ilyen fék nélkül tombolni ezek a protestantizmusuk és magyarságuk miatt állítólag kétszeresen is nyomott „derék” emberek, mert jól ismerték királyuk „veleszületett kegyességét” (ezt ma már divat viccnek venni, pedig a legkomolyabb valóság volt). A jó király még büntetést sem szabott rá, csak Tussay családja részéte kellett a vérdíjat lefizetnie.

Ennek a Homonnay Györgynek Ferenc volt az apja, aki viszont felesége, Perényi Erzsébet halála után akkor már nagykorú fiának nem adta ki anyai örökségét, Terebest. Erre a fiú, György, 1584-ben sereggel támadt a várra. Viharos, sötét éjszakában megmászta embereivel a várat, az őrséget levágta vagy bezárta. Aztán utána apja tartózkodási helyére ment, Gerénypusztára, kirabolta udvarházát, sőt emberei ott apját is megsebesítették.

A kamara szeretett volna emiatt eljárást indítani Homonnay György ellen, s – valljuk meg – a törvény s az igazság is azt kívánta volna, hogy pert indítson, de nem lehetett, mert az apa nem volt hajlandó fiát feljelenteni. A per eredménye ugyanis a fiú anyai örökségének elkobzásával járt volna, s világos, hogy az apa, aki a birtokot még a fiának sem volt hajlandó kiadni, még kevésbé akarta a kincstár kezére juttatni. Nem kell nagyon hangsúlyoznunk, hogy az a kis törvényes formaság, hogy feljelentés nélkül nem lehetett Homonnay György ellen eljárni, sem Hitlernél, sem a mi népi demokráciánknál, sem az angol Erzsébetnél, sem az orosz Katalinnál, sem a porosz Nagy Frigyesnél, sem a francia Napóleonnál, de még a magyar Mátyásnál, Bocskainál vagy Rákóczi Györgynél sem lett volna akadály arra, hogy a bűnös fiútól a birtokát el ne kobozzák. Vagy ha még ők is meg akarták volna tartani még ezt a törvényes formaságot is, nekik meg lettek volna az eszközeik ahhoz, hogy a bántalmazott apa fia ellen a szükséges feljelentést megtegye. Ők ugyanis tehetséges emberek voltak.

De hát a jó, akarom mondani: tehetségtelen Habsburgoknál, akik egyébként tudvalevőleg úgyszólván állandó esküszegésből és a magyar törvények szakadatlan megszegéséből éltek, az apa fel nem jelentése tényleg akadály volt, mert ők nem tudtak gondoskodni az akadály elhárításáról. Ők ugyanis sem „nagyok” nem voltak, mint Napóleon vagy Nagy Frigyes, sem szabadsághősök, mint Bocskai vagy Rákóczi György, hanem csak „tehetségtelen” és „magyarelnyomó” ügyefogyott, katolikus Habsburgok. Gyalázza is őket érte a történelem legalább úgy, mint amennyire magasztalja az előbb említett nagyokat. Írva van ugyanis, hogy a pénz nem bűzlik, akárhogyan kereste is meg az ember. De a dicsőség, a történelmi sikerek sem bűzlenek, akármilyen eszközökkel vívták is ki őket a „nagyok”.

De azért ha a Habsburgok békében is hagyták, mégsem élhetett nyugodtan Homonnay György az apjától így visszaszerzett, egyébként jogos várában. Míg ugyanis a kincstár kereste (de nem találta) a törvényes jogcímet, melynek alapján eljárhasson ellene, egy másik Homonnay István, a főispán szintén tehetséges volt és megtalálta. Ő fegyveres erővel támadt ugyanis rá, ami a „hülye” Habsburgoknak, úgy látszik, nem jutott eszükbe. (Vagy a lelkiatyjuk tiltotta meg nekik, s ők, a hülyék, engedelmeskedtek.) Akkora riadalom keletkezett a várban e támadás hatására, hogy Homonnay György felesége ijedtében holt gyermeket szült. Ilyen garázda, ilyen a törvényt is lábbal tipró főnemesség mellett vajon melyik lett volna nagyobb törvénysértés a Habsburgok részéről; az-e, ha mindezt szó nélkül tűrték volna el tőlük, vagy az, ha legalább néha, olyankor, mikor még az ő „tehetségtelenségük” ellenére is lehetséges volt ez részükre, eljárást folytattak ellenük, melynek következménye aztán a magyar törvények szerint természetesen a birtokelkobzás lett? (A törvény szerint a fejvétel is következménye kellett volna legyen a dolognak, de a jó Habsburgok megelégedtek csak a birtokelkobzással.)

Azt állítja „hazafias” történetírásunk, hogy az udvar „hamis ürügyeket” keresett a birtokelkobzásokra. Látva a Homonnayak, a Zrínyiek, a Balassák féktelenségeit és törvénytiprásait, joggal kérdezhetjük válaszul, hogy nem volt-e e birtokelkobzásokra éppen elég valódi „ürügy” is?

Ha látjuk, hogyan bántak a Homonnayak egymással, gondolhatjuk, hogyan bánhattak a nem rokon, szomszédos főúri családokkal, hogyan a köznemesekkel és hogyan a jobbágyokkal. Homonnay Ferenc testvére volt például Gáspár. Ez is gyilkosságot követett el és ezért fej- és jószágveszteségre ítélték. A büntetést végrehajtani azonban nem lehetett, mert bezárkózott Nyevicke várába és onnan csapkodott ide-oda vármegyeszerte és dúlta, pusztította feljelentői és a perben ellene tanúskodók javait.

Az érdekelt megyék nemesei ekkor ki máshoz fordulhattak volna bajukban, mint „magyargyűlölő”, „idegen” királyukhoz (aki iránt egyébként az alattvalói eskü nem kötötte őket, hiszen erőszakkal telepedtek a nyakukra). Az meg is sajnálta őket, nem sajnálta a költséget királyi kötelessége teljesítésére, és hosszas ostrom után elfoglalta Nyevickét. A kincstárnak, illetve az országért harcoló és a zsoldjukat váró katonáknak semmit sem használt vele, mert a költség nagyobb volt, mint amennyit a vár és a hozzá tartozó uradalom ért. Egyébként ez a „magyargyűlölő” király már az ostrom megkezdése előtt azt is tudta, hogy ha elfoglalja a várat, az nem őt, hanem Homonnay Györgyöt illeti. Mégis megsajnálta „gyűlölt” magyar alattvalóit, mégis teljesítette királyi kötelességét (pedig ez csak akkor lett volna kötelessége, ha azt a költséget, melybe uralkodói kötelességének teljesítése került, magyar alattvalóinak adói fedezték volna), és a nagy költséggel elfoglalt várat átadta Homonnay Györgynek (aki aztán, illetve utóda a legközelebbi felkeléskor elsőnek csatlakozott a lázadáshoz, természetesen a királytól ingyen visszakapott várával egyetemben).

Mindezeket mind Takáts kutatásaiból tudtuk meg, de aki Takátsot magát olvassa – s a magyar közönség eddig természetesen csak Takátsot olvasta –, csak azt tudta meg belőle, hogy a Habsburgok mind gonoszok és magyargyűlölők voltak. Ami ugyanis ezekben az eseményekben a Habsburgok javára szól, nekünk pedig szégyenünk, arra megjegyzést nem tesz, mintha az magától értetődnék, vagy mintha az, hogy a Habsburg megtartsa a törvényt, kutyakötelesség lett volna, az azonban, hogy viszont a mi őseink turbulenskedjenek [zavarogjanak] és ne tartsák meg a törvényt, szintén a legtermészetesebb dolog lenne. De a Habsburgnak még az is kutyakötelessége, hogy ha a magyar főúr vétkezik, akkor a büntetést elengedje neki.

Takáts csak azt hajlandó észrevenni, hogy a fiatal Homonnay Györgyöt és anyját fej- és jószágvesztésre ítélik, noha ők maguk ott sem voltak, sőt nem is tudtak róla, hanem alkalmazottjaik követték el az erőszakoskodást. (E legutóbbit természetesen csak ők állították, ámde Takátsnak, akinek, mint történetírónak, kötelessége lenne a tárgyilagosság, még csak eszébe sem jut, hogy ez az állítás esetleg valótlan is lehet.) Az is felháborítja, hogy a fiatal Homonnay még nem is volt nagykorú, mikor a dolog történt, s mégis elítélték érte. De itt sem az országgyűlésre haragszik, mely fiatal kora ellenére is perbe fogta, s arra a magyar bíróságra sem, mely az ítéletet hozta, hanem csak Rudolfra, mert hiszen minden bíróság az ő (mint király) nevében hozta meg ítéletét.

Úgy látszik, hogy a bíróság Homonnay György és anyja esetében valóban nagy baklövést csinált, ennek azonban a fiatal Homonnay volt az oka, mert többszöri idézésre sem jelent meg a tárgyaláson, noha ott bujkált a városban. Nem teljes joggal gondolhatta-e így a bíróság, hogy azért bujkál, mert valóban bűnös? Aki ártatlan, annak nem kell a törvény iránt engedetlenséget tanúsítania és a bíróság tekintélyét megvetnie.

Anyjának, mivel akkor Lengyelországban tartózkodott, már nehezebb lett volna a tárgyaláson megjelennie, de hát ő is éppen a tárgyalás elől menekült Lengyelországba. Bizonyára az a gyermekcsempészési hír is ellene hangolta a bíróságot, melyet akkor még mindenki hitt és Homonnay Bálintnak az özvegy elleni dühös támadása és az asszonynak külföldre menekülése is megerősített. A Homonnay család tagjaiban, mint láttuk, a törvénysértés, erőszakoskodás és féktelen kihágások egyébként is annyira mindennaposak voltak, hogy ha valaki Homonnay volt, s ráadásul a tárgyaláson se mert megjelenni, tehát védeni nem is akarta magát, joggal tehették fel róla, hogy bűnös. De egyébként is, ha éppen ebben az esetben talán nem is, de az elmúlt években uraik viselkedése miatt ezek a Homonnay birtokok már százszor is megérdemelték az elkobzást. Az országgyűlés és a bíróság is bizonyára főként azért fordult ellenük és válaszolt makacsságukra elmarasztaló ítélettel, mert már túlontúl tele volt velük szemben a mérték.

Takács azt fogja rá a határozatra, hogy felsőbb nyomásra történt. Számtalan példán láttuk már, hogy mennyire nem tudta Rudolf „nyomni” az országgyűlést. Még azt sem tudta elérni, hogy ne lázadozzék és szitkokat ne szórjon ellene, hogy tudta volna hát „nyomással” elérni azt, hogy egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb tagját igazságtalanul elítélje? Egyébként a jelen esetben a bíróság az elmarasztalást már csak azért se tartotta elhamarkodottnak, mert hiszen a fejvétel úgyis csak elméleti volt. Végrehajtani úgysem lehetett, mert egyik vádlott sem volt a bíróság kezében.

Ezzel aztán meg is tárgyaltunk minden sérelmet, ami a Homonnay fiút vagy anyját érte, mert az ügy további folyamán már csak a Habsburgok törvénytisztelete, igazságossága és „veleszületett” kegyelmességük bizonyítékai következnek. Meg persze a főpapoké, akiknek jóindulatú felszólalása ez ügyben – mint még Takáts is indokoltnak tartja megjegyezni – annál tiszteletreméltóbb, mert a Homonnayak ekkor még valamennyien protestánsok voltak, s így nagy vagyonuk elkobzása és a Habsburgok irányítása alatt álló állam kezébe kerülése az egyházra nagyon előnyös lett volna. Főpapjaink mégsem tettek semmit annak érdekében, hogy ez megvalósuljon, sőt éppen ők egyenesen a Homonnayak javára emelték fel szavukat.

1601 októberében volt a fiatal Homonnay tárgyalása, amelyen nem jelent meg, s melyen emiatt fej- és jószágvesztésre ítélték. 1602. március nyolcadikán már salvus conductust [menedéklevelet, oltalomlevelet] kap hat hónapra, hogy hazajöhessen, s amikor ez megtörténik, maga Mátyás főherceg az, aki tárgyal vele. Utána seregestől érkeznek az udvarhoz a felterjesztések érdekében. 1602. augusztus 6-án még Szuhay püspök, a kamara elnöke (!) is ír érdekében. Pethe Márton kalocsai érsek és kancellár is ír és kimutatja, hogy perét egyedül csak ügyvédjeinek tudatlansága miatt vesztette el. Írt érdekében a csanádi, sőt még a zágrábi püspök is, sőt írt még a másik kamara elnöke, a szintén püspök, Migazzi is.

Mutassanak még egy esetet a világtörténelemben az igazságszeretetre és a „felekezeti” önzetlenségre, mint ebben az esetben a magyar főpapoké. Ilyen igazságszeretet csak az egyedül üdvözítő egyház engedhet meg magának, de nem egy felekezet. Írt ugyanis az eretnek főúr vagyonának visszaadása érdekében még az az engesztelhetetlen eretnekgyűlölő és másképpen olyan vakmerő nyitrai püspök, Forgács Ferenc is, akit kérlelhetetlen elvhűségéért csak nemrég dicsértünk, s aki ezzel a tettével is bebizonyította, amit pedig protestánsaink semmiképpen sem tudnak vagy akarnak megérteni, hogyha valaki kérlelhetetlenül gyűlöli a tévelyt, aminthogy ez kötelessége is minden becsületes embernek gyűlölni, aki az igazság birtokában van, az még egyáltalán nem teszi lehetetlenné azt, hogy a tévelygő embert ne szeresse, sőt egyenesen következik belőle, hogy a tévelygőnek is igazságot szolgáltasson akkor, amikor neki van igaza.

Közben Homonnay Györgyöt, ezt a halálra ítélt „gonosztevőt”, maga Rudolf császár is kihallgatáson fogadja (az a Rudolf császár, aki olyan emberkerülő volt, hogy még hívei sem tudtak színe elé járulni), sőt az 1602. szeptember 18-i levelében örömmel írja, hogy őfelsége immár meg is kegyelmezett neki.

Ami az anyát illeti, az ő halálos ítélete csak feltételes volt, ha tudniillik a vádlók és más tekintélyes nemesek még esküt tesznek majd ellene. Ez meg is történt ugyan, de ítéletet ennek ellenére sem mondtak ügyében, sőt később fia utánjárására meg is szüntették ellene is az eljárást.

Egyébként ebből az akkor még protestáns fiúból lett később az a híres Homonnay György, aki miután, mint még protestáns, később Bocskai mellett harcolt, tehát a visszakapott nagy vagyont alig pár év múlva már királya és a főpapok ellen használta fel, azaz ugyancsak „meghálálta” az első kegyességét és az utóbbiak igazság- és ellenségszeretetét. Később Pázmány hatására katolikus lett, mégpedig annyira, hogy ő lett Erdélyben az udvar fejedelemjelöltje Bethlen Gábor ellenében.

Ez a próbálkozása ugyan kudarcot vallott, azonban ő volt az, aki, mikor Bethlen már Bécset kezdte szorongatni, s a császár már csak Istentől remélhetett segítséget, itt bent az országban kozák és lengyel zsoldosaival, akiket a nagy Homonnay vagyonból fogadott, Bethlen fővezérét, Rákóczi Györgyöt, kelet felől megtámadta, s úgy szétverte, hogy ügye megmentésére Bethlen kénytelen volt seregével hazajönni. Ezzel tulajdonképpen ő mentette meg II. Ferdinánd és a katolicizmus ügyét.

Láthatjuk belőle, hogy az udvar nemcsak életüket hagyta meg ezeknek az akkor még protestáns Homonnayaknak, hanem vagyonukat se nagyon kopaszthatta meg. Ez a György ugyanis olyan gazdag volt, hogy noha anyja lengyelországi dúsgazdag új férjével semmit se nyert, sőt ott teljesen koldusbotra jutott, ő, a fia, mégis olyan gazdag maradt, hogy éppen mérhetetlen vagyona miatt lett fejedelemjelölt. Gondolhatjuk, mennyi pénze lehetett, hogy annyi zsoldost tudott fogadni, hogy még Bethlen Gábor számára is majdnem végzetessé váló ellenféllé lett velük. Csak így fosztották meg tehát vagyonuktól protestáns főurainkat Rudolf fej- és jószágvesztő perei, azaz a Bocskai felkelését megelőző „rémuralom”.

Láthatjuk azonban azt is, hogyan jutalmazza Isten a megbocsátó irgalmat és még az ellenség irányában is megőrzött igazságszeretetet. Mikor a Habsburg még protestáns s őt gyűlölő és hitét megszegő alattvalója iránt is kegyes, és mikor a magyar főpapok nemcsak elvenni nem akarják protestáns, az egyháznak annyit ártó dúsgazdag honfitársuk vagyonát, hanem egyenesen védelmére kelnek, nem gondolták, hogy tulajdonképpen – minden emberi számítás megcsúfolásával – a Habsburg-házat mentik meg vele a bukástól és a magyar katolicizmust a kipusztulástól. Ha nem adják vissza Homonnay György vagyonát, az ostromolt és már mindenkitől elhagyott II. Ferdinánd hiába imádkozott volna a feszület előtt ott Bécsben, az arra már vagyontalan Homonnay György – hiába lett volna arra már katolikus – nem tudott volna olyan sereggel Bethlen ellen indulni, hogy vállalkozásának említhetőbb sikere lett volna.

Azonban nemcsak a később katolikussá lett György, hanem a végig protestánsnak megmaradt Homonnay Bálint, Rákóczi Zsigmond veje s később Bocskai kedvence is tapasztalta a Habsburgok velükszületett kegyességét. Ez a Bálint ugyancsak bűnös volt (egyik gonosztettét, a fiatal Homonnay György és anyja ellen elkövetett erőszakos merényletét, említettük is), tehát ugyancsak törvényesen jártak volna el ellene, ha fej- és jószágvesztésre ítélték volna. Törvényesen el lehetett volna vele bánni még akkor is, ha a kincstárnak éppen akkor nem lett volna olyan nagy szüksége a vagyonára. Mivel nagy protestáns volt, az ellenreformáció is kígyót melengetett vele a keblén, mert természetesen ő még odaadóbb híve lett a pár év múlva fellázadó Bocskainak, mint a fiatal György.

Az a mindig olyan gonosz Bécs azonban még neki is megkegyelmezett. Még ő is hazajöhetett Lengyelországból és újra betelepedhetett bevehetetlen váraiba, hogy hamarosan Bocskai rendelkezésére bocsáthassa őket. Olyan könnyen megúszta Homonnay Bálint ezt a fej- és jószágvesztő pert, annyira nem ártott ez még a vagyonának sem, hogy még Homonnay Györgynél is gazdagabb volt, illetve György csak akkor és azáltal lett olyan gazdag, mikor és mert Bálint gyermektelen és korai halála után örököse lett. Utódának is elsősorban azért jelölte ki Bocskai, mert izzó protestantizmusán kívül a vagyona is fejedelmi volt.

A mi Takátsunk azonban nincs megelégedve azzal a kegyességgel, mely Homonnay Bálintnak a Habsburgok részéről osztályrészül jutott. Azt mondja, hogy Rudolf „méregdrágán” adta neki a kegyelmet. 40.000 tallért kellett ugyanis kölcsönadnia a kincstárnak, 200 lovast és 200 gyalogost kellett kiállítania saját költségén a török ellen, és ezek élelmezése fejében még 15.000 forintot kellett lefizetnie.

Pedig hát ez se volt olyan veszélyes, mert nagyon nehezen bár, de fukar öreg apósa hajlandónak mutatkozott helyette a kölcsönadásra, ő maga pedig lealkudta a 200 lovast és gyalogost 150-re, a 15.000 forint helyett pedig természetben vállalta a lealkudottak élelmezését, de csak hat hónapra. Erre aztán 1603. május 6-án ő is megkapta a kegyelmet. (S már rá három évre fellázadt Bocskaival az ellen, aki adta neki a kegyelmet.) A fentiek alapján Takáts nem az udvar kegyelmességét állapítja meg, hanem azt, hogy Rudolf és kormányszékei ártatlantól és bűnöstől (Vajon ki lehetett az ártatlan? Csak nem Homonnay Bálint?) annyit csikartak ki, amennyit bírtak, ha tudniillik az illetők magyarok voltak. (Láttuk, hogy a Lobkowitzoktól mindent „kicsikartak”, még az életüket is, pedig azok csehek is voltak, meg németek is.)

Pedig hát láttuk, hogy éppen a magyaroktól csak kölcsönt „csikartak” ki, de azt sem maguknak, hanem az országnak. Annak az országnak, melyet teljes egészében ezeknek a magyaroknak kellett volna fenntartaniuk, és amelynek a török iga alól való felszabadításán helyettünk éppen akkor is ezek a Habsburgok fáradoztak.

Hogy a „kicsikart” kölcsönt Rákóczi Zsigmondnak vissza ne fizették volna, arról nincs szó. Rákóczi Zsigmond egyébként sem olyan ember volt, aki az adósainak csak valaha is valamit elengedett. Hát még ha a császár volt az adósa! A török elleni hadakat kiállítani pedig nemcsak akkor lett volna a dúsgazdag Homonnay Bálintnak kötelessége, ha a fej- és jószágvesztés megérdemelt büntetése alól kellett magát megváltania. Szomorú, hogy a Habsburgok alatt a mi főuraink csak ilyenkor áldoztak a hazának; még ilyenkor is úgy kellett tőlük „kicsikarni”, s még szomorúbb, hogy a magyar történetírás még ilyenkor is arra haragszik, aki kicsikarni volt kénytelen, nem pedig azokra, akik még a hosszú háború idején is csak akkor voltak hajlandók áldozni a hazának, ha csak az anyagi áldozat vagy a fejvesztés vagy hontalanban való bujdosás között választhattak, noha nem az udvar bűne miatt kellett volna hontalanba bujdosniuk.

A Homonnay család tagjainak féktelenségét, anyagiasságát, önzését, szabadjukra hagyott szenvedélyeik zabolátlan tombolását, a családtagok egymás közti állandó háborúságát és gyűlölködését látva, önkéntelenül is eszünkbe jut, hogy e tekintetben összehasonlítsuk őket a Habsburg család tagjaival. Mennyivel keresztényebbek voltak ők és mennyivel magasabb volt a lelki kultúrájuk, mint például a Homonnayaknak!

Meg kell tanulnunk megbecsülni és kellően értékelni uralkodóházunkat, ha meggondoljuk, hogy ez az anyagiasság, ez az önzés, ez a vadság, féktelenség és egymás iránti gyűlölet éppen nem kivétel a Homonnayakban, a magyar nemesség körében pedig éppen nemcsak az ő kiváltságuk. Hiszen az átlagos magyar történelemismerő nem is annyira a Homonnayak féktelenségéről tud, hanem inkább a Balassákéról. Ők ugyanis még a Homonnayaknál is amolyanabbak voltak. Ilyenek voltak a Zrínyiek is. Láttuk, hogy a szigetvári hős effajta borzalmas bűnei mentségére egyenesen azt hozzák föl, hogy akkor minden vagyonos nemes ilyen volt. Valóban, látni fogjuk, hogy ilyen volt még a művelt Zrínyi, a költő is. Ő is sereggel ment apósa ellen. Ilyenek voltak a Dobók is. Nemcsak Ferenc volt „erőszakos és önző”, hanem apja, az egri hős erőszakosságai miatt is igen sok panasz maradt fenn.

De abban is nagyon tévednénk, ha csak magyar bűnnek tartanánk az erőszakosságot, az ököljogot és a szenvedélyes féktelenséget e korban. Elsősorban nem a magyarság, hanem a kor bűnei voltak ezek. Gondoljunk csak a reneszánszkori olasz városok híres patrícius családjainak egymással évszázadokon át folytatott késhegyig menő, engesztelhetetlen és ádáz gyűlöletből fakadó küzdelmeire vagy például egy Borgia Cézárra.

A németekben – hidegebb vérmérsékletük miatt – talán nem volt olyan nagyfokú ez a szenvedélyesség, gyűlölet és vadság, mint az olaszokban és a magyarokban, de a különbség csak árnyalati. Az olaszokban és mibennünk talán jobban túlteng a gyűlölet megnyilvánulásának féktelensége, a németekben viszont az önzés és az anyagiasság nagyobb, s e kor durvaságának megfelelően Németországban is éppen eléggé erőszakosan és kíméletlenül nyilvánult meg ez is. De találunk elég példát magára a féktelenségre is. Hogy mást ne mondjunk, elég Grumbach Vilmos esetére utalnunk, aki ellen valóságos hadjáratot kellett vezetni, mire a törvényes hatalom tiszteletére meg tudták tanítani. Grumbachhal és egész sereg cinkosával azonban nem olyan kesztyűs kézzel bántak a Habsburgok, mint ugyanők nálunk a Homonnayakkal, Balassákkal vagy – mint látni fogjuk – Illésházyval. Őt és cinkosait halállal büntették, sőt kínhalállal, felnégyeléssel, s előtte még kegyetlenül meg is kínozták őket, mégpedig éppen Rudolf apja, a protestánsoktól annyira agyondicsért és olyan kegyesnek tartott Miksa.

Milyen magasan álltak mindezekkel a korral járó durvaságokkal, féktelenséggel és önzéssel szemben a Habsburg-háznak velük kortárs tagjai! Milyen önfegyelmezést, milyen szelídséget, milyen egymás iránti szeretetet, a lélek milyen uralmát láthatjuk bennük a test és a szenvedélyek felett! Soha nem tapasztaljuk, hogy a család valamelyik tagja nagyravágyásból vagy önzésből szembeszegülne a család fejével, annál kevésbé, hogy pártot ütne ellene, ami pedig például a mi Árpád-házunk történetében mindennapos volt. Régebbi történetükben ugyan a Habsburgokban is megtaláljuk ezt épp úgy, mint az Árpádokban, azóta azonban, mióta német-római császárok és magyar királyok, már nem.

Mióta a Habsburgok a mi királyaink, úgyszólván az egyedüli hasonló eset a fentebb annyit emlegetett Mátyás főherceg fellépése bátyja, Rudolf ellen. Ne feledjük azonban, hogy ez a pártütés olyan családfő ellen történt, aki idegbeteg és abnormis volt, s ennek ellenére is csak évtizedes türelmes várás után, akkor történt, amikor már úgy látszott, hogy egészen lehetetlenné válik a helyzet, s már egyenesen a család életéről vagy pusztulásáról van szó. Hiszen éppen az imént láttuk, hogy egyébként milyen jó és milyen türelmes volt ugyanez a Mátyás főherceg például a zsoldosokhoz. Még Mansfeld is – láttuk – azt írta, hogy ő az ő helyében nem tudott volna annyit tűrni. Láttuk, hogy mind ez a Mátyás, mind öccsei, még úgyis túl szegényesre szabott udvartartásuk költségeit sem kapták meg.

Aztán milyen egyöntetű önzetlenséggel nyitnak utat ugyanezek a testvérek Mátyás halála után az addig jelentéktelen stájeri ág fiatal sarjának, II. Ferdinándnak! Hogy lemond ugyanekkor éppen nem alaptalan igényeiről a család spanyol ága is! Hogyan tekintik férjhezmenetelükkor egyenesen parancsnak a család fejének kívánságát a nőtagok is, például Mária Krisztina, II. Ferdinánd testvére, amikor a vadhírű, törökbarát, eretnek és bizonytalan Erdélybe kell férjhez mennie a dinasztia, illetve a kereszténység (Magyarország tervezett felszabadítása) érdekében ahhoz a Báthory Zsigmondhoz, akit sohasem látott, s borzalmas csalódása után milyen áldozatos szellemmel viseli el ott a szégyent, mely abnormis férje miatt osztályrészéül jut!

Mennyi államcsíny, mennyi vérfürdő, mennyi politikai és nemzeti válság, mennyi háború és polgárháború sorvasztott volna bennünket ez időkben; hogy működött volna a bakó és milyen tele lettek volna a börtönök, ha a Habsburg-család tagjai is olyan vad, féktelen, annyira gyűlölni tudó és annyira gyarló emberek lettek volna, mint amilyenek a mi Balassáink, Homonnayaink, Zrínyieink és Dobóink voltak!

De történelmünk későbbi folyamán azt is látjuk majd, hogy a Habsburgok később se változtak. Látjuk majd, milyen megható körülmények között megy férjhez Napóleonhoz Mária Lujza, pedig apja nemcsak nem kívánta ezt tőle, hanem még megkérdezni is, hogy akar-e, mással kérdeztette meg. Apjának, I. Ferencnek egyik öccse tehetségesebb volt, mint a másik (az egyikük volt a mi híres József nádorunk), Ferenc, az elsőszülött, mégis olyan tekintéllyel uralkodott felettük (a mi József nádorunk felett is), mintha nem is nála sokkal tehetségesebb testvérei, hanem fiai lettek volna. Az ő legidősebb fia, V. Ferdinánd, s ennek öccse, Ferenc Károly is azonnal szívesen lemond a trónról, illetve a trónhoz való igényéről, mikor úgy látja, hogy a közérdek így kívánja. De Ferenc Józsefet magát is úgy tisztelték az öccsei, sőt nagybátyjai, hogy még maguk között sem mondták soha „Franz”-nak, hanem „őfelségének”.

Illésházy István esete

Ez volt a kor legnagyobb kihatású vagyonelkobzási kísérlete és a Bocskai-felkelés kirobbanásának állítólag egyik fő oka. A magyar történelemben rendkívül kiszínezve szokás előadni a kiváló és hatalmas főúr „igazságtalan” üldöztetését a „magyargyűlölő” udvar részéről, kinek élete megmentése miatt külföldre kellett bujdosnia csak azért, mert gazdag, protestáns és magyar volt. A valóságban „üldöztetése” közel sem volt olyan igazságtalan és közel sem olyan megható és romantikus.

Illésházy István köznemesből lett az akkori Magyarországnak talán leggazdagabb és legtöbbet szereplő főurává. Olyan típusú ember volt, amilyenek az ilyen nagy anyagi sikereket aratók szoktak lenni. Eszes, ügyes, szorgalmas, de kíméletlen, önző, csak a pénznek és vagyonnak élő, mindent ügyesen és okosan, nagystílűen csináló, eszközeiben azonban nem válogató és túlságosan is önző. Arról is gondoskodott, hogy ne csak pénzt gyűjtsön, hanem jót is tegyen, hogy érdemei is legyenek, mert nemcsak meggazdagodási, hanem közszereplési és hazafias érdemeket szerezni vágyó igényei is voltak.

Jobbágyaival jól bánt, mert tudta, hogy csak így lehet jó nevet szerezni, de jól gazdálkodni és anyagilag gyarapodni is. Ez azonban éppen nem volt akadálya az ellenkező viselkedésnek sem, ha úgy látta célravezetőnek vagy ha szenvedélyei – ami gyakran megtörtént – elragadták. A trencséni polgárokat például, mert ellenkeztek akaratával, téli éjszakában úgy húzatta ki az ágyból, mint Rákosi Mátyás ávósai a „reakciósokat”, vagy Kádár Jánoséi az ellenforradalmárokat.

Mint az ilyen, pénzt szerezni tudó és szerepelni szerető emberek esetében lenni szokott, szeretni alig szerette valaki. Becsülete és tekintélye azonban nagy volt, hiszen a vagyon és a vele járó befolyás ezt többnyire megszerzi még ma is, hát még a XVI. században! Ezenkívül nagy protestáns vezérférfiú volt és így az ország akkori többsége előtt már e címen is biztosítva volt tekintélye és vezérszerepe. Említettük, hogy ez időben protestánsainkban nagyobb volt még a komoly vallásos meggyőződés, mint manapság. De Illésházy protestáns vallásossága azért éppen nem volt akadálya annak, hogy dúsgazdagsága ellenére azokkal a közpénzekkel, melyek kezelését az ország rábízta, csak akkor számoljon el, amikor már rákényszerítették.

Nagyszerű üzletember: ad-vesz, kereskedik. Igazi bolsevista értelemben vett kulák típus. Ilyenformán csinál a politikában is. Bocskai felkelése idején Bocskai hívei körében Bocskai-pártinak, az udvarban a lázadók ellenségének mutatja magát, hogy így is jól járjon, meg úgy is.

A bécsi béke után, hogy nagy morvaországi birtokait visszakaphassa, azt állítja, hogy ő akadályozta meg, hogy Bocskai a török adta koronával megkoronáztassa magát. Azt is állította, hogy ellenkezése miatt Bocskai többször halállal is fenyegette, ami egyébként furcsa fényt vet e dicső szabadsághősünkre. Annyi bizonyos, hogy nem kedvelték egymást. Hasonló típusú emberek voltak ugyanis, s két dudás egy csárdában nem fér meg.

Rudolffal ellentétbe emiatt került, mert az ő jobbágyai voltak Szentgyörgy és Bazin, Pozsony megyei, akkor még mezővárosok lakói, akik meg akarták magukat váltani a földesúri jogok alól, s mivel Illésházy úgyis csak zálogban bírta e mezővárosokat, s ők kölcsönt ajánlottak fel az erre mindig rászoruló kamarának, szabad királyi városi rangot kaptak a királytól. Mivel ez Illésházy érdekeivel ellenkezett, minden erejéből megakadályozni igyekezett a dolgot, noha e jobblétre törekvő polgárok természetesen éppen úgy protestánsok voltak, mint ő.

A kettővel szomszédos harmadik város, Modor, mely nem Illésházy tulajdona volt, már előbb minden akadály nélkül megszerezte a szabad királyi városi rangot. Látjuk tehát, hogy a király mennyire kímélte Illésházy érdekeit. Azoknak a mezővárosoknak, melyek Illésházyéké voltak, nem merte már akkor megadni a szabad királyi városi rangot, mikor ugyanezen vidéken annak a Modornak, melyben Illésházy nem volt érdekelve, már megadta. Ha e két város lakói nem adtak volna a kincstárnak kölcsönt és ha erre a kölcsönre a kincstárnak nem lett volna olyan égetően nagy szüksége, talán nem is merte volna őket Rudolf szabad királyi városokká tenni csak azért, hogy Illésházyt magára ne haragítsa. Még így is csak azért, mert erre a „merényletre” vetemedni, mert e városok úgyis csak zálogban voltak Illésházynál. Úgy el voltunk tehát mi Bocskai felkelése előtt nyomva, hogy a király nem merte királyi jogait gyakorolni, ha ez egy protestáns magyar főúr számára kellemetlen volt.

Illésházy, mint azok a szolgák szokták, akik látják, hogy uruk fél tőlük, erre egyenesen támadásba ment át. Mikor ugyanis az akkor már szabad királyi városi rangban lévő Modor követei először jelentek meg az 1600-as országgyűlésen, s ott el akarták foglalni helyüket, Illésházy előbb durván leparasztozta, aztán pedig egyszerűen kidobta őket (!) az országgyűlés házából. Az országgyűlési nemesség ezt természetesen örömmel látta, mert Illésházy földesúri kiváltáságai az ő kiváltságaik is voltak, s egyébként is minél több mezőváros kapott országgyűlési képviseletet, a nemesség túlsúlya ott annál jobban csökkent.

Még ha Habsburg-ellenes is, minden tárgyilagos embernek meg kell értenie, hogy olyan király, aki tovább is meg akart maradni trónján, nem tűrhette, hogy azokat, akiket ő törvényes jogainál fogva az országgyűlés tagjaivá tett, egyik alattvalója onnan egyszerűen kizavarja. Ez az egész ország nyilvánossága előtt elkövetett hűtlenség és felségsértés volt, s rendes közéleti állapotok közepette nem is fordulhatott volna elő. Ez az eset is egy újabb, még az előbb felhozottaknál is élesebb bizonyítéka annak, mennyire egészségtelenül „szabadok” voltak akkor a mi főnemeseink és milyen végzetesen gyönge és egészségtelenül csekély volt a királyi hatalom.

Mátyás királynak nem volt joga három-négyszer is behajtani a már befizetett adót (ilyesmit – érdekes – csak Rákosi Mátyás „hatóságai” csináltak meg újra Magyarországon azzal érvelve, hogy csak onnan vehetnek, ahol van), az országgyűlések mégis eltűrték tőle. Rudolfnak joga volt egy mezővárost szabad királyi városi rangra emelni, s követeit az országgyűlésre meghívni. Az elbizakodott Illésházy mégsem tűrte el tőle még ezt sem.

A túl sok engedmény, a túl sok kedvezés és elnézés miatt főuraink elbizakodottsága és vakmerősége olyan nagy lett, hogy még az olyan tehetetlen és apatikus uralkodó is, mint amilyen Rudolf volt, kénytelen volt végül a sarkára állni. Annál is inkább erélyt kellett végül mutatnia, mert Illésházynak nemcsak ez az egy bűne volt. Más panaszok is voltak ellene (például a trencséniek elleni brutalitása). Nem magyarüldözés, nem törvénytelenség, még csak nem is túlkapás vagy szigorúság, nem is csupán a kamara pénzszerző akciója volt tehát az oka, hogy végül Illésházyt is per alá vonták, hanem a királyi tekintély kényszerű védelme.

Ezért nem akadályozhatta meg a pert sem Illésházy nagy tekintélye és befolyásos rokonsága, sem az udvari emberek körében bírt nagy befolyása, sem az, hogy Mátyás főherceg egyik legkedvesebb embere volt. Illésházyt az országgyűlés is kénytelen volt vád alá helyezni. Még nagytekintélyű hittestvére, Thurzó György, a későbbi nádor is felségsértésnek minősítette Illésházy eljárását. Bűnét növelte még az is, hogy elbizakodottságában és büszkesége első fellobbanásában, mikor már vádlott volt, akkor is sértő kifejezésekkel illeti a királyt védekezésében.

Magyarország függetlenségéhez, szabadságához vagy az alkotmány megsértéséhez az egész ügynek semmi köze sem volt, hanem a tönkretett, lesüllyedt királyi hatalom kényszerű védekezése nyilvánult meg benne egy a tekintélyét tönkretevő alattvaló ellen, tehát a dolog egyenesen az alkotmányból folyt. Az Illésházyéhoz hasonló esetek büntetlenül hagyása valóságos anarchiára és az „aki bírja, marja” elvének általános uralmára vezetett volna. Mivel az akkori nagyurak bevehetetlen váraik miatt szinte büntethetetlenek és ezért tűrhetetlenül elbizakodottak voltak, az akkori állami rendnek, közbiztonságnak, jogrendnek, igazságszolgáltatásnak és egészséges gazdasági életnek az oligarchia volt a legnagyobb veszélyeztetője. Ezért legalább időnként egy-egy példamutató lecke a többiek okulására, a közrend és a központi hatalom tekintélyének fenntartása céljából elengedhetetlen volt.

Rudolfnak tehát nemcsak joga, hanem egyenesen önmaga és alattvalói iránti kötelessége volt Illésházyt megbüntetni. Az, hogy az őt érő büntetéssel még az állandóan nyomasztó hiánnyal küzdő állampénztár is tekintélyes bevételhez juthatott, újabb ok volt arra, hogy a törvény a bűnöst megbüntesse. Mivel pedig a bűnös dúsgazdag volt, azok pedig, akiket lenézett és törvénytelenül megfosztott olyan jogoktól, melyekkel a király és a törvény ruházta fel őket, kisemberek, „parasztok” voltak, különösen a mai kor emberének (hát még a proletárok uralmának) kétszeres rokonszenvvel kell kísérnie e küzdelemben természetesen nem Illésházyt, a gazdag bűnöst, hanem, aki megbüntetésére vállalkozott, a királyt. A kommunisták mégis még a régi úri világ történetírásánál is jobban Illésházy mellett voltak Rudolffal szemben.

Tanulságos jelenség, mert jól lehet belőle látni, mennyire tetszés szerint idomítható a történelem és a történelmi igazság: Mátyás király a nép előtt főként azzal szerezte nagy népszerűségét és az „igazságos” jelzőt, melyet maga a történelem is meghagyott neki, hogy olyan hatalmas urakat, mint Szilágyi Mihály, Vitéz János vagy Váradi érsek, megbüntetett és tömlöcbe vettetett. Az ilyen nagy urak büntethetőségét természetesen örömmel látta a magyar kisember.

Ha ezek a nagyurak csakugyan megérdemelték volna bukásukat, mi is hajlandók lennénk szemet hunyni azon a törvénytelenségen, hogy rajtuk csak az országgyűlésnek lett volna szabad ítéletet mondania, ez pedig nemcsak meg nem történt, hanem ügyüket Mátyás még csak nem is terjesztette az országgyűlés elé. Még ennél is könnyebben megbocsátanánk Mátyás másik törvénytelenségét, mely abban állt, hogy addig, amíg ez az országgyűlési ítélet el nem hangzott, még letartóztatni sem lett volna szabad ezeket a főurakat. Azért néznénk el ezt Mátyásnak még az előbbinél is jobban, mert a magyar nemesség e jogai valóban túlzás volt; már nem annyira szabadságot, mint szabadosságot jelentettek. Hiszen tekintettel arra, hogy váraik voltak, ha ezt a törvényt megtartották volna, úgyszólván sohasem bűnhődtek volna. Váraik megostromlása ugyanis hónapokig, sőt évekig tartott volna, arról a költségről, melyben az országnak ezek az ostromok kerültek volna, nem is szólva.

Ámde láttuk már, hogy Szilágyi Mihálynak volt igaza, nem Mátyásnak.

Láttuk, hogy Mátyást megválasztásakor az országgyűlés egyelőre Szilágyi Mihály gyámsága alá helyezte; a törvény szerint Mátyás rendeletei az ő jóváhagyása nélkül érvénytelenek voltak. Mátyás ennek ellenére kormányzott Szilágyi megkérdezése nélkül. Szilágyi Mihály tehát csak a törvényben biztosított jogát követelte, mikor a fiatal Mátyást nem akarata engedni egyedül uralkodni.

Ami pedig Vitéz János esetét illeti, láttuk, hogy Mátyás eskü alatt kötött vele szövetséget és az érsek a királlyal szemben csak azt követelte, amire neki a király – aki egyébként a trónját is Szilágyinak és neki köszönhette – megesküdött. Váradi érseknek ősi joga volt bírálni a királyt, mert láttuk, hogy az a kivetett adónak sokszor három-négyszeresét hajtotta be, és egyébként is igen sok törvényt megszegett. Mint láttuk, Mátyás egyébként is rögtön elégtételt vett magának már az érsek azonnali felpofozásával is. (Máskor hogy élvezzük, ha valaki még a királynak is meg meri mondani az igazat. Most – mivel főpap volt az illető – nem ezt élvezzük, hanem azt a pofont, melyet ezért kapott.)

A magyar közvélemény mindent megbocsát Mátyásnak. Azt is, hogy azokat vetette börtönbe, akik vele szemben az alkotmányt és a törvényt védték; azt is, hogy magát a büntetést is törvénytelenül, országgyűlési határozat nélkül hajtotta végre, s végül azt is, hogy a bűnös (illetve nem bűnös) főnemeseket már az ítélet előtt letartóztatta. Közvéleményünk odáig ment, hogy a háromszoros törvénytelenséget egyenesen hazafias érdemnek tette meg és elnevezte „igazságosságnak”.

Ezzel szemben Rudolf és általában a Habsburgok igazi törvénytelenkedőket és törvénysértőket tartóztattak le és büntettek meg (nem is büntették meg őket, csak megkísérelték, sőt félénk, tétovázó magatartásuk miatt még letartóztatni sem tudták őket), de ők mégis bűnösök, sőt zsarnokok, törvénytiprók, esküszegők és rémuralmat gyakorlók, mert hát Illésházyt mindenáron meg akarták büntetni.

A két eljárás megítélése közti éles különbség oka egyedül az, hogy Mátyás ellen a kortársak nem mertek mukkanni, mert tudták, hogy mukkanásuknak rájuk vészes következménye lesz. Rudolfot pedig még rágalmazni is merték, mert tudták, hogy büntetlenül tehetik. Ezért Mátyás király törvénytelenségei ellen nem keletkezhetett propaganda, ellenben Rudolf ellen mertek a protestánsok hírverést indítani, s ezért a közvélemény e propaganda tálalásában ítéli meg az ügyet és ennek szólamait hangoztatja még ma is.

Igaz, hogy Rudolf idegen bíróság elé akarta állítani Illésházyt, s ez ránk, magyarokra sérelem, de közel sem akkora sérelem azonban, mint látszik. Rudolf erre a magyar függetlenségre egyébként sértő eljárásra egyenesen rá volt kényszerítve. Ha ugyanis az ország törvényei szerinti bíróság elé állítja Illésházyt, mágnástársai és atyafiai ítélnek felette: azok, akiknek éppen úgy nem érdeke, hogy jobbágyokból szabad városi polgárok lehessenek, tehát az ország ügyeinek intézésében mind nagyobb számban vehessenek részt nem nemes elemek, mint ahogyan ez Illésházy érdeke volt. Arról ne is szóljunk, hogy a barát és a rokon nem alkalmas arra, hogy tárgyilagos bíró lehessen. Az országgyűlés ítélkezése pedig ezt jelentette volna.

Ha tehát a király Illésházyt idegen bíróság elé állította volna, megszegte volna ugyan a Magyarország függetlenségét biztosító törvényeket, de egy egészen jelentéktelen dologban szegte volna meg. Ellenben, ha magyar bíróság elé állítja, akkor ennél sokkal fontosabb kötelességét szegi meg, melyre szintén megesküdött a koronázáskor, tudniillik, hogy alattvalóinak igazságot fog szolgáltatni (ha olyan bíróságra bízza az ügyét, mely képtelen a tárgyilagosságra, nem szolgáltat igazságot) és gondoskodik róla, hogy a bűn akkor is büntetésre találjon, ha az, aki elkövette, nagy úr. Ha a király Illésházyt nem büntette volna meg, az ököljog uralmát, az anarchiát a központi hatalom teljes érvénye vesztését hagyta volna meghonosodni. Ennek megakadályozása bizonyára jobban volt kötelessége, mint a nemesi szabadságok vagy egy magyar ember azon jogának megtartása, hogy a magyar bíróság elé állítsák.

Azonban Rudolf csak olyan zsarnok volt, hogy mivel az országgyűlés ellenezte az idegen bíróságot, s ellenezte még az előbb dicsért Forgách püspök is, lemondott szándékáról és mégis magyar bíróság elé állította Illésházyt. Ez a sérelem tehát valójában meg se történt. (De boldog elnyomottak lehettünk mi, hogy még abból is évszázados hűhót csinálunk, amit „elnyomóink” csak terveztek, de soha meg sem tettek!) Az események azonban – sajnos – a királynak adtak igazat, nem a nemzetnek, vagyis Forgách püspöknek.

A külön e célra összeállított bíróság ugyanis felmenteni ugyan nem merte Illésházyt (annyira nyilvánvaló volt bűnössége), de elítélni sem merte, mert a protestáns propaganda Illésházy mellett olyan közhangulatot teremtett, mellyel nem mert szembeszállni. Ezért két évig nem csinált semmit, ami már maga egyet jelentett a királyi tekintély tönkretevésével.

Acsády szerint azért húzódott el annyira a per, mert nem volt semmi jogalapja. Ellenben Szalay-Baróti történelme, noha egyébként még Habsburg-gyűlölőbb mint a Szilágyi-féle, egész kedélyesen elismeri, hogy „a magyarúri bírák” azért „nemigen voltak Illésházy elítélésére hajlandók”, mert „tudták, hogy hasonló okon bármelyikük ellen is könnyen lehetne pert kezdeni”, azaz magyarul azért, mert nem voltak tárgyilagos bírák, mert maguk is érdekelve voltak a dologban.

A per miatt egyébként is olyan zúgás-lázongás keletkezett az országban, hogy a bécsi kormány is kezdett megijedni s megbánni, hogy a dolgot egyáltalán megkezdte. Talán még a per visszavonására is hajlandó lett volna, ha Illésházy – hogy legalább a királyi tekintélyt úgy-ahogy megmentsék – beleegyezik, hogy Szentgyörgy és Bazin mégiscsak szabad királyi várossá lehessen és Illésházy iránti kötelességeit pénzen megválthassa. Illésházy azonban még mindig olyan nagy úr volt és annyira nyeregben levőnek érezte magát, hogy még most sem egyezett bele az udvar még e szerény kívánságába sem.

Erre aztán még Bécsben is belátták, hogy engedniük nem lehet. Hisz ha a magyar főnemesség látja, hogy a király nem meri vagy nem tudja megtorolni a rajta esett sérelmet, még féktelenebb lépésekre ragadtatja magát. 1603-ban tehát végül mégis foglalkoznia kellett a kiküldött bíróságnak Illésházy ügyével, de azon a címen, hogy a bíróság tagjainak véleménye megoszlik, rövidesen újra elnapolta tárgyalásait, tehát folytatta a szabotálást. (Nem ok nélkül akart tehát Rudolf először idegen bíróságot.)

Hogy milyen jellem volt Illésházy és mennyire nem érdemli meg, hogy hazafias hőst lássunk benne, mutatja, hogy pere folyamata alatt Prágába utazott (látjuk tehát, hogy szabadlábon volt, s így e tekintetben is megtartotta az udvar még a magyar nemesi szabadságot védő legtúlzóbb magyar törvényt is) és felségsértésért feljelentette régi jó barátját, a katolikus Joó János személynököt bosszúból azért, mert vele szemben a király pártján volt, no meg bizonyára azért is, hogy e jó szolgálatáért az udvart magának lekenyerezze.

Magával vitte Prágába Joónak hozzá intézett bizalmas baráti leveleit, melyek szintén tele voltak felségsértésekkel (mutatja, milyen volt akkor nálunk a királytisztelet, s visszataszító képmutatással mennyire mást takart belül a lélek, mint amit az udvarnak kívülről mutatott!), és példátlan becstelenséggel bemutatta ezeket a leveleket az udvarnál. Ott először azt hitték, hogy álmodnak, de amikor tudomásul kellett venniük, hogy még azok a magyar urak is, akiket legmegbízhatóbb híveiknek gondoltak, valójában ellenségeik és felségsértők, érthető, hogy az Illésházynak való megbocsátás helyett még inkább az osztó igazság álláspontjára helyezkedtek, ezért Joó Jánost is vád alá helyezték, elkobozták az ő birtokait is, de most már elhatározták, hogy végeznek Illésházyval is.

Mivel a magyar törvényeknek még formai megsértésétől is tartózkodni akartak, láttuk, hogy magyar bíróságra, gyakorlatilag tehát a vádlott jóbarátaira bízták az igazság eldöntését. Mivel azonban ezek elszabotálták a dolgot és kötelességüket hosszú éveken át nem teljesítették, végül – bizonyára kisebb törvénytelenséggel, mint amit szabotálásával a bíróság követett el – a bíróság egyik tagját, Istvánffyt, az ismert történetírót kényszerítették, hogy állítsa ki az Illésházy elítéléséről szól ítéletlevelet, amit ő meg is tett.

De az a gonosz „idegen” udvar még akkor is olyan bolondul jó volt, hogy előre figyelmeztette Illésházyt, hogy meneküljön, nehogy – ha már egyszer halálra ítélték – még ki is kelljen majd végezniük. A történtek után és dacos makacssága miatt ugyanis most már az is lehetetlen volt, hogy kegyelemben részesítsék. Akkor ugyanis mindenki azt hitte volna, hogy nem merik végrehajtani az ítéletet.

Történetíróink, még a botrányosan labancnak kikiáltott Szekfű is (bizonyára azért, mert nem akarta már úgyis veszedelmesen rossz hírét növelni, hanem érthető okból igyekezett jó fiúnak látszani), mindnyájan a „hamisítás” szót használják, mikor az ítéletlevélnek Istvánffytól való kiállítását említik. Formailag az is volt, de nem a valóságban. Azt ugyanis tárgyilagosan senki sem mondhatja, hogy Illésházy nem követett el bűnt, mégpedig olyan bűnt, amiért halálra és vagyonelkobzásra kellett ítélni. Istvánffyval Bécs csak azt az ítéletet állíttatta ki és íratta alá, melyet a bíróság határozott parancs nélkül nem mert kiállítani. És azért Istvánffyval csináltatta ezt, mert Istvánffy a bíróság azon tagjai közé tartozott, akik a szabotálás ellen voltak. A szabotálni akaró bírákat tehát nem kényszerítették aláírásra, noha „tehetséges” uralkodók ezt is megtették volna és meg is tudták volna tenni. Az ő „tehetségük” még azt is el tudta volna érni, hogy a be nem avatottak még csak azt sem tudták volna meg, hogy az aláírás nem önként történt. Ilyesminek például a mi „népi demokráciánkban”, de még Horthy alatt is ezrével voltunk tanúi.

Nincs olyan király vagy kormány, mely Illésházyval el ne bánt volna. Hiszen ha hagyta volna, hogy dacoljon, sőt a küzdelemben ő legyen a győztes, akkor legjobb lett volna királynak is, kormánynak is azonnal nyugdíjba mennie. Eljátszotta volna ugyanis végleg azt a tekintélyt, mely minden hatalom gyakorlatához elengedhetetlen. A kormány bűne itt csak az volt, hogy csak félmunkát végzett, nem egészet; nem volt elég erélyes és fölényes; a legkevesebbet és a legenyhébben csinálta abból, ami célja eléréséhez szükséges volt, s nem alkalmazott hozzá kellő terrort.

Formális, alaki törvénysértést követett el, de nem zsarnokilag, rettegtetés közepette, hanem óvatosan, s nagyon is mutatva azt, hogy maga is tudatában van annak, hogy nem egész helyesen járt el, sőt szégyelli is tettét. Ez természetesen következetlenség és önmagának való ellentmondás, mely lélektanilag nem érhette el célját, nem parancsolhatott az országra hallgatást és nem állíthatta vissza a lesüllyedt királyi tekintélyt, hanem még jobban lesüllyesztette.

Csak politikailag és taktikailag volt azonban az udvar következetlen, erkölcsileg éppen nem volt tétovázó. Mikor ugyanis az ítélet kiállítása és aláírása után Istvánffy jutalmul Illésházy és Joó elkobzott birtokaiból jutalmat kért magának, az udvar kereken elutasította. Ezzel tudtára adta, hogy csak azt tette, ami az igazság szempontjából kötelessége volt, ezért pedig semmiféle jutalom nem jár.

Igazi, férfias kormányzat alatt olyasmi, amiért Illésházyt kellett elítélni, meg sem történhetett volna. El lehet-e képzelni például, hogy Mátyás király, Nagy Frigyes vagy Napóleon alatt kirúgja valaki az országgyűlésből azt, akit ők hívtak meg oda, s még akkor sem hajlandó őt oda beereszteni, mikor már a király ezt a felségsértő tettét hajlandó volt neki megbocsátani. De ha mégis megtörténhetett volna ilyesmi még e machiavellista, akarom mondani: „tehetséges” királyokkal is, akkor ők nem egy bírót kényszerítettek volna az egész bíróság nevében az ítéletlevél kiállítására, hanem – természetesen hívő keresztény részére nem mindig megengedett eszközökkel – arról is gondoskodtak volna, hogy ne csak egy bíró (az, aki már kezdetben is ellene volt a szabotálásnak és szembe mert szegülni a közvéleménnyel), hanem az egész bíróság abbahagyja a szabotálást, sőt ezek a „tehetséges” uralkodók még arról is gondoskodni tudtak volna, hogy ne alakulhasson ki ellenséges közvélemény, sőt hogy éppen a tőlük mesterségesen megteremtett közvélemény kényszerítse a bírákat a vádlott elítélésére.

Ehhez természetesen férfias szigor kellett volna, következetesen, mindig, a kormány minden egyes tettében, s ha a korrupció nagysága miatt a közéleti tisztaság biztosítására, a törvények végrehajtására és az igazságszolgáltatás pártatlanságára még ez sem lett volna elegendő, akkor kegyetlenség és terror, azaz igazi rémuralom alkalmazásával kellett volna rendet teremteni olyanformán, mint Báthory István csinálta Erdélyben Bekes Gáspár legyőzése után, vagy mint Báthory Zsigmond nevében Bocskai csinálta, mikor a törökpárti hangulatot és országgyűlést kellett legyőznie.

Ők mindketten százszor nagyobb törvénytelenséget követtek el, mint Rudolf kormánya Istvánffy közvetítésével, nekik mégis megbocsátott a magyar történetírás és közvélemény. (Érdekes, hogy a második esetben csak Bocskainak, magának Báthory Zsigmondnak nem. Ő gyűlölt alak maradt, sőt szép és népszerű versek ítélik el zsarnokságát. Ő ugyanis jezsuiták neveltje volt.) De a másik Báthorynak és Bocskainak annyira megbocsátott a magyar közvélemény, hogy még csak annak sincs tudatában, hogy egyáltalán bocsánatra szorulnak. Nekik csak a nagyságukról tudunk, de nem a kegyetlenségükről, annál kevésbé törvénysértésükről vagy esküszegésükről.

Hogy ezzel szemben Rudolf „rémuralmát” nem tudta és még ma sem tudja megbocsátani a magyar történetírás és vele a magyar közvélemény, annál érthetetlenebb, mert hiszen a Báthory Istvántól és Bocskaitól levágott magyar fejek nemcsak elméletben repültek le törzsükről, hanem a valóságban is, ellenben a bűnös Homonnay és Illésházy fejek Rudolf „rémuralma” ellenére is háborítatlanul törzsükön maradtak annyira, hogy utána Bocskai alatt még fel is lázadhattak ugyanezen „rémuralom” ellen, s ez újabb, még nagyobb bűnükért se görbült meg a hajuk szála sem.

De nemcsak a fejük, hanem még a vagyonuk sem csorbult meg Rudolf „rémuralma” áldozatainak: a Homonnayaknak és Illésházynak. Illésházy vagyonának elkobzása is csak olyan volt, mint halálra ítélése. Tudjuk, hogy Lengyelországból – ahová az udvar figyelmeztetésére menekült – Bocskai jóvoltából hamarosan hazajött, visszakapott mindent, sőt mikor hosszú szünetelés után újra betöltötték ezt a díszes méltóságot, jutalmul ő lett az első nádor.

S miközben a nálunk állítólag kegyetlen rémuralmat gyakorló udvar ennyire jó vagy – ha tetszik – tehetetlen volt és egyik megbocsátást a másik után gyakorolta, Illésházy még a bosszúállásban és a kegyetlenségben sem maradt el Báthory István vagy Bocskai mögött. Ő ugyanis a felkelés idején, mikor a hatalom az országban a lázadó (akarom mondani: dicső szabadsághős) Bocskai kezében volt, Trencsénben bizony felakasztatta Somogyi István királyi ügyészt, aki előbbi perében a vádat képviselte. Erről szintén senki sem tud nálunk. A mi hitünk szerint csak Rudolf volt kegyetlen annak ellenére, hogy – mint láttuk már – még Szilágyi-Acsády is hangsúlyozza, hogy ő senkit sem akasztott fel.

E tettéből is látjuk, milyen ember, milyen jellem volt az az Illésházy, aki ellen elkövetett „vérlázító igazságtalanság” robbantotta ki a Bocskai-felkelést. De jól láthatjuk egyúttal azt is, miért szabotált, miért nem mert ítéletet hozni a pere vitelére kinevezett bíróság? Azért, mert joggal félhettek tőle, hogy ha elítélték volna, ők is Somogyi ügyész sorsára jutottak volna. (Istvánffy természetesen csak azért nem jutott hasonló sorsra, mert elmenekült.)

Ebből az esetből is láthatjuk, hogy Illésházy perében mennyire az udvarnak volt igaza, mikor ítéletet követelt, s mennyire nem a bíróságnak, mikor nem volt hajlandó ítéletet hozni. Látjuk, hogy csak azért nem volt hajlandó, mert az igazság Illésházy elmarasztalását követelte, de az igazság kimondása a bírók számára életveszélyt jelentett. Érezték ezek az ítélőbírák, hogy Illésházy nagyobb hatalom, mint a király; őt kockázatosabb megsérteni, mint a császárkirályt. S valóban, a király még Somogyi vérlázítóan törvénytelen kivégzését sem tudta Illésházyn megtorolni, sőt jó képet kellett vágnia hozzá. Jutalmul egyenesen nádor, tehát a legfőbb magyar bíró lett belőle. Szomorú, de annyi haszna legalább megvan, hogy talán végül a magyar közönség is látja, milyen elnyomottak voltak az „elnyomó” Habsburgok, s milyen urak az „elnyomott” protestánsok és magyarok.

A törvénykönyv „meghamisítása”

Még az Illésházy-ítélettel kapcsolatos „csalásnál” is nagyobb törvénysértésnek minősíti történetírásunk a magyar törvénykönyvnek az 1604-es országgyűlés után történt „meghamisítását”. Ekkor ugyanis az országgyűléstől tárgyalt és elfogadott törvényeken kívül Mátyás főherceg kívánságára Prágában még egy külön törvénycikket, az 1604-es XXII. artikulust [törvénycikket] iktatták be a törvénykönyvbe, melyről pedig az országgyűlés nem is tárgyalt. E cikk hivatkozva az ország eddigi, a katolikus vallást védő és az eretnekséget büntető törvényeire, megtiltja, hogy ezután vallási kérdéseket az országgyűlés elé hozzanak.

Ez az eljárás olyan beállításban, ahogyan nálunk tárgyalni szokták, azaz mint a törvénykönyv egyenes meghamisítása, hallatlan sérelemnek látszik, a helyes tényállást ismerve azonban semmiség, melyet csak kortescélokból fújtak föl fegyveres felkelés okául szolgáló szörnyűséggé.

Először is a dolog helyes megvilágítása céljából figyelmeztetnünk kell arra, hogy Rudolf idejében még nem szövegezték meg szabatosan a törvényeket az országgyűlés alatt, tehát ezt a ténykedést még nem gyakorolta maga az országgyűlés, hanem mindig az országgyűlés eloszlása után történt meg ez a királyi kancelláriában. A dolog oka az volt, hogy az országgyűlési tárgyalások a sok sérelem, a meddő szóharcok és a velük járó zavargások miatt minden értelem vagy haszon nélkül túl hosszúra elhúzódtak. Ellenben a rendeknek a Pozsonyban hónapokon át való tartózkodás nagyon sokba került. De nemcsak ezért, hanem gazdasági és családi ügyeik miatt is szerettek volna minél előbb hazatérni. Mihelyt tehát végül mégiscsak eljutottak valami megállapodáshoz, sőt sokan már ennél előbb is, otthagyták a gyűlést és siettek haza. Nem maradt már idejük, sem türelmük a törvénycikkek végleges s szabatos megfogalmazását is megvárni és abban személyesen is részt venni. Erre az országgyűlésnek nem is álltak megfelelő hivatalok rendelkezésére.

(Azért nem voltak ott ilyen hivatalok, mert ha lettek volna ilyenek, azokat természetesen az országgyűlésnek, tehát a rendeknek kellett volna fizetniük is.) De a végleges törvénycikkek megfogalmazása végett még újabb hosszú tárgyalások, illetve üzenetváltások következtek volna a királlyal (mivel később már Rudolf sohasem vett részt az országgyűlésen: Prágával), s ez különösen hosszú időbe került volna.

Ne feledjük aztán azt sem, hogy a királynak nem kötelessége szentesítésével ellátni azt, amit az országgyűlés törvényként elfogadott, hiszen a magyar alkotmány szerint a király a törvényhozásnak az országgal egyenrangú tényezője. Nem kötelessége az országgyűlés meghozta törvény szentesítése még a legtöbb köztársasági elnöknek sem. A királynak joga volt egészen is visszautasítani azt a törvényt, melyet az országgyűlés már meghozott, még inkább joga volt azonban módosítani rajtuk, azaz azt mondani, hogy így nem fogadom el, de ilyen meg ilyen változtatással igen.

Természetesen a rendeknek is joguk lett volna azt mondani, hogy a király kívánta szövegezést viszont ők nem fogadják el, azaz hogy ragaszkodnak az eredeti szövegezéshez. De viszont ezt azért nem tehették meg, mert mire erre került a sor, a rendek már nem voltak együtt. Ennek bizonyára nem a király volt az oka.

Gyakorolhatták azonban jogaikat a rendek úgy, hogy felszólalásukat a következő országgyűlésen tették meg ez irányban. Akkor bejelenthették, hogy ahhoz a módosításához, melyet a múlt országgyűlésen hozott törvények szövegén a király tett, nem járulnak hozzá. Látjuk tehát, hogy Prágában a király (illetve helyettese, aki éppen az a Mátyás főherceg volt, aki Miksa után a protestánsok iránt legmegértőbb Habsburg volt, s ezért magyar részről közel sem részesül olyan gyűlöletben, mint Lipót vagy II. Ferdinánd), nem meghamisította a törvénykönyvet, hanem törvényes és alkotmányos jogát gyakorolta. A baj igazi oka az volt, hogy az akkori országgyűléseknek még nem volt meg a mai minden tekintetben pontosan szabályozott ügyrendje és eljárásmódja.

Ez a „felháborító” és „hallatlan” alkotmányos sérelem is mesterségesen megrendezett és kortes jellegű. A „becsempészett” törvénycikk ugyanis egyedül csak arra vonatkozott, mit szabad és mit nem szabad ezután tárgyalni az országgyűlésen. Világos tehát, hogy addig, amíg a következő országgyűlés össze nem ült, ez a törvénycikk tárgytalan volt. Mikor pedig az új országgyűlés már megint együtt volt, akkor már megmondhatták a rendek, akár minden eddigit felülmúló zajongással és tiszteletlenséggel is, hogy erről az új „törvénycikkről” ők nem tudnak, tehát nem veszik tudomásul, s ezért – csak azért is – ezután is fognak az országgyűlésen tárgyalni protestáns vallási sérelmeket.

De egyébként is ki tudta akkor a magyar országgyűlésnek megszabni, hogy miről beszélhetnek és miről nem? Láttuk, hogy gyönge legény volt Mátyás főherceg, de még Rudolf császár is, de még a kettő együtt is ahhoz, hogy a magyar rendeknek megszabhassák, mit hozhatnak elő az országgyűlésen és mit nem. Nem is volt a legkisebb foganatja sem ennek a „törvénycikknek”. De hát akkor mi szükség volt arra, hogy miatta a magyar hazafiak olyan nagy hűhót csapjanak? Az egész nem volt semmi más, mint az országgyűlés túl nagy hatalmával szemben semmi erővel nem bíró, bajba jutott, tehetetlen kormány fűhöz-fához való kapkodása, egy újabb sikertelen kísérlet arra, hogy magán segítsen, mellyel aztán lelkiismeretlen ellenségeinek pompás kortesanyagot szolgáltatott arra, hogy a magyar hazafiság és függetlenség címén ellene hangulatot kelthessenek, mely hamarosan aztán olyan izzóvá is vált, hogy Bocskai fegyveres felkelésében robbant ki.

Tárgyilagosnak látszani akaró történetíróink arra mutatnak rá, hogy ennek a XXII. törvénycikknek az esetében nem egy meglévő törvénycikk módosításáról van szó (ami az adott viszonyok között még megengedhető lett volna), hanem egy teljesen új törvénycikk becsempészéséről a törvénykönyvbe, melyről az országgyűlésen egyáltalán szó sem volt. Szerintük tehát valóban nagy törvénysértésről van itt szó.

Igaz, feleljük, de az állítólag tűrhetetlenül nagy sérelem egyszerre semmivé lesz, ha rámutatunk, hogy a betoldott új törvénycikk csak mint 1604. évi törvénycikk volt új, de egyáltalán nem volt új az, amit tartalmazott. A király ebben az „új” törvénycikkben semmi mást nem csinált, mint csak figyelmeztette az országgyűlést, hogy minden protestáns vallási sérelem ellenkezik a meglévő magyar törvényekkel; tehát hogy nem az a sérelem, hogy a magyar protestánsoknak vallási sérelmeik vannak, hanem az sérelem, az törvénytelenség, hogy nálunk egyáltalán protestánsok vannak. Az ország érvényes törvényei ugyanis az eretnekséget a legszigorúbban tiltják még 1604-ben is. Az állítólag törvénytelenül betoldott új törvénycikk tehát semmi újat nem hoz, hanem csak figyelmezteti az országot olyan meglévő törvényekre, melyeket az országgyűlések egészen elfeledtek már.

Fel kell hívnunk az olvasó figyelmét arra is, hogy a király a koronázáskor megesküdött arra, hogy a katolikus vallást minden ellenségével szemben megvédi. Ezt az esküt minden magyar király letette akkor, mikor megkoronázták. A későbbi helyzet és Rudolf helyzete közt csak az volt a különbség, hogy később már törvénybe volt iktatva a protestánsok vallásszabadsága, sőt még később a három törvényesen bevett protestáns felekezet (a lutheri, a kálvini és az unitárius) követőinek a katolikusokkal egyenlő joga; ellenben Rudolf korában, tehát akkor, mikor a törvénykönyv állítólagos meghamisítása történt, egyedül csak az „avita hereditaria et constitutionalis religiót”, azaz az ősi, eleinktől örökölt és alkotmányos vallást, a katolikust ismerte el az alkotmány a magyarok egyetlen törvényes és megengedett vallásának.

Rudolf korában a protestantizmus már elterjedt Magyarországon, sőt a lakosság igen nagy többsége protestáns volt, a törvény azonban akkor még semmit sem tudott minderről. A törvény szerint hazánkban még akkor is csak a katolikus vallásnak volt létjoga. A magyar törvénykönyvben még akkor is ott voltak az eretnekek ellen szóló kemény rendelkezések, ott volt a Mohács előtti köznemesi uralom szigorú végzése is, hogy „lutherani comburantur”, a lutheránusok megégetendők. Senki sem tartotta meg már ugyanezeket a törvényeket, és senki sem törődött velük, de a törvénykönyvben benne voltak. Ott a protestantizmus létjogáról szó sem volt. Mi címen vonult fel hát az országgyűlésen sérelmekkel?

Sőt többet mondok: Még a mohácsi vész után is, akkor, amikor az ország már tényleg protestáns volt, hoztak még a katolikus vallás egyeduralmát hangsúlyozó és a régi állapotokat megerősítő, az eretnekségek ellen irányuló törvényeket. Ez a különös, sőt érthetetlen jelenség részint azzal magyarázható, hogy a XVI. század magyar rendjei még nem merték nyíltan megvallani, hogy ők a katolikus hittel már szakítottak. Akkor még az emberek nem voltak tudatában annak, hogy Luther követése a régi egyháztól való elszakadást jelenti.

Protestánsoknak, protestáns vezető embereknek, sőt még a protestantizmus e korban legismertebb terjesztőinek még a mohácsi vész után évtizedek múlva is vannak olyan nyilatkozataik és tetteik, melyek világosan mutatják, hogy még ők is a katolikus egyház tagjainak, sőt engedelmes fiainak tartották magukat. Nádasdy Tamás például még 1553. május 18-án is, mikor Sopronban Fráter György meggyilkolása vizsgálatakor tanúként kihallgatták, kijelenti, hogy ebben az évben is elvégezte szentgyónását és áldozását, és hogy az egyházból nincs kiközösítve. Még 1560. május 26-án Pozsonyban kelt, feleségének szóló levelében is szó van misehallgatásáról.

Még a protestantizmusnak hazánkban egyik legnagyobb terjesztője, Thurzó Ferenc nyitrai püspök is, egyházi felmentéssel és katolikus szertartás szerint házasodik. (Azért volt lehetséges, mert csak annyiban volt „püspök”, hogy birtokában tartotta a nyitrai püspökség javait, s megvolt a királyi püspöki kinevezése, felszentelve azonban nem volt. Még pap sem volt, nemhogy püspök lett volna. Láttuk, hogy akkoriban nálunk több volt az ilyen püspök, mint a valóságos. Kár érte hát annyira botránkoznunk, ha kevésbé épületes dolgokat is olvasunk róluk.) Még a nemrég oly bőven tárgyalt Dobó Ferenc, a sárospataki református kollégium alapítója és nagy protestáns vezérférfiú is, nemcsak maga házasodott katolikus szertartás szerint, hanem még örökösét, Perényi Zsófiát is katolikus szertartás szerint adta férjhez báró Ormosdi Székely Györgyhöz.

A mohácsi vész után egész 1548-ig a vallási kérdés egyáltalán nem szerepel a magyar országgyűléseken. 1548-ban sem a magyar protestáns rendek hozták elő olyan alakban, mintha vallásszabadságot kértek volna maguknak, hanem a jó I. Ferdinándnak a katolikus buzgalmával. És az akkor már állítólag többnyire protestáns magyar rendek nemcsak nem ellenkeztek Ferdinánd katolikus buzgalmával, hanem az V. és VI. törvénycikkben kijelentik, hogy teljesen egyetértenek a királlyal abban, hogy az isteni tisztelet és vallás régi állapotának visszaállítása végett a hitbeli tévelyeket el kell törölni. Csak azt teszik hozzá, hogy úgy vélik, ezt nem erőszakkal, hanem minél több jó és tanult pap alkalmazásával kell elérni. (Helyesen vélték.)

A rendek ezen az országgyűlésen még arra is felkérték a királyt, hogy az illetéktelen kezekbe jutott egyházi javak visszaadását rendelje el. Ugyanekkor a VIII. törvénycikk is egészen katolikus, mert felkéri a királyt, hogy sürgesse az egyetemes zsinat minél előbbi összehívását. A XI. tc. azonban már egy kissé ravasz, s egyedül csak ebből lehet sejteni, hogy ez az egészen katolikusnak látszó országgyűlés talán mégsem volt már annyira egészen katolikus. Azt rendeli ugyanis, hogy az anabaptistákat (sacramentariusokat) űzzék ki az országból. Úgy beszél tehát, mintha egyedül csak ezek lennének eretnekek. A lutheránusok és kálvinisták kiűzéséről egy szót sem szól. Nem kel pártjukra nekik sem; nem mondja, hogy ők nem eretnekek, tehát rájuk nem vonatkoznak az eretnekek kiirtására hozott magyar törvények, hanem hallgatással siklik el felettük, mintha hazánkban akkor csak anabaptisták lettek volna, más eretnekek, például lutheránusok és kálvinisták nem.

Az 1550-es országgyűlés XII. cikkelye azt mondja, hogy „a rendek a királynak vallási egyetértésre intő leiratában hálásan elismerik Isten iránti mély tiszteletét és alattvalóihoz való kegyes vonzalmát; maguk is abban a szándékban vannak, hogy a katolikus vallás és istentisztelet ebben az országban helyre állíttassék, a hitbeli tévelyek és istentelen tanok kiirtassanak, hogy így a katolikus egyházban egyesült nemzet felett Isten irgalma lebegjen, melynek szükségességét a kor eseményei annyira tanúsítják”. (De nagy képmutatók voltak!)

Ugyanekkor a XVI. cikkely azt rendeli el, hogy mindenki várja be az egyetemes zsinat ítéletét, és addig a vallási vitatkozásokkal hagyjon fel. (Ez a törvénycikk tehát szakasztottan azt tartalmazza, amit Rudolf íratott be „törvénytelenül” a törvénytárba.)

Az 1562. évi XXXII. törvénycikk egyenesen felkéri a királyt, hogy „mint a szent vallás őre, fossza meg hivataluktól azokat a királyi várkapitányokat és hadnagyokat, akik az eretnek gonosz és istentelen tanaik miatt máshonnan elűzött prédikátorokat a királyi várakban és jószágokban a keresztény lelkek legnagyobb kárára és csábítására oltalmukba veszik. Ez az országgyűlés – tehát az 1562-es – volt az utolsó, melyen a vallási kérdésről szó volt. Utána egész 1604-ig halálos csönd és némaság van e tekintetben. Ekkor aztán a kassai dómnak a katolikus egyház kezébe való visszaadása miatt az addig – mint látjuk – hivatalosan nem is létező, sőt egész addig mindig a Rudolféhoz hasonló rendelkezéseket tevő rendek egyszerre a legzajosabb jeleneteket rögtönözték, és fenyegetések közepette oszoltak szét.

Csoda-e hát, ha az országgyűlésen személyesen részt nem vevő király elcsodálkozott és megbotránkozott mindezeken, mikor meghallotta és figyelmeztette ezeket a zajongó és fenyegetőző rendeket az ország törvényeire, s arra, hogy ami Kassán történt, mennyire a magyar törvénykönyvnek megfelelően történt, s amit ő a kassai dómmal tett, arra az elmúlt országgyűléseken maguk a rendek kérték fel. Igazi bolsevista eljárás volt tehát, hogy protestánsaink erre – hogy mellékvágányra tereljék az ügyet és a király igazáról elvonják a figyelmet – a törvénykönyv meghamisításáról kezdtek kiabálni, és ezen az alapon csináltak közhangulatot Rudolf ellen. A mi történetírásunk pedig milyen meggyőződéssel és milyen átérezve teszi magáévá ezt a megtévesztő, lelkiismeretlen propagandát még ma, 450 évvel később is!

Vajon ki állt az 1604-es országgyűlésen törvényes alapon: az „idegen” király-e vagy azok a magyar rendek, akiknek nem a bécsi „ármány”, hanem a magyar törvénykönyv akkor még megégetését rendelte el. Mivel a jó király még egyet sem égetett meg közülük, azzal hálálták meg, hogy – miután majdnem száz éven át sunyin hallgattak, sőt úgy tettek, mintha ők is igazhitűek lennének, s egymás után hozták azokat a katolikus törvényeket, melyekről jól tudták, hogy nem veszélyesek, mert úgysem hajtja őket végre senki – ők léptek fel vele szemben támadólag, s mikor Rudolf védekezésül figyelmezteti őket arra, hogy mit mond a törvény és az alkotmány, belekapaszkodnak abba, hogy ezt, mint új törvénycikket hozta tudomásukra, tehát hogy meghamisította a törvénykönyvet.

Pedig hát egyáltalán nem fontos, hogy a király törvénycikk alakot adott figyelmeztetésének. Azt úgyis tudta mindenki, hogy a figyelmeztetést, mint törvénycikket, nem a rendek hozták, hanem csak a királytól származik. De éppen olyan jól tudta azt is mindenki, hogy a törvényből és az alkotmányból is származik, mert hiszen vele a király egy régebbi törvényre – melyet a rendek még a legutóbbi időkben is újra meg újra magukévá tettek – figyelmeztette csupán őket. Nem a törvényt hamisította meg itt Rudolf, nem új törvénycikket csempészett a törvénykönyvbe, hanem csak a meglévő törvényekre figyelmeztette a rendeket, s csak azt juttatta eszükbe, hogy amit az országgyűlésen annyira sérelmeztek, sőt ami miatt a királyt egyenesen fenyegették, azt ő koronázási esküje, a magyar alkotmány és a magyar országgyűlések ismételt határozatai alapján rendelte el. Csak azt akarta Rudolf tudtára adni az országnak, hogy akkor, amikor a kassai dómot annak a vallásnak, melyet a magyar alkotmány egyedül ismer (illetve akkor még egyedül ismert, és még ezernyi más templomot, melyek még ma is eretnek kézben vannak), a régi istentisztelettől erőszakkal és a törvény ellenére elragadták. Nem az sérelem, hogy a kassai dóm újra a régi istentiszteletet szolgálja, hanem az, hogy addig is nem azt szolgálta, és hogy a több száz magyar templom még ma sem azt szolgálja.

A törvény betűje szerint valóban ez volt az igazság. Pedig hát máskor a mi országgyűléseink mennyire ragaszkodtak éppen a törvény betűjéhez! Ha azonban most mégis arra hivatkoznak, hogy a törvény betűje ekkor már élesen ellenkezett a valósággal, mert hiszen az ország Rudolf idejében már rég protestáns volt, jogosan követelték tehát Rudolftól a rendek, hogy az elavult betű alkalmazkodjék az élő valósághoz és a templom olyan istentiszteletet szolgáljon, amelyet a hívők hisznek, akik odajárnak; ha azt mondják, hogy a királynak tudomásul kellett volna vennie, hogy Magyarország már rég protestáns, akármennyire ellentétes is ezzel az igazsággal a törvény holt betűje, figyelmeztetjük őket a kálvinista Hollandia példájára.

Tudvalevő, hogy Németalföld az ellenreformáció idején két részre szakadt. Az északi rész a mai Hollandia, elszakadt a Habsburgoktól és protestáns lett, a déli katolikus rész egészen a XIX. század elejéig megmaradt Habsburg-uralom alatt, s belőle lett a XIX. század elején a mai Belgium. A XVII. század folyamán az északi protestáns rész nagy területeket foglalt el a déli katolikus résztől. Ezeket hívták „Generalitätslanden”-nek (Limburg, Noord-Brabant, Geldern stb.). Ezek teljesen katolikusok voltak, mikor holland protestáns uralom alá kerültek, de az ő protestáns uraik mégis annyira nem vették tudomásul, hogy e tartományokban mindenki katolikus, hogy azonnal minden templomot elvettek tőlük, s hiába volt a lakosság száz százalékban katolikus, nem adtak nekik mégsem nyilvános vallásgyakorlatot. (Még gazdaságilag is annyira kiszipolyozták és annyira gyarmatként kezelték őket, hogy emiatt igen sok katolikus ez elnyomott tartományokból a gazdaságilag szabad északi protestáns tartományokba költözött, s ott elprotestánsodott. Ez az állapot évszázadokon át tartott. Nem Habsburgok, nem az egyedül üdvözítő egyház hívei csinálták mindezt, hanem azok, akik elméletben a vallásszabadság alapján álltak.)

Így jártak a Generalitätslanden katolikusai, amikor a protestáns orániai ház uralma alá kerültek. Milyen semmi volt ehhez képest a katolikus Habsburgok „elnyomása” a protestáns Magyarországon! Nálunk nemcsak gyarmati elnyomás és kizsákmányolás nem volt, hanem éppen az ellenkezője: Magyarországon nemcsak nagyobb adók, vámok, illetékek, gazdasági megszorítások nem voltak, mint az örökös tartományokban, hanem éppen ellenkezőleg: a (protestáns) magyar nemes volt az, akinek egyáltalán nem kellett adót, vámot, illetéket fizetnie. Éppen ebben az időben keletkezett a közmondás, hogy „Extra Hungariam non est vita”: Magyarországon kívül nem is élet az élet. Ki vándorolt ekkor Magyarországról az örökös tartományokba azért, hogy ott jobb dolga legyen? De az örökös tartományok protestánsai igenis tömegestől vándoroltak be hozzánk, mert nálunk szabad volt nekik az, ami náluk nem volt szabad nekik (például eretneknek lenni).

Rudolf nálunk csak annyit mert megtenni, hogy figyelmeztetőül az egy kassai dómot adta vissza a katolicizmusnak, s csak amikor emiatt a protestantizmus támadásba ment át, sőt az országgyűlésből egyenesen zenebona helye lett, ahelyett, hogy csapatokat küldött volna az országba, megmaradt az elméleti téren, s arra szorítkozott, hogy beírta a törvénykönyvbe, hogy protestáns vallási sérelmeket többet az országgyűlésen tárgyalni nem szabad. Azt már nem merte odaírni, hogy Magyarországon protestánsnak lenni se szabad, pedig hát a törvény egyenesen ezt mondta. Nemcsak túlkapás nem volt tehát az, amit ő a törvénykönyvbe beírt, hanem az volt a baj, hogy a teljes igazságot, amit a törvény tartalmazott, már nem is merte oda beírni (de amit oda mert írni, arra is fütyült mindenki).

Megmondta az igazat, de enyhén és burkolt formában, mint olyan ember szokta, aki fél, mert tudja, hogy a hatalmasok nem tűrik meg, hogy az egész igazságot szemükbe mondja. A hatalmasok (tudniillik a magyar protestáns rendek) is tudták ugyanezt, s ezért, hogy beléjük fojtsák a további szót s megelőzzék az esetleges további akciót, azaz hogy még jobban megfélemlítsék, a nagy hanghoz és fenyegetőzéshez folyamodtak.

Mivel Rudolfnak igaza volt, s így a dolog lényegébe nem kapaszkodhattak bele, mert a vak is látta, hogy a magyar törvények akkor még csak a katolikus vallást ismerték el, minden mást eretnekségnek nyilvánítottak, és mint ilyet, tiltották és üldözték, a lényegen átsiklottak s belekapaszkodtak abba az itt egészen mellékes módba, hogy a király ezt a megtámadhatatlan igazságot egy új törvénycikk alakjában adta tudtukra; olyan törvénycikk alakjában, melyet ők nem fogadtak el, hisz előzőleg nem is tárgyaltak róla. Ebből lett aztán a rettenetes sérelem, melytől még ma is visszhangzik a magyar önérzet, s mely még ma is izgalomba tudja hozni az ártatlan hazafias magyar kebleket.

Egyébként tagadhatatlan, hogy Rudolf nemcsak katolikus, hanem magyar nemzeti szempontból is jót akart. Ha akkor egyszer s mindenkorra el tudta volna tiltani a protestánsok vallási sérelmeinek országgyűlési tárgyalását, kétségtelenül káros lett volna ugyan a magyar protestantizmusra, de éppen olyan hasznos lett volna a magyar nemzetre, mert újra megvalósult volna a nemzeti egység és országgyűléseink utána kétszáz éven át tartó meddő felekezeti viták helyett okosabb dolgokkal tölthették volna a drága időt. Akkor utána még kétszáz éven át nem állt volna ádáz ellenfelekként egymással szemben a nemzet két fele, hanem együttes erővel munkálkodtak volna először az ország felszabadításán, aztán a másfélszáz éves török uralom sebeinek behegesztésén és az ország gazdasági megerősítésén és függetlenségének visszaszerzésén Ausztria felől is.

Rámutattunk, hogy az 1604-es országgyűlés volt az első, melyen protestánsaink vallási sérelmekkel hozakodtak elő. Egész addig a vallási kérdés vagy egyáltalán nem szerepelt országgyűléseinken, vagy pedig – a nemzet ősi hagyományainak megfelelően – csak a katolikus hit erősítésével és a hitbeli újítások, az eretnekségek háttérbe szorításával és megszüntetésével foglalkozott a nemzet alkotmányos gyülekezete. Látjuk tehát, mennyire bölcs volt Rudolf és Mátyás főherceg, mikor éles szemmel észrevette, hogy 1604-ben egy új, gyászos, káros és nemzetileg romboló korszaka kezdődik a nemzetnek, a meddő és egész a gyűlölködésig fajuló, sőt tisztán gyűlölködésben álló felekezeti veszekedések kora s e gyászos kor beköszöntét még csírájában el akarta fojtani. El kell ismernünk azt is, hogy ez a törekvésük a legteljesebb fokban törvényes és alkotmányos volt, sőt a király koronázási esküjéből kötelességszerűen folyt.

Azt azonban, hogy a király ezt csak megpróbálta, mégpedig annyira vérszegény, erőtlen, félénk és a kudarcot már előre magában foglaló módon próbálta meg, és hogy hagyta magát megfélemlíteni a protestánsok látszólag elemi erővel kitörő műfelháborodásától, már kevésbé dicséretes vagy helyeselhető. Az, hogy Rudolf és Mátyás mit írtak be Prágában a magyar törvénykönyvbe, valójában annyira nem számított semmit, hogy a leghelyesebb válasz az lett volna rá, ha a rendek egyszerűen tudomásul se veszik, azaz a teljes negligálás [figyelmen kívül hagyás]. Ezt protestánsaink is nagyon jól tudták.

Hogy mégis olyan nagy hűhót csaptak miatta, ennek csak az volt az oka, hogy ők nemcsak védekezni akartak, hanem támadni, s az ellenfelet már előre tönkre is tenni. No meg azért is, mert jól tudták, hogy ebben a kérdésben nem nekik van igazuk; tudták, hogy a törvény a király és a katolikusok mellett szól. Ezért volt szükségük arra, hogy a törvényes alap hiányát a nagy hanggal és az igazság látszatát keltő nagy felháborodással leplezzék. Mivel a lényegben nem volt igazuk, azért kapaszkodtak bele egy mellékkörülménybe.

Mivel azt nem cáfolhatták meg, hogy a magyar alkotmánynak akkor még nem volt egyetlenegy törvénye, mely a protestáns felekezetek valamelyikét is megengedte volna, de volt akárhány, amely kereken tiltotta, és mivel azt nem mondhatták, hogy az, amit Rudolf abban a hírhedt XXII. törvénycikkben mond, nem igaz, annál nagyobb zajjal és felháborodással harsogták azt, hogy az a XXII. törvénycikk nem törvénycikk. Pedig törvénycikk volt az is, csak nem az 1604-es országgyűlés törvénycikke, hanem más, régebbi országgyűléseké. Nem is egyé. A kettő közti különbség annyira jelentéktelen, sőt semmi, hogy a miatta keletkezett „hazafias” felháborodás igazán a béka-egérharc látszatát kelti.

Világos, hogy nem is keletkezhetett volna belőle egy Bocskai-féle nagy nemzeti felkelés, s ráadásul még sikeres nemzeti felkelés, ha nem lett volna ott a hátában a török. De – sajnos – ott volt, és hogy Bocskai és az akkori magyar protestantizmus ezt a hátvédet elfogadta és a maga céljaira felhasználta, az bizony igen nagy szégyene Bocskainak s a magyar protestantizmusnak. Pedig mit használt vele a nemzetnek? Az ország utána még két évszázadig tartó kettéosztottságának megerősítését és az utána még kétszáz évig tartó felekezeti harcok lehetővé tételét. S ezt a tisztán felekezeti jellegű magyar „szabadságharcot” még katolikus magyarok is ünneplik!

De ha az elsorolt okok nem álokok, hanem komoly, igazi és fontos okok lettek volna, Bocskai felkelését még akkor sem tudnánk igazolni, erkölcsössé tenni, sőt még csak mentegetni sem. Bocskai ugyanis támadóháborút indított, míg az erkölcstan csak védekező háborút enged meg. Azonban minden háború tömeggyilkosság, melyben legfeljebb csak akkor szabad részt venni, ha az ellenség már rám támadt, már megkezdte a tömeggyilkosságot és én magam csak önvédelemből, azért gyilkolok, hogy mentsem a magam és a velem tartók életét, azaz mert már rá vagyok kényszerítve.

Aki háborút indít, ha még olyan szent célért és még olyan nemes szándékoktól vezetve indítja is, meg nem engedett eszközt használ fel nemes céljai elérésére, eljárását tehát csak akkor helyeselhetjük, ha „a cél szentesíti az eszközt” általánosan elítélt elvének alapján állunk.

Minden szabadságharcos, minden fegyveres felkelő, minden forradalmár szükségképpen e bűnös elv alapján áll. Minden szabadságharc tehát, amely fegyverrel történik (márpedig minden szabadságharc azzal történik), mivel céljai elérésére a tömeggyilkosságot használja fel, erkölcstelen még akkor is, ha nemes célokért történik és tényleges és tűrhetetlenül nagy sérelmek miatt tör ki. A tömeggyilkosságot ugyanis még ekkor sem szabad eszközül felhasználni. Aki fegyvert ragad, az már mindenképpen gonosz ember, akár a hazája szabadságáért teszi, akár a proletárok felszabadításáért. Még akkor is, ha a győzelem valóban meghozza a tényleges és végleges szabadságot.

Ha tehát Bocskai nem – mint tényleg történt – nagy vagyona megmentéséért, hanem valóban egyedül csak magyar hazája érdekében ragadott volna fegyvert; ha erre tűrhetetlenül nagy oka lett volna, mert Rudolf valóban maga lett volna a megtestesült zsarnok, ha csakugyan „rémuralmat” gyakorolt és vérben fürdött volna; ha csakugyan meghamisította volna a törvénykönyvet és kegyetlenül irtotta volna a protestánsokat, tömeggyilkosságot (azaz háborút) akkor sem lett volna szabad senkinek kezdenie.

Ha elméletben elítéljük „a cél szentesíti az eszközt” elvét, akkor a gyakorlatban is el kell ítélnünk. Ha a háborút utáljuk és gonosztettnek tartjuk, akkor minden háborút annak kell tartanunk, s azt, aki felidézi, mindig és mindenképpen el kell ítélnünk. Ha a háború tömeggyilkosság, akkor a szabadság érdekében indított háború is az. Ha a „ne ölj!” parancsát helyeseljük, akkor még a haza vagy a proletárok szabadsága érdekében indított tömeggyilkosságot is el kell ítélnünk még akkor is, ha az ígért szabadság nemcsak kortesjelszó, hanem valóság. Kétségtelen ugyanis, hogy még a jót sem szabad tömeggyilkossággal kivívnunk.

A magyar nemzet megszegte királyának letett hűségesküjét, mikor Bocskai mellé állt és fegyvert fogott ellene. Látni fogjuk azonban, hogy ezt a hűségesküt egy magyar sem tette le oly sokszor és annyira önként és meggyőződésből, mint éppen Bocskai. Fegyvert fogni, tömeggyilkosságot rendezni azonban a „jó” cél érdekében akkor sem lett volna szabad se nemzetnek, se Bocskainak, ha nem tettek volna esküt a hűségre, az engedelmességre, mert tömeggyilkosságot rendezni akkor is tilos.