Bocskai bírálata

 

Csak a király nem tartotta meg a törvényt?

Nem hiszem, hogy ezeréves történelmünkben találhatnánk akár csak egy olyan nádort, országbírót, személynököt, kancellárt, főkapitányt, főispánt, aki sohasem szegett meg egy törvényt sem. De ha így áll a dolog, akkor csak természetes, ha királyt sem találunk ilyent. Az maga tehát, hogy egy Habsburgról igazságosan is meg tudjuk állapítani, hogy egyszer-kétszer egy-egy törvényt megszegett, még egyáltalán nem bizonyít ellene semmit, hiszen ezzel csak azt állapítjuk meg róla, ami emberi, ami természetes.

Sőt többet mondok: Ez a megállapítás még egyenesen jót is jelenthet. Hiszen a közmondás: „Summum jus summa injuria” (azaz: Aki mindig minden törvényt szigorúan megtart, az a legigazságtalanabb ember a világon) azt jelenti, hogy a törvényt meg kell tartani, de kivétel nélkül mindig megtartani nem kell, sőt nem is szabad: hogy néha egyenesen az igazság, tehát a becsület kívánja, hogy egy-egy törvényt ne tartsunk meg. A törvény betűjéhez való merev ragaszkodással a legnagyobb kárt lehet okozni, s megbocsáthatatlan bűnt lehet elkövetni embertársaink, sőt az egész nemzet ellen. A törvények sorozata csak élettelen váz, s egyébként is rendes viszonyokat tételez fel. Egyes törvények megtartását a rendkívüli viszonyok sokszor lehetetlenné, sőt tilossá teszik. Ha valaki – tehát a király is – ilyen okok miatt szeg meg valamely törvényt, s ellenségei ilyenkor mutatnak rá kárörömmel, és a becsületes ember felháborodásának fölényével az ő törvényszegésére, ez álnok képmutatás és becstelen kortesfogás csupán.

Úgyszólván egész történelmünk nem más, mint a törvénysértések és a törvények alóli kibúvások sorozata olyan esetekben, amikor a törvények a király jogait állapítják meg. Vethet-e például fölénnyel törvénysértéseket királya szemére az a nemzet, melynek – legalábbis azóta, mióta Habsburgok ülnek trónján – egész története a királya elleni felkelések és hűtlenségek láncolata. Pedig még csak azt sem mondhatjuk, hogy e felkelések egyszerűen csak a király törvénysértései miatt történtek, mert hiszen tagadhatatlan, hogy nálunk „szabadságharcok” mindig csak akkor voltak, amikor királyunk valakivel háborúban volt, s így ereje másutt volt lekötve. Nem valószínű azonban, hogy királyunk éppen ilyenkor szegte volna meg törvényeinket. Nagyon is valószínű ellenben, sőt egész bizonyos, mert hiszen a józan észből következik, hogy éppen ilyenkor sértette meg a király törvényeinket legkevésbé. Lehetetlenség ugyanis, hogy valaki éppen akkor szerezzen magának újabb ellenséget, mikor már háborúban van.

Pedig hát Bocskai akkor ragadott fegyvert, mikor Rudolf már 15 éve viaskodott, és éppen a mi érdekünkben viaskodott a törökkel. S Bocskai természetesen a törökkel szövetkezve jött. Vajon a török jobban megtartotta a magyar törvényeket és jobban tiszteletben tartotta az ország függetlenségét és a nemesi szabadságokat, mint Rudolf?

Látni fogjuk majd, hogy Bethlen felkelésekor még kevésbé lehetett szó az ország törvényeinek megsértéséről, hiszen akkor éppen új királyunk volt, mindössze csak pár hónappal előbb koronáztuk meg, s így még ideje és alkalma sem lehetett esküje megszegésére. Neki örökös tartományaiban és a Német Birodalomban egyébként is annyi ellensége volt akkor, hogy egyenesen őrültség lett volna tőle, ha esküje megszegésével még a magyaroknak is éppen ekkor ad ürügyet arra, hogy ellenségei számát szaporítsák. Nem is tudott felkelésekor törvénysértésekre hivatkozni Bethlen. Ő tisztán csak azért ragadott fegyvert, mert a király válságos külföldi helyzete miatt éppen ekkor volt legjobb alkalom a felkelésre. Ürügyül azt hozta fel, hogy az udvar törvénysértésekre készül.

Aki a magyar történelemben csak egy cseppet is járatos, tudja, hogy az országgyűléseken megajánlott adó összege a porták számától függött, s noha maga a nemesség nálunk még akkor se fizetett adót, amikor már az osztrák és cseh nemesség rég fizetett, s a mi adónk (emiatt is) csak egy töredékét tette a Habsburg Birodalom adóbevételének, s éppen ez volt az oka annak az alárendelt szerepnek, melyet a birodalom ügyeinek vitelében játszottunk; a porták számát illetően a mi megyéink mégis mindig hamis, a valóságosnál sokkal kisebb számokat mutattak ki, azaz mindig kijátszották a törvényt, mindig becsapták a királyt.

A törvény előírta a porták számának időnkénti felülvizsgálását s megszabta, hogy a felülvizsgálást egy idegen, tehát a dologban nem érdekelt megye végezze. A megyék azonban így is összejátszottak egymással, s kölcsönösen fedezték egymás csalásait. Nemcsak emberi gyarlóságból, hanem még azért is, mert Bécs becsapását hazafias kötelességnek tartották. Így volt ez egész 1848-ig. Egy Deákból vett idézetből majd annak idején látni fogjuk, hogy ez nálunk még az ő idejében is így volt.

Ez a hamis, a valóságosnál sokkal kevesebb portaszámokkal való operálás, tehát a törvénynek szinte üzletszerűleg, illetve hazafias ürügyekkel űzött kijátszása rendszeres dolog volt. (Ez aztán igazán könnyű, olcsó és előnyös hazafiság volt! Elhihetjük, hogy mindenki szívesen részt vett benne.) A mi közönségünk azonban csak arról tud, hogy a király szegte meg a törvényt, sőt még az esküjét is, de arról nem, hogy mi a haza és a király iránti kötelességeinket és rá letett eskünket hányszor szegtük meg, sőt hogy egyenesen erényt, hazafiságot csináltunk belőle ahelyett, hogy szégyelltük volna. Világos, hogy mivel bűntudat nem volt, javulás sem lehetett. Mi csak királyunk „bűneit” tartottuk számon, csak az ő „javulását” vártuk, s csak azon háborogtunk, miért késik oly soká.

Világos, hogy a mi portacsalásainkat Bécsben is nagyon jól tudták. (Még ha valóban hülyék lettek volna, akkor is tudniuk kellett volna azt, ami itthon köztudomású volt, és már évszázadok óta rendszeresen folyt.) Tűrték azonban, mert kénytelenek voltak tűrni. Osztrákokkal vagy csehekkel ugyanis nem ellenőriztethettek bennünket (még csak az kellett volna!), magyarokkal pedig csak így tudtak bennünket ellenőrizni. Nálunk ugyanis még az ellenőrzők sem tartották be a törvényt.

Lenne jogunk panaszra, ha emiatt királyaink is kijátszottak volna bennünket, ahol tudtak? Hogy ez mégsem történt meg, bizonyára nem a bécsi körök becsületességén múlt (hülyeség lett volna az, nem becsületesség), hanem azon, mert nem volt tanácsos számukra. Akkora hatalom s erő ugyanis mindig volt a kezünkben, hogy megégették volna miatta a körmüket.

De nem is az a fontos, hogy miért történt, hanem csak az, hogy mi történt, azaz hogy mi sokkal többször és sokkal nagyobb fokban és fontosabb dolgokban szegtük meg azokat a törvényeket, kötelességeket és esküket, melyek minket a király irányában köteleztek, mint amennyire a Habsburgok vagy akár csak hatóságaik megszegték a nemzet függetlensége és szabadsága iránti, szintén eskü alatti kötelességeiket.

A törvény, illetve az alkotmány megállapítja a király kötelességeit a nemzet iránt és a nemzetét a király iránt. A kettő elválaszthatatlan egymástól és egyik a másik nélkül el sem képzelhető. Ha tehát a nemzet nem tartja meg azokat a törvényeket, melyek az ő, a király iránti kötelességeit szabályozzák, akkor egyenesen képmutatás, de egyúttal képtelenség is azt kívánni, hogy a király viszont tartsa meg a maga kötelességeit, mégpedig maradéktalanul, szívvel-lélekkel és kivétel nélkül. Ilyen esetben a király erre nemcsak kötelezve nincs, hanem egyoldalú törvénytiszteletével egyenesen lehetetlen helyzetbe kerül és szánalmas figurává válik.

A király törvénytisztelete csak akkor hasznos a közre, ha ellensúlyként ott áll mellette az alattvalók törvénytisztelete is. Az egyoldalú törvénytisztelettel megelégedő királynak mosoly és lekicsinylés a méltó osztályrésze, mert mindenki a farkas és a bárány meséjének megismétlését látja benne, melyben természetesen nem a király a farkas, s nem a nemzet a bárány. Érdekes, hogy éppen a forradalmárok azok, akik az ilyen uralkodókat a legjobban lesajnálják.

Hogy írnak például a marxisták a francia forradalomtól vérig alázott s végül gonosztevőként kivégzett XVI. Lajos francia királyról! Hogy lenézik megalázottságát és ezt okozó tehetetlenségét! Azt, hogy amellett jó is volt, becsületes és megbocsátó, sőt – legalább a maga módján – még meglepően bátor és eszes is, azt is tudják, el is ismerik. De ennek ellenére is csak szánandó figura a szemükben, mert hiszen éppen ők azok, akiknek csak a becsület és jóság még nem imponál, de az olyan észtehetség sem, melyet legyőz és hatálytalanít a jóság, alázatosság és megbocsátás. Az emberi természettel szükségképpen együtt járó gyarlóság miatt szigor nélkül nincs kötelességteljesítés, nálunk pedig a Habsburgokban mindig hiányzott a szigor. Nemcsak jóságos, engedékeny, megbocsátó alaptermészetük volt ennek az oka, s az, hogy kereszténységük miatt, mely nem formaság volt, hanem élet és valóság, bűnös eszközöket a politikában, a népek kormányzásában sem használhattak, hanem elsősorban amiatt, mert a szomszédban itt volt a török és csatlósa, a protestáns keleti magyarság, s szigor esetén mi is mindjárt melléje álltunk, mihelyt a helyzet megadta hozzá a lehetőséget.

Hogy ez a magyar önérzet kímélése szempontjából jó volt ugyan, de végeredményében mégis elsősorban nekünk ártott a legjobban, mert elodázta a török alól való felszabadulásunkat, azzal mi nem törődtünk. Hogy is törődtünk volna, mikor a hazafias demagógok erre sohasem figyelmeztettek bennünket, mert a hazából akarván élni, keserű orvosságot sohasem adtak, hanem mindig csak édeset; hízelegtek a nemzetnek, nem pedig vezették vagy nevelték. Így aztán nálunk, annak ellenére, hogy egyénileg olyan jó királyaink voltak, amilyeneket nemzetnek még nem adott a Gondviselés, a király iránti kötelességek meg nem tartása, s az adó nem fizetése lassacskán nemzeti erénnyé és a hazafiság jelévé vált.

Ilyen körülmények között nálunk már annyira sikerült megrontani a nemzet lelkiismeretét, hogy az adófizetés és a király iránti hűség nemcsak kötelesség nem volt már, hanem egyenesen bűn és szégyenszámba ment. Azt követelni tehát, hogy a király tartson meg továbbra is minden törvényt, mely az ő hatalmát korlátozza, s amely törvények annak feltételezésével keletkeztek, hogy természetesen a nemzet is megtartja a király iránti kötelességeit, feltétlenül rosszhiszeműség jele volt és legfeljebb egy bolsevista, istentelen alapon álló társadalomban lett volna elképzelhető.

Mi az évszázadok óta beidegződött lelkivilág alapján állandóan azt emlegetjük, hogy Bécs, a dinasztia, az „idegen” uralkodóház „elnyomott” bennünket, s ezt mint letagadhatatlan történelmi tényt emlegetjük. Az igazság az, hogy sehol a földön nem volt akkora szabadsága a nemességnek (mely pedig akkor még a nemzetet jelentette), mint a magyar nemességnek a Habsburgok alatt. Látni fogjuk majd, hogy ezt Debrecenben Széchenyi hallatára maguk az ottani kálvinista nemesek hangsúlyozták még közvetlenül a 48-as időket megelőző években is.

Más országokban az idők haladtával ekkor már a nemesség rég vesztett kiváltságaiból. Nálunk éppen ellenkező volt a folyamat. A középkor végén és az újnak legelején, mikor még a Habsburgok nem szerezték meg Magyarország koronáját, rendkívüli esetekben a magyar nemesség is vállalt adót, a XVII. és XVIII. században azonban soha. Szó sem lehetett róla, hogy például a napóleoni háborúkban – pedig ugyancsak szükség lett volna rá, és akkor már a XIX. században voltunk – a magyar nemesség is vállaljon legalább önként adót királya trónja védelmére.

Olyan túlzásba mentek nálunk a nemesi kiváltságok védelmében, hogy Rákóczi Ferenc például még azt is törvénysértésnek s elnyomásnak vette, hogy az ő hűtlenségi perében a külföldi Longueval tanúságát is elfogadták, mert a magyar nemes ellen csak akkor lehet elmarasztaló ítéletet hozni, ha az ellene tanúskodó egyén is magyar nemes. A jobbágy tanúsága tehát magyar nemes ellen nem számít akkor sem, ha magyar, de viszont még a nemes sem számít e tekintetben, ha nem magyar.

Azt meg különösen tűrhetetlen sérelemnek tekintették, ha magyar nemes bűnvádi perében a saját „szolgáit” is kihallgatták. Mivel köztudomású, hogy főurainknak igen sok nemes „szolgájuk” is volt, ebből az következik, hogy még a magyar nemes tanúsága sem számított ellenük, ha az a nemes az ő szolgálatukban állt. De mindez gyakorlatilag tulajdonképpen azt jelenti, hogy a magyar nemesre nem is volt szabad rábizonyítani a bűnét, mert hiszen világos, hogy ezt nem az idegenek, hanem csakis a közelében élők (tehát tulajdonképpen csak a „szolgái”) bizonyíthatták, mert hiszen családtagjai meg azon a címen tagadhatták meg a vallomást – mint ezt a törvény még ma is megengedi –, hogy vérrokonok. Rákóczinak ez a nemesi igénye egyúttal azt is bizonyítja, hogy ezek az egyenesen tűrhetetlen magyar nemesi „jogok” a Habsburgok alatt élő valóságok voltak, tehát a gyakorlatban is megtartották őket. Ha ezek a nemesi kiváltságok akkor már rég elfeledett, ásatag dolgok lettek volna, akkor megsértésüket Rákóczi nem hányhatta volna Bécs szemére olyan felháborodottan.

Ehhez járult még, hogy magyar nemest letartóztatni sem volt szabad addig, amíg a bíróság, illetve az országgyűlés az elmarasztaló ítéletet ki nem mondta ellene. Míg tehát országgyűlést nem tartottak, addig szabadon garázdálkodhatott az illető. Az országgyűlésen is rokonai és barátai ítéltek sorsáról, s ezek – kivált az „idegen” uralkodóház alatt – hazafias kötelességüknek tekintették, hogy pártul fogják. De ettől eltekintve is, az országgyűlés tagjai a „ma nekem, holnap neked” elve alapján tulajdonképpen magukat védték akkor, amikor nemes társukat védték.

A helyzet fonákságát csak növelte, hogy ugyanakkor, mikor a magyar nemes ilyen nebáncsvirág, sőt szinte sérthetetlen szentség volt akkor, mikor a király akart vele elbánni, egy-egy főúr szemében annyira senki volt a magyar köznemes (akinek kiváltságai ugyan elméletben ugyanazok voltak, mint a főnemeseké, de mögöttük nem álltak szintén hadseregek és bevehetetlen várak, melyek e „jogokat” a valóságban is biztosították), és a magyar főurak annyira nem tisztelték ezeknek a köznemeseknek a jogait védő törvényeket, hogy talán még kivételesen is alig volt főúr, még ha a legbecsületesebbek és a legszelídebbek közé tartozott is, akinek börtöneiben ne sínylődtek volna olyan környékbeli köznemesek, akik ezeket a főurakat valamivel magukra haragították. Pedig a nemes nem tartozott a földesurak úriszékeinek joghatósága alá, tehát mindenképpen törvényes ítélet nélkül, tehát alkotmánysértéssel kerültek oda.

A királyt felelősségre vonták az országgyűléseken, sőt fegyveres felkeléseket indítottak ellene, ha a törvényes ítélet kimondása előtt nemest börtönbe vetett. Azok között azonban, akik ezt tették, egy sem volt, akinek börtöneiben ugyanakkor magyar nemesek ne lettek volna bilincsekbe verve. Pedig ők nem voltak királyok (csak kiskirályok). Ugyanaz a sátániság volt ez, mely 350 év múlva, a „népi demokráciákban” a munkásoknak nem sztrájkjoga, hanem még szabad költözködési joga se mindig volt.

Thurzó György nádornak szabad volt még Báthory Erzsébetet is törvényes ítélet előtt és nélkül vetni börtönbe, és szabad volt másrészről tömeggyilkos létére is törvény elé nem állítania csak azon a címen, mert előkelő nemzetség sarja volt, és mert elítélése rokonai tekintélyét csökkentette volna. Melyik az a magyar törvény, amely ilyen szempontok tekintetbe vételét megengedi? Thurzó Györgynek mégsem kellett emiatt félnie, hogy a kettős törvénytelenségért valaki az országgyűlésen felelősségre vonja, annál kevésbé, hogy nádori esküje megszegése címén esküszegőnek bélyegzi.

Ekkor is csak az a „gonosz” „magyargyűlölő” Mátyás főherceg volt az (ő valóban lenézője lett a magyaroknak, de ilyen körülmények között csoda?), aki a törvénytelenséget észrevette és szólni mert érte, de országgyűlés elé vinni még ő sem merte, mert neki sem volt tanácsos magára haragítania a Báthoryakat, Thurzókat, Zrínyieket, Nádasdyakat, Széchenyieket Erdéllyel, az erdélyi fejedelemmel és az összes magyar protestánssal egyetemben. De felesleges is lett volna megengednie magának ezt a fényűzést, mert indítványa az országgyűlés többségét úgysem tudta volna megszerezni, s így csak a főhercegi tekintélyt rontotta volna.

A magyar vezető társadalom romlottsága
Bocskai idejében

Hogy a nagy vagyonú, s ezért az ország sorsát intéző magyar főnemesség körében milyen erkölcsi állapotok uralkodtak Bocskai idejében, azt nagyszerűen mutatja Thelekessy Mihály esete, s azok a nyilatkozatok, melyeket a kor ismerői vele kapcsolatban az egész korra vonatkozóan tesznek. Thelekessy rendszeres rablásokat rendezett fizetett embereivel; a király társszekereit is kirabolta annak ellenére, hogy a kísérők megmutatták neki a királyi „salvus conductus”-t [oltalomlevelet]; a harmincadoknak óriási károkat okozott; hamis pénzt veretett; a jobbágyokat sanyargatta és kínozta, s nem volt csinosabb nő, aki veszélyben ne forgott volna miatta. Mégis a király csak azért tudta megbüntettetni (mert az alkotmány szerint maga nem sújthatott le rá, hanem csak az országgyűlés által), mert ez a Thelekessy – szerencsére – főnemes társaival is rossz viszonyban volt, azok is haragudtak rá, s mert Thurzó Györgyöt is, akinek rokona és keresztfia volt, magára haragította (meg hát mert éppen akkor Thurzó kedvében is akar járni az udvarnak, mert főkapitány szeretett volna lenni). Ha ezek a szerencsés körülmények véletlenül közre nem játszottak volna, még Thelekessyt sem lehetett volna megbüntetni és ártalmatlanná tenni.

Az udvar még így is alig mert hozzáfogni a dologhoz. Mert az, hogy igaza volt és hogy a törvény mellette volt, még egyáltalán nem jelentette azt, hogy az országgyűlés is mellette lesz. Ennek eléréséhez hosszú előkészület, ügyes taktika, lekenyerezések, s mindezekhez ráadásul még szerencse is kellett. Ez a szerencse most az volt, hogy Thelekessy Mihály népszerűtlen ember volt, sőt főnemes társaival nem is érintkezett. Ha nem így lett volna, majdnem lehetetlen lett volna elérni Thelekessy elítélését, mert ez vagyona elkobzását is jelentette egyúttal. Azok pedig, akiktől ez az elítélés függött, elsősorban arra gondoltak, hogy ha olyan könnyen beleegyeznek társuk vagyonának elkobzásába, akkor hamarosan ők maguk is igen könnyen hasonló sorsra juthatnak. Alig volt ugyanis közöttük olyan, akinek a Thelekessyéhez hasonló bűnök – ha nála talán kisebb fokban is – ne terhelték volna a lelkiismeretét.

A kálvinista Komáromy András a Századok 1890-es évfolyamában Thelekessy imént elsorolt latorságait mind valóknak ismeri el (adatait mi is az ő értekezéséből vettük), az ellene eljáró királlyal és kamarával szemben mégis Thelekessy pártján van, sőt egész nyíltan kimondja, hogy „minden nagy hibája mellett korántsem oly sötét jellem, mint igen sok előkelő származású kortársa, bár csak Dobó Ferencet, a Balassák vagy Homonnayak némelyikét említsem is közülük”. (Századok, 1890. évf., 775. o.)

Lator és gonosz volt tehát ez a Thelekessy, de közel sem volt olyan lator és olyan gonosz, mint neves kortársai közül nem egy. „Igazi szülötte volt a maga korának – folytatja. – Könnyen azt mondhatná róla valaki, hogy minden bűne abban állott, hogy nem volt oly szerencsés, mint kortársai.”

Thelekessy tehát nem kivétel, hanem típus. Egyik a sok közül, mégpedig nem is a legkirívóbb. Ilyen volt tehát az a magyar társadalom, mely Rudolffal szemben fegyvert ragadott a „törvény” védelmére! Vajon ezek után is olyan ideális színben láthatjuk-e ezt a „szabadságharcot”, mint nagy „hazafiságunkban” eddig láttuk?

Pedig hát nemcsak Komáromynak, hanem a kor másik nagy ismerőjének, a szintén kálvinista Károlyi Árpádnak is ugyanez a véleménye. „Hány olyan járt szabadon – írja (Országgyűlési Eml., IX., 481. o.) – s viselt országos dignitást [méltóságot] közbotrány nélkül, sőt az ország népe tapsai mellett, aki többet vétett, mint ez a szerencsétlen ifjú.”

Tehát mindenki, aki a kútfők tanulmányozása közben mélyebben pillantott be e kor szellemébe, egyformán arra gondol, hogy Thelekessy Mihályban talán még több rokonszenves vonás van, mint kora olyan más szereplőiben, akik nemcsak nem végezték a vérpadon, mint ő, hanem mint koruk nagyjai szerepelnek. E sötét kor helyes megítéléséhez hozzátartozik az is, hogy ezek a „sötét jellemű” szereplők egytől egyig protestánsok voltak, mert ekkor hazánkban úgyszólván nem volt más katolikus közszereplő, mint a főpapok.

Vajon mennyire becsüljük azt a Bocskai korabeli magyar társadalmat, melynek szívében annyira lángolt a „honszerelem”, hogy fegyvert ragadott, hogy a törvényt, az alkotmányt és a szabadságot Rudolf, az „elfajult”, „idegen” király ellen megvédje, de viszont a maga valóságában túlságosan is nagy szabadságával visszaélve annyira alacsony erkölcsi színvonalon állott, hogy a jobbágysanyargató, liliomtipró, gyilkos és rabló Thelekessy Mihály még rokonszenvesnek tűnik fel mellettük, s a kor legjobb ismerői szerint „korántsem olyan sötét jellem”, mint nagy és jó magyaroknak számító kortársai közül „igen sok”, köztük éppen, sőt elsősorban az a Dobó Ferenc, akit éppen most láttunk magasztalni szeplőtlen hazafiként Takáts Sándortól, a kor harmadik legjobb ismerőjétől, s vele szemben a Habsburgokat nem is azért szidni, mintha őt is lefejezték volna, mint Thelekessyt, vagy legalább a vagyonát elkobozták volna, hanem azért, mert magva szakadván összeharácsolt nagy vagyonából – mely a magyar alkotmány szerint őket illette – sikertelenül ugyan, de mégis megpróbáltak legalább valamit a török elleni háború költségeire is megszerezni.

Gondolhatjuk, ha még Habsburg-ellenes létükre is ilyen lesújtó a beavatottak véleménye a korról, annak meg lehet a kellő oka. Valóban, nemcsak a kapzsiságban, vadságban, durvaságban, anyagiasságban és erőszakosságban, a rablásokban és gyilkosságokban, hanem a bujaságban és a fajtalanságban is versengtek e kor hazafiai a kivételesen vérpadra jutott Thelekessy Mihállyal. Az 1599-es országgyűlés szükségesnek tartotta, hogy külön törvényt hozzon a vérfertőzők, bigámiások és hitvesgyilkosok ellen, s mint akik effajta bűnökben leledzettek, Majthényi Imrét, Dely Tódort, Hollóssy Jánost, Patyi Imrét és Pellérdy Pétert személy szerint is megnevezi. (Századok, 1890., 635. o.) Pedig ekkor már csak hét év választotta el az országot első „hősi” szabadságharcától! Ezek a néhány év alatt szabadságvédő oroszlánokká változott kiváló hazafiak csak így szerették a hazájukat:

A tizenötéves háború hadi ügyeinek intézésére minden megye egy „kapitányt” választott. Elrendelték, ha ez a kapitány a táborból hazabocsát valakit, fejével bűnhődjék. (Bizonyára nem ok nélkül hoztak ilyen drákói törvényt. Azok tehát, akiknek a fő bűnük a durvaság és az emberi élet túl könnyű kioltása volt, akik tehát a bátorság túlzásba vivésével vétkeztek, minden szíre-szóra megszökdöstek a táborból akkor, amikor becses életüket a török ellen a hazáért kellett volna kockáztatni.) Azt is elrendelték, ha a megye nem állítja ki a sereg részére hiánytalanul mindazt, amire kötelezve van, s ezt a kapitány nem jelenti azonnal a főkapitánynak, akkor tisztségét veszítse el.

Thelekessy volt Trencsén megye kapitánya. (Tehát ezt a gonosztevőt választották meg erre a kitüntető bizalmi állásra. Újabb bizonyíték, mennyire nem lehettek nála különbek a megye többi tekintélyes emberei se.) Azért vesztette el nemestársai előtt népszerűségét, mert – más kapitányokkal ellentétben, akik ezért természetesen egyáltalán nem bűnhődtek, hiszen az országgyűlés erre vonatkozó határozatait senki sem tartotta meg – ő nem volt hajlandó a táborból senkit hazabocsátani és megyéje „defectusait” [hibáit] a hadak kiállításában és felszerelésében ő valóban jelentette a főkapitánynak, noha semmi más megyében nem jelentették, mert a törvényt természetesen e tekintetben sem tartották meg sehol.

Thelekessy tehát csak azért lett vagyonos nemestársai körében gyűlölt, mert azt a törvényt is megtartotta, mely nem a nemesek jogait, hanem kötelességeit tartalmazta. (Valóban a becsület jele ez Thelekessy Mihályban, s úgy látszik, ő csak később, elkeseredésében lett latorrá. A Dobó Ferenceknek, Balassáknak és Homonnayaknak nincs hasonló mentsége.) Azt is megerősíti Komáromy, amit a rendszeres adócsalásokról mondtunk. Kutatásaiból láthatjuk, hogy ami még Deák Ferenc idejében is megvolt, megvolt már Bocskai fellépte előtt, tehát már a XVI. században is, tehát valóban egy, a királyait rendszeresen becsapó és kijátszó nemzet közvéleménye és történetírása vádolta királyait négyszáz éven át állandóan, sőt vádolja még ma is rendületlenül törvényszegéssel s a nemzet iránti kötelességei megszegésével. „Nem elég – írja Komáromy (Századok, 1890., 565. o.) –, hogy a porták összeírásában (persze a „kálvinista színmagyar” Komáromy azt írja, hogy „összeírásánál”) a legnagyobb visszaéléseket követték el, és a földesúr néha fegyveres kézzel verte ki falujából a dicatorokat [adóbeszedőket] (ezt is csak a jó Habsburgok alatt lehetett büntetlenül megcsinálni!), de a főurak a vármegye tisztjeivel egyetértőleg minden rendelkezésükre álló eszközt felhasználtak, hogy a törvényt kijátszhassák. Jó, ha a felét is kiállították fegyvereseiknek, s mikor a főkapitányok meg a kamarák a vármegyék hadinépének ellenőrzéséről készített jegyzéket sürgették, kézen-közön úgy eltűntek azok, hogy sohasem tudtak többé nyomukra akadni.” (!)

S mi ezek után még sérelemnek tartjuk, hogy Mátyás főherceg – bizalmas körben, mikor úgy vélte, hogy a magyarok nem szereznek róla tudomást – szidta őket és lenéző kifejezéseket használt rájuk? Nem inkább azon kell csodálkoznunk, hogy Rudolfnak még legbizalmasabb leveleiben sem találunk még ennek ellenére sem magyarok elleni ellenszenvet? „A kisnemeseken persze elverték a port, ha kötelességét nem teljesítette, de a nagybirtokosok büntetés nélkül maradtak, ha portáik számát eltitkolták és fegyvereseik csak az összeírásokban szerepeltek.”

Igen, mert a nagybirtokosokkal nehéz volt elbánni. Ők az alkotmányra és az aranybullára hivatkoztak. Hogy rajtuk is elverhessék a port, ahhoz várostromok kellettek, s szinte hadjáratot kellett volna vezetni, s ehhez mindenki adott volna pénzt, csak Magyarország nem. Egy-egy Dobó, egy-egy Balassa vagy Homonnay ellen a fellépést tehát a legelemibb igazságosság követelte, mégis alig lehetett megtenni. Annál csodálatosabb, hogy az a magyar értelmiség és az a magyar ifjúság, mely a mai főnemesség ellen, mely földjét nemcsak örök áron el nem adhatta, hanem még bérbe se adhatta már a Horthy-korszakban se az illető falu parasztjainak beleegyezése nélkül, mely a vörös „felszabadulás” előtt már évtizedekkel progresszív adót fizetett, s jövedelmének 75%-át fizette csak jövedelemadóban, oly engesztelhetetlen gyűlölettel viseltetett, s még mindig azt követelte, hogy adóztassák meg jobban (nem is sejtette ugyanis, hogy mennyire meg van adóztatva), és törjék meg már végre feudális hatalmát (nem is sejtették ugyanis, hogy mennyire meg van az már törve). Ezekkel az évszázadok előtt élt, s igazán kiskirályi hatalommal bíró és adót egyáltalán nem fizető magyar főnemességgel szemben mindig a királyt szidja, őt nézi zsarnoknak, törvénytiprónak. Most nem a gyűlölt (és e korban valóban gyűlöletet érdemlő) főnemest látja bennük, hanem mindenképpen hazafias hősöket csinál belőlük.

A mi értelmiségünk és ifjúságunk él-hal Bocskai szabadságharcáért. Pedig ne feledjük, hogy az egész felkelést ugyanazok a főnemesek csinálták, akik ezeket a Komáromy emlegette felháborító adócsalásokat elkövették; azok, akik olyan szégyenletesen bújtak ki azok alól az áldozatok alól, melyeket a török elleni háborúban a hazának kellett volna hozniuk; akiknek a vagyon és szenvedélyeik kielégítése volt az istenük, akiknek egész élete a gyöngébbek elleni erőszakoskodásból állt, akik büntetlenül raboltak, bujálkodtak, a düh és féltékenység hevében gyilkoltak.

Tisztán ezek a főurak csinálták Bocskai „szabadságharcát”. Maga Bocskai is az ilyen magyar főnemesek egyike volt (s mint látni fogjuk majd, nem is a jámborabbak közül). Nem is csinálhatták volna mások, hiszen ebben az időben egyedül csak ők számítottak.

A Bocskai-kor főurainak e mérhetetlen erkölcsi romlottságát, féktelen szenvedélyeit és önzését látva, az idegen a Habsburgok helyett a magyarokat szidja, a magyar pedig a főurakat. Egyiknek sincs igaza. Nem szidhatják ellenségeink a magyart, még a XVI. század magyarját sem, mert rámutattunk már, hogy se jó, se rossz faj nincs, annál kevésbé van megborzasztóan rossz faj, csak több vagy kevesebb rossz tulajdonsággal rendelkező faj.

Ha Bocskai korában a magyart olyan különlegesen durvának, önzőnek és erkölcsi érzék nélkülinek találjuk, annak nem a magyarság, mint ilyen, azaz nem mint a szomszédos germánoktól vagy szlávoktól elütő faj, hanem e kornak a viszonyai; a százados törökvilággal, az állandó háborúkkal, az élet- és vagyonbiztonság hiányával együtt járó eldurvulás és erkölcsi lesüllyedés az oka. Ugyanez ugyanezen körülmények között ugyanígy megtörtént volna germán vagy szláv népekkel is. Különbség legfeljebb árnyalatban lett volna.

De miatta a főurakat szidni se tárgyilagos vagy okos dolog. Ha pedig ez a szidás nem főurak előtt történik (pedig nem azok előtt történik), akkor a szónok vagy író részéről egyszerűen jellemtelen hízelgés, népszerűség-hajhászás is még egyúttal. Hízelgés azon közönség iránt, melyhez az író vagy szónok szól, aki mivel nagyon jól tudja, hogy főúr szükségképpen csak kevés lehet, az ő közönsége nem belőlük áll, hanem olyanokból, akik e főurakat irigylik, s így szívesen hallják az ő bűneiket. A más bűneit egyébként is mindenki szívesen hallja, természetesen maguk a főurak is.

Az igazság itt is csak az, hogy nemcsak romlott vagy bűnös faj, hanem bűnös társadalmi osztály sincsen. Képtelenség, hogy minden vagy majdnem minden főúr önző és gonosz, és minden vagy majdnem minden köznemes, jobbágy vagy városi polgár jóságos és önzetlen legyen. Az ember az, aki önző és gonosz és az ember az, aki önzetlen és jó. Mivel nemcsak a főúr ember, hanem a jobbágy és a polgár is az, világos, hogy ezek is éppen úgy lehetnek rosszak és önzők, mint azok. Ha igaz az, hogy vannak nemcsak rossz, hanem jó és önzetlen emberek is, kétségtelen, hogy vannak jó és önzetlen főurak is. Világos tehát, hogy a magyar történelem XVI. századának viszonyai között se lettek volna az akkori jobbágyok vagy köznemesek sem kevésbé durvák, buják vagy önzők, mint ugyanakkor a főurak voltak, ha az a hatalom, erő és a bűn büntetlenül maradásának az a lehetősége, mely a főurakat a bűnre felszabadította, nekik is rendelkezésükre állt volna.

Láttuk már milyenek voltak a mohácsi vészt megelőző kor köznemesei, sőt láttuk, hogy a Bocskai felkelését megelőző, tehát azon kor köznemessége is, melyet most tárgyalunk, sikkasztók és börtöntöltelékek után ment. Az a köznemesség, mely ilyen embereket választott, illetve fogadott el vezéréül és ezekre hallgatott, maga sem állhatott sokkal magasabb erkölcsi színvonalon. Hogy a jobbágyok milyen szelídek és jólelkűek voltak a mohácsi vész előtt, láthatjuk Dózsa parasztlázadásából és annak kegyetlenségeiből. Más korokét pedig más parasztlázadások részleteiből, nemes-mészárlásaiból, sőt kínzásaiból. Hogy a proletárok milyen jóságosak és önmérséklők, s hogy ők mennyire nem élnek vissza helyzetükkel akkor, ha a hatalom az ő kezükbe kerül, hogy ők ilyenkor mennyire hagyják élni a volt urakat, főispánokat, katonatiszteket és kulákokat, azt meglátjuk elméletben a marxizmus tanaiból, gyakorlatban pedig láttuk a proletárdiktatúrákban.

Nincs tehát szükség semmiféle jogos ok annak feltételezésére, hogy Bocskai fellépése idején csak a főurak voltak gonoszok, de maga a magyar nép jó és feddhetetlen volt, sőt még annak feltételezésére sem, hogy a főurak gonoszabbak voltak az alsóbb társadalmi osztályok tagjainál. A XVI. század főurainak bűnei is az ember bűnei voltak, s minden ember rossz, ha csak be nem iratkozik Krisztus iskolájába és azt sikeresen el nem végzi. Egyformán önző és a maga számára a kedvező lehetőségeket kihasználó az ember akkor is, ha király, akkor is, ha főúr, és akkor is, ha jobbágy és proletár.

Nálunk történelmünk folyamán még a legjobb a király volt, de csak azért, mert majdnem mindig igazán vallásos volt, alattvalóinál jobban igazodott az Egyház irányítása szerint, s legjobban élt a másvilágnak. Különös gátló vagy kedvező körülményektől eltekintve, átlagban a főúr és a vagyonos nemes is jobb a jobbágynál vagy a proletárnál, mert műveltebb és gondosabb nevelésben részesül, s ezért átlag nem áll annyira az állati ösztönök hatása alatt, mint az. A gazdagságnak is vannak ugyan erkölcsromboló hatásai is, de ezek nincsenek akkorák, mint amekkora erkölcsnemesítő hatása van a műveltségnek, kultúrának és a gondos nevelésnek, mely a vagyonnak átlag velejárója.

A túl nagy gazdasági függetlenség, a szinte büntethetetlenség tudata azonban káros az erkölcsökre, s ezért ebből a szempontból a XVI. század főurainak romlottságát nagyobbaknak kell tartanunk ugyanezen kor egyszerű embereinél. De az érem másik oldalaként azt is figyelembe kell vennünk, hogy az élet és vagyon bizonytalanságát, a folytonos meneküléseket, tehát azokat a romboló hatásokat, melyeket a török világ idézett elő a lelkekben, akiknek biztos váraik voltak, alig érezték. E tekintetben tehát a körülmények inkább a főurak erkölcseire voltak kedvezőek, mint a föld népére.

Általános szabályként azt mondhatjuk ki, hogy jobb módúnak, de nem dúsgazdagnak lenni a legelőnyösebb erkölcsi szempontból. A dúsgazdagok is és a legelesettebb társadalmi osztály fiai is jobban predesztinálva vannak a bűnös életre, mint a jobb módú parasztok és a középosztály gyermekei. Mindez azonban csak árnyalati különbséget jelent. Az igen szegények és (még inkább) az igen gazdagok között is mindig voltak és lesznek is igen jó emberek. Minden a veleszületett hajlamoktól, az esetleges terheltségtől, s aztán a neveléstől s azoktól a körülményektől függ, melyek közt az illető ifjú korát töltötte.

Ez az igazság. Mindenki, aki másképpen beszél, s gonoszságuk miatt csak a főurakat vagy a dúsgazdagokat szidja, hitvány hamispróféta, aki – természetesen nem érdek nélkül – a tömegeknek hízeleg. Ma ugyanis már régen a tömeg jelenti a hatalmat (a dolog természeténél fogva mindig is az jelentette), érvényesülni ma már csak az ő tetszésének megnyerésével lehet. Világos tehát, hogy önzésből hízelegnek neki. Ez a hízelgés, ez a demagógia volt az oka minden nemzeti szerencsétlenségünknek. Ez volt a bűne az eddigi magyar történetírásnak is, mely ostobán és igazságtalanul dicsérte a magyart, mert magyarnak írt; szidta a főpapságot az alsópapsággal szemben, a főnemest a köznemessel szemben, a nemest a jobbággyal szemben. A papok ugyanis többen vannak, mint a főpapok, a nemesek többen, mint a főnemesek és a jobbágyok többen, mint a nemesek. Természetesen a kommunisták is azért munkáspártiak és tőkésellenesek, mert a munkások is többen vannak, mint a tőkések, s az okos ember tudta már akkor is, mikor még a hatalom a tőkések kezében volt, hogy a hatalom előbb-utóbb a munkások kezében lesz. Csak meg kell szervezni őket.

Végeredményképpen tehát kimondhatjuk, hogy nemcsak a főurak, hanem az ország volt erkölcsileg romlott Bocskai felkelése idején.

Szabadságharc volt-e a Bocskai-felkelés?

Nem volt szabadságharc. Láttuk, hogy amikor Bocskai fegyvert ragadott, nem volt szükség semmiféle szabadságharcra. Ellenben tizenöt éve folyt már akkor egy másféle, igazi szabadságharc a török ellen, s ennek megszüntetésére ragadott Bocskai fegyvert. Nem Bocskai felkelése volt magyar szabadságharc, hanem ez a felkelés szüntette meg a magyar nemzet szabadságharcát.

Igaz, hogy Bocskai idejében nemcsak keleti, hanem nyugati viszonylatban sem voltunk független ország, de hát hogy lehettünk volna az, mikor tulajdonképpen ország se voltunk, mert azt a kis országszegélyt, mely akkor királyunk birtokában volt és egyúttal a magyar jogfolytonosságot jelentette, semmiképpen sem azonosíthatjuk a tulajdonképpeni Magyarországgal. Hogy mégis éppen az a kis országrész, mely a Habsburgok kezén volt, és amely alig volt nagyobb, mint akár Erdélynek, akár a törökmegszállta Magyarország fele, lett és maradt a magja, a lelke, jogilag képviselője, ténylegesen pedig fenntartója, sőt később visszaállítója is az egész Magyarországnak. Az már bizonyára megint nem szégyene azoknak az „idegen” királyoknak, akik ezt a kis országfoszlányt bírták.

Nem mondhatjuk azonban, hogy nem szégyene Erdélynek és a kálvinista magyar erdélyi fejedelmeknek, hogy nem ők lettek a régi, az egész ország jogutódai, s később visszaállítói, hanem a Habsburgok. Az erdélyiektől több joggal elvárhattuk volna ezt, hiszen ők nem „idegenek” és „elnyomók” voltak, hanem magyarok, s az a Magyarország, melyet ők tartottak kezükben, kétszerese volt a Habsburgok Magyarországának. (Hozzátehetjük még azt is, hogy Erdélyben nem is „hülyék” uralkodtak, mint Bécsben, hanem Bocskaiak, Báthory Istvánok, Bethlen Gáborok és Rákóczi Györgyök, azaz tehetséges emberek.)

Hogy a hajdani nagy országnak ez a kis királyi része nem volt s nem is lehetett független, az a legtermészetesebb, és a viszonyok ismeretében egyenesen szükségszerűnek mondandó dolog, tehát semmiképpen sem lehet magyar sérelem. Addig, amíg csak ez a kis országcsonk jelentette Magyarországot, s ennek ellenére mégis a régi, egész ország védelméről kellett gondoskodnia, s emiatt királya más országai erejével volt kénytelen védeni, nem is lehetett független ez a kis ország. Az okos Bocskainak tudnia kellett, hogy fegyverrel ennek a kis országrésznek csak akkor használhatna, ha feleslegessé tudná tenni ezt az idegen, nyugati segítséget és a török ellen is meg tudná védeni. Azonban ellene és éppen egyenesen törtök zsoldban ragadni fegyvert, csak ennek az országnak még nagyobb legyengítését, tehát függetlenségének még nagyobb lehetetlenítését jelentette.

Ebben az időben Magyarország függetlensége megőrzésének, illetve visszaszerzésének legelemibb feltétele az lett volna, hogy az országot olyan gazdasági helyzetbe hozzuk, hogy a maga lábán megállhasson és a maga védelméről a maga erejéből gondoskodni tudjon. Világos, hogy ennek elérése addig, amíg az ország három darabból állt és csonka volt, szó sem lehetett. Legelőször tehát egyesíteni kellett a három magyar országrészt. Ez kétféle módon történhetett volna meg. Vagy a Habsburgok segítségével kellett volna lerázni a török igát, s az ország egyesítése után számban és gazdasági erőben megnövekedve fokozatosan a Habsburgok birodalmában és birodalmával szemben is függetlenné válni, vagy pedig előbb török segítséggel a Habsburgok részéről keletkezett idegen befolyást kellett volna legyőzni és csak utána szerezni vissza függetlenségünket a törökkel szemben is.

Bocskai még nem tudhatta ugyan, de ma már tudjuk, hogy a valóságban a két lehetőség közül az első történt meg, ez bizonyult reálisnak. Noha mi a második módszert tartottuk „hazafiasnak”, hiszen még ma is Bocskaiért, Bethlenért, a Rákócziakért lelkesedünk, a Ferdinándokat és Lipótokat pedig, akik országunkat a török alól tényleg felszabadítva egyesítették, valósággal utáljuk, a valóságban mégis e Lipótok és Ferdinándok segítségével előbb a töröktől szabadultunk meg és szereztük vissza országunk területi épségét (1700 körül), és csak jóval utána, 1867-ben szereztük vissza függetlenségünket a Habsburg Birodalommal való viszonylatban is, de végül itt is visszaszereztük.

Ma tehát már nem lehet azon vitatkozni, melyik lett volna az okosabb, célszerűbb és előnyösebb, mert már tudjuk, hogy melyik volt az. Ma már tudjuk, hogy Bocskai is, Bethlen is, a Rákócziak is rossz, használhatatlan szelet fogtak a vitorláikba; irreális, a gyakorlatban be nem vált politikát folytattak, tehát erősítés helyett csak gyengítették a nemzet erejét; akadályozó, visszahúzó, gátló, tehát romboló, destruktív erőt képviseltek a nemzet boldogulása szempontjából, tehát életerejét gyengítették.

Hogy az Ausztriával való viszonylatban nemzeti függetlenségünk visszaszerzése olyan nehezen és késedelmesen történt meg, nem érv eme út helyessége ellen, mert hiszen ma már annyit biztosan tudunk, ha késve is, de ez is megtörtént, viszont a történelem ma már azt is világosan bizonyítja, hogy azon a másik módon egyáltalán nem történhetett volna meg. Ma már tudjuk, hogy az nem a realitások útja volt. Ha azonban valaki mégis a „van”-ok helyett a „volnák” embere, s álmokat szőni szeret, annak számára is szolgálhatunk egy másik, kiábrándító „van”-nal, a balkáni államok, Románia, Bulgária sorsával. Ezek – akarva, nem akarva – a másik utat járták, s függetlenségüket a török alól még 1867-nél is későbben szerezték vissza. S ha ők függetlenségüket még attól a töröktől is csak a XIX. század végén tudták kivívni, akit a Habsburgok már a XVII. század végén tönkretettek, gondolhatjuk, mikor tudtunk volna mi felszabadulni az alól a Törökország alól, mely Bocskai, Bethlen és a Rákócziak segítségével a XVII. század folyamán előbb a Habsburgokat tette volna tönkre.

Nem csodálkozhatunk rajta, hogy az 1700-as kis másfélmilliós országrészből nem lehettünk mindjárt még a Habsburg Birodalomtól is függetlenek, mikor az 1700 körül újra a régi Nagymagyarországgá lett Magyarország nemcsak a Habsburg Birodalom tőlünk idegen részeinek segítségével jött létre, hanem ez egyenesen a magyarok ellenére történt meg. A Bocskaiért, Bethlenért és Rákócziért lelkesülő magyarok, tehát azok a magyarok, akiket mi még most is a hazafias magyarokkal azonosítunk, a másik utat járták. Ők előbb akartak felszabadulni a Habsburgok, mint a törökök alól, ők jobban gyűlölték azokat, mint ezeket. Még nagyobb baj volt, hogy a magyar dac és ellenzékiség szelleme, de főképpen a protestantizmus miatt a magyarság tekintélyes része még akkor is kitartott a második út mellett, mikor az első már győzedelmeskedett. Így aztán a Habsburgoknak a szó szoros értelmében nemcsak a töröktől, hanem még a törökpárti magyaroktól is úgy kellett visszahódítaniuk Magyarországot. Fegyverrel meghódított országnak pedig nem szokás függetlenséget adni.

Könnyen érthető, hogy ekkora következetlenséggel, a realitásoknak, a valóságnak ilyen makacs mellőzésével nem lehetett a magyar függetlenséget se előmozdítani, se erősíteni, de szükségképpen gyengíteni, akadályozni kellett. A XX. század mai magyarja, aki már tudja, hogyan alakult a nemzet fejlődése a valóságban, a törökkel szövetkező Bocskai, Bethlen, Rákóczi György és Thököly lázadását nem tekintheti másnak, mint a nemzet életerejét vészesen gyengítő és függetlenségi törekvéseit akadályozó végzetes diverziónak, tévutakon való járásnak. A nemzet azért károsodott, mert nem ismerte fel a helyes, a járható utat, s olyan irányban kereste boldogulását, mely a történelmi események akkor még rejtett világában később teljesen elhibázottnak bizonyult.

Ugyanezt kell mondanunk a későbbi, Rákóczi Ferenc és Kossuth irányította szabadságharcokról is, melyek szintén kudarcba fúltak, tehát szintén újra csak azt bizonyították, hogy a nemzetnek nem fegyverrel, nem erőszakos úton, hanem öntudatos, de lassú, fokozatos munkával kellett volna függetlensége visszaszerzésére törekednie.

E tévutakra térésnek Bocskai volt az úttörője, a főbűn tehát őt terheli érte. Jobb lett volna, ha ő is olyan teljes kudarcot vallott volna, mint Rákóczi és Kossuth, mert akkor talán nem lett volna olyan sok utóda és utánzója, s így a nemzet csak egyszer tévedt volna hamis útra, nem pedig sorozatosan és évszázadokon át, már egyenesen nemzeti hagyományként. Így újra meg újra lerontottuk azt, amit közben építettünk.

Tulajdonképpen annak is mi voltunk tehát az oka, hogy a török alóli felszabadulás megtörténte után Ausztria alóli felszabadulásunk olyan soká késett. Késett volna ez természetesen anélkül is, mert világos, hogy egy ország se mond le olyan előnyökről önként, melyeket egy másik országra már megszerzett, s nem is ingyen s érdem nélkül szerzett meg. De az is kétségtelen, hogy ez a második és teljes felszabadulás nem késett volna olyan sokáig, ha hazánknak a török alóli felszabadulása nem történt volna úgyszólván a nemzet nélkül, sőt egyenesen a nemzet ellenére, és ha népünk „hazafias” vezetői nem űztek volna irreális politikát. Ehhez nem ragaszkodtak volna századokon át (lelkileg még ma is ragaszkodunk hozzá), és a káros diverziót nem ismételtük volna meg újra meg újra.

Pedig még azt is meg kell mondanunk, hogy az előbb előadott alternatívából nem is számíthatjuk teljesen egyforma és egyaránt becsületes lehetőségnek mind a két felszabadulási módot. Hiszen a törökkel való szövetkezés akkor egész Európa szemében becstelenségnek, árulásnak számított; a keresztény világnézettel és az európai kultúrával való szakítást jelentette, mely az egész akkori művelt világ megvetését vonta magára, nekünk pedig egész múltunk s addigi nemzeti büszkeségünk megtagadását. Bárki más ugyanis hamarabb és könnyebben szövetkezhetett a törökkel, mint az az ország, mely „Európa védőbástyájának” nevezte magát, s melyet más népek is annak tartottak.

De még ha ettől el is tekintünk, akkor sem szabad elfelejtenünk, hogy mi a Habsburgok felesküdött alattvalói voltunk. A törökkel csak akkor szövetkezhettünk volna ellenük, ha „a cél szentesíti az eszközt” elve alapján álltunk volna, tehát ha az erkölcsi törvények ereje alól teljesen mentesítettük volna magunkat.

Mi a török veszély ellen akkor már évszázadok óta mindig a nyugati keresztény nemzetek segítségét kértük, s nem tagadhatjuk, hogy ezt tőlük meg is kaptuk pénzben is és vérben is. Mikor Bocskai a törökkel szövetkezett, akkor mi már Habsburg-királyaink nyugati alattvalóitól évtizedek óta évről évre rendszeresen kaptuk a török segélyt. Milyen erkölcs és becsület alapján lehetett mindezért hálából egyszerre csak ellenségükké lenni, hátba támadni őket és azok szövetségeseként pusztítani őket, akik ellen ők addig segítettek bennünket?

Végül nem szabad elfelednünk azt sem, hogy mi e velünk egy világnézetű és műveltségű nyugatiak oldalán harcoltunk, mint velük egyenrangú és független szövetségesek. A német-római császár, aki a mi királyunk is volt, legalább elméletben még nemzeti életünk legmélyebb pontján is mindig elismerte, hogy Magyarország teljesen független és szabad ország, sőt erre mindig esküt is tett, mikor Magyarország trónját elfoglalta. Világosan kifejezte és elismerte tehát, hogy függetlenségünk tényleges megcsonkulása csak ideiglenes és csak annak múló következménye, hogy éppen abban az időben ideiglenes elesettségünk miatt a magunk anyagi ereje az ország megvédésére és jövendő felszabadítására nem volt elégséges.

A törökök oldalán azonban mindig csak mint nyíltan a szultán szolgái, hűbéresei küzdhettünk a nyugat ellen. A törökkel való viszonyunk – mint láttuk – még akkor is ilyen szolgai volt, mikor kivételesen Zápolya János idejében elméletben még a török is elismerte függetlenségünket. Ez egy kivételtől eltekintve, mely egyébként is a törökökkel való barátkozásunk idejének a legelején volt, a törökkel nemcsak a valóságban, hanem még elméletben is mindig függő, szolgai állapotban voltunk, melyet különösen, ha ügyeink rosszul álltak, török uraink igazi ázsiai és pogány gőggel és durvasággal szoktak tudtunkra adni. Az erdélyi fejedelmek követeinek például akkor, ha uruk nem küldte meg pontosan az adót.

A török oldalán a Habsburgok ellen küzdeni tehát nemcsak kereszténységünkkel, alattvalói eskünkkel, s így az erkölcsi törvényekkel ellenkezett, hanem a magyar nemzeti önérzettel és önrendelkezéssel is. Ugyanolyan iga volt ez, mint később a bolsevista oroszoké. Ugyanolyan önérzettelenség, hazug álnokság és becstelenség is kellett hozzá, mint az ő rendszerük szolgálatához. Mint annak, ennek vállalásában is elöl járt a kálvinista magyarság. (Adassék tisztelet a kivételeknek.)

Bocskai volt az első, aki ezt a második, becstelen utat, a törökkel való egész nyíltan nem egyenrangú szövetkezést választotta, és ezzel úttörő volt az utána következő, szintén protestáns szabadsághősök előtt, sőt iskolát csinált ezzel magának. (Tulajdonképpen Zápolya János volt az első, de ő legalább a szövetség betűjében megőrizte az egyenrangúságot és így a nemzeti függetlenséget, tehát valójában mégis különb volt Bocskainál.) Bocskaitól kezdve azonban magyar „szabadsághősnek” lenni egyet jelentett a török szolgájának lenni. A „szabadsághős” díszes nevét utána nálunk csak ez úton, tehát magyar és keresztény szempontból egyaránt becstelenül lehetett csak megszerezni.

Bocskait még akkor sem tarthatnánk szabadsághősnek, ha vágyai netovábbját elérte volna és Magyarországot a Habsburg befolyás alól teljesen felszabadítva, magát az egész Magyarország királyává koronáztatta volna. Hogy lehetett volna Bocskai akár még ebben az esetben is magyar szabadsághős? Hiszen ő ekkor sem hozott volna létre szabad Magyarországot, hanem csak egy olyan országot, mely a Habsburgok helyett a törököket uralta volna. Hazánk tehát csak urat cserélt volna, csakhogy a csere igen előnytelen lett volna.

A Habsburg azért volt Magyarország ura, mert Magyarország királya volt. Ez az uraság tehát nem sértő a nemzeti önérzetre, hiszen alkotmányos formák közt és alkotmányos biztosítékok ellenében maga a nemzet választotta és koronázta meg királyává. Most azonban nem Bocskai lett volna a nemzet tényleges ura, hanem neki, mint a magyarok megkoronázott királyának is lett volna még ura, egy nála is nagyobb ember, a szultán, aki magát a magyar koronát is adta neki, és akinek ő hódolata fejében évi adót fizetett. A magyar szabadságra és függetlenségre ennél nagyobb inzultus el sem képzelhető. De nem képzelhető el ennél nagyobb megcsúfolása a magyar alkotmánynak se. Hogy nevezhetnénk hát magyar szabadsághősnek azt, aki mindezt cselekedte?

A Habsburgok nem magyar alattvalói csak azért szólhattak bele a mi had-, kül- és pénzügyeinkbe, mert hazánk effajta ügyeinek viteléhez szükséges pénzt nagyrészt ők adták. De a német császár ennek ellenére is megesküdött arra, hogy ez a beleszólás csak ideiglenes és csak addig fog tartani, amíg az oka, tehát Magyarország külföldi segítése is tart, de Magyarország jogilag azért addig is szabad és független ország marad. Ellenben Bocskai Magyarországának, még ha csakugyan az egész Magyarországot is jelentette volna, függetlensége teljes hiányának bizonyítékául évi adót kellett volna fizetnie a töröknek, s ennek ellenére, illetve éppen ezért a török még rendelkezhetett volna is vele. (Mind az évi adó, mind a rendelkezés joga világosan benne van Bocskainak a törökkel kötött szövetségében.)

Kissé túl nagy tehát a különbség a között az osztrák között, aki azért rendelkezett itt, mert azt a hadsereget és diplomáciai szervezetet, mely a mienk is volt, az ő pénze hozta létre és tartotta fenn, és a között a török között, aki azért rendelkezett velünk, mert új királyunkat (Bocskait) ő tette királlyá, a koronát is (mind fizikailag, mind jogilag) ő adta neki, ura volt mind Bocskainak, mind nekünk; ezen a címen rendelkezett is velünk; ami a mienk volt, az az övé is (de megfordítva természetesen nem), s ennek természetes folyományaként nem ő küldött nekünk Konstantinápolyból évente pénzt (mégpedig összes bevételünk háromszorosát, adóbevételünknek pedig a hússzorosát), mint Bécsből a Habsburgok, hanem még a mi kis jövedelmünk tekintélyes részét is évente nekünk kellett hozzá beküldeni adóként (tehát függőségünk elméleti és gyakorlati kifejezésére) Konstantinápolyba, és aki mindezt „elérte”, azt mi szabadsághősünknek nevezzük!

De Bocskai még ilyen vazallusi feltételekkel sem lehetett volna az egész Magyarország királya, még teljes győzelme esetén sem. Az ország azon részét ugyanis, mely akkor már a török kezében volt, amely – láttuk – egyenesen kétszerese volt a Habsburg Magyarországnak, Bocskai se kapta volna meg. Magyarország e tekintélyes részének Bocskai kezére való jutásáról a törökkel kötött szerződésében szó sincs. Egyébként is ellenkezik az iszlám törvényeivel, hogy azt az országot, melyet ők már vallási külsőségek közepette birtokukba vettek, önként újra hitetleneknek engedjék át. Éppen ellenkezőleg: Bocskai a törökkel kötött szerződésében arra kötelezte magát, hogy az ország még meglevő állományából is átengedi neki Jenőt és Lippát, sőt az összes végvárat a török kezére kellett volna adnia. Tehát az egész országot védtelenül a töröknek kiszolgáltatnia. Ilyen körülmények között még a lehetősége is ki volt zárva annak, hogy Magyarország egyszer s mindenkorra ne maradjon a török mindig hűséges szolgája, hanem vele esetleg össze is veszhessen, s esetleg ellene újra a nyugathoz csatlakozhasson. Milyen sors várt volna így hazánkra?

Csakugyan az lett volna a sorsunk, ami a balkáni államoknak lett.

E nagy engedmények fejében, tehát ennyire drága áron, a szerződés tíz évre elengedte ugyan az adót Bocskainak, világosan megmondja azonban, hogy ez csak tíz évre szól. Nem hagy tehát fenn semmi kétséget afelől, hogy Bocskai „felszabadított” Magyarországa még elméletben sem lett volna független ország. Az a tízéves haladék az adófizetésre csak a Bocskai anyagi önzésének tett magánengedmény volt az ország érdekei, tehát a közérdek rovására. Bocskai kivívta, hogy neki még nem kellett fizetnie az adót, ennek fejében elismerte azonban azt, hogy magának az országnak majd kell. Bocskai még arra is kötelezte magát e „szabadság”-okmányban, hogy „engedelmes híve leend a portának”, nem pedig szövetségese. (Lásd Szalay, IV., 445. o. Ugyaninnen vettük Bocskainak a törökkel kötött szövetségére vonatkozó összes állításainkat.)

Említettük, hogy a török birodalom akkor, amikor Bocskai (koronás királyával szemben) melléje állt, sőt „szövetséget” kötött vele, nagyon rosszul állt. A törökök emiatt két kézzel kaptak Bocskai után. Valósággal hízelegtek neki és elhalmozták kedveskedésekkel. S ha azt kell látnunk, hogy az adót még ennek ellenére sem voltak hajlandók elengedni neki (pedig hát elhihetjük, hogy Bocskai ugyancsak elkövetett mindent, hogy e szégyenletes feltételtől szabaduljon), sőt erre vonatkozólag még csak bizonytalan, s később nyugodtan kijátszható ígéretet sem tettek neki. Magyarország területi épségének visszaállítására pedig nem is gondoltak még e szorongatott helyzetükben sem. Képzelhetjük, hogy bántak volna vele és hogyan tartották volna meg még azt is, amit ígértek, mihelyt előnyösebb helyzetbe kerültek volna. Pedig hát a török felülkerekedése szükségképpen bekövetkezett volna akkor, ha Bocskai segítségével sikerült volna megtörni a Habsburgok hatalmát. Ez akkor, tekintve Rudolf idegbetegségét, tehetetlenségét, testvéreivel kitört viszályát, a német, cseh, osztrák, stájer és magyar protestantizmus akkori túltengését és katolikus uralkodója iránti féktelen gyűlöletét, éppen nem volt lehetetlen gondolat. Ha azonban a török egyetlen egyenrangú ellensúlya, a Habsburgok birodalma megszűnt vagy jelentéktelen tartománnyá zsugorodott volna, könnyű elképzelnünk, mit tartott volna meg a török Bocskai magyarjainak tett ígéreteiből! Pedig hát láttuk, hogy nem is ígért semmi mást, mint az ország körülbelül a felének végvárairól (tehát védelméről való lemondása után, adófizetés ellenében) belső önkormányzatot.

Gondoljunk csak arra, hogyan vette el minden jog és ünnepélyes ígéret ellenére még a minden szultánok legnagyobbika, a gőgös és becsületére annyira büszke Szolimán is János király özvegyétől és fiától (pedig Jánossal legalább külsőleg mint egyenrangúval kötött szövetséget, nem úgy, mint Bocskaival) Buda várát, s mennyire esze ágában sem volt megtartani azt az ígéretét, mely szószegését és becstelenségét leplezte, hogy csak ideiglenesen és azért szállja meg ő maga a várat, hogy ne legyen gyönge női kézben és biztosan megmaradhasson a gyermek birtokában és visszaadhassa majd neki, mihelyst megnő. S ha így tett a törökök legbüszkébb szultánja, s akkor, amikor még ott volt mellette ellensúlynak az a Bécs, melyet ugyanez a Szolimán soha még megostromolni sem mert, s így megvolt számára az a veszély, hogy a magyarok, ha rosszul bánik velük, ismét eme erős Bécs karjaiba vetik magukat. Képzelhetjük, hogyan bánt volna a Habsburgok esetleges bukása után Bocskai „szabad” Magyarországával, ahol akkor már teljesen szabadon garázdálkodhatott volna.

Mindjárt látni fogjuk egyébként, hogy Bocskaival kötött szerződésében tett ígéreteit is megszegte a török, már Bocskai életében. S ha ezt meg merte tenni a nagy Bocskaival akkor, amikor birodalmában egymást érték a janicsárlázadások, s keleti szomszédaival a háború, hogy bánt volna Bocskai törpe utódaival, például az Apafiakkal, ha a Habsburgoktól már nem kellett volna félnie? Ne feledjük, hogy a tehetséges Bocskai rögtön a bécsi béke után meghalt. Egészen bizonyosra vehetjük tehát, hogy Bocskainak a Habsburgoktól „megszabadított” török hűbéres Magyarországa semmivel sem vitte volna többre, mint a bolgárok, a románok vagy a szerbek a török uralom alatt.

Mi azonban, mivel – a balkániakkal ellentétben – szolgálni sohasem tudtunk, még náluk is rosszabbul jártunk volna. Nekünk, ha ki lettünk volna szolgáltatva a török kénye-kedvének, írmagunk sem maradt volna. Nemcsak elszegényedésünk és elvadulásunk miatt lettünk volna balkáni állammá, hanem országunk lakosságát is ma már vagy 80%-ban a kipusztult magyarság helyét elfoglaló szláv-valach pásztornépek foglalták volna el, mint ahogyan ez – csak sokkal kisebb fokban – jelenleg is megtörtént velünk. Bocskai teljes győzelme tehát nekünk is teljes pusztulásunkat okozta volna. Örülnünk kell tehát, hogy csak félig győzött, s így hazánkat csak félig tudta „felszabadítani”. Ezt egyébként előre is tudni lehetett volna, mert az olyan szabadsághős, aki szabadságharca megkezdésekor már eleve elkötelezi magát arra, hogy egy idegen állam uralkodójának „engedelmes híve” lesz, nem hozhat szabadságot népének.

Ha ostoba hívei és még ostobább rajongói nem tudták és nem tudják, az okos Bocskai maga mindezt nagyon jól tudta. Ezért ő maga nem is akart szabadságharcos lenni. Éles eszével és széles látókörével teljesen tisztában volt azzal, hogy a Habsburgok hatalmának Magyarországon való megdöntésére az ő erői még a törökkel szövetkezve is csekélyek. Tudta, hogy ez a hatalom, még ha szorongatja is a protestantizmus, és ha császárainak nemtörődömsége vagy pillanatnyi balsikere miatt válságba juthatott is, a Német Birodalomban, az újvilág erejét is jelentő Spanyolországban, a pápában és az egész keresztény Európa szolidaritásában olyan erőtartalékokkal rendelkezett, melyek előbb-utóbb kisegítik a válságból.

De azért se akart Bocskai szabadsághős lenni, mert mint keleti magyar, közvetlen tapasztalatból is nagyon jól ismervén a törököt, ideiglenesen felhasználta ugyan a maga érvényesülésére, iszonyodott azonban attól, hogy végleg a „szövetségese” maradjon. Neki a török csak eszközül kellett a maga érvényesülésére, de így is csak ideiglenesen. Annyi egészen bizonyos, hogy Bocskai mindig tisztában volt azzal, hogy ő Rudolf helyett Magyarország királya még a törökök támogatásával sem lehet, s ezért effajta igényei nem is voltak.

Hogy utált szövetségese lenni a töröknek, s hogy úgy félt tőlük, mint a falusi gyerek a garabonciás diáktól, azt látjuk viselkedéséből, mikor például a szövetség ünnepélyes megkötésére a nagyvezérhez a törökök táborába kellett mennie. Úgy ment oda, mintha a halálba vagy az oroszlánok barlangjába menne. Noha azért ment oda, hogy Magyarország királyi méltóságát vegye ott át, úgy beszélt, mint aki végrendeletét mondja tollba és búcsúzik e földi világtól.

Viselkedhetett volna így, ha komolyan vette volna ezt a királyi koronával való játékot vagy akár csak a szövetséget?

„Ha engem netalán szerencsétlenség érne a törökök között – mondta a török táborba menetele előtt bizalmasának, a már említett Homonnay Bálintnak –, szolgáld híven a hazát... s példámon okulva ne higgy a töröknek.” Mikor pedig már a nagyvezér a szultán nevében koronát tett a fejére, a körülötte álló magyarokat pedig intette, hogy legyenek hűségesek új királyuk iránt, és többet félre ne hagyják magukat vezettetni a németek álnok ígéreteitől. A józan Bocskai éppen ellenkezőleg, az ő álnok ígéreteikre gondolt, s arra vigyázott, hogy ezektől ne hagyja magát félrevezettetni. Rögtön levette ugyanis fejéről a koronát, odaadta a mellette álló Széchi Györgynek, a nagyvezérnek pedig azt mondta, hogy ajándékul ugyan elfogadja, de nem király volta jelvényéül, mert Magyarországnak van már királya.

E szavait, s – ami ennél sokkal többet jelent – viselkedését szokták Bocskai önzetlen jelleme legfőbb bizonyítékának tekinteni. Engem is igen meghatott gyerekkoromban. Pedig hát Bocskai sem önzetlen nem volt, sem jellem, csak okos és józan. Az önzetlenség erényét ő nem ismerte, sőt ezt az erényt nem is értékelte. Az önzetlen ember az ő szemében buta ember volt. Ő egyedül csak azért cselekedett ilyen „önzetlenül”, mert jól tudta, hogy amivel a nagyvezér megkínálta, annak megvalósítása lehetetlen. Neki is ártana tehát, meg az országnak is.

Ő, mint erőit felülmúló dologra, soha nem is gondolt arra, hogy Magyarországot a Habsburgok hatalmi köréből valaha kiszakíthassa. Ezért szinte a fegyverfogásával egy időben egyúttal tárgyalásokat is kezdett Rudolffal. A legnagyobb örömmel és kitüntetéssel fogadta az ez ügyben hozzáküldött Csáki Istvánt, meg Rákóczi Zsigmondot. Rögtön tudtukra adta, hogy ő csak azért fogott fegyvert, mert rá volt kényszerítve, s hogy „mostan is nincsen neki más fejedelme, hanem őfelsége császár urunk”. (Csáki István 1605. január 29-i levele. Szilágyi: Tört. Társ. 1878., 827. o.)

Azokat, akik most igen meghatódnak, közbevetőleg figyelmeztetem, hogy Bocskai e kijelentése nem hűségének, hanem visszataszító álnokságának bizonyítéka. Nem az számít ugyanis, amit az ember mond, hanem az, amit tesz. Bocskai azt mondta, hogy „mostan is” „őfelsége császár urunk” az ő királya, viszont ugyanakkor, mikor ezt mondta, szövetséget kötött királya és hazája legnagyobb ellenségével. Elmondhatta tehát „császár urunk őfelsége”, hogy olyan hűségtől, mint Bocskaié, ments meg Uram minket! Az ilyen hűség a legveszedelmesebb (és a legundorítóbb is), mert álnok. Pedig hát – sajnos – látni fogjuk, hogy úgyszólván minden szabadsághősünk (a katolikus Rákóczi Ferencet kivéve) ilyen álnok, ravasz, veszedelmes ellenfél volt.

Már kihirdette Bocskai a gyűlést Korponára, hogy ott a királlyal való békefeltételeket megtárgyalják, mikor megjött a szultántól az athnámé, mely őt és fiúörököseit (hol itt a magyar „szabadság” egyik legelengedhetetlenebb kelléke, a szabad királyválasztás?) Magyarország és Erdély fejedelmévé teszi és Bocskait kötelezi arra, hogy a harcot a császár ellen folytassa.

Bocskai mindezek ellenére 1605. október 28-án tisztelettel elfogadta az athnámét, tehát a törököt álnokul és hitszegően becsapta.

Egy Habsburg nem lehetett volna ennyire „tehetséges”. Ugyanakkor ugyanis, amikor Bocskai az athnámét és feltételeit elfogadta, annyira nem akarta komolyan a török szövetséget és a magyarság jövőjét illetően annyira nem várt tőle semmit, hogy a korponai gyűlésről Rudolfhoz felterjesztett békefeltételek utolsó pontjában pénzben és fegyveres népben még segítséget is kér Rudolftól a török ellen. Egészen kétségtelen, hogy Bocskai ekkor Rudolfhoz volt őszinte, s a törökhöz álnok, nem pedig megfordítva. (Bethlen egyikhez sem volt őszinte, de nagyon valószínű, hogy – legalább közszereplése utolsó éveiben – ő is már a császárhoz volt őszinte és a törökhöz álnok.)

Bocskairól egészen bizonyos, hogy csak kénytelenségből fordult a törökhöz, a vele való szövetséget sohasem vette komolyan, s a törököt már akkor is rútul becsapta, amikor még szövetségese volt. De természetesen a török se tartotta meg a szövetség feltételeit, mert az se volt finomabb lelkiismeretű Bocskainál. A végeredmény aztán az lett, hogy a dologból csak a két rosszhiszemű szerződő fél, Bocskai meg a török nyert, s csak a becsületes Habsburgok és Magyarország vesztett.

A török nem ment az osztrák örökös tartományokba pusztítani, mint a szerződésben magára vállalta, hanem csak Magyarország területén garázdálkodott, s csak tőlünk vitt rabokat. Kötelezte magát arra is, hogy az ország területéből nem foglal el semmit, mégis első dolga volt elfoglalni azt az Esztergomot, melyet éppen Basta, a magyar népnek ez az állítólagos ádáz ellensége védett meg vele szemben csak az imént, s amely aztán Bocskai miatt az utána kötött zsitvatoroki békében is végleg a török kezei között maradt. De nemcsak a török, Bocskai is elérte célját. Mert miatta az ország elvesztette ugyan Esztergomot, de ő nemcsak erdélyi fejedelem lett ennek árán, hanem a bécsi békében még Magyarországból is jókora területet kapott, s így az anyaországot még képtelenebbé tette arra, hogy a török elleni védekezés terheit viselhesse. Csak az ország azon részéből nem kapott semmit, mely már a töröké volt. Az teljes egészében megmaradt továbbra is a török birtokában. Bocskai tehát nem is akarta hazánkat a Habsburgoktól teljesen elszakítani (tehát „felszabadítani”), mert jól tudta, hogy ehhez sem neki, sem bármelyik más akkori magyar embernek nincs elegendő ereje. De tudta, ha lenne, akkor sem nyerne vele az ország semmit, mert csak csöbörből vödörbe kerülne. Jól tudta, hogy a török felsősége százszorta rosszabb, mint a királyé, még akkor is, ha ez a király idegen és Bécsből parancsol. Akkor Habsburg-segély nélkül a törökkel szemben nem tudtunk megállni. A külföldről kapott segéllyel pedig szükségképpen együtt járt a nemzet önrendelkezésének és függetlenségének megcsorbulása. Ennél tűrhetőbb megoldást nem lehetett elérni.

„Bocskai körében – írja a Szilágyi történelem (V., 607. o.) – megfontolták azt a lehetőséget is, hogy a porta segélyével Magyarország tejesen szakít a Habsburgokkal. De ekkor fölmerült a kérdés: honnan veszi a kirabolt, elszegényedett ország az állami önállóság fenntartásához szükséges pénzbeli segélyeszközöket, miből tartja a végvárakat és őrségeit és a mezei hadakat?” „A szegény ember siralmából, prédából? Mi magunk megemésztjük magunkat” – volt a kérdésre a lesújtó felelet. (Az idézőjelbe tett szavakat nem Bocskai, hanem Illésházy mondta ugyan, de „Bocskai is így gondolkodott”, teszi hozzá Acsády.)

De hát tulajdonképpen miért fogott akkor fegyvert, miért kezdett szabadságharcba Bocskai és milyen értelemben volt mégis „szabadsághős”? Erre a kérdésre azok, akik szabadsághősnek tartják, azt felelik, hogy a vallásszabadságért, és hogy legalább a Habsburgok Magyarország függetlensége elleni túlkapásait megfékezze.

Ami a vallásszabadságot és az érte való küzdelmet illeti, arról később külön fejezetben bőven szólunk. Ami pedig a túlkapásokat, vagy ha tetszik, elnyomást, sőt rémuralmat illeti, azt már eddig bőségesen megtárgyaltuk, s ilyesminek még nyomát sem találtuk. Ami baj tényleg volt (mert volt), az a tizenöt éve folyó háborúból és a szükségképpen vele járó szenvedésekből származott. Ezekre pedig igen jól megadta a választ maga Rudolf, amikor az országgyűlés panaszaira azt felelte, hogy „a hadviselés szükségképpen nyomorúsággal jár”. Láttuk, hogy ugyanezt hozta fel mentségére Bocskai is, mikor az ország az ő háborúja okozta szenvedések miatt panaszkodott. Igaz, hogy ezek a szenvedések sokkal kisebbek lettek volna, ha a király nem lett volna idegbeteg, de ez szintén az olyan bajok és csapások közé tartozik, melyek időnként minden nemzet életében előfordulnak, s ezért semmiképpen sem teszik megengedetté, annál kevésbé éremszerzővé a felkelést. Az is igaz, hogy a zsoldosokkal sem lett volna annyi baj, ha rendesen fizették volna őket, de emiatt panaszkodnia bárkinek jobban lett volna joga, mint éppen nekünk. Hiszen azokat a zsoldosokat tulajdonképpen nekünk kellett volna fizetnünk, illetve Rudolfnak azokból a bevételekből kellett volna őket fizetnie, melyek tőlünk nem folytak be.

Világosan kimutattuk már, hogy nem az volt a Bocskai felkelését megelőző évtizedek magyar baja, hogy a királyi hatalom túlkapásokat engedett meg magának az alattvalók törvényes jogai ellen, hanem éppen ellenkezőleg az, hogy a magyar nemesség engedett meg magának túlkapásokat a királyi hatalommal szemben. A rendek hatalma volt túltengő, a központi hatalom meg túl gyenge, az volt a baj. Emiatt ugyanis a király túl sokat volt kénytelen megengedni a büntethetetlensége tudatában levő, s ezért elbizakodott és féktelen főnemességnek, mely az ország védelmének amúgy is természetellenesen nagy terheiből alig viselt valamit. Ez a főnemesség éppen akkor, amikor az országnak a legnagyobb kiadásai voltak, még a magtalan kihalás folytán a koronára szálló nemesi birtokokat, a korona egyetlen nemesi eredetű bevételét is magának akarta megtartani.

A főnemesség tagjait, még ha vétkeztek, akkor sem lehetett megbüntetni, mert a bíróság is az ő osztályához tartozván, közösséget vállalt vele. A bíróság azon tagjai pedig, akik ezen osztályelfogultságnak egyébként föléje tudtak volna emelkedni, félelemből nem mertek a főnemesség érdekei ellen dönteni. Somogyi István királyi ügyész szomorú sorsa bizonyítja, hogy meg is volt rá az éppen elegendő okuk.

Ez a főnemesség, hogy hatalma és jövedelme meg ne csökkenjen, még a nemzet anyagi és kulturális fejlődése szempontjából oly nagy jelentőségű városi polgárság kialakulását is megakadályozta, s a királynak még ez irányú törekvéseit is a magyar szabadság és az alkotmány elleni merényletnek minősítette. Sőt, mivel ekkor az volt a szokás, hogy a főpapi tizedeket is főnemesek bérelték (természetesen még fele annyi bért is alig fizettek érte, mint amit tényleg jövedelmezett), még amiatt is országos zavarok keletkeztek, hogy egyes püspökök vissza akarták venni tőlük ezeket az előnyös bérleteket és tizedeiket házilag akarták beszedni.

Akkora volt nálunk Bocskai korában a „szabadság”, hogy még ez is a magyar nemesség sérelmének és az alkotmányosság megszegésének számított, sőt ezek a főnemesi bérlők egyenesen elvárták a királytól, hogy az ilyen bérletmegszüntetéseket megakadályozza. (A kor ismeretének birtokában magától értetődő, de azért mégis szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy még ezek a püspöki tizedbérlők is protestánsok voltak akkoriban. Még a papi tized is nekik jövedelmezett.) A dúsgazdag protestáns Illésházy sok bűne közt, ami miatt főbenjáró perbe vonták, az is szerepel, hogy Trencsénben a tizedbérlet megszüntetésének is erővel ellene szegült, s a nemesség körében valóságos lázadást keltett emiatti izgatásával.

Olyan „nagy” volt tehát ez időben az idegen elnyomás, hogy még az is hozzátartozott a magyar szabadsághoz és alkotmányhoz, hogy a katolikus főpap a neki járó tizedet csak protestáns főnemesekkel szedethesse be, s ezen a címen a felét vagy annál is többet nekik engedje át. Ha nem így lett volna, talán magát a tizedet is eltörölték volna, vagy pedig fegyveresen keltek volna fel királyuk ellen az aranybulla ellenállási záradéka alapján. Aminthogy ez nemsokára valóban meg is történt.

Mindazok az „alkotmányos” sérelmek tehát, melyek Bocskai felkelése előtt „sebezték” a nemzet testét, melyek ellen akkor főnemeseink oly „nemes” hévvel tiltakoztak, s amelyek miatt történetíróink még ma is „rémuralomról” beszélnek, tulajdonképpen nem a magyar nemzet, alkotmány vagy szabadság sérelmei, hanem csupán az akkor túlságosan is elkényeztetett, hatalmában szinte semmitől sem fékezett főnemesség túlkapásainak visszaszorítására a tekintélyében és hatalmában aggasztóan meggyöngült uralkodótól tett gyenge és többnyire sikertelen kísérletek voltak.

Ahogyan azonban Magyarországnak a szovjet hadseregtől való megszállását, kifosztását és meggyalázását a kommunisták – mivel ők maguk csakugyan felszabadultak és földalatti mozgalmukat az ország feletti nyílt és korlátlan uralommá változtathatták általa – egyszerűen „felszabadulásnak” nevezték, és unos-untalan ezt a kifejezést használták, noha azok, akik ezáltal valóban felszabadultak, az országnak még 5%-át sem tették ki. Ugyanúgy tett a Bocskai korabeli magyar protestáns főnemesség is. Ami az ő elnyomásuk (értsd: hatalmi korlátlanságuk) némi fékezésére tett félénk és többnyire sikertelen kísérlet volt, azt ők az ország és a magyar alkotmány elnyomásának nevezték. A kettőt egymással azonosították.

Bocskai és az a magyar főnemesség, melynek ő a „jogait” megvédte, éppen olyan rossz ügyet képviselt, mint a XX. század szovjet kommunistái. Azok épp olyan forradalmárok voltak, és épp úgy a maguk önző érdekeit képviselték, mint ezek. Azok az ország, ezek a munkásosztály nevében beszéltek. A kettő között csak az a különbség, hogy ezek üres szólamaival az egész ország tisztában volt már akkor is, amikor hangoztatták, s a kutya sem hitt nekik, míg azok üres kortesfogásaira még ma is esküszik szinte az egész magyar társadalom, nem véve ki a katolikusokat, sőt a proletárokat sem.

Azonban a magyar társadalom valójában erre is csak ma esküszik, s csak azért, mert az évszázadok távola ma már lehetővé teszi a fogalmak ezen összecserélését. Bocskai kortársai azonban, tehát azok, akik ezt a „szabadságharcot” tényleg átélték, épp úgy csak üres szólamoknak tartották Bocskainak tőlünk ma már annyira komolyan vett hazafias kortesfogásait, mit mi ma a kommunistákét. Mikor ugyanis Bocskai „felszabadításukra” fegyvert ragadott, eleinte még azok a protestáns főnemesek sem akartak csatlakozni hozzá, akiknek túltengő hatalmát valóban veszélyeztette Rudolf uralma. Nemcsak a nemzet nem érezte akkor semmi szükségét annak, hogy szabadságát megvédjék, mert hiszen senki emberfia azt nem veszélyeztette, hanem még a főnemesség sem, mert valójában azt sem üldözte senki. Még csak a túlzott hatalma sem forgott veszélyben, mert ezt visszaszorítani megpróbálta ugyan az udvar, de – mint láttuk – sikertelenül. Az effajta kísérleteket ők fegyveres lázadás nélkül is meg tudták hiúsítani.

„A gazdagok ellen fordult Rudolf” – írja még a Szilágyi történelem is. (V., 567. o.) Tehát nem a nemzet ellen, folytatjuk jogos következtetéssel mi. De hogy még a gazdagok ellen sem törvénytelenül vagy igazságtalanul fordult, mutatja, hogy még ezek a gazdagok sem fordultak fegyveresen ő ellene még akkor sem, mikor Bocskai már fegyvert ragadott, tehát mikor az alkalom megvolt már arra. Annál inkább csodálkoznunk kell ezen, mert hiszen felekezeti okokból egészen kétségtelen, hogy szívesen lázadtak volna. Hazafias vagy egyéni okuk azonban annyira nem volt, hogy ez még ugyancsak nagy felekezeti gyűlöletüket is ellensúlyozta.

Legelőször csak a protestáns lelkészek csatlakoztak Bocskaihoz, meg a hajdúk. A lelkészek azért, mert náluk a felekezeti szempont minden mást elhomályosított, a protestáns hajdúk pedig azért, mert jól megfizette őket. A főuraknak eleinte protestáns létükre se kellett Bocskai zászlaja. Nekik szabadságharc nélkül is éppen eléggé jó dolguk volt. Maguk tudták a legjobban, hogy azt a sok országgyűlési sérelmet, panaszt és izgágaságot, melyektől akkor hangos volt az egész ország, nem kell olyan túlságosan komolyan venni. Ezeket ők csak azért rendezték, hogy az udvar megijedjen s a jövőben se merjen semmit az ő túlzott hatalmuk ellen kezdeményezni, s így maradjon minden a régiben, amely nekik annyira jó. Azon állításunkat, hogy az országnak (melyet akkor a főurak jelentettek) egyáltalán nem kellett Bocskai, ismét csak a Szilágyi-féle nagy magyar történelem, tehát a jelen esetben a teljesen Habsburg-ellenes Acsády adataival bizonyítjuk és az ő szavait használjuk. Nem is szükséges semmit sem hozzátennünk:

„Bocskainak még sokáig kellett dolgoznia fáradhatatlanul és újra meg újra kellett hirdetnie, hogy »minden birodalmoknak legnagyobb erőssége az egyesség«, míg a felvidéki urak nyíltan hozzá álltak.” (Világos, hogy a dunántúli urak, akik még messzebb voltak tőle, még kevésbé álltak melléje. A királyi Magyarország pedig akkor csak a Felvidékből és a Dunántúlból állt.)

„Talán nem bíztak a sikerben, talán nem Bocskaiban, de a református egyház oly túlbuzgó híve, mint Báthory István (világos, hogy ez most nem a lengyel királyt, hanem azt az ecsedi Báthoryt jelenti, akit végrendelete fanatizmusával kapcsolatban már említettünk) sem jelentette még 1605. március 20-án sem csatlakozását, noha régen felszólították és az ecsedi nép és papság már érintkezésbe lépett Bocskaival. Mások sem igen siettek. »Nagy hallgatásban vannak oda föl az urak« – írja április 9-én (tehát egy fél évvel a felkelés kitörése után) Bosnyák Tamás – »nem akarnak a közös jó mellett megindulni«.”

Ha az urak eleinte csak azért nem csatlakoztak volna Bocskaihoz, mint Acsády állítja, mert nem bíztak még a sikerben, tehát azért, mert féltek, akkor is bizonyítva lenne az az állításunk, hogy a felkelésre alig volt ok. Aki ugyanis tűrhetetlen üldözéseknek van kitéve, aki felháborító igazságtalanságokat szenved, még inkább, aki egyenesen „rémuralomban” él, és emiatt természetesen a végsőkig el van keseredve (ilyenkor szoktak lázadások kirobbanni), az nem szokott félni; az nem latolgatja hosszasan, sikeres lesz-e ez a felkelés, nem-e; csatlakozzam-e hozzá, nem-e. Az ösztönösen, szenvedélyei, a gyűlölet, a bosszú, az elkeseredés hatására, tehát nem ésszel, annál kevésbé hosszú tépelődések után cselekszik. Azt tehát, hogy Bocskai fellépése előtt nem volt nálunk rémuralom, ez is éppen eléggé bizonyítja.

Ámde Acsádynak még ebben sincs igaza. Annak, hogy az urak csak eleinte húzódoztak a csatlakozástól, később azonban mind Bocskaihoz álltak (még az előbb említett Báthory István is) nem az volt az oka, ha nem is nagyon lelkesen, de mégiscsak Bocskai elvbarátai voltak, hanem a félelem. Természetesen nem a császártól, hanem a Bocskaitól való félelem. Csak azért csatlakoztak végül mégis Bocskaihoz, mert már az egész ország a kezében volt, s aki még ekkor sem csatlakozott, az legfeljebb a várába zárkózva tudta volna magát egy ideig tartani, de állatait elhajtották, jobbágyait bántalmazták, kirabolták, birtokait elpusztították, gazdasági épületeit felgyújtották volna azok a szabad hajdúk, akiknek nem is volt más fizetésük Bocskaitól, mint csak az, hogy erre rá voltak szabadítva.

Látni fogjuk, hogy Báthory István, a fanatikus kálvinista ecsedi Báthory István, végrendeletében milyen lesújtóan, milyen vérig sértően nyilatkozik a mi „szabadsághős” Bocskai Istvánunkról. Értjük tehát, miért nem csatlakozott hozzá. De értjük azt is, mivel később mégis csatlakozott, ennek oka egyedül csak a kénytelenség lehetett. Kétségtelen, hogy felekezeti okokból minden protestáns kész örömmel csatlakozott volna Bocskaihoz, hiszen akkor még minden protestáns fanatikus katolikusgyűlölő volt. Hogy ennek ellenére a lelkészeket és a megvásárolt hajdúkat kivéve mégiscsak későn és kénytelenségből csatlakoztak hozzá még a protestánsok is, annak csak az lehetett az oka, hogy mindenki tudta, hogy a felkelésre semmi oka sincs, s az egész felkelés oka egyedül az, hogy a hűtlenségbe esett Bocskai sokkal erősebbnek érzi magát, semhogy a külföldre menekülésre szánja rá magát.

Bocskai azonban sokkal erőszakosabb és sokkal jellemtelenebb ember volt annál, semhogy az ő magánérdekei kedvéért komoly emberek fegyverfogásra elszánhatták volna magukat még akkor is, ha felekezetük, melyért egyébként éltek-haltak, sokat nyert volna is vele.

„Ez (a késlekedés) a hadműveletekre is bénítólag hatott, és mint Bosnyák említi, a hajdúk már az év első hónapjaiban osztrák földön álltak volna, ha az urak és Bocskai hamarabb rendbe jönnek. Különösen a lengyel számkivetésben levő Illésházyt igyekezett Bocskai megnyerni ügyének. (Az ő várai és birtokai ugyanis a gazdájuknak felesküdött várnagyok és jószágigazgatók kezében voltak.) Leveleivel, követével, Kátay Mihály kancellárral kereste föl és ígérte neki, hogy úgy tartja, mint édesatyját.”

„Illésházy azonban (még a már hontalan, elkeseredett és bosszút lihegő Illésházy is) hónapokig habozott és még mindig Rudolf királytól és Mátyás főhercegtől várta üdvét. Hasztalan figyelmeztették, hogy késedelme nagy ártalmára van a nemzeti ügynek (a saját és Bocskai ügyéről volt itt szó, nem a nemzetéről). Hasztalan írta neki lelkes tisztelője, Bosnyák Tamás: A nagyságodnak hozzánk való jóakaratának is mostan volna nagyobb hálája és köszönete, hogysem annak utána. Illésházy csak hónapok múlva látta be, hogy hasztalan vár igazságot az udvartól (azt nem is várhatott, mert láttuk, hogy nem volt igazsága), s ha meg akarja menteni ügyét, Bocskaihoz kell csatlakoznia, mit végre 1605 júliusában meg is tett. (Igaza volt, mert ő csakugyan csakis Bocskaitól várhatott „igazságot”.) Sokkal hamarabb, mint az urakkal, boldogult Bocskai a törökkel.” (Eszerint tehát kétségtelen, hogy Rudolf magyarországi „rémuralma” sokkal jobban fájt a töröknek, mint nekünk. A törökök sokkal jobban sóvárogtak Magyarország „felszabadítása” után, mint mi.)

„Alighogy Bocskai Kassára bevonult, már november 20-án (1604) török követ kereste föl... A szultán neki adta Erdélyt. (Tehát a szultán, nem pedig a magyar nép. Aki e kor történelmét ismeri, csak az tudja igazán, mennyire nem az erdélyiek tették Bocskait erdélyi fejedelemmé.) A török támogatás e biztosításával Bocskai tekintélye még inkább gyarapodott ugyan, de Erdélynek egyelőre csak névleges fejedelme volt... (Mert hát az erdélyiek épp úgy nem akartak Bocskaival felszabadulni, mint a magyarországi urak.) A székelyeket igyekezett megnyerni... Hónapok kellettek ugyan hozzá, míg az annyiszor csalatkozott székelység hitelt adott szavának.” (Tehát a székelyeknek sem kellett Bocskai „szabadsága”.)

Az 1605. január hatodikára hirdetett országgyűlésre összejött „világi és egyházi urak, noha az előbbi országgyűléseken mindig a pusztító idegen zsoldoshad kivezetését sürgették, most maguk kérték a német hadak beküldését, mert saját személyük és jószágaik biztonságát féltették”.

Bocskai lassacskán sok felvidéki várat meghódított ugyan, de ezek közül sok sokáig és vitézül védekezett és korántsem adták meg magukat olyan ellenállás nélkül, mint Zápolya János várai, mikor Ferdinánd legelőször vonult be haddal az országba. Tehát még most, ennyi szenvedés, az idegen zsoldosok pusztításai és Rudolf idegbetegsége és évtizedes távolléte ellenére is mélyebben gyökerezett a magyar nép szívében az „idegen” királyához való ragaszkodás, mint utolsó nemzeti királyához való hűsége.

„Erdélybe Bocskai Gyulaffy Lászlót rendelte helytartójává, s némi haddal küldte be, mely azonban megveretett.” (!)

„Bocskainak 1605 elején az volt a szándéka, hogy hajdúival azonnal elárasztja Alsó-Magyarországot, és mielőbb a gazdag örökös tartományokba helyezi át a harcteret. Ott egyrészt pénzügyi segélyforrásokat kívánt magának nyitni, másrészt rémületet akart kelteni, hogy az udvart békésebb politikára kényszerítse. (Szóval mint a kommunisták, még ő képviselte a békét!) A felvidéki urak késői csatlakozása következtében azonban e tervét csak részben valósíthatta meg.” (Látjuk tehát, annak hogy Bocskai nem tudott a Habsburgokra (és a katolicizmusra) végzetes sikert elérni, annak elsősorban az volt az oka, hogy az akkor még protestáns Magyarországnak sem kellett az ő „szabadságharca”.)

„A dunántúli magyarsághoz Bocskai még 1605 tavaszán felhívást intézett a csatlakozásra. Midőn Némethi Gergely vezetése alatt a hajdúk megjelentek e vidéken, Sopron, s néhány erősség kivételével az egész földet meghódoltatták, habár a Zrínyiek, Batthyányok, Draskovitsok a király pártján küzdöttek s hódításaik egy részét visszavették a hajdúktól.” (Pedig hát a Zrínyiek és a Batthyányok ekkor még protestánsok voltak. Mi pedig azt gondoltuk, hogy Bocskai ellen még katolikus részről is csak az elfajult gyászmagyarok harcolhattak.

„Végre Bocskai az urakat is megnyerte és beleegyezésükkel Szerencsre országgyűlést hirdetett.” (Ne feledjük azonban, hogy csak akkor tudta őket „megnyerni”, mikor már az ország a kezében volt és a török is szövetségese, mikor tehát már kénytelenek voltak hozzácsatlakozni azok, akiket „megnyert”.)

Látjuk tehát, mennyire nem voltak Bocskai idejében elégedetlenek a magyarok; mennyire nem érezték szükségét semmiféle felszabadításnak. Nem a maguk, annál kevésbé a haza, hanem egyedül Bocskai ügyének tekintették a felkelést, és ezért hidegen hagyott mindenkit. Nem leste, nem várta senki a szabadítót, hanem mikor hívatlanul megjelent, akkor is neki kellett hívogatni, csalogatni, legyezgetni a „rémuralom” alatt szenvedőket, engedjék meg, hogy felszabadíthassa őket. Egy hosszú fél évig még a csalogatás is sikertelen volt, s csak akkor járt eredménnyel, amikor saját jól felfogott érdekében, hogy a száját meg ne égesse, már mindenkinek csatlakoznia kellett. De sokan még így sem csatlakoztak, például még Thurzó György se.

Az ember nem akar hinni a szemének, mikor látnia kell, hogy legelőször még Rákóczi Zsigmond is, mint a király embere, sőt mint éppen Basta megbízottja ment tárgyalni Bocskaihoz és arra szólította fel, hogy tegye le a fegyvert. Még a fanatikus ecsedi Báthory István is, aki körülbelül éppen ekkor írta azt a sötét, fanatikus végrendeletet, melyben meghagyta, hogy még a hagyatékában található katolikus könyveket is tépjék ki táblájukból és vessék a tűzbe, hogy a sátán bálványimádásának nyoma se maradjon, részvétlenül nézi hittestvére állítólag a hazáért és a vallásszabadságért folyó küzdelmét. Még őt is édesgetni, még neki is hízelegni kell és hosszan bizonygatni az ügy igazságát, míg végül belátja, hogy a hazának és a vallásnak valóban szabadítóra van szüksége. Ha még a felekezeti érvek sem voltak rá hatással, mennyire semmitmondók lehettek a hazafiasak!

Szinte hihetetlen, hogy még annak az Illésházynak is, aki vagyonát és hazáját vesztve hontalanul bujdosott Lengyelországban, s akinek ugyancsak megzavarhatta józan ítélőképességét a vágy, hogy tönkretevőin bosszút álljon, szintén érvelésekre és édesgetésekre volt szüksége, hogy a felkelés mellé álljon, s még így is egy fél év kellett hozzá, hogy a Bocskaitól „édesapjának” becézett „vén róka” (Acsády nevezi így) végül mégis kötélnek állt. Rudolf eleinte annyira önzetlen volt, s a közérdeket annyira elébe helyezte a maga és családja érdekének, hogy Bastát Esztergom megmentése végett a török ellen küldte, tehát haderejét kivonta Kelet-Magyarországból még akkor is, mikor már Bocskai fellázadt. Tehát még ekkor is csak arra volt gondja, hogy az országot a török ellen védje, nem pedig a lázadó ellen. S mikor öccse, Mátyás is látta már a veszélyt, és figyelmeztette is rá, a Bocskai féken tartására küldött Belgiojoso seregéből még akkor is elvont ötezer embert erre a célra.

Mikor azonban látnia kellett, hogy kedves magyarjai, hálából azért, hogy ő már tizenöt éve győzködik a törökkel az ő érdekükben, a törökhöz álltak, s vele kötöttek szövetséget (ez akkor nem annyira ugyan a magyarok, mint csak Bocskai bűne volt, ma azonban már mégis így kell beszélnünk, mert a mai magyarság már teljesen azonosítja magát Bocskaival), végül meg kellett értenie, hogy Magyarországnak a törökök alól való felszabadítása neki se jobban kötelessége, mint maguknak a magyaroknak. Végre ő is elszánta magát tehát arra, hogy Bastát újra keletre Bocskai ellen rendelje. Ekkor Basta egymás után kétszer is teljesen tönkreverte Bocskait a hozzá csatlakozott török segédcsapatokkal egyetemben. (Ez is egy újabb bizonyíték arra, milyen kevés híve lehetett eleinte a kéretlen szabadsághősnek.)

A két fényes győzelem azonban alig használt Rudolf ügyének, mert csapatainak most sem küldött zsoldot. Most még annyit se, mint akkor, mikor még ezek a csapatok nem az ő koronájáért, hanem a magyarok felszabadításáért küzdöttek. (Még a rosszmájúak is láthatják belőle, hogy Rudolf zsoldosai a tizenötéves háborúban nem azért kapták rendetlenül a zsoldjukat, mert Rudolf rosszindulattal volt irántunk, hanem azért, mert valóban nem volt pénze.) Még az az élelmiszer-szállítmány sem érkezett el Basta seregéhez, amelyet a császár küldött, mert még ezt is maga az a kísérőcsapat fosztotta ki, amelyet azért küldött, hogy a szállítmányt útközben az ellenségtől megvédje.

Basta katonái éhesen és fizetetlenül nem akartak harcolni, s lassacskán megszűnt köztük a katonai fegyelem. Csapatostól szökdöstek meg és a nyomorgó, éhező embereket betegségek is tizedelték. A vezér végül már oda jutott, hogy ezzel a sereggel már nem is mert az utánpótlásától távol, s a törökhöz közel eső Kelet-Magyarországon maradni, hanem az ország nyugati határára, Pozsony tájára vonult. Tehát még ekkor sem Bocskai verte ki onnan. Bocskai még ekkor sem merte megtámadni.

Jellemző Basta helyzetére, hogy mikor az ország keleti részéből való távozásakor seregéből egy ezredet Eperjes védelmére hátrahagyott, még ezeket is csak úgy tudta rávenni a maradásra, hogy szavát adta nekik, megküldi majd öthavi hátralékos zsoldjukat. Ezek azonban már vezérük szavának sem hittek, s csak olyan feltétellel maradtak szolgálatban, ha vezérük szava megtartásáért Eperjes városa kezességet vállal. Ez meg is történt, s emiatt később a városnak kellett 60.000 forintot kifizetni nekik, mert Basta – pedig elhihetjük, hogy emiatt ugyancsak elkövetett mindent Prágában – adott szava ellenére sem tudta nekik a pénzt megküldeni. A szegény zsoldosok még így is megkárosultak 30.000 forinttal.

Ezért tudott hát Bocskai annak ellenére is győzni, hogy egy fél évig alig csatlakozott hozzá az országban valaki. Látjuk, hogy nem valami dicső győzelem. De láthatjuk belőle azt is, mennyire pénztelen volt Rudolf. S csak az ilyen eseteket ismerve tudjuk igazán értékelni azt a mérhetetlen pénzbeli segítséget, amelyet ezek a mindig pénztelen Habsburgok másfél századon át hazánk védelmére elpazaroltak, sikeres felszabadításunkra elköltöttek, s amelyet a közvéleményünk egyáltalán nem méltányol. Nem is méltányolhatja, mert hiszen csak arról tud, hogy a Habsburgok tőlünk csak pénzt vittek, nem pedig ők hoztak ide. Nálunk csak arról tudnak, hogy a Habsburgok pénzt csak a mi leigázásunkra költöttek.

Bocskai Rédeyt küldte a megszégyenülve és keserűen távozó Basta után. Rédey még így sem merte megtámadni a visszavonuló vezért, de Basta serege még ütközet nélkül is úgy leolvadt, hogy vele többet már nem operálhatott. Így aztán a királytól védtelenül magukra hagyott protestáns főuraink kénytelenek voltak szégyenszemre Bocskaihoz csatlakozni a kiürített országban, mert Bocskai most már természetesen abbahagyta a hízelgést, a fenyegetés és a megtorlás fegyveréhez nyúlt.

Egyenesen lehetetlen volt most már Bocskaihoz nem csatlakozni, hiszen még Istvánffy, ez a királyához mindig hű ember is azt írja, hogy „annyi mindenféle rémség között segítséget senkinek se hoztak a császári hadnagyok s közmegvetés tárgyaivá lettek”. Mivel védtelen, elhagyott, sőt „közmegvetés” tárgya senki sem szeret lenni, világos, hogy mindenki Bocskaihoz csatlakozott, annál is inkább, mert a nem csatlakozók birtokaira és jobbágyaira Bocskai ráuszította rettegett szabad hajdúit.

Hogy még ezután is dacoljon, azt csak olyan büszke főúr engedhette meg magának, mint amilyen Thurzó György volt, a későbbi nádor, aki bevehetetlen várába zárkózva és birtokainak és jobbágyainak kegyetlen pusztítását tétlen keserűséggel nézve még így is kitartott királya és neki tett esküje mellett. Pedig nemcsak protestáns volt, hanem olyan protestáns vezérférfiú, akinek minden csepp vére az új hitért buzgott, aki kitagadta birtokaiból még örököseit is, ha az új hithez hűtlenek lesznek és aki nagy hitbuzgalmában annyira dacolt éppen ez időben is a királyi házzal, hogy a Stájerországból ez időben a későbbi II. Ferdinánd apjától, Károly főhercegtől kiűzött protestánsok felvidéki birtokain adott otthont. Olyan „rémuralom” volt tehát Magyarországon, hogy Thurzó György még ezt a fényűzést is megengedhette magának.

De ugyanez a Thurzó György azt a másik fényűzést is megengedte magának, hogy Bocskaival is mindvégig dacolt. Nem tehetjük fel Thurzóról, hogy ez utóbbit idealizmusból, a hűségeskühöz való ragaszkodásból csinálta. Protestánsokban még kivételesen se nagyon találunk ennyire csak az eszmékért élő, önzetlen embert. Thurzó Györgyről meg egyébként is tudjuk, hogy nem ilyen vágású ember volt. Felekezeti érdekei (pedig hát Thurzó teljesen felekezeti ember volt) egyébként is a Bocskaihoz való csatlakozást kívánták volna. Egészen lehetetlen, hogy ő még ezek ellenére is még birtokai pusztulása árán is csak becsületből, csak idealizmusból tartott volna ki végig királya mellett. Az igazi okot csak Thurzó eszében és éles ítélőképességében találhatjuk.

Azért tartott ki, mert az esze mondta, hogy tartson ki; mert tudta, hogy végeredményben mégiscsak ez lesz a hasznára; mert tudta, hogy Bocskai felülkerekedése csak ideiglenes lehet; a végső győzelem még a törökkel szemben is a császáré lesz. Mi már tudjuk, hogy Thurzót nem csalta meg az esze. Neki lett igaza, s végeredményében mégiscsak ő járt jól. Ha a mi hazafiaink és szabadsághőseink is olyan okosak lettek volna, ha ők is olyan helyesen számítottak volna és olyan bölcsen tudták volna megállapítani, mit kíván a haza igazi érdeke, mint amilyen bölcsen Thurzó György tudta kiszámítani Bocskai idejében, hogy mit kíván az ő jól felfogott anyagi érdeke, akkor nemzetünk ma sokkal előbbre lenne.

Akkor mi nem fecséreltük volna négyszáz éven át úgyszólván minden energiánkat a sérelmi politikára és az ellenzékiségre olyan hatalommal szemben, melyet legyőzni sohasem tudtunk, csak gyengíteni s tőlünk elidegeníteni, s melynek gyengítésével tulajdonképpen azt az erőt gyengítettük, mely minket is védett, s mely területünket visszaszerezte s csorbítatlanul megtartotta mindaddig, míg csak koronánkat viselte; ha nem indítottunk volna állandóan „szabadságharcokat”, s e célból nem szövetkeztünk volna mindig a törökkel; ha nem néztük volna ez utóbbit erősebbnek, mint császár-királyainkat, s nem kötöttük volna nemzetünk sorsát mindig a saját királyunk ellenségeiéhez, akik aztán a végén mégis mindig gyengébbnek bizonyultak, mint a mi királyunk; ha ennek következtében meg lett volna a harmónia és egyetértés király és nemzet között; ha nem egymás ellen, hanem egy célra törtünk volna egymás mellett. Akkor ma sokkal többen lennénk, sokkal erősebbek és sokkal magyarabbak lennénk. Sőt majdnem bizonyos még az is, hogy ma csonkaország sem lennénk, hanem a Habsburgok ma is meglévő birodalmában nemcsak az egész Magyarország lenne meg, hanem ez az egész is sokkal népesebb és gazdaságilag is erősebb, műveltségben, kultúrában is nagyobb. Nemzetiségileg sem csak fele részben lenne magyar, s még vallásilag sem lenne széttagolt. Akkor a XIX. században már mi játszottuk volna a vezető szerepet a Habsburg Birodalomban.

De nemcsak Thurzó György dacolt Bocskaival még az ország tőle való meghódítása után is. A dunántúli protestáns főurak is dacoltak végig. Itt sohasem volt akkora hatalma Bocskainak, hogy nagyobb terrort fejhetett volna ki, s ezért itt nem is csatlakoztak hozzá sokan még elkésve se. Sőt – mivel itt még ez is lehetséges volt – itt még fegyvert is fogtak ellene magyarok, sőt sokszor protestánsok is. Ki is verték a Dunántúlról. Még akik csatlakoztak is hozzá – Nádasdy Tamás, Horváth Bálint, Hagymásy Kristóf –, azok is csak akkor csatlakoztak, amikor már a Dunántúl is Bocskaié volt, királyi védelem pedig már nem volt, de a Zrínyiek, Batthyányok és Draskovitsok Körmendet, Kőszeget, Sümeget visszafoglalva, Bocskai csapatait egyenesen a Duna túlsó partjára vetették.

Érdekes, hogy a protestáns lelkészeken kívül legelőször (tehát nem kényszerből) a német felvidéki városi polgárság csatlakozott Bocskaihoz. Világos, hogy állásfoglalása nem hazafias, hanem felekezeti okokból történt. Ez is bizonyítja azon állításunkat, hogy ebben a korban még nagyobb szerepet játszott az emberek életében a vallás, mint a hazafias érzés vagy a nemzeti összetartás.

Mikor Kassa főkapitánya, Belgiojoso, kit Esztergom megmentése céljából ekkor gyöngített meg Rudolf az említett ötezer emberrel, s aki így megcsappant seregével volt kénytelen Bocskai ellen vonulni, s akinek seregéből hitszegően a Bocskaitól előzőleg megvásárolt hajdúk is a felkelőhöz álltak, seregével vissza akart menni újra Kassára, hogy a várost meg ne lephessék és be ne vehessék a felkelők, zárva találta serege előtt a városkaput, és a városi polgárság sem kérésre, sem fenyegetésre meg nem nyitotta őket előtte. A hontalanná vált főkapitány szégyenszemre kénytelen volt másutt menedéket keresni. Csak Szepesvárott talált, de ott is csak azért, mert annak ura, Thurzó Kristóf nemrég lett katolikus. Ahogyan a szepesvári befogadás vallási okokból történt (szomorú, hogy a mai katolikusok még vallási okokból sem fogadnák be Bocskaival szemben a király csapatait, még egyes katolikus papok sem. Nekik nem olyan fontos a vallás, mint Thurzó Kristófnak volt), épp úgy a kassai kizárás is teljesen független volt a hazafiságtól. De Bocskai felkelésének sem volt a hazához semmi köze. Amennyiben elvi okai meg is voltak, ezek is tisztán vallásiak voltak.

Kassa is német város volt akkor még, noha ekkor már kezdtek magyarok is letelepedni. De hogy nem a város magyarjai voltak azok, akik olyan bátran kiálltak Bocskai mellett (magyar főurak részéről nem találkozunk ilyen bátorsággal), hanem a kassai protestáns németek, mutatja a vezérük, a kassai bíró, Bocatius János, aki aztán az egész felkelés alatt Bocskai egyik bizalmi embere és a mozgalom egyik nevezetesebb szereplője maradt.

Ez a Bocatius nemcsak magyar anyanyelvű nem volt, hanem még csak hazai származású sem az istenadta. Sziléziából vetődött hozzánk és bizonyára neki is eretneksége miatt kellett hazáját elhagynia, s ezért menekült a magyar „rémuralomba”. Akkor még ugyanis, ahogy protestáns uralkodó nem tűrt meg országában katolikust, úgy katolikus uralkodó sem tűrt meg protestánst. Ezt akkor egyenesen a westfáliai vallásbéke írta így elő. A kivétel csak hazánk volt, a „rémuralom” országa. Itt a katolikus Habsburgok eretnekeket is megtűrtek, sőt – mint láthatjuk – még azt is megtűrték, hogy ez az ország egyenesen a szomszéd országok protestánsainak menedéke legyen.

Az a német Kassa aztán és az a sziléziai német Bocatius, aki nem engedte be Kassára a kassai német főkapitányt (olasz volt ugyan a neve, de tagadhatatlan, hogy a serege német, ő maga is a német császár embere volt és nálunk mindenki németnek tartotta és hívta), nemsokára tárt kapukkal fogadta a felkelő magyar, de protestáns Bocskait, aki pedig azt hirdette, hogy a németek ellen jött. Díszfogadást rendezett neki nagy örömében, a városban tartózkodó Migazzi Miklós nagyváradi püspököt és kassai kamarai elnököt, a király tisztviselőjét pedig börtönbe vettette.

Bocatius részéről teljesen értjük a dolgot, hiszen a Habsburgok az egyház védői voltak, Bocatius pedig maga volt a megtestesült eretnekség. Ha nem így lett volna, nem hagyta volna el még a hazáját is kedvéért. De hogy ma már még a magyar katolikusok is miért vannak lélekben Bocatius oldalán, azt semmiképpen sem értem. Ha Bocskai csakugyan magyar szabadsághős is lett volna, nem pedig csak protestáns szabadsághős, akkor Bocatius feltétlenül ellene lett volna. Hiszen felekezeti érzése miatt elhagyta még német hazáját is. Miért nem győzi le a magyar katolikusokban is (vagy legalább a magyar papokban) az Egyházhoz való ragaszkodás a Bocskaihoz, mint magyarhoz való ragaszkodást? Ezen nemcsak csodálkozunk, hanem egyenesen megbotránkozunk akkor, amikor azt látjuk, hogy a protestáns Bocskai még magyar hazánknak nemcsak nem használt, hanem egyenesen ártott.

Pedig hát a felvidéki németek között a nagy protestáns felekezetiségben nem kivétel volt Bocatius és a kassaiak. A német Kassa példáját a rögtöni és önkéntes Bocskaihoz való csatlakozásban tüstént követte a többi felvidéki protestáns német város: Lőcse, Késmárk, Eperjes, Kisszeben, Bártfa egyaránt. Ezeket a német városokat nem kellett Bocskainak olyan sokáig édesgetnie és puhítania, mint a szintén protestáns, de magyar főurakat.

Bocskai e sikereit a szerencséjének, a török segítségének, Rudolf idegbajának és ebből folyó tehetetlenségének és pénzügyi csődjének köszönheti. Amennyiben a lakosság is támogatta, az elsősorban, sőt majdnem teljes egészében vallási, nem pedig nemzeti vagy hazafias okokból történt (a mai katolikus magyarság egyenesen vallási okai ellenére lelkesedik érte). Mint ismételten mondtuk már, akkor még a vallás sokkal fontosabb tényező volt az emberek életében, mint ma, a nemzeti érzés viszont akkor még aránytalanul kevesebbet jelentett, mint napjainkban.

Bocskai is minden kiáltványában előbb említi a vallást és csak azután a hazafias vagy alkotmányos sérelmeket. Látni fogjuk, hogy a vallás még a száz évvel később élő Thököly felkelésében is megelőzte a nemzeti sérelmeket. A hajdúk is elsősorban azért álltak Bocskai mellé, mert protestánsok voltak. No meg állhatatlan természetük miatt is, mert nem szerették az egyhangúságot. Nekik mindig új, mindig más kellett. Hiszen maga Bocskai is már felkelése első felében kénytelen volt az egyik leghíresebb hajdúvezért, Némethi Balázst kivégeztetni, pedig kezdeti sikereit neki köszönhette, s Kassát is ő szerezte meg neki. Némethi későbbi viselkedéséből jól láthatjuk tehát, hogy még ő sem elvből szolgálta Bocskait. Azért végeztette ki ugyanis Bocskai, mert akkor már az ellenséggel kezdett cimborálni, vagyis újra Rudolf zászlaja után kívánkozott.

Bocskai felkelése megindulásának a magyar nemzet önrendelkezése, szabadsága vagy függetlensége kivívásához édeskevés köze volt. Bocskai hazánkat teljesen felszabadítani nem is akarta. Nemcsak a töröktől nem, hanem a dinasztiával kapcsolatos, a törökök ellen adott segély címén keletkezett keresztény nyugati befolyástól sem. Hiszen ha effajta szándékai lettek volna, akkor nem kezdett volna béketárgyalásokat már ugyanakkor, amikor királyát megtámadta, s akkor nem hangsúlyozta volna még ekkor is, hogy „őfelsége császár urunk” az ő királya most is. Legfőbb végső vágya egész haláláig az volt Bocskainak, hogy a Habsburg-házba beházasodhasson.

Sokkal józanabb és okosabb volt annál, semhogy ne látta volna, hogy Magyarországnak a Habsburg érdekkörből való teljes kivonására közel sem elégségesek azok az erők, melyek az ő rendelkezésére állnak. Még akkor sem, ha a török hatalmát is hozzászámítjuk. Azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy keresztények számára a török sohasem megbízható szövetséges, s hogy nemcsak szégyent, hanem szolgaságot is jelentene egy, a keresztény közösségből kivált, a kereszténység támogatását magától eltaszított és tisztán a török kényére hagyott Magyarországon élni. Ezért a török szövetséget szükséges rossznak tekintette. (Rossznak rossz volt, de nem volt szükséges. Nem a nemzet, hanem csak Bocskai érvényesülése miatt volt rá szükség.) Nem is vette soha komolyan, s a törököt csak azért használta fel a maga céljaira, hogy kijátszhassa.

De nemcsak teljes felszabadításunkhoz, hanem még nemzeti szabadságunk növeléséhez és a Habsburgoktól való függésünk csökkentéséhez sem járult hozzá semmivel sem ez a felkelés. Alkotmányos szabadságunkat ugyanis senki sem szűkítette, tehát nem volt szükség arra sem, hogy valaki szélesítse. Nemzetiségünket vagy nemzeti nyelvünket senki sem fenyegette, tehát nem is volt szükség megvédésére. Önrendelkezők ugyan nem voltunk, de ezen csak az tudott volna segíteni, aki Magyarországot egyszerre újra teljessé, gazdaggá és erőssé tudta volna tenni. Emberi erővel pedig ez nem volt lehetséges. Pedig hát enélkül a Habsburg befolyást csak egy másik hatalomnak (annak, amelynek segítségével a Habsburg befolyást leráztuk) hasonló befolyása válthatta volna fel, de semmiképpen sem a magyar függetlenség.

Bocskai a protestantizmust védte meg Magyarországon, nem pedig a magyar függetlenséget. A protestantizmus megvédése azonban az ország vallási megosztottságának fenntartásával volt egyenlő, ez pedig magára az országra, mint ilyenre, s annak politikai erejére csakis káros lehetett. Habsburg király mellett ugyanis arról szó sem lehetett, hogy Magyarország tiszta protestáns ország lehessen vagy maradhasson.

Azt hinni, hogy Bocskai idejében itt a Habsburgok részéről németesítés folyt, nagy tudatlanság jele lenne. A nemzeti eszme vagy a nemzeti nyelv kultusza akkor még egyáltalán nem is tartozott a társadalmakat mozgató tényezők közé. Ezt tehát akkor még senki sem tűzte célul maga elé. Rendi, nemesi szabadság pedig ez időben akkora volt nálunk, mint sehol másutt, legfeljebb Lengyelországban. Annyira szabad, sőt túltengő, az uralkodótól oly kevéssé függő, oly nyíltan beszélő, sőt dacoló és fenyegetőző országgyűlések, mint ekkor – minden elesettségünk, gyöngeségünk és gazdasági erőtlenségünk ellenére vagy talán éppen emiatt – nálunk voltak, sehol sem voltak másutt a világon (ismét csak szerencsétlen sorsra jutott lengyel szomszédunkat kivéve).

Gondoljunk csak arra, milyen néma szolgasággal, milyen rettegő engedelmességgel hajtották végre ugyanakkor fejedelmük akaratát az erdélyi országgyűlések. Pedig hát hatalomban micsoda senkik voltak ezek a török-vazallus erdélyi fejedelmek a német-római császárhoz képest!

Erdélyre mi, mint a szabadság hazájára tekintünk, pedig ott az országgyűlés akkor sem mert dacolni fejedelmével, ha az saját tagjai vérét kívánta tőle. Sőt ha sírva is, de akkor is szolgai módon mondott köszönetet az effajta vérontásért, ha a fejedelem ezt az ő megkérdezésük nélkül már maga meg is csinálta.

Ebben a Habsburg Magyarországban kellett volna hát még növelni a szabadságot? Hiszen ha még Erdély is a szabadság ideális hazája volt, minek nevezzük akkor a Habsburgok Magyarországát? Igaz, hogy ennek a Magyarországnak az ügyeit akkor Prágában és idegenek intézték, de hát a pénzt is nem onnan jött, s nem idegenek adták-e hozzá? És vajon Erdély ügyeit – annak ellenére, hogy mi annyira szabad országnak tartjuk – nem Konstantinápolyban intézték-e annak ellenére, hogy nem onnan jött a pénz Erdélybe, hanem Erdély küldött pénz (adót) oda?

Igaz, Erdélynek önkormányzata volt, de hát a Habsburg Magyarországnak nem volt? Sokkal nagyobb volt neki, mint Erdélynek, mert az erdélyi fejedelemválasztáshoz a szultán athnáméja vagy legalábbis utólagos jóváhagyása kellett. De vajon a magyar királyválasztáshoz szükség volt-e valamikor a német császár jóváhagyására vagy engedélyére? Ha tehát abban mégis minden magyar egyetért, hogy Erdély felszabadítására nem volt szükség, miért volt szükség akkor a Habsburg Magyarország felszabadítására?

A lényeget illetően még Benda Kálmán „Bocskai István”-ja is elismeri, hogy mindenben igazunk van, pedig egyébként vallási téren is, meg hazafiaskodásában is annyira kezdetlegesen elfogult, hogy mosolyra készteti a tárgyilagos szemlélőt. Mivel az ő műve az újabb történelmi művek közé tartozik, Benda protestáns felfogása ellenére sem zárkózhatott el már a tudomány haladásától, s ezért sok olyat tudomásul vesz (mert tudomásul kell vennie, ha a tudomány színvonalán akar maradni), amiket előtte 40-50 évvel még katolikus magyar történetírók sem voltak hajlandók tudomásul venni.

„A hibák forrása – írja – az idegen uralkodóház, a külföldön székelő udvar volt, s ez ellen semmit sem tehettek. Amíg ebben nem állt be változás, addig minden próbálkozás csak enyhítést hozhatott, nem gyógyulást. Azokat a kapcsokat, amelyek a magyar ügyeket Bécshez vagy Prágához, a központi tanácshoz kötötték, ez a béke (a Bocskai-kötötte bécsi béke) se oldhatta meg. A végvári vonalat továbbra is fenn kellett tartani, benn az országban pedig nem volt rá pénz. Ingyen nem segítették a magyart, önállóságának egy-egy kis darabját mindig rá kellett áldoznia.” (224. o.)

Oda tehát már Benda is eljutott, hogy sem Bocskai szabadságharca, sem semmiféle más szabadságharc azt el nem érhette, hogy Magyarország már akkor minden idegen hatalomtól teljesen független lehessen. Hogy akkor itt idegenek is parancsoljanak, szerinte is szükségszerű volt, mert a dolog természetéből folyt. Az ország függetlensége, önrendelkezése megszűnésének tehát – látjuk, hogy ezt még az elfogult protestáns Benda is elismeri – nem az udvar gonoszsága vagy „ármánya”, még csak nem is rosszindulata volt az oka (pedig ezt a nem létező rosszakaratot milyen lázítóan élezik ki „hazafias” nevelésünkben!), hanem azok a viszonyok (melyeknek mi még sokkal jobban voltunk okai, mint Bécs, mert ha nem pártoskodtunk volna, nem süllyedtünk volna ennyire mélyre), melyeken változtatni egyelőre sem Bécs, sem mi nem tudtunk.

Ha azonban előre lehetett tudni – Bocskai, mint látjuk már előre jól tudta –, hogy önrendelkezésünket, függetlenségünket illetően tartós és gyökeres eredményt egyelőre semmiféle szabadságharccal nem lehet elérni, akkor már azt is kimondtuk egyúttal, hogy az, hogy Bocskai fegyverhez nyúljon, nem volt megokolt, sőt egyenesen megbocsáthatatlan bűn volt a nemzet ellen. Ha ugyanis eleve lehetetlen volt, hogy a szabadságharccal ki lehessen vívni az ország függetlenségét, ha tehát csak pepecselő kis részleteredményekről lehetett szó, ezek miatt semmiképpen sem lett volna szabad az ország és a magyar nép életét ilyen kockázatos és oly sok vér- és anyagi áldozattal járó vállalkozásnak kitenni.

Jelentőség nélküli eredmények miatt nem lett volna szabad (ha ugyan ez egyáltalán szabad volna) a hűtlenség, az esküszegés, a törökkel való cimborálás gyalázatát a nemzet becsülete ellen zúdítani és az udvari köröknek azt a gyanúját, hogy a magyar nem megbízható, lehangoló tényekkel megerősíteni. Még a legjobb esetben is csak ideiglenes és jelentéktelen eredmények kedvéért nem lett volna szabad abban az uralkodóházban, melynek jóakaratától nemzetünk sorsa még évszázadokon át függött, szinte lehetetlenné tenni az irántunk való szeretetét, tehát erről a szeretetről már eleve lemondani azon elv alapján, hogy nekünk nem is kell se Bécs, se Prága szeretete. Nekünk teljesen elég, ha ott félnek tőlünk, s hogy ez a félelem meglegyen, erről gondoskodni a jó magyar egyetlen hazafias kötelessége. Úgynevezett szabadsághőseink tehát még Habsburg-ellenes, sőt protestáns alapon álló történetíróink elismerése szerint is egytől egyig ártottak a nemzet érdekeinek még akkor is, ha vállalkozásukban önzetlenek lettek volna. Pedig látjuk majd, hogy egyikük sem volt önzetlen (látni fogjuk, hogy még Rákóczi Ferenc sem), mert mindegyikük a maga érdekét kereste. Ezt természetesen ezek a történetíróink nem nyíltan és kifejezetten ismerik el, hanem csak közvetve, annak elismerésével, melyből ez az elismerés vaslogikával következik.

Ha elismerik, hogy eleve kizárt volt az a lehetőség, hogy bármely szabadságharcunkból is (talán a legújabbat, a 48-ast kivéve) a nemzet teljes függetlensége, vagy legalább annál jelentősen nagyobb függetlenség, melyet a Habsburgok alatt bírtunk, következhessék, mert még ha a Habsburgok hatalmát meg is tudtuk volna dönteni, helyette szükségszerűen attól a nagyhatalomtól való függésünk következett volna, melynek segítségével a Habsburgokat legyűrtük (Törökország, később Franciaország), akkor már azt is elismerik, hogy az egész szabadságharc felesleges, tehát lelkiismeretlen vállalkozása volt. Hiszen még 49-ben is úgy próbáltunk magunknak segíteni, hogy a cárnak ajánlottuk fel a magyar koronát (Rákóczi Ferenc pedig valóságos házalást csinált vele).

De azért Benda még könyvének abban a részében is, melyet idéztünk, s melyben a tárgyilagos igazság javára és a szabadságharcos hazafiság rovására már nagy engedményeket tesz, itt se tud tárgyilagos lenni, mert az a kifejezése, hogy „ingyen nem segítették a magyart”, semmiképpen sem fejezi ki a való tényállást. Hát más népeket talán ingyen segítettek idegen népek? Talán csak a magyar nép az, mely nem kapott semmit ingyen? Az igazság éppen az ellenkezője. A magyart se segítették ugyan ingyen, de egy más népet se segítettek idegenek annyira ingyen és aránylag annyira ellenszolgálat nélkül, mint a magyart az osztrák.

Az önfenntartás ösztönéből következik, mely az élet legelemibb törvénye, hogy ingyen nem segítettek minket sem, de a mi esetünkben az árat elsősorban a Habsburgok fizették, nem pedig mi. Természetesen a Habsburgok is a maguk érdekeit szolgálták akkor, amikor Magyarország védelmének költségeit viselték, időnként a török alól felszabadítani is megkísérelték, sőt végül tényleg fel is szabadították. Hiszen ezzel a maguk érdekeit szolgálták, mert a siker az ő dicsőségük volt és Magyarország területi épsége helyreállításával az ő hatalmuk növekedett, az ő birodalmuk lett nagyobb.

Ez természetes dolog, hiszen aki a maga érdekei ellen, vagy akárcsak azok mellőzésével is cselekszik, az bolond, s hogy valaki nem bolond, hanem normális, az bizonyára nem lehet szégyene. Kétségtelen azonban, hogy legalábbis ebben a Habsburgok érdekei egybeestek a magyarság érdekeivel. Ezért voltak okos emberek azok, akik tekintettel a török hódításra, olyan idegent választottak magyar királynak, akinek Magyarországon kívül és a magyarországiaknál sokkal nagyobb erőforrásai is voltak, melyeket fel tudott használni Magyarország érdekében. Kétségtelen tehát, hogy nekünk hasznunk volt az idegen királyból, vagy legalábbis hasznunk is volt, s az is kétségtelen, hogy a hasznunk nagyobb volt belőle, mint a hátrányunk.

Hogy hátrányunk is volt belőle, az is a legtermészetesebb dolog, mert az szintén az élet törvényéből, az önfenntartó ösztönből (a Habsburgok egyéb országai népeinek önfenntartó ösztönéből) következett, hogy azok a népek, melyek a segítséget nekünk adták, szintén a maguk érdekében adták, s így rendelkezni is akartak abban, amit királyunk az ő segítségükkel szerzett meg, s befolyásukat arra az országra, melyet az ő pénzükkel, sőt vérükkel szereztek meg, igyekeztek minél tovább megtartani. Lehetetlenség, hogy abban a seregben, melyet valaki kiállít, ne ő rendelkezzék, s azokra a hódításokra, melyeket e sereggel szerez, neki befolyása ne legyen. Aki ebben gonoszságot, tehát gyűlölni valót lát, annak az eszét teljesen elvette az egyoldalú elfogultság.

Igaz, a keresztény erkölcstan (sőt még a vallás nélküli erkölcstan is) ajánlja az önzetlenséget, ámde az is tagadhatatlan, hogy az önzést, mivel tulajdonképpen az önfenntartó ösztönnel azonos, s így az élet legfőbb törvénye, kiirtani sohasem lehet az emberekből, mert ez bennük természetes. E téren eredményről tehát legfeljebb egyénekben lehet szó, nem pedig tömegekben. A Habsburgok alattvalóiktól ezt az önzetlenséget nem is kívánhatták, mert az önzetlenség csak akkor erény, ha mi magunk gyakoroljuk, nem pedig akkor, ha mást kényszerítünk arra, hogy önzetlen legyen. Ez egyszerűen undok képmutatás. Az uralkodó azért van, hogy alattvalóit kiszolgálja, minél nagyobb jóléthez juttassa (tehát hogy alattvalói jogos „önzését” minél jobban kielégítse), nem pedig azért, hogy nekik az önzetlenséget hirdesse. Aki másoknak hirdeti az önzetlenséget, az a legnagyobb önző.

A Habsburgoknak kötelességük volt magyar alattvalóikat is szeretni, tehát az önzetlenséget az ő irányukban is gyakorolni, tehát nem magyar alattvalóikat inteni, hogy a magyarokkal szemben ne éljenek vissza jobb helyzetükkel, ne engedjék szabadjára velük szemben önzésüket, s ne adják túl drágán nekik a segítséget. De azt nem kívánhatták tőlük, hogy csak önzetlenek és mindenben önzetlenek legyenek. Ezt lehet kívánni egy kolostor lakóitól (de százszázalékosan azoknál sem lehet soha elérni), de nem egész népektől és országoktól. Ilyen alapon állva nem is lehetett volna tőlük kivasalni még egy fillért se (illetve filléreket lehetett volna, sőt még forintokat is, mert világos, hogy köztük is voltak egészen önzetlen, kolostorba való emberek is, de csak olyan kevés forintot, hogy azzal ugyan nemigen lehetett volna magyar végvárak őrségeit fizetni).

Az igazság az volt, hogy a magyarok nyomorát túlzóan is ki kellett színezni, mikor a német birodalmi gyűléstől vagy az osztrák tartománygyűlésektől segélymegszavazást kívántak, sőt rémhíreket kellett terjeszteni, hogy jön a török, hogy féljenek, ők maguk is féltsék a bőrüket, s így minél többet megszavazzanak. Az sohasem volt ugyan benne az effajta propagandában, ha adtok, majd parancsoltok is Magyarországon, s amit meghódíttok, legalább félig az is a tietek lesz, de aki ismeri az életet és a közéletet, a politikát, az nagyon jól tudja, hogy az ilyesmi akkor is szükségképpen bekövetkezik, ha előre nem is ígérik meg, mert ennek egyszerűen így kell lennie. Ki csodálkozik azon, ha a vas ráesik a fára, akkor a fa törik el, nem pedig a vas, és hogy az élelem, amelyet két tyúk egyszerre talál, azé lesz, amelyik a kettő közül az erősebb. Hát még ha nem is ketten találták, hanem csak az erősebb? A mi török háborúinkban és török alóli felszabadításunkban pedig ilyenformán volt, mert azt bizony nem magyar pénzen „találták” meg.

Nem azon kell tehát csodálkoznunk, hogy az a hadsereg, melyet évszázadokon át osztrák pénzből tartottak fenn és szereltek fel, osztrák sereg is maradt még a mi török alóli felszabadulásunk után évszázadokig is, s vezérek ott magyarok bajosan lehettek, és hogy azok a bécsi udvari hatóságok, akik elesettségünk és csonkaságunk alatt a mi diplomáciánkat is intézték és pénzügyeinket is irányították, még nagyon sokáig az után is, hogy meg lett az egész Magyarország (melyet – mellesleg megjegyezve – szintén ők csináltak meg, sőt ne feledjük, hogy éppen a szabadságharcokra hajlamos magyarok ellenére kellett megcsinálniuk) olyan hatóságok kezében volt, akik nem Magyarországon székeltek, s akik között magyar csak néha akadt.

Mindez természetes dolog, s mi annál kevésbé vehetjük ezt zokon, s annál kevésbé kell gonoszságból, ármányból és ádáz gyűlöletből magyaráznunk, mert hiszen éppen most említettem, hogy mikor Rudolf felszólított bennünket, hogy küldjünk ebbe a testületbe magyarokat is, mi még ahhoz is kényelmesek és lusták voltunk, hogy éljünk a felkínált lehetőséggel. Azt pedig majd ezután fogjuk látni, hogy még országunk területi épségének visszaszerzése és a török alóli felszabadulásunk is nemcsak nélkülünk, hanem egyenesen ellenünkre történt, s még most is nemzeti hőseinknek tartjuk és ifjúságunk elé példaképül állítjuk azokat, akik vele ellenkeztek (Thököly, Zrínyi Ilona).

A viszonyokat ismerve nem azon kell csodálkoznunk, hogy a Habsburgoktól védelmünkre és végül felszabadításunkra idegenből idehozott erőforrásoknak ránk nézve hátrányai is voltak, hanem sokkal inkább azon, hogy ezek a hátrányok nem sokkal nagyobbak és tartósabbak voltak. Éppen nem magától értetődő ugyanis, hogy a mi függetlenségünk ezen idegen segítség ellenére is csak megcsorbult, de valójában soha el nem veszett. Mikor például a legkisebb volt ez a függetlenség, akkor is nagyobb volt, mint az, amelyet a „szabad” Erdély a töröktől élvezett. (Erdély például mindig, még Bethlen és Rákóczi György alatt is, adófizető vazallusa volt a töröknek, de arra a kívánságra, hogy – akár csak legnagyobb elesettségünk idejében is – mi adót fizessünk a német császárnak, vagy akár Ausztriának, a mi őseink ott a pozsonyi országgyűlésen akkorát nevettek volna, hogy ijedtében a jelenlévő császári udvar egész Bécsig szaladt volna.)

A mi „idegen” királyunk még akkor is mindig megesküdött arra, hogy Magyarország szabad és független ország, s csak magyaroktól és a magyar törvények alapján kormányozható, mikor a leggyöngébbek és a legszánandóbb állapotban voltunk. Magyarország tehát még ekkor is csak a gyakorlatban nem volt független, jogilag és elvben ekkor is szabad, független és önrendelkező volt. Az adott helyzetben ezen joggal csodálkozhatunk, de azon semmiképpen sem, hogy az a hadsereg, melyet a más pénze tartott fenn, a más rendelkezése alatt is állott, s az a diplomácia, melyet a császár nem a mi pénzünkből tartott fenn, elsősorban nem is a mi érdekeink szerint nézte a világot, hanem az egész Habsburg Birodalom érdekeit tartotta szem előtt.

Mikor azonban Benda azt írja, hogy „ingyen nem segítették a magyart”, ebből a kifejezésmódból mindenki azt kénytelen érteni, mintha itt valami sérelem esett volna rajtunk: azaz mintha azok, akik minket segítettek, a rendesnél gonoszabb, önzőbb vagy irigyebb emberek lettek volna. A valóság ennek éppen az ellenkezője. A történelemben nem találunk még egy hasonló esetet, melyben a segítség ára annyira kevés lett volna, mint a mi esetünkben.

Mi a Habsburgok 1918-as bukásakor nem a Habsburgok birodalmának egyik tartománya voltunk, hanem monarchiájuknak egy olyan állama, mely teljesen önálló és független volt, s mint egyenrangú társ állt Ausztria oldalán. Legfeljebb az volt köztünk és közte a különbség, hogy Ausztria még 1918-ban is kétszer annyit fizetett a közös kiadásokhoz, mint mi, velünk egyenlő jogok ellenére. (Az ő kvótája majdnem kétszerese volt a mienknek.)

Egész a Habsburgok bukásáig hazánk területi integritása is sértetlenül megvolt, a már említett német Dévény meg a szintén német „Burgenland” is a mienk volt, de a mieink voltak azok a szepesi városok és dunántúli várak is, melyek már Mátyás király alatt és a Habsburgoknak a magyar trónra kerülésekor se voltak már a mienk, és amelyeknek visszaváltását a bécsi béke elrendelte ugyan, de valósággá tenni mégsem tudta. 1918-ban már és még mienk volt a magyar tengerpart is, sőt még az a Fiume is, mely a honfoglaláskor és az Árpádok alatt még nem volt a mienk.

Hazánk ez integráns részeit mind osztrák, cseh és német pénz szerezte nekünk vissza, sőt még osztrák, cseh és német vér is. A mi Bendánk pedig mindebből csak azt jegyezte meg magának, hogy „ingyen nem segítették a magyart”. Az osztrák és cseh rendek és a német fejedelmek valóban nem, de a Habsburgok igen. S ha az esztelen gyűlölet még erre a megállapításra is azt mondja, igen, de csak azért, mert osztrák, cseh és német pénzen és véren bár, de Magyarországot mégiscsak maguknak szerezték meg, azt feleljük, hogy a gyerek is csak a maga érdekében tanul az iskolában, mégis szülei is, tanítói is szeretik és dicsérik érte, mert ami a gyereknek érdeke, a szüleinek és tanítóinak is érdeke. Hunyadi is a maga érdekében verte meg a törököt, hiszen diadalmas harcai címén az ország leggazdagabb és leghatalmasabb főura lett belőle, s fiát e nagy vagyon erejével anyja és anyjának testvére már egyenesen az ország királyává tudta tenni, mégis kinek jutott valaha eszébe, hogy a nagy Hunyadi babérjait azzal tépdesse meg, hogy megállapítsa róla, semmit sem tett érdektelenül vagy ingyen.

Ilyesmi csak a Habsburgokkal kapcsolatban jut eszünkbe.

Igen, de Hunyadinak legalább tehetsége és lángelméje volt, nem úgy, mint a tehetetlen, nyálkás Habsburgoknak. Lángelméje valóban nem nagyon volt a Habsburgoknak, ismerjük el mi is, de ne feledjük, hogy a lángelmét Isten adja. És ahogyan nem Hunyadi érdeme az, hogy neki adta, épp úgy nem Lipót szégyene az, hogy neki nem adta. Hadvezéri lángelme helyett azonban volt a Habsburgokban (s különösen Lipótban) önuralom, kitartás, elvhűség, tűrni tudás, alázatosság, takarékosság, a bajban el nem csüggedés. Ezek is csak valamik, s nemcsak a lángelmével, hanem ezekkel is el lehet valamit érni. Sőt ezeket a Habsburg-erényeket már nem is egyszerűen csak az Isten adja, hanem Isten kegyelme segítségével mi magunk szerezzük meg magunknak vallásossággal, önneveléssel, önkritikával, önfegyelmezéssel. Talán éppen ez az oka, hogy a tömegeknek sokkal jobban kedves az istenadta lángész, mint ezek a keserves öntevékenységgel szerezhető erények.

Ezek az erényeik és a velük járó istenáldás tartotta meg a Habsburgokat félezer éven át a magyar és a német császári trónon a török világhatalom és a mi „szabadságharcaink” egész sorozata ellenére, és ezek tették őket képessé olyan bámulatos teljesítményekre, amilyen Magyarországnak a török alóli felszabadítása volt. Azért ez jobban a Habsburgok érdeme, mintha ugyanezt lángeszükkel csinálták volna.

Nem a lángelmét kell tehát tisztelni, mikor lángelmével találkozunk, hanem helyette azt az Istent imádni, aki a lángelmét nekünk adta. De már az erényekért, az akarat neveléséből és az önmegtagadásból fakadó lelki nagyságért valóban magát az embert is tisztelni lehet és kell, mert az Isten kegyelmén kívül magának az illető embernek a lelki teljesítménye is, melyért az illető Istentől is jutalmat kap, s mely az emberek dicséretét és elismerését is megérdemli.

Elismerem – mondhatná erre valaki –, hogy mivel a török világ alatt hazánk védelme elsősorban a királyaink egyéb országaiból jövő anyagi erőkkel, sőt idegen vérrel is történt, a had-, pénz- és külügyeinkre gyakorolt ez az idegen befolyás természetes, magától értetődő, tehát szükségszerű és elkerülhetetlen volt. Nem ismerem el azonban, hogy természetes, szükségszerű és elkerülhetetlen volt ez a befolyás oly arányban és olyan nagy fokban, mint amilyenben ez nálunk tényleg történt.

Az érdek, az önzés a nemzetek életében talán még nagyobb fokban érvényesül, mint az egyének életében, s ráadásul itt még erkölcsi elítélésben sem részesül, legalábbis az elnyomó, a felülkerekedő nemzetek fiai részéről nem. Ez nálunk egyenesen nemzeti büszkeség, nemzeti dicsőség tárgya. Ahogyan a kapitalisták átlaga, legyen akár földbirtokos, akár gyáros, akár bankár (s annál inkább, minél tehetségesebb az illető), nem tudja megállni, hogy alkalmazottait ki ne zsákmányolja, ha azok hagyják magukat (azaz, ha tehetségtelenek), vagy ki vannak nekik szolgáltatva, a szerencsésebb helyzetben lévő államok vagy népek épp úgy, sőt még sokkal jobban kizsákmányolják azokat a gyöngébb államokat vagy népeket, melyek gyengeségük vagy szerencsétlen helyzetük, s a sors csapásai miatt nekik vannak kiszolgáltatva.

Világos, hogy ez Magyarország és Ausztria viszonylatában sem volt másképpen. Ennek megakadályozására tehát valóban szükség volt arra, hogy jótevőinket ne hagyjuk a megokoltnál is jobban a fejünkre nőni, hogy ne tűrjük szolgaságunkat túlságosan alázatosan, s így ne magunk legyünk azok, akik ennek az idegen befolyásnak és idegen uralomnak a természetességét, szükségességét és igazságosságát hirdetik, hanem időnként nyissuk ki jól a szánkat, sőt dacoskodjunk és kiabáljunk is. Még az is szükséges volt és nagyon jó hatással is volt, hogy időnként még a kardunkra is csaptunk és ideiglenesen, tisztán taktikából, pszichológiai hatás elérésére, akár a törökkel is szövetkeztünk, hogy megmutassuk, mi is vagyunk azért valakik, s akárhogyan nem lehet velünk bánni.

Helyesen történt tehát, hogy nem tűrtük a szolgaságot, s ha bántottak bennünket, ellenség is tudtunk lenni, mégpedig veszedelmes ellenség. Tehát igenis jót tettek a nemzettel és méltán megérdemlik a „szabadsághős” nevet a Bocskai-féle magyarok még akkor is, ha alapjában véve nem volt igazságos a küzdelmük, és ha az eszközök, melyeket használtak, nem is voltak mindig erkölcsileg kifogástalanok.

Feleletünk: Minden történelmi eseménynek számtalan oka, következménye és kapcsolata lévén, nem lehet köztük egyik sem annyira jó, hogy bizonyos szempontból káros is ne lenne. (De természetesen annyira rossz sem, hogy azért valami jó is ne lehetne benne. Az emberek cselekedetei általában sohasem szín jók, de nem is tökéletesen rosszak, s ugyanezt kell mondanunk természetesen a népek és nemzetek cselekedeteiről, tehát a történelmi eseményekről is.)

Nagyon ostoba ember lenne például, aki azt, hogy a szovjet kommunizmus rossz, sőt az emberiség talán legkárhozatosabb és az emberi társadalom ellen talán legtöbbet vétkezett mozgalma, úgy értené, hogy emiatt ez a kommunizmus nem is kezdeményezhetett és nem is eredményezhetett mást, mind csak rosszat. Minden mozgalomban, még a legrosszabban is, mindig van jó is. Hiszen ha nem lenne benne semmi jó, nem tudná félrevezetni az emberek millióit, akik között mindig tekintélyes számmal vannak jóhiszemű és tisztességes emberek is. (Világos, hogy e megállapításnak igaz az ellenkezője is, azaz hogy nincs az a nemes és tiszteletreméltó mozgalom, melybe – az emberi természettől elkerülhetetlenül vele járó gyarlóság miatt – rossz is ne keveredne. Ezért az Egyházban is mindig volt, van és lesz rossz is. Nem a tanokban és az elméletben, mely Isten megígért kegyelme miatt romolhatatlan, hanem a gyakorlati kivitelben, mely emberekre van bízva.)

Világos tehát, hogy Bocskai mozgalma is eredményezhetett és eredményezett jót is. Ez azonban – mint látjuk – olyan dolog, ami magától értetődő és természetes, tehát nem olyan, melyről külön kell szólni, vagy amit külön ki kell emelni. Ezt csak akkor kellene kiemelni, ha a haszon jelentős lenne, s így alkalmas lenne a károk ellensúlyozására vagy legalább jelentős csökkentésére. A mi szabadságharcainkban azonban a haszon egy cseppet sem több annál, mint amennyi jó átlag minden elhibázott emberi cselekedetben akad, tehát nem érdemli meg, hogy külön is rámutassanak.

Világos, hogy volt haszna is annak, hogy ott Bécsben féltek tőlünk, de ebből még egyáltalán nem következik, hogy a hátránya nem volt-e százszor annyi. Márpedig ha így volt, akkor már az egész mozgalom, mely ezt a megfélemlítést célozta, kárhozatos volt, s nem vádolhatjuk elfogultsággal azt, aki az előnyről nem tesz említést. Értelmes, logikus, tapasztalt embernek tudnia kell, hogy magát a kérdést is: „Helyes volt-e nemzeti szempontból Bocskai szabadságharca”, tulajdonképpen szabatosan így kellett volna feltenni: „Mi volt több Bocskai szabadságharcában, a haszon-e vagy a kár?”

Már a fentebb a kapitalistákról felhozott példa is egyoldalú volt. Nemcsak a kapitalista munkaadó önző ugyanis és hajlamos a túlkapásokra, hanem a munkás is. A munkás is elbizakodik, ha jó dolga van, és ha a körülmények lehetővé teszik számára, ő is épp úgy visszaél munkaadója szorult helyzetével, mint az az övével. Gazdasági válságok idején például a kapitalista is tönkremegy, s ha módja van rá, bizony – hogy ezt megakadályozza – a munkás ilyenkor sem hajlandó közösben viselni a terheket, s életszínvonalából engedni. Vannak ilyenkor méltányos munkások is, de maga a munkásság sohasem méltányos önzetlenségből. Példát is láttunk már rá azokban az említett Ganz-vagongyári munkásokban, akik akkor is, mindig sztrájkoltak, amikor annyit kerestek, hogy még ellumpolni sem tudták. Igaz, hogy ekkor a gyárat sem kellett sajnálniuk, mert az is igen jól keresett, de az is kétségtelen, hogy ők is sokkal többet kerestek, mint amennyi a legúribb megélhetéshez szükséges volt, s mégis még többet akartak. Hogy lettek volna hát kíméletesek a munkaadó részvénytársasághoz gazdasági válság idején, mikor természetesen az ő keresetük is kevesebb lett volna a szükségesnél?

Nekünk is, mint nemzetnek, a török világban, mikor egész ezeréves történelmünk folyamán a legelesettebbek voltunk, de ugyanakkor uralkodóházunk is az állandó nyomasztó deficitek és adósságok súlya alatt roskadozott, nemcsak arra kellett volna vigyáznunk, hogy túlságosan málészájúak ne legyünk, és a külföldi segélyek címén valami túlságosan nagy befolyást ne engedjünk kifejlődni ügyeinkre, hanem ugyanakkor arra is, hogy túl követelők és túl hálátlanok se legyünk. Mivel pedig a magyarnak úgyis inkább a túlságos önérzet és az elbizakodottság a nemzeti jellemvonása, mint a málészájúság, elsősorban éppen erre kellett volna vigyáznunk. A mi körünkben azonban a málészájúság elleni mennydörgés volt inkább népszerű. Kétségtelenül azért, mert ez ellen küzdeni nem került erőfeszítésünkbe, mert hiszen már a vérünkben van. Aki szerénységről, önmérséklésről beszélt, azt meg sem hallgattuk, mert – mivel természetünkkel ellenkezett – még hallani is utáltuk.

Pedig hát annál inkább az ilyen irányú intelmekre lett volna szükség, mert köztudomású, hogy a Habsburgok között sohasem volt egyetlen Bocskai-, Bethlen Gábor-, Nagy Frigyes-, Katalin cárnő-, angol Erzsébet-, Napóleon- vagy Hitler-féle egyéniség; ők majdnem mind tétlen, passzív, engedékeny, minden, erkölcsileg kifogás alá nem eső, sőt még az erőszakos rendszabályoktól is idegenkedő s emiatt elnyomni, sőt még rendet tartani sem képes, mindig pénzzavarban levő, s ezért olyan uralkodók voltak, akik ránk sohasem voltak veszélyesek, mert sohasem voltak hatalmasok, s akik ráadásul még ennek ellenére is majdnem mindig háborúban voltak. Éhes szomszédaik állandóan azt hitték, itt az alkalom, hogy végre végleg elbánhassanak velük. Az ilyen uralkodók gyengeségét ugyanis a náluk furfangosabb szomszédok mindig felhasználják előnyök kicsikarására.

Nekünk tehát emiatt igen sok alkalmunk volt arra, hogy nemzeti tulajdonságunkat, a nyugtalanságot, a bőrünkbe nem férést, a túlságos önérzetet és elbizakodottságot s fenegyerekeskedési hajlamunkat kiélhessük, s gyengeségünk ellenére is újra meg újra megmutassuk, milyen veszélyesek tudunk mi lenni és mennyire kívánatos velünk jóba lenni.

Ne mondjuk azt se, hogy nekünk nemzeti szempontból a Habsburgok ezen gyöngeségét szabad, sőt kötelesség volt kiaknázni, mert hiszen ha az egyének életében kötelező is a becsület és a hála, a nemzetek életében már nem az. Ott csak az tilos, ami a nemzetre káros, és minden megengedett, ami a közösségre előnyös. Ez ugyanis nem igaz. Az erkölcsi törvények, a becsület és a hála a nemzetek életében épp úgy kötelező, mint az egyének életében, s ezt nem kell magyaráznunk éppen annak a magyar történetírásnak, mely akkor, mikor más nemzetek önzők vagy hálátlanok irántunk, ezt annyira zokon veszi. Hiszen minden második szava a Habsburgok undok hálátlanságának hangsúlyozása, a mi, Habsburg Rudolfnak a Morvamezőn vagy Mária Teréziának az osztrák örökösödési háborúban adott nagy segítségünkért. S milyen kajánul hányja szemére ez a történetírás Mária Teréziának, hogy ha még olyan nehezen is, de a végén mégiscsak beleegyezett Lengyelország felosztásába, és milyen szarkasztikusan hányja szemére Ferenc Józsefnek a krími háborúban tanúsított „háláját” a 49-ben kapott „önzetlen” orosz segítségért!

Mindkettőről (illetve mind a négyről) lesz majd szó. Ekkor majd látni fogjuk, milyen alaptalan a szemrehányás, de ha nem lenne alaptalan, a Habsburgokra még akkor is rendkívül hízelgő lenne. Bizonyítja ugyanis mennyire toronymagasan áll Mária Terézia erkölcsisége Nagy Frigyes vagy Katalin cárnő felett még e történetírók előtt is. Ők voltak ugyanis kezdeményezői és okai Lengyelország felosztásának; ők tukmálták rá valósággal Mária Teréziára. Mégis nálunk még ezen se botránkozik senki se, ellenben Mária Teréziának még azt se tudják megbocsátani, hogy a dolgot engedte magára tukmálni. Ennyire szigorú az erkölcsi mérték, ha egy Habsburgról, és ennyire enyhe, ha másokról, ha a történelem lángelméiről van szó!

De ha hitetlen, illetve erkölcstelen alapon állunk és a nemzetek életében minden erkölcsi törvénytől vagy gátlástól mentesen, egyedül a hasznossági elvet fogadjuk el irányadónak, akkor éppen ezek miatt a hasznossági szempontok miatt kell megtartanunk a becsület, a hála és általában az erkölcs törvényeit a nemzetek életében is. Elég csak újra megemlítenünk, amire már annyiszor rámutattunk, hogy a becstelen eszközöket a politikában sem használó és állami ügyekben is gyóntatóik, tehát az Egyház szavára hallgató Habsburgok minden passzivitásuk, állandó pénzzavaruk, mindig fizetetlen és mindig rosszul felszerelt hadseregük, mindenkori készületlenségük és mindenhonnan való elkésésük ellenére mégis tovább tartották magukat számtalan nyelvileg és fajilag annyira elütő és egymástól annyira távol eső országaik trónján, mint bármely más, a machiavellista eszközöket is sűrűn használó uralkodóház, például a mindig munkálkodó, mindig tevékeny, mindig takarékos, az embereket agyondolgoztató, ellenségeiket a tettekben mindig megelőző, és ha sikerre adott kilátást, minden eszközt jónak tartó Hohenzollernek, a politikából az erkölcsi elveket teljesen kiküszöbölő Hitlerről (aki azonban még a Hohenzollerneknél is sokkal rövidebb idő alatt megbukott, nem is szólva).

Nem véletlen ez ugyanis, hanem fényes bizonyítéka annak, hogy becstelenül, erkölcstelenül, hálátlanul viselkedni a politikában és a nemzetek életében is mindig megbosszulja magát s ha a kíméletlenség eleinte sikereket hoz is (Hitlert például először a világ urává és parancsolójává tette), végeredményben mindig balul üt ki, a becstelenség mellé még romlást és pusztulást is hoz a lelkiismeretlen politika követőire s miattuk azokra a nemzetekre is, amelynek sorsát ezek a machiavellisták irányították.

De ha mindig igaz ez, kétszeresen igaz a mi történetünkre vonatkoztatva a török világ idejében. Csak a gyámoltalan, csak a mafla munkást kell figyelmeztetni arra, hogy ne hagyja magát kizsákmányolni. Nem kell azonban erre izgatni a normális munkást, annál kevésbé a nagyravágyót és a forradalmi hajlamút. Az ilyeneket (még a normálist is, mert a normális ember is gyarló és hajlamos a túlzásokra, s az önfenntartó ösztön benne is működik) éppen ellenkezőleg, arra kell figyelmeztetni, hogy tartsanak önmérsékletet, hogy ne legyenek türelmetlenek és túl követelőzők, ne legyenek munkaadójukhoz igazságtalanok, s ne éljenek vissza annak esetleges szorult helyzetével. Hiszen ha munkaadójuk megbukik, ők is vesztenek vele, mert munka nélkül maradnak vagy az eddigi tűrhető helyett egyenesen rossz munkaadót kapnak.

Bocskai idejében még jobban ránk fért volna az effajta figyelmeztetés. Hajdani hatalmas országunkat mindössze csak egy kis országsáv képviselte; évi adónk csak egy ezred kiállítására volt elég; bányáink már kimerültek; kereskedelmünk a minimálisra csökkent; királyaink, akik császári rangjuk és egyéb országaik nagysága után hatalmasok lehettek volna, számtalan ellenségük, békeszerető hajlamuk és inkább a csendes tudományos búvárkodást, szemlélődést és csendes családi életet, mint a háborús dicsőséget és a politika cselszövevényeit kedvelő természetük, a pénzt nem kímélő nagylelkűségük és túlságos jóságuk miatt kevés hatalommal rendelkező, gyenge uralkodók voltak, de azért mégis, ahogy tudták, egyéb országaikból fedezték azokat a mérhetetlen hadi kiadásokat, melyekre még az eredeti Nagymagyarország sem lett volna képes.

Ilyen körülmények között még az sem volt helyes és nemzetünkre hasznos, hogy hangos, állandóan elégedetlenkedő, dacos, követelőző, sőt fenyegető országgyűlésekkel mutattuk ki királyunknak, hogy tudunk neki bajt okozni, és hogy az ő hatalma nálunk felette gyenge. A nemzetre már az is káros volt, hogy mindezt királyaink évtizedeken át kénytelenek voltak tőlünk eltűrni. Káros volt nemzetünkre, mert ha nincs központi tekintély, ha gyenge a központi hatalom, azt mindig a nemzet érzi meg, mert akkor a nemzet sem lehet erős. De ha baj ez egy nemzetre még normális, nyugodt viszonyok között is, egyenesen végzetes rá válságok közepette. A török világ idején pedig mi válságok közt éltünk. Már Mohácsnál is a központi hatalom gyengesége ásta meg sírunkat.

Már az is helytelen és nemzeti szempontból is káros dolog volt, hogy ilyen körülmények között azt kértük, hogy királyunk köztünk lakjék. Talán azért kellett volna köztünk laknia, mert országai között a leggyöngébbek közé a mi országunk tartozott? Vagy talán azért, mert mégis éppen erre kellett költenie a legtöbbet, s még országaiból való jövedelmét is idehoznia? Vagy azért, mert itt állandó harctér volt? Vagy azért, mert a főváros (Buda) is idegen uralom alatt állt? Vagy mert az ország területéből még az a rész is, mely nem volt a töröké, fele részben szintén más úrnak szolgált, olyan úrnak, aki szintén a törökkel barátkozott?

Nem volt rendjén, hogy királyunk nem lakott az országban, de ennek nem a király volt az oka, hanem a viszonyok, ezeket a viszonyokat pedig éppen azok idézték elő, akik legjobban sérelmezték azt, hogy miért nem lakik itt a király.

Az is helytelen volt, hogy mint tűrhetetlen sérelmet hánytorgattuk föl, hogy azon a pénzen, melyet külföldről hoztak ide, külföldi zsoldosoknak adtak kenyeret. Hiszen szegény királyunknak örülnie kellett, hogy külföldi alattvalói legalább így odaadják a pénzüket. Csak nem kívánhatta tőlük, hogy azokat a magyarokat fizessék, akikről sohasem tudhatták, mikor állnak át ellenségeik, sőt akár a török mellé?! Aztán sérelem-e, hogy ezeknek a zsoldosoknak, még ha hazánk területén harcoltak is, nem annak a magyar nemzetnek fia parancsolt, amely nemzet a külföldi pénzt kapta és élvezte, hanem azé, amely a pénzt adta?

Bizonyára az sem volt rendjén, hogy mi a saját védelmünkhöz nemcsak alig járultunk hozzá valamivel, hanem még azt is zokon vettük, ha királyunk erre a honvédelemre legalább azokat a pénzforrásokat fel akarta használni, amelyek az alkotmány szerint rendelkezésére álltak, és hogy mi azt akartuk, hogy még akkor is, mikor úgyis külföldről kell fedeznie azt, amit az országnak magának kellett volna fedeznie, még a magtalanság miatt gazdátlanná lett birtokok se legyenek a kincstáré, hanem az oldalági rokonoké, és hogy a hűtlenségbe eső nemesek birtokait, melyeket a kincstár a nemzet virágzó napjaiban is elkobozott, éppen most ne kobozza el.

Milyen lelkiismeretlen, sőt egyenesen hazaáruló eljárás volt éppen ez időben mesterségesen csinált hírveréssel azt a hitet terjeszteni el az országban, hogy a főbenjáró perek csak mondvacsináltak voltak, hogy igazságtalanul indították őket csak azért, hogy a kincstár pénzt szerezzen, mikor az imént láttuk, hogy mennyire igazságosak voltak ezek a perek!

Aztán okos vagy helyes dolog volt-e, hogy éppen ilyen állapotok közepette hirdették a „hazafiak” azt, hogy ne legyünk málészájúak; hogy kiabáljunk még akkor is, ha nincsen igazunk, mert hát a nemzet érdekei az elsők, és ha a nemzet sorsáról van szó, akkor nem kötelezők az igazságosság, a méltányosság és a hála érzelmei, és hogy a nemzetünk számára mindig annyit kell ellenségeinktől kicsikarnunk, amennyit lehet és olyan eszközökkel, melyek rendelkezésünkre állnak?

Még ha ez az elv igaz is lett volna, micsoda nemzet az, mely a királyát egyszerűen úgy kezeli, mint ellenségét, és azokat az országokat is, melyeknek anyagi és fegyveres segélyét elfogadja, élvezi, sőt kéri, szintén úgy nézi, mint akik az ő ellenségei, s akik ellen gyűlölethadjáratot vezetni hazafias kötelesség?

De még ha Ausztriában valóban ellenséggel is lett volna dolgunk, még akkor is helytelen lett volna ez az okoskodás. Láttuk már, hogy a Habsburg-hatalmi körből kiszakadnunk akkor még nem lehetett. Láttuk, hogy Bocskai is annyira látta ezt, hogy nem is törekedett rá, mint egyelőre lehetetlen dologra. Ha azonban tudtuk, hogy – ha akarjuk, ha nem – még évszázadokig a Habsburg hatalmi körben kell maradnunk, mi értelme volt akkor ennek a mindenáron kuruckodni akaró politikának még akkor is, ha erkölcsileg megengedett lett volna? Lehet ugyan, hogy az a haszna megvolt, hogy emiatt jobban féltek tőlünk, mint egyébként féltek volna, tehát nem merték jogainkat úgy csorbítani, mint egyébként csorbították volna, de másrészről az is épp olyan igaz, ha egyébként se nagyon szerettek bennünket (ki szereti azt, akit állandóan segélyezni kell?), ezek után még kevésbé szerethettek. Tekintettel azonban arra, hogy még évszázadokig rájuk szorultunk, s így még évszázadok múlva is ők rendelkeztek velünk, s emiatt – ha akartuk, ha nem – tőlük függött a sorsunk, nem ártott-e nekünk sokkal többet ez a méltán megkisebbedett bécsi szeretet irántunk, mint amennyit használt az ugyanakkor megnövekedett bécsi félelem?

Erre különösen magyarkodó magyarjainknak kell igennel felelniük, mert hiszen éppen ők beszélnek úgy, mintha évszázadokon át nálunk minden hatalom egyedül a bécsiek kezében lett volna, mintha velünk teljesen ők rendelkeztek volna. Miért akartuk hát mi mindenáron ellenségeinkké tenni azokat, akiknek állítólag annyira ki voltunk szolgáltatva? Ha ugyanis ez a kiszolgáltatottság igaz, akkor úgyis hiába számítottunk a tőlünk való félelmükre, mert az elnyomó sohasem szokott félni az elnyomottól, hanem megfordítva van a dolog. Ezen alapra helyezkedve tehát azt kell mondanunk, hogy a felkeléseknek semmi hasznuk sem volt, mert félelmet Bécsben nem tudtak kelteni, de másrészről kétségtelen, hogy azt a bécsi szeretetet és jóindulatot, melyre – ha egyszer annyira az ő kényüktől-kedvüktől függtünk – annyira rászorultunk, mi irtottuk ki belőlük vagy szállítottuk le a mélypontra azzal az ostoba politikával, melyet nálunk „hazafiasnak” szokás mondani.

Bocskai (és az utána következő „szabadsághősök”) felkelése tehát először is tönkretette a becsületünket azok előtt, akik minket önvédelmünkben segítettek, és akikre rászorultunk, de az egész keresztény világ előtt is azzal, hogy mi, a kereszténység híres védőbástyája és az európai kultúra védelmezői, megtagadtuk dicső történelmi szerepünket és Ázsia és a pogányság szövetségesei lettünk. Bűn volt ez azzal a nyugattal szemben is, melyhez világnézetünk és kultúránk révén mindig tartoztunk, de sokkal inkább bűn volt saját királyunkkal szemben, akinek alattvalói hűséggel tartoztunk, és akit mi olyan fölénnyel szoktunk elítélni, sőt megvetni azért, mert állítólag sohasem tartotta meg koronázási esküjét.

Arra sohasem gondoltunk, hogy a koronázáskor nemcsak a király esküdött, hanem mi is. Ő az ország alkotmányának és függetlenségének megtartására, mi az iránta való alattvalói hűségre. Sőt éppen azok között, akik felkeléseket vezettek, alig volt olyan, aki mint volt főispán, hadvezér, várparancsnok vagy más udvari tisztség viselője, külön is hűséget ne esküdött volna a királynak. Ezt az esküjét mindegyik galádul megszegte akkor, mikor felcsapott „szabadsághősnek”. (Így aztán talán megértjük azt is – amit eddig sehogy sem tudtunk megérteni –, hogy Thurzó György fanatikus protestáns létére is hogy állhatott ellen végig Bocskainak még jószágai feldúlása árán is (pedig – afféle protestáns – nagyon is anyagias volt egyébként), hanem inkább azon csodálkozunk, hogy lehet, hogy a többiek ha nem is mindjárt, de mégiscsak átálltak Bocskai táborába.)

Ezt az árulást és esküszegést még becstelenebbé tette, hogy éppen azokkal szemben követtük el, akik minket a török ellen élethalálharcunkban évtizedek óta állandóan segítettek és az ellenséghez való ez az első átállásunk éppen harc közben, akkor történt, mikor e nyugati szomszédaink már tizenöt éve a pénzükön kívül még a vérüket is együtt ontották velünk, hogy minket felszabadítsanak.

Mivel lehet hát menteni azt, hogy mi egyszer csak meguntuk a szenvedést, mert idegeink felmondták a szolgálatot, illetve egyszerre csak szükségesnek tartottuk megmutatni, hogy ártani is tudunk, ha akarunk, és egyúttal mindjárt akartunk is, mert addigi viselkedésünkkel éles ellentétben egyszer csak azt gondoltuk, hogy nemzetünkre az a hasznos, ha egy kicsit félnek is tőlünk azok, akik segítenek bennünket, és akik segítségére annyira rászorulunk.

Tekintettel arra, hogy – természetesen – nem ellenségeink, hanem barátaink voltak azok, akik segítettek bennünket, és akiknek mi egyszer csak szükségesnek tartottuk megmutatni, hogy tőlünk nekik félni is lehet és kell, látnunk kell, mennyire ostoba volt ez a politika. Sajnálni lehet ugyanis azt a nemzetet, melytől nem az ellenségeinek, hanem a barátainak vagy legalábbis a barátainak is kell félniük. Az ilyen nemzet ugyanis szükségképpen társtalan, barátok nélkül lesz (mint Vajda János üstököse), mint ahogyan mi – sajnos – többnyire ilyen társtalanok is voltunk.

Nem csoda hát, ha még a protestáns Schiller is – akinek pedig, mint protestánsnak örülnie kellene, hogy a harmincéves háborúban a Habsburgokkal szemben a protestáns oldalra álltunk – oly megvetően nyilatkozik a mi Bethlen Gáborunkról és Rákóczi Györgyünkről; ha még a velük való szövetkezést is megbecstelenítőnek tartja még a protestáns pünkösdi cseh királyra is, és ha nemcsak „szabadságharcainkat”, de még „turbulens” országgyűléseinket is lenézik még a Habsburg-gyűlölő protestáns írók is (Carlyle, Coxe), ellenben a Mária Teréziának adott „Vitam et sanguinem!” [Életünket és vérünket!] végtelenül imponál nekik is, sőt még a forradalmár Lamartine-nek is.

Ez volt tehát Bocskai első nagy bűne. Az, hogy megszegte a hitét és fegyvert ragadott nem koronás királya mellett, mint kötelessége lett volna, hanem ellene ragadott fegyvert. Hogy elárulta a kereszténységet, mert halálos ellenségével kötött szövetséget. Hogy meggyalázta a magyarság évszázados dicsőségét, melyet az magának szerzett, mint a kereszténység védőbástyája. Hogy nemzete nevében rút hálátlansággal fizetett azért a segítségért, melyet önvédelmi harcának a kereszténységtől olyan hosszú időn át kapott, s melyet addig is, utána is mindig maga kért. Hogy végtelen nagy csalódást, törést s ennek következtében ellenszenvet ébresztett azoknak a népeknek a lelkében, akik, mivel szomszédaink voltak és velünk közös uralkodójuk volt, még évszázadokon át igen nagy befolyással voltak állami és gazdasági életünkre.

Bocskainak mindezt még akkor sem lett volna szabad megtennie, ha pillanatnyilag kellő haszon ellensúlyozta volna ezt a nagy kárt. Pedig ezt a mentséget sem hozhatjuk fel javára, mert hiszen láttuk, hogy maga Bocskai is annyira tisztában volt e becstelen török szövetség értéktelenségével és veszélyességével, hogy már akkor sem bízott benne, mikor megkötötte, s ezért csupán rosszhiszeműen kötötte. Mivel azonban Bocskai nem egyedül állt e tekintetben, hanem politikájának folytatói is voltak, sőt mivel – sajnos – lassacskán az egész magyar közvélemény annak a végzetes tévedésnek a rabja lett, hogy Bocskai útja a helyes magyar hazaszeretet útja volt, azok, akik sorsunkat még utána évszázadokig intézték, kénytelenek voltak minket úgy tekinteni, mint akik nem megbízhatók számunkra, akik nem barátok, hanem ellenségek, s akik, ha ők bajba kerülnek, mindig az elsők lesznek, akik ellenségeik mellé állnak és őket hátba támadják.

Bocskai e hitszegő árulásának visszataszító voltát még növeli, hogy háború alatt, a törökkel való küzdelem közben történt, s akkor, amikor azok, akiket elárult, egészen önzetlenül támogatták a mi önvédő küzdelmünket.

Rendkívül tanulságos például Esztergom esete. Érdemes tüzetesebben szemügyre vennünk. Láttuk, hogy 1543-ban került először török kézre és hogy meg lehetett volna menteni, ha a védői hősök lettek volna. Láttuk, hogy idegenek voltak ezek a nem hős védők, de láttuk, hogy a magyarok még annyit sem törődtek a vár megmentésével, tehát még annyira sem voltak hősök, mint az idegenek. Láttuk azonban azt is, hogy I. Ferdinánd, az „idegen” király, jobban törődött vele, mint bárki, s igazán nem rajta múlott, hogy ez a fontos végvár a magyarság és a kereszténység számára elveszett. Láttuk, hogy a lefolytatott hivatalos vizsgálat szerint az idegen védők, ha hősök nem is, de azért árulók sem voltak.

Ezt az 1543-ban elvesztett Esztergomot 1595-ben, azaz a 15 éves „hosszú” háború folyamán visszaszereztük. Az a Rudolf szerezte vissza, akit mi csak gyűlölni tudunk, és akinek csak az idegbajáról tudunk, és aki ellen Bocskai jónak látta fegyvert ragadni „a magyar szabadság” védelmére. A visszaszerzés tisztán Rudolf érdeme, mert hiszen a pénzt tisztán ő adta, s egy hadművelet elsősorban azon fordul meg, van-e rá megfelelő pénz. Még a katonák vitézsége is ettől függ, mert fizetetlen és éhező katonaság nem lehet vitéz, a jó ellátás és a jó hadfelszerelés pedig vitézzé teszi a katonát, mert önbizalmat önt belé. (Tehetségtelen és hanyag vezér természetesen ezt is tönkreteheti, de viszont rosszul felszerelt, fizetetlen és éhező sereggel még lángelme sem mehet semmire.)

Rudolf érdeme annál nagyobb, mert a török ugyancsak nem könnyen adta vissza Esztergomot. Hatvanöt napig tartott az ostrom, amely alatt még török felmentő sereg is érkezett, s ezt is szét kellett verni. A várat 4974 török védte, s olyan hősiesen, hogy mire két hónapi vitéz ellenállás után feladták a várat, 3500 már elesett közülük, 611-en pedig sebesülten estek fogságba. Elesett a vár török parancsnoka, Ali bég, s Esztergomnál esett el a Rudolf hosszú háborújában szintén visszaszerzett Győr volt török parancsnoka, Ozmán pasa is. De „morbus hungaricus”-ban [tüdővészben] az ostrom folyamán meghalt a keresztény sereg derék és tehetséges parancsnoka, Mansfeld is. (Utána Mátyás főherceg vezette a hadműveleteket, az alvezér pedig kezdettől fogva a mi vitéz és tehetséges Pálffynk volt.)

A török olyan nagy csapásnak tartotta magára nézve Esztergom elvesztését, hogy nem nyugodott addig, amíg vissza nem szerezte. Már 1598-ban ostromra készült (a vár parancsnokává Rudolf magyar embert, Pálffy Miklóst tette) és a várban levő sok török foglyot előre megszervezte, hogy az ostrom alatt majd a várban tüzet okozzanak. Az összeesküvést azonban felfedezték, s a benne résztvevőket máglyára ítélték. Nemsokára utána a vár keresztény őrsége körében tört ki lázadás az elmaradt zsold miatt. Rudolf itt is megemberelte magát, s egyszerre 80.000 tallér zsoldot küldött a várba. (Erre láttuk, nem volt pénze akkor, mikor Basta zsoldosainak Bocskai ellen kellett volna a zsold.)

A török most tárgyalásokat kezdett a prágai udvarral és a várat ellenszolgáltatások fejében tárgyalások útján igyekezett visszaszerezni. Mivel azonban Rudolf erre semmi áron sem volt rávehető, 1604 szeptemberében megkezdte Esztergom ostromát. Ekkor már Bocskai lázadásban volt (akarom mondani: már megkezdte „szabadsághősi” működését), a derék (akarom mondani gonosz) Rudolf azonban jobban féltette Esztergom várát a töröktől, mint amennyire féltette magyarországi uralmát Bocskaitól. S noha a vár visszavétele óta már sokat költött Esztergom megerősítésére – Pálffy például megújíttatta a várral szomszédos szenttamási erősséget és kiépíttette a várral való összeköttetését –, s noha nem kevesebb, mint 20.000 fegyveres volt ekkor az esztergomi fellegvárban, s a szenttamási erődben is ott volt a Mansfeld-ezred, az új sáncokban pedig a Kollonits-ezred; mégis, hogy a várat az ostromlók ellen a Duna túlsó oldaláról Párkány felől is biztosítsa, még Bastát is ide rendelte Erdélyből, seregét még a Komáromból és Győrből melléje osztott csapatokkal is megerősítette, sőt „armadát”, hajóhadat is rendelkezésére bocsátott, hogy vele szükség esetén bármikor átkelhessen a túlsó partra, s az őrségnek segítségére lehessen. Basta ágyúkat is hozott s ezeket is a vár védelmére állította. A vár parancsnoka ekkor már nem Pálffy, hanem a protestánsból megtért, szintén derék báró Althan Adolf volt (keresztnevét katolikussá levésekor Mihályra változtatta, egyébként pedig már 1578 óta magyar állampolgár volt (indigenátust [honosságot] szerzett). Hogy a várat Visegrád felől se érhesse meglepetés, ez irányban is új sáncokat létesített és beléjük megfelelő katonaságot és 6 ágyút állított. A vár helyettes parancsnoka egyébként Althan alatt is magyar volt: Orczi (Oros) Péter ezredes.

Az ostromló török sereg 40.000 főnyi volt s olyan vitéz is, hogy a szeptember 19-től október 17-ig tartó ostromban 8.000 esett el közülük, de természetesen ilyen jól felszerelt várral szemben nem tudtak boldogulni. A vár védői közül is elestek 700-an (a török veszteséghez képest nem sok), köztük egy Hohenlohe (Kázmér) és egy gróf Salm; nevezetesebb magyar azonban egy sem.

Hogy tudtak volna a törökök boldogulni, mikor Rudolf még az ostrom alatt is a védők segítségére küldte Böches százados sajkásait, Ehrenreich György 1500 cseh zsoldosát, Kollonits Sigfried ezer lovasát, hajdúját és huszárját, a tescheni herceg ezer gyalogosát és 80 lovasát, Münsterberg Károly ezer lovasát és még más, különböző tartományokból származó zsoldosokat is.

Nem csoda, hogy így a töröknek elment a kedve az ostromtól, s október 17-én abbahagyta az egészet. Rudolf megmentette Esztergomot, de mivel a katonáit nem Bocskai, hanem a török ellen küldte, elvesztette Erdélyt és még hét megyét, sőt egyelőre egész Magyarországot. Ha önzőbb lett volna, Basta seregével – s kivált, ha az imént elsorolt, Esztergomba irányított ezredeket is Bocskai ellen küldte volna – még csírájában könnyűszerrel elfojthatta volna Bocskai felkelését. Persze mindez nemcsak önzetlenségből, hanem azért is történt, mert akkor még Bocskait nem vette komolyan. Ámde ha Rudolf nem hitte el Bocskairól, hogy még a törökkel való szövetkezésre is képes, az megint csak neki válik becsületére, nem Bocskainak vagy a magyar „szabadsághősöknek”.

Egyébként még így is Rudolf önzetlenségét bizonyítja a dolog, mert aki önző, az gyanakszik, s ha Rudolfban nagyobb lett volna a bosszúvágy a magyar lázadó megbüntetésére, mint amekkora volt benne a szeretet a kereszténység ügye iránt és a kötelességtudás Magyarország területi integritása védelmére, akkor nem Bastát hívta volna ki Erdélyből épp akkor, amikor ott lázadás tört ki ellene, hanem Esztergom helyett inkább Bastának küldte volna az előbb említett erősítéseket is.

Kár volt Rudolfnak ilyen önzetlennek lennie s neki, az „idegennek”, sőt a tőlünk még ma is feneketlenül gyűlölt idegennek jobban szeretnie Magyarország integritását, mint amennyire ugyanezt a magyar szabadsághős szerette, mert a végeredmény az lett, hogy Bocskai is fölébe kerekedett és Esztergom is elveszett.

A török ugyanis annyira áhítozott a már egyszer birtokában volt Esztergom után, hogy fegyveresen nem boldogulván, már a most ismertetett ostrom alatt is tárgyalásokba kezdett a keresztényekkel és Kanizsa visszaadását ajánlotta fel Esztergom ellenében. Mivel Rudolf ezt az ajánlatát is visszautasította, újra támadott. Mivel újra kudarcot vallott, Kanizsán kívül még Egert, Füleket, Szécsényt és Nógrádot is hajlandó lett volna visszaadni Esztergom ellenében. Mivel a kereszténység képviselője még ezt sem volt hajlandó elfogadni (olyan nagy érték volt akkor az az Esztergom!), újabb támadás következett, de mint láttuk már, ekkor is eredménytelenül.

Hamarosan utána azonban nemcsak Erdély, hanem Magyarország is Bocskaié lett és Bocskai és magyarjai a török szövetségesei lettek. Így aztán érthető, hogy az a török, aki annyira nem tudta Esztergomot elfeledni, 1605. augusztus 10-én, most már újabb reményekkel, újra megtámadta az esztergomi „Rácvárost”, legyilkolta a férfiakat, a nőket és gyerekeket pedig rabszolgának vitte el. 29-re pedig már újra 40.000 török táborozott a város előtt. A várbeliek élelmiszerrel való megerősítése Párkányból hajók útján így is megtörtént. Az őrség megerősítésére Rudolf Oettingen Vilmos győri várkapitány vezetésével most is küldött egy újabb ezredet, de viszont a Bocskai-féle „hazafias” bomlasztó szellem is mutatkozni kezdett a várban.

„Az első baj ott keletkezett – írja még a természetesen teljesen Bocskai-párti »Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék múltja és jelene« című 1938-ban megjelent mű is, melyből egyébként összes idevonatkozó adatainkat vettük –, hogy eljutott a várba Bocskai István felkelésének híre, s ez lázba hozta az őrség magyar részét.” Amikor Althan dunai malmait török portyázók elfoglalták, ők jelentkeztek visszaszerzésükre azzal a hátsó szándékkal, hogy ezáltal a „német” várból kiszabadulhassanak és Bocskaihoz csatlakozhassanak. (Bizonyára protestánsok voltak, mint akkor majdnem mindenki az volt még Csehországban és Ausztriában is, hiszen láttuk, hogy nemrég még maga Althan is az volt.)

A magyarokban bízó és magyarbecsülő derék Althan még álmában sem gondolt arra, hogy még ilyen becstelenség, ilyen keresztény- és hazaárulás is lehetséges, s gyanútlanul kieresztette őket a várból a malmok visszafoglalására. A derék magyarokat azonban többet sohasem látta.

Részben, mert Oettingen szemrehányást tett neki hiszékenységéért, részben mert ezzel a maga szeme is kinyílt s meggyőződött arról, hogy az őrség még meglévő magyar része se megbízható, ezeket is elbocsátotta, sőt olyan keserű kiábrándulás fogta el, hogy magát a parancsnokságot is átadta Oettingennek s elhagyta azt az Esztergomot, melynek 1595-ös visszafoglalásában – akkor még nem parancsnoki rangban – neki is nagy érdeme volt.

Az őrség elbocsátott magyar része valóban beállt Bocskainak Rhédei vezérlete alatt álló seregébe. Rhédeivel, mint török segédcsapatok, a keresztény és magyar kézben lévő Érsekújvár ostromára indultak és ott tisztjeikkel (Kultrán Istvánnal, Bornemissza Ádámmal és Kontrárius Mártonnal) egyetemben a török oldalán többnyire „hősi halált haltak”. (Az előbb idézett „hazafias” mű így fejezi ki magát.) Tisztjeik neve után az jut eszébe az embernek, hogy nem annyira magyarok, mint inkább talán csak protestánsok voltak ezek a „szabadságszerető magyarok”.

Bár Rudolf az eltávozott magyarok pótlására még ezután is beküldte a várba a Mörsberg-ezred öt zászlóalját és gróf Dampierre ezredét (akik már csak az ostromló török seregen keresztül, az éj sötétjében, s így is csak veszteséggel tudtak bejutni), de az így elhagyott Esztergomon már ők sem segíthettek. A hős védők már 1 500 főnyi veszteséget okoztak az ostromlóknak, mikor egy katona árulása bevezette a törököket a Szent Tamás-erődbe. Ezek dühükben, mert oly nagy veszteséget okoztak nekik, itt az őrséget legyilkolták. Ez szeptember 8-án történt. Október elsején hősi küzdelem után, melyben maga Oettingen parancsnok is hősi halált halt, a Víziváros is elesett. Megmaradt őrségének sikerült feljutnia a várba, ahol gróf Dampierre vette át a parancsnokságot. Ez, miután hosszabb ideig ellenállt a kedvevesztett őrség megadási tervének, végül kénytelen volt kívánságukra a várat megadni, mely aztán utána teljes hetvennyolc éven át maradt török birtok.

Rudolf emiatt a parancsnokkal együtt mintegy kétszáz tisztet és altisztet fogságba vettetett, megindította ellenük a hadbírósági eljárást, mely közülük sokat kegyetlenül megbüntetett (megcsonkítás, fejvétel, felnégyelés, akasztás). Még gróf Dampierre-t is börtönre ítélték. Később kegyelmet kapott, 1620-ban pedig királya oldalán hősi halált halt, mint majd látni fogjuk.

Bécs tehát a németet lefejeztette, felakasztatta, megcsonkíttatta, felnégyeltette azért, mert nem volt hajlandó meghalni a magyarok hazájáért. A magyaroknak azonban, akik nemcsak erre nem voltak hajlandók, hanem még egyenesen a török mellé is álltak, a bécsi békében amnesztiát adott. Mi pedig még ennyivel sem elégedtünk meg, hanem azóta egyenesen szabadsághősökké léptettük őket elő.

Esztergom elvesztése ellenében Bocskainak nem mentsége, hogy ő kikötötte a törökkel kötött „szövetségben”, hogy „szövetségese” Magyarország területéből újabb részeket nem foglalhat el, s így a török részéről Esztergom megostromlása jogtalanság és hitszegés volt. Bocskai ugyanis már előre olyan jól tudta, hogy mit jelent a török szava, hogy mikor „szövetségesével” találkozóra ment, előbb végrendeletet csinált és elbúcsúzott híveitől. Jól tudta azt is, hogy ő a töröknek valójában nem szövetségese, hanem szolgája s ura, és a török annyit tart meg majd a „szövetség” feltételeiből, amennyit akar, sőt azt is előre tudta, hogy csak annyit akar majd, amennyit kénytelen lesz.

Valóban: az a török, akit Bocskaival kötött „szövetsége” arra kötelezett, hogy elégedjék meg a status quóval [állapottal, helyzettel] s újabb foglalásokat ne tegyen, még Esztergommal sem elégedett meg, hanem – mivel csak evés közben jön meg az étvágy – Esztergom után egyenesen Érsekújvár ostromára indult. Bocskai pedig, a magyar szabadsághős, nemcsak a „szövetség” feltételei megtartására nem merte figyelmeztetni becstelen szövetségesét, hanem galád hitszegésében még segíteni is kénytelen volt és együtt ment vele ostromolni Érsekújvárt, tehát együtt munkálkodott vele szegény magyar hazája tönkretételében. S nekünk Bocskai ennek ellenére is szabadsághős, a magyaroknak példaképül szolgáló hazafi és a magyar szabadság megmentője.

A császár és a császáriak azonban csak Érsekújvárnál mutatták meg igazán nemeslelkűségüket és magyarszeretetüket. Elmondhatjuk, hogy őket – keresztény módra – igazán nem a lázadók elleni gyűlölet, hanem a magyar haza és a kereszténység szeretete vezette.

Milyen igaz bajtársiasság és hamisítatlan keresztény szeretet volt a császáriaktól, hogy mialatt Bocskaiék a török segédcsapatokkal Érsekújvárt ostromolják, az „idegen” király emberei a kereszténység és az ország javát annyira fölébe helyezték Bocskai iránti méltó megvetésüknek és annak a természetes vágynak, hogy galád árulását, melynek kellemetlen következményeit ugyancsak elevenen kellett érezniük, megbosszulják, hogy legyőzve megvetésüket, a török háta mögött nem átallottak tárgyalásokba bocsátkozni a barátból ellenséggé lett árulóval, hogy a vár mégis inkább az áruló, de mégiscsak keresztény Bocskai kezébe kerüljön, mint a törökébe.

Bizony el kell ismernünk, hogy a becsület és tisztesség útját ebben az ügyben nem mi jártuk (de természetesen csak akkor, ha a „mi”-n nem az egész magyarságot, hanem csak Bocskai magyarjait értjük). A „gonosz” Bécs megértő jóakarata nélkül már ekkor végleg török kézre került volna Esztergomon kívül még Érsekújvár is. Hogy ez milyen végzetes hatású lett volna a magyar életre, látjuk majd akkor, amikor azt a kort tárgyaljuk majd, mikor Érsekújvár már valóban török kézre került. Azt a nagy elkeseredést, mely a Wesselényi-féle összeesküvést, tehát még katolikus főuraknak is a török oldalára való sodródását létrehozta, Érsekújvár elveszte okozta ugyanis.

A második igen nagy bűne Bocskainak az volt, hogy a magyarságnak a török iga alól való felszabadulását jó időre visszavetette, késleltette. Hogyne késleltette volna, mikor a magyart a török ellenségéből barátjává, szövetségesévé tette, és amikor ez a hirtelen frontváltoztatás egyenesen harc közben, háború alatt történt. Világos, hogy ez az ellenség erejének hirtelenül nagy megnövekedését, míg keresztény oldalon ugyanakkor nagy erőcsökkenést okozott. Bocskai megcsonkította az országnak amúgy is kétségbeejtően parányi területét, mert Esztergom elveszte (mely a vár egész nagy magyar környékének elvesztését is jelentette) egyedül az ő lelkén szárad. Ha csak tőle függött volna, elvesztette volna ő még Érsekújvárt is. Ha Habsburg király lett volna, szidnánk érte, hogy megszegte a koronázási esküjét, de mivel csak „szabadsághős” volt s nem volt idegen, hanem magyar, megbocsátjuk neki szó nélkül, mert hiszen mi ez a kis veszteség ahhoz a mérhetetlenül nagy szolgálathoz képest, hogy megtanította Bécset a tőlünk való félelemre? Mi volt azonban az ára ennek az üdvös félelemnek? Először az, hogy rákényszerítette a királyt arra, hogy a törökkel békét kössön. (A törökökkel kötött szerződésében ugyanis kötelezte magát Bocskai arra, hogy egymás nélkül nem kötnek békét.) A magyar szabadsághős volt tehát az, aki az idegen királyt rákényszerítette arra, hogy azokat a kísérleteit, melyeket Magyarország felszabadítására már másfél évtizede folytatott, abbahagyja. Éppen akkor kényszerítette rá erre a magyar királyt, amikor a török részint az egymást érő janicsárlázadások, részint belső zavarai, részint keleti háborúi miatt rendkívül gyönge volt, nagy belső zavarokban szenvedett, s így a békekötés valóságos megváltás volt részére.

Ezért fogadta a török olyan tárt karokkal a feléje közeledő Bocskait. Ezért küldött neki kérés nélkül is koronát, ezért engedte volna meg neki még azt is, amit máskor sem Bethlennek, sem Rákóczi Györgynek semmi szín alatt soha meg nem engedett, hogy tudniillik egész Magyarországot egyesíthesse uralma alatt. De ez az akkor oly gyenge török azért a magyart, mint szövetségesét, még ekkor is annyira lenézte, hogy a „szövetség” feltételeit már legelőször is semmibe vette (Esztergomnak a maga részére való elfoglalása) és az adófizetést még így sem engedte el „koronás szövetségesének”.

Ellenben az állítólag beszámíthatatlan Rudolfnak még ekkor is volt annyi esze, hogy a békét a törökkel semmiképpen sem akarta megkötni, s az ebbe való beleegyezést tőle csak kényszerrel, sőt egyenesen csalárdsággal lehetett kicsikarni. (Ekkor tehát azért ellenkeztek királyukkal a magyarok, mert az a törökkel nem akart békét kötni. Ötven év múlva, I. Lipót alatt pedig azért esküdtek össze ellene, mert Vasvárnál békét kötött vele.)

Hogy milyen gyönge volt már az a török, akit Bocskai megerősített azzal, hogy ellenségből szövetségese lett, láthatjuk onnan, hogy még Bocskai Magyarországának hozzácsatlakozása után is olyan gyenge maradt, hogy míg egész addig adót követelt és kapott nemcsak az erdélyi fejedelmektől, hanem – igaz hogy csak ajándék néven – még a Habsburg királytól is, most, a zsitvatoroki békében, az „ajándék” fizetéséről örökre lemondott.

Lehet tehát, ha Bocskai nem kezd el szabadsághősködni, majdnem egy századdal előbb szabadulhattunk volna fel a török alól, mint ez tényleg történt. Ennyivel előbb szereztük volna vissza tehát területi integritásunkat, s kultúrában, gazdasági erőben ma egy századdal előbbre lennénk. De ha a felszabadulás ekkor még nem is következett volna be, az akkor is kétségtelen, hogy Bocskai fellépése e tekintetben hátravetett bennünket.

Bocskai harmadik igen nagy bűne, hogy kettészakította Magyarországot, illetve – mert a kettészakadás akkor már megvolt – ezt véglegessé tette. Továbbá, hogy míg egész az ő koráig a magyarság ezt a kettéosztottságot bajnak tekintette, s minél előbb meg akarta szüntetni, Bocskai óta előnynek és nemzeti kötelességnek tartotta a nemzet, hogy két államban éljen. Bocskai azt írja végrendeletében, hogy addig, amíg Magyarországon idegen fejedelem uralkodik, addig mindig szükséges lesz, hogy Erdély tőle különálló állam legyen, s hogy ez a különálló Erdély minél erősebb és nagyobb területű legyen, arra törekedni hazafias kötelesség. Az idegen király ugyanis a magyar függetlenség e záloga és biztosítéka nélkül nem fogja tiszteletben tartani Magyarország függetlenségét és jogait.

A későbbi magyar nemzedékek Bocskai e kívánságát olyan tiszteletben tartották s érveinek helyességét, okosságát és igazságát annyira kétségbevonhatatlannak tekintették, hogy soha még csak eszébe se jutott senkinek bírálni. Állítólag még Pázmány Péter, az annyira királypárti főpap is egyetértett ebben Bocskaival. Ezért gondoskodtak is róla a „hazafiak”, hogy egész az unalomig idézzék, hogy szerinte is „gallérunk alá köpik a német”, ha Erdélyben nincs ott féken tartására az ellensúly.

Pedig az, hogy Pázmányból csak ezt az idézetet tudjuk, de ezt aztán igazán mindenki tudja, már maga gyanússá teszi az egészet. Ha ugyanis minden magyar ember számára annyira magától értetődő igazság Erdély különállásának szükségessége, mire való akkor mégis mindig és mindenáron ezt bizonyítani? Azért, mert ez az okoskodás bizony közel se annyira helyes, mint elhitetni szeretnék. Nem nagyon valószínű, hogy maga a logikus Bocskai is valami nagyon elhitte volna.

Ő bizonyára csak azért hozta fel ezt, mint hazafias szükségességet, mert mint látni fogjuk, elsősorban magának és magáért fogott fegyvert. Ebből folyt, hogy nemcsak erdélyi fejedelemségéhez ragaszkodott minden körülmények között, és hogy az ő Erdélyét természetesen minél nagyobbnak akarta, s ezért minél többet akart számára elragadni Magyarország területéből (ketten együtt ragadoztak belőle a törökkel), hanem Erdélyt utódainak egyenesen örökös fejedelemségéül akarta biztosítani. Ezért fosztotta meg a nemzetet a törökkel kötött szerződésében szabad királyválasztási jogától, s emiatt volt az is, hogy mihelyt betegsége egy kissé enyhült és könnyebben érezte magát, mindjárt a megházasodással és az utódokról való gondoskodás gondolatával foglalkozott még élete utolsó hónapjaiban is.

Világos, hogy ő, aki az anyagi előnyökön kívül, melyeket felkelésével szerzett, még a szabadsághős erkölcsi értékeire és dicsőségére is pályázott és a „posteritásra” [utókorra] is gondolt (nagystílű embereket ugyanis – Bocskai pedig az volt – sohasem elégít ki csupán az anyagi előny), ezt a prózai önzést nyíltan nem hangoztathatta. A maga és utódainak erdélyi fejedelemségét tehát szintén hazafias mezbe kellett öltöztetnie, s úgy kellett feltüntetnie, mintha ez is egyedül csak a haza és a nemzet érdekében volna. Ezért okolta meg olyan hazafiasan, hogy miért kell neki mindenképpen erdélyi fejedelemnek lennie és maradnia, és miért kell a fejedelemségnek családjában is örökösnek lennie.

Ami pedig Pázmány nyilatkozatát illeti, attól szintén nem kell annyira meghatódni és annyira fontosnak tartani, mint ez nálunk szokás. Hogy jelentőségét kellő értékére leszállíthassuk, elég, ha arra felhívjuk a figyelmet, hogy kinek írta. Rákóczi Györgynek. S miért? Mert akkor, amikor írta neki, a harmincéves háború folyt s állandóan attól kellett félni, hogy – természetesen a protestánsok oldalán – Rákóczi György is beleavatkozik. Ezért a katolicizmus és vele a Habsburgok érdeke az volt, hogy Rákóczi Györgynek panasza ne lehessen, hogy kedvében járjanak. Ezért tartott fenn vele Pázmány Péter sűrű levelezést, s ezért igyekezett szája íze szerint írni. Tudjuk, hogy ez nem sikerült. Az igen nagy protestáns és igen gazdag Rákóczi György csatlakozott a Habsburgok és a katolicizmus nyugati ellenségeihez és keletről is hátba támadta uralkodóházunkat, de a katasztrófa csak Pázmány halála után következett be. Pázmány kedveskedő levelezése elérte célját.

Abból tehát, hogy Pázmány Rákóczi Györgynek ilyenformán írt, még egyáltalán nem következik, hogy a nagy érseknek valóban ez is volt a hazafias meggyőződése. Például ugyanakkor a nádor, Eszterházy Miklós szerint (pedig senki sem vonja róla kétségbe, hogy igaz magyar volt) Magyarország függetlensége szempontjából egyáltalán semmi szükség se volt független erdélyi fejedelemre, sőt Magyarország egy helyett két darabban a mi függetlenségünkre csakis káros lehetett. Ő, mivel nagyon jól tudta, hogy Rákóczi mit tervez, nem titkolta iránta való ellenszenvét, sőt megvetését. Világos, hogy Pázmány ellenszenve sem volt Rákóczi iránt kisebb, és hogy szerinte sem volt szükség semmiféle önálló, az anyaországtól különálló Erdélyre. Hiszen nemsokára látni fogjuk, hogy még olyan magyarok szerint sem volt rá szükség, akik fanatikus protestánsok voltak.

Akkor azonban, amikor Pázmány élt, a katolicizmus érdekében (de látjuk, hogy a magyarság érdekében is) szükség volt arra, hogy Rákóczit ne ingereljék, hanem éppen ellenkezőleg, jó szóval tartsák. Erre vállalkozott Pázmány, s mint említettük, addig, amíg ő élt, sikerrel.

Eszerint tehát Pázmány hazudott, vagy legalábbis alakoskodott és Rákóczit becsapta, mikor ezt az annyit idézett kijelentését csak ámításul hangoztatta előtte. Ezt nem lehet mondani, noha Pázmány nem volt szent. Ő nem életszentsége, hanem tehetsége miatt híres. Látni fogjuk majd, hogy érseki kinevezése miatt a Jézus-társaságból kilép s egyháznaggyá és politikussá válva, mindjobban háttérbe lépett benne az aszketikus szerzetes és mindig jobban előtérbe lépett a hajdani magyar köznemes, annak jó és rossz tulajdonságaival egyetemben. De azért ő sohasem lett Fráter György, s nem mondhatjuk róla, hogy Rákóczi Györggyel való érintkezésének célja csak az ő áltatása volt. Pázmány politikus és diplomata volt, de nem volt machiavellista, nem volt Talleyrand. Célja elérésére nem használt fel nyíltan bűnös eszközöket.

Nyilatkozata megértetésére elég annyit mondani, hogy amit Rákóczi Györgynek írt, nem azért írta, mert álnok, hanem azért, mert okos és normális ember volt. Nem volt kötekedő hajlamú, mint Eszterházy, vagy ha volt benne e tekintetben is valami a magyar nemesből, uralkodott magán és az esze megakadályozta, hogy ez a hajlam ilyen kényes esetekben is kitörjön belőle. Világos tehát, hogy nem sértegette készakarva azt, akit megnyerni volt célja.

Nem képmutatás, nem álnokság, nem hazugság az, ha valaki jómodorú és udvarias. Az udvariasság és jó modor pedig abban áll, hogy társalgás vagy levélírás közben nem olyan témákat vetünk fel, melyekben véleményünk a partnerünktől különbözik, hanem lehetőleg olyanokat, amelyekben egymással egyetértünk. Ha pedig olyasmiről is írnunk kell, amiben véleményünk az illetőétől különbözik, akkor igyekszünk a dolognak inkább azzal az oldalával foglalkozni, melyről tudjuk, hogy az illetőnek kedves, és amelyben mi is csatlakozhatunk hozzá.

Az imént hangsúlyoztuk, hogy nincs olyan rossz, amelynek jó oldala is ne volna egyúttal. Elismertük azt is, hogy Erdély különállásának és általában fegyveres felkeléseinknek is megvolt az a jó oldala, hogy miattuk féltek tőlünk Bécsben, s így jobban óvakodtak olyasmitől, amiről tudták, hogy ránk nézve sérelmes, mint talán egyébként óvakodtak volna. De azért ugyanakkor rámutattunk arra is, hogy e jó oldaluk ellenére mégiscsak rendkívül károsak voltak nemzetünkre a fegyveres felkelések és az önálló Erdély, mert számtalan hátrányuk tízszeresen lerontotta a hasznukat.

Már ennyiből is világos, hogy Pázmány minden hazugság, képmutatás vagy becsapás nélkül megtehette, hogy Rákóczinak, akinek megnyerése vagy legalább türtőztetése volt a célja, csak a különálló Erdély jó oldaláról beszéljen, a dolog tízszer annyi és tízszer oly jelentős rossz oldalát pedig hallgatással mellőzze. Társalgás közben, hogy vendégükre terhes ne legyen a beszédük, még a legbecsületesebb és legegyenesebb emberek is megteszik tisztán udvariasságból ezt, még akkor is, ha semmi különös céljuk nincs vele. Sőt simulékony, okos emberek kivétel nélkül mindig így járnak el. Ha tudom, hogy nincs semmi célja vagy értelme, vagy esetleg azért, mert éppen akkor nincs idő az alaposabb megbeszélésre, nem is próbálom meg, hogy társamat a teljes igazságról meggyőzzem, hanem meghagyom tévedésében, sőt – hogy ne váljunk el egymástól rossz hangulatban – egyes mellékkérdésekben még azt is tudtára adom, hogy egyetértek vele, még nem vagyok álnok.

Mi célja lett volna például annak, hogy Pázmány Rákóczi Györgyöt Erdély különállásának a magyar függetlenségre káros hatásáról meggyőzni akarja? Haszna nem lett volna, mert ennek belátása Rákóczi egyéni érdekeivel és egész családi politikájával ellenkezett, az igazság belátásáról tehát legfeljebb akkor lehetett volna szó, ha Rákóczi már földönfutó lett volna vagy – minden földi dolog mulandóságát látva – már a halálos ágyán feküdt volna. Akkor azonban, mikor Pázmánnyal levelezésben állott, Rákóczi javakorabeli és hatalma teljében levő fejedelem volt, aki élete célját, családja és felekezete felemelését még csak a jövőre tervezte igazán. Kára azonban ugyancsak lett volna, mert Rákóczi Pázmány részéről e téma előhozását arra magyarázta volna, hogy a császáriak az önálló Erdély, tehát az ő családja ellen valamit terveznek, s így támadását nem húzta-halasztotta, hanem még hamarabb megindította volna, mint tervezte.

Mindezzel természetesen Rákóczi György is tisztában volt – neki álnokságot vagy ravaszságot nem Pázmánytól kellett tanulnia –, mert hiszen az uralkodóház és a katolicizmus elleni támadását a Pázmánnyal való levelezés ellenére is megindította, s hogy ez csak Pázmány halála után történt meg, annak is jobban volt oka az, hogy Pázmány életében Rákóczi még nem volt kellően felkészülve, s hogy egyébként is túlságosan is megfontolt, késedelmes ember volt, mint Pázmány diplomáciájának sikere. De hogy maga Pázmány is mennyire tisztában volt Rákóczi Györggyel, mutatja az 1630. október 13-i Sellyéről írt levele, melyben ezt írja: „Fejedelemmé Rákóczi György választatott, a katolikusok legnagyobb ellensége.” (Fraknói: A bécsi Pázmány-intézet megállapítása, 43. o.)

Látjuk tehát, hogy Pázmány igazi, belső meggyőződését valamely Rákóczi politikájával összefüggő dologról mindenből jobban megállapíthatjuk, mint Rákóczihoz írt leveleiből.

Pázmány nyilatkozata, tekintetbe véve a helyzetet, melyben tette, és a személyt, akinek tette, egyáltalán semmit sem jelent, annál kevésbé bizonyít. De hogy egy magában véve teljesen jelentéktelen, tisztán udvariasságból tett nyilatkozatot ennyire felfújnak és ennyit idéznek, az már eléggé bizonyítja azt is, hogy az illetők igazsága nem valami erős lábon áll, s emiatt az ügyben a lelkiismeretük sem tiszta. A legérdekesebb azonban az, hogy sokak szerint Pázmánynak ez a kérdéses nyilatkozata soha meg sem történt, legalábbis nem Erdély különállásának szükségességére vonatkozott.

Egész más természetű és ezért hasonlíthatatlanul nagyobb jelentőségű, de ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) annál kevesebbet idézett, sőt a magyar közönség előtt teljesen ismeretlen az a tiltakozás, melyet magyar főpapok (Szuhay, Forgách Ferenc, Radovich, Naprágyi, Lépes) és többségükben protestáns főurak (Forgách Zsigmond, Thurzó György, Révay Péter, Erdődy Tamás, Dóczy András, Lippay János) az ország minden lakosa nevében emeltek a bécsi békének Erdélyt és kapcsolt részeit az ország testéből kiszakító rendelkezése ellen. Ez ugyanis nemcsak egy ember magánlevele és nem is céltalanul elejtett véleménye volt, és nem is csak kedveskedésből történt, hanem hivatalos politikai okmány volt. Súlyát még növeli, hogy akik megtették, azok nemcsak Bocskait haragították magukra vele, hanem még azt a Mátyás főherceget is, aki a bécsi békét Rudolf háta mögött Bocskaival megkötötte, és aki rögtön utána császár és a mi királyunk is lett. Gondolhatjuk hát, milyen erős lehetett a meggyőződése azoknak, akik ezt a nyilatkozatot ennek ellenére is kiállították.

Ott van aztán Illésházy, a magyar protestánsok akkori vezető embere és „hazafiúi és mély belátású státusférfiú” (Szalay), aki joggal írhatta magáról: „Vajon kin tett császár nagyobb gyalázatot, nagyobb kárt, mint én rajtam?”, s ezért ebben a tekintetben kissé nagyobb súllyal bír, mint Pázmány Péter. Ő nem is csak egyszer, hanem újra meg újra nyilatkozik Pázmánnyal ellenkező értelemben. És azt sem mondhatjuk, hogy – mint Pázmány – ő is kedveskedésből nyilatkozik, mert hiszen ellenkező véleményét éppen magának Bocskainak dörgöli az orra alá. Az az Illésházy nyilatkozik Pázmánnyal ellenkező értelemben, aki azt is írja Bocskainak, hogy „ha lehető volna tűlem, még az konyhájának is fölsigednek örömest gondját viselném”.

No hát ez az Illésházy 1606. december 6-án törzsvárából, Trencsénből ezt írja Bocskainak:

„Énnekem igazat kell mondanom fölsigednek, mert azzal tartozom. Soha nem tetszett énnekem és most sem tetszik, hogy ez megmaradott darab országot kétfelé szakasszuk két birodalom alá és azzal ennél is erőtlenebbé tegyük, az mint most vagyon. Mert az királyok meghalnak, de megmarad az ország. Ha Magyarországba két libera electio marad: Erdély hozzá való tartománnyal egy királyt válasszon, az ide való része meg mást – akkor vész el Magyarország ennél is jobban. Ki nem láthatja azt, hogy Rudolphus császár immár sokat nem élhet és csaknem az ajtó előtt vagyon az változás? Nem kellene ezért így megszaggatnunk hazánkat. Most is azt mondom (úgy látszik, tehát, hogy ugyanezt már sokszor megmondta Bocskainak): az magyarországi koronának és az posteritásnak [utókornak] semmit ártalmasabbat nem cselekedhetik fölsiged, mint ezt, hogy kétfelé szakasztja az országot. Messzebbre is és jövendőre is nézzen fölsiged, ne csak az előttünk való kicsiny haszonra.”

E nyilvánvaló igazságot persze Bocskai nem láthatta be, mert akkor nem maradhatott volna erdélyi fejedelem és szuverén (már amennyire a töröknek adót fizető erdélyi fejedelmet szuverénnek nevezhetjük), ő pedig elsősorban azért ragadott fegyvert, hogy azzá lehessen. Pedig a szabadságharcosi dicsőség akkor is megmaradt volna neki, sőt – ezáltal még önzetlenségét is bebizonyítván – csak akkor lett volna igazán nagy. Ez esetben is visszakapta volna elkobzott birtokait, annak ellenére, hogy becstelen úton, erdélyi magyarok kivégeztetésével harácsolta össze őket és legalább ugyanannyit még a császártól is kaphatott volna hozzájuk a fejedelemségről való lemondása fejében. Mivel azonban a fejedelemség még mindennél is többet ér, Bocskai nem láthatta be Illésházy érvei igazságát. Nekünk azonban, akik nem vagyunk a dologban érdekelve és így könnyű tárgyilagosnak lennünk, a napnál is világosabb Illésházy szavainak igazsága.

Csak nem lehet ugyanis józan ésszel feltennünk, hogy egy országra nézve jobb az, ha két darabban van, mintha egyben? Csak nem lehet vitatkozni azon, hogy gyöngít-e egy országot, árt-e neki az, ha kettészakítják?

Hiába, nem lehet tagadni, ha az az ország, melyet Bocskai kapott, nagyobb is volt mint a királyi Magyarország, mégiscsak ez az utóbbi volt Magyarország, nem pedig a Bocskai Magyarországa. A jogfolytonosságot ez képviselte, a törököt később ez verte ki és a régi Nagymagyarországot ez szerezte vissza. Hogy vele kapcsolatban idegen befolyás keletkezett, annak csak az volt az oka, hogy az az országrész, mely az egész országot képviselte, túl kicsi volt és emiatt gazdasági erőforrásai (no meg lakóinak áldozatkészsége) is aránytalanul gyengék voltak ahhoz a nagy feladathoz képest, melyek reá hárultak.

Ebből a helyzetből annak a belátásnak kellett volna következnie, hogy minden okos és jó magyar arra törekedjék, hogy ennek az oly fontos és oly nagy feladatkört betöltő kis országrész területe, népessége és ennek következtében erőforrásai és befolyása minél gyorsabban és minél nagyobb arányban növekedjék, mert hiszen ugyanebben az arányban növekedett volna tekintélye és súlya magában a Habsburgok birodalmában is, s annál jobban csökkent volna az a befolyás, melyet a birodalom más országai rá maguknak megszereztek. A királyi Magyarország területének kisebbítése egyet jelentett az idegen befolyás növelésével, tehát a magyar önrendelkezés csökkenésével.

Bocskai szabadságharca azonban éppen az ellenkező irányban adott lökést az eseményeknek, s ezzel visszafelé taszított bennünket a szabadság útján, nem előre. S ha erre a megállapításunkra azt felelik, hogy igen, mert Bocskai nem Habsburg-gyámság alatt képzelte el a magyarság életét és fejlődését, azt feleljük, hogy éppen ez volt a legnagyobb és a nemzetnek legjobban ártó baklövése. Ő akkor ezt ugyan még nem tudta, de mi ma már nagyon jól tudjuk, hogy az ő (és utána még egész sereg más társának) felkelése ellenére a bécsi béke után még teljes három évszázadig „Habsburg-gyámság” alatt éltünk. Jó politikusnak azonban éppen azt nevezzük, aki jól számít, a jövőbe lát, előre látja azt, amit a tucatemberek nem látnak. Ezért Bocskainak is, aki nemzete sorsának irányítására vállalkozott, tudnia és látnia kellett volna ezt, ha bölcs politikus lett volna. Neki tehát a Habsburgok még további évszázados magyarországi uralmának tekintetbe vételével kellett volna politikáját irányítania, nem pedig azon az alapon, mintha vele szemben a török kerekedett volna felül, vagy legalább annak hatalma és ránk való befolyása is épp úgy századokig megmaradt volna még, mind a Habsburgoké.

Ami az okosságot illeti, Bocskaiban nem is volt hiba, hiszen eléggé kiemeltük, hogy ő kezdettől fogva nagyon jól látta, hogy neki a Habsburgokat nem sikerül legyűrnie, s e fontos tény figyelembevételével irányította mozgalmát már elejétől kezdve. Nem Bocskai eszét kell tehát kifogásolnunk, hanem az önzését. Azt, hogy hiába látta azt, amit mint jó államférfiúnak, látnia kellett, hogy egyéni érdekei az ellenkezőt kívánták, s ha benne nem volt meg az az önzetlenség, hogy a maga érdekeit alárendelje a nemzet érdekeinek.

Tudta, hogy még ha a magyarság a törökkel szövetkezik, akkor sem tudja leküzdeni a Habsburg-befolyást, illetve akkor is szüksége lesz a Habsburgok segítségére, s ő mint erdélyi fejedelem, rájuk fog szorulni, s így nem lehet el az ő segítségük nélkül. Mégis „szabadságharcot” kezdett, mert felkelése az ő erdélyi fejedelemségéhez, sőt az anyaországtól elszakított Erdélynek hét megyével való megnöveléséhez vezetett. Ezáltal Magyarország helyzete még nehezebb lett mint volt, mert hiszen még kisebb és még gyöngébb ország lett, tehát még jobban rászorult a Habsburgok idegenből hozott segítségére (ami szükségképpen az idegen befolyás növekedését is jelentette egyúttal).

Bocskai felkelése tehát azáltal, hogy Erdély különállását még véglegesebbé tette, sőt az ország Habsburg részéből még egy újabb nagy részt is elszakított, és mivel ezt a politikát „nagy” utódai is folytatták, s ezeket a Magyarországtól elszakított keleti részeket is újra meg újra megszerezték maguknak, azt eredményezte, hogy az a megmaradt anyaország, melynek sorsától elsősorban függött a mi végleges sorsunk, életünk és feltámadásunk és amely anyaországnak eddig is az volt a legnagyobb baja és minden idegen befolyásnak okozója, hogy túl kicsiny és túl gyenge volt, még kisebbé, még gyengébbé, még erőtlenebbé, idegen segítségre még jobban rászorulóvá vált. Függetlenségének megőrzése, illetve visszaszerzése tehát még nehezebb lett számára. A remény, hogy hajdani nagyságát még valaha visszaszerezhesse, még szétfoszlóbb ködképpé vált.

Bocskai kivívta, hogy megint nádora lett az országnak. De ezzel is csak azt bizonyította be, mennyire igaza volt a királynak, mikor helytelennek tartotta, hogy ekkora hatalom legyen egy olyan ember kezében, akinek „hazafias” kötelessége volt arra törekedni, hogy a király féljen tőle. Hamarosan Bocskai után jött ugyanis a második felkelés, a Bethlené, s ebben már a szinte királyi hatalommal rendelkező nádor is a felkelők oldalán volt. Még később pedig még olyan nádorunk is volt, aki egyenesen a felkelés feje lett. A dolog furcsaságát csak növeli, hogy Bocskai azért ragadott fegyvert királya ellen, mert az ki akarta űzni a törököt (de ez természetesen sok áldozatot kívánt a nemzettől, mert sok szenvedéssel járt), ez a későbbi nádor (Wesselényi) pedig azért szőtt összeesküvést, mert az ő királya meg – tekintettel arra a sok szenvedésre és áldozatra, melyet ez a nemzettől követelne – egyelőre nem akarta még végleg kiűzni a törököt az országból.

Bocskai azt is kivívta, hogy az idegen csapatokat tényleg kivezették Magyarországból. De ezzel is csak azt bizonyította be, mennyire szükségesek azok itt, és hogy a király mennyire maga alatt vágja a fát, ha nem tart itt idegen csapatokat. Alig egy évtizeddel utána ugyanis jött Bethlen Gábor, ekkor idegen csapatok már nem voltak az ország területén, a magyar csapatok, mint protestánsok, azonnal melléje álltak. Ezért pár hét alatt már az osztrák határon állt, s csak a véletlenen múlt, hogy cseh szövetségeseivel még Bécset is el nem foglalta, s benne még a császárt is el nem fogta.

Bocskai felkelése azt is kivívta, hogy a szentkoronát is visszaküldték az országba, s attól kezdve itthon őrizték. De ez is csak arra volt jó, hogy bebizonyítsa, mennyire nem lett volna szabad visszaküldeni. A szentkorona ugyanis, már egy évtizeddel azután, hogy hazakerült, a felkelő Bethlen kezébe jutott, s így csupán tőle függött, hogy a fejére tegye-e vagy ne. De nézzük meg jobban Bocskai felkelésének olyan sokat emlegetett hasznát is. Pázmány is elismerte, mi is elismertük, hogy az a haszna feltétlenül megvolt, hogy legalább megmutattuk vele, mit tudunk. Elértük, hogy Bécsben legalább féltek tőlünk.

Meg kell állapítanunk, hogy nagyon sovány kis eredmény, kivált, ha ennek a félelemnek a hátrányait, az árnyoldalát is tekintetbe vesszük.

Kétségtelen, hogy akitől fél valaki, azt nem szereti, attól szabadulni igyekszik, s ha nem sikerül, akkor rajta van, hogy legalább gyengítse az illetőt, ha majd megint abba a helyzetbe kerül, hogy ismét ellenségként léphet fel, minél kevesebbet árthasson. Ha tehát fél tőlünk a Habsburg, akkor – ha csak a józan eszét teljesen el nem vesztette – védekezik is ellenünk. Ki az oka tehát akkor annak, ha ezután a magyar várakban lehetőleg még akkor is idegen csapatokat alkalmaz, ha módjában lenne magyarokat is alkalmazni? Ha félnie kell a magyartól, akkor ez természetes. Ez esetben tudnia kell ugyanis, hogy a magyar – ha alkalma lesz rá – nem védeni fogja, hanem hátba támadni. Hiszen arra törekszik, hogy féljen tőle. Ki alkalmazza és fizeti azonban azokat, akiktől félnie kell? Csak a bolond.

Bolond lenne az ilyen király akkor is, ha örülne annak, ha mi erősödünk. De viszont csak a józan eszéről tenne tanúságot, ha emiatt mindent elkövetne az irányban, hogy mi minél szegényebbek és elmaradottabbak maradjunk. Ebben az esetben tisztán a józan esze alapján arra is rá van kényszerítve – Bocskaiék és elvbarátaik kényszerítették rá –, hogy ha telepít, lehetőleg idegeneket telepítsen, ne pedig magyarokat. Hiszen egyenesen megbolondult volna, ha maga törekszik rá, hogy minél többen legyenek ebben az országban azok, akiktől neki félnie kell. Így az is csak természetes, hiszen egyenesen önfenntartó ösztöne kényszeríti rá, hogy a töröktől majd visszafoglalt területeket és Erdélyt ne csatolja vissza az országhoz, hogy a „divide et impera” [oszd meg és uralkodj] elve alapján (melyet egyébként is Bocskai talált fel, nem ő) ezáltal is gyengítse azok erejét, akiktől neki félnie kell.

Ha a magyarok, mégpedig az állítólag leghazafiasabb magyarok, maguk akarták, hogy hazájuk két darabban legyen, mert azt hitték, hogy így királyuk jobban fél majd tőlük és ha a „szabadsághős” Bocskai, Bethlen, Rákóczi György és Ferenc nem sajnálták hazájukat kettészakítani, csak nem bolondult meg ez az idegen király, hogy mikor később ugyanezt az Erdélyt ő foglalja vissza a töröktől, s így ő rendelkezik sorsával, ő még magyarabb legyen, mint a magyar szabadsághősök és éppen ő egyesítse az országgal, hogy az erősebb legyen és így jobban kelljen majd tőle félnie. Csak nem kívánhatjuk, hogy az „idegen” király jobban szeresse az országot és nagyobb magyar legyen, mint Bocskai, Bethlen vagy a Rákócziak? (Pedig mennyire megkívántuk és megkívánjuk!)

Hogyan felháborít bennünket az is, hogy az uralkodóház kedvezményeket adott a rácoknak, s őket velünk szemben dédelgette! Pedig hát ha egyszer a mi „hazafias” törekvésünk az volt, hogy féljen tőlünk, akkor világos, hogy neki viszont önmaga iránt egyenesen kötelessége volt, hogy a harcias és magyargyűlölő rácokat magának lekötelezze és szolgálatában megtartsa (hiszen még Rákóczi Ferenc is mindent elkövetett a rácok megnyerésére, mint annak idején látni fogjuk). Szüksége lesz ugyanis rájuk, hogy azokat a magyarokat, akiknek a fő törekvése, hogy uralkodójuk féljen tőlük, nem pedig szeresse őket, és akik alig várják, hogy őt újra megrettegtethessék, sakkba tudja majd tartani.

Látjuk tehát, ha a Habsburgok valóban elkövették volna azokat a szerintünk annyira felháborító dolgokat, melyekkel vádoljuk őket, egyedül csak Bocskai és az utána következő egyéb szabadsághősök lettek volna az okai. A Habsburgok magyarelnyomása csak természetes következménye lett volna annak az ostoba magyar „hazafias” felfogásnak, melyre nálunk szinte mindenki esküszik. Ha mi azt akartuk, hogy az uralkodóház féljen tőlünk, akkor azt is akartuk, hogy ellenségünk legyen, azaz gyűlöljön bennünket és védekezzék ellenünk, mert a félelemből a józan ész alapján ez szükségképpen következik, mint az önfenntartó ösztön természetes következménye.

Mi ugyanakkor, mikor hazafias célunkul azt tűztük magunk elé, hogy királyunkat megtanítsuk a tőlünk való rettegésre, nagyon jól tudtuk, hogy királyunk erősebb mint mi, hiszen neki akkor a mienkénél sokkal népesebb és gazdagabb országai is voltak. Emiatt ezt a törekvésünket nem is tudtuk kielégíteni máskor, mint csak egyes kivételes alkalmakkor, akkor, mikor királyunk ideiglenesen válságos külpolitikai helyzetbe került. Mikor tehát elmúltak ezek a kivételes válságos helyzetek, s királyunknak már nem kellett többé tőlünk rettegnie, miért botránkozunk meg rajta annyira, ha ennek a tőlünk előidézett félelemnek a hátrányait is kezdtük érezni?

Ha nekünk nem az volt a célunk, hogy megszerettessük magunkat Bécsben, hanem hogy meggyűlöltessük (mert akitől félnünk kell, azt nem szeretni, hanem gyűlölni szoktuk), s ha mi élvezzük azt, hogy szabadsághősünknek, Bocskainak ezt sikerült is elérnie, akkor miért panaszkodunk és tiltakozunk olyan felháborodva amiatt, ha királyaink tőlünk való félelmének nemcsak előnyei, hanem hátrányai is vannak, azaz ha királyaink is úgy viselkednek velünk szemben, mint azok szoktak, akiknek félniük kell?

Egy egészséges lelkű nemzet arra törekszik, hogy ellenségét, például a jelen esetben a törököt rettegtesse, nem pedig a saját uralkodóját. Egy nemzetnek a saját királyát, azt, akitől sorsa még évszázadokon át függ, rettegtetni egészen beteg, természetellenes és következményeiben végzetes dolog. Bocskainak és utódainak, ha már azt gondolták hazafias kötelességüknek, hogy a Habsburgok féljenek a magyaroktól, vagyis (ami ezzel egyértelmű) ellenségeiknek tekintsék őket, akkor nem fél, hanem egész munkát kellett volna végezniük, és ha már kimondták az „á”-t, „b”-t is kellett volna mondaniuk, azaz egészen meg kellett volna őket semmisíteniük, vagy legalábbis teljesen el kellett volna tőlük szakadniuk, s attól kezdve mint nyílt ellenséggel bánniuk velük.

Így aztán, vagyis ha mint tényleges ellenség, nem pedig mint törvényes és koronás királyaink féltek volna tőlünk, ez a félelem talán még hasznára is lehetett volna nemzetünknek (természetesen csak akkor, ha a Habsburgok csak németek, nem pedig a katolicizmus védői is lettek volna egyúttal).

Bocskai azonban erre nem volt képes. Ereje még a törökkel szövetkezve is gyenge volt hozzá. Gyenge még akkor is, mikor a Habsburg-hatalmat egy tehetetlen, idegbeteg roncs képviselte vele szemben. De Bocskai – úgy látszik – nem is akarta a Habsburgokat tönkretenni, még ha tehette is volna. Ő ismerte a törököt és nagyon jól tudta, hogy sokkal tűrhetetlenebb feljebbvaló a Habsburgoknál. Ezért, mint láttuk, még mint felkelő is „őfelsége császár urunk” alattvalója akart lenni és maradni.

De ha így áll a dolog, akkor egészen érthetetlen és zavaros az, amit Bocskai tett. Olyan „császár urunk őfelségéből” ugyanis, akivel kapcsolatban magunk akarjuk, hogy féljen tőlünk, tehát mi magunk nem engedjük, hogy szeressen bennünket, igazán édeskevés hasznunk lehet és vele ugyancsak kevésre mehetünk. Ez a Bocskai-féle „hazafias” koncepció képtelensége, sőt őrültsége, amely azonban mégis a hazafias magyar gondolatvilág irányító csillagává lett és maradt mindmáig. Nem csoda tehát, ha végeredményben a mai Csonkamagyarországot eredményezte, végül pedig a „népi demokráciát” hozta létre, melynek természetesen nemzetközi létére is nagyon tetszett ez a „hazafias” politikai irány, mert terveibe és eszmekörébe nagyszerűen beleillett.

Petőfi juhásza elkeseredésében azért, mert meghalt a babája, szegény szamarának „ütött botjával nagyot a fejére”. Vajon nem ugyanígy tesznek-e azok is, akik fő törekvése az volt, hogy Bécs és a bécsi dinasztia féljen tőlünk, s ez olyan fontos volt számunkra, hogy a kedvéért képesek voltak Magyarországot még ketté is szakítani és évszázadokon át két darabban tartani. Sőt még a törökkel is szövetséget kötni. Ellenben mikor azt kellett látniuk, hogy törekvésük sikerült, Bécs és a dinasztia valóban fél tőlünk, de éppen ezért igyekszik a rácokkal is jóban lenni, nem nagyon törekszik arra, hogy a török alól felszabadult területek lakossága minél magyarabb legyen; hogy jobban bízik az idegen zsoldosokban, mint a magyarokban; hogy seregei vezetését is biztosabbnak látja idegen, mint magyar kézben; hogy szívesebben lakik Bécsben, mint Magyarországon; hogy inkább idegenekkel, mint magyarokkal veszi magát körül. Akkor egyszerre panaszkodni kezdenek, sőt egyenesen fel vannak háborodva és ezzel okolják meg, hogy dinasztiaellenesek.

A mi „hazafias” politikánk még ennél az ostoba juhásznál is sokkal logikátlanabb, igazságtalanabb és nevetségesebb volt. Mert igaz, ugyan, hogy a juhász szeretője halálának nem a szamár volt az oka, de ennek a halálnak legalább az elkeseredett juhász se volt oka. Azonban a mi most nagyjából elsorolt nemzeti sérelmeinknek, melyekért Bécset szidjuk, igenis, egyenesen azok voltak az okai, akik a bécsi szamár fejét ütötték és ütik még ma is miatta.

Vajon nem ők törekedtek-e arra, hogy a dinasztia és a mögötte álló és vele kapcsolatos erők féljenek tőlünk? De viszont ennek az annyira óhajtott és sikeresen elért félelemnek nem szükségszerű következménye volt-e mindaz, amit négyszáz éven át Bécs részéről sérelmeztünk?

Nem lett volna-e ez a Bécs egyenesen hülye, sőt abnormális lelkialkatú, ha azokat a magyarokat erősítette volna, akiktől félnie kellett? Hiszen akitől fél az ember, azt természetszerűleg gyöngíteni igyekszik, sőt a természet rendjéhez tartozik még az is, hogy az ember gyűlölje azt, akitől fél. Senki sem szeret ugyanis félni, senki sem szeret állandóan az életéért rettegni. Világos tehát, hogy mindenki ellenségének tekinti félelme okozóját, gyűlöli s igyekszik minél előbb elbánni vele, hogy ártalmára ne lehessen.

Ennek a „hazafias” politikának – mint mondtuk – csak akkor lett volna értelme, ha a dinasztiát, tehát azt a hatalmat, melyet ellenségeként kezelt, mely iránt ő maga is ellenségként viselkedett, egyúttal végleg el is tudta volna intézni, vagy legalábbis ki tudta volna magát vonni hatalmi köréből. Ez azonban a magyarságnak csak akkor (1918-ban) sikerült, amikor már Magyarország sem volt, legalábbis nem volt a régi (Trianon), ellenben addig, amíg épségben megvolt, teljes 400 esztendőn át függvénye maradt a magyarság annak a hatalomnak, melynek félnie kellett tőle, melyet tehát erővel ellenségévé tett, sőt ennek a hatalomnak, a Habsburg Birodalomnak a kezében volt hadserege, pénzügye és diplomáciája, tehát úgyszólván minden sorsát intéző tényező. Ez a politika tehát a képzelhető legcsapnivalóbb volt, a Bécs magyarellenessége elleni panaszok pedig gyerekesek, nevetségesek, képmutatók és erkölcstelenek. Az ugyanis, aki a szamár fejét üti emiatt, amit ő maga csinált, ostoba és erkölcstelen.

Nevetséges volt ez a politika, mert hiszen a bajokat, melyek ellen állandóan panaszkodtunk, sőt az igazság és jog nevében tiltakoztunk, mi magunk okoztuk magunknak, mert hiszen a leglogikusabb és legszükségszerűbb következményei voltak annak a politikának, melyet követtünk. Nem bolond ember-e az, akinek egyedüli törekvése az, hogy valaki féljen tőle, büszkélkedik vele, hogy ezt végre sikerült elérnie, ugyanakkor pedig csodálkozik rajta, hogy ez a tőle félő ember őt nem szereti, sőt védőintézkedéseket is tesz ellene? Hiszen neki ennek tulajdonképpen örülnie kellene, mert hiszen éppen ez a védekezés mutatja, hogy ellenségének tőle való félelme nem színlelt, hanem valódi.

De nemcsak nevetségesen ostoba, hanem becstelen is volt a mi kuruckodásunk. Mi ugyanis annak, akinek „hazafias” okokból ellenségei voltunk, s ezért mindent elkövettünk, hogy tönkretehessük, ennek ellenére négyszáz éven át mindig hűségesküt tettünk, mert hiszen törvényes királyunk volt. Sőt, mivel jó ideig az ő trónra kerülésük után még szabad királyválasztó jogunkat is megtartottuk, kétszáz éven át minden király halálával még az utódját is minden esetben külön-külön szabadon választottuk meg.

Micsoda perfídia [szószegés] az hát, hogy mi ezekre a királyválasztásokra, melyek kétszáz éven át folytatódtak, mindig ráfogtuk, hogy nem voltak szabadok, tehát bennünket jogilag nem köteleznek, s az utána következő újabb kétszáz évben, mikor a Habsburgok királysága már alkotmányosan is öröklődővé vált, ezt sem tartottuk ránk nézve lelkiismeretben kötelezőnek, mert ennek törvénybe iktatására is ráfogtuk, hogy nem történt szabadon? Ugyanakkor, mikor a nemzetet a királya iránti kötelező hűség alól ezen a címen mentesítettük, magától a királytól a jog, az erkölcs és a becsület nevében követeltük meg, hogy annak a nemzetnek, melynek körében hazafiságszámba ment az, hogy királyában ellenséget lásson és hogy az féljen tőle, a maga részéről jóságos, kötelességtudó, sőt önfeláldozó királya legyen, aki szigorúan megtartson mindent, amire a mi részünkről perfiden, az ő becsapásával megtörtént koronázásakor megesküdött, sőt akitől évszázadokon át még azt is elvártuk, hogy a mi nemzeti életünk fenntartásához még egyéb országai jövedelméből is hozzájáruljon s tőle e hozzájárulást kértük is és évszázadokon át fel is vettük?

Azt, amit a logika ellen vétett ez az ostoba, kuruckodó magyar hazafiság, talán csökkenti az, hogy tudta, hogy a Habsburgok sokkal kevésbé tudták ellenségeiket gyűlölni, mint az átlagember, s így ez az egyébként annyira természetes reakció részükről nem lesz olyan mérvű, mint várni lehetett volna. Ámde ez becsület szempontjából éppen olyan súlyosbító körülmény, mint amennyire enyhítő körülmény értelmi szempontból. Furcsa, de kuruc részről – úgy látszik – tudatos eljárás, hogy a propagandában a magyaroktól félő Habsburgokban mégis nem a viszontgyűlölet aránylag kis fokára mutatnak rá, hanem úgy reklámozzák, mintha éppen ellenkezőleg, igazságtalanul nagy volna. Pedig látni fogjuk majd, hogy a tőlünk való félelemből folyó ellenszenv, mely egyébként Bécs részéről irántunk annyira természetes lett volna, a valóságban aránylag mégis mennyire kicsiny és kivételes volt.

Bocskai szabadságharca és a haladás

Mivel a Bocskai-felkelés eredményeként a bécsi békében megszüntetett magyar sérelmek valójában nem a nemzet, hanem csak a központi hatalom rovására már úgyis egészségtelenül túltengő nemesi „jogok” sérelmei voltak, azt kell mondanunk, hogy megszüntetésük a nemzetre nem előnyös, hanem határozottan káros volt. Hiszen a művelt nyugaton ez időben már kezdte megtörni a nemesség túl nagy hatalmát a városi polgársággal szövetkezett királyság és a mai haladott kultúrállamok virágzásának, iparuk és kereskedelmük nagy fejlődésének, a városi polgárság jólétének s vele a nemzeti bevételek s a gazdasági s így katonai erőforrások megnövekedésének éppen ez volt egyik fő oka.

Bocskai nagyban hozzájárult ahhoz, hogy nálunk ugyanekkor éppen az ellenkező folyamat játszódott le; hogy nálunk ugyanekkor nem haladás, hanem pangás, sőt visszafejlődés történt. Bocskai sikerei megállították a magyar gazdasági élet nyugati értelemben vett, a haladás irányában való fejlődését, sőt még a középkorban már elért állapotnál is hátrább vetettek bennünket. A nemesség „sérelmeinek”, melyeket az ő „hazafias” hírverése, mint az ország és a magyar alkotmány sérelmeit reklámozta, orvoslása ezt jelentette ugyanis. A legrosszabb értelemben vett reakció önző s egyúttal ódon, dohos szelét érzi az ember, mikor a bécsi békét s különösen az azt megelőző, Bocskaitól tartott magyar „országgyűlések” határozatait és a királlyal való béke ügyében történő üzenetváltásait olvassuk.

Abban a Magyarországban, melynek úgyis eddig is az volt a fő fogyatékossága, hogy nem volt városi lakossága és így nem volt jelentősebb ipara vagy kereskedelme (pedig a keletet és nyugatot összekötő főútvonal rajtunk ment keresztül, s így még egy egészen nagyvonalú kereskedelemre is meg lettek volna az előfeltételek), Bocskai győzelme teljesen megakasztotta a mezővárosok szabad királyi városokká levését, s így erőteljesebb fejlődését csak azért, mert polgáraiknak a földesúri jogok alól való felszabadulása a nemes urak hatalmát, befolyását csökkentette és jövedelmük megcsappanását jelentette volna.

Pedig hát nem is ingyen akartak azok a szegény szentgyörgyiek, baziniak és társaik felszabadulni, hanem pénzben váltották volna meg magukat, s egyébként is ők is meg a többi leendő város lakói is akkor még épp úgy protestánsok voltak, mint azok az urak, akiknek önérzetét és hatalmi féltékenységét annyira bántotta az, hogy „pórok” is részt vegyenek a törvényhozásban és az országházában egyforma padokon foglaljanak helyet volt uraikkal. „Városbéli pórokat ne ültessen (az ország) a nemesség közé” – írja Bocskai országgyűlése (a korponai) a béketárgyalások folyamán Rudolfnak. Bocskai szabadságharcának végső eredménye az lett, hogy „az ország” nemcsak új várossá alakulásokat nem engedett meg, hanem még olyan városokat is megfosztott jogaiktól s visszavetett a mezővárosi, tehát a földesúri hatalom alatt álló falusi státusba, melyek akkor már szabad királyi városok voltak.

E tekintetben tehát nálunk Bocskai szabadságharca a fejlődést nemcsak megakasztotta, hanem még vissza is vetette. Ez a „szabadságharc” csak az urak szabadságharca volt az egyébként is gyönge és számtalanszor megalázott királyi hatalom ellen. Azok „szabadságharca” volt, akiknek túl nagy szabadsága volt az ország majdnem minden bajának oka. A jobbágyoknak, akiknek valóban kellett volna a nagyobb szabadság, nemcsak nagyobb szabadságot nem hozott, hanem közülük sokuknak még azt a szabadságát is visszavette, melyet kivételesen már sikerült kivívnia.

A bécsi béke nemhogy segítette volna újabb mezővárosoknak szabad királyi és így az országgyűlésen is képviselettel bíró városokká való átalakulását, mint ezt a haladás és az ország helyesen felfogott érdeke kívánta volna, hanem még olyan városokat is megfosztott effajta jogaiktól, melyek ezeknek a múltban már birtokukban voltak. Ez is egyik „vívmánya” a bécsi békének, tehát Bocskai „szabadságharcának”. Nyolcban és nem többen állapította meg azoknak a városoknak a számát, melyek követeket küldhetnek az országgyűlésre, s ezzel nemcsak a jogkiterjesztést akadályozta meg még a jövőben is, hanem már meglévő jogokat is elvett, mert hiszen addig nyolcnál jóval több volt a szabad királyi városok száma. Bocskai korának protestáns nemessége ugyancsak gondoskodott tehát arról, hogy a bár gazdag, de nem nemes városi polgárság ne osztozkodhassék vele az ország kormányzásának jogaiban, és hogy vele együtt pórok ne ülhessenek a törvényhozás házában.

Pedig még csak azt sem mondhatjuk, hogy egyedül csak azért történt mindez, mert ezek a felemelkedésben megakadályozott, illetve újra paraszti sorba visszataszított városok németek voltak, s így a magyar nép önvédelme menti ezt a botrányos maradiságot. A degradált városok között van ugyanis még Szeged is. Milyen fölényesen szokták a mi kurucaink hülyézni Rudolfot és a főhercegeket! Pedig hát – nem hiába vagyon írva, hogy aki magát felmagasztalja, megaláztatik (Lk 14,11) – látjuk, hogy Rudolf és főherceg testvérei sokkal okosabbak voltak, s velük szemben a haladást ők képviselték.

De visszavetette az ország haladását Bocskai szabadságharca nemcsak a városi polgárság, hanem a jobbágyok tekintetében is. Tudjuk, hogy az 1514-es Dózsa-féle parasztlázadás megtorlásaként a magyar rendek a jobbágyságot szabad költözködési joga megvonásával örökös szolgaságra taszították. (Érdekes, habár csak véletlennek látszik, hogy ez a szégyenletes dolog is éppen becézett utolsó „nemzeti” királyunknak, a Habsburgok első főellenségének, Zápolya Jánosnak a nevéhez fűződik.) Becsületünkre válik azonban, hogy az országgyűlés a jobbágyságnak ezt az elemi jogát utána hamarosan visszaadta. Fráter Györgynek is becsületére válik, hogy ő is jobbágyvédő volt.

A fő érdem azonban ezen a szociális téren is I. Ferdinándé. Lássuk például az e tekintetben ugyancsak nem gyanús tanút, Acsádyt:

„Ferdinánd kész volt a szegény nép terhein enyhíteni s örökös tartományaiban, hol szabadabban intézkedhetett (Látjuk tehát, hogy néminemű haszna annak is lett volna, ha nemcsak a nemzet, hanem a király is szabad lett volna. Láthatjuk ugyanis, hogy nálunk a Habsburg-király még Acsády szerint sem volt „szabad”. Mi erről eddig nem is tudtunk. Mi meg voltunk róla győződve, hogy egészen szabadon „nyomott el” bennünket.), szigorú rendeletekkel védte a jobbágyot urainak szertelenségei ellen. Készségesen oltalmába vette tehát a magyar köznépet is, de Magyarországban nem mellőzhette a reformnál a rendeket. Ezek azonban érdekelt felek voltak és nehezen lehetett velük boldogulni.”

„A király sürgetésére kimondták ugyan a jobbágyok szabad költözködési jogát, de már 1545-ben újra felfüggesztették. 1546-ban a király e jognak helyreállítását kívánta, de a rendek az ügy végleges megoldását a jövő országgyűlésre halasztották. Ekkor..., hogy tegyenek valamit, csakugyan visszaadták nekik a szabad költözködési jogot. A gyakorlatban azonban olyan feltételekhez, olyan nehéz és bonyolult eljáráshoz fűzték, hogy a jobbágy vajmi kevés hasznát vehette, sőt 1548-ban ismét felfüggesztették e jogot... 1552-ben a király újra napirendre tűzte a szabad költözködést, de sikertelenül, mert még saját képviselője, Mérey Mihály személynök, az alsó tábla elnöke is ellenzé (mert természetesen ő is nemes volt), a nemesség meg zajos tárgyalás után elvetette.”

„1553-ban szintén foglalkoztak az üggyel, de elvi eldöntését megint a jövő országgyűlésre halasztották... Végre azonban 1556-ban kimondották a szabad költözködést..., de a gyakorlatban ennek sem sokan látták hasznát s a kamara már a következő évben figyelmeztette a királyt, hogy a törvényt nem tartják meg és hogy a földesurak Isten haragját idézik fel az országra.”

„A rendek e szeszélyeit maga a rendiség magyarázza meg. A dolog természetéből következett, hogy a rendek elsősorban azért mentek országgyűlésre, hogy ott a saját jogaikat gyakorolják, a saját érdekeiket védjék, nem pedig más társadalmi rétegek javáról gondoskodjanak.”

A királynak „minthogy minden tevékenységében az uralkodó osztályok áldozatkészségére volt utalva, mert ők szavazták meg az adót s a katonát, a tömegek iránti minden jóakarata mellett is számolnia kellett az uralkodó rétegek saját külön érdekeivel... Örökös tartományaiban valósággal köteleznie kellett magát, hogy a robot dolgába nem avatkozik többé, mert a rendek máskülönben sem adóval, sem katonával nem akarták támogatni... A jobbágyság szabad költözködésének joga azonban mindenesetre benne van Ferdinánd király törvénykönyvében, habár ez a jog is, mint annyi sok más, a zord idők folytán írott malaszt maradt.”

Lehetne-e szebb képet festeni Ferdinándnak, az első Habsburgnak a magyar trónon, mind felvilágosultságáról, mind nemeslelkűségéről annál, mely még az ellenséges történetíró tolmácsolásában is itt elibénk tárul? S kiábrándításul itt nem lehet azzal érvelni, hogy e korban minden uralkodó így tett, mert hiszen ez akkor az uralkodóktól nem szívjóság, hanem egyszerű érdek volt, mert e kor uralkodói a nemességgel való harcukban önérdekből szövetkeztek a jobbágysággal. Ha valóban így állna a dolog, akkor is rá kellene mutatnunk, hogy e korban országgyűléseinken az idegen király képviselte a haladást és a szociális érzést, a nemzet pedig (mely akkor a nemességgel volt azonos) a maradiságot és az egyszerű nép elnyomását. A király érdekei voltak tehát azonosak a haladással és a nemeslelkűséggel és ellenfeléé, az országé, a maradisággal és a szociális kíméletlenséggel.

Ámde ez az önző és ezért európailag általános jelleg csak a királynak a városi polgársággal való szövetségére mondható, de nem jobbágypártolására. A jobbágyság, kivált a mi még szabad költözködési jogától is megfosztott, török által sanyargatott nyomorult jobbágyságunk akkor még nagyon is gyenge ahhoz, hogy a nemességgel szemben a király erőt jelentő szövetségese lehessen (a jobbágyság csak a XIX. században jutott el oda, hogy a nemességgel szemben politikai szerepet játszhasson). Nemcsak Ferdinánd máshonnan is ismert keresztény felebaráti szeretetéből tudjuk, hanem az országgyűléseken való e tekintetbeli viselkedéséből is jól láthatjuk, hogy őt a jobbágyság védelmében tisztán jó szíve és kereszténysége vezette, nem pedig politikai érdek.

De egy más tekintetben is tanulságos Ferdinánd félig eredménytelen jobbágyvédelme. Sokszor rámutattunk már, ha a királyra rá lehet bizonyítani, hogy egyes esetekben egy-egy törvényt tudatosan megszegett, abból még nem lehet szükségképpen esküszegésre, rosszindulatra vagy gonoszságra következtetni részéről. Az, amit Acsády az e korbeli nemesség jobbágyellenes viselkedésének megmagyarázására mond, egy újabb nagyszerű bizonyíték erre. Látva, hogyan akadályozta, szabotálta a nemesség tisztán szűkkeblű önzésből Ferdinándnak a jobbágyság jobb helyzetére, különösen szabad költözködési jogára irányuló fáradozásait, vajon ki merné vádolni Ferdinándot esküszegéssel, lelkiismeretlenséggel vagy gonoszsággal, ha a jobbágyokon erőszakkal és az országgyűlés ellenére is segített volna? Pedig hát a valóságban ez is az alkotmány „lábbal tiprása”, ez is törvénytelenség és ez is esküszegés lett volna részéről.

Láthatjuk belőle, hogy nemcsak gonosz király lehet törvénysértő és esküszegő, hanem e nagy „bűnök” okozója egy uralkodóban lehet még maga szívjóság és az igazságszeretet is. Maga Acsády is úgyszólván elítéli Ferdinándot azért, hogy csak az alkotmány keretei között, nem pedig azokon túl és azok ellenére is igyekezett a jobbágyok helyzetén segíteni, s azt a kifejezést használva ellene, hogy „kiszolgáltatta nekik (az uralkodó rétegeknek) a többi rétegeket”, egyenesen szemrehányást tesz neki azért, mert a törvényt és az alkotmányt megtartotta. Annál hathatósabban segíteni ugyanis a jobbágyokon, mint Ferdinánd segített, csak az alkotmány megsértésével, tehát koronázási esküje megszegésével lehetett volna. Az a történetíró tehát, aki máskor a törvény legjelentéktelenebb betűje megszegése miatt is követ vet a Habsburg uralkodóra, most azért tesz neki szemrehányást, mert nem dobta sutba az egész magyar törvényt és alkotmányt. A rendek ellenére intézkedni ugyanis ezt jelentette volna.

Ferdinándnak a magyar országgyűléseken a jobbágyok javára tett állandó, de csak részben sikerrel járó kísérletei mindenesetre világosan bizonyítják, hogy a Habsburg király és a magyar országgyűlés harca nem mindig a magyarság és az idegen befolyás harca volt; úgyszintén hogy ebben a harcban nem mindig az országgyűlés képviselte a jót, a nemest, a felvilágosultságot és a haladást még azok szerint sem, akik egyébként mindennek ellenségei, amit a Habsburgok tettek vagy akartak.

Mivel a bécsi békében nem a király győzött, hanem az országgyűlés, s így nem az lett a törvény, amit az akart, hanem amit ez. Nem lephet meg bennünket, hogy a bécsi béke sem volt előnyős a jobbágyságra. A jobbágyok szabad költözködését szabályozó országgyűlési határozatot például a bécsi békét törvénybe iktató országgyűlés is meghagyta abban az állapotban, amelyben volt, pedig hát az előbb láttuk, hogy eddig legalább valami haladást minden országgyűlés hozott ebben a tekintetben. A legutóbbi országgyűlés határozata úgy szólt, hogy a szabad költözködés elméletben ugyan megvan, de gyakorlati módját az egyes megyék helyi intézkedései szabályozzák. Mivel minden maradt a régiben, tulajdonképpen a bécsi béke után is írott malaszt maradt a jobbágyságnak ez az elemi joga. Ha nem lett volna sikeres magyar szabadságharc, egész bizonyos, hogy ez a kérdés, ha erre az időre végleg meg nem is oldódott volna, legalább egy újabb lépéssel feltétlenül előbbre haladt volna.

A királyi hatalom már eddig is majdnem csak névleges fékétől Bocskai jóvoltából egészen felszabadult nemesség még a kamarák elleni gyűlöletébe is belevitte dölyfös parasztmegvetését. Mivel, mint pénzügyi hatóságok, a kamarák voltak azok, melyek a kincstár igényeit a rászálló nemesi birtokok tekintetében képviselték, bosszúból az egész intézményt eltörölték a föld színéről, illetve a magyar közéletből, s maradian viszonyulva a már ekkor is rég elmúlt középkorhoz, visszaállították helyettük a kincstárnok hivatalát, azaz az ország pénzügyei kezelésének elavult középkori, már rég csődöt mondott módját.

Nem törődtek azzal, hogy a kincstárnok vagyonos és tekintélyes magyar főúr, aki kényelmes, sőt legtöbbször még köszvényes is, s amennyiben rá is ér, elsősorban természetesen a maga birtokaival és gazdasági ügyeivel törődik, nem pedig az ország bevételeinek növelésével. Az ő fejük nem fájt amiatt, hogy ezzel az intézkedéssel a már amúgy is minimális gazdasági és pénzügyi erővel rendelkező Magyarországot gazdaságilag még gyengébbé teszik, noha eddig is már éppen ez a gazdasági gyöngeség volt minden bajunknak oka és alapja. Sőt – mivel az országra éppen az volt hátrányos, ami nekik előnyös volt – könnyen lehet, hogy mindezt külön azzal a szándékkal csinálták, hogy köztartozásaikat illetően a jövőben ne igen háborgassa őket senki, s birtokaik még akkor se kerüljenek kincstári kézre, ha a törvény előírja.

A pozsonyi kamarának Szuhay egri, a kassainak pedig Migazzi nagyváradi püspök volt az elnöke. Mindkettő püspök volt tehát (de a török foglalása miatt hívek, hatáskör és javadalom nélküli püspök, aki tehát ráért a rábízott kamara ügyeivel foglalkozni) és mindkettő alacsony sorból emelkedett e befolyásos, a rendek anyagi ügyeiben döntő méltóságra. (A két püspöknek és kamaraelnöknek ez az alacsony sorból való felemelkedése is becsületére válik mind az Egyháznak, mind a Habsburgoknak.) A mi jó nemesi országgyűlésünk azonban annyira elmaradott, annyira „reakciós” volt, hogy mind az Egyházra, mind a Habsburgokra haragudott miatta és az egyszerű származást nem dicsőségnek, hanem becstelenségnek tekintette.

A Bocskai szerencsi országgyűlésén kiadott förmedvény Szuhay püspököt a „mészáros Szuhay”-nak nevezi, Migazzi püspököt pedig egyenesen „horvát parasztnak” szidalmazza, ami bizony nem nagyon válik egy magyar országgyűlés becsületére még akkor sem, ha tudjuk, hogy ez a szerencsi gyűlés csak zugországgyűlés volt. Természetesen ugyanekkor a fő evangélikus Illésházy is a „póri” püspököket ócsárolja. (Takáts: Régi idők, régi emberek, 28. o.)

Bizony tombolt ekkor az ódon középkoriság és a legrosszabb értelemben vett reakció. E két nem nemes származású püspök miatt Bocskai rendjei még azt is rá akarták kényszeríteni a királyra a bécsi békében, hogy püspökké ezután csak nemes embert lehessen kinevezni. Becsületére válik a királynak, hogy erre nem engedte magát rákényszeríteni. Bizonyítja ez az eset, mennyire keresztény és mennyire felvilágosult volt az „idegen” király, de ijesztően bizonyítja azt is, hogy az idegen király magyar ellenzéke ugyanakkor mennyire nem keresztény és mennyire elmaradott gondolkodású volt egyúttal.

Mikor IV. Orbán pápa Timótot zágrábi püspökké nevezte ki és IV. Béla királyunk ehhez azért nem akart hozzájárulni, mert Timót parasztszülőktől született, a pápa 1266. január 21-én ezt felelte a király követének:

„Minden ember egyformán születik, egy ég alatt egy levegőt szív. Meztelenül jő a földre, meztelenül távozik. Ebben nincs különbség szegény és gazdag, szabad és szolga, paraszt és király között. Az isteni kegyelem nem tesz különbséget nagy és kicsiny, szabad és szolga között; az Úr előtt nincsen személyválogatás. Ha szolga volt is Timót, a püspöki méltóság ezt a szolgaságot eltörölte. Asztalához, nagy munkájához a királyok királya is szegény halászokat választott. Mi dicsősége van abból a nagy, hatalmas királynak, ha szegény emberrel küzd, száraz nádat üldöz és együgyű ember ellen mutatja hatalmát? Oroszlán nem fog fegyvert féreg ellen, sas nem támad verebekre. És te férfi, nagy fejedelem, annyira törekszel egy püspök megbuktatására, aki ellen, ha mind igaz, kifogást nem tehetsz, mert nem ő teremtette magát, hanem az Isten; nem tőle függött, hogy nemes szüléket válasszon; nem az ő hibája, ha olyan szülei voltak, aminőket az Isten adott neki. Mi azonban a szegény ember ügyét el nem hagyjuk. Ne zavarjon meg némely papok befolyása, akik, mint mondják, inkább a püspökségre, mint a püspökre gondolnak és az élő ember örökségét szeretnék. De azt azon az úton, amelyen járnak, amíg élek, meg nem fogják kapni.” (Márki: Dózsa György, 104-105. o.)

Ilyen magasan állt az állítólag babonaságokba süllyedt és megromlott Egyház már a középkor közepén is és erkölcsileg ennyire felülmúlta az Árpád-házi magyar királyok egyik legnagyobbikát! Azok azonban, akik fegyvert fogtak törvényes királyuk ellen, állítólag a „tiszta evangyélomért”, még 1600 után is ennyire mélyen alatta álltak annak a királynak, aki fölé mégis bírául tolták fel magukat!

1266-ban még a király képviselte az evangéliummal szemben az emberi gyarlóságot és elmaradottságot, noha nemzeti király volt és királyaink egyik legfelvilágosultabbja (bár mentsége volt, hogy a XIII. században élt). 1600 után viszont az idegen király képviseli az evangéliumot és a haladást a magukat „evangélikusoknak” nevező szabadsághősökkel szemben, mikor ezek minden prüszkölése ellenére is püspökké és kamarai elnökké teszi „a mészárost” és a „horvát parasztot”, és amikor a nagyapja, az első idegen király is már késhegyig menő harcot folytatott ugyanezen szabadsághősök már szintén „evangélikus” nagyapáival a jobbágyok szabad költözködési jogáért. Vajon melyikük érdemli meg jobban a szabadsághős nevet: az „idegen” király-e vagy az „evangélikus” magyar rendek?

De lenézte ez a gőgös, maradi, nem annyira az alkotmányért és a magyar szabadságért, mint inkább igazságtalanul sok kiváltságáért és az alsóbb néposztályok elnyomásáért zajongó, tiltakozó, fenyegetőző és fegyvert ragadó nemesség nemcsak a „városbeli pórokat” és jobbágyszármazású katolikus püspököket, hanem még a Bocskaitól megnemesített hajdúkat is.

„A régi nemesség – írja Acsády (V., 599. o.) – ellenszenvvel fogadta az új nemességet, noha maga számbelileg annyira leapadt, hogy már ez oknál fogva sem szolgálhatott többé a magyar államélet szilárd támaszául. Az ország, sőt a saját érdeke is megkívánta, hogy a tömegek befogadtassanak az alkotmány sáncaiba és az uralkodó osztályok ne csak új vérrel frissíttessenek föl, hanem számbelileg is képessé tétessenek arra, hogy a nemesség túlsúlyát Magyarországban fenntarthassák.” A nemesség azonban másként okoskodott és nem rajta múlt, hogy a rendi reakció az új nemesekkel, a hajdúkkal nem úgy bánt, mint Erdélyben a székelyekkel. Az urak a hajdúban nem a szabadságharcost, hanem csak jószágaik kirablóját, vagyonuk megkárosítóját látták, és ahol tehették, kimutatták irántuk való ellenszenvüket. Ha tőlük függött volna, a magyarság kardja, a hajdúk ismét a királyság karjaiba hajtattak volna.

Hamis utakra tévedne azonban, aki ezek alapján az akkori magyar nemességet valami különösen gonosz fajzatnak képzelné. Egy cseppet sem voltak ugyanis ők gonoszabbak, mint bármely más ország nemessége. De az is csak a mai divatból vagy a mindenkori gyűlöletből származna, nem pedig az igazságból, ha minden országban – a föld jólelkű egyszerű fiaival szemben – csak a nemességet gondolnánk ilyen átkos, rosszindulatú fajzatnak. A nemesség sem volt ugyanis és nem is lehetett egy cseppet sem rosszabb, mint amilyenek a jobbágyok vagy a városi polgárok voltak. Az ember a rossz, az ember a gyarló, nem pedig a nemesek. Sőt a jobbágyság az ő helyükben talán még rosszabb lett volna. De persze az se azért, mert jobbágy volt és nem nemes, hanem azért, mert a nemességnél műveletlenebb volt, kevesebb nevelésben részesült, s ezért vallástalanabb volt, illetve a vallásossága sokkal inkább állt külsőségekből, megszokásból és dresszúrából, mint a nemesség vallásossága. Minden társadalmi osztály önző, és ha érdekeiről van szó, elfogult. Ezért van szükség igazságos, az osztályérdekeken és még inkább az egyéni érdekeken felülálló és az illetéktelen érdekeket a törvény és az igazság erejével visszaszorító központi hatalomra. Ezt képviselte nálunk (kétségtelenül hivatása magaslatán állva) a Habsburgok királysága még az idegbeteg Rudolf alatt is, ennek volt ellensége és árulója Bocskai és országgyűlései. De ez természetes is volt, mert hiszen az egész mozgalom nem volt más, mint a nemesi hatalom lázadása az önzése szabad érvényesülése elé a köz érdekében gátat állító királyi hatalom ellen, mely ekkor egyúttal még az egyéni, tehát kinek-kinek érzelmei és érdekei szerint igazodó vallásossággal szemben az objektív s ezért mindig változatlan krisztusi törvényt, a katolicizmust is képviselte.

Ezzel szemben a Bocskaié forradalmi, nem erkölcsi alapon, hanem az emberi szenvedélyek alapján álló mozgalom volt, melynek természetével jár, hogy nem lehet sem igazságos, sem önmérséklő, hiszen a tömegek (itt a nemesi tömegek) káros szenvedélyeit szabadítja föl. A mai forradalmaktól csak abban különbözött, hogy akkor azok, akik forradalmakat csináltak, nem a műveletlen, az alantas, bárdolatlan néptömegek voltak, mint a ma forradalmaiban, hanem egy gazdag és nagy kiváltságokkal rendelkező társadalmi osztály. Ezelőtt 3-400 évvel ugyanis a „nemtelenek” még annyira senkik voltak, hogy még forradalmat sem csinálhattak. Ez a forradalmat csináló nemesség nem volt olyan műveletlen, bárdolatlan és vad, mint korunk szociális forradalmainak tömegei, de viszont nagyobb műveltségének és jobb nevelésének előnyeit bőségesen ellensúlyozta a gőgje és a kor durvasága, melyben élt.

Bocskai rendjeinek forradalmi túlzása és izzó, féktelen gyűlölete nyilvánult meg abban a követelésben is, hogy „idegen nemzetből tött magyaroknak harmadíz előtt ne osszon őfelsége semmi tisztet”. (Benda: Bocskai István, 217. o.) Ebben se a hazafiság, hanem csak az önzés vezette őket, mert ők maguk nem lévén „idegenből tött” magyarok, világos, hogy így azok a hivatalok is nekik jutottak volna, amelyeket most Migazzi töltött be. (Szuhay püspökre ugyanis nem foghatták rá, hogy idegen nemzetből tött magyar.)

Mással, mint egyszerű önzéssel nem magyarázhatjuk ezt a kívánságot, mert hiszen kifejezésükből és a „harmadíz” emlegetéséből láthatjuk, hogy azok, akiket kifogásoltak, már nem voltak idegenek, hanem csak az őseik voltak azok, a Hitler meghonosította fajelméletről s a vele járó őskutatásról pedig 1600 körül még semmiképpen sem beszélhetünk.

Együgyűségükben arról is megfeledkeztek, ha a „harmadíz” hívei vagyunk, akkor elsősorban éppen az ő „nemzeti” királyaik bizonyulnak méltatlannak a magyar tisztségekre. Ha harmadízig kutatjuk a dolgot, akkor bizony nemcsak Zápolya János, hanem még Mátyás király sem volt alkalmas Magyarországon tisztségek viselésére, mert ők is mindketten „idegen nemzetből tött magyarok” voltak. Ezen elv alapján Hunyadi Jánostól is meg kellett volna fosztanunk Magyarország történelmét, mert ő nemcsak a harmadíz kutatását nem bírta volna ki, hanem még az első ízt sem. Hiszen még az apja is oláh kenéz [vezető, elöljáró] volt. Igazán „felháborító”, hogy mégis fővezér, sőt az ország kormányzója lehetett belőle, fiából pedig nemcsak király, hanem olyan király, aki Bocskai idejében már mintakirálynak számított.

De Bocskai rendjei e nagy, már akkor keresztlevelek után kutató ősmagyarkodásuk közben egy ilyen kis következetlenséget természetesen nem vettek észre. Sőt e téren még tovább is mentek, mert ők is ugyanúgy tettek, mint Zápolya János, mikor I. Ferdinánddal és később Bethlen Gábor, mikor II. Ferdinánddal alkudozott. Ők éppen ellenkezőleg, azt kívánták, hogy ne magyarok legyenek I., illetve II. Ferdinánd hozzájuk küldendő királyi biztosai, hanem inkább idegenek. Az idegenektől ugyanis több engedményt vártak, mint a magyaroktól, mert azok nem ismerték őket annyira, mint a magyarok és ezért nem is vetették meg őket annyira, mint azok. No meg mert az idegen nem sajnált annyira Magyarország területéből mindig újabb meg újabb megyéket kiszakítani a felkelő vezér jutalmául, mint a magyarok, akiknek mégiscsak a saját hazájuk feldarabolásáról volt szó.

Bocskai rendjei is a legzajosabban követelték (követelésük teljesült is), hogy Forgách püspököt zárja ki a király azok közül, akiket alkudozni hozzájuk küld. Pedig hát ez a Forgách püspök annyira nem volt „idegen nemzetből tött” magyar, hogy nem tudom, hogy Bocskaiék közül családfája ősiségében és magyarságában melyik tudott volna vele versenyezni. De hát éppen az volt a baj, hogy Forgách püspök az alkudozásokban is magyar volt, azaz egy tapodtat sem volt hajlandó engedni. Ezért gyűlölték annyira a lázadók és ezért féltek tőle jobban, mint bármely „idegen nemzetből tött magyartól”. Látjuk tehát, hogy nem a fajtisztaság hívei voltak ezek az emberek 350 évvel ezelőtt, tehát nem korukat előzték meg, hanem csak önzők voltak, ami ma sem újdonság és természetesen 350 évvel ezelőtt sem volt az.

Hogy maga Rudolf se azért volt nekik ellenszenves, mert idegen és német volt, hanem egyedül csak azért, mert „pápás”, ugyancsak kiáltóan mutatja az, hogy Bocskai Rudolf osztrák és cseh alattvalóival, sőt a német birodalmi rendekkel ugyancsak kereste az összeköttetést. Bocskai és Bethlen idejében ugyanis az osztrák és a cseh nemesség is protestáns volt, s ez a kellék ugyancsak áthidalta köztük azt a különbséget, amit az idegen fajból való származás okozott. Akkoriban – sőt a Habsburgok egész négyszáz éves magyar történelmi szereplése folyamán – a magyarok németgyűlölete csak a pápistagyűlölet álcázása volt. (A forradalmi magyar számára a „német” szó körülbelül olyan kifejezés volt, mint a bolsevik hírverésben az „imperialista”.)

Ha a német, osztrák vagy cseh nem volt egyúttal pápista is, észre sem vették, hogy idegen, sőt egyszerre édes testvér lett számukra és sokkal közelebbi rokon, mint a katolikus magyar, még ha a katolikus magyar olyan magyar volt is, hogy Árpád seregében jött be az országba: Bocskaiék ezeket a protestáns osztrákokat és cseheket kérték fel kezesekül a császárral kötött megegyezésük megtartására. Mert hát „császár fogadásának” – jellemző, hogy ezt éppen Illésházy, a vén róka írja – „nem hihetni, szóval és levéllel való assecuratióját [megerősítését] nem szokta megtartani”. (Hogy lenézték tehát ezek az emberek a királyukat csak azért, mert pápista volt!)

A korponai rendek, hogy a pápista császár szava megtartására kellő biztosítékuk legyen, még a német birodalmi fejedelmek kezességét is követelték. Természetesen a protestáns német fejedelmekét, akik, mivel protestánsok voltak, a szemükben egyáltalán nem számítottak idegeneknek s eszükbe sem jutott, hogy azoknak a magyar ügyekhez semmi közük, mert hiszen Magyarország független állam, melyet saját törvényei és szokásai szerint kell kormányozni. Még kevésbé jutott eszükbe az, hogy ennek a független államnak a királyára tűrhetetlenül sértő, hogy alattvalói mit sem adnak a szavára vagy aláírására, s hogy még tűrhetetlenebb, hogy éppen idegenek által akarják szava megtartására rászorítani.

E protestáns német fejedelmekhez Bocskai már felkelése legelején elküldte Bocatius Jánost, a Sziléziából ideszakadt kassai bírót, akinek ilyen fontos állami megbízásaival szemben természetesen egyáltalán nem volt akadálya az, hogy nemcsak idegen nemzetből jött volt, hanem nem is lett soha magyar. Hogy lett volna ez baj, hiszen mivel nem volt pápista, nem is volt német. (Hogy szidjuk a Habsburgokat, hogy nem tartották meg a törvényt, nem hajtották végre az országgyűlések határozatait. Hát Bocskai megtartotta az ő országgyűlése határozatát az „idegen nemzetből tött” magyarok (például Bocatius) alkalmazása ellen?)

A német protestáns fejedelmeket Bocskai és szabadsághősei – úgy látszik – azért kedvelték annyira, mert a birodalmi gyűléseken a császár fáradozásai eredményeként számunkra megszavazott török segélyt ők szokták legkevésbé és a legnagyobb késedelemmel befizetni. Hogy Bocatius ennek ellenére nagy eredménnyel járt nálunk, és a pápista császár elleni ügy támogatására ezek a német fejedelmek sokkal hajlandóbbak voltak, mint a magyarok török elleni védelme támogatására, az természetes. De hogy pénzt, „bares Geld”-et [készpénzt] még Bocskai sem kapott tőlük egy fillért sem, az még természetesebb.

Most, hogy közelebbről megismerték őket, megtanulhatták volna megbecsülni „idegen” királyainkat protestánsaink, mert láthatták, milyen a protestáns idegen. Sokkal önzőbbnek bizonyultak irántuk, mint amilyenek a mi királyaink, a pápista idegenek voltak. Bocskaiék kedves protestáns csehei ugyanis, akiknek a szavára, különösen pedig protestáns testvéri érzelmeire – azt hitték – sokkal többet adhatnak, mint a császár szavára vagy jóindulatára, alighogy szóba álltak velük, rögtön Szakolca városa és Holics, Sáskő és Berencs vára átengedését követelték tőlük az országnak teendő szolgálataik ellenértékeként. A pápista idegen Habsburgoknak 400 év alatt sem jutott eszükbe ilyesmi. Ők – de csak azért, mert félniük kellett tőlünk – csak azt merték megtenni, hogy az általuk visszahódított Határőrvidéket meg Erdélyt nem kebelezték vissza azonnal Magyarországba, hanem egy ideig külön kezelték, de ekkor is úgy, mint a magyar koronához tartozó országokat. Mi mégis felrobbantunk miatta a felháborodástól. A protestáns csehek szóba sem álltak Bocskaiékkal addig, amíg Magyarország területéből megfelelő koncot nem ígértek nekik. Emiatt azonban senki sem robban, hiszen még csak nem is tud róla senki.

A Habsburgoknak 400 évig nem jutott eszükbe, hogy Dévény német falu és hogy ott van az osztrák határon, sőt az egész Burgenland német és az is ott van közvetlenül az osztrák határon – sőt egy része már Mátyás király idejében is osztrák kézen volt –, ezeknek tehát igazság szerint Ausztriához kellene tartozniuk, s ha faji és anyanyelvi alapon nem, akkor azon nagy szolgálatok címén, melyeket Ausztria Magyarország védelme és területe visszaszerzése érdekében tett. Lám, a protestáns cseheknek Bocskai protestáns magyarjai segítségül hívásának már első szavára eszükbe jutott, hogy Szakolca, Holics, Saskő, meg Berencs a határon van és tót, tehát szláv, tehát Morvaországban lenne a helye. (Bécsnek is azonnal eszébe jutott a német Burgenland ott az osztrák határon, mihelyt ott a Habsburgok kormányát az osztrák szociáldemokrata párt vette át – pedig a szociáldemokrácia nemzetközi volt és mit sem gyűlölt annyira, mint az átkozott sovinizmust –, s nemcsak eszébe jutott az, ami a Habsburgoknak 400 évig nem jutott eszükbe, hanem mindjárt meg is valósította, mert azon hatalmak, melyek Európa sorsáról akkor döntöttek, szintén azt tartották, hogy igazuk van. Mikor Csehországot „védelmébe” vette, Hitlernek még az a kis határ menti német Dévény is (melyről nálunk csak azt tudta mindenki, hogy itt lép a Duna Magyarország területére) eszébe jutott, s németsége címén még ezt is sietett Németországba bekebelezni. De azért ugyanakkor mégis mennyire rajongtunk érte mi, magyarok is. Hiszen német volt ugyan, de nem volt Habsburg. Katolikus volt ugyan, de nem volt „bigott”, mint a Habsburgok voltak.

Burgenland és Dévény eseténél képzelhető-e döntőbb bizonyíték azon állításunk igazolására, hogy osztrák „elnyomás” nálunk sohasem volt, hanem csak függetlenségünket sértő beavatkozás, de ez sohasem Habsburg királyaink irántunk való rosszakaratának következménye volt, hanem annak természetes és szükségszerű eredménye, hogy hazánk ez időben nem a maga erejéből tartotta fenn magát? Burgenland és Dévény esete világosan bizonyítja, hogy a Habsburgok esküi Magyarország függetlenségére mindig jóhiszeműek voltak. Királyaink Magyarország területi épségét még e szükségszerű idegen befolyás idején is tiszteletben tartották, s az idegen segélyt nekünk annyira ingyen adták, amennyire csak az élet törvényei ezt lehetővé tették!

Megjegyezni érdemes, hogy a bécsi békében Bocskaiék gondos és hűséges hazafisággal azt is törvénybe iktatták, hogy a szepesi városok, melyeket még Zsigmond zálogosított el és azok a nyugat-magyarországi várak, melyek már Mátyás király ideje óta Ausztriánál voltak zálogban, az ország területéhez ismét visszacsatoltassanak. Úgy látszik, azért jutott ez eszükbe, hogy ezzel legalább elméletben s legalább némileg ellensúlyozzák azokat a nagy területeket, melyeket Bocskai egyéni kielégítésére elszakítottak az ország testéből.

Mondom, ezt is törvénybe iktatták, de e törvénybe iktatás ellenére ezek a városok és várak még jó sokáig (a szepesi városok egész Mária Teréziáig) éppen úgy idegen zálogban maradtak, mintha visszacsatolásukat nem iktatták volna törvénybe. Mivel ugyanis ezek a városok, illetve várak Lengyelországnál, illetve Ausztriánál zálogban voltak, visszacsatolásuk csak úgy lett volna lehetséges, ha valaki azokat a pénzösszegeket, melyek címén és amelyek erejéig zálogban voltak, az illető államoknak visszafizette volna, világos, hogy az a valaki, akinek ezekért fizetnie kellett volna, nem lehetett más, mint csak a magyar nemzet, mely annak idején ezeket a zálogösszegeket az illető államoktól felvette.

Mivel azonban ez a rendektől követelt volna áldozatot, nem a királytól, mert azt józan ésszel már mégsem kívánhatták, hogy még ezt is az osztrákok, csehek vagy a Német Birodalom fizesse ki helyettük, világos, hogy Bocskai István szabadsághős rendjei – igazi képmutató módra – megelégedtek az elméleti törvénybe iktatással, a valóságban pedig maradt minden a régiben, s azt, hogy marad, legjobban természetesen azok tudták, akik ezt a törvénybe iktatást megcsinálták. Ők hazafiasak akartak lenni, de csak olcsón, illetve egészen ingyen. A fiatal, tapasztalatlan diák pedig még ezért is a Habsburgokat szidja, s szentül meg van róla győződve, hogy az is csak az ő gonoszságukon múlt, hogy ez a törvény is csak írott malaszt maradt, mint az ő uralmuk alatt annyi más törvényünk.

Pedig hát ha Bocskai rendjei igazi, nem pedig ál- vagy szájhazafiak lettek volna, akkor törvénybe iktatás helyett egyszerűen csak a zálogösszeg kifizetését szavazták volna meg, s ha azt, amit megszavaztak, végre is hajtották volna, azaz ha a megszavazott összeget valóban le is fizették volna, akkor a szepesi városok és burgenlandi várak törvénybe iktatás nélkül is visszajöttek volna hozzánk. De csak egyszerűen a törvénybe iktatással, de fizetés nélkül, semmiképpen sem jöhettek vissza.

A hozzáértő ember tehát e nyugat-magyarországi várakkal kapcsolatban nem a Habsburgok gonoszságán botránkozik, hanem azt tudja meg belőle, hogy annak a Burgenlandnak egyes részei, melyet az osztrák szociáldemokraták a Habsburgok bukásával egy időben nemzetközi jóváhagyással, tehát hivatalosan igazságosnak nyilvánított cselekedettel, azon a címen, hogy német lakosúak, eloroztak tőlük; a múltban, a Habsburgok uralma alatt, sőt uralma előtt már ténylegesen is osztrák tulajdonban voltak, tehát még jobban kénytelen csodálkozni azon a páratlan becsületességen és önzetlenségen, hogy a Habsburgoknak hosszú négyszáz éven át ennek ellenére sem jutott eszükbe, hogy ezt a területet Ausztriának megszerezzék, s Magyarországtól elszakítsák, hanem még azt a részt is visszaadták belőle nekünk, mely már akkor is az övék volt, mikor Magyarország koronáját megszerezték.

De abból, hogy Bocskai rendjei a szepesi városok és burgenlandi várak visszacsatolását csak törvénybe iktatták, de a tényleges visszacsatolás megvalósítására, a zálogösszeg visszafizetésére semmit sem tettek, azt is láthatjuk, hogy nemcsak az „idegen” királyok szokták megszegni a nemzet iránti kötelességeiket, hanem maguk a nemzetet képviselő rendek is. Az ország területi épségének megőrzése például nemcsak a királynak volt kötelessége, aki esküt is tett rá, hanem bizonyára a nemzetnek, tehát azoknak az országgyűlési rendeknek is, akik a nemzetet képviselték és sorsáért épp úgy felelősek voltak, mint a király.

A jelen esetben ez a kötelességük azt kívánta volna, hogy az országgyűlésen a szükséges zálogösszeget megszavazzák. Mivel azonban ez tőlük követelt volna áldozatot, képmutató módon megelégedtek az egyszerű törvénybe iktatással, melyről pedig ők tudták a legjobban, hogy fizetés nélkül nesze semmi, fogd meg jól. Olyan törvényt hoztak tehát, melynek valóra váltását ők maguk akadályozták meg, mert egyszerűen úgy tettek, mintha nem tudnák, hogy ehhez fizetni is kell.

De ha ebben az esetben a rendek legalább csak azzal akadályozták meg a saját törvényük megtartását, hogy nem tettek semmit abban az irányban, hogy törvényükből valóság is lehessen, hoztak ők még olyan törvényt is, melynek valósággá válását egyenesen ők akadályozták meg. A jobbágyok szabad költözködési jogának visszaadása volt ez a törvényük. Ennek meghozására, mint láttuk, a jó Ferdinánd kényszerítette őket, mivel azonban a meghozott törvény ebben az esetben egyenesen egyéni érdekeikbe ütközött, egyenesen ők gondoskodtak arról, hogy megtartaniuk ne kelljen.

Mint ismételten rámutattunk már, az osztrák „elnyomás” legfőbb bizonyítékának azt tartotta történetírásunk, s ennek alapján természetesen közvéleményünk s a nemesért, jóért, tehát a hazáért is elsősorban lelkesedő, eszményien gondolkodó ifjúságunk, hogy Bécs minden szíre-szóra magyar nemeseket tartóztatott le, legtöbbször éppen erényeikért vagy hazafias érzelmeikért, törvényes ítélet nélkül. Láttuk már, hogy effajta bűnei Rudolfnak nem is voltak, csak Ferdinánd tette ezt meg Perényi Péterrel és Pekryvel, de láttuk azt is, hogy neki is megvolt hozzá az éppen elegendő oka. Láttuk, hogy nem állította őket törvény elé, az sem törvénytelenségből történt, hanem irántuk való kíméletből. Nekik olyan bűneik voltak, amelyekért az országgyűlésnek halálra kellett volna ítélnie őket. Lehet, hogy Ferdinánd az országgyűléstől is félt emiatt, de nem azért, mert ő akart törvénytelen vagy igazságtalan dolgot kérni az országgyűléstől, hanem azért, mert attól kellett félnie, hogy az országgyűlés helyezkedik majd az igazság mellett az érdek álláspontjára.

Azt azonban nem emeli ki történetírásunk, s így természetesen eszményi felfogású ifjúságunk sem veszi észre, hogy amikor Kassát elfoglalta, Bocskai is törvényes ítélet nélkül dobta börtönbe Migazzi püspököt és tartotta ott egész a bécsi béke megkötéséig anélkül, hogy akár csak utólag is törvény elé állította volna. Pedig ez a Migazzi püspök, mint később látni fogjuk, a modern történetírás szerint nemcsak ártatlan, hanem a lelkiismeretes tisztviselő mintaképe volt. S ne feledjük azt sem, ha Bocskai rendjei szerint „horvát paraszt” is volt, mivel pap, sőt püspök volt, a magyar alkotmány szerint nemes, sőt főnemes volt, s így bűne rábizonyítása és elítélése előtt még akkor sem lett volna szabad letartóztatni, ha bűnös lett volna.

De mint Migazzi püspökkel, ugyanúgy bánt Bocskai saját (katolikus) kancellárjával, Kátayval is, akire senki sem foghatta rá, hogy „horvát paraszt”. Őt szintén börtönbe vetette, amit magyar nemessel nem lett volna szabad megtennie, és őt sem állíttatta még utólag sem bíróság elé. Bocskai halála után aztán a kálvinista hajdúk kihúzták börtönéből és kegyetlenül felkoncolták, szintén minden vizsgálat és ítélet nélkül. Sőt minden valószínűség szerint még az ő szempontjuk szerint is ártatlanul, mert még ma sem lehet tudni, hogy bűnös volt-e vagy nem, és hogy mi volt a bűne. Mivel katolikus volt, egyszerűen ráfogták, hogy a császár kémje s így áruló. De hát miért tette akkor Bocskai a kancellárjává? Hiszen mikor azzá tette, már akkor is katolikus volt. (Bizonyára a császár kedvéért, akinek be akarta bizonyítani, hogy ő nem felekezeti ember.)

Aztán ugyancsak ekkoriban tartották fogva a rendek (nem a király) Báthory Erzsébetet is minden törvényes ítélet nélkül, s az ő örök szégyenük marad, hogy a világ ezen egyik legnagyobb gonosztevője sohasem került bíróság elé, tehát valójában sohasem bűnhődött bűneiért, noha bűneit felfedezték. S mindez a művelt Magyarországon történt. Vajon ez nem volt törvénytelenség? S ezt a törvénytelenséget ki követte el? Hogy lehet az, hogy az országgyűlésen, mely oly féktelen dühvel s igazsága oly fennkölt tudatában ostorozta a bécsi udvar bűneit, egyetlen hang sem szólalt fel emiatt, hogy miért nem bűnhődik Báthory Erzsébet? Hogy lehet, hogy ez a törvénytelenség nem fájt senkinek, illetve hogy egyedül csak a királynak fájt (mert láttuk, hogy neki fájt).

Ellenben ismét csak Bocskai szabadságharcának bűne, hogy Somogyi királyi ügyész akasztófán végezte életét csak azért, mert teljesítette ügyészi kötelességét és vádat emelt Illésházy ellen. (Ismét látjuk a hazafias Bocskai-forradalom nagy hasonlóságát a bolsevizmussal, mely szintén kedvvel akasztatta fel, ha módjában volt, azokat a régi bírákat, akik azelőtt kommunistákat elítéltek.) Somogyit nem is az országgyűlés, hanem csak maga Illésházy akasztatta fel. És akasztatta, nem pedig lefejeztette, annak ellenére, hogy magyar nemest akasztással kivégezni semmiképpen sem volt szabad.

Vajon az utána következő országgyűlésen ki vonta ezért felelősségre Illésházyt vagy Bocskait, sőt felelősségre vonás helyett jutalmul nem éppen ez az országgyűlés tette-e Illésházyt nádorrá, tehát az ország legfőbb bírájává? Ezen az országgyűlésen még a főpapok is mind Illésházyra szavaztak, mert – mivel eddig úgyis megsértették a nemzeti közvéleményt azzal, hogy Bocskaival szemben az udvar pártján voltak – ideje volt már, hogy ők is kiengeszteljék az udvar sok „törvénytelensége” miatt „joggal” felháborodott nemzeti közvéleményt.

Ez a Bocskai diadala után tartott országgyűlés a jezsuitákat is mindenáron ki akarta tiltani az országból, természetesen szintén minden törvényes bizonyító eljárás és bírói ítélet mellőzésével. Ezek a jezsuiták, akiket törvényes vizsgálat és ítélet nélkül egyszerűen ki akartak tiltani saját hazájukból, majdnem mind magyar nemeseknek születtek, s mint felszentelt papok, a magyar alkotmány értelmében közülük még azok is a nemesség soraiba tartoztak, akik kivételesen nem születtek annak.

Azok azonban, akik állítólag a magyar alkotmányért és a maguk nemesi szabadsága megvédéséért küzdöttek, így akartak bánni a más, velük ellenkező világnézetet valló magyar nemesekkel. Ki akartak űzni a hazájukból törvényes vizsgálat, ítélet és bűn rájuk bizonyítása nélkül magyar nemeseket csak azért, mert az övékétől különböző (de az övékénél százszor különb) világnézetet hirdettek. S mindezt tették azon a címen, mert (ellenségeik) a vallásszabadság kivívására fogtak fegyvert (!). Vajon jártak-e el ennél hazugabbul akár csak a későbbi bolsevisták is?!

Bocskai egyénisége és harca,
mint egyéni érvényesüléséért való küzdelem

Bocskai imponáló egyéniség. Übermensch-típus. Maga az erős, a parancsoló, a megtestesült férfi. De a parancsoló akaraton kívül csupa ész is. Milyen józanság tükröződik például a császáriakhoz intézett ebben az üzenetében:

„Miért, hogy sem a dialektikához, sem az retorikához nem tudunk, az dolgot ő magát nézzük, csak az mi nemzetünk javát és magunk megmaradását; azon kívül az szók és rábeszélések minálunk semmit sem fognak.”

S mindez nemcsak szólam volt nála, hanem a valóságos igazság. Nem nemzetünk javát illetően volt ugyan igaz, hanem a maga „megmaradását” azaz önérdekét illetően. Beszélhettek neki akármit, a maga céljából és érvényesüléséből nem engedett. Csak akkor, ha a valóság kényszerítette rá. Nagyjából tanulatlan, egyszerű ember, de olyan gyakorlati józan ésszel és olyan éles ítélőképességgel, melyet semmiféle iskolában nem lehet megtanulni. Mint látjuk, ő maga is tudatában van annak, hogy ez benne sokkal többet ér, mint az a műveltség és tudás, melyet iskolában lehet szerezni. Fráter György-vágású ember volt.

Azt is meg kell hagyni, hogy Bocskai igazi, törzsökös magyar ember is volt mind testileg, mind lelkileg. Leveleit magyar embernek élvezet olvasni, mert szinte kézzel lehet bennük tapogatni a magyar lelket és észjárást. Azt még Benda is megállapítja Bocskairól, hogy önző is volt, meg hiú és kegyetlen is, és hogy bosszúálló is könnyen tudott lenni, de – s ezt már nem Benda mondja, hanem én – meg kell hagyni, hogy színész nem volt, sem zsonglőr, sem agitátor, sem ellenszenvesen hiú, mint Kossuth. Kossuthnak például ezen a Bocskaiétól annyira elütő tulajdonságai voltak az okai annak, hogy nem volt tekintélye azok előtt, akik közelről ismerték; hogy szabadságharcában munkatársai lenézték, sőt azt mondhatnám, hogy az idegeik nem bírták bizonyos időn túl szerény szavakba bújtatott önteltségét és színészkedését.

Bocskait se szerette senki. Olyan embert, mint ő volt, nem is lehetett szeretni. De őt – Kossuthtal ellentétben – mindenki respektálta [tisztelte, becsülte]. Neki volt tekintélye. Nemesen rokonszenves vonás benne az is, mert lelke mélységét mutatja, hogy ez a rideg észember mély érzelmi világgal is bírt egyúttal. Ezt csak ritkán hozta nyilvánosságra, s éppen ez az, ami vonzó benne. Megható, mikor ez a rideg, kíméletlen, csupa ész és csupa akaratember „édes hazám, Erdélyország”-ot emlegeti.

Olyanokat kell majd mondanunk róla, ami még egy gonosztevőtől is sok lenne; olyan következetlenségeket és jellembeli bakugrásokat kell látnunk életében, amelyek alapján csak megvetés járhatna neki, s mégis a nemzet nagyja lett, s még ellenségei előtt is tekintélye volt és van, mert kétségtelen, hogy nem volt egyszerűen csak kalandor, még nagyszabású kalandornak sem nevezhető. Bocskai nagy bűnei ellenére is nagy ember volt.

Minden nagy ember, még ha teljesen önző érdekek vezetik is, s még ha tele van is bűnökkel, és ha nemtelen szenvedélyeit teljesen szabadon hagyja is tombolni, egyúttal dicsőségre is tör, nem elégszik meg csak az anyagi érvényesüléssel. Ha ugyanis valaki mint ember is nagy, nem elégszik meg csak az anyagi javak összeharácsolásával, s a velük járó élvezetekkel és hatalommal. Nemcsak az nagy az ilyen emberben, ami állati, az érzékiség, a pénzvágy, a gyűlölet és a bosszú, hanem nagy benne a kevélység és a dicsőségvágy is. Azok a test, ezek a szellem bűnei. A nagy ember nemcsak teste ösztöneit éli ki nagyobb fokban, mint az átlagember, hanem lelke vágyait is. Hírt, nevet, dicsőséget is akar. Azt akarja, hogy még századok múlva is emlegessék. Be akar lépni a történelembe.

Bocskai is azt állította magáról, hogy nemcsak a vagyonért és a hatalomért küzd (bár ezt is elismerte, de szerényen csak a maga „megmaradásáért” való küzdelemnek nevezte), hanem nemzetéért, s ezt nemcsak állította, hanem maga is hitte magáról. Az ember ugyanis mindig könnyen hajlandó hinni azt, ami ránézve előnyös, s ebbe éveken át úgy beleéli magát, hogy őszinte meggyőződésévé is válik.

Kétségtelen, hogy Bocskai húzott is a hazájához és szívesen kötötte össze annak érdekét a magáéval. Kétségtelen az is, hogy harca közben hitte is, hogy a hazájáért harcolt. Még kétségtelenebb azonban, ha a két érdek összeütközött, akkor nem a hazát választotta, hanem magát. Az ő lelkivilága olyan volt, hogy még elképzelni se tudta azt a lehetőséget, hogy valaki még a saját maga elszegényedését vagy becstelenné válását is eltűrhesse a hazájáért. Annyira hazafias (valójában annyira hiú és önérzetes) természetesen ő is volt, hogy azt nem ismerhette el (még önmaga előtt sem), hogy ő a hazájával szemben küzd a maga érdekeiért. Ezért ha valójában a haza érdeke el is vált az ő egyéni érdekeitől, ő akkor is szentül meg volt róla győződve, hogy mikor a maga érdekét szolgálja, valójában a hazáját szolgálja.

Aki Bocskait és korát csak egy cseppet is ismeri, annak észre kell vennie az ő nagy önzését. Az újabb történetírók – akármennyire „hazafiasan” írnak is – ezt egész nyíltan megállapítják róla. De kiemelik, hogy – a nemzet nagy szerencséjére – az ő érdekei összeestek a nemzet érdekeivel. Mikor tehát a maga érvényesülését szolgálta, egyúttal nemzetét is szolgálta, s mivel ezt ő maga is tudta, ez megnemesíti önzését. (Látni fogjuk majd, hogy történetíróink ugyanezt mondják Bethlen Gáborról is.)

Mi azonban eddig is már ismételten láttuk, hogy – nagy szerencsétlenségünkre – az igazság az, hogy a nemzet érdeke nem esett össze Bocskai érdekeivel (de Bethlenéivel sem), s így felkelése, mely Erdély és Kelet-Magyarország birtokába juttatta magát Bocskait, rendkívül nagy kárt okozott nemzetének.

Bocskai csak azért hitette el magával, sőt beszélte be magának, hogy az ő érvényesülése a nemzet javát is szolgálja, hogy ne kelljen magát lázadása miatt elmarasztalnia, s hogy az anyagi érvényesülés mellé még hírt, nevet és dicsőséget is szerezzen magának. Mint látjuk, ez teljes mértékben sikerült is neki. A magyar közvélemény még ma is szentül hiszi azokat az érveket, melyekkel Bocskai azt bizonyította, hogy ő magyar nemzetét szolgálta fegyverforgásával, s ennek eredményeként a magyarság kettészakításával, noha láttuk, hogy ezek az érvek mennyire kétségbeejtően hamisak.

Bocskai kálvinista felekezetisége még nagyobb volt, mint nemzeti érzése. Ismételten említettük már, hogy az ő korában nemcsak ő volt ilyen, hanem mindenki. Bocskai erős felekezeti érzésén természetesen nem a komoly pozitív keresztény hitet értem (mert hiszen ha ilyen hit lett volna benne, akkor nem lehetett volna olyan tág lelkiismeretű és nem követhetett volna el olyan felháborító dolgokat, mint amilyeneket róla nemsokára elő kell adnunk), hanem a katolikus Egyház és papság elleni ellenszenvét. Egyéni érvényesülése annyira előbbre való volt számára még felekezetiségénél is, hogyha nagy hasznot remélt belőle, tudott kedveskedni még papoknak is.

Nemegyszer működött együtt még a pápai nunciussal és a jezsuita atyákkal is, és olyan jóindulatúan tárgyalt velük, hogy ezek nem győzik dicsérni az Egyház iránti megértését, sőt jóakaratát. Ők ennek alapján azt hitték, hogy lelkében nem is protestáns. Pedig nagyon is az volt, csak ő nem volt olyan őszinte, egyenes és egyszerű lélek, mint a pápai nuncius, sőt mint a „ravasz” jezsuiták is voltak, hanem – mint általában azok, akiket az evangélium az „e világ fiainak” nevez – érdekből nagyon jól tudott alkalmazkodni és színészkedni, ha ezt nem Kossuth-módra, hanem okosan és férfiasan csinálta is.

Említettük, mennyire pályázott Báthory Zsigmond szalmaözvegyének, Mária Krisztina főhercegnőnek a kezeire. Mivel még álmában sem gondolhatott arra, ha a főhercegnő kezét megkapja, ez katolikus reverzális [kötelezvény, hogy katolikusként nevelik a gyermekeket] nélkül is lehetséges lesz, egész kétségtelen, hogy ő érvényesülése kedvéért még imádott felekezete érdekeit is hajlandó volt feláldozni (hát még akkor a hazájáét!).

Ha ez a rá nézve annyira dicsőséges „parti” sikerült volna, akkor természetesen azt hirdette volna (és maga is szentül hitte volna, amit másoknak hirdetett), hogy ezzel ő csak a felekezetére hozott dicsőséget, s eldicsekedett volna hitfeleinek, hogy apósa, II. Ferdinánd és jezsuitái mennyire elkövettek mindent, hogy őt magát is megtérítsék, és hogy igyekezetük mennyire eredménytelen volt. Ez esetben nem a bűnét (hogy reverzálist adott) látta volna tehát, hanem csak erényét (hogy ő maga nem lett katolikus). S kell-e annál nagyobb protestáns dicsőség, ha valaki még egy császári menyasszony kedvéért sem hagyja el a „hitét”?

Bocskai szemében a fő szempont mindig a siker volt. Erkölcsi tekintetek eszébe sem jutottak soha, s ezért, mert a végén – legalábbis ami a maga „megmaradását” illeti – minden sikerült neki, élete végén önelégülve és önérzettel írja: „Mü az mü hivatalunknak, úgy látszik, fogyatkozás nélkül megfeleltünk”. Csakugyan pompásan sikerült neki minden.

Igaz, hogy Isten rögtön eme önérzetes kijelentése után elszólította a földről, mintha csak azt mondta volna neki, ha „hivatalodnak” annyira tökéletesen megfeleltél már, gyere, mert nincs szükség már arra, hogy még tovább is élj. De a híre, neve, dicsősége annál hosszabban tartott utána, s tart még jelenleg is. „Édes hazája” még most is azt hiszi, hogy jót tett vele Bocskai akkor, amikor kettészakította.

Bámulatos, hogy ez az uralkodni vágyó és uralkodni tudó, ez a csupa önérzet-ember hogy meg tudta magát alázni, hogyan tudott alkalmazkodni és kedveskedni, mikor érdekei úgy kívánták, hogy aztán utána eldicsekedhessék, hogy ő a hivatalának milyen jól megfelelt.

Hogy hízeleg, hogy kedveskedik például Illésházynak, hogy megnyerje magának! És milyen sokáig és milyen kitartóan, mivel „a vén róka” nehezen állt kötélnek! Ugyanilyen megalázkodóan viselkedik ecsedi Báthory Istvánnal is, aki pedig, mint látni fogjuk, megvetette, mert gonosz embernek tartotta. Nem szégyell még az ecsedi prédikátornak és a nagyúr titkárának is írni, hogy támogatásukat kérje célja eléréséhez.

Egy Habsburg például sohasem lett volna erre képes, de egy magunkfajta egyszerű katolikus sem. Nekünk az önérzetünk előbbre való, s mi nem szoktunk megalázkodni azért, hogy érvényesüljünk. Nem is érvényesülünk. Nézzük csak például a magyar szabadsághősöket. Ha protestánsok voltak, érvényesültek (Bocskai, Bethlen, Rákóczi György), ha katolikusok (Rákóczi Ferenc, Martinovics, a Wesselényi-összeesküvők) elbuktak. A protestánsok még 48-ban is megmentik legalább az életüket (Kossuth, Görgey, Szemere), de a katolikusok (Csányi László, Perényi és az aradi tábornokok) a vérpadra, sőt az akasztófára kerülnek.

Mi az önérdekből való megalázkodást szégyennek tartjuk, sőt jellemtelenségnek. Az is, de viszont hasznos és eredményes. Bocskai szemében (hát még Bethlenében!) a hasznos mindig fontosabb volt a nemesnél. Ezért tudott aztán ő (és a vele hasonszőrűek) hivatalának „fogyatkozás nélkül” megfelelni, s ezért nem tudunk neki megfelelni mi és általában a Habsburg-félék.

Ecsedi Báthory Istvánnál, ahol ezzel lehetett célt érni, Bocskai „az egy üdvösségre való hitünkhöz (természetesen kálvinista hitünkhöz) való szerelmet” emlegeti, a nunciussal meg a jezsuitákkal viszont olyan hangnemben és modorban tárgyal, hogy azok nem győzik kiemelni, mennyire nem kálvinista ez a Bocskai és mennyire nem fontos neki a felekezete. Mi ilyesmit szégyennek tartanánk magunkra, ő nem tartotta annak, mert számára mellékes volt, milyen eszközökkel éri el célját. A fontos csak az volt, hogy elérje. El is érte annyira, hogy a tiszta lelkiismeret önérzetével írja, hogy „mi hasznos szolgálatunkról a nemes ország minden időkben azután is hálaadó jóakarattal emlékezhetik”.

Feltűnő és letagadhatatlan „a cél szentesíti az eszközt” elv uralma Bocskai lelkületében (noha ártatlan protestánsaink még ma is csak a jezsuiták lelkületében hajlandók ezt az elvet felfedezni. Pedig ha meg lett volna bennük e tekintetben csak egy tized része is annak, ami Bocskaiban megvolt, akkor nem sikerült volna neki őket annyira becsapnia). Korának legnagyobb magyar kutatója, a kálvinista Károlyi Árpád, noha – mert ekkor még fiatal volt – ugyancsak „hazafias” elfogultsággal írt róla, Bocskaiban egyenesen Machiavelli magyar megtestesülését látja. Pedig hát ennél lesújtóbbat – legalábbis erkölcsi és jellemi szempontból – nem is írhatott volna róla.

*

Bocskai István 1557-ben született Kolozsvárott. Börtönben született, mert anyja is követte oda a férjét. A férjet pedig – Bocskai apját – azért vetették oda az erdélyiek, mert velük ellentétben protestáns létére is nagy Habsburg-párti volt. Ennek az embernek a fiából lett tehát az első Habsburgok elleni fegyveres lázadó! De azért ne hatódjunk meg túlságosan az apa hűsége miatt sem, ő se érdek nélkül volt Habsburg-párti, mert mikor azt találta magára hasznosabbnak már Bocskai apja is a Habsburgok ellenségeihez pártolt, mégpedig olyan megbotránkoztató hitszegéssel, amely még az ilyesmihez ugyancsak hozzászokott Erdélyben is feltűnést keltett. Még az országgyűlés is megbotránkozva foglalkozott az üggyel.

Fia, a mi hősünk, ifjúságát Prágában, a császári udvarban töltötte. S mivel Báthory Kristóf felesége, Bocskai Erzsébet, testvére volt, mikor ennek kiskorú fiát, Zsigmondot fejedelemmé választották, ő volt egyik gyámja, mint a gyermek nagybátyja. Báthory Zsigmond fejedelemsége alatt vezérszerephez jutott az által, hogy ő volt Báthory Zsigmond törökellenes, a Habsburgokkal szövetkező politikájának fő képviselője, és e szövetségnek a majdnem egyhangúlag ellenző erdélyi rendek akarata ellenére is keresztülhajszolója.

Fiatalabb korában tehát – sőt majdnem egész életén át, mert hiszen az öregkort nem érte meg – ő volt a fő képviselője annak a politikának, amely ellen élete végén fegyvert fogott. Mindenesetre olyan pálfordulás, olyan köpönyegforgatás, olyan elvtelenség, amilyenre kevés példa van a világtörténelemben. Ha ugyanis az a politika volt a helyes, amelyet élete végén, mint szabadsághős képviselt, miért küzdött akkor ellene majdnem egész élete folyamán? Ha pedig a nemzetre az volt előnyös, amit egész élete folyamán képviselt, miért hagyta el elveit, sőt ment át egészen a fegyveres lázadásba élete végén?

Bajos ezt a kérdést úgy elintézni, hogy azért, mert élete végén belátta, hogy addig helytelen politikát követett. Nem ugyan a nemzetnek, de magának Bocskainak mind a két politika helyes volt ugyanis. Eleinte azért volt számára helyes Habsburg-párti politikát űznie, mert ezzel szerezte nagy vagyonát és közéleti befolyását, s lett köznemesből az erdélyi közélet egyik fő tényezőjévé. Ha nem lett volna fanatikus császárpárti, megmaradt volna továbbra is az erdélyi vagyonosabb tucat-köznemesek egyikének. Élete végén viszont azért volt helyes számára, hogy a királya ellen fogjon fegyvert, mert csak ezáltal lehetett egyenesen Erdély fejedelmévé, sőt még Magyarországnak is „fölséges királyává”. (Ez utóbbi címet – hogy önzetlenségét kimutassa – nem fogadta ugyan el, de azért mégis használta, mert természetesen nem önzetlensége miatt nem fogadta el. Sokkal nagyobb önzetlenség s különösen férfiasabb viselkedés lett volna tehát tőle, ha elfogadta volna a címet, de nem használta volna. Egyébként annyira „önzetlen” volt, hogy az erdélyi fejedelem címét is már akkor is használta, amikor még nem is volt az.)

Jellemző Bocskai nagyra törésére és lelkiségére, hogy mikor a gyermek Zsigmond trónra kerülésekor, mint még fiatal és nem is nagy vagyonú ember, a „testamentumos urak” egyike volt már ugyan, de köztük emiatt vezető szerepet nem játszhatott, inkább teljesen visszavonult az ügyektől, mintsem csak egy legyen a sok közül, sőt egyenesen mellékszerepet játsszon. Ő olyannak született, hogy csak vezetni vagy uralkodni volt hajlandó. Más szerep nem kellett neki. Mikor Zsigmondot a jezsuiták (Carillo) rávették arra, hogy szakítson a régi erdélyi politikával és csatlakozzék a császár törökellenes kezdeményezéséhez, viszont az erdélyi urak közt alig volt olyan, aki erre hajlandó lett volna, még a fejedelem családtagjai, a Báthoryak is ellene voltak a dolognak. Bocskai a leghatározottabban felkarolta az eszmét, mert így lett alkalma ahhoz, hogy ne csak egy szürke tag legyen a testületben, hanem ő legyen az, aki vezet és irányt szab.

Így és ezért lett Bocskai a legtúlzóbban Habsburg-pártivá, nem pedig azért, mert a császári udvarban nevelkedett. Ő nem érzelmek, hanem mindig tisztán az ész után ment. Egyedül csak azt nézte, mi előnyös részére, hogyan juthat vezérszerephez, tehetségei érvényesítéséhez. Ahogyan már az apja, országos botrányt okozó elárulással, hidegvérrel tudta otthagyni azt az elvet, melyért azelőtt börtönt szenvedett, fia is minden szemrebbenés nélkül tudott volna már ekkor is prágai emlékei ellen fordulni, ha ekkor is már ez nyitott volna teret érvényesülése számára.

Most azonban érdekei úgy kívánták, hogy egyelőre még ifjúkori emlékei mellett szálljon síkra. Ennek köszönhette, hogy Zsigmond fejedelem elvette egy másik Báthory Istvántól a váradi kapitányságot és Bocskaira ruházta (hiszen elvégre az is rokona volt, meg ez is). Ezzel Bocskai egyszerre a legtekintélyesebb erdélyi főúr lett, mert a váradi kapitányság volt Erdélyben a fejedelemé után a legtekintélyesebb méltóság. Akié volt a váradi kapitányság, valójában azé volt az erdélyi fegyveres erő. Az erdélyiek törökpártisága azonban olyan nagy volt, hogy Zsigmond egyelőre még megijedt tőlük és újra kibékült velük. A Báthory-rokonság ez újra való felülkerekedésével, mely egyébként ekkor véres bosszút is vett ellenfelein (Gyulai, Pálffy), Bocskai érvényesülése előtt megint bezárult az út. De ő még így is nyert, mert a váradi kapitányság most már az övé volt és maradt.

A törökök azonban nem elégedtek meg azzal, hogy a császárral való erdélyi szövetkezést meg tudták akadályozni. Nem tűrték a semlegességet sem, hanem Erdélytől mint vazallusuktól követelték a tevőleges segítséget is, azaz a császár ellen egyenesen a mellettük való kiállást. Az erdélyiek abban mindnyájan egyetértettek, hogy a töröknek tevőleges segítséget nem adnak, de a nagy többség nem akart még e tekintetben sem nyíltan színt vallani, hanem a török áltatásával, a dolog állandó halogatásával akarta elintézni az ügyet. Zsigmond nem tartott a többséggel, dühében fegyverrel, sőt akasztófával fenyegetőzött, de a törökkel való nyílt szakításra az országgyűlés még ennek hatása alatt se volt hajlandó. Ekkor újra Bocskai machiavellizmusa ment a fejedelem segítségére. Világos, hogy nem unokaöccse iránti szeretetből, nem is keresztény meggyőződésből vagy a török elleni gyűlöletből, hanem mert ezáltal újra ő vezethetett és irányíthatott az országgyűlésen és Erdélyben.

Felvonultatta az országgyűlés ellen a váradi katonaságot, s e fegyveres erővel a háta mögött rákényszerítette akaratát a nemzet képviseletére. A rendek nem mertek tovább ellenkezni s kimondták azt, amit Bocskai kívánt, a törökkel való szakítást, de természetesen mivel akaratuk és meggyőződésük ellenére, kényszerből tették, a törvénytelenség és megalázásuk miatt bosszút lihegve, s csak külsőleg eltitkolt felháborodással. Nem is csoda, hiszen ekkora alkotmánysértést a Habsburgok még négyszáz év alatt együttvéve sem követtek el.

Bocskai is tudta, hogy ezzel még nincs nyert ügye, mert mihelyt katonáit elvezeti – pedig hát örökké nem tarthatta őket ott –, mindjárt újra mernek beszélni, s ha felülkerekednek, ő elveszett, vagy ha nem, az ország a két párt soha meg nem szűnő vetélkedésének színtere lesz. Így pedig ő nagyot sohasem teljesíthet. Ezért határozott, mégpedig kíméletlenül és véresen. Hiszen még a protestáns Benda is ezt kénytelen írni róla: „Mély vallásossága, református hite összefért kíméletlen politikai eljárásával, gyakran kegyetlen eszközeivel.” (Meg kell hagyni, hogy furcsa egy istenteremtménye lehet az a „református mély vallásossága”!)

Az országgyűléstől kiterrorizált kedvező szavazás óta Bocskai állandóan a fejedelem mellett tartózkodik. Aznap délután együtt sétálnak, sugdosnak. Másnap hajnalban bezárják a város kapuit, összefogdossák az istentiszteletre (természetesen kálvinista istentiszteletre, mert hiszen katolikus istentiszteletet Erdélyben akkor csak a Székelyföld katolikus részében tűrtek) készülő ellenpárti vezetőket. Az országgyűlés most már nem dacol, hanem rimánkodik értük. Halniuk kellett azonban, mert így kívánta „Erdély, sőt az egész magyarság érdeke”, mely, mint Benda oly bájos naivsággal mondja (43. o.), „részben véletlen, részben jelleme, egyénisége” miatt mindig egybeesett Bocskai „magánérdekével”. „Függetlenül attól, hogy ezt a kortársak felismerték-e vagy sem.”

Másnap Bocskai személyesen megy be a börtönbe a foglyokhoz és adja tudtukra a halálos ítéletet, mely természetesen minden vizsgálat, ítélet, bíróság vagy törvényes eljárás nélkül történt. (Csináltak-e ilyet a Habsburgok 400 éves uralmuk alatt akár csak egyszer is? Előfordult – nem is egyszer –, hogy ők sem állítottak valakit bíróság elé, de az soha, hogy ilyenkor az illetőt kivégezték. Hiszen ők ilyenkor csak azért mellőzték a bíróságot, hogy ne kelljen kivégeztetniük. Bocskai ellenben azért mellőzte a törvényes ítéletet, hogy kivégeztethessen, illetve hogy a kivégzés törvénytelensége nyilvánvalóvá ne lehessen. A két dolog között ég és föld a különbség.)

„Ímhol tenta, papíros: amit akartok, írjatok” – mondta a börtönben azoknak, akiket halálra szánt. Még aznap meg is történtek a kivégzések. Cigánybakó fejezte le Kolozsvár piacán Erdély legelőkelőbb főurait, köztük a fejedelem unokatestvérét, Báthory Boldizsárt. De még ezek jártak a legjobban, mert másokat megy úgy fojtottak meg vagy a bitófán végezték be életüket magyar nemes létükre, s noha állítólag abban az Erdélyben éltek, ahol mindig megmaradt a magyar „szabadság”.

„Soha ennél radikálisabban ellenzéki pártot még nem semmisítettek meg” – írja még Benda is (53. o.). Ez a megállapítás magyarul annyit jelent, hogy Bocskainál véresebben, kegyetlenebbül és cinikusabban, zsarnokibb és törvénysértőbb módon még nem nyomtak el nemzeti szabadságot és sértették meg az alkotmányt. „A foglyok egy részét kínpadra is vonták”, tudhatjuk meg a Szilágyi-történelemből (V., 503. o.).

Bocskai itt is joggal elmondhatta, hogy „mü az mü hivatalunknak – úgy látszik – fogyatkozás nélkül megfeleltünk”. „Hazafias” történetírásunk ez ügyben úgy mentette meg Bocskai becsületét és rejtette el Bocskai bűnét, hogy a dolgot úgy adja elő, mint Báthory Zsigmond cselekedetét. Hogy Bocskai is szerepet játszott benne, sőt az igazi tényező ő volt, azt nem említi. Ezért csak Báthory Zsigmond emléke marad sötét miatta, Bocskaié nem. Báthory Zsigmond tettei magyarázatául pedig azt is mindig hozzátették, hogy ő viszont „a jezsuiták neveltje” volt. (Bocskai neveltje – úgy látszik – nem volt.)

„A kivégzésekkel nemcsak az ellenség semmisült meg – folytatja Benda –, amelyik („amely”, nem pedig „amelyik”, mert a kettő nem mindegy annak, aki magyar anyanyelvű) a nyugati politika sikerét gáncsolta volna, hanem Bocskai személyes ellenfelei, előre jutásának meggátlói is eltűntek. Megnyílt számára az út, most már senki sem volt előtte vagy ellene.”

Mint láthatjuk, Benda protestáns létére és Bocskai pártolása ellenére is megírja már, hogy e zsarnoki kegyetlenség fő tényezője Bocskai volt, nem pedig csak Báthory Zsigmond volt a bűnös. Ennek csak az az oka, hogy Benda újabb író. Már Szekfű után és Szekfű hatására ír. (Azt természetesen mi sem mondjuk, hogy Báthory Zsigmondnak nem volt bűne. Ő is bűnös volt, hogy eltűrte, sőt helyeselte, hogy minden az ő nevében történt. Mentsége, hogy gyerek volt még, de annyira már nem volt gyerek, hogy tetteiért ne lenne felelős.) „A kivégzettek összes vagyonát elkobozták és a fejedelem tanácsosai is osztoztak rajta. Bocskai bőven kivette belőle a maga részét; Kendy Ferenc hatalmas birtokai javarészt neki jutottak. (Mivel nemcsak a Báthoryak, hanem a Kendyek is katolikusok voltak, a protestantizmus is nyert ezzel Erdélyben.) S ezt még kiegészítették a Belső-Szolnok megyében nyert adományok. Családi hatalma ezzel jelentősen megnövekedett. Az elkobzott birtokok és ingóságok java része azonban a fejedelemé maradt. Csak ezüstnemű 220 mázsa jutott a kezébe; huszonöt kocsin vitték Fehérvárba.”

„Erkölcsi szempontból Bocskai tettét – még mindig Bendát idézzük – súlyosan el kell ítélnünk..., de tisztában kell lennünk azzal, hogy ha helyesen akarunk bíráskodni, nem szabad csak erkölcsi szempontból ítélkeznünk. Bocskai se nem erkölcsi, se nem érzelmi alapon nézte a világ folyását. Látása a politikusé volt s csak politikai szempontból mérte le a dolgok horderejét. A politikában ekkor még Európa-szerte ismeretlen az emberi élet megbecsülése, ő pedig annyira hitt politikája helyességében, annyira csak a célhoz vezető utat nézte, hogy erkölcsi gátlások egy pillanatra se ébredtek benne. Hogy eljárása hatalmi, politikai szempontból radikálisan megoldotta a kérdést, ezt el kell ismernünk. Bocskai szeme előtt az állam volt, és ennek érdekében bármikor bárkit kész lett volna feláldozni, ha keresztezte útját. Nem vérszomjúságból, nem mintha erkölcstelen lett volna, nem is személyi érzelmekből, hanem mert hatalmi és politikai tényezők, az állam érdeke így kívánta.”

Mielőtt folytatnánk az idézetet, itt meg kell állnunk egy pillanatra, hogy lélegzetet vehessünk, és a bölcs érvelés okozta szédülésünkből magunkhoz térjünk. Pedig már edzve vagyunk az ilyesmikhez. Acsády például (Szilágyi, V., 606. o.), akit Szekfű még nem zavart „hazafiasságában”, egyenesen „a törvényesség emberének” nevezi Bocskait.

„Nem szólhatjuk meg azért sem – folytatjuk Benda idézetét –, hogy a nyomor közepette, amikor a hajdúk fizetésére még a templomi kincseket is lefoglaltatta (de természetesen nem a kálvinista templomi kincseket, mert hiszen – lévén a kálvinizmus dicséretesen puritán – ilyenek nem is voltak), Illésházynak Bécsben a béke megkötése mellett drágakövek és ékszerek vásárlása a másik, ugyancsak fontos feladata. (Ezt is Szekfűből tudta meg Benda, ezért kénytelen ezt is megemlíteni, de – mint rögtön látjuk – csak azért, hogy e tekintetben is – ha még oly együgyű módon is – Bocskai védelmére keljen.)

„A szociális gondolkodás ismeretlen ebben az időben és még jó hosszú ideig.” (Hát nem most láttuk I. Ferdinándnak, az első Habsburgunknak szociális gondolkodását már Bocskainál is régebben? Csak kereszténynek kellett volna lenni s mindjárt nem lett volna ez olyan ismeretlen.)

„Nevetséges lenne a XVI-XVII. századi nagyúrtól azt kívánni, hogy dobja el a pompát és öltözzék a későbbi századok egyszerű hivatalnokgúnyájába, hogy – mondjuk – II. Józsefnek, a császárnak egyszerű szürke ruháját vegye magára.” (Látni fogjuk majd, hogy egy másik, híres Habsburg, V. Károly császár ezt már 1500 körül megcsinálta. Mikor pedig apja, Szép Fülöp, dúsgazdag apósához és anyósához, Katolikus Ferdinándhoz és Izabellához Németalföldről Spanyolországba aranyban meg bíborban ment látogatóba, ezek úgyszólván durva darócruhába öltözve ültek trónjukon, s úgy fogadták.)

Ahogyan pedig Benda ezt az épületes elmélkedését befejezi, attól egyenesen elszédülünk: „Bocskai lelkét – írja – a Szentírás olvasása és a kálvinista vallás alakították és egyházának mindig hű és öntudatos, de nem türelmetlen fia volt. Mélyen vallásos lelke (!) Isten akaratát látta beteljesedni a maga életében s úgy érezte, Isten küldötte őt...” stb.

Szóval a végeredmény az, hogy Bocskai nemcsak politikailag, illetve nemcsak akkor, ha a politikában a bűnt is megengedettnek tartjuk, menthető, hanem még erkölcsileg is, sőt Bocskai magasan felette áll annak, hogy egyáltalán mentegetni kelljen, mert hiszen hűséges bibliaolvasó és minta-kálvinista volt, akinek emellett még az a nagy erénye is megvan, hogy még vallásilag is türelmes volt a más meggyőződésen levők iránt. Benda nem veszi észre, hogy kigúnyolta ezzel a bibliaolvasást és hogyan meggyalázta a kálvinista vallásosságot.

Ha annak a Bocskainak a lelke, aki a fentebb említett cinikus tömeggyilkosságokra és kínpadra vonásokra is képes volt, „mélyen vallásos lélek”, akkor Isten mentsen meg mindenkit a mélyen vallásos lelkektől, de a Szentírás olvasásától is. Akkor igazuk van a kommunistáknak, hogy a vallás valójában mákony, mely nem nemesíti, hanem elfajítja az embert.

Bocskaiban ugyancsak levizsgázott a lelkiismereti szabadság és a szabad kutatás elve is, mert ha még olyan józan, olyan eszes és olyan éles ítélőképességű embert is, mint Bocskai volt, úgy félre tudott vezetni ez az önálló bibliaolvasás és egyénileg kialakított vallásosság, hogy még ő is „Isten akaratát látta beteljesedni” mindabban, amit tett, tehát még a most tárgyalt felháborító tömeggyilkosságokban is (pedig hát Benda éppen ezekre céloz itt, hiszen ezek kimagyarázására bonyolította le előttünk ezt az egész elmélkedést), akkor szégyelleni kell azt, ha valaki református „egyházának mindig hű és öntudatos, de nem türelmetlen fia”.

Valóban rendkívüli „türelmesnek” kell mondanunk azt a vallásosságot, mely még Bocskai tömeggyilkosságait is erkölcsileg és lelkiismeretben tűrhetővé, sőt még a legmélyebb vallásossággal is összeegyeztethetővé teszi. Hogyne lehetne hát „türelmes” az ilyen ember még katolikusokhoz, sőt pápai nunciusokhoz és jezsuitákhoz is, ha érdekei úgy kívánják, s ha hasznot remél belőle? Pedig hogy Bocskai esete mennyire nem kivétel a vallásos kálvinisták körében, elég csak Cromwellre utalnunk.

Bendának itt egészen másképpen kellett volna elmélkednie. Arra kellett volna rámutatnia, hogy Bocskai nagy, igen nagy ember volt, igazi nagy reálpolitikus, aki – kétségtelenül nagy tehetségén és akaraterején kívül – azért tudta olyan maradéktalanul elérni célját, mert sem vallása, sem erkölcsi érzéke nem volt, s ezért céljai elérésében semmi sem akadályozta. Igaz, hogy ő maga vallásosnak is tartotta magát (mert az ő korában még megvetették és sehonnainak tartották a vallástalan embert), ez azonban még egyáltalán nem bizonyítja, hogy valóban az is volt. A protestantizmus az az eretnekség, mely a XVI. század elejétől kezdve (mikor utána még két évszázadig szégyen volt vallástalannak lenni) már lehetővé tette azok számára, akik valójában vallástalanok voltak és nem is akarta vallásosak lenni, hogy ennek ellenére is annak látszanak, s ezt még maguk is hihessék magukról.

Bocskai is vallásos kálvinistának tartotta magát, állandóan Isten akaratát emlegette, minden vércseppjével felekezetéhez húzott és minden idegszálával utálta a pápista vallásosságot. A felekezetiség azonban (kivált az olyan felekezetiség, mely kinek-kinek szabadságot ad az egyéni vallásosságra) még nem vallásosság. Minden embernek egyedül a tettei mutatják meg a vallásosságát, s Bocskaiban a tettek mindent mutatnak, csak egyedül a vallásosságot nem. Aki tetteiben erkölcsi gátlások nem szerepelnek, az moral insanityben [erkölcsi gátlástalanságban] szenved, de mindenesetre vallástalan. Ennél rosszabbat pedig senkiről sem állapíthatunk meg.

Ha aztán az ilyen ember – mint Bocskai is – mégis azt állapítja meg magáról, hogy ő vallásos, s valóban áhítatos olvasója is a Bibliának, azaz a tüzet meg a vizet össze tudja egyeztetni egymással, az csak azt bizonyítja, mennyire igazunk volt akkor, mikor megállapítottuk, hogy a protestantizmus valójában nem vallás, hanem időrendben az első, még ma is érvényben levő forradalom, vagyis az emberi szenvedélyek lázadása Krisztus evangéliumának igája ellen, mely azonban még nem nyíltan veti el ezt az igát, hanem úgy értelmezi, hogy könnyű legyen s az iga elméleti elfogadása ellenére is lehetővé tegye az iga gyakorlati lerázását, azaz az evangélium szigorú erkölcsi törvényeinek semmibevevését. Hogy a protestáns Benda alapjában véve szintén csak olyanformán volt vallásos, mint az a Bocskai, akit pártul fog, az kisült a kommunizmus alatt. Ott Benda egy darabig tartotta magát (bizonyára csak azért, mert akkor még nem hitte el, hogy tartós lesz). Később azonban megjelent a kommunista rádióban, s ott is előadást tartott Bocskairól. Amit itt mondott, azt természetesen úgy mondta, ahogyan ezt a kommunista rádió hírverése kívánta, de épp olyan természetes az is, hogy amit itt mondott, annak nem nagyon kellett különböznie attól, amit a „fasiszta” Horthy-korban megjelent könyvében írt és elmélkedéseivel alátámasztott. A protestáns magyar hazafiság és a kommunizmus „pártos” történetszemlélete között ugyanis csak a szociális szempontok tekintetében van különbség, de nem a Habsburgok gyűlöletében, tehát a „hazafiságban”.

Aztán arról is teljesen megfeledkezett Benda, ha Bocskai tetteit az ő most közölt elmélkedései alapján lehet és kell megítélnünk, akkor a Habsburgokét is így kell. Akkor a Habsburgokat sem volna szabad szidni azért, hogy Aradon ők is akasztattak, sőt még akkor sem, ha ők is fegyveres erővel verték volna szét a magyar országgyűléseket vagy kényszerítették volna rájuk akaratukat, s mikor már azok félelmükben engedelmeskedtek, még akkor is lefejeztették, megfojtották, felakasztották volna a fejedelmi és nem fejedelmi származású magyarokat csak azért, hogy később majd felül ne kerekedjenek, s mindazért, ami történt, bosszút ne állhassanak, mint Bocskai csinálta.

„Hiszen ha helyesen akarunk bíráskodni, nem szabad erkölcsi szempontból ítélkeznünk – mondja a bölcs magyar történetíró –, hanem fölénnyel azt kell mondanunk: Mi van ebben? Hiszen végeredményben a Habsburgok nem jámbor kolostorlakó szerzetesek, hanem politikusok voltak, tehát csak természetes, ha nem erkölcsi, se nem érzelmi alapon nézték a világ folyását”, ha látásuk a politikusé volt, s csak politikai szempontból mérték le a dolog horderejét, „s a politikában akkor még Európa-szerte ismeretlen az emberi élet megbecsülése, ők pedig annyira hittek politikájuk helyességében, annyira csak a célhoz vezető utat nézték, hogy erkölcsi gátlások egy pillanatra se ébredtek bennük”.

Eszerint tehát minden rendben van? Bocskaival igen, de nem a Habsburgokkal. Róluk Bendának is a leglesújtóbb véleménye van, pedig még egy századrészét sem csinálták meg a magyar országgyűlésekkel annak, amit Bocskai az erdélyiekkel megcsinált, s ráadásul még azt is láttuk már, hogy Bocskai e tekintetben nem is volt nagyon kivétel, mert ugyanezt mások is megcsinálták már: Izabella is, Fráter György is, Báthory István is.

„Akkor még Európa-szerte ismeretlen az emberi élet megbecsülése”, mondja még magyarázatul Benda. Hát ez meg micsoda beszéd?! Ha jól tudom ugyanis, „akkor még” és akkor már Európa-szerte keresztények voltak az emberek. Ismerték, sőt hitték is a tízparancsolatot és mégsem ismerték volna a „ne ölj” parancsát?

Erdélyben nemcsak Bocskai mészároltatta le ellenfeleit. Megtette ezt a nekünk egyáltalán nem ellenszenves Izabella királyné, a tőlünk egyenesen bámult Fráter György, sőt nemzeti büszkeségünk, Báthory István is. De Ferdinánd, vagy fia, Miksa, vagy unokája, Rudolf és II. Mátyás vajon kiket mészároltattak le magyar alattvalóik közül? Rudolf élete utolsó éveiben már idegbeteg bolond volt, tehát nem is mindig beszámítható, de annyi esze és erkölcsi érzéke így is volt még neki is, hogy még Acsádynak is el kell ismernie róla, hogy sohasem öletett meg senkit.

Nemrég láttuk, hogy Rudolf a hűtlenségi perbe vont magyar főurak közül egyedül csak Thelekessy Mihályon hajtatta végre a halálos ítéletét, de hogy Thelekessy valóságos lator volt, azt még a magyarkodó történelmek is elismerik. (Basta, igaz, végeztetett ki erdélyieket, s ez is Rudolf nevében történt, de láttuk azt is, hogy ez csak az illetők sorozatos felháborító hűtlensége és hitszegései után történt.)

Bocskainál magától értetődő, hogy megfélemlíti, terrorizálja az ország törvényes képviseletét, de ezzel még meg nem elégedve, s azon az alapon állva, hogy csak a halottak azok, akik többé már nem csinálnak bajt, még le is mészároltatja és vagyonukból is kifosztja azokat, akik útjában álltak. Bocskait ugyanis mint politikust kell nézni, s el kell ismerni, hogy nagyszerű politikus volt, mert csak a célt nézte, nem az eszközöket, s olyan eszközöket használt, melyekkel ugyancsak biztosan elérte a célt.

De a szegény idegen király hiába hozta ide a sok idegen pénzt. Hiába hagyta ennyire fejére nőni az országgyűlést, hogy úgy szidhatták ott, mint a bokrot, ő pedig – a történtek után érthető is – úgy félt tőlük, mint az ördögtől. Hiába akart egyedül csak azoktól szerezni pénzt a köz céljaira, akik csakugyan megérdemelték a vagyonelkobzást és látva az ellenállást, hiába állt el még ettől a szándékától is. Mi ma mégis úgy tudjuk, hogy ő gyakorolt olyan vérlázító „rémuralmat” Magyarországon is meg Erdélyben is, hogy a Szilágyi történelem külön hosszú fejezetet szentel egyiknek is, másiknak is. Mi csak akkor nézünk valamit politikailag, ha azt Bocskai csinálja (vagy Cromwell). Ha Habsburg csinálja, akkor erkölcsi szempontból nézzük, s finom erkölcsi érzékünk hogy felháborodik!

Azt írja Acsády, hogy Bocskai szerencsi országgyűlése egy védőiratot adott ki, mégpedig – hogy a külföldiek is olvashassák – latinul. „Vérig sértett, agyonkínzott nemzet elkeseredésének zabolátlan, néha durva, nyers kifakadása ez az irat. Kíméletlen vádlevél az Rudolf király ellen. És ebben a szerencsi vádlevélben a két évtized óta minden nemesebb érzelmében ezerszer sértett nép jajszava és dühe rideg valójában nyilatkozik meg. Leleplezi a rémuralom egész rendszerét, részletesen felsorolja összes bűneit és közvetlenül Rudolf személyét is a legkíméletlenebbül támadja meg. Rettenetes az a kép, melyet a szerencsi vádlevél Rudolf uralkodói egyéniségéről fest, de csupán annyiban igaztalan, hogy a király lelki betegségét nem veszi számba, és minden szertelenségét tisztán erkölcsi romlottságára vezeti vissza.”

Szóval Bocskai tetteiben semmit sem hozunk kapcsolatba az erkölcsiséggel, hiszen – állapítjuk meg – ő politikus volt, nem pedig prédikátor. Ellenben Rudolfban mindent, de mindent erkölcsi számlára írunk, még idegbetegségét is, sőt a magyar történetírónak még csak eszébe sem jut azzal menteni, hogy politikus volt. Őt egyedül csak az idegbetegséggel tudja menteni.

Mivel Bocskai tudvalevőleg egyáltalán nem volt idegbeteg és Rudolfnál kissé nagyobb „szörnyűségeket” követett el, de viszont magyar volt és dicső szabadsághős, s így elítélni nem lehet. Róla hidegvérrel megállapíthatjuk, hogy ő nem erkölcsprédikátor, hanem politikus volt, s mindjárt azt is megállapítjuk, hogy mint ilyen, igen jól értette a mesterségét.

Pedig hát ne feledjük azt se, hogy Bocskai, mint tanácsos úr és váradi kapitány, tehát a legnagyobb erdélyi tisztségek viselője, e tisztségei elfoglalása előtt szintén felesküdött arra az erdélyi alkotmányra és törvényre, melyet aztán a már említett vérlázító módon tiport lábbal és fojtott törvényhozók vérébe csak azért, mert azok alkotmányos jogukkal élve mertek más véleményen lenni, mint ő. Neki azonban még ez se bűne, mert hát ő politikus volt, csak az előtte álló célt nézte, erkölcsi gátlásai pedig nem voltak s nem is lehettek, mert a maga elé tűzött politikai célt – el kell ismernünk – nagyszerűen el is érte.

Ugyancsak a Benda-módra érvelő magyarok hány milliószor kiabálták a Habsburgok felé, hogy azáltal, hogy nem hívták össze minden évben az országgyűlést, aljas esküszegést követtek el. Igaz, hogy – s ezt ők is nagyon jól tudják – az országgyűlést sohasem félemlítették meg (legalábbis oly fokban soha, mint Izabella, Fráter György, Báthory István vagy Bocskai). Hiszen ha nem hívták össze, mindig azért nem hívták össze, mert ők féltek az országgyűléstől, nem pedig az ő tőlük. Az is igaz, hogy azért nem hívták össze szívesen, mert úgyis csak hiú vallási és egyéb sérelmek hánytorgatásával lopta volna az időt. Ámde azt mégsem lehet letagadni, hogy ezzel az alkotmányra tett esküjüket mégiscsak megszegték.

Hogy ők politikusok voltak, nem pedig erkölcsprédikálók, és hogy ez felmentené őket az esküszegés vádja alól, az velük kapcsolatban egy magyarnak sem jutott eszébe soha. Ez csak Bocskaival kapcsolatban jut eszébe a magyaroknak. Ez csak Bocskai esküszegését menti, még az övét is csak azóta kell mentenie, mióta Szekfűtől, ettől az aljas hazaárulótól megtudták, hogy néminemű alkotmányos bűnei Bocskainak is vannak. (Azt, hogy még az esküszegés is a bűnei közé tartozik, azt a magyarok még most sem tudják, mert erre Szekfű sem mert nyíltan rámutatni, s így ez ellen még Bendának sem kell védenie dicső hittestvérét.)

Mivel erre nyíltan még senki sem mert figyelmeztetni, a magyarnak még csak az sem jutott eszébe soha, hogy már az maga, hogy fegyvert fog királya ellen, sőt már az is, ha egyszerűen csak szidja, már esküszegés részéről, mert hiszen ellenkezik a királya iránt tartozó, s szintén a magyar alkotmányból folyó hűséggel, amelyre legalább azok a magyarok, akik valami hivatalt viseltek, külön és formálisan is mindig esküt tettek. S ezek a királygyalázók – s még inkább a király ellen fegyvert fogók – sokkal lényegesebb dologban szegik meg az alkotmányt, mint az a király, aki – mert megvolt rá az éppen elegendő oka, de még ha elfogadható ok nélkül is tette volna – akkor sem tartott mindig minden évben országgyűlést, mikor még azt minden évre írta elő a törvény. Ez ugyanis az alkotmánynak egy mellékes rendelkezése, melynek nem célszerű voltát azóta maga az országgyűlés is elismerte azzal, hogy később ő is megelégedett háromévenként tartandó országgyűlésekkel. Az azonban, hogy a magyar tisztelje a királyát, s különösen hogy fegyvert ne fogjon ellene, alaptörvénye az alkotmánynak.

Bocskai azonban a maga bűnei iránt annyira vak volt és Acsády és vele a magyar nemzet millenáris nagy történelme is olyan vak Bocskai bűnei iránt, hogy mikor békefeltételeit megküldte a királynak és azt írta neki, hogy azokban csupa olyan dolog foglaltatik, melyek megtartása a királynak koronázó esküje alapján amúgy is kötelessége, legtekintélyesebb történelmi művünk azt írja hozzá, hogy ezt Bocskai „joggal” írhatta Rudolfnak! Szóval éppen egy Bocskainak volt joga ahhoz, hogy Rudolfnak leckét adjon a becsületből, az alkotmányosságból és az eskü szentségéről. Azt is megtudjuk tehát, hogy (Benda megállapításával ellentétben) Bocskai nemcsak politikus, hanem még erkölcsprédikátor is volt. Ugyancsak vastag bőr kellett hozzá, s kivált ahhoz, hogy ezt az erkölcsi prédikációt éppen Rudolfnak tartsa, aki a Habsburgok között ugyan erkölcsileg az utolsók közé tartozott, de Bocskai felett erkölcsileg azért ő is toronymagasan állott.

Mit tudott a XVI. század szociális érzékről? – kérdi továbbá Benda Bocskai mentegetése közben. Aki keresztény volt, az mindig, tehát a XVI. században is tudott róla, feleljük neki. Hiszen csak az imént láttuk, hogy védte a „sötét” középkor legközepén IV. Orbán pápa a jobbágypüspököt. Vajon ez a pápa honnan tudott a szociális érzékről, kivált mikor állítólag még a Bibliát sem ismerte, hiszen azt csak 250 évvel utána Luther vette csak elő „a pad alól”.

De nemrég láttuk azt is, hogy a jó Habsburg I. Ferdinánd is mennyire szívén viselte akár az osztrák, akár a magyar jobbágyok sorsát. Láttuk, hogy nálunk is, Ausztriában is majdnem minden országgyűlésen újra meg újra előhozta ezt a kérdést, úgyhogy az osztrák nemességnek úgyszólván úgy kellett tőle eltiltani. Láttuk, hogy fia, Miksa, egyenesen sírva fakadt a magyar jobbágyok szenvedései hallatára. De láttuk, hogy még az egyébként rideg Fráter György is mennyire szívén viselte a magyar jobbágy sorsát. Egyedül csak Bocskaiban természetes tehát, ha egyáltalán nincsen semmi szociális érzéke?

Még Bocskai gyémántvásárlását is természetesnek tartja Benda még akkor is, ha közben hajdúi fizetetlenségük miatt magyar falvakat rabolnak ki és gyújtanak föl, mert szerinte ez is vele jár a korral. Arról ő – úgy látszik – még semmit sem hallott, hogy Miksa császár ugyanebben a korban soha nem adott ki pénzt ékszerre; hogy ugyanezen Miksa anyja, Anna, milyen egyszerűségben nevelte gyermekeit; hogy Miksa apja, I. Ferdinánd a gyermekei udvarmesterének adott írásbeli, s ezért ma is meglevő utasításokban megszabta, hogy mindig jelen legyen, mikor a főhercegnő ruháját szabják, és hogy amelyik ruhához bélés is kell, ott mindig előbb szabják a bélést és csak azután a drágább kelmét, hogy felesleges pazarlás ne legyen.

II. Ferdinánd szüleinek (tehát I. Ferdinánd fiának és menyének) levelezésében azt is csodálkozva olvashatjuk, hogy a férj azt írja feleségének, hogy kicsinyének adjon egy almát a nevében. (Hurter: Geschichte Kaiser Ferdinands II. und seiner Eltern [II. Ferdinánd császár és szülei története], II., 227. o.) Ilyen nagy szó volt tehát a XVI. században a Habsburgok családjában a gyermeknek az alma, és ilyen nagy esemény volt számukra, ha kaptak belőle néha egyet. Ha Bocskainak is lett volna „kicsinye”, azt aligha lehetett volna egy almával annyira megörvendeztetni, hogy még a messzi Regensburgból is érdemes lett volna megírni haza, hogy adjanak neki belőle egyet. Neki, hogy megörüljön, legalábbis egy akkora gyémántot kellett volna hoznia Illésházy bácsinak a bécsi vásárról, mint az öklöm. Igaz, hogy az ő papája könnyebben (és lelkiismeretlenebbül) szerezte is a pénzt, mint a Habsburg kicsinyek papái.

Ha a Habsburgok nem lettek volna annyira lusta gondolkodásúak, legalább Bocskaitól megtanulhatták volna, hogyan kell elbánni a magyarokkal és a magyar országgyűlésekkel olyankor, amikor mást akarnak, mint ők. Mert hát ők, szegények, ha megpróbálták is néha az ilyesmit, akkor is akarták is a dolgot, meg nem is. Néha, ha úgy érezték, hogy a magyar országgyűlés akarata az ő koronázási esküjüknek az Egyház védelmére vonatkozó részével ellenkezik, vagy mikor néha úgy látták, hogy a nemzet hűtlensége miatt nem kell, sőt nem is szabad nekik sem megtartaniuk az alkotmányos szabadságra tett esküjüket, vagy hogy emiatt egyenesen rá vannak kényszerítve ők is bizonyos óvatossági rendszabályokra önvédelmük érdekében, nekik még akkor is mindig esküjüknek az a másik része volt az eszükben, mely a nemzeti szabadság mellett szólt, s ezért mindig olyan erkölcsi gátlásaik voltak, s ezért ők annyira nem tudtak csak politikusok lenni és csak a célt nézni, nem pedig az eszközöket, melyekkel céljukat elérik, hogy ők ilyenkor is mindig csak a kísérleteknél maradtak, s még az avatatlan is észrevette rajtuk a félénkséget.

Mivel pedig politikai ellenfeleik, a magyar protestáns rendek, többnyire Bocskai-fajta emberekből álltak, akik csak politikusok voltak erkölcsi gátlások nélkül, és csak a célt nézték, nem pedig az eszközöket; akik szemében a siker volt az erkölcs és a sikertelenség az erkölcstelenség; az lett a történelmi végzetük, hogy azért, amit nem tudtak elérni (pedig ilyen eljárással semmit sem tudtak elérni), lenézték őket, mint tehetetleneket és rossz politikusokat, azért pedig, mert néha azért ők is megpróbálták elérni azt, amit a valóságban sohasem tudtak elérni, tisztán erkölcsi szempontból ítélték meg őket, megállapították és megállapítják ma is bűnösségüket s gyalázzák érte őket, mint esküszegőket.

Mennyire más lett volna az eredmény, ha ők is úgy jártak volna el, mint Bocskai, aki nem próbálkozott, hanem tett, és aki nem félig tett, hanem egészen. Bocskai tudta, ha már olyat teszünk, ami tilos, akkor gyökeresen tegyük. Olyan gyökeresen, hogy ne maradjon senki, aki el tudjon érte bennünket ítélni, vagy ha mégis marad, úgy meg legyen rémítve, hogy mukkanni ne merjen, sőt ő is mellettünk beszéljen rémületében.

Természetesen több mint bizonyos, hogy mindezt a Habsburgok és tanácsadóik is tudták, hiszen mi sem könnyebb, mint mindezt tudni, kivált egy olyan uralkodóház tagjainak, mely már hosszú évszázadok óta ül trónon, tehát foglalkozik politikával. Csak lelkiismeretük nem volt hozzá, míg Bocskainak volt. Ők, ha vétkeztek, félve, bátortalanul, s ezért félig vétkeztek. Az ilyen vétkezés pedig a politikában sohasem éri el a célját. A Habsburgok természetesen még ezt is tudták. De mi haszna, ha nem volt meg hozzá a kellően tág lelkiismeretük, s ha olyat tettek, amit bizonyos szempontból bűnnek is lehet nevezni (esküszegésnek), akkor ők nem tudtak másokat küldeni miatta a vérpadra.

Bocskai tudott. Ő megmutatta, hogy a rebellis országgyűlést nem fenyegetni kell, hanem elnémítani, s mivel a terror elmúltával vagy enyhültével megint csak visszanyeri bátorságát és szólásszabadságát, azért ezt nem szabad megvárni, hanem a főkolomposok kivégeztetésével és vagyonuk elkobzásával idejében gondoskodni kell arról, hogy bosszúra az életben maradottak se merjenek gondolni, de még az önkényt elkövető bírálatára sem. Bocskai kivégzései után meg is állapítja Borsos Tamás, marosvásárhelyi polgár:

„Minden embernek meg kell tanulnia, hogy ország és fejedelem elleni praktikába magát ne elegyítse, sőt ha titkon hallja is, el ne titkolja, hanem igen is kimondja, hogy ne vonja az más ember nyakából az maga nyakába az istrángot.”

Borsos uram bölcs elmélkedéséből jól láthatjuk a Bocskai rendszerének gyökeres voltát és így eredményességét. Ugyanilyen bölcs (és lelkiismeretlen) volt a bolsevizmus is. Ez sem csak félig fosztotta ki a földbirtokost, tőkést, kulákot, hanem egészen. Az ilyen magunkfajta Habsburg-félék megsajnálták volna őket, s legalább annyi földet, amennyi a középparasztnak volt, tehát annyit, amennyiből, ha maguk művelik, tisztességesen meg tudtak volna élni, meghagytunk volna nekik. A többi régi úrnak pedig legalább szerény nyugdíjat adtunk volna, a gyárosnak, bankárnak pedig szerény évjáradékot kárpótlásul mindazért, amit elvettünk tőlük. A bolsevizmus semmit sem adott; egy fillért se és egy négyszögölet se, mert attól félt, hogy ezt valaki még arra találja magyarázni, hogy azoknak a régi uraknak talán még valami joguk is volt ahhoz, amit elvettek tőlük.

De még a teljes kifosztással sem elégedtek meg. Azt is hirdették róluk, hogy „bitorolták” azt a földet, azt a gyárat, melyet elvettek tőlük. Becstelennek is tartották őket és azzal rágalmazták, hogy összeesküvést szőnek „a nép uralma” ellen. Azt a hitet terjesztették el, hogy földbirtokos, tőkés, kulák nem is lehet tisztességes ember, sőt még a megjavulásra is képtelen. Utódot sem tud létrehozni olyat, aki becsületes ember lehetne. Olyan tehát a társadalomban, mint a méreg az anyagvilágban és az élősködő az élők világában. Óvakodni kell tőle, résen lenni, ébernek lenni vele szemben és irtani minden eszközzel.

A kíméletlenség és gyűlölet paroxizmusa bölcs és hathatós eszköznek is bizonyult. Nem is akadt ember az egész bolsevizmus alatt, aki földbirtokost, tőkést, kulákot, csendőrt, főbírót, régi urat pártul mert volna fogni, vagy akár csak azt merte volna írni vagy a nyilvánosság előtt mondani, hogy legalább kivételek azért köztük is akadhatnak.

Mennyire más természetűek voltak a Habsburgok „rémuralmai”! Mennyire másként írtak, beszélnek és gondolkoznak az ő Borsos Tamásaik, az ő krónikásaik! A Habsburgok ugyanis Bocskait a gyökeres eljárásban nem követhették, még ha még úgy tudták is, ha azt akarják, hogy a megbüntetett emberek bosszút ne álljanak, hallgassanak, sőt egyenesen még dicsérjék is őket azért, amit csináltak, ez az egyedül célra vezető út.

Ők nem magyarázhatták a bibliájukat úgy, ahogyan ők akarták, hanem úgy kellett érteniük, ahogyan az egyház s annak képviselője, a gyóntató atyjuk magyarázta. Ők nem tarthatták magukat jó katolikusoknak akkor is, ha gyilkoltak és kegyetlenek. Ők csak bűnösöket büntethettek és őket is csak bűneik arányában. Ők nem gyilkolhattak csak azért, mert politikusok voltak, és mint ilyeneknek, céljaik voltak, s céljaikat csak ezzel tudták elérni. Ők nem lehettek a bűnösökhöz az igazságosnál csak azért szigorúbbak, mert céljaik elérésére szükséges volt.

Így aztán ők örökre rossz politikusok maradtak, mert megfélemlíteni sohasem tudtak, s ha időnként próbáltak is rendet teremteni, mindig csak félmunkát végeztek, ellenfeleik továbbra is életben maradtak, s utána minden pereputtyuk az ő gyalázásukból és rágalmazásukból élt, s él még ma is. Nem azt köszönték meg nekik, hogy életben hagyta őket, s hogy legalább részben még a vagyonukat is meghagyta, hanem azért gyalázták és rágalmazták őket, mert megijesztették őket. S ez természetes is. Aki megöli ellenfelét és minden ellenfelét megöli, annak nem kell félnie ellentámadástól. Jaj azonban annak, aki támad, de ellenfelét életben hagyja, sőt utána még bocsánatot is kér tőle s így elismeri, hogy vétkezett ellene!

Bocskai annyira elérte célját, hogy az erdélyi országgyűlés még a törvénytelenül végrehajtott tömeges kivégzéseket is megbocsátotta neki. Illetve dehogy „bocsátotta meg”! Hiszen megbocsátani csak bűnt szokás. Jóváhagyta, sőt köszönetet mondott érte. A gyilkosságokkal járó vagyonelkobzásokat pedig annyira szentesítette, hogy a „jus ligatummal” még a kivégzettek leszármazóit is megfosztotta nemzetségük ősi vagyonától.

Így, ilyen gyökeresen kell eljárnunk, ha már eljárunk és ilyen gyökeres munkát kell végeznünk, ha már munkát végzünk és egy ország kormányzására vállalkozunk! Így aztán érthető, hogy ma már, 300 év múlva, a végeredmény az, hogy ők „rémuralmat” gyakoroltak Magyarországon is és Erdélyben is. Zsarnokok, alkotmánytiprók és esküszegők voltak, Bocskai pedig jó politikus, aki megmentette a magyar szabadságot. Sőt megtudtuk még azt is, hogy mellette még buzgó, jó református is volt, derék bibliaolvasó, aki joggal tartotta magáról azt, hogy Isten akaratát teljesíti és küldetése van.

E gyökeres munka elvégzése után Bocskaiék haladtak tovább az elkezdett úton. Megkötötték Prágában a szerződést a török elleni háborúra, és Báthory Zsigmond megkapta I. Ferdinánd unokájának, Mária Krisztinának, II. Ferdinánd testvérének a kezét. Ezt is mind Bocskai csinálta. Ő kötötte meg Erdély nevében a szerződést Prágában, sőt Grazban Mária Krisztinával még a házasságot is ő kötötte meg a fejedelem képviseletében. Úgy látszik, annyira kedves emléke maradt az esküvőről, annyira megtetszett ott neki a főhercegnő, akit – sajnos – most még csak a más nevében vehetett el; vagy annyira felébredt benne a hiúság és vele a vágy, hogy ilyen előkelő hölgy lehessen neki is a felesége, hogy később, mikor már Báthory Zsigmond helyett ő lett a fejedelem, s elmondhatta magáról, hogy „mü az mü hivatalunknak, úgy látszik, fogyatkozás nélkül megfeleltünk”, első dolga volt Illésházyt a békekötésen és a gyémántvásárláson kívül még azzal is megbízni, hogy ugyanennek a főhercegnőnek, aki azóta már felszabadult a házassági kötelék alól, most már a maga számára kérje meg a kezét.

Mária Krisztina az ajánlatra azt felelte, hogy elég volt őneki egy erdélyi fejedelem és Bocskai helyett inkább elment „urunk jegyesei közé” (Arany). II. Mátyás pórszármazású mindenható püspök-minisztere, Khesl bíboros azonban (mennyire becsületére válik az Egyháznak, hogy neki, úgy látszik, csupa pórszármazású püspöke volt, nálunk is és Ausztriában is, olyan korban, melyben Benda olyan éles gúnnyal kérdi tőlünk, hogy mit tudtak akkor még a szociális érzékről!) kissé valóban póriasan ezt a kikosarazást a főhercegnő anyjához írt levelében úgy fejezi ki, hogy Bocskainak a kassai bíró lánya való, nem pedig főhercegnő. (Csak mellesleg jegyezzük meg, hogy a kassai bíró lánya épp olyan német volt, mint a főhercegnő.) Egyébként elképzelhetjük, micsoda katolikus reverzálisokat adott volna a „buzgó református” Bocskai, ha a főhercegnőt megkapta volna!

Hogy a török elleni harcra a vitéz székelyeket is megnyerje, Báthory Zsigmond visszaadta nekik János Zsigmondtól és Báthory Istvántól elkobzott szabadságaikat. Nagyon hatásos és üdvös cselekedet volt, mert a hálás székelyek olyan tömegben és olyan lelkesedéssel sorakoztak zászlai alá, hogy csakhamar ország-világra szóló győzelmet aratott a törökön. Benda azt írja, hogy azt a tanácsot is, hogy nyerje meg a székelyeket, Bocskai adta a fejedelemnek. Ezt mi is bizonyosra vesszük. Ez is Bocskai eszét dicséri. De egyúttal megint csak az ő becsületét rontja is, mert itt is csak az sül ki, hogy Bocskai itt se a székelyek jóakarója, hanem csak politikus volt, aki csak a célt nézte, de nem az eszközöket, s akinek erkölcsi gátlásai a székelyek tekintetében sem voltak.

Láttuk már, hogy az erdélyi nemesség, mihelyt elmúlt a baj, illetve mihelyt elérték a célt, a török megverését, mindjárt zajosan követelte a székelyeknek adott szabadságok visszavételét, a fejedelem pedig olyan gyönge és jellemtelen volt, hogy nem mert követelésüknek ellenállni. Hogy is tehette volna ezt, mikor ugyanez a nemesség épp ekkor a fejedelem és Bocskai érdekeinek az elkövetett gyilkosságok és vagyonelrablások szentesítésében olyan alázatos szolgálója volt! Kissé sok lett volna ugyanis a jóból, ha Báthory Zsigmond és Bocskai a maguk érdekein kívül még a székelyekéihez is makacsul ragaszkodtak volna! Gyalázatosan megszegték tehát, amit nemrég ígértek és amiért a székelyek részéről oly hathatós és eredményes viszontszolgálatban részesültek. Elkövették a sok hitszegés között ezt a talán legcsúnyábbat és a fejedelmi hálátlanságok között ezt az egyik legnagyobbat. Azonnal látni fogjuk, hogy ez is elsősorban Bocskai bűne volt.

Mivel azonban ez nemcsak hálátlanság és hitszegés volt, hanem esztelenség is egyúttal, és ha hitszegést és hálátlanságot igen, de esztelenségeket Bocskai nem szokott csinálni, joggal kérdezhetjük, hogy lehetséges ez? Bocskai azonban – legalábbis, ami a maga érdekét illeti – még ebben sem hibázta el a dolgát. Ami ugyanis esztelenség volt benne, annak a levét, mint látni fogjuk, nem ő, hanem a Báthoryak itták meg. Az a Báthory Endre bíboros, aki neki akkor már ellenfele volt. Bocskai tehát itt is csak lelkiismeretlen volt, de semmiképpen se oktalan. Mikor a székelyek a fejedelem felháborító hitszegése és becstelen hálátlansága miatt mozgolódni és lázadozni kezdtek, Báthory Zsigmond Prágában járt tárgyalni a császárral. Otthon Erdélyben Bocskai volt a fejedelem-helyettes, tehát egyedül ő intézkedett. Mivel csak a célt nézte és sohasem az eszközöket, és mivel semmit sem szokott Habsburg-módra, azaz félig csinálni, gondolhatjuk, hogyan jártak a jogosan fellázadt székelyek! Lássuk Bendát (71. o.):

„Bocskai megparancsolta, hogy a lázongások szítóit példásan büntessék meg. Megbízottai, Apaffy Miklós meg Ravazdi György valóban szokatlan kegyetlenséggel láttak munkához, s több hetes harc után sikerült is a lázadást elnyomniuk. Aztán jött a bosszú. »Sokat bennek az javában, kit felnyársalának, kit akasztanának, kit horogba hányának, kinek orrát, fülét elmetélék, kit piricskolának«, jellemzi pacifikáló [megfékező, lecsendesítő] eljárásukat Borsos Tamás. A pogány is ezt – teszi hozzá – nem mívelte volna. A székelység szíve megtelt keserűséggel és bosszúvággyal, csak az alkalmat leste, hogy visszaadja urainak a kölcsönt.”

„Az orvosság adagolásával túlléptek a mértéken” – állapította meg nagyon szellemesen már Baranyai Decsi. A sanyarú sors, a jobbágysorba való visszazuhanás elől százával menekültek a székely családok Moldvába, az oláh vajdaságba. Bocskai, a helytartó volt kénytelen közbelépni. Erős paranccsal meghagyta a vajdának, hogy a határokat elzárassa, az utat őriztesse, senkit országába be ne engedjen. Ettől kezdve Erdélynek az országhatáron belül is egy ellenséggel kellett számolnia. Zsigmond hitszegő eljárása, Bocskai kíméletlensége, a székely nemesség embertelen kegyetlensége leírhatatlan sok szenvedésnek, pusztulásnak vált még kútfejévé.

Hej, ha ezt a székelyekkel a Habsburgok csinálták volna! De így? Annyira nem fáj a székelyek baja senkinek, hogy még csak azt se tudjuk, hogy bajuk volt. Pedig látjuk, hogy a jó székelyek is úgy menekültek Bocskai magyar szabadsághős áldásos uralma alól, mint napjainkban a „felszabadított” magyarok Rákosi Mátyás vagy Kádár János népi demokráciájából. Még a határt is épp úgy eltorlaszolták előlük, mint Rákosiék és Kádárék a mai menekülők elől. A különbség a kettő között csak az, hogy akkor még csak szálfákkal tudtak torlaszolni, ma pedig már elektromos árammal és aknamezőkkel.

Láttuk, hogy Benda azt írja, hogy Bocskai elsősorban a magánérdekét nézte ugyan mindenben, de az ő magánérdeke „véletlenül” (és természetesen a mi nagy szerencsénkre) mindig összeesett az egész magyarság érdekével. Kénytelenek vagyunk tehát megállapítani, hogy a székelyek szolgaságba taszítása és utána kegyetlen legyilkolása és megsanyargatása is a magyarság érdeke volt, mert hiszen Bocskai csinálta. De egy kissé mégis gyanús, hogy ezt a szomorú eseményt „hazafias” szellemben írt történetkönyveink egyáltalán nem szokták emlegetni, legalábbis mint Bocskai művét nem.

Ezek a hazafias nevelés érdekében csak arról tudnak, hogy Bocskai milyen nagy jót tett a hajdúkkal, mikor megnemesítette, letelepítette, földhöz juttatta őket. „Történelmünk – írja Benda – mindeddig nem értékelte kellően a hajdúk letelepítését, pedig a magyar történelemben szinte példátlanul álló bölcs cselekedet volt... Ezer év alatt sok falut telepítettek Magyarországon királyok és nagyurak egyaránt. Különösen a török kiűzése után valósággal osztogatták a magyar földet, s nem volt a világnak az a nemzete, amelyik (már megint „amelyik” az „amely” helyett!) ne kaphatott volna belőle egy darabot. Idegeneket hoztak, mert gyűlölték a magyart (Nem igaz. Azért hoztak idegeneket, mert nem volt magyar. Hiszen ha a magyar kipusztult, helyette nem hozhattak mást, mint csak idegent.), és mert ezenkívül csak a gazdasági szempont, a telepítő nagyúr érdeke volt előttük irányadó.” (Hát éppen emiatt a gazdasági szempont miatt is inkább magyart telepítettek volna, ha lett volna, mert hiszen a magyar itthon volt, azt nem kellett volna messziről – és természetesen a telepítőnek a költségén – ide szállítani; azoknak nem kellett volna annyi kedvezményt adni, hogy ide lehessen őket csalogatni; azok nem voltak ismeretlenek a nyelvvel, viszonyokkal stb.)

„De olyan telepítést, amelyikben (már megint: amelyikben) a letelepítettek biztosítására adták a földet, nem ismerünk még egyet történetünkben. (Látni fogjuk majd, hogy csak Benda nem ismer. Mi ismerünk, mégpedig Kollonits Lipót csinálta.) Magyart – ekkora tömegben – különben se telepített ebben az országban senki.” (Ez se igaz, mert Kollonits is magyaroknak adott földet. Az igaz, hogy ő nem oly nagy számú magyarnak, mint Bocskai. De hát ő nem is volt a fél ország ura, mint Bocskai. De látni fogjuk, hogy még a tömeget illetően sincs igaza Bendának, mert telepítettek itt magyarokat még a hajdúkénál sokkal nagyobb számban is.)

Az igazság az, hogy Bocskai újabban annyit magasztalt hajdútelepítése se nemzeti, se gazdasági, se szociális tekintetben közel sem volt olyan nagy jelentőségű dolog, mint újabban már – a nagy hírverés hatása alatt – közvéleményünk gondolja. (Mert azóta már Benda és elvbarátai ugyancsak gondoskodtak róla, hogy az ő kálvinista hittestvéreinek a Bocskai részéről jutott nagy áldást, ezt „a magyar történetben szinte példátlanul álló bölcs cselekedetet” még a kelleténél is jobban „értékelje történelmünk”, s hogy ne legyen emberfia, aki ne tudna róla.) Pedig hát az igazság az, hogy Bocskai csak azért adott a hajdúknak földet, mert földből akkor annyi volt, hogy nem kellett senkinek, a hajdúk ellen pedig annyi volt a panasz, hogy Bocskai szinte rá volt kényszerítve, hogy valamit próbáljon velük, hogy dologtalanságukkal együtt járó pusztításuknak véget vessen. Akkor a török pusztította alföldi vidékeken, ahol százezerszámra álltak műveletlenül a holdak, nem a föld odaadásához kellett áldozatkészség, hanem az elfogadásához. Bocskainak csak az az érdeme, hogy nem jobbágysorban, hanem kiváltságokkal megajándékozva telepítette le a hajdúit. De ez az érdem is magától értetődő volt, mert hiszen ha jobbágyonként akarta volna letelepíteni őket, a szemébe nevettek volna. Hiszen éppen azért álltak megműveletlenül akkor a holdak százezrei, mert nem lehetett jobbágyokat szerezni, akik megműveljék.

Hogy ezek a hajdúvárosok mégis létrejöttek és ma is megvannak, alig mondhatjuk Bocskai művének. Hiszen láttuk, hogy a nemesség (az a nemesség, mely akkor még kálvinista hittestvére volt Bocskainak és a hajdúknak) rögtön Bocskai halála után már nem vette tudomásul azokat a kiváltságokat, melyekkel Bocskai a letelepített hajdúkat felruházta, s a jobbágyterheket nem vállaló hajdúságot több helyről elűzte. Ahol nem űzték el őket, onnan az állandó háborúk viszontagságai pusztították ki őket. Ezért elmondhatjuk, hogy a hajdúvárosok mai lakóinak még egy tizedrésze sem származik azoktól a hajdúktól, akiket Bocskai telepített oda.

Ezek a városok ma épp úgy meglennének, sőt épp olyan népesek lennének akkor is, ha Bocskai a hajdúit sohasem telepítette volna le. A hajdúk Bocskai halála után még évszázadokig mást sem tettek, mint csak harcoltak, tehát – mert a kettő egyet jelentett – pusztultak, tehát mindig kevesebben lettek. Viszont biztos adataink vannak arra, hogy a környékbeli jobbágyok csak úgy özönlöttek a hajdúvárosokba, mert ott nem nehezedtek rájuk a földesúri terhek. Emiatt lettek olyan népesekké a hajdúvárosok, nem pedig azért, mert Bocskai sok embert telepített beléjük, vagy mert az odatelepítettek ott is maradtak.

Mi éppen az ellenkezőjét állítjuk, mint Benda: Újabban inkább túlságosan is divat lett Bocskai hajdútelepítését felfújni és a mai korszellemet és szociális divatot tudománytalanul Bocskai korába átvetítve ennek korszakalkotó jelentőséget tulajdonítani. Telepíteni akkor kell, s ez akkor bír szociális jelentőséggel, amikor túlnépesedés van, tehát munkanélküliség. Amikor a föld népe számára nincs föld, s így nincs megélhetés, munkaalkalom. Bocskai korában és utána is még évszázadokig, s különösen az ország azon részeiben, ahová a hajdúkat telepítették, éppen az ellenkező volt a baj. Túl sok volt a föld, túl nagy a munkáskereslet. Nem földet nem lehetett akkor találni az emberek számára, hanem embert nem lehetett találni a földek megművelésére.

Ezért azok a kiváltságok sem voltak újdonságok, melyekkel Bocskai letelepített hajdúit felruházta. Ilyeneket akkor más földesurak is adtak, hogy a föld népét rávegyék a műveletlenül álló birtokaikra való telepedésre. Csak ők persze nem hajdúkat kívántak a földjeikre, akik hírhedtek voltak dologtalanságukról, mert évszázadok óta elszoktak már a munkától, inkább voltak nomádok, mint földhöz kötöttek, réme és átka voltak a vidéknek, amelyen megjelentek. Bocskai is csak azért próbálta őket letelepíteni, hogy a garázdálkodásaik miatt állandóan panaszkodó rendesebb híveit megnyugtassa és hogy panaszaik orvoslására legalább valamit megpróbáljon.

A helyzet ismeretében elképzelhetjük, hogy ez a „telepítés” eleinte gyakorlatilag nem is jelentett úgyszólván semmit, mert világos, hogy utána még évtizedekig azért csak hajdú maradt a hajdú, s továbbra is csak a harc maradt a kenyere, nem pedig a föld túrásának keserves munkája. Nem is véletlen, hogy a hajdúvárosok határában még ma is tízezer holdakat tesznek a „puszták”, és hogy az 50.000 holdas Hortobágy is ezen a tájon van. S ha még ma is tízezer holdak állnak megműveletlenül területükön annak ellenére, hogy idegen jobbágyok tízezrei költöztek be hozzájuk, képzelhetjük, mi lenne, ha ezekben a „hajdúvárosokban” ma is csak azok laknának, akiknek őseit Bocskai „telepített le” 1600 körül.

Ne mondja tehát Benda, hogy Bocskai telepítéseit nem méltatják eléggé. Éppen ellenkezőleg, ma már érdemén felül méltatják. Reklám, hírverés, propaganda lett már belőle, s a dolgot érdemén felül eltúlozzák. Alig van már Magyarországon valaki, aki Bocskainak erről a „korszakalkotó” művéről ne tudna. De hogy ugyanaz a Bocskai, aki állítólag ilyen nagy jót tett a magyarságnak ezzel a részével (melynek tekintélyes része egyébként akkor még rácokból állt), a magyarságnak egy másik, sokkal becsesebb és sokkal színmagyarabb részével, a székelységgel, milyen lelketlenül és hitszegően bánt, arról már valóban nem tud Magyarországon senki. Ki tud róla, hogy kormánya alatt úgy menekültek a székelyek a határokon túlra, mint a bolsevizmus elleni 1956-os szabadságharc után a magyar disszidálók, s hogy ekkor is épp úgy el kellett zárni és őriztetni a magyar határokat, mint napjainkban a bolsevizmus idejében.

Benda nehezményezi, hogy Bocskai telepítő érdemeit nem méltányolja eléggé a magyarság. A magyarság ezt a mulasztását azóta már túlságosan is jóvá tette. Miért nem annak örül inkább, hogy Bocskai másik nagy hazafias „érdemét”, a székelyek galád becsapását, mészárlását, csonkítását, meggyalázását, saját hazájából való tömeges menekülésre késztetését szintén nemcsak eléggé nem „méltatja” a magyarság, hanem még csak sejtelme sincs róla. Mi e nagy mulasztás jóvátételéről még ma sem gondoskodtunk. A magyar nép, sőt az értelmiség még ma is csak arról tud, hogy Bocskai „édes hazáját, Erdélyországot” oly meghatóan szerette.

De folytassuk Bocskai élete pályáját. Mivel az erdélyiek török elleni háborújában a sikerek mellett kudarcok is voltak, s mert az impotenciája miatt szégyen és megalázottság is idegesítette, Báthory Zsigmond elhatározta, hogy lemond a fejedelemségről és Istennek szenteli életét, de természetesen csak bíborosi méltósággal felékesítve. Főtanácsadója, Bocskai helyeselte a dolgot. Ez is Bocskai bűnei közé tartozik, s erről a bűnéről szintén nem tud a magyarság.

Egészen kétségtelen, hogy Zsigmond lemondása – s különösen egymást érő újabb meg újabb lemondásai – sokat ártott az országnak és különösen sokat Erdélynek. Ezeknek a nagy bajoknak az első lemondás megakadályozásával lehetett volna elejét venni, s mikor ez történt, Bocskainak még igen nagy befolyása volt a fejedelemre. Ha valaki a lemondást meg tudta volna akadályozni, akkor az Bocskai volt. Szerencsétlenségünkre azonban – hiába állítja oly határozottan éppen az ellenkezőjét a mi történetírásunk – Bocskai magánérdekei megint csak ellenkeztek az ország érdekeivel, s így világos, hogy ez esetben is a maga érdeke volt a döntő, nem az országé.

Erdélyt valójában eddig is Bocskai kormányozta ugyan, de csak a valóságban, nem jogilag. Külsőleg alkalmazkodnia kellett a fejedelemhez. Mielőtt cselekedett, előbb mindig őt kellett megnyernie, s hivatalosan és írásban természetesen mindig a fejedelem neve szerepelt. Ha most Báthory lemond és távozik az országból, Bocskai csak nyerhet, mert hiszen eltűnik az erdélyi közéletből az, aki eddig egyedül volt felette. Mivel pedig Rudolfhoz megy, az a politika, melyet – nem számít, hogy milyen eszközökkel – ő tett Erdély politikájává, marad, sőt még az eddiginél is erélyesebben folytatódik. Új fejedelem nem lesz, hiszen Zsigmond úgy távozik, hogy az országot átadja Rudolfnak. Lehet-e hát így más úr Erdélyben, mint Bocskai? Most már csak a császár lesz felette, de az is a messze Prágában van. Világos tehát, hogy az ő magánérdeke az volt, hogy a fejedelem lemondjon s elmenjen papnak.

Legfeljebb azt lehetne felhozni Bocskai mentségére, hogy nem lehet rossz néven venni tőle, ha nem tartotta csapásnak Erdélyre, hogy egy olyan fejedelemtől szabadul meg, mint amilyen Báthory Zsigmond volt. Azt pedig igazán nem sejthette már akkor, hogy még vissza is jön, s nem is egyszer. Sajnos ezt a mentséget sem fogadhatjuk el, mert látni fogjuk, hogy mikor Báthory – mégpedig ugyancsak hamarosan – visszajött, megint csak Bocskai volt az, aki visszahívta. S itt természetesen újra csak meg kell állapítanunk, hogy az ország érdekeivel „véletlenül” megint csak nem esett össze Bocskainak az a magánérdeke, hogy egy olyan fejedelem, amilyen Báthory Zsigmond volt, újra visszajöjjön.

Bocskai magánérdekei azt, hogy Báthory visszajöjjön, a következő események miatt kívánták. Báthory Zsigmondnak voltak erkölcsi gátlásai, nem úgy, mint Bocskainak. Hiszen az ő lelkiismerete még nem volt felszabadítva, mint Bocskaié, sőt őt egyenesen jezsuiták nevelték. Ő nem volt azzal, amit csinált, annyira megelégedve, mint Bocskai. Őt bántotta az ártatlanul kiontott vér, melyben ott volt unokatestvéréé, Báthory Boldizsáré is. Ezért, hogy az ő kiontott vérét kiengesztelje, lemondásakor családjára, a Báthoryakra is gondolt. A fejedelmi széket egy Báthorynak akarta átengedni, hogy ezzel rokonait, akiket Bocskai kedvéért eltaszított magától, kiengesztelje. A római szentszék, melytől az áhított bíborosi méltóság függött, szintén amellett volt, hogy a Báthoryak (akik között még egy bíboros is volt, Báthory Endre) egymással kibéküljenek.

Kétségtelen, hogy Erdélyre is rendkívül előnyös lett volna ez a Báthory-család keretei között lefolyó fejedelemcsere. A Báthory-család befolyása és vagyona olyan nagy volt ugyanis Erdélyben és a hozzá tartozó „Részek”-ben, hogy az ő mellőzésükkel békét és nyugalmat az ország nemigen remélhetett. Ha terv sikerült volna, Zsigmond sem jött volna utána újra meg újra vissza a fejedelmi székbe, tehát az ő ismételt visszatéréseivel járó sok baj és zavar is mind elmaradt volna. A baj megint az volt, hogy Bocskai magánérdekei „véletlenül” megint mást kívántak, mint az ország érdekei, s Bocskai természetesen a magánérdekeit választotta.

Mivel Boldizsár kivégeztetése miatt a Báthoryak gyűlölete és bosszúja akkora volt Bocskai iránt, hogy annak megszüntetéséről a történtek után szó sem lehetett, egy Báthory trónra kerülésével nemcsak az a hatalom szűnt volna meg, melyet már magának megszerzett, hanem csak a vérpad vagy a hontalanságba való menekülés között választhatott volna. S állapítsuk meg mindjárt azt is, hogy az a vérpad ugyancsak törvényesen lehetett volna osztályrésze. A Báthoryaknak, hogy őt megbüntethessék, nem kellett volna szakítaniuk az erkölcsi elvekkel és csak politikusoknak kellett lenniük, mint ahogyan ő csinálta akkor, mikor a bakót működtetni kezdte. Ők őt alkotmányosan végeztethették volna ki. Mivel a fejedelemre való befolyása még mindig töretlen volt, igazi sátáni módra el tudta érni, hogy ne béküljön ki rokonaival. Hogy ezt a kibékülést Bocskai akadályozta meg, azt még Benda is mondja. (76. o.)

Hogy ehhez a sátáni működéshez a sátáni lelkületen kívül még hazudozás, intrika, gyanúsítás, befeketítés és rágalmazás is kellett, azt is könnyű elképzelni. Bocskai tehát még erre is vállalkozott, mégpedig – értsük meg – nem a köz, hanem egyedül a maga érvényesülése érdekében és annak az országnak mérhetetlen kárára, melynek érdekei – sajnos – „véletlenül” ismét csak nem estek össze az ő egyéni érdekeivel, noha végrendeletében – mikor már csak nem tehetünk fel róla képmutatást?! – olyan meghatóan nevezi „édes hazám, Erdélyország”-nak. Ezt ezek után, ha képmutatásnak nem mondjuk is, de üres szólamnál többnek sem tarthatjuk. (Nem volna tehát szabad tőle annyira meghatódnunk.)

Bocskainak tehát még mindig olyan befolyása volt a fejedelemre, hogy jobban hitt neki, mint vérrokonainak (igaz, hogy Bocskai is vérrokona volt, hiszen anyai ágon Báthoryban is Bocskai-vér csörgedezett), s csak olyan „jezsuita tanítvány” volt, hogy amit Bocskai kívánt tőle, fontosabb volt neki, mint amit a római szentszék.

Bocskai azonban mégis pórul járt, mert Rudolf látva, hogy Zsigmond nem ragaszkodik családja fejedelemségéhez, öccsének, Miksa főhercegnek szánta az erdélyi fejedelmi széket, s ehhez Bocskai kénytelen volt jó arcot vágni.

Miksa főherceg azonban pénz nélkül nem volt hajlandó Erdélybe menni, azt pedig császári bátyja nem tudott neki adni. Mivel egyelőre remény se igen volt a pénz előteremtésére (ismét láthatjuk belőle, hogy Rudolfnak családja érdekeire sem volt pénze, nemcsak a zsoldosok fizetésére nem volt, nem úgy, mint Bocskainak, aki szabad, tehát fizetés nélküli hajdúkat tartott, mert erre nem volt pénze, de ugyanakkor Illésházyt gyémántok vásárlásával bízza meg), egyelőre a főherceg helyett császári biztosok mentek Erdélybe az ügyek vitelére, ezek között azonban nem volt Bocskai. Pedig ha ő is köztük lett volna, őt az sem elégítette volna ki most már, mert eddig Erdély ügyeit Báthory Zsigmond nevében egyedül vezette. Képzelhetjük hát lelkiállapotát.

Pedig annyira előkészített már a maga számára mindent, s annyira előrelátó is volt, hogy a Báthoryak hatalomhoz jutásának megakadályozásán kívül még egy másik, esetleg számba jöhető vetélytársát, a fejedelem egy másik kegyeltjét, Jósika István kancellárt is (aki egyébként cinkosa volt a törökös urak láb alól való eltevésében) sikerült neki törökkel való cimborálás és fejedelmi ambíciókkal való megvádolás címén még Zsigmondnak Erdélyből való eltávozása előtt a fejedelemmel elfogatni, az országgyűléssel pedig elítéltetni.

Az erdélyi országgyűlés – láttuk – a Habsburgokkal szemben mindig törökpárti volt, világos tehát, hogy most is Jósika pártján lett volna, ha mert volna. A Habsburgok országgyűlései mindig mást akartak, mint a Habsburg-király, Bocskai országgyűlései mindig azt akarták, amit Bocskai, noha mindenki tudja, hogy azok, akik ott mindig Bocskai akarata szerint szavaztak, százszorta úgy gyűlölték Bocskait, mint – noha gyűlöletben (jól tudjuk) itt se volt éppen hiány – amennyire a pozsonyi rendek gyűlölték a királyt akár csak abban az időben is, mikor még ezek a rendek protestánsok voltak.

Ez dicsősége Bocskainak, a politikusnak, de annál nagyobb szégyene Bocskainak, az embernek, a jellemnek. S ugyanez szégyene a Habsburgoknak, a politikusoknak, de annál nagyobb dicsősége a Habsburgoknak, mint embereknek, és mint jellemeknek. Legnagyobb szégyene azonban ez Bocskainak, a szabadsághősnek. Bocskai Jósika elleni eljárása annyira ellenkezik ezzel a szép névvel, hogy más nem is lehet rá a válasz, mint csak egy nagy nevetés, s annak a megállapítása, mennyire orránál fogva lehet vezetni egy nemzetet tervszerű hírveréssel, s mennyire meg lehetett ezt tenni már akkor is, amikor még rádió nem is volt, se külön propagandaügyi miniszter.

Magát az ítéletet már Rudolf hajtatta végre. Jósika meg is érdemelte sorsát, de természetesen egy cseppet se jobban, mint amennyire ugyanezt a sorsot Bocskai megérdemelte volna.

Azon az országgyűlésen is, mely Jósikát halálra ítélte, „csak Bocskainak volt szava” – írja Benda, s ugyancsak Benda emeli ki azt is, hogy az egész változás: Zsigmond lemondása, a lemondás feltételei, az országnak Rudolf kezébe való átadása, mind az országgyűlés megkérdezése és beleszólása nélkül történt. Tekintve, hogy mindez nemcsak Erdély sorsába vágott, hanem egyenesen olyan nagy változást jelentett Erdély életében, amelynél nagyobb el sem képzelhető, ismét csak azt kell megállapítanunk, hogy olyan basáskodást, olyan zsarnokságot, olyan alkotmánytiprást, mint amilyent ekkor Bocskai ismét néhány röpke hét alatt végigcsinált, a Habsburgok egész 400 éves uralmuk alatt együttvéve sem követtek el Magyarország alkotmánya vagy függetlensége ellen. S mindezt az az ember cselekedte, aki néhány év múlva az aranybulla ellenállási záradéka alapján fegyvert ragadott Rudolf „alkotmánysértései” miatt!

Pedig hát mik voltak Rudolf alkotmányellenes túlkapásai Bocskai alkotmánysértései mellett?! De hát a magyarnak csak az előbbiek fájnak, mert a „hazafias” hírverés ugyanakkor arról is gondoskodott, hogy Erdélyben viszont mindig a magyar szabadság fenntartóját és képviselőjét lássuk. Bocskai alkotmányellenes bűneit pedig bőségesen jóvá teszi szerintük az ő bolond szerencséje, hogy egyéni érdekei „véletlenül” mindig összeestek a nemzet érdekeivel, a Habsburgokéi ellenben mindig ellenkeztek. Pedig hát ismételten rámutattunk már, hogy éppen megfordítva van a dolog. De ha igaz is lenne, e „véletlen” miatt a Habsburgokat akkor is csak legfeljebb sajnálhatnánk. Mi az oka, hogy a sajnálat helyett mégis oly féktelenül gyűlöljük őket?

Micsoda rettenetes sérelemnek tekintette például a mi „hazafiságunk” 48-ban azt, hogy V. Ferdinándnak a trónról való lemondásához nem kérték ki előzőleg a magyar országgyűlés hozzájárulását! Pedig hát ez az alkotmányos sérelem nem is hasonlítható ahhoz, amit Bocskai ütött az erdélyi alkotmányon Báthory Zsigmond első lemondásakor. Negyvennyolcban ugyanis V. Ferdinánd lemondásakor a magyar országgyűlés már az uralkodó elleni lázadás állapotában volt, tehát nem állt már törvényes alapon. Teljesen érthető és megokolt tehát, ha olyan országgyűléssel, amely elhagyta már az alkotmányos alapot, nem volt kedve a lemondani akaró királynak tárgyalásokba bocsátkozni. Nem is tehette ezt, hiszen ezzel törvényesítette volna és alkotmányosnak ismerte volna el az országgyűlés viselkedését, melyet pedig még Deák, Széchenyi, sőt Batthyány is lázadásnak tartott.

Ha az országgyűlés megtagadja a királynak az engedelmességet, elhagyja az alkotmányos alapot. A törvény azonban bizonyára nem ilyen országgyűlés jogainak tiszteletben tartására kötelezi a királyt. Ha az országgyűlés fütyülhet az alkotmányra, akkor bizonyára a király is fütyülhet rá, s ha ezt a törvénytelen „fütyülést” az országgyűlés kezdi, akkor egyenesen rákényszeríti a királyt, hogy ő is hasonlóan járjon el. Ezt ugyanis most már maga az alkotmány követeli tőle. Az a király is megszegi az alkotmányt, aki az ilyen országgyűlést törvényesként kezeli.

Ne felejtsük továbbá azt sem, hogy V. Ferdinánd lemondásakor Magyarország a magyar alkotmány szerint is örökösödő királyság volt, melyben a törvény pontosan szabályozta, hogy kit illet a trón, ha a király lemond vagy meghal, és V. Ferdinánd lemondásakor csakugyan az lépett trónra, akit a korona az alkotmány szerint megilletett. Ekkor tehát az országgyűlés hatásköre az uralkodó személyében beállt változással kapcsolatban csak formális volt, nem pedig tényleges. Ha ugyanis a király lemond, az országgyűlés kénytelen tudomásul venni, mert hiszen a lemondott vagy lemondani akaró királyt arra senki sem kényszerítheti, hogy tovább is uralkodjék. De az utódot, akit az utódlás az alkotmány szerint megillet, sem akadályozhatja meg az országgyűlés abban, hogy uralkodását megkezdje, mert hiszen ha ezt megkísérelné, megint csak az alkotmányt szegné meg. Világos tehát, hogy a király lemondása esetén az országgyűlés kénytelen tudomásul venni, hogy új uralkodó van, s ha az új uralkodó az lett, akit az alkotmány előír (V. Ferdinánd utóda az lett), az országgyűlés szerepe tisztán csak alakiság, mikor ezt tudomásul veszi. Ennek az alakiságnak az elmulasztása volt csak a bűne 48-ban a bécsi udvarnak, ezt is jogosan követte el, mert hiszen egyedül csak azért tette, mert akkor már a magyar országgyűlés elhagyta az alkotmányos alapot és már az uralkodóval szemben és ellenére hozott rendelkezéseket.

Mennyire más volt a helyzet Bocskai Erdélyében! Erdély választófejedelemség volt, nem pedig öröklődő. Ott tehát a fejedelem lemondása esetén csak egy újabb választás adott jogot az uralkodásra az új fejedelemnek, s ezt az új választást természetesen az országgyűlés ejtette meg. Ez az ő joga volt, 48-ban azonban a magyar országgyűlésnek az alkotmány szerint csak akkor lett volna joga új király személyének kijelölésére, ha a Habsburg-háznak már mind a fiága, mind a nőága kihalt volna.

Az azonban, amit Bocskai csinált Erdélyben Báthory Zsigmond lemondásakor, még új fejedelem választásánál is több volt. Ő ekkor az egész országot átadta Rudolfnak, mint magyar királynak, lemondott Erdély különállásáról és az országot újra egyesítette az anyaországgal, s így a már meglevő magyar királyt külön választás nélkül egyszerűen Erdély fejedelmének is nyilvánította, s mindezt az ország tudta és az országgyűlés megkérdezése nélkül csinálta meg. Lehet-e ennél gyökeresebb alkotmányváltozást és az ország életére nagyobb kihatással járó átalakulást még csak elképzelni is? Pedig hogy mindez az ország tudta és beleszólása nélkül történt, láttuk, hogy még Benda is hangsúlyozta.

Bocskai mégis szabadsághős.

Mikor a császári biztosok az ország átvételére megérkeztek Erdélybe, a rendek nevében megint Bocskai esküdött fel nekik Rudolf hűségére. Jegyezzük ezt meg jól, mert nemsokára következő szabadságharcában ő volt az, aki Rudolftól esküje megtartását kérte számon. Mivel Rudolfnak egész Erdély nevében éppen Bocskai tett esküt, pár év múlva pedig ugyanez az Erdély ismét csak Bocskai vezetésével ragadott fegyvert Rudolf ellen, Bocskai mint szabadsághős és az alkotmányosság képviselője szerepe nemcsak felháborító, hanem egyenesen komikus.

A három császári biztos, akik közül kettő magyar volt (Szuhay püspök és Istvánffy, a történetíró) a harmadik pedig protestáns, „nagy ambícióval fogtak hozzá Erdély kormányzásához – ismeri el még Benda is. – Gazdasági, pénzügyi rendelkezéseket hoztak, szabályozták a kereskedelmet”. Volt azonban egy igen nagy bajuk: pénzt nem hoztak. Enélkül pedig sehol sincs tekintély, de különösen nincs Erdélyben. Ahol ugyanis nincs pénz, ott nincs fegyveres erő sem, pedig a hatóságoknak egyedül ez adja meg a szükséges tekintélyt.

Bocskainak az erdélyiek előtt azért volt olyan nagy tekintélye, hogy megkérdezésük nélkül, sőt akaratuk ellenére még az országot is átadhatta Rudolfnak és ők aztán alázattal elfogadták uruknak, régebben pedig még vezetőik kivégzéséért is köszönetet mondtak neki, mert az ő kezében volt az erdélyi fegyveres erő, s mert az erdélyiek jól tudták, hogy ezt a fegyveres erőt ő erkölcsi gátlások nélkül fogja felhasználni ellenük, ha érdekei úgy kívánják.

Most a hatalom és vele a fegyveres erő a biztosok kezébe került ugyan, de csak elméletben. Világos ugyanis, hogy az olyan biztosoknak, akiknek szégyenszemre a szászoktól kellett pénzt kölcsönkérniük, s így a protestáns szászoktól függtek, nem voltak függetlenek azoktól, akiket kormányozniuk kellett volna, de nem volt olyan tekintélyük sem, mint az adót vaskézzel behajtó, erős sereggel rendelkező, s egyébként is már rég meggazdagodott Bocskainak. Így aztán az a félelem és engedelmesség, mely Bocskai uralmával még együtt járt, a császári biztosok alatt hamarosan megszűnt.

Világos, hogy a terror megszűntével elsősorban nem Rudolf és biztosai (mert hiszen rájuk semmi okuk se volt haragudni), hanem az erőszakot erőszakra, törvénytelenséget törvénytelenségre halmozó, gyűlölt Bocskai ellen nyíltak ki a tőle addig sikerrel elnémított erdélyi szájak. A császári biztosok azt írták Prágába, hogy minden működésüket megbénítja az a féktelen gyűlölet, melyet a lakosság Bocskai ellen táplál. Ungnád is azt írta a császárnak, hogy „Bocskai az oka annak is, hogy rájuk az erdélyiek olyan ellenséges szemmel néznek, mert általános a vélemény, hogy ő nyitotta meg őfelsége emberei számára az utat a fejedelemségébe, s ez már elég ok arra, hogy gyűlöljék őket. Ha Bocskai megjelenik Kolozsváron vagy bárhol Erdélyben, egyszerre fellángol a gyűlölködés, ellenségeskedés a császár ellen”. (Benda, 116. o.) A császárnak tehát Erdélyben az volt a szerencsétlensége, hogy Bocskai volt a pártfogója, vagyis hogy Bocskai ekkor még császárpárti volt. Az erdélyiek őt ugyanis annyira utálták, hogy aki mellett ő volt, annak az erdélyiek csak ellenségei lehettek.

De maguk a biztosok is, akik nem a messze Prágából nézték az erdélyi viszonyokat, a lehető legrosszabb benyomást szerezték a Prágában addig nagy hitellel bíró és olyan nagyon használhatónak bizonyuló erdélyi emberről. „Jelentéseikben pénzsóvárnak és kapzsinak mondták. Szemtelenségét és „tülekedő természetét” emlegették. „Nyugtalan elmének” tartották, olyannak, aki állandó változásokon, zavargásokon töri fejét és senkit maga fölött nem ismert el”. (Benda, 80-81. o.)

Aki azt gondolja, hogy a császári biztosok véleményének Bocskai jelleméről való kedvezőtlen kialakulásában talán Bocskai kálvinistasága is szerepet játszott, azt figyelmeztetjük arra, hogy a hasonló véleményű Ungnád maga is protestáns volt. Az ecsedi Báthory Istvánnál nagyobb kálvinistát pedig talán még sohasem hordott a hátán a föld, s végrendeletében Bocskait még ő is azok között az „egyéb istentelenek” között emlegeti, akiktől örökösének óvakodnia kell. (Századok, 1890. évf., 133. o. A kérdéses cikk szerzője a szintén protestáns Szádeczky Lajos.)

Ilyen körülmények között természetes, hogy Bocskai nem érezte magát jól a császár uralma alatt álló Erdélyben. Hiszen a biztosok, látva az erdélyiek iránta való ellenszenvét, még a váradi kapitányságtól is megfosztották.

De Bocskai szerencséjére Báthory Zsigmond sem érezte jól magát Oppelnben és Ratiborban.

Az ember a hatalom édességét csak akkor tudja igazán értékelni, amikor már elvesztette. Zsigmond is visszavágyott hazájába és a fejedelmi székbe. Az is bizonyítva van (mert a császáriak – akik, úgy látszik, nem is voltak egészen annyira hülyék, mint mi gondoljuk – elfogták a leveleit), hogy a fejét állandóan változásokon törő Bocskai állandó érintkezést, kémszolgálatot tartott fenn a lemondott fejedelemmel.

„Meglátod – mondta Bocskai Huszár Péternek –, hogy nekem sem Kornis (az új váradi kapitány), sem a komisszárius (a császári biztos) urak sokáig nem parancsolnak... Az elvégzett gondolatomat véghez akarom vinni.”

Véghez is vitte.

Írt Zsigmondnak, hogy jöjjön, s Zsigmond örömmel jött. Hogy ezzel Zsigmond megszegte Rudolfnak tett esküjét, és hogy ezt az esküt még jobban megszegte maga Bocskai, aki az egész lemondást és a magyar király uralmát Erdélyben létrehozta, és aki ez új uralomnak nemcsak a maga, hanem egész Erdély nevében olyan ünnepélyesen felesküdött, azzal már Bocskai nem törődött. Ő magát nézte, nem az országot, az pedig már csak „véletlen” szerencséje volt, hogy az ő érdekeivel az ország érdekei állítólag úgyis mindig összeestek. Ő egyébként is politikus volt, nem pedig erkölcsprédikátor, s mikor még a vaknak is látnia kellett, hogy milyen nagyszerű politikus volt, ostoba ember az, aki ezen botránkozik, hogy milyen erkölcstelen ember volt. „Örömmel” kell megállapítanunk, hogy nemzete nem ostoba. Nemcsak nem botránkozott, s nem botránkozik erkölcstelenségén, önzésén és esküszegésein, hanem megmaradt számára „a magyarok Mózesének”, mint ahogyan hívei hízelegve nevezték, mikor már szabadsághős volt.

Mivel Bocskai magánérdekei „véletlenül” mindig összeestek a nemzet igazi érdekeivel, világos, hogy ahogyan a nemzet igazi érdekei voltak azok, melyek Báthory Zsigmondnak a fejedelmi székből való távozását megkívánták, épp úgy a nemzet igazi érdekei kívánták meg néhány hónap múlva azt is, hogy ugyanő a fejedelmi székbe újra visszatérjen. Ahogyan a nemzet érdekei kívánták, hogy Erdély Rudolf hűségére felesküdjön, néhány hónap múlva ugyancsak a nemzet érdekei kívánták azt is, hogy ezt az esküt megszegje. Ha pedig esküt szegni Bocskai magánérdekei kedvéért talán nem szabad, a nemzet érdekei kedvéért bizonyára szabad, sőt kötelesség. Érdekes, hogy ennek ellenére a mi „hazafiasságunk” annyira rugalmas, hogy azért Báthory Zsigmondnak ezt az állandó jövés-menését a fejedelemségben, mint egyenesen elmebetegséggel határos szeszélyt elítéli, sőt kigúnyolja. Ez nem ellenkezik hazafiasságával, mert hiszen Zsigmond tudvalevőleg jezsuita tanítvány volt, s így tőle nem is lehet mást várni. Hogy jövésében is, menésében is a hős Bocskai volt a fő ösztönzője, azt – mint hazafias szempontból disszonáns részletet – elhallgatjuk. Azért erről nálunk nem is tud senki.

Pedig hát Bocskai ebben az erdélyiek életében oly véres tragédiát jelentő komédiában olyan nagy szerepet játszott, hogy Báthory Zsigmond bizalmas szolgája azt vallotta, hogy „ha Bocskai nem állt volna melléje (a fejedelem mellé), nem mert volna kiindulni Opoliából”. (Benda, 81. o.) Pedig ez a végzetes „kiindulás Opoliából” (Oppelnből) nemcsak esküszegés volt mind Zsigmond, mind Bocskai részéről, hanem az erdélyi tragédiák kezdete is egyúttal. Zsigmond magában nem merte volna megkockáztatni, Bocskaival az oldalán azonban merte.

Bocskai most is csak a célt nézte, s azért most is egész munkát végzett. Hogy biztos lehessen a dolgában, még Istvánffyt, a császári biztost is lakat alá tetette. Aztán csakhamar behallatszott Istvánffy börtönébe, amint Bocskai örömében „citeráltat, sípoltat, úgy mulatja magát hajnalig”. Nem bántotta tehát, hogy megszegte a szerződést, szavát, esküjét, melyet ünnepélyesen éppen ő tett le Rudolf biztosai kezébe. Nem, ez eszébe sem jutott. Csak annak örült annyira, hogy minden nagyszerűen sikerült. Zsigmond újra itthon, Rudolf biztosa pedig börtönben.

Most, hogy a hatalom már újra a kezében van, az országgyűléstől sem fél. Neki attól se kell félnie, nem úgy, mint a tehetetlen Habsburgoknak. Mivel nemcsak Zsigmond és Bocskai, hanem az erdélyi rendek is csak nemrég esküdtek fel Rudolfra, bennük annyi becsület mégis volt, hogy mikor Bocskai elibük terjesztette, hogy most meg esküdjenek fel újra az új fejedelemre és váljanak el Rudolftól, eleinte halálos csönd volt. A válasz, s egy hang sem hallatszott a Bocskai ajánlotta új rend érdekében. A vége azonban természetesen a javaslat egyhangú elfogadása lett. Az eskü megszegésében nemcsak Bocskainak, az erdélyieknek is kellő gyakorlatuk volt.

Bocskai azonban egyelőre pórul járt, mert túlságosan is ingatag volt az az ember, akire ő a politikáját építette (nem is csoda, hiszen jezsuiták nevelték!). Alig háromhavi uralom után újra erőt vett rajta a tróncsömör, s mindenképpen újra szabadulni akart feleségétől, Erdélytől és Erdélyből. Ennek a legújabb változásnak természetesen már nem Bocskai volt az oka, hiszen a legtöbbet éppen neki ártott. Érthető, hogy kézzel-lábbal dolgozott is ellene. Közvetve azonban még Zsigmond újabb fészkelődésének is Bocskai volt az oka, mert a fejedelem azért is akart szabadulni Erdélytől, mert feleségével és a fejedelemséggel együtt most már Bocskait is megunta. Észrevette, hogy személyéhez való ragaszkodása nem őszinte, és hogy mindenben egyedül csak a maga érdekei vezetik, nem pedig mint mutatta, fejedelmi uráé.

Zsigmond, hogy szabadulhasson már terhére vált híveitől, ismét őt küldte Prágába, hogy ott a császárral újabb lemondását elintézze. Bocskai távollétét pedig arra használta fel, hogy az alatt fejedelmi székét átadta rokonának, Báthory Endre bíborosnak, aki – mint minden Báthory, sőt azt mondhatjuk, hogy minden erdélyi – ellensége volt Bocskainak. Ezzel Bocskai hatalma egyelőre meg volt törve és az erdélyiek általános és az idők folyamán mindig jobban növekvő gyűlölete szabad folyást vehetett ellene. Az országgyűlés ünnepélyesen a haza ellenségének nyilvánította, és mint ilyennek, birtokait elkobozta.

Mikor utána Prágából hazaérkezett, nem is mert Erdély területére lépni, hanem ettől kezdve a Részekben levő birtokain és váraiban tartózkodott és látszólag – mit tehetett volna mást – egyelőre képviselte a becsületet és a törvényt, és kitartott Báthory Endrével szemben amellett a Rudolf király mellett, akinek Zsigmond megbízásából Prágában jártában Zsigmond a maga és egész Erdély nevében újra hűséget esküdött. Bocskai ugyanis normális ember volt, s esküt nem szegett meg legalább akkor, amikor még a tulajdon érdekei is azt kívánták, hogy megtartsa.

Természetes azonban, hogy Prágában ezek után már nem sokat adtak Bocskaira. Hatalmat se képviselt már, no meg azt is nagyon jól tudták, hogy a hatalma is csak akkor jelenti egyúttal a király hatalmát is, ha érdekei véletlenül egyeznek a király érdekeivel, azok pedig – legalábbis a „hazafias” felfogás szerint – sohasem az „idegen” királyéival, hanem mindig a nemzet érdekeivel egyeztek. Mivel azonban a császári udvarban még nem voltak egészen bizonyosak abban, hogy ellenség, és mivel – legalábbis külsőleg – igen adta a királyhű magyart és hűsége bizonyítékaként egymás után küldte Prágába a kérvényeket, melyekben birtokai visszaadását ott, nem pedig a Rudolftól elszakadt erdélyiektől kérte (azoktól hiába is kérte volna), a király elkobzott birtokait is visszaadta neki.

Mivel azonban Rudolf ezeket az elkobzott birtokokat egyelőre inkább csak elméletben tudta neki visszaadni, s mivel most már ennél sokkal nagyobb céljai voltak, s egyébként is „nyugtalan elme” és „tülekedő természet” vala, nem bírta sokáig az alattvaló csendes magánéletét. Az újabb közszerepléshez és vele a hatalomhoz azonban most már csak egy út állt előtte, az, melynek ő eddigi életében Erdélyben a legnagyobb ellensége volt: a törökösség. Eddig olyan nagy bűnnek tartotta ezt, hogy hidegvérrel volt képes miatta Erdély legtekintélyesebb embereit a vérpadra küldeni, sőt kínpadra vonni. Ahogyan azonban Hitler önérzete kibírta, hogy ő, a megtestesült kommunista-gyűlölet, a kommunistákkal szövetkezzék, mikor érdekei úgy kívánták, Bocskai önérzete is kibírta, hogy ő a Habsburg-pártiság erdélyi megtestesülése és a törökösség legnagyobb megvetője, egyenesen a törökösség képviselőjévé váljék Erdélyben, ha a császárpártiaknak már nem kell.

A teljesen török zsoldban álló erdélyi emigránsok fejével, Bethlen Gáborral, azzal a Bethlennel (akiről azt rebesgették, hogy már körül is van metélve) lépett érintkezésbe és kezdett tárgyalásokat. Bethlent és bujdosó társait azonban közben a császáriak úgy megverték, hogy még Bethlen dolmánya – a zsebében Bocskai levelével – is kezükbe került. Mivel így bizonyossá vált Bocskai árulása, a kassai császári kapitány, mint ellenséggel cimboráló és sokszorosan esküszegő hazaárulónak, kezdte megszállni a birtokait.

Bocskainak tehát – aki a törökkel való cimborálását eddig természetesen igyekezett titokban tartani – most már más választása nem volt, mint vagy menekülni és semmiházi földönfutóvá lenni, vagy fegyvert fogni. A második módot választotta. Ez annál könnyebb volt, mert hiszen úgyis háború volt. Olyan nagyra törő és annyira erkölcsi gátlások nélküli ember és olyan nagy tehetség, mint amilyen ő volt, a vándorbotot csak akkor veszi kezébe és a koldustarisznyát csak akkor akasztja nyakába, ha már minden kártyát kijátszott s más választása már nincs.

Bocskai ekkor még nem játszotta ki minden kártyáját. Egy, az utolsó még hátra volt: a fegyver, mégpedig török zsoldban, mert hiszen a keresztény oldalon már nem kellett senkinek. Veszteni valója már nem volt, e révén azonban még nyerhetett, sőt – mint látjuk – egyenesen Erdélyország fejedelme, Magyarország királya, protestáns felekezete és a nemzet szabadsághőse lehetett. (Rákóczi Ferenc is így vált azzá. Így keletkeznek a magyar szabadsághősök.)

Bocskai sokszor járt már Prágában, jól ismerte a császári udvar viszonyait. Tudta, milyen zárkózott, embergyűlölő, tehetetlen idegbeteg ember a császár. Tapasztalta, milyen ingatag alapon áll emiatt a hatalma. Tudta, mennyire nincs ott pénz, a császár katonái mennyire fizetetlenek Magyarországon és emiatt milyen gyönge a harci szellemük. Még jobban tudta azt, hogy a császáréval szemben mennyire tele van a saját kincstára.

Titkos tárgyalásokba bocsátkozott tehát hitsorsosaival, a rossz hírű hajdúkkal, akik akkor Barbiano, kassai kapitány zsoldjában voltak, de zsoldot kaptak is, meg nem is. A felekezeti gyűlöletüket is kihasználta és felszította, pénzt is ígért nekik, sőt adott is. De nekik amúgy is vérükben volt már a változékonyság.

Vágytak már egy kis kalandra. Az esküszegés nem számított náluk, hiszen nem számított az még Bocskainál sem. Minek is számított volna, mikor fejedelemmé, sőt királlyá lehetett általa, s még csak a becsületét se kellett elvesztenie miatta. A magyar történelem még ma is csak azt látja (és dicséri) benne, hogy milyen nagyszerű politikus volt. Hogy politikája nemcsak megengedett eszközöket használt fel, azt nem vehetjük tőle rossznéven, hiszen a „hivatala”, melynek oly tökéletesen megfelelt, nem az erkölcsprédikátorság volt, s erkölcsösnek lenni – úgy látszik – csak az erkölcsprédikátorok kötelesek, de természetesen ők is csak akkor, ha pápista erkölcsprédikátorok.

A tőle megvett hajdúk – éppen Bocskai kívánságára – még egy darabig képmutatóskodtak. Ottmaradtak abban a seregben, melyet már elárultak, s melynek elárulásáért már a júdásdíjat is felvették. Csak akkor álltak át hozzá nyíltan, mikor a gyanútlan és becsületes (vagy talán csak tehetségtelen) Barbiano Bocskai leverésére küldte őket. Mivel a Bocskaival való megütközés közben a császár serege a vezér nagy meglepetésére egyszerre Bocskai seregévé vált, természetes, hogy Bocskai maradt felül. Igaz, hogy a császári csapatok utána még kétszer is tönkreverték Bocskait még mindezek ellenére is, de aztán – mert a zsoldjukat mindig hiába várták – győztes létükre is feloszoltak s a végén mégiscsak Bocskai maradt felül.

A fegyverfogás egyébként annyira csupán Bocskai magánügye volt és különösebb elégedetlenségről, annál kevésbé forrongásról annyira nem volt szó az országban, hogy mikor már a császári zsoldos csapatok felbomlottak és Bocskai ellenfél nélkül állt itt az országban serege élén, s így már büntetni és kényszeríteni is tudott, mint láttuk már, még akkor is csak kelletlenül és hosszas tétovázás után kezdtek hozzáállni még azok a főurak is, akik épp olyan lelkes protestánsok voltak egyébként, mint ő.

Természetesen szintén protestáns kapitányának, Bosnyák Tamásnak a panasza, hogy „nagy hallgatásban vannak az urak, nem akarnak az közönséges jók mellett megindulni” (Benda, 164. o.), fényesen bizonyítja, mennyire nem „a közönséges jó” volt az, amiért Bocskai „megindult”, hanem bizony csak Bocskai magánjava, mely a felekezeti érdekkel ugyan „véletlenül” összeesett, de az ország érdekével semmiképpen sem. Mivel azonban inkább csak a protestáns büszkeség kívánta a harcot, de nem az, mintha a protestantizmust komoly veszély fenyegette volna, még protestáns létére is alig mozgott valaki, kivéve a fanatikus lelkészeket.

Ezt a nagy közönyt Bocskai se tagadta. Nem is tagadhatta, mert hiszen mindenki látta, tudta. Azt a mondását, hogy őt Rudolf a szó szoros értelmében fegyverrel űzte el maga mellől, „hazafias” történetírásunk kedvteléssel szokta idézni, mert azt gondolja, hogy legjobban bizonyítja Bocskai igazát. Pedig hát csak Bocskai szégyenét bizonyítja. Ezzel ugyanis ő maga is elismeri, sőt hangsúlyozza, hogy az ő fegyverfogása elsősorban nem hazafias, nem is felekezeti, hanem magánérdekből történt. Abból is csak azért, mert kénytelen volt. Nem szégyen-e az Bocskaira, hogy a haza baját csak akkor vette észre, mikor már a maga bőrére ment a dolog? Addig, míg Rudolf őt magát nem bántotta, addig miért nem fájt neki a hazája bánata?

Bocskai maga bizonyítja e kijelentésével, ha történt igazságtalanság vagy jogsérelem, az csak Bocskaival történt, nem pedig az országgal, nem a közüggyel. Az eddigiek után azonban egész kétségtelenül megállapíthatjuk, hogy igazságtalanság Bocskaival se történt. Ő Rudolfnak ellene való fellépését százszorosan megérdemelte, sőt kivívta. Miért írt a törökkel cimboráló, Rudolf ellen intrikáló és már nyílt lázadásban levő Bethlennek, s ezzel miért állt át annak a töröknek a táborába, mely ellen Rudolf akkor – éppen Magyarország és a kereszténység érdekében – háborúban volt?

De addig is már hányszor szegte meg Rudolf kezébe ünnepélyesen letett esküjét és hányszor az erdélyi alkotmányt és lakóinak nemcsak nemesi szabadságait, hanem még emberi jogait is? Hány gyilkosságot követett már el ezzel kapcsolatban? Hogyan és milyen áron szerezte nagy vagyonát és hatalmát? De egyébként is tűrhetett-e egy uralkodó országában ölbe tett kézzel olyan embert, akinek célja elérésében erkölcsi gátlásai sohasem voltak (még azok szerint se, akik magasztalják), aki csak a célt nézte, de sohasem azokat az eszközöket, melyekkel célját elérje, célja pedig a hatalom volt?

Jellemző, hogy ez az erkölcsi gátlástalanság Bocskainak annyira a vérében volt, hogy a legtermészetesebb dolognak tartotta, hogy fegyvert fogjon akkor, ha érdekei úgy kívánják. Az eszébe se jutott, hogy ő olyan alattvaló volt, aki a királyának tett esküt sorozatosan szegte meg, s még kevésbé az, hogy egy alattvalónak a közhatalom ellen fegyvert fogni semmiképpen sem szabad, még akkor sem, ha feddhetetlen és valóban sérelem érte. Ő arra a lehetőségre – úgy látszik – még csak nem is gondolt, ha őfelsége az ágyúit őellene irányítja, akkor esetleg talán erre még jogos oka is lehet, sőt hogy ő erre a királyát egyenesen rákényszerítette. (Habsburgok nem is szoktak máskor ágyúkhoz nyúlni, de sokszor még ilyenkor sem. A Habsburgoknak – mindenki tudja – sohasem az volt a bűnük, hogy túl hamar cselekedtek.) „Nem lött, mit tennünk halál előtt; amint tudtuk, oltalmazni köllött magunkat” (Benda, 153. o.), okolja meg felkelését maga is. A béketárgyalások folyamán pedig így érvel: „Először ugyancsak magunk életünk oltalmunkért, annak utána közönséges hitünknek és régi törvényünknek megrontott szabadságának helyére állatásáért fegyvert kellett fognunk.” Tehát saját megfogalmazásából is világosan látható, hogy ő maga előbbre való volt, mint a vallás és a protestantizmus is előbbre való volt számára, mint a haza, sőt a „hitet” meg a „törvényt” még másodiknak és harmadiknak is csak azért említi meg, hogy pofája is legyen a dolognak. Arra vonatkozólag a legkisebb kétséget se hagy felmerülni, hogy a fő ok, az igazi ok: „a magunk életünk oltalmazása”.

Szánandó az a haza, melynek még egyik legnagyobb fia és örök büszkesége is csak akkor veszi észre „megrontott szabadsága helyére állatásának” szükségességét, mikor már „a maga élete oltalmazásáról” van szó. Míg őt magát nem bántják, addig a hazán se segít. Ekkor oltalmazza magát, aztán – de ekkor is csak azért, hogy egyedül ne maradjon, hanem mások is melléje álljanak – oltalmazza a „hitet” is, no aztán még mellesleg a hazát, a törvényt és a szabadságot is.

Miért várta meg Bocskai, hogy a császár ellene irányítsa ágyúit? Ha az imádott haza szabadsága csakugyan megfogyatkozott, miért csak akkor vette ezt észre, mikor már a saját szabadsága is veszélyben volt? A haza ügyét miért csak akkor kezdte oltalmazni, mikor már magát kellett oltalmaznia?

De hát láttuk, hogy Bocskai e gyarlóságával maga a haza is teljesen tisztában volt, s egyáltalán nem örült a kényszerből történt oltalmazásnak. Csak akkor fogadta el az „oltalmat”, mikor már kénytelen volt, s még akkor is csak hosszas érvelések, bizonyítások, sőt könyörgések után. Furcsa, hogy rémuralom volt Magyarországon is, Erdélyben is, mégis oly sok érvre volt szükség, mire az ország belátta, hogy elnyomják, sőt rémuralmat gyakorolnak felette. Az ilyen rémuralom nem is lehet annyira rémes.

Ki látott már olyan országot, melynek fegyverrel a kézben kínálják a szabadulást, de még fél éven át kell neki érvelni, sőt hízelegni, hogy lássa be már végre, hogy elnyomják, s érv és hízelgés még így is csak akkor jár nála eredménnyel, mikor már nincs is más fegyveres hatalom az országban, mint csak a „szabadítóé”, s így már egyenesen rá van kényszerítve mindenki, hogy melléje álljon?

Igazán hiábavaló lenne a Bocskai-felkelés e bántó szépséghibáját azzal magyarázni, mint Acsády is próbálgatja, hogy csak a főurak voltak azok, akik nem akartak Bocskaihoz csatlakozni. A köznemesség és a nép örömmel csatlakozott hozzá, márpedig az országot nem a főurak teszik, hanem a nép. Aki ezzel a magyarázattal elintézettnek gondolja a kérdést, csak azt árulja el, hogy teljesen járatlan Bocskai korának viszonyaiban. Bocskai nem hiába fordított olyan nagy gondot a főurak megnyerésére. Volt ő annyira okos és gyakorlati ember, hogy fütyült volna a „hazafiatlan” főurakra, ha nem tudta volna, hogy a valóságban bizony ők magát az országot jelentik.

A jobbágyoknak akkor még nem volt joguk ahhoz, hogy a közügyek intézésébe beleszóljanak és ezt a jogot ők akkor még nem is igényelték. Őket nemes uraik vezették, ők védték, ők irányították őket, érdekeiket ők képviselték. Az úr ekkor még a birtokain élő köznépet is jelentette.

De ekkor már a köznemesek sem voltak olyan fontos közéleti tényezők, mint a mohácsi vészt megelőző Jagelló-uralom alatt. Ekkor már ők is annak a környék főurának familiárisai voltak, ahol birtokuk feküdt. Familiárisai révén lett a mohácsi vész után magyar királlyá az ország legvagyonosabb főura, Zápolya János, s ezért állt a két király egymással való küzdelme is tisztán abból, hogy minél több főurat megnyerjen magának. Ha ugyanis egy Török Bálint vagy Perényi Péter cserélgette a két király közt a hitét, az mindig egy egész országrész csatlakozását jelentette Jánostól Ferdinándhoz (és megfordítva, bár ez utóbbi nem nagyon fordult elő).

Azok a várak, melyek a főuraké voltak, az egész vidék fölötti uralmat jelentették és azok hatalma alól, akik bennük parancsoltak, nem vonhatták ki magukat a köznemesek sem. Aki a várban parancsolt, annak akarata volt a törvény az egész vidéken. Vajon megalázta volna-e magát a büszke Bocskai annyira, hogy még az ecsedi prédikátor, sőt a főúr köznemes titkárának protekcióját is kérje, hogy Ecsed urát, Báthory Istvánt magának megnyerje, ha ez csak a főúr személyének, nem pedig az egész vidéknek a megnyerését jelentette volna számára?

Csak a prédikátorok voltak azok, akik önként és rögtön álltak Bocskai mellé, de ezt ezek is csak azért tehették meg, mert maguk a főurak is protestánsok lévén, felekezeti okokból tényleg ők is rokonszenveztek Bocskaival. Hazafiúi, alkotmányos és magánérdekük azonban annyira nem kívánta tőlük, hogy felkeljenek, hogy emiatt a felekezeti érdek is megmaradt az elméleti rokonszenv mellett, s csak a prédikátoroknál ment át tényleges segítségbe, nem pedig náluk.

Pedig ha Rudolf alatt tényleg rémuralom lett volna, ezt éppen ezeknek a főuraknak kellett volna legjobban érezniük, mert hiszen állítólag éppen az ő birtokaikat kobozta el „igazságtalanul” a kincstár, nem pedig a jobbágyokét vagy a köznemesekét. Éppen ellenkezőleg: a jobbágyokat, mint láttuk, az udvar mindig védte velük szemben. A jobbágyoknak sokkal kisebb okuk lett volna fegyvert fogni az udvar ellen, mint a főuraknak. Ha tehát elnyomás vagy rémuralom lett volna, akkor elsősorban éppen a főuraknak kellett volna Bocskaihoz csatlakozniuk. A városok rangemelését és a városi polgárok országgyűlési képviseletét is bizonyára nem a városok lakói sérelmezték, hanem a főurak.

*

1600 körül a király ellen fegyvert fogni és a magyar szabadságot karddal megvédeni (ha egyáltalán szükség lett volna rá és lett volna valami értelme a dolognak), erkölcsileg és becsületben mindenki másnak jobban lett volna jogcíme, mint Bocskainak. Volt-e ugyanis akkor kívüle még egy olyan magyar ember, aki annyiszor esküdött hűséget a maga meg az ország nevében is Rudolfnak, mint éppen Bocskai? Különös, hogy valamennyi között mégis éppen ő volt az, aki mégis fegyvert ragadott ellene. Volt-e kívüle még egy erdélyi, aki egész életében annyira elkötelezte magát királya oldalán a törökellenességre, s aki e célból – még az ország akarata ellenére is, erőszak árán is – annyira Rudolf pártjára akarta vinni Erdélyt, mint éppen Bocskai?

Mit szóljunk hát hozzá, hogy mégis éppen ő volt az, aki a végén egyenesen szövetséget kötött a törökkel és együtt harcolt vele királya és a kereszténység ellen? Van-e még egy ember az egész magyar történelemben, aki élete végén annyira megtagadta volna azt az eszményt, mely szinte élete vezércsillaga volt, melyért egész életén át küzdött, és amelyre annyiszor megesküdött, mint Bocskai? És mégis éppen ő volt az, aki királyát esküszegéssel vádolta.

Állítólag azért kellett fegyvert ragadni, mert Prágában Istvánffyval ítéletet „hamisítottak” annak az Illésházynak bűnösként való elmarasztalására, akit a bíróság nem volt hajlandó elítélni. Pedig Illésházy igazi bűnös volt, az a bíróság pedig, mely ezt nem akarta kimondani, azért ellenkezett, mert osztálybíróság volt, vagy mert félt kimondani az igazságot, mert a felekezeti közvélemény terrorizálta. Sajátságos, hogy annak a „törvénysértésnek” a megbosszulására, melyet Istvánffy elkövetett, éppen az a magyar ember érezte magát hivatottnak, aki ítéletet csak azért nem hamisított, mert ő ítélet nélkül is nem egy, hanem egész sereg erdélyi, Illésházyhoz hasonlóan nagy urat ítélt halálra, sőt vont kínpadra.

De Illésházyt legalább ugyanazok a prágaiak segítették a büntetés elől külföldre, akik elítéltették. Bocskai ellenben a valóságban is kivégeztette azokat, akiket törvénytelenül halálra szánt. És Istvánffy nem kapott (bár szerette volna) semmit sem annak az Illésházynak a birtokaiból, akinek ítéletlevelét „törvénytelenül” kiállította. Bocskai ellenben a valóságban is meggazdagodott azok vagyonából, akiket törvénytelenül a bitóra juttatott.

Továbbá az idegen udvar csak magtalan főurak birtokait akarta lefoglalni a kincstár számára, sőt az az Illésházy is gyermektelen volt, akinek birtokait hűtlenség címén akarta megszerezni. Bocskai ellenben „jus ligatum” címén még olyan törvényt is hozatott, mely a tőle igazságtalanul büntetett erdélyieknek még a gyermekeit is kizárta őseik birtokának örökléséből.

Végül a prágaiak nem kényszerítették a magyar országgyűlést arra, hogy nekik Illésházy alakilag törvénytelen elítéléséért alázattal köszönetet mondjon, sőt rettegtek miatta az országgyűléstől. Bocskai nem rettegett, mert az erdélyi országgyűléstől neki még ezt is sikerült elérnie.

A református egyházért küzdött az, aki, mikor érdekei úgy kívánták, annyira nem törődött a református vallásával, hogy még a pápai követ és a jezsuiták is furcsállották. Az alkotmányos szabadságért küzdött az, akinél ezeréves történelmünkben senki sem vétkezett többet és nagyobbat szabadság és alkotmány ellen; aki nemcsak a szólás- és véleményszabadságot nem tisztelte, hanem a legzsarnokibb módon eltiporta, sőt aki kínpadra vonatta és kegyetlenül kiirtotta az ellenzéket még akkor is, mikor terrorja hatása alatt alkotmányos jogai gyakorlásáról már rég lemondott. S mindezt csak azért tette, hogy bűneiért később se vonhassák felelősségre azok, akik ellen oly nagyot vétkezett.

A nemesi szabadságért küzdött, maga pedig minden igazság lábbal tiprásával és minden törvényes eljárás mellőzésével letartóztatott, kínpadra vonatott, felakasztatott magyar nemeseket és főnemeseket. A királyi kormány törvényes birtokelkobzásait is törvénytelennek tartotta és fegyvert fogott megakadályozásukra az, aki ártatlanul legyilkolt magyar főnemes társainak törvénytelenül elkobzott vagyonából gazdagodott meg, s aki e nagy gaztettein kívül még a kisebb prédát sem vetette meg. Hiszen azok között az éhes és lelketlen szomszédok között, akik Homonnay György özvegyének birtokaira támadtak, arra számítva, hogy a gyámoltalan nő nem tudja majd jogait megvédeni, láttuk, hogy Bocskait is felsorolja még az a Takáts is, aki Bocskainak egyébként ugyancsak megértő jóakarója. (Takáts: Magyar nagyasszonyok, 378. o.)

Jellemző, hogy az özvegy e lelketlen sanyargatói között kívüle ott van még szabadságharcaink másik legfőbb támogatója, Rákóczi Zsigmond is. Hogy pedig ez utóbbi veje Homonnay Bálint, aki Bocskainak legfőbb támogatója és kedvence volt, és akit ezért végrendeletében utódának is jelölt ki, hogyan bánt ugyanezen Homonnay Györgynével, rokonával, már tárgyaltuk. Mikor Zokoly, a másik gonosz szomszéd, ki akarja forgatni az özvegyet vagyonából és Terebesért 40.000 forintot ígér a kincstárnak, megint csak Bocskai lép fel vetélytársként, hogy elcsapja tőle a koncot. Először ő is csak 40.000-et ígér a birtokért, de aztán felmegy 80.000-re. (Takáts: Magyar nagyasszonyok, 400. o.)

Az fogott tehát fegyvert a magyar nemesi birtokok elharácsolásának megakadályozására, aki eddigi életében a legbűnösebb volt hasonló birtokok valóban törvénytelen és igazságtalan elharácsolásában. A törvénytelenségen és igazságtalanságon kívül az volt még a különbség az ő és a kincstár birtokfoglalásai között, hogy ő nem a török elleni háború költségeinek fedezésére, tehát nem a „közönséges jó” érdekében harácsolt, mint a bécsi „zsarnok”, hanem a maga érdekében.

De amiként a múltja miatt senki sem volt Bocskainál méltatlanabb a szabadsághősi szerepre és azon eszmék képviseletére, melyeket zászlajára írt, ugyanúgy meggyalázta ezeket az eszméket szabadságharca közben és után való viselkedésével is. Tudvalevő, hogy a magyar „szabadság” kellékei között egyik legfontosabb a szabad királyválasztás joga. Például később Rákóczi Ferenc azt tartotta a nemzet legnagyobb sérelmének, hogy ettől a jogától megfosztották. Pedig arra már a magyar országgyűlés törvényesen mondott le erről a jogról, nem pedig Bécs önkénye fosztotta meg tőle.

Bocskainak (mint szabadsághősnek) azonban első dolga volt, hogy az erdélyieket e joguktól megfossza. Ő ugyanis családjában a fejedelemséget örökösnek akarta és ez nála olyan fontos volt, hogy a bécsi békét megelőző tárgyalások alatt az egyik fő ütközőpont, mely a megegyezést késleltette, éppen az volt, hogy a király csak őt akarta elismerni erdélyi fejedelemnek, utódait azonban nem. Ha meggondoljuk, hogy utódainak jogát a gyermektelen, sőt még nőtlen Bocskai tartotta ennyire fontosnak, képzelhetjük, milyen makacs lett volna e tekintetben, ha már fiai is lettek volna!

Bocskai a vallásszabadságért is fegyvert ragadott. Hogy a vallásszabadság elvét is hogy tiporta sárba, külön fejezetben tárgyaljuk meg.

A fizetetlen zsoldosok rablásai és féktelenkedései ellen is fegyvert fogott Bocskai, hogy ezektől a szenvedésektől is megszabadítsa a magyar népet. De ő az ő zsoldosait mégúgy sem tudta fizetni, mint a tehetetlen Rudolf. (Ez természetes is, mert hiszen neki aránytalanul kisebb pénzforrások álltak rendelkezésére, mint annak, de hát akkor miért ragadott fegyvert?!) Sőt ő még szabad hajdúkat is tartott, akiknek még elméletben sem járt fizetés, mert fizetésük még hivatalosan is a zsákmány volt, tehát a magyar nép könnye és verejtéke. Hazánk területén folyt ugyanis a harc. S Bocskai annak ellenére tette mindezt, hogy magyar törvények, országgyűlési határozatok (melyek megtartásáért állítólag küzdött) a legszigorúbban tiltották az ilyen „szabad hajdúk” szolgálatba fogadását, természetesen éppen emiatt.

De hát ez Bocskainál mind csak természetes, mert láttuk, hogy neki nem voltak erkölcsi gátlásai és ő csak a célt nézte, nem pedig az eszközöket. (De látjuk ebben az esetben is, hogy magánérdekei mennyire nem estek össze az ország érdekeivel.) Mi itt csak azt kérdezzük: Milyen jogcímen lép fel a bűn megtorlójául olyan ember, akinek még a pártolói is azt hangsúlyozzák, hogy erkölcsi gátlásai sohasem voltak, és éppen olyan király ellen, akinek az volt az egyetlen „bűne”, hogy erkölcsi gátlásai voltak.

Láttuk, hogy a legiszonyatosabb zsoldosvezérnek, Bastának az volt az elve és parancsa, hogy gyújtogatni sohasem szabad, még megtorlásképpen sem. De láttuk azt is, hogy Bocskai hajdúinak viszont fő eszköze volt a gyújtogatás. Nem csoda aztán, ha Bocskait a magyar nép olyan átkai kísérték, hogy kortársai ez átkoknak tulajdonították férfikora teljében és diadalai közepette bekövetkezett halálát, s azt, hogy utódok nélkül kellett elenyésznie.

Ő, „a magyarok Mózese”, mint ezt a Tolnai Világtörténelme, de még a Szilágyi-féle millenáris nagy magyar történelem is annyira hangsúlyozza, úgy szabadította meg népét az idegen zsoldosok garázdálkodásaitól (akik azonban nem garázdálkodtak egészen hiába, mert tizenöt évi „garázdálkodásukkal” azt mégis elérték, hogy hazánk a török adófizetőjéből annak egyenrangú szerződőtársa lett), hogy a magyar országgyűlés kifejezése szerint „a baromnál is alábbvaló bestia hajdúi” (Benda, 160. o.) olyan pusztítást csináltak itt, amilyent „soha sem török sem német nem mívelt volna”. (Benda, 154. o.) A haszna pedig csak annyi volt belőle, hogy a nemesség hatalma Bocskai sikeres szabadságharca következtében még jobban megerősödött, s így a jobbágyság helyzetében mind a szabad költözködés, mind a földesúri hatalom alóli megváltás lehetősége tekintetében visszaesés állt be, a török pedig visszafoglalta Esztergomot és Visegrádot.

A kamara „felháborító birtokrablásait”, melyek állítólag fő okai voltak a felkelésnek, mint nemzeti mozgalomnak, Bocskai úgy szüntette meg, hogy a kamara helyett ezeket maga gyakorolta, csakhogy ő csakugyan igazságtalanul és sokkal nagyobb fokban. Ezzel kapcsolatban még Acsády is ezt írja:

„A roppant szükséglet kielégítésére ő is Rudolf-féle eszközökhöz kényszerült folyamodni. (Rudolf ilyen eszközökhöz még kényszerűségből sem folyamodott, azonban Bocskai igen, annak ellenére, hogy még gyémántok vásárlására is maradt pénze.) Lefoglalta ellenfelei, különösen a katolikus főpapok jószágait és zálogba tételükkel segített magán. E címen valami 140.000 forintot fordíthatott a háború szükségleteire.” Világos, hogy az Egyháznak ezzel legalább tízszer akkora kárt okozott, mert a zálogba vevő Bocskai esetleges leverése esetén teljesen elvesztette volna a pénzét, sőt még külön büntetést is kapott volna Bocskai kiszolgálásáért. De a király és Bocskai közti megegyezés esetén is könnyen elveszthette a pénzét. Ezért a zálogba vevők a birtokokért csak minimális összegeket voltak hajlandók fizetni. A dolog természetéből következik, hogy még abban az esetben is, ha a zálogösszeg nevetségesen csekély volt, csak terrorral lehetett a zálogba vevésre vállalkozókat találni. Nem is csoda, hisz mindenki tudta, hogy rablott jószágot vesz zálogba. Nemsokára látjuk, hogy Bethlen Gábor hasonló zálogosai is milyen pórul jártak!

„További 38.000 forintot a jezsuiták kezén lenő túróci prépostság javainak elzálogosításával szerzett.” (Szilágyi, V., 599. o.) (Látjuk tehát, hogy Bocskai tulajdonképpen a katolikus Egyház vagyonából fedezte azokat a költségeket, melyekbe neki a magyar protestantizmus szabadságának kivívását eredményező háború került. Ugyanúgy volt tehát ekkor is, mint később a bolsevizmus alatt.)

Bocskai azért fogott fegyvert, hogy megvédje a magyar nemesi jogokat és megbosszulja magyar nemeseknek a törvényes ítéletet megelőző letartóztatását. Az eredmény pedig az lett, hogy (mint a következő fejezetben látni fogjuk) alatta a magyar alkotmány szerint nem nemes létükre is nemesnek számító, de többnyire nemesnek is született püspököket és papokat nemcsak letartóztattak, hanem meg is gyilkoltak, sőt meg is kínoztak törvényes ítélet nélkül, s a bűnösök megbüntetésére még utólag sem történt kísérlet. Bocskai az egész jezsuita rendet ki akarta tiltani az országból, pedig tagjai nagyrészt magyar nemesek voltak, tehát tulajdonképpen magyar nemeseket akart hazájukból törvényes ítélet nélkül örökre száműzni. (Hogy ez a törvénytelenség mégsem történt meg, egyedül a prágai udvar érdeme.)

Letartóztatta Bocskai és egész a békekötésig fogva tartotta szintén minden vizsgálat és bírói ítélet nélkül Migazzi nagyváradi püspököt is csak azért, mert mint a kassai kamara elnöke becsületesen teljesítette kötelességét, és a mindenható magyar oligarchákkal szemben is képviselte a kincstár érdekeit. Annyi egész bizonyos, hogy Migazzi püspök ellen Bocskai sem indított vizsgálatot, vagy ha indított, az nem tudott megállapítani ellene semmi bűnt, mert Bocskai sohasem állította bíróság elé és nem is vádolta konkrét bűnnel. Mivel ennek ellenére fogva tartotta, vele szemben mindenképpen megszegte a törvényt.

Somogyi királyi ügyészt azonban nemcsak lecsukták, hanem fel is akasztották csak azért, mert annak idején Illésházy vádlója volt. Igaz, hogy ezt a felháborító bűntényt Illésházy követte el, nem Bocskai, de ne feledjük, hogy Bocskai uralma alatt követte el olyan országban és olyan időben, amelyben és amikor Bocskai volt az élet és halál ura, és amikor Illésházy őt „fölségednek” titulálta, tehát mindenért ő volt a felelős.

Mivel Bocskai Somogyi felakasztásáért nem vonta felelősségre Illésházyt, kétségtelen, hogy az ő bűne is volt a dolog. Pedig Somogyi kivégzésének módja még akkor is törvénytelen lett volna, ha bűnös lett volna, mert magyar nemest akasztással kivégezni semmiképpen sem lehetett. A valóságban azonban egy nemtelen, gonosz, bosszúálló ember műve volt az egész, s Bocskainak mindenképpen szégyene, hogy ez a nemtelen bosszú a magyar törvények ellenére is egészen szabadon érvényesülhetett akkor, mikor a hatalom annak a kezében volt, aki állítólag a magyar törvények uralmát állította vissza az országban.

De ott van Bocskai kancellárjának, Kátay Mihálynak az esete is. Őt Bocskai katolikus létére is fontos állásban alkalmazza maga mellett, de természetesen csak érdekből; őt használta a katolikus hatalmakkal (császár, Lengyelország) való tárgyalásokra, hogy azok bizalmát is megnyerje, s hogy megmutassa nekik, ő nem olyan vad protestáns, mint ők gondolják.

Valójában azonban olyan elfogult protestáns volt, hogy mikor beteg lett, mindjárt az a gyanú merült fel lelkében, hogy a katolikus Kátay mérgezte meg. Börtönbe is vetették érte, „de sajnos, nem állította bírái elé”. (Szilágyi, V., 625. o.) Tehát itt is megszegte a törvényt és a magyar nemesi szabadságot. Bocskai halála után aztán a még ekkor is börtönben levő Kátayt a még Bocskainál is fanatikusabb hajdúk kegyetlenül felkoncolták.

Nem spontán lincselés volt ez, hanem a hajdúvezér, Nyáry Pál parancsára, tehát előre megfontoltan történt. De ahogyan törvénytelen volt már a letartóztatás is, mert bizonyítékok és vizsgálat nélkül történt, ugyanúgy törvénytelen volt a meggyilkolás is. Egyáltalán nem bizonyos, hogy Kátay, akit azzal is gyanúsítottak, hogy a császáriak kémje volt, akár csak Bocskai szemszögéből nézve is bűnös volt e tekintetben. Ha Bocskainak lettek volna bizonyítékai, akkor egész bizonyosan bíróság elé állította volna. Jellemző, hogy a Bocskai-felkelés annyira protestáns jellegű volt, hogy aki katolikus magyar volt, arról nem tudták elhinni, hogy nemcsak a császár megbízásából csatlakozott a mozgalomhoz, mint az ő kémje. (Vajon jelenleg már mi miatt vannak a magyar katolikusok lélekben mégis a mozgalom mellett?)

Bocskai megmérgezésében azonban egészen bizonyos, hogy nem volt bűnös Kátay. Bocskai vízibetegségben, tehát szívbajban halt meg.

Igaz, hogy 1606 májusában „nagy hirtelen” betegedett meg, de már május 24-én jobbra fordult az állapota, sőt utána annyira egészséges lett, hogy ismét házasodási tervekkel is foglalkozott. Egy zsidó orvos már szeptemberben menthetetlennek mondta állapotát, de csak december 29-én halt meg. Kátay „mérge” semmiképpen sem okozhatta halálát.

Magának Bocskainak se jutott eleinte eszébe, hogy méregre gyanakodjék, hanem csak jóval később. Bizonyítéka akkor sem volt rá. De ha a méreg bizonyos lenne, még akkor is nagyon bizonytalan lenne az, hogy kinek a mérge volt. Az, hogy Kátay katolikus volt, még nem bizonyíték erre. Sok mindent mutat, hogy mégis börtönbe vetik, majd ítélet nélkül legyilkolják a magyar nemest egyedül azért, mert katolikus s mégis protestáns ügyet szolgál. Hogy katolikus létére is magyar ügyet szolgált volna azzal, hogy Bocskai táborában volt és maradt, azt – látjuk – még Bocskai és hajdúi is lehetetlennek tartották. Ezt csak a mai katolikusok tartják lehetségesnek, sőt magyar kötelességnek.

Bécs ellenkezése miatt nem tudták ugyan kivívni, de Bocskai rendjei újra meg újra makacsul követelték a tőlük annyira gyűlölt két kamaraelnök, Szuhay és Migazzi száműzetését is. Pedig ma már tudjuk, hogy a két főpap kamaraelnöki tisztségében csak hivatali és a haza iránti kötelességét teljesítette akkor is, ha az érdekelteknek nem volt ínyére. De nem is arról van most csak szó, hogy e püspökök bűnösök voltak-e vagy nem, hanem arról, hogy őket bűnük hivatalos megállapítása és törvényes ítélet nélkül akarták száműzetéssel büntetni. Bocskai rendjei nem bíróság elé állításukat és ítéletet követeltek ugyanis ellenük, hanem egyszerűen csak a száműzetést, vagyis a vizsgálat és ítélet nélküli büntetést, amit a józan igazságérzet és a magyar törvény egyaránt tilt.

De a bűnük nyilvánvaló volt, s ezért nem volt szükség vizsgálatra és ítéletre, mondhatják talán egyesek. Mi azonban erre azt feleljük nekik, hogy akkor éppen ezért nyugodtan állíthatták volna őket bíróság elé. Hogy ugyanis valakinek a bűne nyilvánvaló-e vagy nem, azt mindig az erre illetékes hatóságnak kell megállapítania, nem pedig azoknak, akiket a vádlottak ellen bosszú hevít, s így tárgyilagos bírálóknak nem tekinthetők. Hogy ezek a vádlók nem a vizsgálatot és az ítéletet követelték, hanem csak a büntetést vizsgálat és ítélet nélkül, már maga bizonyítja, hogy bűnük nemcsak nyilvánvaló nem volt, hanem még csak nem is bizonyítható.

Itt is a királynak volt igaza, s itt is ő képviselte a törvényt, mert Bocskaiék gyűlöletből folyó követelésére állhatatosan mindig azt felelte: Nem lehet őket száműzni, mert ellenkezik a törvénnyel. Ha a „szabadságharcosok” vizsgálatot és ítéletet követeltek volna, akkor nem válaszolhatta volna ezt neki. Valakit ugyanis vádolni, s az ellene emelt vádak bizonyítására lehetőséget követelni, bizonyára nem ellenkezik semmiféle törvénnyel.

A „legfelháborítóbb” sérelem, ami Bocskai felkelésére elsősorban okot adott, az a bizonyos, a rendek tudta nélkül a törvénykönyvbe becsempészett új törvénycikk. Láttuk, hogy ezt az új törvénycikket éppen azért „csempészték” oda be, mert a valóságban nagyon is régi volt. Azok a Bocskaiék azonban, akik tűrhetetlennek tartották az új törvénycikk becsempészését, valójában még az okirat-hamisítás törvénytelenségét is elkövették, mégpedig mentség nélkül és sokkal nagyobb fokban, mint Mátyás főherceg csinálta a „becsempészett” törvénycikkel. A bécsi békével kapcsolatban történt ez a hamisítás.

Rudolf semmiképpen sem volt hajlandó elfogadni és szentesítésével törvényerőre emelni ennek a Bocskai kivívta békének a határozatait. Amit ugyanis ezek tartalmaztak, csakugyan egészen új dolgok voltak. Olyanok, melyek Rudolfnak, mint magyar királynak a koronázáskor letett esküjével ellenkeztek. Engedélyezték például az eretnekséget Magyarországon. Erről pedig addig a magyar törvények nemcsak nem tudtak, hanem éppen az ellenkezőjét tartalmazták. Ha ezzel kapcsolatban el is fogadjuk, hogy az országgyűlés és a király együttesen a régi törvényekkel ellenkező törvényeket is hozhat, s így Rudolf az új törvényeket egész nyugodtan szentesíthette volna, akkor is megmarad az a nehézség, hogy a magyar királyok, s így maga Rudolf is magyar királlyá koronázásakor nemcsak a magyar alkotmány megtartására és az ország függetlenségének tiszteletben tartására esküdött meg, hanem – mégpedig már ezt megelőzőleg – arra is, hogy a katolikus Egyháznak is hű fia lesz és annak jogait és kiváltságait is tiszteletben tartja. A király ezzel az esküjével azonban feltétlenül ellenkezett a bécsi béke aláírása. Politikai érdekből tehát Rudolf helyében aláírhatta volna az erkölcsi gátlások nélküli és csak a célt néző Bocskai, de nem egy Habsburg. Aláírhatta az új király (például II. Mátyás) is, de nem Rudolf, aki koronázásakor az Egyház azoknak a kiváltáságainak megtartására, melyeket a bécsi béke eltörölt, már megesküdött.

Hogy Rudolf császár lelkiismereti aggályait a felkelőkkel és eretnekekkel cimboráló és a trónra vágyó méltatlan főherceg öcs (Mátyás) semmiképpen sem tudta eloszlatni, azt a mi történetíróink, még Szegfű is, úgy állítja be, mint Rudolf korlátoltságát és elmebetegségéből folyó kóros makrancosságát. Még a hazafiatlannak és labancnak csúfolt magyar történetíró előtt is csak ennyit számít tehát a király koronázási esküje akkor, ha nem az alkotmányra, hanem „csak” az Egyház jogaira vonatkozik. Ennek komolyan vétele és megtartása ellenszenves makacsság és korlátoltság, nem pedig tiszteletreméltó jellemszilárdság.

Ilyen körülmények között azonban tekinthetjük-e egyszerű kortesfogásnál egyébnek azt a példátlan felháborodást, mely ugyanezen koronázási eskü megszegését akkor kíséri, mikor a magyar alkotmányról van szó? Mivel Rudolf akkor, mikor a bécsi béke aláírása ellen „makacskodott”, már valóban a trónjával, sőt az életével játszott, hiszen osztrák és cseh alattvalói épp oly eretnekek voltak, mint a magyarok, igazán csak a legnagyobb tisztelettel adózhatunk „makacssága” iránt. De hát a nagy „hazafias” terror miatt, mint látjuk, még Szegfű is kénytelen volt kortesnek felcsapni.

Mátyás aztán azzal segített magán, hogy egy Rudolf aláírását már tartalmazó üres lapra íratta rá, a király aláírása fölé, a bécsi béke pontjait. Így és csak így történt meg a bécsi béke szentesítése. Tehát a valóságban sohasem történt meg, legalábbis Rudolf részéről nem. Ez az eljárás már valóban minden porcikájában hamisítás volt. Ezt az eljárást közel sem lehet annyira menteni, mint azt, hogy Mátyás főherceg olyan új törvénycikket csempészett be a törvénykönyvbe, mely nem volt új, vagy hogy Istvánffyval kiállíttatták azt az ítéletlevelet, melyet bírótársai vagy elfogultságból, vagy félelemből nem mertek kiállítani.

Ezt a Bocskai érdekében végrehajtott csalást legfeljebb azzal lehet menteni, hogy az ország érdekei, mint eddig, véletlenül most is összeestek Bocskai és a most már vele egy követ fúvó Mátyás főherceg érdekeivel. Vagy annak az elvnek a hangoztatásával, hogy a politikában az erkölcsi gátlások nem számítanak, mert mikor országok sorsának eldöntéséről van szó, akkor csak a cél a fontos, az eszközök mellékesek. Ne felejtsük azonban, hogy ez a politikai erkölcstelenség elve.

De a bécsi békét akkor is érvénytelennek kellene mondanunk, ha „szembesítése” tekintetében Mátyás főherceg nem is lett volna ennyire gátlástalan, illetve Bocskai-erkölcsű, azaz ha nem is folyamodott volna hamisításhoz, hanem megvárta volna, míg Rudolfot sikerül rávennie a szentesítésre. A bécsi békét ugyanis nemcsak a király nem fogadta el, hanem még az országgyűlés sem.

A magyar országgyűléseken akkor még (és még utána évszázadokig) külön rend, s így az országgyűlések elengedhetetlen tényezője volt a főpapok rendje, s így ezek hozzájárulása nélkül nem válhatott törvénnyé semmi. A bécsi békéhez pedig a főpapi rend nem járult hozzá, sőt egyenesen tiltakozást adott be ellene. Igaz, hogy végül a főpapok is aláírtak mindent, de ez csak az erőszak és megfélemlítés hatása alatt történt, mert Illésházy a főpapok ellenkezését látva, hajdúival megszállatta az épületet. (Eljárása ismét csak rendkívül jellemzően mutatja, kik voltak azok, akik 1606-ban a „törvényességért” küzdöttek.)

Képzeljük csak el a már azelőtt is mindig „turbulens” országgyűlést most, ereje és győzelme tetőpontján, mikor a főpapokon kívül alig volt benne katolikus; a császárnak, mely eddig a katolikus pártnak egyedüli támasza volt, trónja ingadozik, várományosa és utóda pedig már az eretnekekkel cimborál, sőt annyira meg is alkudott már velük, hogy bátyját is rá akarja kényszeríteni a megalkuvásra, s mikor ez nem sikerül, egyszerűen csalással szerzi meg az aláírását; mikor ugyanekkor még a császár cseh és osztrák alattvalói is protestánsok és szintén forronganak már.

Nem csoda, hogy csak az ősmagyar Forgách püspök (no meg az ős Habsburg „elmebeteg” császár) nem ijedt meg ekkor sem. A többiek megijedtek és aláírtak, de világos, hogy aláírásuk nem alkotmányos cselekedet volt. Ha Forgách püspök viselkedése nekünk még ma, 350 év múlva is csak elítélendő makacsság, nem pedig elvhűség és jellem, gondolhatjuk, milyen lehetett a légkör ott a fegyveres hajdúktól körülvett országgyűlésen, ahol az az Illésházy fenyegetőzött, aki nemrég akasztatta fel Somogyit, és ahol az országgyűlés tagjait fenyegető fegyveres csapatok ugyanazok voltak, akik utána nemsokára valóban úgy felkoncolták a katolikus Kátayt, hogy a felesége lepedőben vitte haza.

A bécsi béke tehát, noha – legalább külsőleg – törvény lett, maga is merő törvénytelenség és alkotmánysértés. Király és főpapok szabadságát és alkotmányos jogait lábbal tapodva, az alkotmánysértések egész sorozatával, erőszakkal és megfélemlítéssel hozták létre azok, akiknek diadalmas zászlajára a szabadság és az alkotmány védelme volt írva.

„Hogy Magyarország megmaradt magyarnak, abban Bocskai Istvánnak is örök emlékű része van” – írja a Szilágyi-féle nagy magyar történelem (V., 626. o.). Ezzel szemben az igazság az, hogy a történeti tények szinte ordítva hirdetik, hogy Bocskai csak a maga érdeke megvédésére fogott fegyvert és ezt is csak akkor, amikor már csak a fegyver és a földönfutás között választhatott. Annyira nyilvánvaló volt ez, hogy éppen maga Bocskai hangsúlyozta a legjobban. Noha világos, hogy szívesen pályázott a szabadsághős babérjaira is, mert nemcsak az ország és a hatalom kellett neki, hanem a dicsőség is. Kiáltványaiban is és minden (akár a nyilvánosságnak szóló, akár magánjellegű) nyilatkozatában felkelése okai között első helyre mindig a maga érdekeinek megoltalmazását helyezte.

De bőségesen láttuk azt is, hogy ezek az ő magánérdekei „véletlenül” éppen nem estek össze a nemzet és a magyar nép érdekeivel, s felkelésének egyetlen előnyével szemben, hogy tudniillik ettől kezdve jobban féltek Bécsben a magyaroktól, mint az előtt, a hátrányai sokkal nagyobbak. A magyarság Bocskai idejében a törökökkel szemben nem önerejéből védte magát, tehát nem volt, mert emiatt nem is lehetett független. Láttuk azonban, hogy az a segítség, melyet mi nyugattól a török ellen kaptunk, annyira önzetlen és érdek nélküli volt, amennyire csak ez a politikában lehetséges és a magyar népet, alkotmányt vagy függetlenséget nyugat részéről semmi rosszakaratból folyó veszély nem fenyegette. A magyarság függetlenségét, sőt életét akkor keletről, a török részéről fenyegette veszély.

A magyarság ma sokkal előbbre lenne, ha Bocskaija nem lett volna. Kétéves harcával ugyanis először is igen sok magyar élet és érték pusztulását okozta, pedig az ő korában már úgyis túl kevesen és túl szegények voltunk. Tisztességes, s különösen keresztény ember az erőszakhoz, a fegyverhez, az öldökléshez, a tömeggyilkosság fegyveréhez egyébként is csak a végső esetben és csak védekezésképpen nyúl. Aki támadóháborút indít, mindig bűnös, Bocskai pedig azt indított. Vajon szabad-e valakinek azért, mert a vagyonát el akarják venni (még ha ez az elvétel igazságtalan is lett volna), polgárháborút kipattantani? Bocskait tehát még akkor se lehetne menteni, ha mindaz, amit állít és amivel érvel, igaz is volna.

Bocskai háborúja továbbá megerősítette a törököt, tehát meghosszabbította itteni uralmát. Bocskai Magyarországnak csak árthatott, mert a nyugattal való szövetkezéssel szemben a töröktől várta hazája boldogulását. Ez a politika azonban – ő még nem tudhatta, de mi már tudjuk – elhibázottnak bizonyult, mert a törökök és a Habsburgok párharcában nem a török bizonyult erősebbnek, mint Bocskai gondolta, hanem a Habsburg; nem a törökök szabadítottak fel bennünket a Habsburg járom alól, hanem a Habsburgok a török járom alól; ennek következtében nem a törököktől, hanem a Habsburgoktól függött Magyarország sorsa Bocskai után még 300 évig.

Az egészen vitán felül áll, hogy Magyarország Bocskai nélkül is magyar maradt volna. Hiszen németesíteni senki sem akarta. Akkor még és utána 200 évig még nem is ismerte a történelem a nemzeti eszmét. De ha ismerte volna, és a Habsburgokban meg is lett volna a németesítési törekvés (ami szintén egyáltalán nem lehetett meg, mert tudvalevő, hogy nem a német faj, hanem a katolicizmus volt az ő éltető eszméjük és kormányzási elvük fő irányadója; a haza vagy a faj ma is csak azoknak Istenük, akiknek nincsen más, igazi Istenük), akkor se lett volna módjuk a németesítéshez, hiszen belügyeiben Magyarország mindig független volt, a közigazgatást, a tanügyet nálunk mindig magyarok intézték.

Annyira korlátlan magyarok voltunk mi (és lehettünk is azok), hogy Mária Terézia és II. József alatt még azt is tűrhetetlennek tartottuk, hogy a német nyelvet, mint tantárgyat, a magasabb iskolákban is tanítsák. Mi még az erre való kísérleteket is „németesítésnek” minősítettük s meg is akadályoztuk, mert II. József halála után (tudvalevő, hogy II. József mindössze 10 évig uralkodott, s a „németesítést” se rögtön kezdte, tehát még a német nyelvnek a középiskolákban való tanítása is mindössze csak néhány évig tartott) azonnal megszüntettük. Milyen „németesítés” folyhatott hát itt Bocskai korában? Takáts azt írja, hogy a XVI. század volt a legmagyarabb század. Pedig ő e század legnagyobb ismerője.

Hogy Magyarország magyarnak megmaradhasson, az akkor egyedül csak attól függött, hogy a magyar ne pusztuljon. Ehhez kettő volt szükséges. Az egyik, hogy legalább fölöslegesen ne harcoljunk (és Bocskai a magyarságot felesleges harcba vitte), a másik, hogy a török minél kevesebbet hurcolhasson el belőlük a rabszolgavásárokra. (Ez ellen pedig azok a Habsburgok védtek bennünket, akik a végvárak őrségeit fenntartották és fizették, és akik ellen Bocskai fegyvert fogott.)

Hogy köszönhetné a magyarság fennmaradását annak a Bocskainak, aki Magyarországot két részre szabdalta és így a törökkel szemben amúgy is gyenge erejét még jobban megbénította? Bocskai hazánk Habsburg részét, mely mindig a tulajdonképpeni Magyarországot jelentette, az egész ország védelmének terhét egyedül viselte, népességben és gazdaságilag még gyöngébbé, az idegen segélyre még jobban rászorulóvá tette, így függetlensége és önrendelkezési joga megőrzését, illetve visszaszerzését még lehetetlenebbé tette, illetve még távolabbi időkre odázta el.

A legnagyobbat azonban azzal ártott, hogy azok rokonszenvét és bizalmát, akikkel utána még évszázadokig együtt kellett élnünk, akiktől még hosszú évszázadokig a sorsunk függött, eltaszította tőlünk, sőt egyenesen rákényszerítette őket arra, hogy ellenséget lássanak bennünk, s így védekezzenek ellenünk. Azok munkáját pedig, akik, mint uralkodóink is, idegen létükre is szerettek bennünket, vagy legalább tárgyilagosságra törekedtek irántunk, megnehezítették, mert érveket szolgáltattak azok számára, akik ellenséges érzelmekkel viseltettek irántunk.

Bocskai – végzetes tévedéssel – nem azoknak a Habsburgoknak a rokonszenvét igyekezett megszerezni számunkra, akiktől utána még 300 év múlva is a sorsunk függött, hanem a törökét, akiknek napjai Magyarországon akkor már meg voltak számolva.

Vajon, ha igaz lenne, hogy a Habsburgok annyira nem szerettek bennünket, mint amennyire ezt a mi „hazafiaink” állítják, kinek a bűne lenne ez? A Habsburgoké-e vagy inkább Bocskaié és társaié? Nem az ő hazafiságuk kívánta-e, hogy a Habsburgok féljenek tőlünk? Pedig hát szeretheti-e valaki azt, akitől félnie kell? Ellenben vesztettünk volna-e csak valamit is azzal, ha Bocskai és társai arra törekedtek volna, hogy inkább a török féljen tőlünk? Vajon melyik lett volna okosabb módszer a magyarság megmaradása tekintetében, s melyik lett volna előnyösebb hazánk gazdasági felvirágzására?

Ki az oka annak, hogy a magyar hoppon maradt? Azok-e, akik olyan ostobák voltak, hogy a törököt erősebbnek nézték, mint a nyugatot, s ezért a török kegyének legyezését hasznosabbnak tartották nemzetükre, mintha a saját királyuk kegyét tartják meg számára? Azok-e, akik nem arra törekedtek, hogy a török féljen tőlük, hanem arra, hogy a saját királyuk. Akiknek a királyuk ellenszenves volt és idegennek számított azért, mert nemcsak Magyarország, hanem nyugat erejét is jelentette, de ugyanakkor az, aki a Kelet és az iszlám erejét jelentette, nem volt ellenszenves számukra, vagy legalábbis nem volt annyira ellenszenves, mint a saját koronás királyuk, akit agyonrágalmaztak csak azért, hogy kellően gyűlölhessék?

Vajon miért éppen annak köszöni Magyarország, hogy magyar maradt, aki hazája szekerét rossz helyre kötötte, mert ahhoz a Törökországhoz láncolta, mely hamarosan kátyúba jutott, s csak azért nem járt még sokkal rosszabbul, mint ahogyan járt, mert „idegen” uralkodója agyonrágalmazott volta ellenére is jóval fizetett a rosszért.

Derűs akkorddal fejezzük be témánkat. Visszatérünk ahhoz, akit közben már egészen elfeledtünk: Baráthosi Balogh Benedek bátyánkhoz. Ő így méltatja Bocskait: „December 28-án (láttuk már, hogy december 29-én, de azt is láttuk már, hogy Baráthosi olyankor is szokott egy napot tévedni, mikor ebből egészen különleges következtetéseket lehet levonni) meghalt a hazafias önzetlenségnek a legszebb példáját nyújtó halhatatlan szabadsághős.” Baráthosi tehát éppen fején találja a szöget; azt emeli ki a legjobban Bocskaiban, ami legkevésbé volt meg benne: az önzetlenséget.

„Rudolf – írja továbbá – egyenesen magyarpusztítási tervvel küldi a Felvidék főkapitányává Belgiojoso Barbino Jánost, valamint Erdélybe Basta Györgyöt. Mind a kettő akasztófát érdemlő gazfickó volt.”

Belgiojoso nem János volt, hanem Jakab, nem Barbino volt, hanem Barbiano, de ez nem fontos. Legfeljebb csak Balogh bátyánk nagy tudományát mutatja. Azt azonban sehogy sem értem, ha nem tudja pontosan a nevét, miért nem elégedett meg egy névvel, a Belgiojosóval? Bizonyára azért, mert nagyzolni éppen azok szeretnek és szoktak, akiknek nincs mivel.

Ami állítása lényegét illeti, csak annyit jegyzünk meg, hogy Belgiojosóra és Bastára, erre a két „gazfickóra” közel se lehet olyan gaztetteket és olyan lelkiismeretlen önzést rájuk bizonyítani, mint Bocskaira, a „halhatatlan szabadsághősre”. Basta egyszer se szegte meg azt az esküt, melyet ura kezébe letett. Akasztatni akasztatott ugyan ő is, de csak esküszegőket, s ezeket – mint láttuk – akkor is, ha nem magyarok, hanem németek voltak. Azt azonban, hogy még magyarokat is csak akkor akasztatott, ha többszörös esküszegők voltak, láttuk. Még Szilágyi és Acsády is elismeri, hogy Belgiojosóra még inkább áll ez a dicséret, mert az ő akasztásairól még kevésbé tudunk.

„Bocskai nem természetes halállal múlt ki. Kancellárját, Kátay Mihályt, Prága megvesztegeti és ez lassan ölő mérget adott be Bocskainak. Mikor ez kitudódott, a hajdúk Kassa piacán gulyássá aprították.” (Láttuk, hogy nem „tudódott ki”. Annyira nem, hogy Bocskai csak letartóztatta, de bíróság elé nem állította, annál kevésbé merte kivégeztetni. Nem is akkor „aprították gulyássá”, mikor „kitudódott” az, amit senki sem tudott, hanem Bocskai halála után, mikor egy kis időre felbomlott a rend.)

Nem Kátay, hanem csak Bocskai bűnéről lehet itt szó, mert kivált olyan méreg, mely lassan öl s vízibetegséget okoz, még ma sincs, annál kevésbé volt Kátay korában. Nem Kátay, hanem csak Bocskai bűnéről lehet itt szó, mert Kátayra legfeljebb gyanú lehetett, a gyanú pedig még nem bűn. Ellenben, hogy Bocskai Kátayt nemes létére börtönbe vetette törvényes vizsgálat és ítélet nélkül, tehát csupán nem bizonyítható gyanúra, az tény, és hogy ez – ha nemes emberről van szó – a magyar alkotmánnyal ellenkezik, az is tény.

Bocskai felkelésének okait így jelöli meg Balogh: Bécsben „az orvoslást sürgetőknek kijelentik, hogy »ahány magyar van, mind kiirtják, mert azelőtt is a németeké volt Magyarország«. A nemzet belátta, hogy igazi ellensége nem a török, hanem a Habsburg, és ha nem akarta azt, hogy gaz módra kiirtsák, nem tehetett más, mint fegyvert fogott élete megvédéséért”.

A magyarság kiirtásának ez a kijelentése Bécsben, a valóságban úgy történt, hogy 1604 decemberében Bars megye megbízásából Gyürky Menyhért Bécsben járván, az ottani német urak olyan barátságosak voltak hozzá, hogy még vendégségekbe is meghívták. Egy alkalommal mulatás közben az egyik bécsi részeg fejjel többek közt ezt mondta: „Valamennyi magyar van, mind kiirtjuk őket, hiszen azelőtt is a németeké volt Magyarország.” A többiek ittas társuk e részeg fecsegése hallatára zavarba jöttek magyar vendégük előtt és elhallgattatták a fecsegőt.

Ezt az esetet Gyürky itthon elbeszélte. Lehet, hogy magának Thurzó Miklósnak, lehet, hogy másoknak, s csak azoktól hallotta aztán Thurzó Miklós. De még az is könnyen meglehet, hogy csak mendemonda volt az egész, s ha magát Gyürkyt megkérdezték volna, kisült volna, hogy egy szó sem igaz az egészből. A dologról a Századok 1878. évfolyamából értesültünk (728. o.). Thurzó Miklós egy Thurzó Györgyhöz írt levelében írja ezt, mint Gyürky bécsi élményét.

Vegyük a legrosszabb esetet azt, hogy ez Gyürkyvel tényleg megtörtént (ez se bizonyos ugyanis, hiszen nem maga Gyürky ír róla). Ez esetben is kérdem: Jelent-e az valamit, ha Bécsben valaki, egy senki (mert hiszen annyira nem volt jelentős egyéniség az a részeg fecsegő, hogy se a nevét, se az állását nem említi a levél) azt mondja, hogy ki kellene irtani minden magyart? Milyen alapon lehet ezt az egész németség véleményének tartani?

Még jelentéktelenebbé törpül a megjegyzés, ha még azt is tekintetbe vesszük, hogy az illető a fenyegetését azzal okolta meg, hogy Magyarország azelőtt úgyis a németeké volt. Tehát jelenleg (1604-ben) még ez a fecsegős sem mondja Magyarországot a németekének. Ha azonban hazánk még 1604-ben sem volt a németeké, lehetett-e akkor csak valaha is az övék? Jellemző, hogy 1604-ben, mikor ez a kijelentés elhangzott, annyira függetlenek voltunk a németektől, hogy azt, hogy Magyarország a fecsegés idején a németeké volt, még ez a fecsegő részeg se mondta. Miért ragadott tehát Bocskai épp ekkor fegyvert, hogy hazánkat a németek alól felszabadítsa?

Pedig hát igazán nem jelentene ez a kijelentés semmi különös sérelmet és nem bírna jelentőséggel akkor sem, ha ez a jelentéktelen német, aki így fecsegett, józan is lett volna. Hát mikor még a magyar és protestáns forrás is nyíltan megmondja, hogy részeg volt és mikor még e magyar és protestáns hírforrás szerint is a többi német, a nem részegek, elhűltek a fecsegés hallatára és szerették volna meg nem történtté tenni. S lám, a mi Baráthosi Balogh Benedekünk egyenesen ezzel okolja meg Bocskai felkelésének szükségességét, s e kijelentésben jelöli meg az egész szabadságharc fő okát és igazságosságát!

Ha még ilyen beszédek is fenyegetik a magyar függetlenséget és részünkre még ezek is jogos okul szolgálhatnak fegyverfogásra, akkor a bécsieknek minden nap fegyvert kellett volna ragadniuk ellenünk azon a címen, hogy mi ki akarjuk őket irtani. Aki ugyanis ismeri a magyar kocsmák közönségét, a magyar vérmérsékletet és közhangulatot, az tudja, hogy hazánk területén a Habsburgok uralma alatt ilyenfajta kifakadások nemcsak részegen, hanem józan állapotban is minden éjszaka és minden nap ezerszer is elhangzottak, és emiatt bizony a mi fecsegőink akkor se jöttek nagyon zavarba vagy hallgattak el, ha véletlenül svábok is voltak ott, sőt talán éppen azért beszéltek így, mert látták, hogy ők is hallják.

Gyerekkoromban talán még a mi családunkban sem telt el egy nap se, hogy az én apám sváb neve ellenére is ne szidta volna torkaszakadtából a „hóhér családot”, melyen természetesen a Habsburgokat értette minden „jó” magyar. A protestáns Eöttevényi is, ki Ferenc Ferdinánd életrajzát megírta, abból eredezteti a főherceg állítólagos magyarellenességét, hogy fiatalabb korában Sopronban szolgált, s ott ezrede magyar dzsentri-tisztjei annyira tüntettek magyarságukkal, hogy a trónörökös személye elleni tüntetésre magyarázta.

Balogh Benedekről, aki egy bécsi részeg fecsegése alapján látja bebizonyítva, hogy a Habsburgok a magyarság kiirtására törtek és így Bocskai fegyverfogása megokolt, sőt szükséges volt, méltán elmondhatjuk, hogy igazán rokonlélek volt kálvinista hittestvérével, a „halhatatlan szabadsághőssel”, Bocskaival. Ő, mint történetíró, szintén csak a célt nézi (a Habsburgok befeketítését). Az eszközök, melyekkel célját (Bocskai igazolását) elérheti, neki épp olyan teljesen mellékesek, s e „hazafias” működés kifejtése közben erkölcsi gátlásai neki épp úgy nincsenek, mint ahogyan Bocskainak nem voltak.

Ami azonban Bendát illeti, hogy igazságtalanok ne legyünk s félreértésre okot ne adjunk, meg kell jegyeznünk, hogy ő egy cseppet se más, tehát egy cseppet se bűnösebb, mint bármely más magyar történetíró. Sőt mivel ő újabb író, s mivel már Szekfű után ír, ő Bocskait már bírálatban is részesíti, illetve olyasmiket is megemlít róla, melyek bizony nem nagyon válnak becsületére egy nemzeti hősnek. Mivel azonban mégis kénytelen kitartani amellett, hogy Bocskai magyar példakép, más érveket nem is használhatott, mint amilyeneket használ.

Azelőtt történetíróink Bocskairól csak ragyogót közöltek, ma azonban már ezt a tudomány haladása nem engedi meg. Viszont a magyar közvélemény meg azt nem engedi meg, hogy valaki Bocskai felett pálcát törjön, vagy akár csak bírálja is. Ebből a helyzetből más kiút nincs, mint hogy Bocskait olyan lehetetlen és erkölcstelen érvekkel igazoljuk, mint Benda megpróbálta. Egyetlen mentsége, hogy a közvélemény és a „hazafias” érzés kényszerítette rá. Lehet hogy annak helyességében, amivel Bocskait igazolja, maga sem hitt. Ha hitt volna benne, az már nagy szégyen volna logikájára is, meg erkölcsi érzékére is.

A BOCSKAI-FELKELÉS,
MINT A VALLÁSSZABADSÁGÉRT VALÓ HARC

A kassai dóm visszavétele

Hogy Bocskai mozgalmát mennyire nem a nemzeti elnyomás pattantotta ki, a mondottakon kívül még az is bizonyítja, hogy a vallásügy is nyilvánvalóan sokkal nagyobb szerepet játszott benne, mint a hazafiság. Nem a nemzeti önérzet felkelése volt a német elnyomás ellen, hanem elsősorban az akkor nagyrészt protestáns magyar nemesség lázadása a katolikus uralkodóház ellen.

Mondtuk, hogy abban a korban a nemzetiségi eszme és a hazafias érzés még közel sem volt olyan fontos történelemalkotó tényező, mint a vallásos érzés vagy meggyőződés. A Bocskai-féle magyarok nagyszerűen megértették egymást azokkal a felvidéki protestáns német városokkal, melyek magyar nemest még csak be sem eresztettek falaik közé, vagy a Sziléziából odaverődött kassai protestáns bíróval, sőt az akkor még többnyire protestáns cseh és osztrák rendekkel és a német birodalmi protestánsokkal is, de a magyar katolikus főpapokkal s a kivételesen még katolikus magyar főrendekkel vagy nemesekkel semmiképpen sem. Az osztrák és német protestánsokkal való összeköttetés keresése nem is ezektől, hanem Bocskaitól indult ki. Az állítólag a német uralom ellen felkelő magyarok a protestáns németeket hozzájuk közelebb álló bajtársaiknak tekintették, mint a katolikus magyarokat, hogy Forgách püspökről, a fő ellenségről ne is szóljunk.

Bocskai mozgalmának protestáns jellegét azonban elsősorban az bizonyítja, hogy minden (akár hivatalos, akár magánjellegű) nyilatkozatában mindig előbb szerepel a hit, mint a haza ügye, és a bécsi béke pontjai is a vallásszabadságra vonatkozó cikkelyekkel kezdődnek. Ezek fontosságban minden más kérdést megelőznek. Mindez természetesen nem véletlen, hanem a vallási kérdések elsőrangúságát bizonyítja.

Bocskai szabadságharca a protestantizmus szabadságharca volt, illetve nem is a protestantizmus szabadságáért, hanem uralmáért való harc, mert hiszen ami a szabadságot illeti, annak a magyar protestantizmus már Bocskai előtt is teljes birtokában volt. Bocskai szabadságharcával csak az a magyar katolikus azonosíthatja magát, aki lélekben protestáns vagy a vallási kérdés lelkivilágában már egyáltalán nem tényező.

Hogy Bocskai magánérdekeinek védelméből egy országossá szélesedett mozgalom lett, annak a törökkel való szövetkezésen, Rudolf tehetetlenségén, s ennek következtében a központi hatalom szervezetlenségén és a zsoldosok fizetetlenségén kívül a vallásnak akkor még nagy befolyása, a hazánkban akkor nagy többséget tevő protestánsoknak a katolicizmus elnyomására való törekvése volt az oka. Hangsúlyozzuk, hogy nem a protestantizmusra rákényszerített önvédelmi harc volt ez, mint a közvélemény gondolja. A protestantizmus Bocskai idejében támadó fél volt, nem védekező.

Protestáns sérelemről 1604-ben még nem lehetett szó. Hiszen annak ellenére, hogy az ország törvényei között még ott volt a „lutherani comburantur” [a lutheránusok égettesenek meg], majdnem minden templom és majdnem minden országos tisztség protestánsok kezében volt akkor, mikor Bocskai fegyvert ragadott a protestáns hit védelmére. Tényleges sérelmek híján a vallási fanatizmust csak úgy lehetett a magyar protestánsokban felkorbácsolni, hogy azokat a sérelmeket állították kiszínezve lelki szemeik elé, melyeket a császár sátáni kormánya tervez, készít, forral ellenük, s amelyeket nekik meg kell előzniük. Ez a magyar vallásháború tehát a protestánsok részéről megelőző, tehát támadó háború volt, nem pedig védekező.

Irodalmunk annyira tele vari a protestánsoknak a Habsburgok uralma alatti sérelmeivel és a vallásüldözés emlegetésével (mely természetesen mindig és magától értetődően csak a protestánsokat érte, sőt a katolikusokat a dolog természetéből kifolyólag nem is érhette), hogy szinte már rögeszméjévé vált mindenkinek. Egész jól lehet látni, hogy még a szakemberek sincsenek tisztában a helyzettel, mert itt olyan általánosan elfogadott közhellyel van dolguk, melyet bírálat alá venni nem is juthat eszébe senkinek. Ezért, hogy a tisztánlátást megkísérelhessük, kissé hosszabban kell foglalkoznunk a kérdéssel.

Luther fellépésétől kezdve nemcsak Bocskaiig, hanem utána is még nagyon sokáig a mai értelemben vett vallási türelemről szó sem lehet. Nem lehet nemcsak katolikus, hanem (legalább épp oly nagy fokban) protestáns részről sem. A vallási türelem elve a XVIII. század második felében az úgynevezett felvilágosodottság korával kezdődik, amely a hitetlenség kora volt. Ekkor azért lett és lehetett elv, hogy mindenki üdvözüljön a maga módja szerint, és a hitet senkire sem kell, sőt nem is szabad ráerőszakolni, mert a művelt körök a vallást akkor már meghaladott dolognak tartották. Nem tárgyilagos igazságnak, hanem bizonyos egyének kedélyszükségletének, a széles tömegek körében pedig babonának nézték a vallást, melyet teljesen kiirtani ugyan a nép elmaradottsága miatt egyelőre még nem lehet, de viszont fontosnak se kell tartani, s ezért a modern, felvilágosult állam legjobban teszi, ha magára hagyja, ha nem törődik vele.

De azt, hogy valamely vallás erőszakos legyen, hogy magát egyedül üdvözítőnek tartsa, s ezért magát másokra ráerőszakolja, azt ekkor már semmiképpen sem tartották tűrhetőnek. Az ilyen vallást egyenesen üldözték, ha nem is fegyverrel, de eszmeileg, az irodalomban. Mivel a katolicizmus ilyen vallás volt, nemcsak a protestánsok üldözték, hanem a katolikusok is, s hogy önmagukkal ellentmondásba ne kerüljenek, és hogy a tömegek e tekintetben való érzékenységét is kíméljék, nem katolicizmusnak nevezték, hanem klerikalizmusnak. Világos, hogy a katolikusok is hangsúlyozták, hogy ők nem klerikálisok, annál kevésbé ultramontánok vagy a jezsuiták barátai.

Bocskai korában azonban ide még nem jutott el az emberiség. Ekkor még komoly dolognak és igaznak tartotta a vallást mindenki; az állam is, a közvélemény is, meg az irodalom is, és nemcsak a katolikusok, hanem a protestánsok és a zsidók is. A protestánsok közt már ekkor is szép számmal voltak olyanok, akik hitközönyös módra beszéltek és cselekedtek, de ezek egyének voltak és kivételek. Tömegben és közvéleményként azonban ekkor még ez a felfogás sohasem jelentkezett.

Akkor még protestánsok közt sem fordult elő, ha a földesúr szakított a régi hittel, megkérdezte volna jobbágyait, hogy ők is akarják-e követni új hitében, hanem mindig megkövetelte tőlük, hogy ők is kövessék. Ha a földesúr maga hitet cserélt (akár katolikusról protestánsra, akár megfordítva), akkor már nem tűrt meg más hitű papot a birtokán és a rajta levő templomban. Az uralkodókra vonatkozóan ugyanezt kell mondanunk, de természetesen már az egész országot illetően. Nem is találunk egyetlen országot sem, melyben az uralkodó az új hithez szegődött, az ország pedig katolikus maradt volna. Még olyant sem, melyben az országnak legalább egy része az maradt. Ahol ma egy ország vegyes (például Svájc, Hollandia, Poroszország, Bajorország, Baden, Würtenberg), ott hajdan a ma katolikus részeknek katolikus, a protestáns részeknek protestáns uralkodójuk volt.

E korban nemcsak a katolikusnak maradt országokban voltak olyan törvények, hogy „lutherani comburantur”, hanem olyan országokban is, melyekben az uralkodó s vele a hatalom protestáns lett, törvényt hoztak a régi hit követői ellen. Ezekben az országokban lehetetlen volt a régi hitben megmaradni. Ha mégis meg akart benne maradni valaki, a legjobb esetben kivándorolhatott. Németországban az augsburgi vallásbéke ezt nyíltan ki is mondja. De a vallási kisebbségnek még ennyi joga is csak azért maradt, mert Németországban mind a két fél hatalmat képviselt, s így nem bánhatott a másikkal úgy, ahogy akart s ahogyan – meggyőződése szerint – megérdemelte volna.

Érdekes, hogy katolikus uralkodóktól kormányzott országokban még előfordul, hogy megtűrtek, sőt hivatalosan is vallásszabadságot adtak protestánsoknak (Németország, Franciaország, Magyarország, az akkor még Habsburg-uralom alatt levő Németalföld, sőt Bocskai idejében még ilyen állam volt Ausztria és Csehország is), de protestáns uralom alatt levő országok ezt sohasem tették meg katolikus alattvalóikkal. Nagy-Britannia még a tiszta katolikus Írországgal sem, a protestáns uralom alatt önállóvá lett Hollandia még a tiszta katolikus tartományokkal (Noord-Brabant, Limburg) se. Mindjárt látni fogjuk, hogy még a mi Erdélyünk sem tűrt szabad katolicizmust, ha mi még oly hírverést csaptunk is az erdélyi nagy vallásszabadsággal.

Hazánk is ilyen kivétel volt Bocskai idejében. Uralkodója katolikus volt, sőt a katolicizmus általánosan ismert védője, lakossága mégis talán 90%-ban protestáns volt, akiket eretnekségükért senki sem bántott. Elvben egész Bocskaiig itt sem volt vallásszabadság, mert elméletben a régi, eretnekséget tiltó törvények érvényben voltak, sőt mint láttuk, még újabbakat is hoztak melléjük, a valóságban azonban nemcsak Luther, hanem még Kálvin felekezetének is a legteljesebb szabadsága volt. Sőt elméletben való kizárólagossága ellenére a katolicizmusnak még csak szabadsága sem volt a létezésre, mert a protestánssá lett főúri családok (pedig majdnem mind azzá lettek) a birtokaikon és a szintén protestánssá lett városok a falaik között, már meg sem engedték a katolikus hitvallás követését, illetve nyilvános gyakorlását.

Mindez úgy volt lehetséges, hogy Luther fellépését követően koreszme, divat lett a protestantizmus. Olyanformán, mint a XVIII. század második felében a felvilágosultság, a XIX. században a nemzeti eszme vagy a XX. század harmincas éveiben Németországban a hitlerizmus. A fennálló szigorú törvények ellenére egyenesen protestáns uralom például hazánkban úgy volt lehetséges, hogy az emberek eleinte nem is voltak tisztában azzal, hogy itt új vallásról van szó, hanem azt hitték, hogy csak a réginek a megújhodásáról. Nálunk a két király küzdelme is háttérbe szorította ezt a kérdést és mindegyik (egyébként egyformán őszintén katolikus) király részére majdnem lehetetlenné tette az új tanok elleni fellépést és a meglevő törvények komoly végrehajtását. Viszont az első Habsburg, Ferdinánd, halála után még a Habsburgok trónján is olyan uralkodó következett, aki csak névleg volt katolikus, lélekben azonban protestáns. Így aztán a harmadik Habsburg, Rudolf alatt előállt az akkori viszonyok közepette egyenesen lehetetlen helyzet: hívő katolikus király majdnem teljesen protestáns alattvalókkal. Említettük már ugyanis, hogy vallási tekintetben az osztrák örökös tartományokban és Csehországban is majdnem ugyanaz volt a helyzet, mint nálunk. Világos, hogy ez az állapot hosszabb ideig nem maradhatott. Akkor még ugyanis minden protestáns tevékenyen ellensége volt minden katolikusnak (s természetesen megfordítva is így volt), olyan ország tehát nem maradhatott fenn tartósan, melyben az alattvalók uralkodójuk halálos ellenségei voltak. E lehetetlen állapot megszüntetésére valamit tenni kellett. Vagy az uralkodóháznak is követnie kellett volna alattvalóit az új hitben, vagy pedig gondoskodni kellett róla, hogy alattvalói is térjenek vissza arra a hitre, melyet ők ugyan már elhagytak, de uralkodójuk nem volt hajlandó elhagyni.

Az előbbiről a Habsburgok őszinte, mély hite, családi hagyományai, vallási műveltsége és spanyol rokonsága miatt szó sem lehetett, meg kellett tehát kísérelni a másikat. Ezt egyébként a katolikus hit egyedül üdvözítő volta miatt a Habsburgok katolikus meggyőződése is követelte. Lehetetlennek se látszott, s akkoriban feltűnő se volt, mert akkor még sokkal inkább az uralkodók, mint a tömegek akarata volt a döntő. De a Habsburgok ezen törekvése teljesen jogos is volt nemcsak Ausztriában vagy Csehországban, hanem még nálunk is, mert hiszen csak a meglevő és hatályon kívül még nem helyezett törvényeket kellett végrehajtani. Csak azt a törvénykönyvet kellett érvényesíteni, mely a katolikuson kívül más vallásról még mindig nem tudott, de nagyon is tudott az eretnekekre, az ország egységes hite megbontóira kiszabott szigorú tilalmakról, sőt az ezért járó kínhalálról.

Erős központi hatalom esetén a régi törvények végrehajtása az ország már szinte 90%-os többsége ellenére sem lett volna lehetetlen. Ott van rá (csak nem katolikus, hanem protestáns) példának Hollandia, mely szintén többségében katolikus volt akkor, mikor a kálvinista Orániai-ház uralma alá került. Ez a „ház” nem is volt még akkor uralkodóház, hiszen a fejének csak „helytartó” volt a neve, s mégsem tűrt meg katolikus nyilvános vallásgyakorlatot még azokban a déli tartományokban sem, melyek később kerültek uralma alá. Száz százalékban katolikusok voltak, 90%-ban még ma is azok, de nyilvános vallásgyakorlathoz joguk évszázadokig nem volt.

Nálunk azonban a királyi hatalom a török háborúk, a külföldi székhely és a Habsburgoknak az erkölcsileg meg nem engedett eszközök használatától való tartózkodása miatt olyan gyenge volt, hogy több mint félszázados késedelem után a még meglevő, de eddig végre nem hajtott törvények érvényesítése már szinte lehetetlenné vált.

Ezért Rudolf az államvallás visszaállítása felé irányuló kísérleteket a legszerényebben kezdte. Láttuk, hogy tettek helyett először újra beleíratta a törvénykönyvbe, hogy hazánkban minden eretnekség tilos, hogy az ellenkező gyakorlattal szemben legalább elméletben figyelmeztesse eretnekké vált alattvalóit, hogy mik az ország törvényei. Láttuk, mi lett az eredmény: protestáns alattvalói a lényegen átsikolva, mely feltétlenül jogos és törvényes volt, belekapaszkodtak a helytelen formákba és királyukat, illetve környezetét a törvénykönyv meghamisításával vádolták.

Aztán – egy másik kísérletképpen – egyelőre csak egy városban, ott is csak egy templomban, azon a címen, hogy a királyi városoknak ő a földesura, elrendelte, hogy a kassai főtemplomot adják vissza a katolikus istentisztelet számára. Kassa város tanácsa ennek a királyi parancsnak ellenszegült, ezért büntetésül addig, míg a király rendelete előtt meg nem hajolnak, zár alá vették a város földbirtokait, a királyi rendelet ellen eszeveszetten a templomi szószékekről lázító protestáns lelkészeket pedig elűzték a városból. Legalább ennyi ellenintézkedésre az udvar egyenesen rá volt kényszerítve, mert világos, hogy egy hatóság sem tűrheti el ölbe tett kézzel a parancsai iránti engedetlenséget, sőt az ellene való nyílt lázítást.

A kassai dóm elvételénél több nem történt, mert a második kísérlet Lőcsén már teljes kudarcba fulladt. Itt a város nemcsak nem engedelmeskedett a királyi parancsnak, mint Kassán, hanem ereje is volt ahhoz, hogy ellenszegüljön, mert a mindig csak fél rendszabállyal dolgozó Habsburg király olyan kis karhatalmat küldött Lőcsére parancsa végrehajtására, hogy maga a város protestáns polgári lakossága is képes volt meghiúsítani a bátortalan próbálkozást, melynek nagyobb fegyveres erővel való újabb megkísérlésére aztán nem is történt kezdeményezés.

Nem is lehet ez meglepetés számunkra, mert hiszen már számtalan példán láttuk eddig is, milyen nagy urak voltak ez időben a magyar rendek, milyen függetlenek az alattvalók és milyen gyönge a király. Annyi fegyveres ereje természetesen azért még lett volna Rudolfnak, hogy egy olyan kis város, mint Lőcse, polgárságával szemben végre tudja hajtani akaratát, ha igazán akarja, de hát nem akarta, illetve akarta is, meg nem is. Akarta, mert koronázásakor megesküdött a katolikus hit védelmére, és mert a magyar törvények egész sora is tiltotta az eretnekséget. Viszont erélyesen mégse merte akarni, mert tudta, hogy az ország már a törvények ellenére is rég protestáns, s mert az olyan törvény, melyet már félévszázada senki sem tart meg, s ezt a törvényhozó már ennyi ideje tűri, alig tekinthető már érvényes törvénynek.

Rudolf nem Bocskai volt, aki csak a célt nézi, hanem lelkiismeretileg is kötve érezte magát. Ezért nemcsak látta, hogy őt esküje köti a katolikus hit védelmére, és hogy a magyar törvények is tiltják az eretnekséget, hanem azt is, hogy esetleg ezek a törvények már elévültnek is tekinthetők. Nem tudott tehát határozott lenni, nem mert se az egyik, se a másik irányban határozottan elindulni. Érezte hatalma gyengeségét, és a folytonos kudarcok és megaláztatások, melyeket a magyar országgyűlések heves hangja és erőszakossága miatt eddig már oly sokszor volt kénytelen elviselni, bátortalanná tették. Félt, hogy megint törvénytelenséget hánynak majd szemére.

Ezért nem arra hivatkozott, hogy a magyar törvények tiltják az eretnekséget, s ezek alapján adja vissza a templomokat a magyar törvények által egyedül törvényesnek elismert hitnek, hanem csak földesúri jogaira hivatkozott, tehát olyan jogokra, melyeket akkor még a protestánsok is elismertek, sőt amelyeket csak a bécsi béke iktatott igazán törvénybe. (Akkor ugyanis még majdnem minden földesúr protestáns volt, e jogból tehát elsősorban a protestantizmusnak volt haszna.)

Rudolf tehát csak a szabad királyi városokban (melyeknek a földesura ő volt) adta vissza a templomokat a katolikus istentiszteletnek, de egyelőre még itt is csak két, illetve egy helyen, kísérletképpen. (Jellegzetes Habsburg-félrendszabály, mely az ellenfelet már előre felbátorította, mert az intézkedő félénkségét és bátortalan bizonytalanságát hirdető eljárás. Éppen ellentéte Bocskai határozottságának, erkölcsi aggodalmakat nem ismerő, minden ellenállást eleve lehetetlenné tevő kíméletlenségének.)

Mivel Rudolf ellenzéke, a magyar protestantizmus természete ennek a félénkségnek éppen az ellentéte volt, mert csupa Bocskai-féle emberekből állt, e félrendszabálynál sokkal jobb lett volna inkább semmit se csinálni. Mi sem árthat ugyanis jobban egy uralkodó tekintélyének és a közrendnek – kivált, ha mindenre elszánt és semmitől vissza nem riadó forradalmárokkal van dolga –, mint ha csak félig akarja azt, amit mégis akar; ha előre beleveszi számításába, hogy esetleg nem sikerül, és amit tesz, úgy teszi, mintha maga is érezné, hogy nem egészen törvényes az, amit csinál. Így ugyanis maga ismeri el mind anyagi, mind erkölcsi gyöngeségét, s így maga ad lovat a forradalmi elemek alá. Így előre lehet tudni, hogy nemcsak kudarcot fog vallani, hanem még azért is nagy hangon fogják felelősségre vonni, amiért próbálkozni merészelt.

Ha már egy uralkodó olyat tesz, ami szokatlan, és előre látható, hogy a közvéleményt ingerli, akkor különösen fontos, hogy ne félve és ne félig, hanem egészen tegye és olyan határozottsággal és erővel, hogy az ellenzéket megfélemlítse, azaz Bocskai módra vagy angol módra vagy holland módra, tehát protestáns módra, forradalmi módra. Így minden valószínűség szerint sikerül a dolog, a siker imponál s a levert és megfélemlített ellenfél nemcsak ellenakciót nem tud és nem mer kezdeni, hanem még arra sem mer rámutatni, hogy a művelet csak politikailag volt sikeres és imponáló, de törvényes alapja nem volt, s így erkölcsileg elítélendő. Mivel azonban Rudolf bátortalanul és csak félig cselekedett, nemcsak politikailag vallott kudarcot, hanem még erkölcsileg is. A győzelmes ellenfél még azt is megállapította, hogy nemcsak politikailag, hanem még erkölcsileg is ő a győztes.

Egész bizonyos, hogy mindezt Rudolf és tanácsadói is tudták. Hogy mégsem úgy cselekedtek, mint ahogyan a politikai sikerhez kellett volna (s mely egyúttal még az erkölcsi siker látszatát is hozta volna magával), annak az volt az oka, ha erkölcsileg nincs igaza, csak az tud fölényes és így gátlástalan lenni, akinek hite és erkölcsi érzéke nincs (vagy ez nála csak akkor jelentkezik, ha egyéni érvényesülését szolgálja vagy azzal legalább ellentétben nincs). De vajon hit-e az ilyen hit, és erkölcsi érzék-e az ilyen erkölcsi érzék?

Véresen és terrorisztikusan csak a Bocskai-féle emberek, az angol Erzsébet, orosz Katalin, holland Orániai Vilmos és Szász Móric (Napóleon-, Hitler- és Sztálin-) féle emberek járhatnak el, akik – legalábbis akkor, mikor politikusok – nem keresztények, akiknek a kereszténysége csak akkor érvényesül, ha már a halálos ágyukra fekszenek, egyébként csak akkor vehető észre, mikor a vallás is a politikájukat szolgálja, vagy legalábbis azzal nincs ellentétben, akiknek erkölcsi gátlásaik nincsenek, s mikor cselekszenek, akkor csak a sikert, a célt nézik, nem pedig az eszközöket.

Valóban a siker is a minden, mert ha a siker megvan, akkor már tettük erkölcsi megokolását is el tudják intézni. Azért van a propaganda. A hatalom és a velejáró pénz már erről is tud gondoskodni. Ezzel azt is el lehet érni, hogy nemcsak sírnia, hanem még pirulnia is annak kell, aki – mellékes, hogy hogyan – a küzdelemben alul maradt.

Hiába tudja ezt azonban, s hiába van meg hozzá a szükséges esze, így nem járhat el olyan ember, aki Istent ismer (nemcsak elméletben, hanem a gyakorlatban is, a hitnek minden logikus következményével), s különösen nem az, aki hitbeli meggyőződését és erkölcsi elveit nem úgy alakítja, ahogyan akarja, hanem annak a katolikus Egyháznak hű fia, amelyben Krisztus lelki járma alatt élnek az emberek, s akiknek még lelkiatyjuk is van, akire hallgatniuk kell.

Bocskai szabadságharcának nem azért volt tehát vallási oldala is, mert 1604-ben Magyarország területén tűrhetetlen volt a lelkiismeret és a vallásszabadság elnyomása, hiszen ez irányban Rudolf részéről alig történt valami a protestánsok ellen, s ami történt is, részben már Bocskai fellépése előtt a protestánsok győzelmével és a királyi tekintély megalázásával elintéződött, hanem azért, mert akkor a katolikus király hatalma annyira gyönge, a protestantizmus viszont annyira elbizakodott és erős volt, hogy majdnem felrobbant a dühtől, amikor azt látta, hogy ez a nyomorult, gyönge Habsburg-király, ha félénken és bátortalanul is, de ellene mégis fellépni merészelt. Na megállj, majd kapsz érte! – válaszolta neki dühtől tajtékozva. El is bánt aztán vele és megbüntette úgy, hogy még abból a kis országocskából is, ami Magyarország akkor volt, elvett tőle még egy jó darabot. A kassai dómot is visszavette tőle. Arra is köteleznie kellett magát, hogy a lázadásban részt vevőket nem fogja megbüntetni és természetesen azok a kassai prédikátorok is, akiket, mert ott ellene lázítottak, elűzetett onnan, diadallal tértek vissza megint a városba, s ezzel azt a látszatot keltették, mintha nem ők vétkeztek volna, hanem a király.

Igaz, hogy ezt mind elérhessék, a törökkel kellett szövetkezniük, az ország területét is meg kellett csonkítaniuk a török javára (Esztergom, Visegrád), hazájukat is évszázadokra két részre kellett szakítaniuk és a török alóli felszabadítását hosszú időre hátra kellett vetniük, de nekik erkölcsi gátlásaik nem voltak; ők csak a célt nézték, nem az eszközöket. Mivel pedig a célt – hála a bűnös eszközöknek – valóban el is érték, a hálás ország és történetírása nem is hányja szemükre a bűnös eszközöket, sőt még a katolikus magyarok is úgy tudják, hogy a magyar hazának használtak küzdelmükkel. Ez pedig olyan nagy dolog, hogy mellette észre sem veszik, hogy katolikus vallásuknak ártottak. Sőt még ezt sem ismerik el, mert hiszen csak a protestáns vallás szabadságáért küzdöttek, ezzel pedig nem ártottak a katolicizmusnak.

A kassai templom „elvételét” nálunk ma is mindenki nagy protestáns sérelemnek, nagy igazságtalanságnak véli, vallásüldözésnek minősíti és Bocskai felkelése egyik fő okának tartja. A határozottan katolikus műveket nem számítva, mindig templom „elvételt” emlegetnek s a világért sem mondják vagy céloznak arra, hogy a kassai dómot a protestánsok „vették el” a katolikusoktól, s most részükről visszavétel történt, nem pedig elvétel. (Ellenben Hollandiában – és Írországban s általában egész Észak-Európában – valóban elvették a katolikusoktól a templomokat, nem pedig visszavették, s nem is csak egyet, mint Kassán, hanem valamennyit. Hollandiában és Írországban még ma is a protestánsok kezében vannak a hajdan katolikus székesegyházak (például Dublinben vagy a katolikus püspöki székhelyen, a holland Brendában), hol még ma is úgyszólván kivétel nélkül katolikus a lakosság.)

A Szilágyi-féle millenáris nagy magyar történelem a kassai „főtemplom” „elvétele” mellé még azt is hangsúlyozottan hozzáteszi, hogy „a protestánsok nemcsak ezt, hanem összes templomaikat elvesztették, papjaik kiutasíttattak, sőt Belgiojoso a protestáns istentiszteletet általában betiltotta, a város összes javait pedig lefoglaltatta”. Egy szóval se említi meg azonban, hogy mindezt a kassaiak már csak büntetésül kapták a városnak a királyi rendelettel szemben tanúsított kihívó dacolásáért, a prédikátorokat pedig azért kellett kiutasítani a városból, mert a király rendelete ellen a szószékről izgattak lázító hangon, onnan becsmérelték a katolikus vallást és forgatták fel teljesen a városban a vallási békét.

Mindezek megtorló intézkedések voltak csupán, melyet a protestánsok kényszerítettek ki maguk ellen tűrhetetlen viselkedésükkel. Ha azt a viselkedést, melyet ők a királyi rendelet kiadása után tanúsítottak, a hatóságok büntetlenül hagyták volna, minden tekintélyüket elvesztették volna, s ennek következtében forradalmi állapotok törtek volna ki a városban és környékén. A megtorlás csak kényszerű védekezés volt a magát – mint látható – erősebbnek érző és felekezeti céljai elérésére minden eszközt felhasználó ellenfél ellen.

A Szilágyi-történelem után indulva nem is sejtené az olvasó, hogy a kassai protestánsok a dóm visszavételén kívül minden más sérelmük orvoslását akkor kapták volna meg, amikor akarták, sőt a hatóságok kapva kaptak volna az alkalmon, hogy a büntetésből kiszabott rendszabályokat visszavonhassák. Világos, hogy addig ezt nem tehették, míg a város a királyi rendeletnek nem engedelmeskedett.

Hogy a kassai dóm visszavétele nem a protestantizmus elnyomása volt, hanem csak a kassai katolikusok vallásszabadságának megvédése a protestáns elnyomás ellen (sőt nem is megvédése, mert ez – sajnos – nem sikerült, hanem csak a megvédésére való sikertelen kísérlet), bizonyítják a következő történeti tények:

Mikor Belgiojoso Rudolf parancsára a kassai főtemplomot 1604. január 7-én visszavette (karhatalommal volt kénytelen tenni, mert a városi tanács a rendeletnek ellenszegült), Kassán nyilvános katolikus istentisztelet egyáltalán nem volt. Nem is lehetett, mert a protestánsok akkor már nemcsak a dómot, hanem az összes kassai templomokat elragadták a katolikusoktól és birtokukban tartották. Világos, hogy ezek a templomelrablások törvénytelen, forradalmi cselekedetek voltak.

Arról, hogy a bécsi béke törvényes volt-e, lehetne beszélni. Hiszen Rudolf sohasem szentesítette (a szentesítés – láttuk – csalással történt), a főpapok rendje sem fogadta el, illetve erre – ünnepélyes tiltakozása után – csak fegyveres erőszakkal lehetett rákényszeríteni. Arról azonban, hogy a kassai katolikus templomoknak protestáns tulajdonba való vétele törvényes volt, még beszélni sem lehet. Mikor ugyanis ez megtörtént, még szó sem volt bécsi békéről, tehát a protestantizmus szabadságáról, hanem akkor még azok a magyar törvények voltak érvényben, melyek a katolikusokon kívül más magyar vallást nem ismertek, sőt a protestáns eretnekséget (még a lutheránusokat is, nemhogy a kálvinistákat, unitáriusokat vagy baptistákat) halállal büntették. A törvény szerint tehát a katolikusok vehettek volna el protestáns imaházakat, de nem a protestánsok katolikus templomokat.

De ha már akkor is magyar törvény lett volna a protestáns felekezetek vallásszabadsága, sőt akár ezeknek a katolikus Egyházzal való teljes egyenjogúsága (ami pedig csak 1848-ban következett be), a templomelvételek még akkor is teljesen törvénytelenek lettek volna. Hiszen azokat a templomokat katolikusok és a katolikus istentisztelet céljaira építették. A mai jogrendben például az a szabály, ha valamely községben valamely felekezet hívői kihalóban vannak, ha a lelkészi állás meg is szűnt már és az egyházközség temploma évtizedek óta zárva is van, addig, amíg a felekezetnek csak egy hívője is van a községben, addig attól a felekezettől se a templomot, se a parókiát, sem semmi más egyházi épületet vagy vagyont nem lehet elvenni.

A főváros közelében levő Szentendre például tele van görögkeleti templomokkal, noha a város már rég katolikus és a sok ezer katolikusnak ma is csak egy temploma van. Szó se lehet azonban arról, hogy – ha csak meg nem veszik a görögkeleti püspökségtől – akár csak egyet is katolikus templommá alakíthassanak át közülük. Esztergomban, Egerben is már régen becsukva áll a görögkeleti templom, mert hajdani híveikből már hírmondók sincsenek. De azért ma is görögkeleti templom mindkettő és szó sem lehet arról, hogy katolikus templommá alakítsák át azokat, noha mindkét város katolikus és érseki székhely.

S ha így van ez még most is és még egy nálunk ma már úgyszólván ismeretlen vallás templomaival is, mennyivel inkább meg kellett volna maradniuk a katolikus egyház kezében és a katolikus istentisztelet szolgálatában a kassai templomoknak a XVI. században, mikor a katolikus Egyház még az egyetlen törvényes vallás volt hazánkban! Törvényes volt-e e templomoknak éppen azon protestánsok által való elvétele, akiket akkor még egyenesen máglyahalálra ítélt a törvény? Szabad volt-e ezeket olyan istentisztelet céljaira lefoglalni, melynek akkor Magyarországon még léteznie sem volt joga? Hogy a valóságban megtörténhetett, a török háborúk, az évtizedes belső viszályok okozta háborús állapot és az ököljog uralma volt az oka. Világos, hogy mihelyt ez megszűnt és kezdtek visszatérni a rendes állapotok, a jogrend és a törvények uralma, a templomok használata terén is vissza kellett térni a törvényes állapotra, és meg kellett szüntetni azokat a visszaéléseket, túlkapásokat és törvénysértéseket, melyeket az elmúlt zavaros állapotok lehetővé tettek.

Ezen érvelés helyességén, sőt magától értetődő voltán kívül a kassai dóm katolikus kézbe való visszaadásának még külön törvényességet ad az a tény (melyről azonban a teljesen protestáns célból irányított magyar közvélemény mit sem tud), hogy 1597-ben külön országgyűlési törvénycikk tette Kassa városát a töröktől elfoglalt Eger helyett az egri püspök és káptalan székhelyévé. A főtemplom visszavételével tehát a király tulajdonképpen csak ezt a törvénycikket hajtotta végre. Püspök és káptalan ugyanis székesegyház nélkül nem lehet, s bizonyára nem a vallásszabadság, hanem a protestáns prepotencia [hatalmi túlsúly] és a katolikusok szánalmas elnyomásának jele lett volna, ha a Kassára költöző egri püspöknek és káptalannak új székesegyházat kellett volna ott építenie akkor, mikor oda a katolikusok már egy gyönyörű dómot építettek. Tekintve az ország és az egyház akkori nagy szegénységét, az új székesegyház egyébként is csak egy szerény falusi templom nagyságával bírt volna. De látni fogjuk, hogy a kassai protestáns városi tanács még ennek építését sem engedte volna meg.

A protestánsok ugyanis nemcsak a dómot, hanem Kassa valamennyi templomát elrabolták már arra a katolikusoktól, mikor az egri püspök és káptalan ott való letelepedését határozta el az országgyűlés. Egyetlenegy templom vagy kápolna sem volt akkor már a katolikusok kezében Kassán, sőt a városi tanács nem is tűrt meg ott nyilvános katolikus istentiszteletet. Azt sem tűrték el, hogy a katolikusok a tőlük elvett régiek helyett új templomot építsenek maguknak. Ezt mindenki, aki a XVI-XVII. század történetében nem műkedvelő, elhiszi, sőt tudja is, de a magyar közvélemény természetesen nem tudja, sőt egykönnyen el sem hiszi.

Pedig hát ez rendkívül fontos részlete a kérdésnek, mert ez dönti el azon rendkívül fontos állításunk igazságát, hogy Rudolfnak a kassai dóm visszaadását elrendelő intézkedése nem a protestánsok vallásszabadságának elnyomását jelentette Kassán, hanem ezzel éppen ellenkezőleg a vallásszabadságot akarta ott helyreállítani, de természetesen nem a protestánsok, hanem a katolikusok vallásának szabadságát. Mikor ugyanis Rudolf rendelete megjelent, akkor már ott tartott a magyar, hogy benne volt még ugyan a törvénykönyvében, hogy „lutherani comburantur”, de Kassán (sőt úgyszólván minden akkori magyar városban vagy faluban) valójában már a katolikus istentisztelet volt tilos és lehetetlen.

Pedig hát ne gondolja ám a jámbor olvasó, hogy Kassán talán csak azért nem volt katolikus templom és nyilvános istentisztelet, mert katolikusok se voltak. Nem. Kassa minden templomát nem azért lehetett elvenni a katolikusoktól, mert lassacskán elfogytak s nem volt, aki járjon beléjük, hanem tisztán azért, mert az elvevők erőszakosak, eszközeikben nem válogatók voltak, s mert forradalmárok módjára viselkedtek, a katolikusok pedig – mint ez a jóknál most is szokás – félénkek, szerények, ijedősek, gyámoltalanok voltak.

Ne felejtsük, hogy 1956 októberében is az ország 95%-a volt „ellenforradalmár”, mégis mikor 1957 szeptemberében a Nemzetek Szövetsége a magyar kérdést tárgyalta, ezrével kapta a kommunista párti magyar tiltakozásokat, itthon pedig a gyűlések ezrei bizonyították, mennyire elítéli nálunk mindenki ezt a nemrég lezajlott gonosz ellenforradalmat, melyet tisztán az imperialisták csináltak, itthon pedig csak börtöntöltelékek és prostituáltak támogattak, de a kommunizmus erőszakossága elleni tiltakozást Magyarországtól – érthető okból – egyet sem kaptak.

Kassán már a templomvisszavétel után egy jó negyedévre (1604. húsvét táján) így ír egy „buzgó protestáns”, tehát a katolikusok javára semmiképpen sem elfogult tanú: „Elegen járnak prédikációra és misékre és gyónásokra ugyan, olyanok is, akik felől ember nem remélhette volna. Igen félek rajta, hogy egész Kassa két esztendeig pápistává leszen, a kelmed jövendölése szerint.” (Szilágyi, V., 578. o.)

Látjuk tehát, hogy abban az időben, amikor még minden templom protestáns volt, Kassa is csak úgy volt tiszta protestáns, mint ahogyan Kádár oroszok megszállta Magyarországa is egyértelműen ítélte el az októberi szabadságharcot. Belgiojoso fellépése és Bocskai felkelése előtt is a csak protestáns templomokkal rendelkező Kassa is csak látszott tiszta protestánsnak, de nem a valóságban volt az. Vallási elnyomás és erőszak uralkodott ott a katolikusok ellen, akiket teljesen megfosztottak templomaiktól, annak ellenére, hogy a város polgárainak igen tekintélyes része volt még katolikus.

Rudolf rendelete és annak Belgiojoso, e „gazfickó” részéről való végrehajtása nem a protestánsok elnyomása volt tehát, hanem a katolikusok vallásszabadságának védelme, sőt arra csak egy szerény kezdeményezés. De ha ez igaz, akkor az is igaz, hogy Bocskai sem azért ragadott fegyvert, hogy a magyar protestánsok elnyomott vallásszabadságát megvédje, hanem azért, hogy a katolikusokat ugyanettől megfossza. Ezen állításunk bizonyítására egyébként éppen elég bizonyítékot hozunk fel még majd ezután is.

A protestáns „vallásszabadság” Bocskai idején Európa északi államaiban

Hogy tisztán láthassuk a helyzetet, hangsúlyoznunk kell, hogy a protestantizmus lényegében forradalom, forradalmi mozgalom volt. Olyanforma dolog, mint a mi 48-as szabadságharcunk vagy a marxizmus, a fasizmus vagy a szovjet kommunizmus. A protestantizmus volt a sátán vagy a test emberének első maradandó lázadása a Krisztus igája ellen. A kereszténység, a Krisztus igája azt jelenti, hogy az emberben a léleknek uralkodnia kell a testen, s a test rendetlen ösztöneinek állandóan az ész és az akarat ellenőrzése alatt kell állniuk, főként pedig, hogy az embert a gőg helyett az alázatnak, a gyűlölet helyett a szeretetnek kell vezetnie mindenben. Az a sok adat, melyet a következőkben felhozunk, világosan bizonyítja, hogy a protestantizmus képében nem megtisztulási folyamat játszódott le az egyházban, hanem a hitetlenség lázadt fel a hit ellen, s az erkölcsi szabadosság a szenvedélyek megfékezése elve ellen.

Látni fogjuk, hogy a protestantizmus is szakasztottan olyan volt, mint minden más forradalom. Épp oly erőszakosan, épp oly nagy zajjal, épp oly terrorral, épp oly fergeteges gyorsasággal dolgozott ez is, mint más forradalmak szoktak. Ha csak öten voltak is, olyan nagy zajt csaptak, hogy többségnek látszottak. Hangosak voltak, mint más forradalmárok; mint a negyvennyolcasok, mint a szocialisták, mint a nyilasok, mint a kommunisták. Épp oly gyűlölettel dolgoztak, akár a bolsevizmus. Épp úgy voltak jelszavaik, színes frázisaik, melyeket hangoztattak és amelyekkel az embereket fellelkesítették, rajongó híveikké tették, s melyek divattá váltak, s melyek akkor, mikor divatjuk volt, mámorossá tették az embereket, mikor pedig elmúlt az idejük, már nem is érdekeltek senkit.

Az ő jelszavaik is csak tetszetősek voltak, de nem logikusak és nem igazak, sőt annyira hazugok és hamisak, hogy maguk a hirdetőik is az ellenkezőjét csinálták annak, amit hirdettek. A protestantizmus létrehozói és elterjesztői is épp oly erkölcsi és jellembeli fogyatékosságokkal terheltek voltak, mint más forradalmároké.

A protestantizmus jelszava: a vallásszabadság vagy lelkiismereti szabadság szintén csak olyan nevetséges módon volt igaz, mint a szovjet kommunisták jelszavai, akiknek minden második szavuk szintén a szabadság volt; szabad szakszervezet, szabad május, szabad föld, szabad nép, szabad hittan (!), felszabadulás a Vörös Hadsereg által stb. A valóság pedig az volt, hogy csak a kommunizmus és a kommunisták lettek szabadok, csak az ő „ideológiájuk” számára volt szabad sajtó és szabad könyvnap, csak őket szabadította föl a szovjet hadsereg, de nem az országot és nem a magyarokat. Az ő uralmuk alatt csak hittanra nem járni volt szabad, de járni nem stb. (Hittanra csak az járhatott, akinek szüleit nem sikerült megfélemlíteni.)

A hitújítás idején és utána is csak a protestánsok számára volt vallásszabadság, ha a hatalom az ő kezükben volt, de nem a pápista bálványimádók számára. Ez a „bálványimádás” az újhitűeket épp úgy idegesítette, mint a kommunistákat az imperialisták vagy a kulákok. Tűrhetetlennek tartották. Később, mikor már nem bálványimádóztak annyira, azt tartották tűrhetetlennek, hogy legyen olyan vallás, mely egyedül igaznak tartsa magát. Ennél tűrhetetlenebb állítást nem lehet megkockáztatni protestánsok előtt még ma sem. Pedig hát napnál világosabb, hogy az a vallás, mely igaz, csak egyedül lehet igaz. Aki tehát az egyedül igaz vagy egyedül üdvözítő vallást nem tűri, az egyszerűen az igaz vallást nem tűri. Az ilyen embert valójában az igaz vallás lehetősége idegesíti. Pedig hát lehet-e rosszabb jel annál, mint ha valakit az igazság idegesíti, az igaz vallás lehetősége bosszantja?

Ez a fanatikus protestáns türelmetlenség eleinte nemcsak a katolicizmust sújtotta, hanem a másik protestáns felekezetet is, például a lutheránus részéről a kálvinistát és viszont. Ezzel a türelmetlenséggel maguk a protestánsok is bebizonyították, hogy az igaz vallás elképzelhetetlen az egyedüliség nélkül. Míg a maguk vallását igaznak tartották, míg komolyan hittek benne, addig ők sem tűrtek vetélytársat, addig ők is csak egyedül akartak lenni. Ma már ez megszűnt. Egymást ma már nem gyűlölik, egymás iránt már nem türelmetlenek a protestáns felekezetek. Ma már minden gyűlöletük egységesen és egyedül a katolicizmus ellen irányul. Érdekes, hogy a kommunizmus iránt se voltak türelmetlenek. Még a külföldi rajongó szekták küldöttei is egymás után jártak vendégségbe a Szovjetunióba és csatlós államaiba, s mindig tetszett nekik, amit ott láttak. Itthon is éppen a rajongó szekták voltak legjobb barátságban a rendszerrel.

Sajátságos, hogy míg – legalább itthon, ahol megismerni mindenkinek módjában volt – a kommunizmus állandóan a szabadságot emlegető jelszavával és „békeoffenzívájával” mindenki tisztában volt és senki sem vette komolyan, mert frázis jellege és propaganda célzata mindenki előtt világos volt, azt a vallásszabadságot, mellyel állítólag a protestantizmus ajándékozta meg az emberiséget, még ma is komolyan veszik az emberek, még a katolikusok is, és még ma is szentül hiszik, hogy például Bocskai a „szent” vallásszabadságért küzdött, mégpedig sikeresen.

A valóság pedig az, hogy ahogyan a szovjet csak a magyar kommunistákat szabadította fel és a szovjet békepropaganda csak olyan békéért küzdött, mely a szovjetnek lett volna előnyös, és csak olyan tömegpusztító fegyverek eltiltásáért harcolt, melyekkel a szovjet nem rendelkezett, vagy amelyek feltalálásában nem tudott lépést tartani Amerikával. Épp úgy a protestantizmus és így Bocskai is vallásszabadságon csak a protestáns vallás szabadságát értette, mely nagyon szépen összefért a katolikus vallás elnyomásával is, sőt egyenesen éppen azt jelentette.

Ez az egészen kezdetleges gyűlölethadjárat a történelemben még ma is mint „a vallásszabadságért” való küzdelem szerepel. Ennél nagyobb hazugságot, az embereknek ennél nevetségesebb orruknál fogva való vezetését, amely ráadásul már négyszáz év óta tart, még nem ismert a történelem.

De az elméleti megállapítás után – melyet protestánsaink bizonyára egyenesen sértésnek vettek – lássuk a történeti tényeket is. Azokat a történelmi adatokat, melyek a vallási türelmetlenségen, gyűlöleten és kihívó erőszakosságon kívül még a protestantizmus forradalmi jellegét is bizonyítják, hiszen a kettő egymással szorosan összefügg.

Azt állítjuk és egész sereg történelmi adattal bizonyítjuk is, hogy a katolikus Egyház (igazságjellegének megfelelően) erőszakos volt ugyan, de mindig inkább csak elméletben, mert hogy a valóságban ne nagyon legyen az, azt meg az evangéliumi szeretet kívánja. Mindig csak hirdette, hogy – mint ezt igazsága követeli – nem ismer megalkuvást, de a gyakorlatban ezt az elvet mindig olyan szeretettel, olyan enyhén hajtotta végre, ahogyan ezt az igazság iránti kötelességével csak összeegyeztetni lehetett. („A katolikus hit igazsága” című művemben történelmi adatokkal bizonyítom be, hogy még az inkvizíció sem volt kegyetlen, bár a rosszakaratú, katolikusellenes hírverés eredményeként a közvélemény még ma is annak gondolja. A Szent Bertalan-éjet pedig nem az Egyház, hanem az Egyháznak egy olyan, csak anyakönyvben katolikus „híve” csinálta (Medici Katalin), aki arra, mire ezt a tömeggyilkosságot megrendezte, az Egyházat nemegyszer árulta már el, s akiről a mellette élő pápai nunciusnak az volt a felfogása, hogy talán még Istenben sem hisz. A naivak nem is hinnék, hogy nálunk Magyarország történetében is mennyire kevés az, ami a protestánsok üldözéséből igaz volt, s hogy még az se vallási, hanem politikai üldözés volt és a büntetést hazaárulásukért (törökkel, franciákkal való cimborálás) kapták a protestáns „vértanúk”, például a magyar gályarabok.)

Svédországban, Norvégiában, Finnországban, Dániában, Izlandban, sőt Angliában, Brandenburgban, Szászországban, Pomerániában, Mecklenburgban és igen sok más kisebb német tartományban, sőt Erdély és hazánk meglehetősen nagy területein is egyetlenegy katolikus falu sincs. Lehetséges lenne ez akkor, ha a hitújítás korában tényleg lett volna vallásszabadság a katolikusok részére ott is, ahol a hatalom birtokosai protestánsok lettek, s ha ott ki-ki tetszésére bízták volna, hogy a régi hitben akarnak-e megmaradni vagy az újra térnek át? Ha az ilyen helyeken, az ilyen országokban megengedték volna, hogy megmaradhasson a régi hitben az, aki akar, lehetséges volna, hogy akkor is kivétel nélkül mindenki az új hit követőjévé vált volna, és a régi már egyetlenegy embernek sem kellett volna?

Ez a mai kizárólagosan protestáns állapot kétségtelenül bizonyítja, hogy a hatalom protestáns birtokosai hajdan nem tűrtek vallási kisebbséget, hanem megkövetelték, hogy a hite mindenkinek az legyen, ami az övék, tehát a vallás- és lelkiismereti szabadságot ők is szakasztottan úgy értelmezték, mint a szovjet kommunisták például Magyarország „felszabadítását”. Ezek ezen a szón a kommunisták felszabadítását, azok a maguk protestáns meggyőződésének szabadságát értették, de szólamaikban mindig a „szabadságot” általában emlegették és ezt magasztalták ezek is, azok is. Mondhatatlan korlátoltság és naivság jele, ha egy protestáns ezt a „szabadságot” még ma is komolyan veszi és dicsekvéssel hangoztatja, de egyenesen elmegyógyintézet után kiált, ha például Bocskait még egy magyar katolikus is a vallásszabadság hősének tartja még ma is. Pedig hát melyik nem tartja annak?

Nemcsak az 1555-ös augsburgi vallásbéke, hanem még az 1648-as westfáliai béke is az uralkodók tetszésére bízza, hogy az övékétől eltérő valláson levő alattvalóikat eltűrik-e országukban, vagy nem. Úgy rendelkeznek, ha megtűrik is, csak magán vallásgyakorlatot kötelesek nekik adni, de nem nyilvánost. Ha pedig nem akarják őket területükön megtűrni, akkor joguk van őket kiűzni onnan, csak azt kötelesek megengedni, hogy vagyonukat magukkal vihessék.

Akik olyan naivok, hogy még ma is elhiszik, hogy a protestánsok a lelkiismereti és vallásszabadság harcosai voltak, miért nem botránkoznak meg azon, hogy ilyen felháborító békepontokat az akkori protestánsok elfogadtak? Pedig hát annyira elfogadták őket, hogy egyenesen az ő vívmányaik voltak. Olyan vallási kisebbség ugyanis, melynek ki kellett vándorolnia, csakis katolikus országokban volt (Franciaországban a hugenották, az osztrák örökös tartományokban és Salzburgban a lutheránusok), a protestáns államokban azonban akkor már sehol sem volt katolikus kisebbség, mert arra már onnan azoknak még az írmagjuk is rég ki volt már irtva.

Külön iróniája a sorsnak vagy cinizmusa a gonoszságnak, hogy ezeket a szánni való protestáns kitelepülőket aztán úgy kürtölték világgá, mint a legszívtelenebb vallásüldözés szánandó áldozatait. A velük történt igazságtalanságon felháborodó olvasó természetesen nem is sejti, hogy mindez olyan törvény alapján történt, melyet a protestánsok vívtak ki maguknak, s az, hogy katolikus kitelepíteni való akkor már nem akadt, az nem a protestánsok türelmének, hanem éppen ellenkezőleg: türelmetlenségének bizonyítéka. Az is érdekes, hogy az augsburgi vallásbéke, mikor a fejedelmeknek és földbirtokosoknak jogot ad arra, hogy az övékétől különböző valláson levő alattvalóikat elűzzék, egyedül csak a katolikus egyházi birtokosokkal tesz kivételt. Csak az egyházi birtokosok kötelesek birtokukon megtűrni a protestánsokat, ha azok már meggyökeresedtek.

Egyházi birtokon valóban voltak ilyen meggyökeresedett protestánsok. De protestáns uralkodók országai és a protestáns földbirtokosok birtokai hol voltak akkor már ettől? Svédországban már 1544-ben kimondta az országgyűlés, hogy a törvény egyedül csak a lutheránus vallást tűri meg. Mikor utána a király újra katolikus lett, emiatt utódai elvesztették a trónt. (Irén holland hercegnőnek még 1964-ben is le kellett mondania trónörökösi jogairól, mert katolikus lett, pedig Hollandiában 40% a katolikus.) Törvényt hoztak arról is, hogy hivatalt csak az viselhet, aki az ágostai hitvallásra esküt tesz. Aztán kivégeznek a törvényes, de katolikus királyhoz hű kilenc főnemest. Az 1595-ös süperköpingi országgyűlésen újra szigorúan eltiltják a katolikus istentiszteletet s minden nem lutheránust kiutasítanak az országból. Aki a lutheránus istentiszteleten nem volt hajlandó részt venni, megvesszőzték. Mindez IX. Károlynak, Gusztáv Adolf, „a vallásszabadság” hőse apjának uralkodása alatt történt.

Lehet hát a protestáns vallásszabadságnál nagyobb komikumot még csak elképzelni is? Pedig hát nálunk és mindenütt a művelt nyugaton is egyetemi tanárok (és természetesen még katolikus egyetemi tanárok is) a legkomolyabb képpel hirdetik. Van-e hát csak egy hajszálnyi különbség is a szovjet kommunisták hazug propagandája és e között? Igen, van. Az hogy Magyarország népének „felszabadításáról” a kommunisták effajta propagandáját a kutya sem hitte el, de a protestánsoknak a vallásszabadság mellett szóló hírverését még ma, négyszáz évvel utána is szentül hiszi mindenki, még azok a katolikusok is, akik ellen az egész hírverés szól.

Dániában már II. Keresztély megtiltotta, hogy Luther iratait a katolikus papok (vagy bárki más) cáfolni merészeljék (szabad kutatás elve), és mikor a katolikus érsek a király eljárása ellen tiltakozott, kivégeztette érte. III. Keresztély 1536. augusztus 20-án elfogatta az ország minden püspökét, s csak azzal a feltétellel bocsátotta őket szabadon, ha méltóságukról és javadalmaikról lemondanak, és a lutheranizmus terjedését nem akadályozzák. A roeskildei püspök, aki a legkülönb volt a testületben, emiatt nem is szabadult ki börtönéből soha. Végül aztán 1546-ban a koppenhágai országgyűlés halálbüntetés terhe alatt tiltotta meg minden katolikus papnak az ország területén való tartózkodást, a katolikusokat a hivatalok viselésétől eltiltotta, sőt még a szüleiktől való öröklés jogától is megfosztotta őket.

Ez aztán gyökeres, gátlástalan és csak a célt néző eljárás! Épp olyan, mint Bocskai bátyánké volt, mikor a törökösséget kellett Erdélyben elintézni. S ahogyan ő Erdélyben a hivatalának ugyancsak fogyatkozás nélkül felelt meg, ugyancsak fogyatkozás nélkül intézték el Dániában is a katolikusokat. Csoda-e hát, hogy ma Dániában nincs egyetlenegy katolikus vagy akár csak vegyes vallású falu se, s még az az egy százalék is, amit az ország lakosságából a katolikusok ma tesznek, újonnan megtértekből és bevándorlókból áll.

Ez a siralmas dán katolikus jelen nem bizonyítja-e egyúttal azt is, hogy Dániában a Keresztélyek nem úgy tettek a katolikusellenes törvényekkel, mint Habsburg Ferdinánd, Miksa és Rudolf a mi „lutherani comburantur”-t elrendelő törvényeinkkel, hanem ők azt, amit országgyűléseik a katolikusok ellen elrendeltek, „fogyatkozás” nélkül, gyökeresen és gátlástalanul végre is hajtották. A Dánia előtt említett Svédország is úgy végrehajtotta katolikusellenes törvényeit, hogy ott nem is egy százalék, hanem még egy ezrelék sincs az országban a katolikus még ma se.

Norvégiát ugyanaz a III. Keresztély tette lutheránussá, aki Dániát, és természetesen ugyanolyan eszközökkel, mert akkor még e két országnak közös uralkodója volt. A papság itt is csak kettő között választhatott: a hithagyás vagy a számkivetés között. Izland is úgy lett lutheránus, hogy Aresen János holumi püspök a vérpadon fejezte be életét. A vallásszabadság hős és tisztelt bajnokai természetesen itt is épp olyan százszázalékos, „fogyatkozás nélküli” eredménnyel dolgoztak, mint később Hitler, Sztálin és csatlósállamaik, mikor egy-egy „titkos” és „szabad” választást meghirdettek, megrendeztek és aztán 99,8%-os eredménnyel lebonyolítottak.

Skóciában ellenben a dinasztia katolikus vallása ellenére nemcsak vallásszabadságot tudtak maguknak kivívni a kálvinisták (ami megfordítva sohasem fordult elő egy országban sem), hanem ők is annyira fogyatkozás nélkül megfeleltek „hivataluknak”, hogy 1560-ban a dinasztia katolikus vallása ellenére is kimondták a katolikus vallás eltörlését, a misézést és a misehallgatást pedig (mert ők ezt bálványimádásnak tartották, s ezt a meggyőződésüket – úgy látszik, a vallásszabadság alapján – az országban mindenkire ráerőszakolták) jószágvesztéssel, ismételt „bűnözés” esetén pedig halálbüntetéssel sújtották.

Hát Angliában hányan mentek vérpadra VIII. Henrik uralma alatt azért, mert a király újonnan behozott egyházi fősége miatt nem voltak hajlandók lemondani a pápáéról! A fia, VI. Eduárd alatt behozott protestáns liturgiát el nem fogadó katolikusokra is nagy pénzbüntetéseket szabtak ki, sőt börtönt is, s az emiatt kitört lázadások elfojtására idegen katonaságot is alkalmaztak.

Erzsébet 1558. december 27-én kiáltványt bocsátott ki, melyben az 1559. január 25-én összeülő országgyűlésig megtiltotta a papoknak a prédikálást. Noha ezen az országgyűlésen még a Bocskai-szabású, „hivatalát” „fogyatkozás nélkül” betöltő királynő terrorja ellenére is csak háromfőnyi szótöbbséggel döntöttek a protestantizmus mellett, a hivatal- és jószágvesztést mégis kegyetlenül végrehajtották azon katolikusok ellen, akik a pápa helyett nem fogadták el még egyházi dolgokban is a királynő főségét. Ezáltal az ország nagy többségét kizárták volna a hivatalviselésből és megfosztották volna vagyonától, ha mindenki olyan hős lett volna, hogy még ilyen áron is megmaradt volna katolikus meggyőződése mellett. (Azért beszélek az ország fele helyett az ország nagy többségéről, mert hiszen az országgyűlés fele a hatalom féktelen terrorja ellenére szavazott a katolicizmus mellett. Ilyen körülmények között az országgyűlés egyenesen nagy többségének kellett katolikus érzelműnek lennie. Az országgyűlésen azonban csak az egyházi vagyont elrabló urak voltak jelen. Milyen fokban lehetett hát akkor a köznép katolikus érzelmű?)

1562-ben már nemcsak hivatalvesztéssel és jószágelkobzással bűnhődtek a protestáns liturgiát elfogadni és a szupremácia-esküt [a protestánsok elsőbbségét] letenni vonakodó katolikusok, hanem már hazaárulóknak is nyilvánították őket, természetesen ezt a nagy bűnt méltán sújtó nagy büntetésekkel együtt. A törvény a szentmisét „istenkáromló költeménynek” nyilvánította (szép kis vallásszabadság!), a tisztítótűzben, az Oltáriszentségben, a pápai hatalomban, a búcsúkban való hitet, a szentek és szentképek tiszteletét eretnekségnek bélyegezte meg és azokkal a borzalmas büntetésekkel sújtotta, melyekkel az angolok katolikus ősei azokat az eretnekeket sújtották, akik nem hitték mindazt, amit most már nem is volt szabad hinni. A különbség természetesen „csak” az volt, hogy a középkorban a büntetés csak elméleti volt, mert hiszen eretnekek nem vagy alig voltak, míg most olyan Bocskai-féle emberek hozták ezeket a határozatokat, akik „hivataluknak” „fogyatkozás nélkül meg is feleltek”.

De nemcsak a katolikus „bálványimádást”, hanem a kálvinista eretnekséget (a presbiterianizmust) is eltiltották Angliában. Egy ideig ugyan nemigen hajtották végre ezeket a törvényeket még a katolikusok ellen sem, de később minden más törvénynél fontosabbnak tartották, szigorúbban vették, sőt egész különleges és a legtágabb hatáskörrel felruházott külön nyomozóhatóságot (ők nem használták ezt a szót, de tudvalevő, hogy az „inkvizíció” szó ezt jelenti) állítottak fel a „felségsértő” katolikusok kinyomozására, s százával hullott le a katolikusok feje. Akik életben maradtak, azok is koldusbotra jutottak a rájuk kiszabott sok és nagy pénzbírság miatt. A nyomozás eredményessé tételére külön e célt szolgáló kémrendszert is létesítettek és – szakasztottan úgy, mint a mi „népi demokráciánkban” – még az országból való kiköltözés is szigorúan tilos volt.

Tudvalevő, hogy az angol törvény csak a hűtlenség és felségsértés esetében engedte meg a kínpad alkalmazását, de ekkor megengedte. Akkor azonban ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy Angliában senkit sem vontak kínpadra, csak a katolikusokat. Abban a korban ugyanis másfajta felségsértő nem is igen volt. Az angolok tehát e korban még a rablógyilkosokkal is jobban bántak, mint a hitvalló katolikusokkal, mert azokat vallatás közben nem volt szabad kínpadra vonni, de ezeket igen. (Megint csak „népi demokráciánk” ideje jut eszünkbe, mert tudvalevő, hogy ekkor is csak a politikai bűnösöket kínozták, de a rablógyilkosokat nem. Ezeknek a börtönben, vagy legalábbis a vizsgálat alatt arany életük volt a rendszer ellenségeihez képest.)

Tudvalevő, hogy ez időben Angliában a felségsértők kivégzési módja is annyira barbár, sőt kannibál módra történt, hogy rögtön a kivégzés után kivájták az áldozat még gőzölgő beleit, fejüket pedig levágták és kitűzték a londoni hídon, ahol legtöbb ember járt, s így legtöbben láthatták. A hetvenhét éves Fisher bíborosnak szintén odatűzték a fejét, miután a holttestét teljesen meztelenül közszemlére tették. Mindszentyjei ugyanis akkor is voltak az Egyháznak, nemcsak most. És gonoszok is voltak akkor is, nemcsak most. A különbség csak az volt köztük, hogy a mai gonoszok materialistáknak és istenteleneknek mondják magukat, akkor pedig még a gonoszok is azt mondták, sőt hitték is magukról, hogy ők vallásosak és csak a bálványimádást utálják és büntetik.

A máig katolikusnak megmaradt hős Írország népét vagyonából teljesen kifosztották, lakosságát a hajdani nyolcmillióról a mai négyre süllyesztették. Az ír föld még ma is protestánsok tulajdonában van a katolikus Írországban, sőt az ő tulajdonukban vannak még ma is a szép középkori püspöki székesegyházak is.

A „vallásszabadságért” oly dicső módon küzdő hollandok is azonnal betiltották a katolikus nyilvános istentiszteletet azokban a déli tartományokban (Noord-Brabant, Limburg), melyeket később elfoglaltak, noha ott senki sem volt protestáns. E tartományok ma is több, mint 90%-ban katolikusok, mert az üldözés megedzette és megkeményítette őket, s mert a hatóságok megvesztegetésével elérték, hogy a gyakorlatban sokszor nem volt olyan szigorú az ellenük hozott törvény, mint elméletben. A gyönyörű középkori székesegyházak azonban annak ellenére is protestáns kézben vannak még ma is, hogy a lakosság katolikus maradt. (Az egyiket, a legszebbet, a hertogenboschit a francia uralom alatt adták vissza a katolikusoknak, mert az itt parancsoló franciák forradalmárok s istentelenek voltak ugyan, de még az ő igazságérzetüket is bántotta ez a felháborító igazságtalanság.)

A katolikusok gőzölgő beleinek kivájása ugyanakkor történt Angliában, mikor Rudolf vissza próbálta venni Kassán a protestánsoktól az akkor már évtizedek óta birtokolt dómot, s mikor emiatt Bocskai a megsértett vallásszabadság nevében fegyvert fogott. Annak számára, aki ismeri Európa akkori történetét, s mindazt, ami ugyanakkor Európa protestáns államaiban a katolicizmus és a katolikusok ellen büntetlenül, sőt a vallásszabadság hangoztatása közepette történt, el sem lehet képzelni nagyobb komikumot, mint látni azt a hősies pózt, hallani azt a frázishalmazt és a szegény elnyomott magyar protestánsok szent lelkiismeretének elnyomása miatti ezen elemi felháborodást, mellyel a mi magyar protestánsaink, sőt együgyű katolikusaink is a Habsburg zsarnokság e „féktelen dühöngését” kísérik s elítélik, s mellyel a fegyvert, mely e galád és az emberiség történetében egyedülálló gaztett megbosszulására végre kijött a hüvelyéből, magasztalják.

Ekkor (1600 körül) ugyanis már minden állam, melynek uralkodója az új hit mellé állt, teljes egészében és kivételt nem tűrően protestáns volt. Láttuk, hogy hogyan, miért és milyen eszközökkel. Nem kellett ezen államokban a protestantizmusnak a kisebbségnek államilag megrendezett kivándoroltatásához folyamodnia, s aztán a szegény hazátlan vándorok szenvedéseinek drámai kiszínezésével egy eredményesen megrendezett propaganda-hadjárat szégyenét tűrnie, mert azok, akik ott az ország „megreformálását” megrendezték, mindmegannyi svéd, norvég, dán, angol, izlandi vagy német Bocskai Istvánok voltak, akik csak a célt nézték, nem pedig az eszközöket, és akiket erkölcsi gátlások nem zavartak. Ők mindnyájan elmondhatták magukról akár svédül, akár angolul, akár németül, hogy „mü az mü feladatunkat, úgy látszik fogyatkozás nélkül elvégeztük”.

Ezek a vallásszabadságot csak addig emlegették, míg a hatalom a katolicizmus kezében volt, tehát amíg vallásszabadságra a protestánsoknak volt szükségük, nem pedig a katolikusoknak. Hiszen a bolsevisták is csak addig tartották a szervezett munkás erényének és öntudata kifejezésének a sztrájkot, amíg a gyárak a kapitalistáké voltak, s így ezek a sztrájkok nekik ártottak. Mihelyt a kapitalisták helyébe az államkapitalizmus, illetve „a nép állama”, azaz a munkásvezérek léptek, mindjárt a legnagyobb munkásbűn lett a sztrájk, melynek még a gondolata is szentségtörés volt és éjszakai elvitellel és megkínzással járt.

Mihelyt az államhatalom a protestánsok kezébe került, a „vallásszabadság” helyett mindjárt az ő jelszavuk is az lett, hogy pusztuljanak a bálványimádók és a felségsértők. Mi ugyan – mondták – annál mindig sokkal intelligensebbek, főként pedig jobbak voltunk, semhogy kínpadra vontuk volna valaha a bűnöst, de a felségsértők és a bálványimádók ellen mi is megengedett, sőt szükséges eszköznek tartjuk. Gazember ugyanis az, aki az álhumanizmustól hagyja magát félrevezetni, és még ezeket az alja és veszedelmes gonosztevőket is megsajnálja.

Az a gyűlölet és kíméletlenség, mely a régi hit mellett kitartani akarókat és az egyedül üdvözítő egyházban hívőket követte, azok a kíméletlen eszközök, melyeket kiirtásukra alkalmaztak, az a jellemtelenség és perfídia, mely majdnem minden vezető emberük tetteiben megnyilvánult, kétségtelenül mutatja, hogy – minden ellenkező beszéd, sőt talán meggyőződés ellenére – ezek az emberek nem valláserkölcsi alapon álltak, hanem forradalmin. A protestantizmus formálisan vallási forradalom volt ugyan, lényegében és a valóságban azonban éppúgy gazdasági, materiális és lelkiismeretlen volt, mint a mai idők nyíltan vallástalan alapon álló forradalmai. (Ezt, legalábbis a gazdasági részt illetően ma már még a protestánsok is majdnem kivétel nélkül elismerik.)

Végzetesen tévedne, aki azt hinné, hogy a protestantizmus szelíden, finoman, csak az észhez szólva, csak érvelve és szigorúan a vallásszabadság alapján állva terjedt el. A közvélemény ezt hiszi, mert a protestantizmus ma már hitközönyösséget jelent, és aki hitközönyös, az természetszerűleg szabad teret enged bármely vallási felfogásnak. De amint még a mai, lényegében hitközönyös protestantizmus is valójában csak a hitetlenség és a testvérfelekezetek iránt tud türelmes lenni, de az igazi hit, a katolicizmus iránt csak kivételesen, egyes egyéneiben, elképzelhetjük, hogy viselkedett az eredeti, még a középkori egyház szilárd hitének hatása alatt álló, s ezért még komolyan hívő protestantizmus, mely emellett még tele volt eredeti forradalmi hévvel, türelmetlenséggel és erőszakossággal! Ki látott már türelmes forradalmat?

Aki meg akarja igazán érteni, mit jelentett a valóságban a protestantizmustól annyit és annyira hirdetett vallásszabadság, az gondoljon a mi sztálini „népi demokráciánk” állandóan hirdetett „felszabadulására”, „szabad májusára”, „Szabad Nép”-ére, „Szabad Szó”-jára, „Szabad Föld”-jére és szabad vallásgyakorlatára. Az unalomig és szemrebbenés nélkül hirdették a szabadságot és a felszabadulást, és azok, akik hirdették, úgy látszik, el is hitték, amit mondtak, s azt gondolták, hogy akiknek mondják, azok is elhiszik, mert nekik eszükbe sem jutott, hogy szabadságon és felszabaduláson mást is lehet érteni, mint az ő, azaz a zsidók és kommunisták szabadságát, az ő felszabadulásukat. Az pedig megint csak egyik fő elvük volt, hogy nem voltak hajlandók észrevenni, annál kevésbé elismerni, hogy az ország és a nép nem kommunista.

A XVI. század protestantizmusa is (sőt még a jelenkoré is) „vallásszabadságon” szintén csak a maga szabadságát értette, és még csak eszébe sem jutott, hogy ez a szabadság talán a katolicizmust is megilleti ott is, ahol a hatalom a protestánsok kezébe került már. Amint ugyanis a kommunista mindenkit, aki vagy ami az ő ellensége, a nép ellenségének és ezért veszedelmes gonosztevőnek tartott és hirdetett, épp úgy a XVI. század protestantizmusa is mindennel és mindenkivel alkudni tudott, csak a pápasággal nem. Ezt az emberiség legveszedelmesebb mételyének, sőt magának az Antikrisztusnak tartotta, azaz a merő rossznak.

Szánandóan szűk látókör és veszedelmesen vad fanatizmus kellett mindehhez (hogy a sok képtelenség láttára is meggyőződéses kommunista maradhasson valaki, ahhoz is ugyanez kellett), de a protestantizmus képviselői is valóban ilyen fanatizmus uralma alatt álltak és igazi jellegzetes forradalmárok: vadak, erőszakosak voltak és végtelenül, engesztelhetetlenül, igazi forradalmár módra tudtak gyűlölni. De viszont ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) a vallásszabadságot annyit emlegették, annyira jelszavukká választották, s helyességét és tiszteletreméltó voltát annyit emlegették, mint kommunistáink a maguk szabadságát vagy békeszeretetét és aztán annyit visszhangozták utánuk mások is századokon át, hogy nemcsak protestánsok veszik komolyan és lelkesednek érte még ma is és tartják a vallásszabadságért való küzdelmet felekezetük elévülhetetlen érdemének, hanem még a katolikusok is. Ezt a küzdelmet ma is úgyszólván mindenki az emberiség történelme egyik legszebb és legfelemelőbb fejezetének tartja.