BEVEZETÉS

Nem lett volna-e jobb hallgatni?

A katolikus Egyház történelmi szerepének védelme. Ezt az alcímet adtam művemnek. A „védelem” szót természetesen nem úgy értem, mintha a katolikus Egyház védelemre szorulna s mint bűnös akarna a magyar közvéleménytől megbocsátást kunyerálni a történelem folyamán a nemzet ellen elkövetett bűneiért (mint talán sokan naivul gondolják). Éppen ellenkezőleg: azt fogom kimutatni, mily megbocsáthatatlanul nagyot vétkezett a magyar nemzet önmaga ellen azzal, hogy boldogulását más utakon kereste, mint keresnie kellett volna akkor, ha a főpapságra hallgatott volna. (Mivel ugyanis az Egyházban a főpapság – nem pedig a papság – az egyedül illetékes tanító, az Egyházra az hallgat, aki a főpapságra hallgat.)

Igaz, hogy földi dolgokban elméletben nem tévedhetetlen az Egyház, tehát nem tévedhetetlen egy nemzetnek adott politikai útbaigazításaiban sem, gyakorlatilag azonban e tekintetben is az. Képzelhető-e ugyanis az Egyháznál tapasztaltabb, bölcsebb, tiszteletreméltóbb, szentebb testület? Kaphatott volna-e tehát nemzetünk bölcsebb és önzetlenebb útbaigazítást bárki mástól, mint az Egyháztól? Művem – a magyar történelem tükrében – éppen annak gyakorlati bebizonyítását fogja adni, hogy az Egyházra (tehát a főpapságra) nem hallgatni ostoba dac, mely keservesen megbosszulja magát még akkor is, ha nem örök üdvösségünkről, hanem csak földi boldogulásunkról van szó.

Az Egyház védelme mellett a Habsburg-ház védelmét is odaírtam könyvem címlapjára. A kettő a mi történelmünkben (de nagyjából a világ történelmében is) azonos. Kétségtelen, hogy ez az uralkodóház egész sok százados uralma folyamán (mikor kivétel volt, a kivétel akkor se volt akkora, mint más uralkodóházak esetében) mindig az Egyház oldalán állt, s fegyverét és földi hatalmát mindig azon eszmék védelmének szolgálatába állította, melyeket az Egyház képviselt és képvisel. Legalábbis a mohácsi vész óta a mi nemzetünk történetében katolikus érdek és Habsburg-érdek gyakorlatilag átlag mindig egyet jelentett.

Kétségtelen, azt, hogy Magyarország katolikus ország, Isten kegyelme után a Habsburgoknak köszönjük. Habsburgok nélkül sose jöhettek volna ide jezsuiták, s ha igen, hamarosan menekülniük kellett volna innen. Habsburgok nélkül Pázmány se lehetett volna soha esztergomi érsek, sőt még a katolikus vallást se ismerhette volna meg, hanem megmaradt volna haláláig kálvinista köznemesnek. Az egészen feltűnő gyűlölet is, mely a Habsburgokat kísérte, s még ma is (mikor már szerepüket – akár egyelőre, akár örökre – eljátszották) kíséri, elsősorban emiatt jutott osztályrészükül. Írva vagyon ugyanis: „Nem nagyobb a szolga uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak.” (Jn 15,30) Hogy II. József Habsburg létére az Egyház ellen politizált, hogy akadtak pápák, akik a Habsburgok ellen politizáltak, nem cáfolja meg állításunkat.

Mindenki tudja, hogy II. József kivétel volt a családban, elütött a többitől, nem volt igazi Habsburg. Azokról a pápákról pedig, akik a Habsburgok ellen politizáltak, ma már szinte egyhangúlag állapítja meg az egyháztörténelem, hogy tévesen fogták fel az Egyház érdekeit, azaz rosszul politizáltak. (A „politizálás” szón ne botránkozzék meg senki. A pápa politizálása ugyanis nem más, mint az Egyház érdekeinek védelme. A politizálás tehát nemcsak nem eltévelyedés, vagy illetéktelen ténykedés egy pápa részéről, hanem hivatalával járó szent kötelesség. Hogy e kötelessége gyakorlása közben a pápa tévedhet is, az természetes.)

Ha pedig valaki itt rosszmájúan azt állapítja meg, hogy ezzel a legutóbbi kijelentésemmel mindjárt meg is cáfoltam az imént tett megállapításomat, hogy gyakorlatilag az Egyház még a politikában is tévedhetetlen, arra hívom fel a figyelmét, hogy az előbb nem a pápákat, annál kevésbé a főpapokat egyenként mondtam gyakorlatilag tévedhetetlennek, hanem az Egyházat, vagy – ami ezzel egyértelmű – a főpapságot általában. A főpapság nálunk 400 éven át állandóan Habsburg-párti politikáját mondtam gyakorlatilag tévedhetetlennek. Éppen ebből az állításból következik, hogy nemcsak a mi nemzetünk tévedett akkor, mikor a Habsburg-kérdésben az Egyház állandó gyakorlatával ellenkező utakon járt (mert elbizakodottan azt hitte, hogy ő jobb vagy okosabb az Egyháznál), hanem egyes magyar főpapok, sőt pápák is tévedtek akkor, mikor politikájukban az Egyház általános politikájától különböző véleményen voltak.

Az általános és példátlanul nagy Habsburg-gyűlölet miatt sokszor halljuk katolikus, sőt még papi körökben is: Mire való a Habsburgok védelmét annyira erőltetni? Ez a család ma már a múlté, ügye tisztán történelmi kérdés, melynek a jelenre s még inkább a jövőre nincs már kihatása s a katolikus Egyház éppen magasabb céljai érdekében nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy egy ma már leszerepelt, de példátlanul népszerűtlen, sőt gyűlölt család érdekében – ha neki tett szolgálatai miatt egyébként még meg is érdemelné – érdekeit kockáztassa és a népmilliók ellenszenvét magára vonja.

Nem fogadhatnánk el ezen érvelés helyességét még akkor sem, ha igaz lenne, hogy ez a kérdés már csakugyan a múlté, s időszerűséget többé nem fog soha nyerni. Nem tagadható ugyanis, hogy a katolikus Egyház a magyar nemzet 400 éves újkori történelme folyamán éppen azért, mert ügye és munkája a Habsburgok részéről oly önzetlen s mindig odaadó támogatásra talált, de csupán azért is, mert az evangéliumi tekintély tiszteletre és a felsőbbrendűség megbecsülésére tanít, az uralkodóház és a nemzet viszályában mindig az uralkodóház oldalán állott. Ha tehát a Habsburg-ház mentségére mi sem tudunk, sőt nem is akarunk ma már semmit se felhozni, hanem (hogy a nemzet rokonszenvét el ne veszítsük) mi is ellenségei oldalán állunk, vagy legalábbis érdektelennek mutatjuk magunkat az ellene tomboló gyűlöletben, akkor tulajdonképpen azt ismerjük el még mi is, hogy a katolikus főpapság vagy Egyház a magyar múltban nemzetellenesen viselkedett, s nemzetietlen, történelmi szerepét védeni nem is lehet.

Ha azonban a múltra vonatkozóan az igazság ez lenne, akkor az Egyház hazánkban a jelenben vagy a jövőre vonatkozóan se bírhatna olyan erkölcsi tekintéllyel, mely alkalmassá vagy hivatottá tenné arra, hogy a nemzet olyan szellemi vezére lehessen, akire érdemes s hasznos is hallgatni. Sajnos, de úgy van, hogy ha veszni hagyjuk a Habsburg-házat és ha egy szavunk se lehet mentségére, akkor vele együtt a katolikus Egyházat is veszni kell hagynunk. Ha a Habsburgok magyar történelmi szerepét nem tudjuk menteni, akkor az Egyházét se tudjuk. Akkor legfeljebb azon a címen kérhet még a katolicizmus a magyar közéletben szerepet, hogy „önkritikát” gyakorol: bűnbánóan elismeri nagy bűnét a múltban, melyet menteni nem lehet és nem is akar, és az egyetlen, aminek címén, mi katolikusok, a magyar közvélemény előtt a magunk és Egyházunk számára kíméletet kérünk, az a megállapításunk, hogy már megjavultunk, illetve az az őszinte ígéretünk, hogy meg fogunk javulni és ha a múltban aljas hazaárulók is voltunk, ígérjük, hogy a jövőben nem leszünk már többet soha azok. (S ne mondjuk itt azt, hogy a magyar katolikusok zöme sose volt az, mert ez esetben tagadhatatlan, hogy a jó katolikusok – azaz azok, akik a pápára, a főpapokra és a jezsuitákra hallgattak – rossz hazafiak voltak. Pedig hát a jó katolikusok az irányadók, mert azt csak nem tekinthetjük az Egyház érdemének, hogy hívei nem hallgattak rá s így ennek köszönik a nagy szerencsét, hogy nem voltak hazafiatlanok?)

Vajon illik-e ez a hamupipőke szerep Krisztus anyaszentegyházához, sőt igazság-öntudatával és egyedül üdvözítő voltával összeegyeztethető-e egyáltalán? Lehetséges-e, hogy az az Egyház, mely a másvilágot illetve egyedül üdvözítő, földi viszonylatban 400 éven át a leghelytelenebb és legszégyenletesebb szerepet játszotta egy nemzet életében, mert mindig egyrészt a maradiság, a sötétség, másrészt a zsarnokság, a reakció szövetségese volt? Ha ez így lett volna, akkor már azt is bebizonyítottnak kellene tartanunk, hogy a katolikus Egyház nem az igazság oszlopa és nem világító szövétnek életünk útján, hanem e szép szavak leple alatt – úgy, mint ellenségei állítják azt – a papság közönséges érdekszövetkezete.

Hiszen a mai közfelfogás szerint történelmünk legutóbbi szomorú 400 éve alatt csak azok a magyarok tartottak a Habsburgokkal, akiknek nem voltak elveik, illetve akiknek elvei az igazság, a becsület, a hazaszeretet helyett az egyéni érvényesülés, a hatalom árnyékában való sütkérezés volt még a saját véreik elárulása árán is. Sőt, mivel a főpapság nálunk – éppen a Habsburgok jóvoltából – óriási latifundiumokkal [földbirtokokkal] is rendelkezett, világos, hogy amit csinált, e latifundiumok megőrzése céljából, tehát aljas önérdekből csinálta. A bolsevizmus idején ezt a „békepapok” nyíltan hangsúlyozták is. Valóban, ha ez a főpapság a néppel, a saját híveivel szemben a hatalmasokkal, saját véreivel szemben az idegenekkel tartott, annak más oka alig lehetett.

Az lehet, hogy egy pap, egy püspök, sőt egy pápa az Egyház igazsága és szentsége ellenére is tévedjen vagy hivatásához méltatlan legyen. Még az is lehet, hogy egy nép, egy ország egész katolicizmusa, illetve zöme bizonyos ideig ilyen szomorú sorsra jusson, de az már semmiképpen sem, hogy 400 éven át a hívek zöme az igazság útját járja, a hivatalos egyházi vezetőség pedig a tévedését, a hívek a becsületét és önzetlenségét, a főpapság pedig az aljas önzését és becstelenségét.

Kétségtelen tehát, hogy aki hisz az Egyház igazságában, rendeltetésében és isteni eredetében, az nem tarthatja lehetségesnek, hogy az Egyház a magyarságnak 400 hosszú éven át mindig rosszul mutatta a követendő utat, még kevésbé, hogy – akár aljas érdekből, akár csak együgyűségből – mindig a hatalom, a kizsákmányolás, a zsarnokság, tehát a rossz mellett volt, hogy sohase hívei üdve, hanem mindig csak ezer holdjainak megtartása volt gondoskodásának tárgya. Lehetetlenség, hogy a magyarságnak szerencséje legyen az, hogy nem hallgatott az egyedül üdvözítő Egyházra.

A katolikus Egyház híveinek (annál kevésbé papjainak) nem szabad tehát ennyire szerényeknek és kisigényűeknek lenniük. Nem szabad feledniük, hogy az Evangélium, s vele az azt képviselő Egyház meggyőzte s meggyőzi a világot. Látni fogjuk, hogy igaza Magyarország történelmében is sokkal nagyobb s meggyőzőbb, mint egyesek kishitűségükben gondolták.

De nem is igen volt vagy van olyan pap, aki azért nem akarja védeni a Habsburgokat, mintha azt gondolná, hogy nem is lehet őket védeni, vagy mintha meg se érdemelnék ezt a védelmet. (Ha van ilyen pap is, előbb-utóbb vagy megházasodik, vagy „békepap” lesz. S ez logikus is, mert hiszen az ilyen pap nem hihet komolyan az Egyház igazságában és isteni hivatásában. Érdekegyház pedig nem érdemel tiszteletet. De létjoga sincs.)

A magyar papság az én művem megjelenése előtt is jól tudta, hogy az Egyháznak a magyar történelemben is igaza van: tudta, hogy a főpapság nem lett hivatásához hűtlen, amikor a magyar múltban úgy viselkedett, ahogy viselkedett. Hogy ez a magyar papság mégis lemondott a Habsburgok védelméről, annak az volt az oka, hogy azt hitte és hiszi még ma is, hogy csak vallási szempontból lehet a Habsburgokat menteni, magyar nemzeti szempontból nem.

A papság és minden vallásilag is művelt hívő jól tudja, hogy a hit, mint az örökkévalóságra szóló dolog, mindennél előbbre való, sőt az, aki a magyar nemzetet az igaz hitben megtartotta, illetve az igaz hitnek visszaszerezte, földi szempontból is a legnagyobb jótevője a nemzetnek, mert ezzel földi szempontból is nagyobb értéket adott neki bármi másnál: de ugyanakkor – sajnos – azt is kénytelen tudomásul venni, hogy a közvélemény még katolikus részében sincs annyira katolikus, hogy ezt a hitet annyira értékelni tudná, mint kellene, s miatta azt a kárt, melyet szerinte a Habsburgok nekünk földi szempontból okoztak, feledni tudná.

Mivel pedig a magyar irodalom és közvélemény – néhány rosszakaratú és túlzó kivételtől eltekintve – egyébként mérsékletet tanúsított és tanúsít az Egyház és a papság iránt: az Egyháznak a múltban játszott szerepét nem élezi ki rosszakaratúan, sőt – legalább kötelességszerűen kijáró általános szólamokban – időnként még a papság, sőt a főpapság „mindig hazafias magatartását” is emlegeti s dicséri: emiatti örömében a papság is hasonlóan akart és akar eljárni s nem kíván foglalkozni a magyar múlt olyan kérdéseivel, melyek piszkálását veszedelmesnek tartja s attól fél, hogy esetleg az Egyházra nézve nagy károk okozója lehet.

Ki nem látja azonban, hogy ez az eljárásmód és magatartás gyöngeség és kishitűség jele? De ki nem látja egyúttal azt is, hogy csak félmegoldás, a félt viharok kitörését pedig csak elodázza, de se lehetetlenné, se ártalmatlanná nem teszi? Így ugyanis tisztán csak az Egyház ellenségeitől függ, mikor ráncigálják elő az egyelőre kíméletből időszerűnek nem tartott vádakat, s mikor élezik ki akár a legdurvábban is az Egyház és a papság ellen.

Forradalmak idején mindig azonnal meg is történik ez, mint ahogyan meg is történt Bethlen idejében is (Quaerelae Hungariae), 48-ban is és a bolsevista uralom alatt is. Az Egyház aztán ilyenkor természetesen zavarba kerül s a hallgatás, sőt a sunyi mellébeszélés szégyenletes és az Egyház igazához és méltóságához annyira nem illő szerepére van kárhoztatva. Ilyenkor még kipróbált hívei is arra a következtetésre kénytelenek jutni, hogy azért viselkedik így, mert nincs igaza.

A tömegek magabiztos, bátor, határozott vezéreket szeretnek és kívánnak. S hogy a seregek, melynek vezetői maguk se tudják, mit csináljanak s úgy tegyenek, mintha maguk se lennének bizonyosak igazukban, már eleve vereségre vannak kárhoztatva.

Az Egyház képviselőinek sunyinak látszó hallgatása láttára még a jó katolikusok közül is hányan tudják és hiszik el ilyenkor, hogy tulajdonképpen most is az Egyháznak van igaza? Hogy az Egyház viselkedése csak azért habozó, a rágalmakra való válasza csak azért bizonytalan s kitérő, mert az Egyházat magyar történelmi szerepében hivatásából kifolyó logikus következményként egyedül a hit érdekei irányították, viszont jól tudja, hogy a közvélemény, sőt hívei nagy része előtt is ez az érv nem sokat számít, mert csak annak számára van meggyőző ereje, aki becsüli, sőt földi hazájánál is többre becsüli azt a hitet, melyet azok a „gonosz” Habsburgok a magyar nemzet „elnyomása” és „gazdasági kizsákmányolása” fejében ellenértékül adtak? Hol vannak ugyanis és mennyien vannak az olyan magyarok és hazafiak, akik ezt a hitet annyira megbecsülnék, amennyire megérdemli s amennyire a Habsburgok megbecsülték?

Csoda-e hát, ha az Egyház képviselői ebben a helyzetben jobbnak tartották a hallgatást és a közvéleményhez való alkalmazkodást, mint az őszinte szót s vele járó nyílt harcot? Nem természetes-e, ha nem merték nyíltan kimondani, hogy az ég előbbre való, mint a föld s így a hit is fontosabb, mint a haza, mikor jól tudták, hogy e véleményükkel egyedül vannak, mert a magyar közvélemény nem így gondolkodik, mert az ennyire nem vallásos? Viszont mi mást tehetett volna az Egyház, mikor maga is tudta, hogy ebben a kérdésben a föld meg az ég, a vallás és a haza ellentétben van egymással, s ha csak a hazát nézzük, akkor az Egyház szerepe nálunk nem menthető?

Forradalmak idején egyébként sincs se sajtó-, se szólásszabadság, s ilyenkor az Egyház a terror miatt egyébként se adhatja elő érveit, sem nem védekezhet a rászórt rágalmak ellen. De ma már az Egyház akkor is hátrányos helyzetben van, ha az államban tényleges szabadság uralkodik. A közvélemény meggyőzésének és vezetésének eszközei: a sajtó, a film, a rádió, a televízió, a színház, sőt ma már nagy részben az iskola is, nem az Egyház kezében van s így az Egyháznak igaza kimutatására közel se állnak olyan eszközök és lehetőségek rendelkezésére, mint ellenfeleinek. De az Egyház egyébként is csak becsületes eszközöket használhat fel maga mellett s nem folyamodhat az álhírek, a gyanúsítás és a rágalmazás eszközeihez, mint ellenfelei tették a múltban s teszik ma is (ma még jobban, mint a múltban). Ezek is mind amellett szólnak, hogy az Egyház ne menjen át támadásba s még védekezésben is szerény legyen.

Mi mindezek ellenére a magyar múlt megítélése tekintetében mégis érdemesnek, sőt szükségesnek tartjuk eltérni a magyar katolicizmus eddigi megalkuvó, kitérő, félénk és hallgató eljárásmódjától. A katolikus Egyháznak (s – ami ezzel egyértelmű – a főpapságnak) ugyanis a magyar történelemben is igaza van, mégpedig igaza van nemcsak vallási, hanem magyar nemzeti szempontból is. A helyes magyar hazafiságot mindig a magyar Egyház, tehát a főpapság képviselte, nem pedig ellenfelei. Ez az igazság. Az igazságnak pedig ereje van és az igazságban bízni kell még akkor is, ha terjesztésének, az emberek meggyőzésének eszközei elsősorban nem az igazság képviselőinek a kezében vannak. Nem is hiszi el senki, hogy az Egyház annak ellenére hallgat s tűri szó nélkül mind a maga, mind küzdőtársa, a Habsburg-ház megrágalmazását és állandó becsmérlését, hogy igaza volt és van és hogy az a szerep, melyet játszott, helyes volt és nemes.

Nem az a lényeg tehát, hogyan védjük igazságunkat: meg nem alkuvóan-e, vagy a közvéleményhez alkalmazkodva, hanem az, hogy igazunk van-e, vagy sem. Igaz-e, hogy nálunk nemcsak a katolicizmus, hanem a nemzet érdekei is az aulikusságot [a bécsi udvar politikájának támogatását] kívánták? Ha ez igaz, akkor semmiképpen sem szabad azt a látszatot keltenünk, mintha nem úgy volna. Akinek igaza van, nem lehet félénk. Annak bizakodónak, sőt önérzetesnek kell lennie. Az igazság birtokában nem elég, ha boldog, ha nem bántják, ha örül, ha békét hagynak neki. Neki támadóan is fel kell lépnie az igazság ellenségeivel vagy nem ismerőivel szemben. Ez a kötelesség együtt jár az igazság birtoklásával. Erény ez a harciasság és ez az önbizalom, hiszen a tudatlanságot, a sötétséget s a vele mindig kapcsolatos rosszakaratot, bűnt, gyűlöletet, rágalmazást támadja és semmisíti meg. Az ilyen szerep minden nemeslelkű emberre kötelező és a hazaszeretetnek is elengedhetetlen feltétele.

E harcnak, kivált eleinte, lehetnek természetesen hátrányai is, mégpedig nemcsak a harcoló egyénre magára, hanem az eszmére, az Egyházra és a hazára is (a megoszlás miatt, melyet a harc eleinte okoz). Ámde ez még nem ment fel a harc kötelezettsége alól, sőt arra se ok, hogy a harc csupán csak védekezésre szorítkozzék miatta. Aki ugyanis az igazság birtokában van, annak kötelezettségei vannak iránta s azok a kellemetlenségek, melyek az igazság terjesztésével járnak, az igazság képviselőinek megtisztelő osztályrésze.

Aki az igazságot csak akkor képviseli és hirdeti, mikor ez rá nézve előnnyel jár, hasznot hoz, vagy mikor tudja, hogy nem lesz ellenzéke, az nem az igazságnak, hanem a maga érdekeinek dicstelen szolgája. Ezt kell mondanunk akkor is, ha a haszon nem anyagi természetű, hanem csak dicsőségben vagy népszerűségben áll. Hiszen látni fogjuk majd, hogy éppen ez az emberi gyöngeség, a magyar hazafiak népszerűség-hajhászása volt az, ami a Habsburgokat oly rossz hírbe hozta és történelmünk folyamán nemzetünknek annyi bajt okozott, sőt minden nemzeti tragédiánk előidézője lett.

Lehet, hogy ez a harc nem jár rögtön teljes sikerrel. Lehet, hogy a rosszul értelmezett hazafiság, a szokás hatalma, politikai és más érdekek, az egyházgyűlölet vagy a protestáns felekezeti érdekek egyelőre akadályozzák vagy meglassítják diadalútjában. De ez se lehet ok arra, hogy a harcot el se indítsuk, vagy hogy biztos győzelmében kételkedjünk. Bármilyen gyarlók, makacsok, eredeti nézeteinkhez görcsösen ragaszkodók, gyűlölködők, sokszor fanatikusok is az emberek, s bármilyen könnyen és tömegesen félre is lehet őket vezetni, azért tagadhatatlan, hogy a tömegeknek józan eszük is van. De a rosszaság mellett igazságszeretet, nemeslelkűség, hazaszeretet, logika, ítélőképesség, emberismeret s eszményiség is van bennük. Annak tehát, aki az igazságot hozza nekik, nemcsak kötelessége, hanem érdemes is felvilágosításukat megpróbálni. Érdemes ez még akkor is, ha – mint most nekünk is – azzal a majdnem lehetetlennek látszó kívánsággal kell elébük állnunk, melyet a keresztény múlt egyik szent püspöke így fejezett ki az újonnan megtért, s tőle keresztény kötelességét kérdező pogány királynak: „Gyűlöld azt, amit eddig szerettél és szeresd azt, amit eddig gyűlöltél.”

Különösen az utóbbi évtizedek eseményei, a megszégyenítő helyzet, amelybe kerültünk, számunkra is világosan bizonyítják, hogy nekünk nemcsak vallási, hanem nemzeti szempontból is megváltozásra, megtérésre van szükségünk, hogy a magyar nemzet eddig helytelenül fogta fel történelmét, hogy hamis ideáljai voltak, hogy mi a múltban nemzeti szempontból is nagy bűnöket követtünk el, sőt talán éppen azért szerettük, éppen azért lelkesedtünk legjobban, amit gyűlölnünk kellett volna (a szabadosságot, az urat nem ismerést, a féktelenséget, a túlzott önbizalmat és a túlfokozott nemzeti önérzetet) és éppen azt nem becsültük semmire, sőt gyűlöltük, amire elsősorban törekednünk, amit legjobban szeretnünk kellett volna: a tekintélytiszteletet, az Egyház (tehát a főpapság) iránti engedelmességet, az önfegyelmezést, a szenvedélyeknek az ész alá való rendelését. Azokat szerettük, azok lettek nemzeti hőseink, azokat állítottuk példaképül ifjúságunk elé, akiknek követése éppen nem volt kívánatos, hiszen szereplésükkel nem nemzeti értékeinket juttatták érvényre, hanem legveszedelmesebb hibáinknak hízelegtek.

Tehát nemcsak az Egyház, hanem nemzetünk érdekében is hasznos, sőt szükséges azon igazságok kimutatása, melyek bebizonyítását művünk céljául kitűztük s ezért, ha hallgatnánk, nemcsak az igazságot árulnánk el s az Egyház ellen vétkeznénk, hanem hazánk és népünk iránti kötelességünket is elhanyagolnánk.

A mondottakból következik, hogy nem tulajdonképpeni magyar történelmet adunk, hanem elsősorban a Habsburg-ház és vele az Egyházat képviselő főpapság teljesen tévesen, rosszindulatúan, sőt gyűlöletesen beállított, megrágalmazott szerepét akarjuk tisztázni a magyar történelemben. Ne rója fel tehát fogyatékosságunknak senki, hogy sok, esetleg más szempontból fontos dologról talán néha nem szólunk. Hiszen természetes, hogy célunknak megfelelően csak azzal foglalkozunk, ami tárgyunkkal összefüggésben van.

Mivel még így is túl terjedelmesek lettünk, érthető, hogy nem törekedtünk olyan kérdések tárgyalására, melyek fontosak ugyan nemzetünk sorsára és történelmére, de a katolikus Egyházzal nincsenek összefüggésben, mint például a gazdasági kérdések és átalakulások. Egyébként mivel történetírásunk s ennek alapján közvéleményünk még gazdasági bajainkat is többnyire a Habsburgok nyakába varrta, ezért még gazdasági téren is kevés olyan kérdés lesz, amellyel nem foglalkozunk.

Helyreigazító munkákban nem vagyunk már egészen úttörők, de a magyar közvélemény részéről tárgyilagosságra mégse számíthatunk

Az az út, melyre lépünk, nem új és nem járatlan út ma már. Hiszen évtizedek óta folyik közéletünkben a harc és vita a magyar történelem úgynevezett „átértékelése” körül. Ismerjük a vita mérlegét vagy eredményét: Úgyszólván általánosan elismeri ma már mindenki, hogy Szekfű, a mai kor legnagyobb magyar történetírója s tudományos felkészültség tekintetében még csak hasonlítani se lehet hozzá senki mást, de különösen nem azokat, akik vele szemben a ma már elavult „hazafias” felfogást képviselik.

A sajtó és vele szemben a közvélemény azonban ma még kétségtelenül azt tartja, hogy Szekfűnek nincs igaza és működése káros és elítélendő. Azt ugyan még senki nem mutatta ki, hogy nincs igaza, csak azt állapították meg majdnem egyhangúan, hogy működése hazafiatlan és káros. Mivel azonban az, ami hazafiatlan, nem alapulhat igazságon, azért tartja a közvélemény egyúttal azt is, hogy Szekfűnek igaza se lehet. Pedig hogy mennyire igaza van, azt még ellenfelei kijelentései és önelismerései is világosan bizonyítják. Szekfű óta alig jelent meg történelmi mű vagy értekezés, melynek szerzőjén ne lenne látható a hatás, amelyet Szekfű tett rá, vagyis amely a régi „hazafias” történelmi dogmákat épp oly csorbítatlanul ma is elfogadná, mint azelőtt elfogadták.

Még Németh László, is azt írja „Szekfű Gyula” című, Szekfű ellen írt kis művében, hogy „nem vagyok sem labanc, sem kuruc”.

Jellemző ez a kijelentés, mert eddig bizony minden magyar határozottan kuruc volt. A kuruc korban voltak labancok, közvetlen utána pedig egyenesen mindenki az volt, azonban már vagy százötven éve már minden magyar kurucpártinak vallja magát. Hát még ha melléje még kálvinista is, mint Németh László!

Én Magyarország legkatolikusabb megyéjében, Zalában születtem és nevelkedtem, s ráadásul szerzetesiskolában. De mikor én oda jártam, akkor még ott, a keszthelyi premontrei gimnázium diákjai között is, talán még az elmeháborodásnál is rosszabbat jelentett volna, ha valamelyikünk azt mondta volna, hogy ő se nem kuruc, se nem labanc. Az én diákkoromban a kurucság nemcsak a magyarsággal, hanem még a becsülettel, sőt a józanszerűséggel is egyet jelentett.

Valakinek labancnak vallania magát nemcsak hazája elárulását és magyar vére elfajulását jelentette volna, hanem esze meghibbanását is. Világos tehát, hogy labancságot se nem merte, se nem akarta vállalni senki. De még a kurucság és a labancság közti semlegességet sem. S lám, most Szekfű művei után már a mezőföldi fő kálvinista – vagy talán inkább fő antiklerikális – Németh László is, ha talán nem is éppen a józan ész, de legalábbis a kor színvonalán álló műveltség követelményének tartja, hogy kuruc már ő se legyen. Ugyanő, ugyan művében azt is nyíltan kimondja, hogy „a Habsburg-államelv kuruc (kuruc módra való) ördögítése ma már elavult”. (81. o.)

Egy, a Horthy-korból származó, nyomtatásban is megjelent ünnepélyes cserkésznyilatkozat szintén a „se kuruc, se labanc” álláspontot vallja már magáénak, mint a legmagától értetődőbb dolgot. Nem világos bizonyítéka-e mindez annak, hogy Szekfűnek igaza van? Akinek azonban igaza van, lehet-e az hazafiatlan, vagy tudományos működésében a nemzetre káros?

De lehet-e ezek után meglepő, ha én már a második lépést is megteszem a már rég megkezdett úton és nyíltan kijelentem, hogy a történelmi igazság nem „se nem kuruc, se nem labanc”, hanem egészen labanc? (Majd látjuk a lehetséges bizonyítékok tömkelegéből!)

Vagy egy másik példa. Engem 50 évvel ezelőtt még szerzetes tanáraim is úgy tanítottak, hogy a XVIII. század (a barokk kor, a Rákóczi szabadságharc után következő kor, az Egyház uralmának kora a magyar közéletben) az „elnemzetietlenedés” kora volt, tehát gyászkor, amelyre csak szégyennel gondolhatunk. Ma pedig Németh László is hangsúlyozza, hogy „egyben igaza van (Szekfűnek): tizennyolcadik századunkra büszkébbek lehetünk, mint régebben voltunk. A hosszú Habsburg-béke e területnek rendezett viszonyokat, bevetett földet, nagyobb szaporaságot, zavartalanabb műveltséget hozott”. (83. o.)

Annyira igaz mindez, hogy még és már Marczali is hangsúlyozza a ma már majdhogynem százéves Szilágyi-történelemben is, sőt azt is Marczali is épp úgy kiemelte már, mint Szekfű, hogy ez a katolikus kor éppen nem volt „nemzetietlen”. A közvélemény azonban még ma se hajlandó tudomásul venni ezt az igazságot, pedig annyira nyilvánvaló, hogy az, aki a kor szellemébe behatolt, még akkor is kénytelen volt kiemelni, ha Marczali Henrik volt a neve. Ennek ellenére még az én szerzetes tanáraim is „nemzetietlen” kort tanítottak még egy évtizeddel Marczali műve megjelenése után is, irodalomtörténetünk pedig még ma is javában itt tart.

Látni fogjuk majd (s ez már a harmadik bizonyítékunk), hogy már a múlt század végén megjelent nagy Szilágyi-féle magyar történelem is hangsúlyozza a 48-as szabadságharccal kapcsolatban is (X., 1. o.), hogy a hazafias közhit és a történelmi kritika nem mindig mond egyformát. A magyar történelem „átértékelésének” szükségére tehát már Szekfű előtt rámutattak.

De azt Németh László is hamisan írja, hogy csak „egyben” van igaza Szekfűnek. Hiszen láttuk, hogy ő maga is már nemcsak a XVIII. század más megítélésében, hanem a kuruc-labanc kérdésben is igazat ad neki, mert hatására már ő maga is szükségesnek tartotta szakítani a kuruc állásponttal. Ez pedig igen nagy szó egy mezőföldi kálvinistában, Eötvös Károly földijében és hittestvérében.

Látjuk tehát, hogy Szekfűnek legalábbis sokban igaza van. Ha azonban igaza van, akkor működése nem lehet káros vagy hazafiatlan. Ha ugyanis a magyar nemzet történelmében az igazság megállapítása hazafiatlanság lenne, akkor már keresztet is vethetnénk a magyarság jövőjére. Tulajdonképpen az ilyen beszéd az, ami a legnagyobb hazafiatlanság, sőt több: nemzetgyalázás. Hiszen burkoltan is, de végeredményben mégiscsak azt jelenti, hogy az igazság az, ami a magyar önérzetre és a magyar érdekekre káros: hogy a magyar nemzetnek árt az igazság, hogy hazudozásra van szükség, hogy össze ne omoljon a nemzeti önérzet. Kell-e ennél nagyobb nemzetgyalázás?

Nagyon kíváncsian vettem kezembe Németh László „Szekfű Gyula” című művét, mert nagyon szerettem volna tudni, milyen adatokkal és milyen érvekkel lehet Szekfűt megcáfolni. Igen kiábrándulva tettem azonban le, mert érvet úgyszólván nem is találtam benne, annál kevésbé adatokat. Makacsságot és elfogultságot azonban annál többet, bár az előbb idézett nagy engedmények az ellenkezőt látszanak bizonyítani.

Tudvalevő, illetve történelmi igazság, de éppen nem tudott, hogy a protestánsok annak idején lerombolták a jezsuiták kolozsvári főiskoláját. Németh László – eszéhez és műveltségéhez annyira méltatlanul – így ismeri el ezt a szégyenletes eseményt: „A jezsuitákat nem mint az egyik vallás, hanem mint az „egy vallás” fanatikusait igyekeztek távol tartani Erdélytől, kolozsvári iskolájukat se azért dúlta fel a népdüh, amit hittek, hanem amit (1597-1603 közt) felidéztek.” (79. o.)

Ebben a mondatban csak úgy nyüzsög az a fanatizmus, elfogultság, egyoldalúság, következetlenség és az igazság elleni megátalkodott tusakodás, melyet pedig Németh László állítólag annyira elítél!

Először is – újabb Szekfű-hatás, noha állítólag neki csak „egyben” van igaza – Németh László se meri már azt mondani, hogy azt a sok bajt, amelynek felidézésével az erdélyiek a jezsuitákat vádolták, csakugyan a jezsuiták idézték fel. Ma már ő is csak annyit mert mondani, hogy a „közhit” azt tartotta, hogy ők idézték fel. Ezzel tehát ha nyíltan nem is ismeri el, de viszont nem is tagadja, hogy a jezsuiták ellen Erdélyben mesterséges propagandával dolgoztak, tehát már évszázadokkal ezelőtt ugyanazokat a becstelen eszközöket használták ellenük, melyekkel Sztálin bolsevizmusa igyekezett legyűrni ellenfeleit. Annak a kérdésnek azonban, hogy joggal, azaz az igazságnak megfelelően vádolta-e a népdüh a jezsuitákat, vagy pedig igazságtalanul, már nem mer, vagy nem akar a szemébe nézni Németh László. Úgy látszik, maga is látja, hogy a vizsgálat eredménye nem lenne kedvező az ő felfogására.

De azzal, hogy a „népdühvel” romboltatja le a jezsuiták kolozsvári iskoláját, félig-meddig már azt is elismeri, hogy nem volt igaza ennek a „dühöngő” protestáns népnek. Akinek ugyanis igaza van, az nem szokott „dühöngeni”. A közmondás szerint még annak sincs igaza, aki csak „haragszik”. Dühöngeni csak a csőcselék szokott, nem pedig a tiszteletre méltó nép.

Aztán tárgyilagosság-e, hogy Németh Lászlónak egy elítélő szava sincs e „népdüh” ellen még akkor se, mikor egy híres főiskolát tesz tönkre s tüntet el örökre a föld színéről s teszi ezt éppen abban a korban, mikor nálunk a legkevesebb volt az iskola, s így legdrágább kincs volt, hiszen egészen Bethlen Gáborig még a protestánsoknak se volt Erdélyben semmiféle iskolájuk?

Nem háborítja fel Németh Lászlót az sem, hogy a protestáns kézben levő erdélyi karhatalom legkisebb háborítása nélkül, sőt egyenes helyeslésével működhetett ez a „népdüh”. Dehogyis ne működhetett volna, mikor éppen ez a hivatalos hatalom gondoskodott arról, hogy a nép azt higgye a jezsuitákról, amire még Németh László se meri azt mondani, hogy igaz volt?!

Vajon, ha egy debreceni, sárospataki, pápai, nagyenyedi kálvinista vagy akár csak egy eperjesi német lutheránus főiskolát rombolt volna le a fanatizált népdüh, de úgy, hogy az a lerombolt protestáns főiskola soha többet nem támadt volna fel a poraiból (a jezsuitáknak e rombolás után soha többet nem lett Erdélyben főiskolájuk, sőt még nincs ma se), ha az iskola személyzetéből le is gyilkolta volna mindazokat, akik nem menekültek el idejében (a protestánsok a kolozsvári jezsuitákkal így csináltak) és mindez hatósági, tehát Habsburg segédlettel történt volna, akkor is ilyen természetesnek és olyan könnyen megbocsáthatónak találta volna-e a dolgot Németh László? Nem hiszem, hogy lenne irodalmunknak és közéletünknek csak egy olyan ismerője is, aki erre a kérdésre jóhiszeműen igennel tudna válaszolni.

Ha a népdüh protestáns kulturális intézményt rombolt volna, az egész ezeréves magyar történelem egyik legnagyobb botrányaként ismerné az esetet a magyar irodalom és közvélemény – aprólékos felháborító részleteivel együtt – és háborogna miatta még ma is nemcsak a protestáns, hanem – tárgyilagosan és az annyira imádott kultúra iránti megbecsülése bizonyítására – a katolikus közvélemény is egyaránt. Mivel azonban az a lerombolt főiskola csak katolikus, sőt csak jezsuita volt, nemcsak háborogni nem háborog miatta senki, hanem a magyar közvélemény még csak azt se tudja, hogy lerombolták. Nemcsak a protestánsok nem tudnak róla, akiknek végeredményben érdekük, hogy ne tudjon róla senki, hanem még a katolikusok se. (Mert hát nekik meg az a bajuk, hogy propagandával nem foglalkoznak.) Németh László pedig – haladott gondolkodása és elfogulatlansága bizonyítására – a fent idézett egyszerűséggel intézi el a dolgot. A főiskola helyett egyszerűen csak iskolát ír, hogy szégyenét enyhítse.

Az Németh László logikus fejére és széles látókörére vall, hogy szerinte a jezsuitáknak nem azért járt ki ez a példátlan gyűlölet, mert ők egy másik, protestánsokétól különböző vallás hirdetői voltak, hanem azért, mert az egyetlen, az „egy vallást” hirdették. Látni fogjuk, hogy a katolicizmus és a protestantizmus közti különbségnek csakugyan ez a lényege. Ámde az már megint elfogultság és hamiskodás, mintha ezt az „egy vallást” csak a jezsuiták, nem pedig maga a katolicizmus hirdetné s hirdette volna mindig. (Erre a kis hamiskodásra azért van szükség, mert a meggyőződés tiszteletét és a vallásszabadságot a köztudomásúlag gonosz és rosszhírű jezsuitáktól talán meg lehet tagadni, de az egész katolicizmustól már mégiscsak bajosan.)

Pedig hát mesterséges konkolyhintés akár jelenleg, akár a múltban különbséget tenni a katolikus és a jezsuita tan között, a kettőt elválasztani egymástól és úgy állítani be a dolgot, mintha a jezsuiták ellen elkövetett jogtalanság nem a katolicizmus ellen elkövetett jogtalanság volna. Köztudomású, hogy nem a jezsuiták hirdettek és hirdetnek ma is egyedül üdvözítő, vetélytársat nem ismerő és nem tűrő „egy vallást”, hanem maga a katolicizmus. (Nem is lehetséges, hogy a katolikus Egyházban valakik mást, vagy másképpen tanítsanak, mint amit maga a katolikus Egyház tanít.)

De teljesen tűrhetetlen az a felfogás is, mintha az olyan vallásnak, mely nem a sok vallás egyikének, hanem az „egy vallásnak” érzi és tartja magát, nem járna védelem, azt nem illetné meg semmiféle jog, azt szabad lenne gyűlölni. Éppen ellenkezőleg: jog és megbecsülés egyedül csak az ilyen vallásnak jár, vagy legalábbis ennek nagyobb jár belőle, mint a többi vallásnak, mert hiszen egyedül csak az ilyen vallás vehető komoly vallásnak. Ha ugyanis valaki komolyan hisz a maga vallása igazában, az szükségképpen az „egy vallás” híve, az nem ismerhet kívüle még másik vallást is.

Minden igazság kizárólagos, erőszakos és vetélytársat nem tűrő. Amelyik igazság nem ilyen, az nem igazság. Azt mondani tehát, hogy csak olyan vallásnak jár az államtól védelem vagy tanai hirdetésére szabadság, más szóval: a vallásszabadság áldásai csak azt a vallást illetik meg, mely nem törekszik kizárólagosságra, hanem vetélytársait is megbecsüli, illetve nem is tekinti őket vetélytársainak, mert az ő létjogosultságukat is elismeri, egyet jelent azzal, hogy csak az olyan vallásnak jár szabadság, mely nem tartja már magát igazságnak, tehát tulajdonképpen nem is vallás.

Mivel a katolicizmus mindig az „egy vallásnak” (nem pedig az egyik vallásnak) tartotta magát, furcsa, hogy a protestantizmus, mely addig, míg uralomra nem jutott, annyit hangoztatta, hogy neki csak szabadság kell, más semmi, mikor végül ezt az annyira áhítozott szabadságot megkapta, rögtön úgy értelmezi, hogy ugyan ez a szabadság a katolicizmusnak (annak a katolicizmusnak, melytől ő ezt a szabadságot kicsikarta) már nem jár, mert a katolicizmus az „egy vallás”, nem pedig az egyik vallás, és a magát kizárólagos vallásnak tartó vallásnak nem jár szabadság.

Annál furcsább ez, mert hiszen hogy a katolicizmus ilyen, azt mindig tudta mindenki. Tudták a protestánsok is, s tudták már akkor is, mikor ettől a katolicizmustól a maguk számára szabadságot követeltek. Akkor azonban még eszükbe sem jutott, hogy szabadság csak nekik jár, magát a katolicizmust azonban nem illeti meg.

Pedig éppen ellenkezőleg, a katolicizmusnak a szabadsághoz való jogát sokkal inkább akkor kellett volna tagadniuk protestánsainknak, mikor még a saját szabadágukat ettől a katolicizmustól nem sikerült kivívniuk. Mikor ugyanis már megkapták tőle, akkor úgy is látniuk kellett már, hogy a katolicizmus türelmetlensége csak elméleti.

Németh László tehát a vallásszabadság híve, de azt magától értetődőnek tekinti, hogy a protestáns felekezetek, ha már sikerült a katolicizmustól kicsikarniuk a maguk számára a vallásszabadságot, akkor már ugyanezt megtagadják a katolicizmustól, mert hiszen ezt csak akkor adhatnák meg neki, ha ő is csak olyan „egyik vallás” lenne, mint amilyenek ők, azaz, ha ő is megtagadná igazság-jellegét.

Szabadság tehát Németh László szerint csak az olyan vallásnak járhat, mely nem mondja azt, hogy ő igaz. (Ha ugyanis azt mondja, hogy ő igaz, akkor már azt is kell mondania, hogy egyedül üdvözítő, azaz, hogy az az „egy vallás”, mert hiszen igaz csak egy vallás lehet.) Az ilyen vallás ellen azonban Németh László szerint szabadon tombolhat a „népdüh” és kultúrintézményeit is szabadon lerombolhatja, iskoláit is eltüntetheti a föld színéről.

Két okom is volt rá, hogy Németh László e furcsa érvelését ismertessem. Az egyik, hogy lássa az olvasó, hogy Szekfű történelmi irányának oly nagy a sikere, hogy ma már még az elfogult Németh László is elhagyta a kizárólagosan kuruc álláspontot. A másik, hogy figyelmeztessem magamat és olvasóimat arra, hogy ez az én magyar történelmem nem sok jót és nem is sok tárgyilagosságot várhat a magyar társadalomtól vagy irodalomtól. Nagy különbség van ugyanis aközött, ha valaki azt hirdeti: nem vagyok se kuruc, se labanc (kivált, mikor látjuk, hogy csak szóval hirdeti, valójában pedig ma is épp oly kizárólagosan kuruc, mint még a nagyapja volt) s aközött, ha valaki azt mondja, hogy teljesen labanc vagyok, sőt hibáztatom és elítélem, ostobának és a nemzet elleni megbocsáthatatlan bűnnek tartom a kuruckodást. Az én itt következő, magyar történelmemből, itt felsorakoztatott adataimból és érveimből pedig ez fog következni.

Nekem tehát el kell készülve lennem arra, hogy gyűlölethullám fogad, s akik elolvasnak, nem arra törekszenek majd, hogy megértsék, amit állítok, hanem hogy félremagyarázzák, elferdítsék, gyűlöletes színbe állítsák, s erővel rám fogják, hogy meggyalázom a magyar múltat, tehát hazafiatlan vagyok. Sajnos erre el is vagyok készülve.

Azonban ennek ellenére is előállok új történelmemmel, mert igazságot hirdetek, és ezért az igazságért hajlandó vagyok áldozatot is hozni. Tudom ugyanis, hogy érdemes, mert legnagyobb ereje mégiscsak az igazságnak van, s ezért mégiscsak az győzedelmeskedik. Szeretném magam is megérni ezt a győzelmet, de ha csak az utókor kincse lesz, azt se bánom. Akkor is megérte a fáradtságot.

Mikor Németh László „Szekfű Gyula” című kis művét elolvasása után letettem, az volt az összbenyomásom, hogy Németh László tulajdonképpen mást nem is tud kifogásolni s gúnyolni Szekfűben, mint csak azt, hogy akar is mondani valamit, meg nem is. Védi is a Habsburgokat és a velük érző Egyházat és a papságot, meg nem is, „a”-t mond, de „b”-t már nem s ezért következetlen, s önmagának ellentmondó.

Én nem úgy teszek, mint Szekfű tett. Én tiszta vizet öntök a pohárba. Én nem csak célzok, sejtetek, bizonyos oldalvágásokat teszek, mint Szekfű, hanem világosan, azaz magyarul beszélek. Én nemcsak „a”-t mondok, hanem a „b”-t is kimondom magyarán. Emiatt persze nem számíthatok Szekfűnél nagyobb megértésre s tárgyilagosságra, hanem még annál is kevesebbre, mint amivel ő találkozott. Az ugyanis, hogy Németh László csak a határozottság hiányát kifogásolja Szekfűben, álnokság részéről, bár bizonyára nem tudatosan.

Nagyon is jól kellett Németh Lászlónak tudnia, miért volt határozatlan Szekfű, miért állt meg félúton és miért nem mondott az „a” után „b”-t is. Azért, mert félt. Félnie kellett a rosszindulatú hírveréstől, a propaganda-hadjárattól, mely megrágalmazását és tönkretevését célozta. Félnie kellett az éppen Németh László emlegette „népdühtől”, a terrortól, a fanatizmustól, a vak szenvedélyektől. Félnie kellett azoktól, akiknek az igazság nem kell, de mégis annak szerepében szeretnek tetszelegni s akik névtelen levelek és fenyegetések alakjában egyébként még akkor is gondoskodtak volna róla, hogy féljen, ha már anélkül is nem félt volna.

Önkéntelenül is az a csinos, fiatal, kommunista nő jut itt eszembe, akiben a bolsevizmus uralma alatt közvetlenül a Grősz-per ítélete után megdöbbenve fedeztem fel a sátániságot. Mikor ugyanis megmondtam neki a véleményemet és nyíltan a „hazaáruló” érsek mellé álltam s válaszára, hogy más papok nem beszélnek így, azt feleltem, hogy azok is úgy gondolkodnak, mint én, legfeljebb nem merik ilyen nyíltan megmondani. Dühtől tajtékozva ezt válaszolta: „Persze, mert nem akarnak vértanúk lenni. Az első keresztények idejében mindenki vértanú volt, most meg senki sem akar vértanú lenni!”

Hiába hívtam fel rá a figyelmét, hogy erőszakkal nem kell, sőt nem is szabad vértanúnak lenni. Hiszen Krisztus urunk is azt mondta: „Ha üldöznek benneteket az egyik városban, meneküljetek a másikba.” (Mt 10,23) Hiába figyelmeztettem arra is, hogy az első keresztények idejében is sokan voltak, akik nem vállalták a vértanúságot, akik még a hitüket is megtagadták, hogy ne kelljen vértanúvá válniuk. Viszont jelenleg Magyarországon az Egyház feje is vértanú (Mindszenty). Az Egyháznak ő utána következő feje (Grősz) szintén vértanú és éppen itt Esztergomban (mert ott történt a beszélgetés). Meszlényi püspök a rangban a prímás után következő pap és Gigler Károly az érseki helytartó szintén vértanú. Drahost, a másik helytartót halála előtt való nap a kórházban tartóztatták le (sőt azóta egy újabb helytartó, Mátrai is börtönbe került). A kommunista hölgy dühösen csak egyre azt kiabálta: „Mi az oka, hogy régen minden keresztény vértanú volt, most meg senki sem akar vértanú lenni?” S közben eszébe se jutott szegénynek, hogy talán a legnagyobb bűnösök mégiscsak azok, akik a vértanúkat csinálják, tehát jelenleg a párt, benne ő is.

Németh László is tulajdonképpen azért csúfolja Szekfűt, mert ő se akart vértanú lenni s ezért nem mert nyíltan és világosan beszélni. Ez volt az oka, hogy akarta védeni a Habsburgokat, meg nem is: kifogásolta „nemzeti hőseinket”, de ugyanakkor magasztalta is őket. Emiatti következetlenségeit hányja aztán művében Németh László az igazság látszatával Szekfű szemére.

Mintha nem tudta volna nagyon is jól, honnan e következetlenség: azok ijesztő terrorja, bosszúja, gyűlölete és türelmetlensége miatt, akik Németh László elvbarátai voltak, akiknek kedvéért ő Szekfű elleni művét megírta, s akiknek gyűlölethadjárata miatt még az a fél munka is vértanúságot jelentett, amit Szekfű megkockáztatott, s aminek következményeitől való rettegésben lett aztán Szekfű még a kommunizmusnak is kiszolgálójává. Másképp ugyanis közismert Habsburg-párti történelmi felfogása miatt a kommunizmus részéről is a börtön, s ami akkor ezzel majdnem egyenértékű volt, a halál lett volna osztályrésze.

Annak az eszmének ugyanis, melyet Szekfű képviselt, illetve pedzegetett, a bolsevisták épp oly halálos és dühös ellenségei és vértanú-csinálói voltak, mint a magyar „hazafiak” és mint a nyilasok. Németh László részéről a biztatás Szekfű felé, hogy ne olyan félénken, hanem bátrabban, nyíltabban, világosabban beszéljen, ugyanolyan ízléstelen és cinikus, mint az üzemi értekezleteken a párttitkár részéről a barátságos biztatás a hallgatósághoz, hogy szóljanak csak hozzá a kérdéshez minél többen és minél nyíltabban és őszintébben, hisz csak így értjük meg egymást, és csak így tudjuk tisztázni a kérdést, és a hallgatóságot politikailag és „ideológiailag” kiművelni.

A párttitkár így beszélt, noha nagyon jól tudta maga is, meg hallgatósága is, hogy „az őszinte beszéd” biztos elhurcolást jelent. Szekfű részére a hónapokon, sőt éveken át tartó sajtóhadjáratot, a hazaárulás vádját, utcai tüntetéseket, becsmérléseket és rágalmakat, névtelen levelek áradatát, felpofozással és megkorbácsolással való fenyegetőzéseket tűrni lett volna legalább olyan áldozat, kockázat és szenvedés az igazságért, mint a kommunista gyűléseken őszintén felszólalni. Pedig hol voltak azok, akik ott nyíltan és őszintén felszólaltak?

A kérdést az dönti el, kinek van igaza

Szekfű óta nagy nemzeti megaláztatáson mentünk át, és ezek révén nagy tanulságokban is részesültünk. Ezek ma már alaposan letompíthatták a magyar közvélemény gyűlöletét azok ellen a labancok ellen, akiket eddig hazaárulóknak gondolt. Azóta az események ugyancsak megingathatták „hazafiainkban” a maguk igazságában való öntelt bizakodást és a maguk és az Egyház felfogása közti különbséget is alaposan letompíthatták. De azért – sajnos – még mindig nem annyira, hogy ne kelljen még ma is bátorság és áldozatvállalás azzal előállni, amivel én itt előállok. Az igazság erejében való bizakodással teszem bár, de nem elbizakodottan, annál kevésbé kihívóan. Sokkal inkább azzal a szerény kéréssel, hogy az olvasó ne ellenszenvvel, ne gyűlölettel, hanem tárgyilagossággal és igazságszeretettel kezdje el olvasni az itt előadandó adatokat és érveket, azaz ne akadályozza mesterségesen az igazság diadalútját.

Az igazság végső győzelme mindenképpen bizonyos az ellenkező esetben is, de a fanatizmus, a szenvedélyek, az elfogultság és a rosszakarat nagyban akadályozhatja útjában s évtizedekre késleltetheti győzelmét. Ez pedig nemzetünkre igen nagy kárral járhat.

E tárgyilagosságra való törekvést ne tegye hát lehetetlenné az olvasónak az a hamis felfogása, hogy e mű ellen neki hazaszeretetből kötelessége haragra gerjedni s magát vélt hazafias érzelmei hatásának átengedni.

Attól nem félek, mikor – érzelmeit és indulatait egyelőre visszafojtva – áttanulmányozta már művemet, akkor is így fog gondolkodni, de arra kérnem kell, hogy „hazafias” érzelmeit egyelőre, a mű elolvasása közben, igyekezzék visszafojtani. Erre csak azért van szükség, hogy tárgyilagos akarjon lenni s érzelmei, haragja, felháborodása ne akadályozza az igazság útját. Ne feledje az olvasó, hogy igen sokszor gondoltak már jó hazafiak hazaszeretetnek olyasmit, ami valójában a nemzet tönkretevője volt. A lengyelek is hazaszeretetből vitték túlzásba azt a szabad királyválasztást, mely hazájuk sírját megásta.

Igazi művelt kultúrembert mindig arról lehetett legbiztosabban megismerni, hogy tud tárgyilagos lenni, a kérdéseket szenvedélyek nélkül szemlélni. Az a magyar, aki annyira bizonyos benne, hogy az a helyes hazafiság, amit eddigi történetírásunk annak magasztalt, vélt igazsága tudatában különösen megengedheti magának azt a fényűzést, hogy az ellenkezőt bizonyító adatokat hideg tárgyilagossággal vehesse szemügyre. Hiszen haragra csak annak van szüksége, akinek nincsen igaza.

Ne feledjük, hogy a kérdést egyedül csak az döntheti el, kinek van igaza, azaz mennyit érnek adataim és érveim. Ezzel szemben, sőt e mellett minden más, bármily tetszetősnek látszó szempontokra való hivatkozás végeredményben teljesen meddő, üres fecsegés.

„Veszedelmes dolog egy nemzet ideáljait megölni” – mondta a magyar történelem átértékelése ellen mennydörögve Ravasz László.

Németh László pedig e fenyegető sorokkal zárja be Szekfű ellen írt művét: „Egy múltjára szorult népnek a múltját kell visszapörölnöm.”

Tudom, hogy mind e fenyegetésszámba menő vádak százszorta jobban szólnak nekem, mint Szekfűnek. De egy cseppet se rendítenek meg munkám üdvösséges, sőt szükséges voltának hitében, még tisztán magyar nemzeti szempontból sem.

Először is meg kell állapítanom, hogy a tőlem itt képviselt magyar történetszemlélet nem új. Németh László tőlem a magyar népnek legfeljebb 150 éves múltját perelheti vissza. Azok, akiket én itt Ravasz László szerint megölök, csak 150 éve ideáljai a nemzetnek. A magyar közélet és irodalom csak a francia forradalomtól kezdődően van a magyar szabadsághősök oldalán és az uralkodóház ellen. Körülbelül egész 1800-ig még a ma legideálisabbnak tartott szabadsághősünket, II. Rákóczi Ferencet is – az egész magyar közfelfogás, vele természetesen a történetírás és irodalom is (még a protestáns Bél Mátyás is) – úgy szidta, mint a bokrot.

Ha azonban ez a visszaperlendő múlt és ezek a megöléstől féltett ideálok nemcsak 150, hanem valóban ezerévesek lennének, akkor is joggal kérdezhetném mindkét fenyegetőtől: De hátha voltak és vannak a nemzetnek olyan ideáljai is, melyek hamis ideálok? És nincsenek-e minden nemzet múltjában olyan részek is, melyeket nem visszaperelni, hanem inkább megtagadni kell, mert éppen nem dicsőségesek? Vajon nem lehetnek-e nemzetünk múltjában olyan részek is, melyek csak bizonyos érdekelt körök mesterséges, hazug hírverése eredményeként látszanak fényesnek?

Vajon mi a kötelességünk ez esetben? Tisztelnünk kell-e az olyan hamis ideálokat is, akiknek kultusza hazug hírverésen alapul, vagy pedig inkább leleplezni kötelességünk őket s helyükbe újakat, a legszigorúbb történelmi és erkölcsi kritikát is kiállókat állítanunk? És ha a nemzet múltja a haladottabb és így elfogulatlanabb tudomány világánál egyes pontokon meghamisítottnak bizonyul, hogy lehet itt nemzeti ideálok megölése ellen jajveszékelni, mikor egyedül csak annak megvizsgálásáról van szó, hogy csakugyan ideálok-e ezek a híres ideálok?

Valódi ideáloknak csak demagógiával lehet ártani, de nem történetírással. A valódi ideálok kiállják a történelmi bírálatot. Azok nemcsak nem félnek tőle, hanem örülnek is ennek a kritikának. Aki azonban már ideáljai kritika alá vétele ellen is előre jajveszékel, az csak azt árulja el, hogy maga is tudja, hogy az ő ideáljai nem igazi ideálok.

A magyar nemzet jelene annyira szégyenletes, lealázó és elszomorító (hiszen mindössze 20 megye teszi országunkat), hogy már eleve szinte ránk kényszeríti azt a meggyőződést, hogy ez a nemzet aligha fogta fel helyesen a múltját és ideáljai aligha lehettek igazi ideálok. Másképp bajosan juthatott volna oda, ahol ma van.

Aki tudja, hogy egészséges, annak nem kellene kétségbeesetten tiltakoznia az orvosi vizsgálat ellen. Ellenkezőleg: Az ilyen ember maga követeli a vizsgálatot, ha éretlen emberek azt állítják róla, hogy beteg. Ha a mi nemzeti múltunk is mindenben egészséges volt s nemzeti eszményeink igazi eszmények, országunk ma nem lehetne csonkaország s akkor nem kell tiltakoznunk az ellen, hogy valaki vizsgálat alá vegye viselkedésünket múltunk folyamán.

Nem a nemzet ideáljait akarom tehát én megölni, nem is a múltjától akarom a nemzetet megfosztani, hanem csak más, helyesebb, igazabb és becsületesebb megvilágításba akarom helyezni ezt a múltat és csak az álideálokat akarom leleplezni és elválasztani az igaziaktól. Munkám tehát nem káros, annál kevésbé veszedelmes a nemzetre, hanem üdvös, sőt szükséges.

Világos, hogy nemzeti múltat meggyalázni, nemzeti ideálokat megölni gonosz és tűrhetetlen dolog, de a nemzet múltját helyes világításba helyezni, hamis ideáljait leleplezni és helyettük az igaziakra rámutatni egyenesen szükséges. Amint a nemzetet egyesek így, mások úgy akarják boldogítani, éppúgy a nemzet múltját, tehát történelmét is lehet különböző szempontok szerint értékelni s az egyik szempont hívei nem tilthatják meg a másik tábornak már eleve még azt is, hogy érveit előadhassa. Hiszen éppen azt kell eldönteni, hogy a nemzeti múlt meggyalázásáról lesz-e szó, vagy pedig tisztázásáról, ideálok megöléséről-e vagy pedig csak a hamis ideálok elválasztásáról az igaziaktól.

Ezért azoknak, akik valóban csak a hazájukat szeretik, nem pedig lidércfényeket kergetnek vagy nem tisztátalan érdekektől vezettetik magukat, részint a történelmi igazság érdekében, részint a nemzeti múlt és a nemzet igazi értékeinek helyes megismerése céljából egyenesen kérniük kellene ezt a vizsgálatot, nem pedig felháborodva fogadni s eleve tiltakozni ellene. Azok, akik biztosak dolgukban, nem félni szoktak a vitáktól, hanem keresve keresik rájuk az alkalmat.

Igaz, hogy azok a nemzeti eszményeink, amikről azt fogom kimutatni, hogy hamisak, azaz, hogy álideálok, tehát le kell őket taszítani meg nem illető helyükről, a nemzet igen nagy többségének és már évszázadok óta ideálja. Állításom bebizonyítása esetén tehát bizonyos kiábrándulás, sőt megrendülés következik be a nemzeti közfelfogásban s hazafiságunk egész más, az eddigitől eltérő értelmet kap. Igaz az is, hogy ez a megrendülés némi káros hatással is lesz a nemzeti önérzetre és önbizalomra. Azonban ez a káros hatás csak ideiglenes. Olyanforma, mint egy veszedelmes, ragályos betegség ellen immunitást biztosító injekció közvetlenül kellemetlen, lázt, esetleg rosszullétet okozó hatása. Azonban ezt is hamarosan legyűri a szervezet s utána élvezheti és élvezi is az ennél sokkal veszedelmesebb bajtól való megmenekvés tartós és áldásos hatását: a végleges egészséget.

Ne akarjanak tehát engem egy nemzet múltja elperelésével vagy egy nemzet ideáljai megölésével ijesztgetni s ezáltal tisztító és nemzetmentő munkám elvégzésétől elriasztani. Azt a bűnt, mellyel rémítenek, csak akkor követhetném el, ha nem lenne igazam, s ha adataim és érveim nem lennének alkalmasak arra, hogy a magyar közvéleményt múltjára vonatkozó eddigi végzetes tévedéseiről meggyőzzék, azaz, ha az lenne a vita eredménye, hogy ez a múlt nem szorul helyreigazításra és a nemzeti ideálok kiállják a próbát.

Azonban még ha ez is lenne az eset, akkor is felesleges lenne előre vészkiáltásokat hallatni, múlt elperlésével, ideálok megölésével rémíteni, mert ez esetben az elperlésre, sőt – urambocsá! – a gyilkosságra (az ideálok megölése) csak kísérlet történt volna. A tudomány világában azonban a gyilkossági kísérlet nem büntetendő cselekmény, hanem semmi más, mint szellemi élet, szellemi torna s megvívásának lehetősége hozzátartozik a tudomány szabadságához. Pezsgő életet, frissességet hoz, hozzájárul az eszmék tisztázásához. Sikertelensége esetén pedig éppen az elperelni akart múltnak és megölni szándékolt ideáloknak használ legtöbbet, mert a nemzet ideáljai dicsőbbekké válnak általa, mint azelőtt voltak, mert kiállták a próbát.

Az igazi, a nem hamis ideálokat tehát egyáltalán nem kell annyira félteni ettől a szellemi tornától. Hogy „hazafiaink” az ő nemzeti ideáljaikat mégis oly idegesen féltik a megtámadástól és nem az érvek ellen érveket állítva akarják őket megtartani régi becsületükben, hanem úgy, hogy megfélemlítéssel akarják a kritikát elriasztani attól, hogy érveit még csak előadni is merészelje, már eleve bizonyítja, hogy maguk ezek a hazafiak is igen jól tudják, hogy ideáljaik hamis ideálok s nagyon is vannak sebezhető oldalaik. Az ilyen ideálok azonban nem nemzeti kincsek. Ezek ledöntése nemcsak nem bűn a nemzet múltja és jövője ellen, hanem egyenesen kötelesség éppen a nemzet iránt.

A hazugság mindig a bomlás csíráját hordja magában, tehát a hazugságoknak a nemzet múltjából, közvéleményéből, eszmevilágából való eltávolítása minden másnál inkább nemzetnevelő és nemzetépítő tevékenység. Meggyőződésem, hogy tönkremenésünknek és azoknak a nagy nemzeti megaláztatásoknak, melyeket az utóbbi évtizedekben el kellett szenvednünk, elsősorban az álideálok szellemi és erkölcsi fertőzése volt oka. Látni fogjuk majd, hogy ha leleplezésünk egy évszázaddal előbb történt volna meg, nemzeti szerencsétlenségünket elkerülhettük volna.

Mivel azonban korunk nem nagyon akar olyan megdönthetetlen és örök igazságokban hinni, melyek követése csalhatatlanul boldoggá tesz népeket és egyéneket egyaránt, figyelmen kívül hagyásuk pedig végleg tönkretesz, a magyar történelmi kérdést se hajlandó ilyen gyökeres értelemben elintézni. Szerinte a magyar történelemnek ebben a készülő átértékelésében tulajdonképpen csak a klerikalizmus indul támadásra a magyar történelemben eddig uralkodó nemzeti (annak mondott, de valójában protestáns) felfogás ellen s ezért tiltakozik ellene Németh László, Ravasz László, a protestantizmus, sőt – mert megtévesztették – szinte az egész magyar közvélemény.

Bármely nemzeti ideál az egyik világnézet alapján állva valóban ideál, viszont más világnézet szemszögéből tekintve nem az, sőt a nemzetre egyenesen kárhozatos dolog lehet. Így azután – mondhatná valaki – eleve is meddő dolog azon vitatkozni, kinek van igaza. Ha ugyanis katolikus módra gondolkozom ezt, ha protestáns, illetve forradalmár beállítottságú vagyok, azt tartom a nemzetre előnyösnek vagy hátrányosnak.

Eszerint tehát, nem az ellen tiltakoznak a nemzeti múlt eddigi felfogásának védői, hogy valaki a magyar történelemben kétségtelen, tehát mindenkitől egyformán elfogadható igazságokat kimutathasson és minden egészséges erkölcsi érzékű embertől feltétlenül elítélendő bűnöket leleplezhessen, hanem az ellen, hogy valaki azt követelhesse, hogy mostantól kezdve hagyjuk el azt a felfogásmódot és szemléletet, mellyel eddig nemzeti múltunkat és nagyjainkat néztük és becsültük és térjünk át egy más, az eddigivel ellentétes felfogásmódra. Joggal mondhatják tehát, hogy csak azért igazán nem érdemes a magyar közvéleményt ilyen törésnek és a magyar közéletet ilyen erkölcsi megrázkódtatásoknak, sőt megrendüléseknek és kiábrándulásnak kitenni.

Erre az érvelésre a következő a válaszom:

Látni fogjuk majd, hogy én e művemben azon nagyjaink ellen, akiket hamis nagyságoknak mondok, nemcsak „klerikális” szempontból teszek majd kifogást, hanem olyan jellembeli bűnöket bizonyító adatok tömkelegét közlöm, amik miatt még a forradalmár lelkületű vagy hitközönyös ember is kénytelen őket elítélni, megbélyegezni s megállapítani róluk, hogy nem menthetők s nemzeti eszményképek semmiképpen se lehetnek. Nem klerikális vagy antiklerikális felfogásmódról van itt tehát szó, hanem valóban igazságról és mindenkitől egyformán elfogadott erkölcsi elvekről. Ezt mint nagyon fontos dolgot, sőt mint lényeget hangsúlyozom!

De ha a magyar történelem jelen vitájában nem az igazságról és erkölcsről, nem valótlanságok, becstelenségek, rágalmak és hazugságok leleplezéséről volna szó, hanem valóban csak ugyanazon dolgoknak más szemszögből, más világnézet szemüvegén át való nézéséről, akkor se lehetne tőlünk elvitatni a jogot, sőt a mi szempontunkból egyenesen a kötelességet, hogy ezeket az új szempontokat előhozzuk, s mindent elkövessünk, hogy az ország minél nagyobb részét meggyőzzük a mi szempontjainknak és történelmünk ezek szerinti szemlélésének helyességéről. Hogyne lenne ehhez is teljes jogunk?!

Hiszen tulajdonképpen e jog tiszteletben tartásában áll az egész gondolatszabadság, sajtószabadság, vallásszabadság, az agitációt és terjesztést illetően pedig a gyülekezési és politikai szabadság, tehát az egész modern haladás, műveltség és kultúra. Ahol az effajta szellemi tevékenység tilos, ott nem élünk haladó államban: ott zsarnokság, önkényuralom van. S az van akkor is, ha a terror a nemzeti egység, a nemzeti ideálok és a nemzeti múlt megbecsülése címén és hangoztatásával történik.

Ha szabad és modern állam az, amelyben élünk, akkor nekünk még a legrosszabb esetben is jogunk van ahhoz, hogy új dologgal álljunk elő és a magunk szempontjai helyességéről a nemzetet meggyőzni próbáljuk. És aki a nemzet ideáljainak megölése címén már eleve általános megvetést akar érte a nyakunkba zúdítani, az a mi zsarnokunk, a gondolat-, sajtó-, és politikai szabadságnak pedig lábbal taposója, hogy a tudomány szabadságáról ne is beszéljünk.

Ez annak a jognak a megtagadása, hogy mindenki meggyőződése, hite és világnézete szerint nézhesse a dolgokat, tehát hazája dolgait és múltját is, s így ennek megfelelően igyekezzék neki szolgálni és használni. Hiszen az egész világtörténelem semmi más, mint a nézetek, felfogások és világnézetek harca, melynek folyamán az egyik világnézet felváltja a másikat.

Micsoda képtelenség tehát most egyszerre megtiltani akarni még azt is, hogy megpróbálhassuk kimutatni, hogy a történelmünkben eddig uralkodó antiklerikális helyett a katolikus világnézet a helyes, s hogy megpróbáljuk meggyőzni az országot arról, hogy azok a szempontok, melyek alapján nagyjait eddig szemlélte és megítélte, hamisak?

Hol van az megírva, hogy a XX. század magyarjának épp úgy kell gondolkodnia, mint a XIX. század magyarja gondolkodott, sőt nem egyenesen természetes-e, hogy ne úgy gondolkodjék? Hiszen haladás is van a világon. Ha ezt a haladást az ellenfél reakciónak rágalmazza, ezzel még nem intézett el semmit. Kivált mikor mi itt éppen arra kérjük, hogy hallgassa meg amellett felhozott tudományos érveinket, hogy valóban igazunk van, tehát itt valóban haladásról van szó, nem pedig reakcióról.

Mi azt mutatjuk itt ki, hogy nemcsak a katolikus világnézet, hanem a józan ész és az általános erkölcsi érzék is azt kívánja, hogy egész másképpen fogjuk fel a magyar történelmet, mint eddig felfogtuk, és nagyjainkat is egész másképpen ítéljük meg, mint eddig megítéltük. Rámutatunk majd arra, hogy eddig a magyar katolikus, sőt sokszor még a magyar pap és a magyar szerzetes is csak szorosan a dogmák világában, azt mondhatnánk, csak a templomban vagy a sekrestyében volt katolikus, de a magyar történelmet és ebből következően a magyar közéleti eseményeket teljesen az Egyház ellenségeinek, a vele ellentétes világnézetnek a szemüvegén át nézte és ítélte meg.

Ez következetlen és katolikus szempontból szégyenletes állapot, mert szellemi rabszolgaság jele. De rendkívül káros is. E logikátlanság és következetlenség volt az oka, hogy a magyar katolicizmus az uralkodóház annyira jóakaratú támogatása ellenére se volt akkora tényező az ország közéletében, mint amekkorának számbeli és hatalmi súlyánál fogva kellett volna lennie.

Ki és milyen jogon tilthatja meg a magyar katolicizmusnak, hogy ezen a lehetetlen s ránézve annyira szégyenletes állapoton tisztán szellemi fegyverekkel segíteni próbáljon, híveit felvilágosítsa, lelki világuk ellentmondásait s belőle folyó következetlenségeit és gyengeségeit kiküszöbölje?

Tulajdonképpen a jó és a rossz harcáról van itt szó

Elsősorban Magyarország katolikusaihoz szólunk itt. Nekik akarjuk lehetővé tenni, hogy teljesen és egészen katolikusok lehessenek és lássák, hogy nem másodrendű hazafiak: mint katolikusoknak nem szégyenkezni, hanem éppen ellenkezőleg: büszkélkedni valójuk van, ha a magyar múltra gondolnak. Elsősorban őket világosítjuk fel arról, hogy mint a múltban volt, a jelenben és a jövőben is akkor lesznek mindig a legjobb hazafiak és nemzetük ügyének előmozdítói, ha az Egyház, a főpapság szavára hallgatnak.

De nemcsak a katolikusokhoz szólunk, hanem a protestánsokhoz is és minden magyarhoz.

Mikor ez az új magyar történelem pálcát tör a nemzetieknek nevezett felkelések vallási oldalát illetően, bizonyításainak és fejtegetéseinek az a lényege, hogy itt nem felekezeti szempontokról és érdekekről van szó, hanem általában a hívő, az építő világnézetről, mely katolikusnak és protestánsnak, sőt a zsidónak is egyaránt szól. Azt mutatjuk majd ki, hogy az eszmék világában két tábor van csak: egy építő és egy romboló. Az elsőt egyedül a katolicizmus képviseli, mégpedig csak az a katolicizmus, amelyet ellenségei klerikalizmusnak és jezsuitizmusnak szeretnek nevezni. Aki nem e táborban van, az rombol.

Rámutatunk majd, hogy a katolicizmus tulajdonképpen nem egy, a többi vallás mellett álló, lényegében velük azonos elveket képviselő másik vallás, hanem a hívő világnézet és az erkölcs egyetlen logikus és következetes képviselője a földön. Világosan bebizonyítjuk majd, hogy a „klerikalizmussal” szemben állók a jelenben is és a történelem folyamán is tulajdonképpen mind az evilági, vallás nélküli, „a cél szentesíti az eszközt” erkölcstelen elve alapján álló, forradalmi, felforgató, gyűlöleten alapuló, a tömegeknek hízelgő, szenvedélyeiket felszabadító, sőt legyezgető, tekintélyromboló, a másé ellen uszító, azaz alapjában kommunista világnézet hívei, még akkor is, ha ők maguk ennek nincsenek tudatában.

E világnézet megnyilvánulása volt a hitújítás is annak ellenére, hogy az akkori vallásos életfelfogásnak megfelelően nem szakított még nyíltan a hittel, mint a mai kommunizmus, hanem egyenesen vallási alapon jelentkezett. Ugyanennek a felforgató, kommunista szellemnek a megnyilvánulásai voltak a mai szabadságharcaink is. Ma már egészen nyilvánvaló, hogy a hitújítás forradalom volt és ezek voltak a mi szabadságharcaink is. Ezen állításunkat ezerszeresen bebizonyítjuk majd. (De tulajdonképpen nem is kell már ezt bebizonyítanunk, mert közvéleményünk ma már úgy meg van mételyezve, hogy forradalmon valami jót, valami dicsőségeset ért.)

Hogy állításunk mennyire igaz, annak bebizonyítására legyen elég egyelőre csak arra mutatnunk rá, hogy az a protestáns magyar, aki hazánkban a múltban, mikor a nemzetünket állítólag elnyomó hatalom az Egyház szövetségese és védője volt, oly meggyőződésesnek látszó, sőt elkeseredett ellenfele volt az állítólagos elnyomónak és oly lelkes védője az állítólagos nemzeti függetlenségnek, mikor a bolsevizmus alatt a nemzeti elnyomást – mely most már igazán valóságos volt – egy olyan hatalom (a kommunista Oroszország) végezte, mely a forradalmi gyűlölet és egyházellenesség élharcosa volt, nemcsak érzéket nem mutatott a nemzeti függetlenség iránt, vagy az elnyomó elleni gyűlöletre nem gondolt, hanem a rendszer legalázatosabb és legkezesebb kiszolgálója lett. A protestánsok előbb egyeztek meg a nálunk egy idegen hatalmat (Oroszországot) képviselő, hivatalosan istentelen állammal, mint a katolikusok. A színmagyar kálvinisták is előbb és jobban, mint a többnyire idegenvérű lutheránusok. Nem nyilvánvaló bizonysága-e ez annak, hogy valójában a Habsburgokban se a nemzet elnyomóit gyűlölték oly ádázul, hanem a nemzeti álarc alatt valójában a katolikust, az Egyház védőjét, a „reakcióst”?

Egyébként ennek a múltban is bizonyságát adta már a magyar protestantizmus az egyetlen, kivételképpen egyházellenes Habsburg II. József iránti nagy rokonszenvével. II. József kedvéért, csak azért, mert ő egyházellenes volt, mint látni fogjuk, még imaházaira is fölrakta a Habsburgok addig (és azután is) annyira gyűlölt kétfejű sasát. Ennek még az se volt a legkisebb akadálya se, hogy a katolikus-pártoló és ezért ádázul gyűlölt Habsburgok között egy se volt a magyar alkotmánynak, függetlenségnek és nyelvnek olyan ellensége, mint éppen ez a kálvinistáknak „legrokonszenvesebb” Habsburg. Külön érdekesség, hogy ezt nem az idegenvérű lutheránusok csinálták, hanem egyedül csak a színmagyar kálvinisták, az a protestáns felekezet, amely jobban utálja a faragott vagy festett képeket, mint a lutheránus.

Állításunkra természetesen nem cáfolat, hogy akárhány kálvinista a bolsevizmusnak is ellensége és gyűlölője volt. Kétségtelen ugyanis, hogy a hivatalos kálvinizmus nem volt ellensége. De egyes kálvinista egyének se elsősorban vallási vagy nemzeti okból voltak bolsevistaellenesek, hanem anyagi kifosztásuk és életszínvonaluk lesüllyedése miatt. A nincstelen kálvinisták nem voltak a rendszer ellenségei (ellenkezőleg) s amennyiben ők is azok voltak, csak azért, mert ők is kizsákmányoltnak érezték magukat. Volt természetesen protestáns ellenszenv is a bolsevizmus ellen, de ez az ellenszenv nem volt általános s nem elsősorban vallási és főként nemzeti jellegű volt és nem nemzeti szempontokból fakadt.

Azoknak a magyar protestánsoknak, akik már századok óta úgy megszokták, hogy magukat tekintsék az idegen elnyomás elleni nemzeti mozgalom zászlóvivőinek, a bolsevizmus alatt még csak eszükbe se jutott, hogy a bolsevik rendszerben nemcsak egyének kizsákmányolása és elnyomása folyik, hanem nemzeti elnyomás és önkény is van benne s ez ellen harcolni a magyar történelmi hagyománynak megfelelően most is elsősorban protestáns hivatás és kötelesség lenne. Akkor nem fájt protestánsainknak, hogy minden magyar ügyet Moszkvából intéztek, s nemzetünk Moszkvából irányított, sőt rángatott és sokszor egyenesen orosz állampolgárságú vezetői a szlávok és görögkeleti románok kedvéért szó nélkül mondtak le országunknak Hitler segítségével visszaszerzett részeiről.

De nemcsak a bolsevizmus és II. József idegen elnyomása alatt voltunk tanúi ennek a jelenségnek, vagyis annak, hogy protestánsaink egyáltalán nem érezték az elnyomást, hanem már az első kommunizmus alatt is. Nemcsak Kun Béla, Kunfi Zsigmond, Jászi Oszkár voltak reformátussá keresztelkedett zsidók, hanem a kommunizmus terrorlegényei is közülük kerültek ki, de természetesen ezek már nem zsidó fajú kálvinistákból. Tudvalevő, hogy az első kommunizmus terrorlegényeinek, az úgynevezett Lenin-fiúk vezére Cserny volt, és ez a hírhedt Cserny szláv neve ellenére is kálvinista volt. De cimborái is azok voltak. Cserny és társai bűnperében 26 vádlott felett ítélkezett a bíróság s tizennégyet közülük halálra ítélt. Ezek közül hat volt protestáns, közülük öt volt kálvinista (Cserny, Papp, Bonyháti, Lőscher és Groó), öt katolikus (Kakas, Csomor, Küvér, Nagy-Neimayer és Steiger), és három zsidó. Tehát több volt a protestáns, mint a katolikus. Ellenben a 12 nem halálra ítélt, tehát a kisebb bűnösök között már kilenc volt katolikus, csak egy kálvinista, egy unitárius és egy zsidó.

A második terrorista bűnperben (László és társai) ötöt ítéltek halálra, ezek közül kettő kálvinista, kettő zsidó volt, az ötödiknek (Horváth Károlynak) a vallását nem tudtam megállapítani. Tehát katolikus egy se volt köztük, vagy legfeljebb egy. A tíz kisebb bűnös között itt is már hat a katolikus, kettő kálvinista, egy zsidó és egyiknek (Kiss Lajosnak) előttem ismeretlen a vallása.

Ezek az adatok annál elképesztőbbek, mert hiszen tudvalevő, hogy a kommunizmus a nagyvárosi proletárság mozgalma volt, ezek között pedig elenyészően kevés nálunk a kálvinista, s különösen kevés volt akkor még. A kálvinizmus ugyanis hazánkban feltűnően falusi és földművelő jellegű, az első kommunizmus idején pedig még inkább az volt még. De egyébként is az a Magyarország, melynek területére az első proletárdiktatúra kiterjedt, se Erdélyt, se a Tiszántúlt nem foglalta magába, s ezért vagy 80%-ában katolikus ország volt.

Egyébként a szociáldemokraták már mozgalmuk legelején a maguk emberének tekintették a Habsburg-gyűlölő Petőfit és (ők, a nemzetköziek) a nemzeti március tizenötödikét is a maguk ünnepének tartották (látni fogjuk, hogy mindkettőt joggal), az első proletárdiktatúra a kálvinizmusára annyira büszke Adyt tartotta a maga emberének (szintén joggal, hiszen az ő zsidó barátai és pártolói csinálták az októberi forradalmat), a szintén még kálvinistának is kálvinista Móricz Zsigmondot pedig a kommunizmus bukása után még le is tartóztatták kommunistasága miatt. Hogy a kálvinista anyától és görögkeleti apától származó József Attilát viszont a második kommunizmus választotta költőjévé, az eddigiek után már csak természetes. Hogy a szintén kálvinista Veres Péter és Szabó Pál is a rendszer szolgálatába szegődött, szintén magától értetődő.

De végül a német Hitler részéről jött magyarelnyomás is bizonyítja tételünket, mert hiába volt ez is német részről jött elnyomás, melyet a magyar protestantizmus állítólag annyira gyűlölt, és hiába volt soha addig még nem tapasztalt német pöffeszkedés magyar földön: a magyar kálvinizmus nemcsak ellenszenvet vagy gyűlöletet nem mutatott iránta, hanem leghűségesebb híve és kiszolgálója, sőt csodálója lett.

Igaz, hogy maga Szálasi katolikus volt (Hitler is az volt, de természetesen egyik se „klerikális”), ámde a nyilas miniszterek között már alig lehetett találni egy-egy katolikust. De a magyar protestáns értelmiség és tömegek se találtak most ebben a Habsburgokénál sokkalta nyíltabb, de viszont semmiképpen se katolikus német uralomban semmi ellenszenveset. Ellenkezőleg: majdnem úgy lelkesedtek érte, mint Bocskaiért vagy Bethlenért.

Ezek a jelenségek, melyeket történelmünk folyamán majd sokkal bővebben bebizonyítunk, s végül a magyarországi második bolsevizmus tanulságai minden elfogulatlan ember számára kétségtelenné teszik, hogy az a történelmi felfogás, melyet itt képviselünk, nemcsak katolikus felfogás, hanem magyar is: a tekintélytiszteletnek, a múlt megbecsülésének, a becsületnek, az erkölcsi alapon álló magyarságnak a felfogása. Mindazon magyaroké, akik nem felforgatók, nem forradalmár hajlamúak, akik nem tartoznak a társadalom salakja, sem elesettjei közé s ezért akár anyagi, akár erkölcsi és szellemi téren még veszteni valójuk lévén, nem akarnak mindent és gyökeresen felforgatni.

A kommunizmus, azaz a tekintélyrombolás, a mások kifosztása, a gyűlölettel dolgozás, a tömegek szenvedélyeinek való hízelgés (megfékezés helyett) Lutherrel kezdődött, de körébe tartozik (mert lényegében ugyanezen forrásokból táplálkozott) Dózsa parasztlázadása, Zápolya János trónigénye, Bocskai, Bethlen, Rákóczi György és Rákóczi Ferenc fegyveres felkelése, Thököly és Martinovics szerepe, sőt Kossuth „apánk” működése is. Még a katolikus feudális urak, Wesselényi és társai összeesküvése is idetartozik. Hiszen katolikus főurak hízelegtek vele a magyar protestáns tömegeknek és alkalmazkodtak hozzájuk, hogy érvényesülhessenek.

Hogy ezek a felekezeti alapon álló vagy magukat nemzetinek mondó régi forradalmak egyelőre még nem mindenki pénzét, vagyonát, szabadságát, érvényesülési lehetőségét akarták elkobozni vagy lehetetlenné tenni, hanem egyelőre még csak a pápáét, a királyét, a főhercegekét és a papokét, csak árnyalati különbség. Egy veszedelmes mozgalom kezdeti stádiumának a jele: a jövendő nagy, totális rossz csírája volt.

Aki azonban tudott gondolkodni, látni és következtetni, már akkor is tudhatta, hogy mivel evés közben jön meg az étvágy, csak idő kell hozzá, hogy a pápa, a királyok és a főpapok után a főnemesekhez, a főnemesek után a nemesekhez, a nemesek után a nem nemes gazdagokhoz, azután a kulákokhoz, végül mindenkihez eljussunk, akinek van még valamije, amit irigyelni és elvenni lehet tőle. Minden a tekintélytiszteleten és a tízparancs tökéletes megtartásán fordul meg, mindezt pedig egyedül a katolicizmus képviseli a földön csorbítatlanul, következetesen és logikusan. (Ez természetesen nem a magánvagyon „szentségét” jelenti: A katolikus Egyháznak csak hét szentsége van, de tudtommal a magánvagyon nem szerepel a hét között.)

Nem cáfolja meg tételünk igazságát, hogy éppen a protestáns államok: az USA, Anglia, Németország protestánssá lett része és a Skandináv államok, tehát azok, melyek annak idején az Egyházat kirabolták és javait a maguk gazdagodására felhasználták, utána évszázadokra megálltak a lejtőn s nemcsak nem siettek a további forradalmi lépések megtevésével, hanem éppen a magántulajdont túlságosan is tisztelő, jellegzetesen kapitalista s mint ilyen, kommunistaellenes államok lettek. Ez ugyanis intelligenciájuk és északi, nyugodt vérmérsékletük következménye. De a lényeg: az egocentrikusság, a magam pénzének, hírének, tekintélyének (azaz az érvényesülés imádata) náluk különleges fokban megvan. (Ezért voltak éppen ezek az országok azok, melyekben a kapitalizmus, az egész kommunizmus közvetlen oka, keletkezett.) Mivel pedig ez az önzés nemcsak a kommunizmus kiváltó oka, hanem a kommunizmusnak is lényege, csak idő kérdése, mikor csap át náluk is forradalmi irányba. A gengszterizmus és huliganizmus már ennek kezdődő jele náluk.

(Ezt a kérdést egyébként „A katolikus hit igazsága” című művemben bővebben tárgyalom.)

A protestáns nyugati kultúrállamok kitűnnek ugyan a magántulajdon tiszteletében, de viszont a másik szélsőségbe, a pénz imádatába csapnak át. Mivel kommunista-ellenességüknek csak ez, nem pedig a keresztény szellem az oka, ha ugyanők bolsevista uralom alá kerülnek, protestáns felekezetiségükben éppen nem találjuk meg a bolsevizmussal szemben azt az ellenálló erőt, melyet ugyanazon uralom alá kerülő országok katolicizmusában megtalálunk.

Nem csak nálunk Magyarországon, hanem a vasfüggönytől nyugatra eső államokban is, ha volt számba vehető katolikus lakosságuk, mindenütt az úgynevezett „klerikális” politikai pártok voltak a kommunizmus legmegbízhatóbb ellenfelei. Olaszországban is, Franciaországban is, Nyugat-Németországban is, Hollandiában is, Belgiumban is egyedül ezen országok „klerikális” pártjainak köszönhetjük például a bolsevikellenes Atlanti Szövetség tető alá jutását.

Ugyanezen államokban azok a pártok, amelyek a protestánsok szavazataival kerültek a parlamentbe, vagy közönyt, vagy pedig egyenesen ellenszenvet tanúsítottak ugyanezen európai egyezmény ellen, mint például az egyébként bolsevistaellenes, szavazataikat protestánsokból szerző, német Szociáldemokraták. A mi protestantizmusunk se volt közel se annyira határozott ellenfele a bolsevizmusnak, mint a magyar katolicizmus, pedig a magyar katolicizmus elsősorban nincstelenekből áll, ellenben a kulákok és jómódúak, akiktől volt mit elvenni, a zsidókat nem számítva, aránylag elsősorban a protestánsok soraiból kerültek ki.

A mi protestánsaink, ahol tehették, mindjárt az új rendszer szolgálatába szegődtek (Tildy Zoltán, Nagy Ferenc, Zsedényi, a Vásáryak, Hegymegi Kiss, Nagy Vince, Veres Péter, Szabó Pál, Dinnyés, Dobi, Darvas, Mihályfi stb.), s alkalmazkodva a megváltozott viszonyokhoz, rögtön a kommunizmus szolgálatával igyekeztek megvalósítani fő programjukat az életben: a földi érvényesülést. Hogy a felsoroltak közül egyesek észre tértek és otthagyták a rosszat, az eszüket mutatja (s azt is, hogy a becstelenség mellett azért becsület is volt bennük), de bűnüket csak csökkenti, de a lényegen nem változtat. Nem teszi meg nem történtté azt a megállapítást, miszerint a zsidók mellett a protestánsok voltak azok, akik itt a kommunista berendezést és a vele járó sok bajt, szenvedést, megaláztatást lehetővé tették.

A hitlerizmusnak is milyen tehetetlen prédája, sőt lelkes kiszolgálója volt a német protestantizmus (Niemöller pedig, aki – szinte egyedüli kivételként – bátran ellenállt, utána a kommunizmus ostoba, rövidlátó kiszolgálásával tette tönkre a hitlerizmussal szemben szerzett érdemeit), ellenben milyen öntudatos és kemény ellenfele volt a „katolikus” Hitlernek a német katolicizmus! Annak eszébe se jutott, hogy Hitlert azon a címen szolgálja és nyerje meg magának, mert katolikus „hittestvér”. A német katolikusok sose tekintették Hitlert hittestvérüknek. Szálasi is hiába követett el mindent a magyar katolicizmus megnyerésére. Pedig ő nem is állt olyan távol az Egyháztól, mint Hitler.

Az új magyar történelem és a protestantizmus

Kétségtelen, hogy ez az én új magyar történelmem és a benne előadott új történetszemlélet elfogadásával a magyar protestantizmus szinte a megsemmisülés szélére jut. Hiszen a magyar protestantizmus eddig szinte egyháztörténelméből élt s egyházi élete alig állt másból, mint azon dicső szerep hangoztatásából, melyet ő a magyar függetlenség és vallásszabadság megőrzésében játszott.

Ha most ezzel szemben a magyar közönség tudomásul veszi, hogy ez az eddig bámult és annyira tisztelt szerep teljesen hamis, ha megtudja, hogy a protestantizmus szerepe Magyarország történetében valójában a nemzet igazi értékeinek rombolása volt és csak a későbbi kommunistákéhoz hasonló mesterséges hírverés csinált belőle hazafias érdemet; ha közvéleményünk tudatára jut annak, hogy a mi protestáns vagy Habsburg-ellenes szabadságmozgalmaink mind csak a bolsevizmus előfutárai voltak, melyek nem az egész és tejes bolsevizmust képviselték ugyan, hanem annak egyelőre csak egyik-másik részletét, de a lényeg, a szellem ugyanaz volt, mint a bolsevizmusé (az Egyház ellen, a régi ellen, a tekintély ellen és mindig a gyűlölet, mindig az irigység alapján) és emiatt valójában mégiscsak a teljes, az igazi, a százszázalékos forradalomra és rombolásra készítették elő a talajt (ezért csinált valóságos kultuszt szabadságharcainkból a bolsevista propaganda): az az intézmény, mely fő hordozójuk volt, a protestantizmus, magyar ember számára nem lehet ma már dicsőség tárgya, hanem éppen ellenkezőleg: tehertétel és szégyen.

Ezért a mi történelmi átértékelésünk elfogadása – hacsak bolsevisták nem lettünk – a magyar protestantizmus számára egyenesen lehetetlen, hiszen úgyszólván megsemmisülésével egyértelmű. Világos tehát, hogy a magyar protestantizmus ebben az átértékelésben nem fog velünk egyetérteni, nem fogja a dolgot tárgyilagosan megítélni, hanem olyan hévvel és elkeseredéssel fog ellene küzdeni, mint a fuldokló küzd az életéért. De mi mindezek ellenére mégis nemcsak a katolikusoknak, hanem a protestáns magyar közönségnek is szántuk munkánkat, mert erős, megdönthetetlen bennünk a meggyőződés, hogy mivel az igazságot állapítjuk meg, ez az igazság még egy olyan rendkívül öntudatos közösséggel is sikerrel szembeszállhat, mint amilyen a magyar protestantizmus, és még tőle is joga van követelni, hogy hódoljon meg előtte, ismerje el, hogy igazság. Mivel pedig az igazsággal szemben tartós boldogulás úgy sem képzelhető el, a jövőben protestánsaink is e megismert igazság alapján igyekeznek a maguk boldogulását keresni és megtalálni a magyar tereken.

Ma már úgy se tartható fenn sokáig, hogy egy olyan nagy közösség mint a magyar protestantizmus, tisztán felekezeti alapra helyezkedjék és mindent ennek szempontjából ítéljen meg. Ez a magyar protestantizmus számára eddig is csak úgy volt lehetséges, hogy felekezetieskedését nemzeti szellemmel és hazafias szólamokkal leplezte. Nem felekezeti, hanem hazafias érdemeivel dicsekedett és azok alapján követelt és kapott is a magyar közéletben számarányánál nagyobb szerepet, befolyást, megbecsülést és tekintélyt.

Még ha ezek az érdemek a múltban valóságosak is lettek volna, azaz ha ez a mi új magyar történelmünk a magyar protestantizmus múltját nem tudná „megölni”, a magyar protestantizmusnak akkor is tudomásul kellene vennie az időknek rá nézve nem előnyös megváltozását. Ma ugyanis már régen nem a Habsburg-ház, hanem egész más tényezők a nemzeti élet ellenségei. Olyan tényezők, amelyekkel való viszonylatukban a magyar protestánsok igazán nem hivatkozhatnak érdemekre, hanem éppen ellenkezőleg: keserves önkritikára kényszerülnek.

Szabó Dezső már majdnem egy félévszázaddal ezelőtt a Nyugatban éles ésszel mutatott rá arra, hogy ma már csak két élő és jövőre képes világnézet vagy erő található a modern társadalomban: a katolicizmus (nem vallás átlag, hanem egyedül csak a katolicizmus) és a kommunizmus (Szabó Dezső akkor még természetesen csak szociáldemokráciának nevezte). Ő már akkor megmondta, hogy ha a protestantizmus nem akar „két szék közt a pad alá esni”, akkor vagy az egyikhez, vagy a másikhoz kell csatlakoznia. Harmadik lehetőség nincs számára.

Világos – állapítjuk meg ezt most már mi –, hogy mindkét lehetőség egyaránt a protestantizmus megszűnését jelenti. A katolicizmussal mint ilyennel szóba sem állhat, hiszen „egyedül üdvözítőnek” tartja magát és az „egy vallást” képviseli. A katolicizmushoz való csatlakozás csak a beléje olvadást, a vele való egyesülést jelentheti. (Világos, hogy ez nem az egyének, nem a protestáns vezetők és lelkészek anyagi és erkölcsi pusztulását, hanem csak a téves eszme eltűnését hozná magával. A protestantizmus eszmei meghódolása fejében éppen a katolicizmus hozná meg – mégpedig szívesen – az anyagi és érvényesülési áldozatokat. A protestantizmusnak a forradalmi irányzathoz, a kommunizmushoz, a materializmushoz, az ateizmushoz való csatlakozása szintén csak a protestantizmus megszűnésével lenne lehetséges. A protestantizmus ugyanis vallás, és ki látott már materialista, ateista vallást?

A protestantizmus tehát mai helyzetében már nem tartható, döntenie kell: hisz-e, vagy nem, vallás akar-e továbbra is maradni, vagy nem. A félhitnek, a forradalom XVI. századi alkujának nincs már létjoga ma, a XX. században. Ma már csak egész hit vagy egész hitetlenség van. A protestantizmusnak döntenie kell, mit tart lényegének. Azt-e, amit mint hitet a katolicizmusból még megtartott, vagy a forradalom, az ellenkezés, a gyűlölet szellemét, tehát azt, ami miatt a katolicizmustól elszakadt és ellenfele lett.

Ha nem dönt, ha nem választ, ha nem mondja meg magyarul, a hit kell-e neki vagy a hitetlenség, ha továbbra is megmarad eddigi helyzetében, Szabó Dezső szerint az említett két „élő és jövőre képes szervezetnek”, a katolicizmusnak és a kommunizmusnak vagy az ateizmusnak a „pofozógépe” lesz. Hiszen „mostani, felemás, nyomorúságos helyzete” is – mondja – onnan van, mert még mindig nem döntött. „Sokszor jön – írja az „Elsodort falu” c. írásában –, hogy odakiáltsam dacos, szétmorgó protestáns testvéreimnek: Ha hisztek, térjetek meg (legyetek katolikusok), ha nem hisztek, legyetek szocialisták (kommunisták).”

Ugyanezen regényében Judit, a székely kálvinista lelkész tündérszép leánya, ezt mondja: „Nekem palota kell, nekem autó kell, nekem télikert kell, nekem fény, ragyogás, földi mennyország kell. Ha pedig ez nem lehetséges, akkor áttérek a katolikus vallásra és apáca leszek.”

Az eszébe se jut Juditnak, hogy mint kálvinista fog Istennek szolgálni, és tér a jó útra. Úgy látszik, ezt ő is lehetetlennek tartotta, s azt hitte, ha jó akar lenni, akkor katolikussá, sőt apácává kell lennie. (Ezzel természetesen nem akarjuk azt mondani – bizonyára Szabó Dezső sem akarta –, hogy szubjektíve, tehát protestáns egyéneknek egyáltalán nem lehet Istent szolgálniuk.)

Szabó Dezső akkor még – ezelőtt egy fél évszázaddal – azt hitte, hogy a protestantizmusnak a kommunizmusban van a helye, nem pedig a katolicizmusban. Ő – és nemcsak ő, hanem Móricz Zsigmond és Veres Péter is, sőt úgyszólván minden kálvinista írónk – azt tartotta, hogy a kálvinista magyar nép lényegében úgy is abban különbözik a katolikus magyartól, hogy ez keresztény tulajdonképpen sose volt. Se hajlama nem volt hozzá, se az az ötszáz év, melyet a középkori katolicizmusban eltöltött, nem volt elég arra, hogy lelkét és gondolatvilágát kereszténnyé tegye.

(Van is e nézetben igen sok igazság, csak abban téves, mintha a megállapítás csak a magyar népre vonatkoznék, mintha csak annak lett volna magas vagy ellenszenves a kereszténység, s mintha ez szinte dicsőség lenne a magyar népre.)

Az igazság az, hogy nagyon könnyen lett katolikusból protestánssá – tehát a kálvinista írók szerint újra pogánnyá – minden nép, nem pedig csak a magyar. Pogány hajlamúak vagyunk ugyanis mindnyájan, s amit az Evangélium szolgái évszázados munkával, nagy fáradsággal felépítettek, azt a rombolók pár évi működésükkel mindig könnyen tönkretehetik a XVI. században is, meg a XX.-ban is, nálunk is, külföldön is, keleten és nyugaton egyaránt. Rombolni vagy piszkítani ugyanis mindig könnyű, tehát gyors munka volt, csak építeni vagy a szennyeset újra tisztává varázsolni volt mindig nehéz és keserves.

Könnyen lettek protestánsok a XVI. században tótjaink és németjeink is, nem pedig csak magyarjaink, s protestánsok lettek a dunántúli magyarok is, nemcsak a Tisza mellékiek. Hogy azokat nagyrészt mégis sikerült újra katolikussá tenni, ezeket pedig nem, annak nem ez utóbbiak nyakasabb vagy pogányabb volta volt az oka, hanem egyszerűen csak az, hogy ezeknek a török parancsolt, nem pedig a Habsburgok, s így azok közé mehettek a jezsuiták, ezek közé azonban nem. Éppen ellenkezőleg: a felsőmelléki kálvinisták (Szatmár, Bereg megyében) sokkal hívőbb, alázatosabb, jámborabb hajlamúak, mint a dunántúliak. (Az egykézést is ezek kezdték, nem azok.)

Tehát Szabó Dezső egy fél évszázada még azon a véleményen volt, hogy a protestantizmusnak a szociáldemokraták táborában van a helye. Akkor még maga is odatartozónak mutatta magát. Ez se meglepő, sőt nagyon is természetes, hiszen a protestantizmus történelmünk folyamán mindig a lázadás, mindig a forradalom szövetségese, sőt fő tényezője volt, s említettük már, később még bővebben bizonyítjuk, hogy maga a protestantizmus is ilyen forradalom szülötte. Világos tehát, hogy természeténél fogva logikus következtetéssel tartozik ebbe a táborba.

Azonban 400 évvel azután, hogy Bocskai itt először zászlót bontott – illetve 500 évvel utána, hogy Luther fellépett – a hajdan még nemzeti és vallási forradalmak már marxizmussá fejlődtek, a marxizmus pedig kommunizmus lett, s mint ilyet, azóta részben még a hajdani szociáldemokraták is megtagadták. Első bemutatkozása alkalmával (1919) Szabó Dezső is kijózanodott belőle, sőt akkor legádázabb ellensége lett. Ma pedig már azok is kénytelenek látni, hogy minden forradalom lényege az, hogy nincs benne megállás, tehát nem korlátozódik végleg csupán egyházellenességre, Habsburg-gyűlöletre és mágnásellenességre, hanem irtó hadjárata előbb-utóbb kiterjed a kispolgárságra, az értelmiségre, a parasztságra, azaz mindenkire, akinek valamilyen értéke van és akitől valamit el lehet venni, sőt végül kiterjed még a proletárra is: tőle is elveszi azt az egyet, amije van: a szabadságát. Ezért ma már a maguk bőrén tanulták megbecsülni a hitet, az Egyházat, a tekintélytiszteletet, s az erkölcsi rendet azok is, akik azelőtt az Egyház ellenségei voltak, vagy legalábbis hideg közönnyel nézték küzdelmeit, mert azt hitték, hogy ez a küzdelem őket egyáltalán nem érinti.

Ha tehát Szabó Dezső tessékelésére többségében már egy fél évszázaddal ezelőtt se volt hajlandó a protestantizmus a szociáldemokrácia szövetségese lenni, hogy lehetne arra gondolni, hogy egyenesen a kommunizmus fegyvertársa lesz és éppen most, mikor ez a kommunizmus ugyancsak megmutatta már, hogy kicsoda? Most, mikor világra szóló kudarca és felsülése lett bemutatkozása eredménye?

Tehát nagyon is joggal írhattam könyvemet a magyar protestánsok részére is és teljes joggal feltételezhetem, hogyha már ideológiailag szakítaniuk kell azzal a protestantizmussal, melyet Szabó Dezső már fél századdal ezelőtt is idejétmúltnak, meghaladottnak és logikátlannak tartott, akkor ma, a közelmúlt tanulságai után, választaniuk kell. Pedig most már csakugyan kell, ha nem a rombolás és a forradalom segítőtársai akarnak lenni, hanem a hité, a kereszténységé, az államfenntartó erőé. Még a zsidóság értékesebb elemeiről is joggal feltételezhetjük, sőt tőlük is joggal elvárhatjuk ezt a felismerést és a belőle logikusan következő elhatározást. Hát akkor mennyivel inkább el kell ezt várnunk a protestánsoktól?

Nem áldozat ez részükről, mert hiszen meghaladott, idejétmúlt, csődöt mondott dologgal szakítani, süllyedő hajót elhagyni nem áldozat, hanem csak a józan ész és az élni akarás jele. Még azoknak is érdemes e lépést megtenniük, akik személyükben már nem képesek a katolicizmus magaslatára felemelkedni. Nekik a gyermekeik miatt érdemes, akiknek jólétét, sőt létét mentik meg vele és akiket bizonyára meg akarnak kímélni egy újabb bolsevizmustól és azoktól a vele járó szenvedésektől és megaláztatásoktól, melyeket nekik a felforgató eszmék miatt át kellett szenvedniük.

Sajnáltam, de mégis megértettem, sőt bizonyos tekintetben még tiszteltem is azt a nagy tehetségű zsidó kapitalistát, aki mint újkatolikus, azt mondta, hogy én magam ugyan már nem tudok igazi keresztény lenni, de mindent elkövetek, hogy fiam legalább az legyen.

Még nagyobb észt, felvilágosultságot, tisztánlátást láttam azonban a nagy jövőjű, fiatal zsidó tőzsdei titkárban, aki házasságával kapcsolatban lett keresztény, s noha véletlenül protestáns lány tetszett meg neki, ő maga mégis katolikus lett, menyasszonyától pedig megkövetelte a katolikus reverzálist. Sajnos zsidóban ritka az ilyen, mert amint a trieri születésű, tehát Németország tiszta katolikus vidékéről származó Marx mégis protestáns lett, mikor megkeresztelkedett, nem pedig katolikus, éppúgy a mi zsidóink is feltűnő arányban protestánsok lettek még akkor is, ha katolikus vidéken laktak, mint például a fővárosi zsidók.

Mindez teljesen érthető, ha kereszténygyűlölő, marxista beállítottságú valaki, mert az ilyen ember nem is való katolikusnak. Nemcsak a zsidó, a protestáns se való annak, ha ilyen a lelkisége. De feltétlenül nálunk a helye, ha építő, ha keresztény mentalitású. Ki meri azonban tagadni, hogy a magyar protestánsok többsége ilyen?

Érdekes, hogy egy eléggé országos nevű kálvinista egyén e lépés szükségszerűségét és logikusságát már rögtön az első kommunizmus bukása után belátta, emiatt egy tekintélyesebb papnál bejelentette megtérési szándékát és puhatolózott a megtérés módozatai és lehetősége felől. Még érdekesebb azonban, hogy lépése mégis nemcsak elmaradt, hanem az illető katolikus alantasai felett később valóságos protestáns felekezeti terrort fejtett ki hivatalában.

Látszik, hogy nem azért akart ő közénk jönni, mert ezt lelkisége kívánta, hanem csak azért, mert a józan esze már akkor azt mondta, hogy a jövő a katolicizmusnál van, így ő is csak vele érvényesülhet. Mikor azonban látta, hogy még nem jött el ez az idő, nemcsak a szándékolt lépést nem tette meg, hanem megmutatta, hogy a protestánsok azon csoportjába tartozik, melynek nem köztünk van a helye, s ha közénk jön, csak álutakon, csalással lopózhat be az akolba, mint farkas a bárányok közé. Ilyen protestánsokat természetesen most se hívogatunk körünkbe.

De nem minden protestáns ilyen, s szeretném hinni, hogy a többség nem ilyen. Látjuk majd történelmünk folyamán, hogy mennyire igazán keresztény protestánsok is vannak. Látni fogjuk, milyen derékul viselkedett például a hazánkat felszabadító török háborúban egy protestáns német százados és hogy a Bocskai-felkelés idején Kisvárdán is kálvinista asszony jólelkűsége mentette meg a kálvinista fanatizmustól halálra üldözött szerzetes életét.

Erre a velük született jólelkűségre és kereszténységre számítunk is protestánsaink részéről és bízunk benne, hogy a magyar történelemnek itt előadandó kérdéseiben tudnak majd tárgyilagosak lenni és az életet választják, nem a halált. Okulnak azon, amit a kommunizmus alatt átéltek, s nem akarják utódaikat is kitenni annak, amin nekik kellett átmenniük. Ha mindezek ellenére még mindig nem okultak volna, az ő bajuk. De – sajnos – mégse csak az övék. A nemzeté is.

A történelem is bizonyítja és egyéni tapasztalatom is, hogy a legértékesebb és legszerencsésebb embertípus a katolikusba oltott protestáns, feltéve természetesen, hogy nemcsak névleg, hanem lelkében is katolikus lett, az a protestáns. – De ez a feltétel már az „oltás” szóban egyébként is már bent foglaltatik. – Harmincéves középiskolai hittanári működésem alatt a legideálisabb katolikusokká feltűnő arányban azokat a tanítványaimat tudtam tenni, akik vegyes házasságból születtek, tehát fele részben protestáns ősöktől származtak.

A földön ugyanis minden jónak van hátránya, s így a másvilágért való élésnek is. Az a tapasztalatom, hogy ez a hátrány az oka annak, hogy a katolikusok olyan nagy arányban passzívak, félénkek, aggályosak, rossz idegzetűek, s ezért vezető állásba, parancsolásra, mások irányítására igen sokszor nem alkalmasak. Azt hiszem, hogy ez az ösztönök ki nem élésének, az állandó gátlásoknak, tehát az Evangélium parancsai iránti engedelmességnek a következménye, mivel a katolikusokban már évszázadok óta érvényesül, megviseli az idegrendszert. Ennek következményeként fáradékonyságot, leküzdhetetlen félénkséget okoz. De természetesen csak azért, mert a gyarló ember többnyire csak félig engedelmeskedik az Evangéliumnak, csak félig áll ellen ösztöneinek. Ezt a kérdést „A katolikus hit igazsága” című apologetikámban fejtem ki bővebben.

Ezzel szemben az ösztönök szabad kiélése bátorrá, jó felépítésűvé, öntudatossá s így parancsolásra és vezetésre alkalmassá teszi az embert. – Természetesen csak akkor, ha melléje még szellemi képességek, emberismeret és helyes ítélőképesség is társul. – Világos, hogy hátrányai sokkal nagyobbak az előnyeinél. Ezek a hátrányok sokszor teljes erkölcsi gátlástalanság, az ateizmus, a féktelen önzés, a kíméletlenség, sokszor a teljes erkölcsi elfajulás, megőrülés, öngyilkosság. A statisztika kétségtelenül bizonyítja, hogy e két utóbbi sokkal gyakoribb a zsidók és a protestánsok, mint a katolikusok között.

A katolikus és protestáns lelkiség vegyüléke azonban igen sokszor olyan embert eredményez, akiben együtt található meg a két psziché előnye. Ha az ősei testileg egészséges, szabad, gátlástalan ösztönélete következtében életvidám természettel, egészséges idegzettel, tevékeny szellemmel, gyakorlati érzékkel és nagy munkabírással megáldott szervezetet örökölt protestáns fiatal emberpalánta katolikus környezetbe és nevelés alá kerül, alkalmas papi nevelőt kap, aki intelligenciájával is imponálni tud neki, s ugyanakkor jellemével és erkölcseivel is tekintélyt szerez előtte – sajnos, e szerencse az esetek többségében a katolikus környezetben se jut osztályrészül –, olyan ember lesz belőle, aki a vallási műveltséget, a legszilárdabb, minden vihart kibíró hitet és vallási meggyőződést, a finom érzékeny lelkiismeretet, idealizmust, nemes önzetlenséget és másvilágért való élést egyesíti magában az egészséges optimizmussal, gyakorlatiassággal, bátorsággal, jó modorral és fellépéssel.

Nem kell magyaráznom, hogy az ilyen emberek a nagy emberek, a szentek, az emberiség áldásai, akik egymaguk többet használnak és maradandóbbat alkotnak, mint az átlagemberek ezrei együttvéve.

A zsidókra is vonatkozik ugyanez, hiszen bennük – éppen még a protestánsoknál is nagyobb gátlástalanságuk és szabadabb ösztönéletük miatt – még nagyobb fokban és még gyakrabban vannak meg ezek a földi érvényesülésre képesítő tulajdonságok. Azonban az ő pszichéjük általában annyira híjával van az igaz kereszténységhez elengedhetetlen önzetlenségnek, hogy katolikus hatás és nevelés alá kerülve is sokkal ritkábban jön létre ez az ideális eszményi ember, mint a katolikusba oltott protestáns esetében. Bár – ha igen kiváló katolikus nevelő jut osztályrészükül és a nemesebb zsidó típusba tartoznak – náluk sem ritkaság.

A katolicizmust igazán megismert megtérő protestánsokban vagy fele részben katolikus, fele részben protestáns szülőktől származó katolikusokban azonban elég gyakori ennek az eszményi, értékes embernek a létrejötte. Hogy mégse láthatjuk őket tömegestül, annak az az oka, hogy – sajnos – nálunk se teremnek minden bokorban olyan papok, akik az ilyen fiataloknak szellemileg és erkölcsileg egyaránt imponálni tudnának, ők maguk pedig önzetlenül tisztán híveik vagy tanítványaik nevelésének élnének, s így tanítványaikat igazi katolikusokká tudnák tenni.

De azért feltűnően sok az olyan példa, mely tételünket bizonyítja. Elég hivatkoznunk Pázmány Péterre, Eszterházy Miklós nádorra, Forgách Ferenc bíboros esztergomi érsekre – aki Bethlen idejében az Egyház jogainak oly bámulatosan férfias és tiszteletre méltó védője volt –, Padányi Bíró Márton veszprémi püspökre, akinek a főpapok között Pázmány után talán legjobban köszönhetjük azt, hogy ma Magyarország katolikus, Bársony György püspökre, aki olyan önfeláldozással működött ugyanezen irányban, hogy öccse – aki természetesen épp olyan katolikusba oltott protestáns volt mint püspök testvére – még vértanúhalált is halt miatta, mint történelmünk folyamán látni fogjuk.

Ilyen nagy embereket még a tiszta katolikus származásúak nagy tömegéből se tudunk ilyen nagy számmal felsorolni. Még Ferenc Ferdinánd trónörököst is egyik olyan nevelője – Onno Klopp – tette „klerikálissá”, tehát igaz katolikussá, aki még protestánsnak született. Látni fogjuk majd, hogy ez a protestáns származású Habsburg nevelő nagyobb katolikus volt, mint a trónörökös környezetében élő összes pap együttvéve, noha ő nem is volt pap. Tanítványára azonban egymaga nagyobb hatással volt, mint a papnevelők, mert több volt a fejében, nagyobb jellem volt és keresztényebb életű, mint a papi nevelők.

A vegyesen katolikus és protestáns ősöktől származó katolikusok közül legyen elég csak Mária Teréziára, legtehetségesebb Habsburg-uralkodónkra hivatkoznunk, akinek anyai ősei mind protestánsok voltak, s maga az anyja is csak férjhez menetelekor tért meg. Ő is olyan jellem volt, hogy erre csak akkor volt hajlandó, mikor már a katolicizmus igazságáról meggyőződött.

Apai ősei protestánsok, sőt protestáns prédikátorok voltak, továbbá annak a Hadik Andrásnak is, aki – látni fogjuk majd – épp oly öntudatos, buzgó, s még „bigottnak” is „bigott” katolikus volt, mint amilyen nagy hadvezér és jellem.

Ilyen, félig katolikus, félig protestáns gyöktől származó egyén volt Zrínyi Miklós, a költő, és Rákóczi Ferenc, a szabadsághős azon nagyjaink között, akik nem katolikus szempontból tűntek ki.

De anyai ágon tisztán protestáns ősöktől származott, sőt részben még apai ágon is az Zsófia főhercegnő, Ferenc József anyja is akinek a fejében majdnem több volt, mint az egész udvaréban, aki fia előtt a legnagyobb tekintély volt és maradt császár korában is, akinek az volt a fő bűne és népszerűtlenségének egyedüli oka, hogy még abban a hitközönyös korban is olyan buzgó katolikus, s így a destrukció olyan nagy ellensége volt, mint egy mai modern igazi katolikus.

Ugyanilyen fokban, tehát szintén háromnegyed részben protestáns származású volt Karolina Auguszta, I. Ferenc szent életű negyedik neje, aki a Habsburg-házat II. József és II. Lipót hitközönyösségéből kigyógyította, s akitől Zsófia is tanulta azt a vallásosságot, melyet hazulról, a bajor királyi udvarból nem hozott magával Bécsbe.

Sajátos jelenség: a Habsburgokat is ilyen, majdnem tisztán protestáns ősöktől származó, de igazi katolicizmust megismert hölgy tette újra igazi katolikussá a „felvilágosultság” őket is megmételyező dekadenciája után.

Protestáns apától és így fele részben protestáns ősöktől származott Kanter Károly, ez a szentség hírében elhunyt pap, a főváros apostola, a budapesti egyetem teológiai karának példás papi élete miatt legtiszteltebb tanára (Aszalói Kecskés Pál), valamint szerzetesi életéért a bencés rendnek a bencés diákoktól legjobban becsült tagja (Kurbély Vince), s – mikor e sorokat írom – Esztergom városának is nem egy még az értékesek közt is legértékesebb katolikusa, köztük egyik legkiválóbb apácája is.

Igen nagy szerencse lenne tehát mind katolikus, mind protestáns, mind magyar, mind egyéni szempontból, ha a magyar történelemnek itt előadandó tanulságai ki tudnák irtani vagy legalább le tudnák tompítani protestánsaink lelkében a beléjük nevelt hihetetlenül nagy felekezetiséget és a katolicizmustól való szinte atavisztikus [haladásellenes, maradi] iszonyodást.

Mivel e nagy ellenszenv fő oka a magyar protestantizmus tévesen vélt történelmi, hazafias és kulturális teljesítménye, mindezeket és a belőlük folyó túlzott protestáns önérzetet pedig ugyancsak semmivé teszi az az új magyar történelem, melyet itt adok, erre alapos reményünk lehet, ha nem is azonnal. Arra a protestantizmusra ugyanis, melyet a múltban játszott szerepe miatt szégyelleni kell, senki se lehet büszke, az ilyen protestantizmushoz senki se fog minden áron ragaszkodni, sőt akkor hagyja ott, mikor lehet.

Azokban, akik a Szabó Dezső említette két jövő- és életre képes szervezet vagy világnézet közül nyíltan vagy legalább szívük belsejében a forradalmisághoz s vele az istentelenséghez, a materializmushoz, sőt a kommunizmushoz számítják magukat, csak természetes dolog, ha nem azokért az emberekért lelkesednek, amelyeket vagy akiket ez a mi új történelmünk követendőnek talál. Hiszen éppen az ilyen önző emberek teszik azt a tábort, mely a kereszténység ellensége és amely a nemzetre annyira káros, de akikről a közelmúlt események is ugyancsak megmutatták, hogy károsak nemcsak az Egyházra és a nemzetre, hanem minden olyan egyénre is, aki valamilyen – akár anyagi, akár szellemi – értékkel bír. (Hacsak ezt az értéket – mert önző – nem állítja lelkiismeretlenül az illető ennek a romboló eszmének szolgálatába csak azért, hogy ő itt se veszítsen, ő itt is felül maradjon.)

Az ilyen emberek a katolikus világnézet ellenségei voltak, azok ma és azok maradnak a jövőben is. Nagyon sajnálnánk azonban, ha a magyar protestánsok zöme, nem azért, mert lélekben e forradalmár rombolók közé tartozik, hanem csupán felekezeti dacból és azért, mert még mindig nem okult és a forradalomban, a lázadásban, a szabadelvűségben csak akkor hajlandó észrevenni a rosszat, az Őskáint, a Góg és Magóg fiait, mikor már nyíltan és kifejezetten, mint bolsevizmus jelentkezik, leplezett és kezdetleges megnyilvánulásaiban azonban nem, még mindig nem okult volna, s mivel mostani nagy veresége és szégyene után természetes, hogy az Őskáin egyelőre megint nem százszázalékosan, nem nyílt istentelenség, nemzetköziség és sátániság alakjában jelentkezik majd, hanem hazafiság, szabadság, felvilágosultság és emberszeretet (a kisemberek védelme) köntösében, a protestantizmus ismét a rombolás szolgálatába szegődnék s ezzel előkészítené hazája és saját utódai részére is egy újabb, a most leszerepeltnél talán még végzetesebb és még több szenvedést hozó, talán egy fél század múlva újra esedékes erkölcsi, társadalmi, nemzeti és gazdasági katasztrófát. Nagy kár lenne, de nem tehetünk róla, ha így lesz. Mi megtettük kötelességünket ennek lehető megakadályozására s ebből a célból írtuk meg a magyar nemzetnek ezt az új történelmét.

Mi az oka, hogy annyira gyűlöltük,
sőt gyűlöljük még ma is a Habsburgokat és híveiket?

A mi hazánkban egész mostanáig azokat, akik a Habsburgok hívei voltak, tehát a közéletben azt az eszmét szolgálták, amelyet e műben mi hirdetünk és egyedül helyes és logikus voltát kimutatjuk, egyszerűen a hatalom jellemtelen szolgáinak, érdekembereknek, önző haszonlesőknek és a haza árulóinak rágalmazták el. De magát az uralkodócsaládot is úgyszólván szükségszerűen rossznak, a nemzet ősellenségének tekintették, melytől csak rossz származhat. A kétfejű sas nálunk körülbelül az volt, mint a hétfejű sárkány a gyermekmesében: gonosz minden porcikájában, de viszont egészen babonásan erős s ezért legyőzése mindennél nagyobb dicsőség.

De ez a Habsburgok elleni szinte babonás ellenszenv éppen nem szorítkozik csak ránk, magyarokra, hanem világjelenség. Bolsevistáinkat csak nem tekinthetjük magyaroknak, a Habsburg-gyűlöletben ők mégis talán még kálvinista kuruckodóinkon is túltettek. Nekik nem a magyar sovinizmus, hanem éppen ezzel ellenkezőleg: ennek a magyar népből való kiirtása volt az életcéljuk, a Habsburg-gyűlöletben mégis versenyeztek a legtúlzóbb magyar „hazafiakkal”, sőt túltettek rajtuk.

Nyilasaink viszont egyenesen német érdekeket szolgáltak, németcselédek voltak, s ha elővesszük lapjaikat vagy az uralmuk alatt megjelent magyar újságokat, mégis azt látjuk, hogy azokat a Habsburgokat, akiket nálunk állítólag „német” voltuk miatt gyűlöltek és tekintettek ellenségnek, ők még jobban lázítottak ellenük, mint a Horthy-korszak kálvinista magyar urai.

De a Habsburgok Hitler szemében is ugyanolyan gyűlöletesek voltak és ugyanolyan veszedelemnek számítottak a németségre, mint a mi kurucos felfogásunk szerint a magyarságra. Azt írja ugyanis róluk a „Mein Kampf”-ban, hogy náluk nagyobb ellenségei nem voltak a német fajnak. De nemcsak maga Hitler, hanem a szorosan vett katolikus irodalmat kivéve az egész német irodalom is 400 éve mindig így bánik velük. Még az osztrák irodalom is. S nemcsak ma, hanem már akkor is, mikor még uralmon voltak Ausztriában.

Az angolok és a hollandok gyűlölték és gyűlölik őket, mint protestánsok, a szlávok, mint a görögkeletiek Rómával való egyesülésének erőszakolóit, az olaszok, mint hazájuk egyesülésének, az unita Itáliának legnagyobb akadályait. Ellenük szólt az olasz irredenta dal:

„Va fuori d’Italia, va fuori, che é lora,
Va fuori d’Italia, va fuori stranier.”

(Kifelé Olaszországból, kifelé, mert már itt az ideje,
kifelé Olaszországból, kifelé idegen!)

A Habsburgok spanyol ágának kihalta után még a spanyoloknak is inkább a francia Bourbonok kellettek, mint ők. De a francia forradalom is a királynét, Mária Terézia lányát tekintette fő ellenségnek, az igazi, a megtestesült reakciónak. Csak úgy hívták (és e szóban benne volt egész gyűlöletük): „L’Autrichienne: az osztrák!” Pedig hát őket nem nyomta el ez az osztrák, mint minket állítólag elnyomott. Miért gyűlölték hát mégis még ők is annyira?

Láttuk, hogy ez a nagy Habsburg-gyűlölet időnként még egyes kisebb képességű és szerencsétlenebb kezű pápákat is elfogott, s ha csak kivételesen és rövid ideig is, de ők is szükségesnek tartották a Habsburgok ellenségeivel szövetkezni.

E megmagyarázhatatlannak látszó ellenszenv, sőt gyűlölet annál érthetetlenebb, mert hiszen látni fogjuk, hogy mint ember, egyik Habsburg jobb volt, mint a másik. A jóságot, az önzetlenséget, az igénytelenséget, a jóakaratot, a nemeslelkűséget, a gyűlölni nem tudást, a családi erényeket még a leghabsburgellenesebb magyar történelmi művek is elismerik még arról az I., II. és III. Ferdinándról, I. Lipótról, I. Ferencről is, akiket legjobban gyűlölnek. A gyűlölet tehát csakis a katolikusnak szólhat.

Látni fogjuk majd, hogy soha Habsburg-császár még támadó háborút nem indított, sőt még megelőző háborút se, s náluk békeszeretőbb és türelmesebb uralkodóházat még nem látott a világtörténelem. Pedig hát kell-e vagy képzelhető-e ennél dicsérendőbb és nagyobb jelentőségű jó tulajdonság egy uralkodóházban? De a gyűlölet még ezt is ellenük aknázta ki, s nem dicsérően, hanem gúnyból és megvetéssel hangsúlyozza róluk, hogy ők országaikat – noha több volt nekik, mint bármely más uralkodóháznak a világtörténelemben – nem háborúkkal, hanem házasságokkal, tehát békés úton szerezték. Nekik csak az volt a bűnük (jellemző, hogy még ezt is bűnüknek tulajdonítják), hogy békés úton szerzett országaikat azért ők is fegyverrel védték. Emiatt ugyanis csakugyan igen sok nagy, véres és hosszú háború volt a világon.

Nekik tehát még az is kötelességük lett volna, hogy azt, ami az övék volt, békésen mindjárt át is engedjék azoknak, akik kérték, illetve fegyverekkel követelték tőlük. De ha természetesen ezt is megtették volna, akkor még jobban utálnák és megvetnék őket azon a címen, hogy nincs megvetendőbb dolog, ha anyámasszony katonája az, aki hadnagynak, tehát katonának születik, s már a bölcsőben százados.

Láthatjuk, hogy a bizonyos titkos célok elérésére indított mesterséges és rosszindulatú propaganda és rágalomhadjárat nem Hitler vagy a bolsevizmus találmánya, hanem az általános emberi rosszaságé, mely lényegében ugyanúgy megvolt évszázadokkal ezelőtt is, mint Hitler vagy Sztálin idejében. Régen a Habsburgok és embereik voltak azok a kulákok, akiket a kommunizmus alatt, vagy azok a zsidók, akiket Hitler alatt gyűlölni kellett és akiknek csak bűneik lehettek, de erényeik nem.

Ha most e megmagyarázhatatlannak látszó ellenszenv, sőt gyűlölet okát keressük, nem nehéz megtalálni. A Habsburg-hatalom ugyanis – legalábbis azóta, amióta a magyarok felett is hatalom – mindig katolikus hatalom, az Egyház vagy (mint helyette mondani szeretik) a papok védője volt. Hogy pedig az Egyház s még inkább a papjai, akik az Egyházat képviselik, s édes, de mégiscsak nehéz igáját az emberek nyakába vetik, mennyire ellenszenvesek s gyűlöltek az emberek előtt, azt nem kell hosszan bizonyítanunk. Hiszen idéztük már Krisztus szavait: „Nem nagyobb a szolga uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak.” (Jn 15,20)

Ha Jézust magát is csak úgy hívták a zsidók vezetői: „ez a csaló” (impostor) (Mt 27,63) nem magától értetődő-e, hogy az az uralkodóház is, mely Jézus ügyét legtöbbet és leghathatósabban védte a világtörténelemben, szintén megvetett, gyűlölt és rossz hírű lett? Hiszen a jezsuiták is, akik a papok közt legeredményesebben működtek és legtöbbet tettek és tesznek Jézus ügyéért, szintén gyűlöltebbek minden más papnál, s e nagyobb gyűlöletnek éppen nem akadálya az, hogy köztudomásúlag a legfeddhetetlenebb papok és a legkevesebb papi botrányban szerepeltek.

Mikor Saul megtér, az Úr látomásában rögtön azt mondja róla Ananiásnak: „Megmutatom neki, mennyit kell majd szenvednie az én nevemért.” (ApCsel 9,16) A római zsidók vezetői is, akiket az utolsó éveit élő és már fogságban levő Szent Pál magához hívat, azt mondják neki már a kezdeti s úgyszólván tisztán szentekből álló kereszténységről, hogy „tudjuk erről a felekezetről, hogy mindenütt ellenzésre talál”. (ApCsel 28,22)

Hogy tehát a pap- és egyházvédő Habsburgok is „mindenütt ellenzésre találnak”, hogy ők is gyűlöltek, hogy „zsarnok” hírük van (uralkodókra csak nem mondhatjuk azt, hogy „csalók”?) és hogy emellett korlátoltaknak is tartják őket és „minden rosszat” mondanak róluk (szintén Krisztus urunk szavai), azaz hogy el vannak rágalmazva, az csak természetes.

Hogy még a katolikus olaszoknak se kellettek, sőt még a spanyoloknak se, és hogy 1918-ban Bécs és Ausztria, melyet pedig hírverés szerint mindig annyira dédelgettek, még hamarabb és alaposabban elkergette őket, mint mi, azon se csodálkozhatunk. Hiszen mindenki tudja, hogyha valaki egy papot vagy „papcselédet” gyűlöl, ahhoz éppen nem szükséges zsidónak vagy protestánsnak lennie, sőt még kommunistának se, mert vannak ilyenek elég szép számmal a katolikusok között is. (De már olyan protestánst hiába keresünk, aki a protestáns lelkészeket, de természetesen olyan zsidót se, aki a rabbikat, mind és elvből gyűlöli.)

Nem kell tehát csodálkoznunk azon se, hogy mikor a Habsburg-lány Párizsba kerül királynénak, nemcsak „l’Autrichienne”-nak csúfolják az egyébként katolikus, vagy legalábbis annak született franciák, hanem mindenki arról is meg van győződve, hogy egész Párizsban, sőt egész Franciaországban nincs még egy olyan elfajult, fenékig romlott, sőt perverz nő, mint ő. Pedig ma már vitán felül áll, hogy férjén kívül legfeljebb egy férfival (a svéd Fersennel) gyanúsítható meg. Fersent kétségtelenül szerette is, de hogy vétkezni még vele is vétkezett-e, az már nagyon is kétséges. (Én meg vagyok róla győződve, hogy nem.) Pedig ugyanakkor milyen romlottak voltak a főrangú francia nők! (De hisz éppen emiatt gondolták Marie Antoinette-et is olyan romlottnak.)

Az Egyházat, pápákat, főpapokat, szerzeteseket is hogy gyűlölik az emberek! Pedig ők Krisztus szigorú tanait csak hirdetni és ajánlani tudják, de kényszeríteni senkit se tudnak arra, hogy Krisztus igáját a nyakába is vegye. Az ő országuk ugyanis nem e világból való, ezért a kényszerítésre nincsenek eszközeik. Hogyne gyűlölték volna azonban az emberek azokat a Habsburgokat, akiknek Isten azt a még a papokénál is gyűlöletesebb hivatást adta, hogy országuk e világból való legyen, ezért anyagi, gazdasági erőkkel, hivatalnoksereggel, sőt hadsereggel és fegyverrel is rendelkezzenek s ezért ezeket is Krisztus szolgálatába állítják oly módon, hogy alattvalóiktól nemcsak az állampolgári, hanem vallási kötelességeik teljesítését és a hit tisztaságát is megköveteljék, s ha nem is nyíltan, de legalább közvetve erre őket rá is szorítsák?

(Olyan királynak, aki a vallását, tehát az örök életet, poklot, mennyországot komolyan hiszi és alattvalóit önzetlenül szereti, őket a vallásosságra többé-kevésbé szorítani is feltétlenül kötelessége. Természetesen ezt nem nyersen, kíméletlenül, hanem tapintatosan és csak ha más eszköz már nem használ, okos gyakorolnia (látni fogjuk, hogy a Habsburgok így is gyakorolták). A hit terjesztésének ugyanis nem a kényszer a tulajdonképpeni eszköze. Azonban az evilági hatalomnak és fegyvernek mégiscsak az a legszebb hivatása, hogy a szellemi és erkölcsi értékek szolgálatában álljon. Isten ilyen célból adta a vagyont, a hatalmat és a fegyvert azok kezébe, akik tényleg rendelkeznek vele. A Habsburgok azért annyira gyűlöltek, mert ők hatalmukat valóban erre is használták, s így kötelességüket e tekintetben teljesítették.)

A Habsburgoknak ez a viselkedése annyira terhes és tűrhetetlen volt alattvalóiknak, hogy gyűlölték és rágalmazták őket, akár protestánsoknak, akár felvilágosultaknak, akár szabadelvűeknek, akár haladóknak, akár forradalmároknak, akár hazafiaknak, akár szociáldemokratáknak, akár nyilasoknak, akár kommunistáknak nevezték magukat.

Vajon mi az oka annak, hogy ma már nemcsak Habsburgok nincsenek, hanem az egy belgát kivéve nincsenek katolikus királyok se, ellenben a protestáns királyok ma is szilárdan ülnek trónjukon Angliában is, Dániában is, Hollandiában is, Svédországban is és Norvégiában is? Mi az oka, hogy Londonban és Hágában egyébként nagy műveltségük ellenére ma is gyermeteg örömmel nézik alattvalóik a királyi pompát, messziről odautaznak, hogy élvezhessék és óriási összegeket fizetnek az útvonalon egy-egy jó kilátással rendelkező ablakért, míg ugyanakkor Párizsban, Madridban vagy nálunk ugyanezt csak sárga irigységgel, ádáz gyűlölettel, az ásatag, idejét múlt dolognak kijáró lekicsinyléssel vagy alattvalók pénzének pazarlása miatti őszinte felháborodással tudták csak nézni az emberek addig, míg nézniük kellett?

A dolog megítélésében való nagy különbség oka lehet az északi és déli vérmérséklet nagy eltérése és a déliek izgágasága és lobbanékonysága is, de a fő ok kétségtelenül világnézeti. Hiszen a jelen esetben éppen a művelt északi ember bizonyul naivnak és műveletlennek, a déli fölényesen felvilágosultnak. Meg hát ne feledjük, hogy a katolikus Írország, Litvánia, Lengyelország északon van, s az osztrákok se délinek, se izgágáknak nem nevezhetők, mégis köztársaságok lettek e hajdani monarchiákból.

A katolikus királyok, de különösen a Habsburgok, az állam hatalmán kívül az Egyház védői is voltak, s ezért jutott osztályrészükül a többi királyoknál nagyobb gyűlölet. Mert természetesen van uralkodók elleni gyűlölet akkor is, ha az uralkodó maga a tekintély- és érdekképviselete mellett nem képviseli alattvalói számára egyúttal még a Krisztus ellenszenves igáját is. A Habsburgok elleni gyűlölet tehát e nélkül is érthető volna. Az embernek ugyanis már az a természete, hogy azt, aki felette áll, aki több, mint ő, sőt hatalommal bír felette, ellenszenvvel nézi, sőt gyűlöli.

Szót fogadni, engedelmeskedni, megalázkodni, elismerni, hogy én kevesebb vagyok, mint a másik, senki se szeret, noha kétségtelen, hogy függőség, tekintélytisztelet és engedelmesség nélkül el se képzelhető rendezett emberi társadalom. Ezért aztán az átlagember, hogy függetlenségi törekvései számára jogalapot találjon, ürügyet keres, hogy feljebbvalójára, a hatalom birtokosára ráfoghassa, hogy nem méltó arra a szerepre, melyet betölt. Ha nem ő maga fogja rá, legalább azonnal elhiszi azoknak, akik ráfogják. Ez a fő oka, hogy uralkodókról (és papokról) mindig annyi pletyka volt és van, és hogy ezeket a pletykákat annyira kritika nélkül elhiszik és oly kedvteléssel terjesztik az emberek.

Nálunk a természetszerűleg meglevő ellenszenvhez hozzájárult még, hogy – látni fogjuk majd, hogy nem a maga hibájából, hanem a mi hibánkból – az uralkodóház idegen is volt és maradt és végig idegenben lakott. Ez csak növelte az ellenszenvet és a gyűlöletet. Hogy minden rosszat elhihessünk róla, megkönnyítette az is, hogy róluk szóló híreket alig tudtuk ellenőrizni, hiszen nem köztünk éltek.

Mivel tehát az uralkodóház tekintélyt, erőt, hatalmat is képviselt, és mint minden hatalomnak, természetesen zsandárai, börtönei és hóhérjai neki is voltak, mivel továbbá idegen volt és idegenből is kormányzott, nem is a mi nyelvünket beszélte, „papcseléd” is volt (még komoly történelemkönyveink is hangsúlyozzák, hogy II. Ferdinándnak, I. Lipótnak, V. Ferdinándnak, Zsófia főhercegnőnek a papok parancsoltak), s emellett a hírverés még arról is gondoskodott, hogy valamennyiüket hülyének és gonoszoknak is tartsuk. Nem csoda, hogy azokat a magyarokat, akik ennek ellenére is kiszolgálóik voltak, el se tudtuk képzelni másnak, mint hitvány, korcs magyaroknak, becstelen érdekembereknek, akik az érvényesülésért, a hatalomért, a haszonért önvérüket és hazájukat elárulták.

Mindig voltak és lesznek is olyan emberek, akik számára szinte elképzelhetetlen, hogy ne a hatalmat szolgálják. Kétségtelen, hogy az effajta emberek nem az emberiség javából kerülnek ki. Világos, hogy ilyen emberek a Habsburgok hosszú, 400 éves uralma alatt az ő kiszolgálóik soraiban, köztük magyarok is voltak. Az is kétségtelen, hogy ez alatt a 400 év alatt nálunk Habsburg-pártinak lenni hatalmat, méltóságot, rangot, kitüntetést, esetleg megvagyonosodást, de legalábbis könnyebb érvényesülést jelentett. Mivel pedig az ember természete már olyan, hogy az erőset, a hatalmast, az érvényesülőt nem szereti s hatalmát éppen felette gyakorolja, ha tőle követel engedelmességet, ha az ő kárára érvényesül, ha melléje még a papok uralmát is nyakára zúdítja és még idegen uralmat is képvisel, érthető, hogy egy olyan országban, melynek ráadásul hajdan a többsége, de egyharmada, vezető elemében pedig a fele még ma is protestáns, szellemi és erkölcsi bélpoklosokként szerepeltek a Habsburgok hívei: a „labancok” és a „pecsovicsok”.

Pedig ha csak egy csepp igazságszeretet, csak egy csepp elfogulatlanság lett volna bennünk, és ha a gyűlölet nem tett volna bennünket egészen vakokká, észre kellett volna vennünk, hogy a megvetett labancok között feltétlenül kellett lenni tisztességes és önzetlen embereknek is, sőt – legalább a javuk – még megvetőiknél is különb kellett legyen. Olyan cinikusok ugyanis (mert ez már bolsevizmus volna) semmiképpen se lehetünk, hogy feltegyük, hogy felsőbbséget tisztelni, a tekintélytisztelet és az ebből folyó engedelmesség alapján állni, másból, mint érdekből és önzésből nem is lehet.

Látni fogjuk majd, hogy éppen ellenkezőleg, mindez annyira az Evangélium szelleme és követelménye, hogy hangsúlyozásában a protestáns pietista könyvek – legalább elméletben – még a katolikus Egyházon is túltesznek. Bizonyára az is egészen lehetetlen álláspont, sőt egyenesen sátáni lelkület jele volna, ha valaki nyílt imádkozást, rendes templomba járást, gyónást, áldozást, paptiszteletet el se tudna képzelni más okból, mint csak aljasságból és más célból, mint az érvényesülésért, vagyis a „papcselédi” mivoltból folyót.

Ne feledjük aztán azt se, hogy nálunk a Habsburgok szolgálatának nemcsak előnyei, hanem hátrányai is bőven voltak: a népszerűtlenség, sőt a megvetettség. Számtalan példát hozunk majd fel annak bizonyítására, hogy a Habsburgok híveinek nálunk egy olyan országban kellett élniük, ahol mindenki lenézte és megvetette őket és ezt ugyancsak gyakran és kíméletlenül tudtukra is adta. A felkelések, a szabadságharcok idején pedig – noha ugyancsak sűrűn voltak – egyenesen a biztos halál várt rájuk, ha idejében elmenekülniük nem sikerült. De birtokaikat akkor is felégették és elkobozták.

A magyar közvélemény nálunk volt mindig akkora hatalom, mint Bécs, tehát Habsburg-gyűlölet révén érvényesülni is mindig lehetett legalább annyira, mint Bécs szolgálatával. Habsburg-ellenessé többen lettek nálunk érdekből és érvényesülésük kedvéért, mint amennyien emiatt aulikusok voltak. A kisebb emberek, a köznemesek például nem is érvényesülhettek az udvar, hanem csak a magyar közvélemény kegyéből, hiszen csak az országos méltóságok függtek – azok is csak részben – a királytól, de országgyűlési követek, táblabírák, alispánok csak azok lehettek, akik a tömeg, illetve a köznemesség kegyeltjei voltak, tehát a kuruckodók. De még a legfőbb méltóságot, a nádorságot se nyerhette el olyan főúr, aki itthon népszerűtlen volt, mert a nádort is az országgyűlés választotta.

A demagógia hatása alatt álló, szűk látókörű, elfogult közvéleménynek nem jutott eszébe, hogy nemcsak a szabadság és a függetlenség kincs, hanem a rend, a fegyelem és a tekintélytisztelet is az, sőt ezek nélkül rendezett társadalom, életszínvonal, jólét és kultúra el se képzelhető. Ezért mindezek még fontosabbak, mint a függetlenség és a szabadság. Ezeket a nemzeti értékeket azonban nálunk nem a szabadsághősök, hanem a meglevő törvényes hatalom hívei szolgálták. A mi Habsburg-gyűlölőink el se tudták képzelni, hogy nemcsak érdekből, hanem társadalmi műveltségből és vallásosságból is lehet tekintélypártoló és a törvényes felsőbbség meggyőződéses, tehát öntudatos szolgája. Sőt, mivel nálunk a mesterségesen megteremtett ellenséges közfelfogás miatt népszerűtlenséget, megvetettséget, sőt sokszor életveszélyt jelentett, tulajdonképpen nagyobb önzetlenség és nagyobb lelki nagyság kellett hozzá, mint a népszerű és divatos „nemzeti” elvek képviseletéhez.

Aki pedig nálunk meggyőződéses és logikus katolikus is volt, az nem is lehetett más, mint Habsburg-párti. Hiszen csak nem lehetett a saját vallása és meggyőződése ellensége, s csak nem dolgozhatott elvből amellett, hogy hazájában az egyedül üdvözítő hitet háttérbe szorítsák s az Egyház akkor legértékesebb és legeredményesebben működő szolgáit, a jezsuitákat hazájából kitiltsák? Pedig ez minden szabadsághős programjában benne volt, még a jezsuita tanítvány II. Rákóczi Ferencében is.

Látni fogjuk majd, hogy a divatos hazafiak közt közel se voltak olyan jellemóriások, olyan önzetlen, elveikért minden egyéni érdeket annyira feláldozó emberek, mint amilyenek a Habsburgok magyar főpap és főúr szolgái között voltak. Ellenkezőleg: szabadságharc mindig csak akkor keletkezett, mikor valamely hazafi vagy valamely hazafiak egyéni érdekei kívánták.

Persze azt, hogy a hatalmat szolgálja, tehát önző célból ír, régebben egyes történetíróinknak is szemére vethették volna kurucaink, mert aki itt régebben a Habsburgok mellett írt, a hatalom mellett írt. Ma azonban már ez inkább megfordítva történhetnék. Már Szekfű Gyulára se foghatták rá, hogy haszonlesésből vagy szolgalelkületből írt. Hiszen a Habsburgok hatalma már régen a múlté volt akkor, mikor ő a magyar történelem átértékelésével előállt. Sajátságos, hogy ellenségei mégis épp oly gyűlöletes módon kezelték, mintha épp úgy a hatalmat szolgálta volna, mint a régi „pecsovicsok”. Még csak eszébe se jutott senkinek, hogy annyira gyűlöletes állásfoglalása megmagyarázására most már más okot kellene keresni, mint a hatalomnak való hízelgést.

E sorok írója is szükségesnek tartja, hogy emlékeztessen arra, hogy ő se a hatalmat szolgálja művével, hanem egy olyan uralkodóház becsületét védi vele, mely már régen elvesztette hatalmát, s melyet pártolni ma már rég nem előnyt, hanem ugyanazt a népszerűtlenséget jelenti most már minden előny nélkül, melyet már régen se tudott pótolni vagy ellensúlyozni a hatalom támogatásával járó előny.

E sorok írója még a Habsburgok esetleges, de jelen esetben éppen nem valószínű trónra jutásától se várhat semmit. Nemcsak azért nem, mert nem olyan fából van faragva, hogy ez esetben a bérét kérné, vagy akárcsak el is fogadna valamit, hanem azért se, mert mind kora, mind egészségi állapota miatt túl van már azon, hogy itt a földön már megjutalmazni lehessen. E sorokat hatvanas éveiben, betegen, életét a kommunistáktól adott, csak az éhenhalás megakadályozására elég nyugdíjból tengetve, kommunista uralom alatt írja, mikor egy házkutatás s így kézirata felfedezése, melyet óriási terjedelme s amiatt, mert állandóan dolgozik rajta, elrejtve se tarthat, a börtönt, esetleg a megkínzást s a halált jelentette volna számára. Ha tehát valaki, akkor e sorok írója elmondhatja magáról, hogy meggyőződése, nem pedig érdek vezette tollát. A mi hazafiságunk azonos a forradalmi szellemmel.

Új magyar történelmünk olvasása közben fel fog majd tűnni az olvasónak, hogy a magyar történelem már a kommunizmus, sőt a Horthy-uralom előtt is mennyire Habsburg-ellenes szellemben volt írva, és hogy mennyire ellenkezett a tárgyilagos történelmi igazsággal. Mi az oka ennek? Az, hogy a XIII. századtól kezdődően az európai társadalom (mert nemcsak a magyar nép, hanem minden nép történelme egyházellenesen van megírva) mind jobban kicsúszott az Egyház befolyása alól. Ez az irányzat a XV. században a reneszánsszal és a XVI. században a hitújítással tetőzött. A XVII. század az ellenkező irányzat kora, de a XVIII. század második felétől kezdve ismét erősödik az egyházellenesség, de most már nem is csak eretnekség s az Egyház iránti engedetlenség, hanem egészen nyílt hitetlenség alakjában.

A reneszánsz kor embere még hitt, csak az Egyház nagy vagyonát s a papság elvilágiasodását és laza erkölcseit kifogásolta. Pedig nem volt a dologban semmi feltűnő, mert hiszen a kor volt romlott, s hogy romlott korban a papság is rosszabb, mint máskor, az természetes. Az a cinizmus, gúny, káröröm és gyűlölet, mellyel a reneszánsz kor embere ezt csinálta, jól mutatta, hogy itt tulajdonképpen a sátán működik és maga a hit körül is baj van, ha ennek a gúnyolódók akkor még nem is voltak egészen tudatában.

A hitújítók is a papság erkölcseit kifogásolták. A hit mellett állítólag ők is kitartottak még, ámde ez csak látszat volt és önbecsapás. Aki ugyanis azt mondja, hogy ő hiszi a Szentírást, sőt még jobban hiszi, mint a régi Egyház, de viszont megköveteli magának a jogot, hogy a Szentírást szabadon magyarázhassa, vajon hisz-e az a valóságban? Valójában ez a „hit” is hitetlenség már, mert lehet-e objektív, tehát tényleges az a hit, melyet ki-ki maga alakít ki magának, tehát mindenkinél más és más?

A XVIII. század második felének a „felvilágosultságnak”, a „bölcseletnek”, majd a francia forradalomnak a kora már egész nyíltan hirdette azt az istentelenséget, melyet burkoltan már a protestantizmus is magával hozott. Ez már egész nyíltan azt állította, hogy a vallás tanainak igazságát a tudomány már megcáfolta, ezért csak a tanulatlan, elmaradott népnek való. Művelt emberre már szégyen a hit. A vallásosság ma már legfeljebb csak mint érzelem, hangulat, családi tradíció s a hozzáfűződő nosztalgia tartható.

A francia forradalom túlzásai és szégyene tanulságaként nemsokára megint megkezdődött az ellentétes folyamat, de természetesen csak nagyon mérsékelten és lassan. A fordulat eleinte még alig nevezhető fordulatnak. Csak abban állt, hogy a rémuralom és az istentelenség tobzódása helyett Napóleon dicsőítésének mámora és a francia nemzeti eszme uralma jött, melyet átvett és utánozott a többi nép is: rajtuk is nemzeti mámor vett erőt. Ez is a francia forradalom istentelenségének a folytatása volt és szerves összefüggésben volt vele, csak most már nem az istentelenséget hangsúlyozta, hanem csak a katolikusellenességet, a Róma elleni ellenszenvet, az ultramontanizmus elleni küzdelmet, a klerikalizmus megvetését és üldözését, a bigottság elítélését.

E korban, a XIX. század első felében mindenütt nemzeti forradalmak voltak. A népek nem tűrték, hogy egy másik nép uralkodjék felettük, vagy akárcsak hogy valamiben is csökkentse nemzeti szuverenitásukat. A nemzeti érzés valóságos mámora fogott el mindenkit, vallást csináltak a hazafiságból, de a faji érzés ekkor még ismeretlen volt. A magyarországi svábot ekkor még épp olyan magyarnak tekintették, mint a kecskeméti magyart, sőt a „hazafias” zsidókat se tartották a nemzettest kisebb értékű tagjainak, mint akár a falusi magyar kisgazdákat.

Ez a kor csak annyiban volt kevésbé istentelen, mint a „felvilágosultság” vagy a francia forradalom kora, hogy a hitetlenséget nem helyezték nyílt előtérbe, hanem erről hallgatva és nem az Isten, hanem csak Róma, a klerikalizmus és a bigottság ellen mennydörögve a nemzeti eszmét tették az első helyre és a haza lett az istenük. Világos azonban, hogy ez is hitetlenséget jelent, mert aki hisz Istenben, annak a haza nem lehet nála előbbre való, s akinek a haza, tehát egy földi dolog élete legfőbb célja, az komolyan semmiképpen se hisz az örök életben. Ha hinne benne, akkor elsősorban annak élne.

A nemzeti forradalmak és a hazafiságból vallást csinálás kora kitöltötte a XIX. század egész első felét. E század második felében is – egész 1900-ig – élt még a nemzeti eszme is és a katolicizmussal szemben a protestantizmussal való rokonszenvezés kora volt ez is, de már sokat veszített egyházellenessége régi erejéből mindkettő. Ekkor már a liberalizmus név jelzi az újabb kor szellemét. Ez gazdasági téren a rossz értelemben vett kapitalizmust jelentette. A nagy tőke korlátlan uralmának kora volt, mely, mivel a tőke tulajdonosai zsidók, protestánsok és az Egyház korlátozó befolyása alól teljesen felszabadult és az ekkor már teljesen hitetlenné vált, sőt a klerikalizmus ellen két kézzel hadakozó vallástalan katolikusok voltak, a leglelkiismeretlenebbül kizsákmányolták a munkást, elkülönültek a néptől, és mivel a másvilágban nem hittek, csak az élvezetekben látták az életük célját. Ez volt a tőkések, a kapitalisták gazdasági szabadsága (a kizsákmányolásra), liberalizmusa.

Eszmei téren viszont a vallásszabadságot jelentette a liberalizmus.

Ez nemcsak nálunk, hanem még Olaszországban, sőt Spanyolországban, Belgiumban és Portugáliában se tűrte, hogy a katolikus vallás államvallás legyen, azaz csak valamivel is több joga legyen, mint például a protestáns felekezetek bármelyikének, melyek pedig akkor még ott csak egy ezreléket tettek. Jellemző azonban, hogy Angliában, Svédországban, Dániában, Norvégiában és a protestáns német fejedelemségekben, ahol már 400 éve a szabad kutatás elve alapján kellett volna állni s elméletben azon is álltak, megmaradt az anglikán, illetve az „evangélikus” vallás (Németalföldön a kálvinizmus) államvallásnak.

A XIX. század második felében, a liberalizmus korában, az akkor már vallástalan vagy legalábbis katolikusellenes és protestánspárti tőkések szabad (liberális) kizsákmányolásának reakciójaként keletkezett, illetve terjedt el és vált közéleti tényezővé, sőt mind félelmetesebb politikai hatalommá a szintén istentelen alapon álló marxizmus. Az egyházellenesség ereje és a protestantizmussal való rokonszenvezés divatja ekkor már csökkenőben van.

A XX. század első felében a nemzetivel szemben már a faji eszme korában vagyunk, mely Németországban Hitlerrel uralomra is jut, de mint eszme, ekkor egész Európában irányító tényezővé válik. Ez is a vallástalanság következménye, mert hiszen nemcsak a nemzet, a haza, hanem a faj imádata is csak akkor lehet megokolt, és az emberi élet ennek szolgálatába állítása csak akkor lehet logikus, ha másvilágban nem hiszünk és Istenben is csak elméletben és szóban hiszünk, de nem a valóságban és nem következetesen. De hogy ekkor már mennyire vesztett erejéből a francia forradalom korának istentelensége, mutatja, hogy a faji eszme korának képviselője, a hitlerizmus, már elsősorban nem az Egyház, hanem a zsidóság és az istentelen marxizmus ellensége (az Egyház csak annyiban, mert az Egyház, mint a komoly, igazi hittel ellenkező dolgot nem tűrhette a faj istenítését és az emberi céljává tevését s ezért elutasította a céljai megvalósítására egyébként meg nem engedhető eszközöket is felhasználó hitlerizmus szövetségét).

Igen nagy haladás már ez a régihez képest, s ezt az Egyház javára való haladást a XX. század folyamán szemmel láthatóan észlelhetjük minden téren. Ma már nem olyan szégyen nemcsak katolikusnak, hanem még klerikálisnak lenni sem, mint még a XIX. században volt. 1750-től egészen 1900-ig, de különösen 1870-1890-ig még minden tudományos mű, minden lexikon, minden történelem, minden földrajz, minden útleírás, akár protestáns, akár katolikus országban jelent meg, akár zsidó írta, akár protestáns, akár katolikus, kifejezetten egyházellenes irányban s céllal volt megírva. Ekkor még a műveltség, a kultúra jele és követelménye volt ez.

Tessék bármely e korból származó művet elővenni. Tessék például elolvasni a katolikus Vörösmartyt. Még a Szózatban se fordul elő Isten neve, s még legvallásosabb költeményében (mely egyébként versei közül egyedül „vallásos”), A szegény asszony könyve c. költeményében is az van, hogy „ha van isten (kisbetűvel természetesen) mennyországban – ez is milyen kezdetlegesség, hogy Isten a mennyországban van, de hiszen a hívőket is ilyen kezdetlegeseknek gondolták –, nem imádkoznak hiába.” De a „szent” Kölcsey Himnusza se sokkal vallásosabb. Itt – szerencsére – Istenről is szó van, de olyan Istenről, aki nyilazni szokott „dörgő fellegében”, mint Jupiter. Katolikusellenes szellemben van megírva Az ember tragédiája is, pedig Madách is katolikus volt. Még a jámbor Arany is úgy tanítja fiát imádkozni, hogy „bárha bennem is, mint egykor, éppen élne a hit vigaszul nekem”. Olvassuk el aztán Petőfi Apostolát vagy az Akasszátok föl a királyokat!

Még a szerzetes Verseghy is hitetlen volt, s ezt írásaiban ki is merte mutatni. Még Széchenyi, Deák, Bezerédi is egyházellenes és antiklerikális volt, mint beszédeik mutatják. Eötvös József is. A zsidó Falk Miksa, Erzsébet királynő magyartanára, spanyolországi útirajzában egyáltalán nem titkolja, hogy milyen kellemetlen volt számára, ha vasúti kupéjába pap szállt be. Ma egy zsidó effajta ellenszenvét nem merné írásában ilyen nyíltan kimutatni. Mikszáth is milyen nyíltan gúnyolja a papokat a Különös házasságban. Valóságos bűnszövetkezetnek festi le őket. De hát nem csoda, mikor Rudolf trónörökös is gúnyolni szokta őket.

De csodálkozhatunk-e rajta, hiszen a trónörökös magyar- és történelemtanára Rónai Jácint is antiklerikális volt, pedig ő pap, sőt szerzetes volt. De antiklerikális volt anyjának történettanára, Horváth Mihály is, pedig ő egyenesen püspök volt (még szerencse, hogy csak címzetes). Keleti Károly a magyar statisztika apja, még Magyarországról írt statisztikai művében is egy egész lapon át a pápai tévedhetetlenséggel bajlódik, s mivel hosszan bajlódik, egész nyíltan elárulja, hogy nem is sejti, hogy mit jelent. De azért ez nem volt akadálya (sőt, talán éppen ez volt az oka), hogy műve megkapta a Magyar Tudományos Akadémia száz arany jutalmát, ő maga pedig egy utcát Budán.

Ma már egész más világ van. Ma már minden írónk és tudósunk tudja, hogy neki, ha földrajzot vagy történelmet ír, semmi köze sincs a pápai tévedhetetlenséghez és hogy az egyébként se olyan botrányos dolog, mint még Keleti Károly korában gondolták. De a klerikalizmus se nemzeti veszedelem. Íróink és tudósaink még most se klerikálisok, nem is rokonszenveznek vele, de ellene se hadakoznak már, mert ma már ez se divat. Ma már Spanyolországban és Portugáliában egyenesen klerikális uralom van. Igaz, hogy diktatúra alakjában, de a XIX. században még a diktatúrák se voltak klerikálisak. Napóleon diktatúrája például még mennyire ennek éppen ellenkezője volt! Hiszen egyenesen a pápa fogságban tartásában, sőt a vele való hihetetlenül durva bánásmódban állt.

Mint magánember, még Mussolini is hitetlen és egyházellenes volt, de mint politikus ő már nem volt az, De Gaulle pedig már mint politikus és köztársasági elnök is az Egyház pártján volt. Ma már Olaszországban, Németországban, Belgiumban, Hollandiában, Ausztriában, Luxemburgban, Svájcban egyenesen klerikális uralom van s nem is diktatúra címén, hanem demokratikus alapon, szabad és titkos választások eredményeként, azért, mert az ország többsége ilyen érzelmű. Ma már még az Egyesült Államokban is lett katolikus ember elnök, ami pedig ezelőtt egy fél évszázaddal (hát még másfél századdal!) még gondolatnak is képtelenség volt, annyira egyházgyűlölő volt akkor még az ottani protestáns felekezetiség.

Az én gimnazista koromban még állandóan a magyar egyházi vagyon szekularizációja [kisajátítása, lefoglalása] fenyegetett. Minden protestáns és protestáns lelkész ezt követelte, minden katolikus munkás, proletár és értelmiségi pedig buzgón szekundált [segédkezett] nekik és teljesen egyetértett velük. Hogy a világi nagybirtokosok földjét is elvehetik majd, ráadásul még kártérítés nélkül, arra akkor még senki se gondolt. Ma azonban már az lett az eredmény, hogy a kommunizmus a nem papi földbirtokot kártérítés nélkül vette el, az Egyház vagyona elvételéért pedig némi kártérítést fizetett és fizet még ma is. Ki gondolta volna ezt 50 évvel ezelőtt?!

Az orosz bolsevizmus győzelme s ennek a kelet- és közép-európai államokra való kiterjesztése, a teljes és nyílt istentelenség és egyházüldözés feléledését és előtérbe nyomulását jelenti ugyan, ez pedig még a XIX. század antiklerikalizmusához mérve is süllyedést jelent, ámde itt kivételes jelenséggel van dolgunk, mely csak a bolsevizmus fegyveres győzelmének és ebből folyó erőszakjának, terrorjának következménye. Nem a tömegek akaratának és meggyőződésnek következménye ez, hanem éppen annak ellenére és kijátszásával történik.

Eddig még egy „kommunizmust építő” állam se mert tartani szabad választást. Még Oroszország se, pedig ott már fél évszázada, hogy uralomra jutott a marxizmus. Éppen ez mutatja legjobban, mennyire meghaladott ma már a marxizmus, vagy legalábbis annak istentelensége és egyházellenessége, és hogy ez az istentelenség, mint egy múlt kornak, a XIX. századnak a terméke ma már mennyire ásatag, időszerűtlen és meghaladott dolognak számít. Nem is nyugatról jött hozzánk, nem kultúrállamból származik, mint hajdan az új eszmék, hanem keletről és egy elmaradott országból.

Általános jelenség, divat, közszellem természetesen egyelőre még most se lett a kereszténység, annál kevésbé a katolicizmus. Nem is lesz soha. Ez természetes, mert hiszen a természetfölötti nem válhat természetessé, a terhes, a kellemetlen, az önmegtagadás, az áldozat, az ösztönök legyőzése mindig ellenszenves volt és lesz is az átlagembernek.

A középkorban is csak azért lehetett általánossá és közszellemmé az Evangélium szelleme, mert az államhatalmat is sikerült kereszténnyé tenni és az a karhatalmat is az Evangélium szolgálatába állította. Láttuk azonban, hogy a közszellem ezt akkor se soká tűrte, mind erősebben lázadozott ellene s végül le is gyűrte az Evangélium igáját.

Most már azonban kezdi belátni hibáját, s legalábbis egyházellenes túlzásait kezdi helyrehozni. Ma már nem divat, nem érdem, nem közszellem egyenesen egyházellenesnek lenni.

Ma már a haladás jeleit örvendetesen látjuk abban is, hogy a történetírás is kezd tárgyilagos lenni akkor is, mikor a katolikus Egyháznak kénytelen igazat adni s régi, ellene elkövetett bűneiért elégtételt adni. Ezt a múlt században még megakadályozta az antiklerikális közszellem. Akkor még csak azt lehetett vallani és terjeszteni, ami katolikusellenes volt. Katolikus tudósnak, írónak az Egyházzal való közösségét megtagadni akkor még a tárgyilagosság és elfogultság, tehát a tudományos pártatlanság bizonyítéka volt. Katolikusellenes rágalmat, történelmi hazugságot nem cáfolhattak meg, mert ezt középkori elmaradottságnak, felekezeti elfogultságnak tekintették.

Nagyszerű dolga volt akkor a protestantizmusnak. Ő szabadon támadhatott, de őt, mint a haladás szövetségesét, nem támadhatta senki. Még a katolikusok is segítettek, mert ez felvilágosultságuk jele volt, és ki ne akart volna akkor (és ma is) felvilágosult, haladó szellemű lenni?! Akkor még ez az elfogulatlanságnak, a tárgyilagosságnak jele is volt, s az akkori katolikusok ebben is igen szerettek tetszelegni. Akkor katolikus grófok (Festetics György) református gimnáziumot alapítottak (a csurgóit) és katolikus bárók (Baldácsi) protestáns célokra hagytak ezer holdakat.

Ma már nem így van. Ma már reformátusok, sőt református lelkészek testvérei állapítják meg, hogy a protestantizmus alapja „szem és fülsértő illogikum” és hogy „csak egy vallás van, mely tiszta ész vallása, a katolicizmus.” (Szabó Dezső)

A múlt század közepén Dickens még olyan kezdetlegesen katolikusellenes „Child’s History”-t írt (s még a mi Arany Jánosunknak is ez volt a szellemi tápláléka), hogy a hozzáértő lefordul tőle a székről (de Arany János természetesen nem fordult le tőle). Chesterton pedig azt írja róla, hogy olyan együgyű és kezdetleges, hogy azt hinné az ember, hogy nem gyerekeknek írták, hanem gyerek írta. Ma pedig már a legolvasottabb angol író Maugham, akit pedig szintén protestáns lelkész nagybátyja nevelt, a kereszténységben nem hisz ugyan, sőt még Istenben se. Ha protestáns lennék, én se igen hinnék, de azt egész nyíltan kimutatja, hogy a katolicizmus százszor rokonszenvesebb neki, mint a protestantizmus, melyben született. Ma már protestánsok cáfolják meg a Johanna papisszáról kitalált hitvány és ostoba meséket, „véres” Máriáról pedig, aki Angliát újra katolikussá akarta tenni, az Encyclopaedia Britannica ma már olyan cikket közöl (hosszút), mely egész rokonszenvesnek tünteti fel e „véres” királynőt, s megállapítja, hogy egyáltalán nem volt véres, s ha igen, ugyancsak megvolt rá az oka.

Egyedül csak a mi történetírásunkban nincs még semmi haladás, illetve haladás itt is van, mert ma már sokkal enyhébbek a kifejezések, s itt is látszik már a tárgyilagosságra és megértésre való törekvés, a szükséges döntő irányváltozás azonban nem történt még meg. A mi magyar történelmünk lényegében még most is ugyanazon szellemben íródik, mint száz évvel ezelőtt. Pedig a más szellemre, a más irányra ugyancsak szükség volna, mert a ma embere nálunk is egész másképpen gondolkodik már, mint ez száz évvel ezelőtt volt szokásos és az Egyház irányában is, mert hiszen itt erről van szó, ma már egész más a felfogása.

Száz évvel ezelőtt még minden művelt embernek a haza volt az istene, a haza volt a vallása. Eltekintve a kommunizmus utolsó évtizedeitől, ma is az. A kommunizmus elleni „reakciója” ma is hazafias, az 1956-os szabadságharc pedig különösen az volt. A vallásnak, illetve a katolicizmusnak 20%-nyinál nagyobb szerepe alig volt benne. De ez a hazafiasság érzés, eltekintve attól, hogy ma már nem olyan egzaltált, nem oly mámoros, nem olyan szinte vallásos jellegű, ma már semmiképpen se kapcsolatos olyan egyházellenességgel, olyan antiklerikalizmussal, olyan hitközönnyel és olyan protestáns rokonszenvvel, mint még száz éve.

A legfőbb baj azonban az, hogy a mi költőink, államférfiaink, szónokaink, hazafiaink, nemzeti ideáljaink és történetíróink (Horváth Mihály, Szalay László, Szilágyi Sándor, Acsády Ignác, Angyal Dávid, Takáts Sándor, Károlyi Árpád, Marczali Henrik, Fraknói Vilmos, Pór Antal, Salamon, Karácsonyi stb.) mind a XIX. század emberei, s a papokat kivéve (Fraknóit és Karácsonyit) természetesen az egyházellenességben és protestánspártolásban is mindnyájan koruk gyermekei. Ebben még a harmadik pap, Takáts Sándor se kivétel. Ő is úgy ír, mintha nem pap, hanem még katolikus se volna. Legfeljebb talán élete végén vehető észre rajta némi észre térés s az, hogy mintha végre ő is tudatára ébredne annak, hogy ma már nem kötelező, sőt nem is szokás olyan jezsuitaellenesen írni s a protestantizmusnak úgy hízelegni, mint ő szokott.

A mi történetírásunk ezért nemcsak minden porcikájában „hazafias”, hanem egyházellenes és protestánspárti is. Nyíltan arra az álláspontra helyezkedik, hogy a fő, sőt egyedüli cél a haza szolgálata és a vallásnak is azt kell szolgálnia. (Ez, ha katolikusok vagyunk, azaz egyedül üdvözítő vallásban hiszünk, teljesen tarthatatlan álláspont.) Aztán a mi történetírásunk, az ország és a magyarság kétharmad részének vallásával szemben határozottan az alig egyharmadnak, a protestantizmusnak pártján van (még akkor is, ha katolikus a történetíró), mert ez a beállítottság a XIX. században még így volt szokás, sőt egyenesen kötelező volt. Akkor így kívánta a haladás szelleme.

De nemcsak katolikusellenes, hanem nyíltan forradalompárti is ez a magyar történetírás. A XIX. század első fele szellemének megfelelően a fegyveres szabadságharcok már eleve és mindenképpen rokonszenvesek neki, ezeket elvből mindig azonosítja a hazaszeretettel, a szabadságszeretettel. Szerinte Ausztria és a Habsburg-ház a magyar szabadság és függetlenség szükségszerű ellensége, tehát minden igaz és önzetlen magyar szemében csak rossz lehet, melyet gyűlölni kell és küzdeni ellene.

Mivel ezt a gyűlöletet történelmünk folyamán elsősorban mindig protestánsok táplálták a fegyveres küzdelmeket, a szabadságharcokat pedig mindig ők vezették (még 48-ban is, mely pedig nem volt már protestáns felekezeti jellegű). Kossuth is, Görgey is, Petőfi is egyaránt protestánsok voltak. Történetírásunk még akkor is csak protestánspárti lehetett volna, ha ezt egyébként nem is kívánta volta meg az akkori kor szelleme. De a szabadságharcokat, az értük való lelkesedést, a forradalmi szellem helyeslését a kor szelleme is megkívánta volna minden magyar hazafiság nélkül is.

Ahogyan a kommunizmussal és annak szociális programjával, munkáspártolásával együtt jár, tőle elválaszthatatlan az ő materializmusa és ateizmusa, éppúgy a XIX. század nemzeti forradalmaitól, szabadságharcaitól elválaszthatatlan volt a Róma-ellenesség, az antiklerikalizmus s vele szemben a protestantizmussal való rokonszenv. Egész természetes tehát, hogy erősen megnyilvánul ez a magyar történetírásban is. Ahogyan azonban minden mámorral kísért fegyveres szabadságharcnak, mint minden forradalomnak, jellegzetessége, elmaradhatatlan velejárója a gyűlölet, az erőszak, az elsöprő lendület, a túlzás, az ellenmondás nem tűrése, a forradalmi elveknek és célkitűzéseknek a hazafisággal való szinte vallásszerű azonosítása s ezért az elhajlás nem tűrése, az ebből a korból származó elmetermékeknek, tehát a történetírásnak is ugyanez a tulajdonsága volt és van.

Minden forradalom erőszakos. Egyik se hagy teret józan megfontolásra, egyik se tűri a bírálatot. Mindegyik a szabadsággal azonosítja magát, azt pedig egyenesen istenségnek nyilvánítja. Szabad-e azonban az istenség ellen lázadozni, azt bírálni, kritikával kísérni?

Pedig hát éppen ennek az istenséggé tett szabadságnak a követelménye volna az, hogy ne csak a forradalom vezetői és hívei részére legyen szabadság, hanem mindenki, még a reakció részére is. A forradalom ugyanis nem cáfolhatja meg, nem járathatja le rögtön a maga legszentebb jelszavait, igazságait, s ha igen, önmagát cáfolja meg és teszi vele tönkre.

Akinek igaza van, annak nem kell félnie az igazi szabadságtól, tehát a kritika szabadságától se. Annak nem kell félnie a szólásszabadságtól, a gyülekezési szabadságtól se, mert mivel igaza van, úgyis bele tudja fojtani az ellenfélbe a szót, de nem erőszakkal, nem a csőcselék terrorjával, hanem érvekkel, az igazság erejével.

Az az eszme, az a forradalom, mely retteg az ellenfél szabadságától, ezért az ellenfél elveit a becstelenséggel, a hazafiatlansággal, az árulással, a talpnyalással, a gyávasággal, az ellenséggel való cimborálással, a kizsákmányolással, a nép elnyomásával s hasonló megvetésre méltó dolgokkal azonosítja, hogy eleve beléjük fojthassa a szót: tulajdonképpen azt árulja el, hogy nem bírja ki a kritikát, hogy nincs igaza. Ezért akar előre megszabadulni ellenfeleitől még mielőtt az érveit előadhatná és bizonyítani tudná.

Pedig hát minden forradalom ilyen. Mindegyik hirtelen, gyorsan csinál mindent. Lassú munkát, megfontolást nem tűr. Lelkesedést követel, csak azt tűri meg. A szívhez szól, nem az észhez, megfontolást nem enged meg, annál kevésbé bírálatot. Mintha csak azt hirdetné, hogy a józan érvelést nem bírja, a nyugodt megfontolás ellensége, az igazságot nem állhatja. A győzelem előfeltétele a hirtelenség és a felületesség.

A mi eddigi történetírásunk képviselte magyar hazafiság is ilyen forradalmi természetű. Azt mondani, hogy a Habsburgok nem voltak Magyarország ellenségei, nem lehetett és még ma sem lehet. Pedig hát legalább annyi kétségtelen, hogy a katolikus Egyháznak és a katolikus magyarságnak ezek a Habsburgok nem voltak ellenségei, sőt a magyarságot ők tették újra katolikussá. Ha azonban a katolicizmus helyes és jó, akkor már azt kell mondanunk, hogy Habsburgjaink a magyarságnak is jótevői voltak, tisztán csak emiatt is. Hiszen ezzel bőségesen jóvátették mindazt, amit a magyarság ellen más tekintetben vétkeztek volna. Mindaz ugyanis, amit ellene vétkeztek, kisebb jelentőségű, mint az, amiben használtak neki. (Akkor természetesen, ha a katolicizmus igaz. De hol a tudomány szabadsága ott, ahol előre megtiltják a történetírónak, hogy erre az álláspontra helyezkedve írjon?)

Ezelőtt még száz évvel az volt a művelt közfelfogás, hogy legtöbbet éppen azzal ártottak a Habsburgok a magyarságnak, hogy katolikussá tették, mert ezáltal kultúráját, haladását akadályozták. Tehát akkor még volt valami logika a Habsburg-ellenességben. Ma azonban ezen már túl vagyunk s ma már a művelt protestáns se meri azt mondani, sőt ma már nem is gondolja azt, hogy katolikusnak lenni baj vagy szerencsétlenség, mert elmaradottság, kultúraellenesség vagy babonaság, korlátoltság. A Habsburgoknak hajdan legnagyobbnak tartott bűne tehát ma már nem bűn.

Nem érdemes-e tehát megnézni, hogy nemcsak látszat-e az a másik bűnük is, amit állítólag a magyarság szabadsága, nemzeti élete, nemzeti nyelve, fajisága ellen vétettek, és hogy ez a vád nemcsak abból származott-e, mert katolikuspártolásuk miatt ellenszenvvel néztük őket s emiatt nem tudtunk irántuk tárgyilagosak lenni? A pártatlan történelmi szemlélőnek legalábbis gondolnia kell arra, hogy a mi nagy Habsburg-ellenességünk tulajdonképpen nem csupán antiklerikalizmus-e, vagy legalábbis nincs-e benne ennek is nagy része?

Vajon összeegyeztethető-e a tudomány szabadságával, a haladással, a tudományos elfogulatlansággal s általában a XX. századi kultúrával, ha a katolicizmusnak megtiltjuk, hogy a magyar történetírás újjáértékelésével egyáltalán foglalkozzék, s még inkább, hogy arra az eredményre jusson, hogy az eddigi magyar történelmi felfogás téves volt?

Pedig hát tagadhatatlan, hogy eddig még magyar történetíró arra nem vetemedhetett, hogy szabadsághőseinkkel szemben a Habsburgoknak adjon igazat, de különösen nem, hogy ezt a véleményét bizonyítékaival egyetemben nyomtatásban is a közvélemény elé tárja. Ezt a nemzeti terror, a hazafiatlanság vádja lehetetlenné tette részére.

A közvélemény terrorja eddig nem engedte, hogy nyíltan azt merje állítani, hogy Bocskai felkelése felesleges, sőt káros vérontás volt, csak Bocskai egyéni nagyravágyásából történt és hogy vele szemben Rudolfnak volt igaza? Vajon mondhatta-e ezt valaki Bethlen Gáborról II. Ferdinánddal, Rákóczi Györgyről III. Ferdinánddal szemben?

Hiszen még a hazájával és az európai keresztény kultúrával szemben a töröknek kémkedő és jellemben egyébként is egészen utolsó Thököly szabadsághős volta mellett is kitart a magyar közvélemény még ma is. Zrínyi Ilona is a legdicsőbb honleány még napjainkban is. Hát azt meg lehetett-e tenni, hogy még II. Rákóczi Ferenccel szemben is gyűlölt Lipót pártjára álljon valaki, s általában, hogy ki ne tartsunk mindnyájan még ma is amellett, hogy Rákóczi Ferenc a legideálisabb jellem, a legeszményibb szabadsághős, sőt egyenesen szent volt?

Vajon megtehette-e eddig magyar történetíró – legalábbis ha magyarul, és magyaroknak akart írni –, hogy ha a negyvennyolcat tárgyalta, akkor ne a 48 szellemében írt legyen? Elítélhette-e nálunk valaki valaha Kossuthot, Petőfit, az aradi vértanúkat?

Pedig hát ha a Habsburgoknak és velük a katolicizmusnak nem is szabad védekezniük és igazukat nekik is bebizonyítaniuk, illetve ezt legalább megkísérelniük, akkor hol van a tudomány szabadsága, hol van a tárgyilagosság? Sőt ezzel a türelmetlen, erőszakos, terrorisztikus hazafiságunkkal tulajdonképpen már eleve is nem azt bizonyítjuk-e, hogy nincs igazunk? Akinek igaza van ugyanis, annak nem szükséges ellenfelébe fojtania a szót, annak nincs szüksége terrorra, fenyegetőzésre, felháborodásra, ha az ellenfél érvelni merészel.

Az, de csakis az, akinek igaza van, megengedheti magának azt a fényűzést, hogy szabadságot enged ellenfeleinek, legalábbis tudományos szabadságot. Akinek igaza van, annak számára nemcsak nem kellemetlen ellenfeleinek érvelése, hanem egyenesen kívánatos számára. Milyen élvezet ugyanis utána kimutatni, hogy hamisak az érvek és hogy miért és mennyiben hamisak! Még a fiatalok és tapasztalatlanok hazafisága se szenved általa, mert hiszen még azok honszerelme is sokkal nagyobb lesz a támadás dicsőséges visszaverése után, mintha a támadás nem is történt volna meg.

De még ha a Habsburgok és a velük tartó főpapok igaza nem is volna teljes, hanem csak úgy ötvenszázalékos, ha csak annyi lenne a vita végeredménye, hogy történtek hibák mindkét oldalon, de erényeket és igazságot is egyformán találunk mindkét félnél, akkor se tekinthetjük bűnösnek a vita kezdeményezését, mert hiszen a szellemi harc még így is hozzájárult az eszmék tisztázásához s a történelmi igazságot így is megtisztította a hozzákevert kortesjelszavaktól és túlzásoktól, főként pedig, mert nemzeti történelmünket megszabadította a terrortól, az erőszaktól, a türelmetlenségtől, azaz szabaddá, kulturálttá a XX. század színvonalán állóvá tette.

Nagyon téved, aki azt hiszi, hogy mindez, ha a tudománynak nem is, de a hazaszeretetnek árt. Nemcsak azt a hazát lehet ugyanis szeretni, melynek szereplői feddhetetlenek és akiknek mindig és mindenben igazuk van. Sőt, mivel ilyen haza és ilyen vezetők csak az ifjúi lelkesülés világában vannak, tulajdonképpen a hazafias érzésnek használunk vele. A hazafias mámor világából, melynek tilos tárgyilagosnak lennie és az ellenfél irányában nem szabad megértést tanúsítania, a józan tárgyilagosság világába leszállni és a valósághoz, a tényekhez igazodni, nemcsak nem lehet káros lépés, hanem a helyes hazaszeretet szempontjából is szükségszerűség. Minél korábban megtörténik tehát, annál jobb.

Az se igaz, hogy ez az új történetírás mindenben a nemzet ellenségeinek, mindenben és mindig az idegeneknek ad igazat és hogy ez nemcsak a magyar önérzetre, hanem a magyar hazaszeretetre is romboló hatású. Aki – feleljük erre – a magyar király igazát mutatja ki „a nemzettel” szemben, az nem idegennek ad igazat, mert a magyar király bizonyára nem idegen Magyarországon. Ki magyar ember, ha még a koronás magyar király, a nemzet törvényes feje és megszemélyesítője se az? Látni fogjuk majd, hogy ez a koronás magyar király, ha Bécsben is lakott, és ha nem is magyarul szokott beszélni, érzelmében is mindig volt olyan magyar, mint azok, akik a nemzet hangos képviselőinek és védőinek tolták fel magukat.

Vagy talán a főpapok voltak „idegenek”? Hogy lehettek volna azok – feleljük –, mikor nemcsak köztük, hanem még a régi jezsuiták között is megtaláljuk úgyszólván az összes törzsökös, ősi magyar nevet. Köztük pedig éppen azok, akik az udvar legodaadóbb hívei és a protestánsok „legkegyetlenebb” üldözői voltak, egyenesen mindnyájan kálvinista szülőktől származtak (Pázmány, Bársony püspök, Padányi Bíró Márton). Még Kollonits érsek családja is protestáns volt még nem régen s családja egyes tagjai később is megmaradtak annak.

Igaz, voltak a főpapok között Kollonitsok, Althanok és Migazziak is, de talán a magyar szabadsághősök közt nem voltak Zrínyi Miklósok, Jurisichok, Juranicsok, Dugovicsok, Thökölyek, Martinovicsok, Kossuthok, Petrovicsok (Petőfi), Perczelek, és nem éppen e két utóbbi volt-e 48-ban a két legtúlzóbb hazafi? Vajon Görgey és Kossuth anyja is nem volt-e még névben is egészen idegen, s Görgey nem beszélte-e a szabadságharc elején még a magyar nyelvet is csak törve? Nem volt-e még „nagy Bercsényi Miklós” anyja is idegen?

Ezzel szemben az a Zichy gróf, akit Görgey felköttetett, nem volt-e származásában és vérségében sokkal magyarabb, mint az a Görgey, aki őt „hazafiatlansága” címén felköttette? De az ugyancsak hazaárulónak nyilvánított negyvennyolcas főpap is nem egy másik Zichy (Domonkos), tehát nem egy másik színmagyar volt-e? És az a hercegprímás is, akit 48 szintén hazaárulónak nyilvánított és ezért birtokait is elkoboztatta, nem volt-e éppen az a Hám János, aki nem volt ugyan gróf, de annál színmagyarabb származású és aki mellesleg olyan szent életű is volt, hogy e tekintetben még az ezeréves magyar történelem bármely papja között se volt sok hozzá hasonlítható.

Vajon azok is, akiket Rákóczi „hazaárulásért” kivégeztetett, nem magyar nemesek voltak-e és nem Bezerédi, Szegedi, Ocskay, Botka nevet viseltek-e, az pedig, akit Rákóczi „árulásáért” meg akart gyilkoltatni, nem egyenesen nagykárolyi Károlyi Sándor volt-e (de genere Kaplony)? És a kurucok legnagyobb és legtehetségesebb labanc katonai ellenfelei is nem Pálffy és Ebergényi, politikai ellenfelei pedig Koháry István és Esterházy Pál voltak-e, azaz sokkal magyarabb vérűek, mint akár maga Rákóczi is – mint látjuk majd –, különösen Koháry és Ebergényi olyan jellem is egyúttal, amilyen megint kevés található az egész ezeréves magyar történelemben. Látni fogjuk majd azt is, hogy a XVI. század úgyszólván minden nagy nemzeti hőse (Zrínyi a szigetvári hős, Jurisics Miklós, Dobó, Losonczy, Szondi, Thury György, Gyulafalvi László stb.) egytől egyig a Habsburgok lelkes híve volt.

Nem a magyarság megtagadásáról és helyette az idegenek dicsőítéséről van itt tehát szó, hanem mindössze arról, hogy a forradalmár, az állandóan harcokat indító, tekintélyromboló magyarok helyett a vallásos, az egyházhű, a tekintélytisztelő, a békeszerető, az engedelmességben és önfeláldozásban példát adó magyarok megbecsüléséről.

Még az se igaz, hogy a haladó szelleműek helyett dicsérjük a maradiakat, mert nemcsak az a fontos, mit akar valaki, hanem éppen olyan fontos az is, hogy hogyan akarja. A mi eddigi „hazafias” hőseink nemcsak a magyar függetlenséget akarták: türelmetlenek voltak, nem akartak várni, izgattak és fegyvert ragadtak érdekében. Pedig hol van az a becsületes ember, aki a tömeggyilkosságot, a háborút még ma is helyesli?

Egyeseknek egyéni érdekük kívánta ezt (Bocskai, Thököly, Rákóczi Ferenc a börtön, a vérpad, illetve a bujdosás elől menekültek meg általa), mások pedig azért jártak el így, mert így lehetett népszerűséget és dicsőséget szerezni (Martinovics, Kossuth, Perczel stb.). A tömegnek ugyanis a bátorság imponál. (Bethlen pedig mind a háromszor csak azért ragadott fegyvert, mert a harmincéves háború jó alkalmát fel akarta használni hatalma kiterjesztésére. Mint az eredmény megmutatta, jól is számított.)

Aki tehát ezeknek a fegyverfogásoknak ellene volt, az még nem bizonyítja, hogy a magyar szabadságnak vagy (48-ban) a szociális haladásnak is ellensége volt, mert kétségtelen, hogy mindkettőt nemcsak fegyverrel lehetett kivívni, hanem tárgyalásokkal, lassú haladással, türelemmel is, tehát vér nélkül is meg lehetett szerezni. Más országok például nem ragadtak fegyvert, mégis náluk is épp úgy felszabadultak a jobbágyok mint nálunk, sőt – szintén forradalom nélkül – felszabadultak a jobbágyok még Oroszországban is, mégpedig csak alig néhány évvel később, mint nálunk. Ezt akkor épp úgy, sőt még jobban az idő haladása kívánta meg, mint napjainkban a gyarmati állapot megszüntetését, tehát nemcsak vérontásra nem volt szükség kivívásukra, hanem fegyverrel sem lehetett volna megakadályozni megvalósulásukat.

Tehát tisztán csak arról volt szó: fegyverrel, tömeggyilkossággal csináljuk-e, vagy békésen; rögtön, vagy néhány év múlva. Ahogyan napjainkban Kongóban sokkal jobb lett volna a függetlenséggel néhány évig várni, mert a következmények megmutatták, hogy okosabb lett volna egy kissé lassabban haladni és a teljes függetlenséget alaposabban előkészíteni, épp úgy könnyű elképzelni, hogy száz évvel előbb a jobbágyság felszabadításában se a rögtöniség, se a türelmetlenség, az izgatás, a fegyverragadás volt az okosabb, annál kevésbé az egyedüli megoldás, hanem ekkor is okosabb lett volna a megrázkódtatások elkerülése, azaz a lassabb haladás.

Világos, hogy ha valaki ez utóbbinak volt a híve, az még semmiképp se jelentette azt, hogy magát a haladást is ellenzi. De még ha így lett volna, akkor se lett volna nagy baj, mert a jobbágyság hamaros felszabadítását emberi erő ekkor már úgyse akadályozhatta volna meg. De hogy fegyverfogással, azaz tömeggyilkossággal semmiképp se lett volna szabad a felszabadítást megvalósítani, azon nem lehet vitatkozni. Háborút indítani semmiféleképpen és semmilyen körülmények között sem szabad, de ha szabad volna, akkor sem volna kívánatos, mert hiszen a felfordulás és a háború éveken át tartó következményeit elsősorban a nép, tehát akkor a jobbágyság szenvedték meg.

Hogy tehát a felszabadítás rögtön történjék, az csak a Kossuthoknak és Petőfiknek lehetett érdekük, akik ezzel népszerűségre tettek szert és hatalomhoz jutottak, illetve szerettek volna hatalomhoz jutni, de semmiképpen se magának a népnek, a jobbágyoknak. A tömeg azonban logikátlanságában nem tud különbséget tenni maga a felszabadítás és a felszabadítás módja – hogy fegyverrel vívjuk-e ki, vagy tárgyalásokkal, rögtön-e vagy fokozatosan, az ellenzék (Kossuth, Petőfi) csinálja-e, vagy a kormánypárt, a gyűlölt „aulikusok” – között.

Pedig ez a logikátlanság milyen orgiákat szült akkor! Negyvennyolcban – sőt még ma is milyen gyűlölt, milyen megvetett, milyen „hazaáruló” volt, aki nem állt feltétlenül, sőt mámorosan Kossuth és Petőfi pártjára –, noha ők ketten se álltak egymás pártján, hiszen kölcsönösen gyűlölték egymást, akkor Kossuth vagy Petőfi ellen nem is lehetett senki, mert írói és szónoki tehetségükkel olyan közhangulatot, olyan terrort hoztak létre, hogy nemcsak ellenük mukkanni, hanem még hallgatni, semlegesnek lenni sem mert senki.

Jelenleg mindenki békepárti. Mindenki azt hangsúlyozza, milyen borzasztó dolog a háború és milyen gonosztevő az, aki kirobbantja. S nemcsak most, amikor már atombombák vannak, ilyen a közhangulat, hanem ilyen volt már az első világháború után is. Ugyanazok az emberek azonban, akik ennyire háborúellenesek és akik ebben a tekintetben még az Egyházzal sincsenek megelégedve, mert szerintük még az egyházaknak is sokkal élesebben kellett volna fellépni a béke érdekében és a tömeggyilkosság ellen, ugyanakkor hogy lelkesednek a régi fegyveres magyar szabadságharcokért, negyvennyolcért, sőt még a ciprusi, kubai, algíri vérontásért és évtizedeken át tartó fegyveres küzdelmekért is! Nem veszik észre, hogy egyik szavukkal agyonütik a másikat, s egyik elvük, hogyan ellenkezik a másikkal.

Aki háborúellenes, aki ellensége a fegyveres megtorlásoknak, aki nemcsak akkor háborodik fel a „cél szentesíti az eszközt” elve ellen, mikor ellenfelei gyakorolják, hanem akkor is, mikor a maga érdekében ő alkalmazza, annak minden forradalmat és minden fegyveres szabadságharcot el kellene ítélnie, mint ahogy a katolikus Egyház mindegyiket és mindig elítélte.

De még ez se elég, hanem minden háborúellenes embernek evangéliumi lelkületre kellene törekednie. Addig ugyanis, amíg gyűlölünk és a gyűlölet alapján állunk: például a haza ellenségei vagy a földbirtokosok és a kapitalisták elleni gyűlöletre izgatunk és ezt hazafiasságnak, illetve szociálisnak, tehát jónak és követendőnek tartjuk, amíg osztálygyűlölet alapján állunk és a munkások kötelességévé tesszük, hogy gyűlölje a tőkést, a munkaadót, az osztályellenséget – tehát amíg az egyik osztályt a másikkal szembe állítjuk, mint a marxizmus teszi –, addig szó sem lehet örök békéről. Addig mindig lesz háború, sőt az egész közélet háborúból, vagy háborútól való rettegésben fog állni. Azóta, mióta a marxizmus Oroszországban hatalomhoz jutott, így is van.

A háborút csak úgy lehet kiküszöbölni, béke csak úgy lehet a földön, ha az emberek megvalósítják az Evangélium tanácsát, s ha egyik arcukon megütik őket, nem visszaütnek (Mt 5,39; Lk 6,29) vagy annak latolgatásával töltik idejüket, hogyan üthetnek vissza minél hatásosabban, hanem odatartják ütésre a másik arcukat is, azaz ellenségeiket szeretettel, a bántalmak békével való tűrésével fegyverzik le. Másképp sohase lesz béke. Minden gyűlölet ütést rejt magában, mely előbb-utóbb ki is robban. A közösségek, nemzetek, társadalmi osztályok, a népek ütése pedig mi más, mint a háború?

Persze ha csak akkor lehet béke, ha az emberek annyira keresztények lesznek, ellenségszeretők lesznek, akkor sose lesz béke, mert tömegeket, a társadalom zömét ilyen erkölcsi magaslatra felemelni gyakorlatilag lehetetlenség. Ez igaz. De az is igaz, hogy ez nem ok arra, hogy a jót ne is ajánljuk, s megvalósítását ne is próbálgassuk. Semmi nagy dolgot nem lehet könnyen megvalósítani. Az örök béke pedig ugyancsak nagy dolog. A nehézség azonban nem ok arra, hogy ne is próbáljuk és kísérletet se tegyünk megvalósítására. Igaz, hogy az ember nagyon gyarló, sőt rossz, de ugyanakkor az is igaz, hogy nagyon jó is és a nemesre fogékony.

Hogy lehessen azonban örök béke, örök szeretet, ha még maga az állam, maga a haza, maga a szocializmus is egyenesen izgatja az embereket a gyűlöletre – a haza ellenségei, vagy a tőkések, a gyarmatosítók, az imperialisták, a háborús uszítók ellen –, ahelyett hogy szeretetre, megbocsátásra, türelemre, megértésre, a rossznak – például a háborús uszításnak – magukban, a jónak pedig az ellenségében való észrevevésére is figyelmeztetné és biztatná őket.

Ha legalább az állam, a párt, a tőle pénzelt és irányított sajtó, mozi, rádió támogatná az Egyház e tekintetben való nehéz munkáját és terjesztené ellenségszeretetet hirdető elveit, ha a közélet, a közszellem is az Evangélium szellemét terjesztené, ha a rádió, televízió, mozi támogatná a papság evangéliumi munkáját, akkor ha teljesen nem is, de előbb-utóbb erősen meg tudnánk közelíteni az örök békét.

Ez azonban csak akkor lehetséges, ha az Evangélium mindennél előbbre való, s ha még hazánk ellenében is az Egyházra hallgatunk, ha még munkásérdekeinket is feláldozzuk a keresztény szeretetért, s ha még akkor is hallgatunk az Egyházra, ha proletárok vagyunk, s ha az Egyház a tőkések szeretetét is követeli tőlünk.

Ilyenkor úgy látszik, mintha önmagunk érdekeit árulnánk el. Eltekintve azonban attól, hogy ezért az „árulásáért” ha itt nem, a másik világban akkor is megkapjuk majd jutalmunkat, már itt a földön is a magunk proletárérdekeit szolgáljuk vele. Kinek van ugyanis nagyobb haszna a társadalmi békéből és a háború teljes kiküszöböléséből, mint a munkásnak, a proletárnak, a tömegeknek?

„Seducebamur et seducebamus” [magyarul mit jelent ez a kijelentés?] – írja keserűen az ifjúkori bűneit sirató nagy Szent Ágoston. Aki maga elromlik, az hamarosan másokat is magával visz a romlásba. A minden rossz emberben megtalálható gőg ugyanis nem ismeri el, hogy ő rossz útra tért, hogy őt félrevezették s így ezért is, meg hogy háborgó lelkiismeretét ezzel is elhallgattassa s maga előtt bebizonyítsa, hogy ő jó úton jár, hiába mondják „a papok” az ellenkezőt, tetszetős elveket talál ki a maga számára, bűnös tetteiből elveket csinál, hévvel terjeszti e tetszetős elveket és biztat másokat is a maga követésére. Mivel pedig a rossz és gőgös ember többnyire tehetséges is és a dac is energiát ad neki, no meg mert azt a rosszat hirdeti, melyet hallgatni mindig kellemesebb, mint a jót, sajnos többnyire nagy sikerrel hirdeti elveit.

Az emberek félrevezetését megkönnyíti még az is, hogy életünkben alig találunk tiszta jót vagy tiszta rosszat. Az Egyház embereinek és a rájuk hallgatóknak jó cselekedeteibe is szinte mindig vegyül rossz, hiszen az emberi gyarlóság sokszor még a jót is rosszul teszi, gyarlóságokat kever bele, melyekbe a rosszakarat belekapaszkodhat, ha akar (pedig mennyire akar!). Viszont legtöbbször a rossz ember se egészen sátán s így ő is (még rosszaságában is) tesz jót is, s még gonoszságait is sokszor enyhíti jó tulajdonságaival. Még a Budapestet kizabráló vöröskatonák közt is voltak olyanok, akik rabolt dolgaikból adtak a szegényeknek is.

Hogyne lehetne hát az embereket például a hazafiság hirdetésével könnyen megtéveszteni! Hiszen a tömeg többnyire csak a jó, a szép célt látja, s arra még csak nem is gondol, hogy nem a szép beszéd, hanem a szép tettek a fontosak és hogy a jót, a szépet is lehet rosszul tenni! Még jobban megkönnyíti a félrevezetést az, hogy ezek a hazafiságról szónokló egyházellenesek nem mindig egyszerű csirkefogók, akik csak érvényesülni akarnak, hanem hazájukat sokszor csakugyan őszintén szeretik s ezért csak objektíve bűnösök, szubjektíve nem. Ők a hazájuknak csakugyan jót akarnak. Egyes tulajdonságaik rendkívül rokonszenvesek is.

Aztán hogyne lehetne könnyen félrevezetni az embereket nemcsak hazafias, hanem szociális téren is, mikor félrevezetőik emberszeretetet, egyenlőséget, az eddig büntetlenül garázdálkodók megfékezését, a szegények felemelését hirdetik, s mikor az, amit a gazdagok, a tőkések visszaéléseiről mondanak, nagy részben igaz is? Ezért a lázítók nagyrészt hiszik is azt, amit hirdetnek, s akadnak közöttük nemeslelkű, jóakaratú emberek is. Itt is a jó cél téveszti meg a tömegeket, melyek nem tudnak arról, hogy a jót, itt például a szociális igazságot, el lehet érni nemcsak jól, hanem rosszul is, sőt gyűlölettel, egyoldalúsággal, a munkások hibáiról való hallgatással, viszont a munkaadókban csak a hibák észrevevésével (és annak is túlzásával) nagyobb kárt csinálhatunk, mint amekkora a haszon, melyet elérünk. De egyébként is a cél nem szentesíti az eszközt, s gyűlöletkeltéssel, rágalmazással, túlzással, egyoldalúsággal nem szabad és nem is lehet a jó célt, a másokon segítést elérni.

Mesebeszéd, hogy akkor, ha minden ország marxista alapra helyezkedik, végleg meg fog szűnni a háború. Háború csak akkor nem lesz többet, mikor már nem lesz többet gyűlölet. Hogy szüntethetné meg azonban a gyűlöletet az a marxizmus, mely gyűlölettel dolgozik, az osztálygyűlölet alapján áll és ezt egyenesen szükségesnek tartja? Szerinte az öntudatos, a szocialista, a kommunista munkásnak kötelessége gyűlölni minden kizsákmányolót. Ők azzal érvelnek, hogy a szocialista társadalomban nem lesz már többé kizsákmányolás, tehát nem lesz szükség már többé gyűlöletre se (mert nem lesz már rá ok), s akkor tényleg és végleg megszűnik minden háború.

Ámde azt, hogy a szocialista társadalomban nem lesz többé kizsákmányolás, csak az hiheti el, aki az emberi természetet egyáltalán nem ismeri. Vajon ha nem magánemberek, hanem az állam adja a munkát, akkor nem lehet kizsákmányolás? Az állam talán nem zsákmányolhat ki? Ezt csak az hiszi el, aki embert még sose látott, akinek emberrel még sose volt dolga. (Tagadhatatlan ugyanis, hogy a szocialista államot is emberek vezetik, s ráadásul még olyan emberek, akik másvilágban, örök jutalomban és büntetésben nem is hisznek.)

Aki azonban ezt „a priori” [tapasztalat nélkül] nem látja be, attól csak azt kérdezzük meg, vajon szocializmust építő marxista vezetés alatt álló hazájában kevesebbszer érezte-e magát becsapva, mint azelőtt? Vajon nem evett-e akkor is hamisított élelmiszert, sőt nem volt-e például az állam árusította zsír egyenesen mindig elvből hamisított? Aztán nem 30-40 forintért vette-e a narancs kilóját, melyet az azt behozó szocialista állam csak 3-5 forintért vásárolt? Nem vásárolt-e a szocialista állam üzleteiben sose selejtes iparcikkeket? Jó volt-e mindig a lakás, melyet az állam épített neki stb.? Ha pedig a proletár azt látja, hogy őt az ő államának vezetői becsapják, kizsákmányolják, nem fog-e gyűlöletet táplálni ellenük, s arra törekedni, hogy visszafizessen nekik, hogy megbüntesse őket? Ez pedig csak háborúval vagy újabb forradalommal, tehát megint csak tömeggyilkossággal lehetséges. Be kell látnia mindenkinek, hogy a gyűlöletet, tehát a háborút, a tömeggyilkosságot egyedül csak azzal az eszközzel lehet megszüntetni, melyet az Evangélium ajánl rá, és amelyet a katolikus Egyház hirdet: a szeretettel, melyben még az ellenségszeretet is bennfoglaltatik. Képzelhető-e azonban nagyobb tragédia, mint az, hogy ezt az orvosságot (a szeretetet) nemcsak magánéletükben nem gyakorolják az emberek, hanem egyenesen lenézik, gyűlölik és az emberiség ellenségének mondják azt az intézményt, mely képviseli a földön?

Azt kell látnunk ugyanis, hogy nemcsak a magánemberek, hanem a társadalom, az állam, a közvélemény, az irodalom, a művészet, a sajtó, a színház, a mozi, a rádió, a televízió is nemcsak teljes közönnyel viseltetik az Egyházzal szemben, hanem nagyon sokszor egyenes ellenszenvvel, s mikor ezt írom, akkor nemcsak a kommunizmusra, hanem a kapitalista államokra is gondolok, melyek pedig nem hirdetik nyíltan az ateizmust.

Hogy nemcsak a kommunizmust építő, hanem a nacionalista Magyarországon is mennyivel jobb emberek voltak azok, akik az Egyház pártján álltak, mint azok, akik a „hazafiságot” képviselték, s milyen nagy haszna lett volna belőle a magyar nemzetnek, ha történelme folyamán mindig az Egyházra hallgatott volna, arról meggyőződhet mindenki, aki a magyar nemzet új történelmének itt következő 13 kötetét elolvassa. Meglátja belőle, hogy hazafiságból eddig azt gyűlölte, amit szeretnie kellett volna, és azt szerette, amit gyűlölnie kellett volna. (Mert gyűlölni természetesen a kereszténynek is kell és szabad. Csak az embert kell szeretnünk még akkor is, ha ellenségünk, és ha rosszat tesz. De magát a rosszat, a tévelyt nemcsak szabad, hanem kell is gyűlölnünk.)

A kommunista propaganda hivatalos állami parancsra úgy írt, beszélt, sugárzott, nevelt és tanított, mintha eddigi iskolai tanításunk, nevelésünk és irodalmunk egyenesen undorítóan Habsburg-párti lett volna, s mintha ez a történelmi igazsággal ellenkező és tisztán csak a kizsákmányoló osztályok érdekében való szemtelen hazugság lett volna.

Az igazsággal ennyire merészen ellenkező állítás kevés volt még az emberiség történetében.

Az igazság az, hogy történetírásunk és iskolai nevelésünk s mindennek következményeként közvéleményünk már vagy 150 éve nemcsak hogy nem Habsburg-párti, hanem kivételt alig tűrően (újabban már a papok közt is alig van már kivétel) és szinte eszelős fokban mindmáig Habsburg-gyűlölő volt. Nemcsak a kálvinista Horthy uralma alatt volt ez így, hanem már Ferenc József, V. Ferdinánd és I. Ferenc idejében is. Ennél régebben nem volt így, mert akkor még hívők voltak az emberek s legalábbis a műveltek (a nemesség) vallási műveltséggel is rendelkeztek, hiszen úgyszólván kivétel nélkül a jezsuiták neveltjei voltak.

A protestánsok mindig, tehát már a XVI. században is erősen Habsburg-ellenesek voltak (még jobban, mint ma), mert hiszen akkor teljesen a vallási fanatizmus volt még gondolataik és tetteik irányítója. Ámde akkor még a tekintélytisztelet és a királyhűség is erősen benne volt még a magyar lelkületben. Ez volt például az oka, hogy még az egyik legfanatikusabb magyar protestánsunk, Thurzó György nádor se állt Bocskai mellé.

Tény azonban, hogy a magyarság vagyonosabb (függetlenebb) és értelmesebb része lett protestáns és maradt meg az ellenreformáció ellenére is protestánsnak s ezért hazánkban a protestantizmus mindig nagy szerepet játszott politikailag, kulturálisan és irodalmilag, s így a nemzeti közvélemény irányításában is nagyobb szerepe volt, mint amekkora statisztikai számaránya volt.

A magyar közvélemény a XVI. században azért volt királyellenes és azért állt a fegyveres felkelések pártján, mert akkor még szinte teljesen protestáns volt, s az akkori kor szellemének megfelelően tetteit mindennél (még a hazafias érzésnél is) jobban a vallása, tehát a protestantizmusa, katolikusgyűlölete irányította.

A XVIII. század folyamán a katolicizmus megerősödése folytán a király iránti hűség és az uralkodóházzal való megelégedés is megnövekedett. A Rákóczi bukását követő fél évszázadban (1700-1750) ez a szellem még protestáns köznemesi körökben is szinte általános volt, s Rákóczi éles elítélésében nyilvánult meg. Nemcsak az országgyűlés mondta ki ekkor Rákóczit hazaárulónak, hanem meggyőződésből annak is tartotta ebben az időben mindenki. Az országgyűlés határozata valóban a közvélemény megnyilvánulása volt.

A XVIII. század második felétől kezdődően újra növekedni kezd nálunk a Habsburg-ellenes hangulat. Most már nem annyira a protestantizmus, hanem inkább annak a hitetlen felvilágosultságnak a következtében, mely a század végére a francia forradalmat eredményezte. A Habsburg-gyűlöletben megnyilvánuló „hazafias” szellem aztán egyenesen orgiáit ülte és szinte eszelőssé vált a XIX. századnak a francia forradalmat követő első felében (1800-1850), mely egyébként is a nemzeti forradalmak kora volt.

Mivel az istenné tett szabadságot és a szociális reformokat (jobbágyfelszabadítás, törvény előtti egyenlőség) nem fokozatos haladással és békés eszközökkel, hanem forradalmi eszközökkel, véresszájú izgatással s átmenet nélkül, robbanásszerűen akarta elérni, főként pedig mert a fegyveres felkeléseket, a háborút használta eszközül, ezzel az Egyházat szükségszerűen ellenségévé tette. De az Egyháznak egyébként is ellensége volt. Nem a vallásnak, hanem az Egyháznak. (Ez még nagyobb baj, mert hiszen magyarul azt jelenti, hogy az igazságvallással szemben az alanyi, érzelmi vagy nemzeti vallásokat, tehát a vallás elfajulásait vagy pótszereit pártolta.)

A mai idősebb emberek (az én korosztályom) gyerekkorukban még negyvennyolcas honvédeket ismertek (nekik – nekem is – egyenesen a nagyapjuk is az volt), érthető tehát, ha ez a 48-as szellem még ma is uralkodó a magyar közéletben. Nemcsak nagy politikusaink, hanem legnagyobb íróink, klasszikusaink is mind a XIX. századból származnak, annak szellemében írtak, annak eszméiért lelkesedtek. Nem lehet tehát meglepő, ha még ma is a XIX. század közepének nemzeti forradalma, az érte való lelkesedés jelenti a magyar hazafiságot, s ha annyira következetlenek tudunk lenni, hogy ebben a 48-as háborúért való rajongásunkban az ezt kirobbantó Kossuthért és Petőfiért való nagy lelkesedésünket oly könnyen össze tudjuk egyeztetni a háború és minden háború elleni nagy utálatunkkal. Mi még a nazarénusokért is lelkesedni tudunk azért, mert nem fognak fegyvert, de Kossuthért és Petőfiért még náluk is jobban lelkesedünk. Őértük azért, mert 48-ban azért izgattak, hogy a magyar nemzet ne várjon már egy percet se, s ne békés eszközökkel, hanem fegyverrel, ne fokozatosan, hanem rögtön egy csapásra vívja ki függetlenségét.

A következetlenség még élesebbé válik, ha azt is meggondoljuk, hogy e két nemzeti bálványunk: Kossuth és Petőfi nagy nemzeti lelkesedésében nemcsak a magyarok tízezreit kergette halálba, hanem mindezt ráadásul még haszontalanul, eredménytelenül is tette, mert hiszen nemzeti létünk nagy temetője, a világosi fegyverletétel lett belőle. Tehát 48 nemcsak tömeggyilkosság, hanem ráadásul eredmény nélküli tömeggyilkosság volt.

Még ha cél szentesítené is az eszközt (pedig ezt az elvet is mennyire elítéljük a jezsuitákban, akik sose hirdették), negyvennyolcat s Kossuthot és Petőfit még akkor is el kellene ítélnünk. Hát mikor már 49-ben tagadhatatlanul bebizonyosodott, hogy Kossuth és Petőfi „hazafisága” helytelen volt! Hogy nem nekik, hanem Széchenyinek és Deáknak volt igaza! Hogy a nemzet függetlenségét nem forradalommal, nem fegyverrel, nem tömeggyilkossággal, hanem csak önmérséklettel, türelemmel, fokozatos fejlődéssel lehetett, tehát kellett volna kivívni.

Kossuth és Petőfi valósággal utálták a türelmet. Pedig a türelem mindig erény, ha pedig olyan nagy s annyira haszontalan s eredmény nélküli tömeggyilkosságot tudunk vele megakadályozni, mint amilyent 48-ban és 49-ben rendeztünk, akkor egyenesen kötelesség a türelem. Kossuth és Petőfi ez ellen a türelem ellen izgattak (sajnos sikerrel), a nemzet pedig még ma is áldja őket érte.

A mai közvélemény a tömeggyilkosságot elítéli, de csak akkor, ha az Egyház „áldja meg a fegyvereket” (amit egyébként az Egyház sose tett). Ha az Egyház ellenére rendeznek tömeggyilkosságot, mint negyvennyolcban történt, akkor az szentséges szent hazafiság, mely a nemzet nagyságát bizonyítja és amely előtt csak „leborulni” lehet és kell is, és amely minden magyar számára szent marad mindörökké. De ha így van, akkor hogy lehet kiküszöbölni a háborút az emberiség történetéből és akkor miért mondjuk azt, hogy a cél nem szentesíti az eszközt.

Ha egy nemzet függetlensége még a tömeggyilkosságot is szentesíti és ráadásul még akkor is, ha a tömeggyilkosság eredménytelennek bizonyult, akkor minek emlegetnünk elveket s hogy tudjuk magunkat olyan naivul becsapni, hogy magunkban még el is hisszük, hogy a „cél szentesíti az eszközt” gonosz elv, melyet a jezsuiták gyakorolnak, nem pedig mi?

48-at azonban eddig nem volt szabad bírálni. Nem volt szabad Bocskait, Bethlent, Rákóczit se. Ezek előtt egy magyar írónak – akár szépíró, akár történetíró – egyedül csak hódolni lehetett és a magyar ifjúság elé példaképül állítani. Sőt a kommunizmus egész odáig megy, hogy még ezzel a behunyt szemű hódolattal sincs megelégedve és azt állítja, hogy az igazság e dicső nemzeti hőseink iránt még százszorta nagyobb hódolatot, a sátáni Habsburgok és a velük szövetkezett klerikalizmus ellenében pedig még sokkalta ádázabb gyűlöletet követelt volna, mint amilyet tényleg kapott, s ezt eddig a hatalom, a Habsburgok kezében levő hatalom akadályozta meg. Az a kommunizmus állítja ezt, mely egyébként a háborúellenes propagandából él, a nacionalizmust pedig elítéli, sőt magát nemzetközinek vallja.

Mindebből csak annyi igaz, hogy ha a hatalom nem a Habsburgok, hanem a kommunisták (vagy akár a protestantizmus) kezében lett volna, csakugyan így történt volna. Ezért a kommunisták el se tudják képzelni, hogy adva legyenek a magyar trónon a Habsburgok s ott legyenek négy hosszú évszázadon át egyfolytában, s mégis eltűrjék, hogy ebben az országban mégis őellenük izgassanak, őket gyalázzák, ellenük hamisítsák meg az igazságot, s ők ezen mégse akarjanak vagy tudjanak segíteni.

Pedig hát így volt. Bizonyítja az itt következő 13 kötetes magyar történelem. És ez nem is hihetetlen, sőt még csak nem is feltűnő dolog, mert a jókkal a földön mindig így volt és így is lesz. Azokkal mindig könnyű volt elbánni. Ennek pedig a fő oka az, hogy az ő számukra a cél valóban nem szentesíti az eszközt, vagyis ők még a jót is (természetesen a saját védelmüket is) csak jó, vagy legalább közönyös (se jó, se rossz) eszközökkel érhetik el. A gyűlölet alapján pedig sose állhatnak. Pedig hát tömegmozgalmat, eleven erőt csak gyűlölettel, gyűlöletre való uszítással lehet felkelteni az emberekben.

Az itt következő 13 vaskos kötetben meglátja majd az olvasó, kik voltak a Habsburgok és kik voltak az ő magyar ellenségeik. Ki volt I., II., III., V. Ferdinánd, ki volt I. Lipót, III. Károly, Mária Terézia, I. Ferenc, s velük szemben kik voltak a mi hazafias hőseink (Bocskai, Bethlen, Rákóczi György, a Wesselényi-összeesküvők), ki volt II. Rákóczi Ferenc, ki volt Martinovics Ignác apát, ki volt Wesselényi Miklós, a dicső árvízi hajós és jobbágyvédő, ki volt Kossuth, Petőfi és Görgey.

Mindent az adatok tömkelegével bizonyítunk, mégpedig olyanokkal, melyek nem is újak, melyeket régen nyilvánosságra hoztak, mégpedig „hazafias” történetírók, sőt többnyire egyenesen protestánsok hoztak nyilvánosságra. Hogy mindezek ellenére hogy lehetett mégis ennyire félrevezetni a magyar közvéleményt, igen könnyű okát adni.

Írhatott volna-e valaki hazafias hőseink ellen, még ha az is lett volna a meggyőződése, ami az enyém? Hogy mennyire nem, mutatja Szekfű példája. Pedig hát látni fogjuk, hogy ő a történelmi igazság mázsáiból csak kis morzsákat próbált felhozni, azokat is csokoládéba csomagolva. Ha azonban néhány évtizeddel előbb élt volna, még ezt se tehette volna meg. Mutatja ifjúkori kísérlete (Rákóczi ellen). Pedig azt is milyen félve és milyen bizonytalanul tette!

Én itt az olvasót csak arra kérem, hogy az ellenem való felháborodás, melyet olvasás közben érezni fog, ne hagyassa vele abba az olvasást. Ha kitart mind a tizenhárom köteten át, már nyert ügyem van. Sőt talán nyert ügyem lesz már a harmadik-negyedik kötetnél is.

Miért akarom „minden áron” meggyőzni az olvasót?

Ma tudományos körökben a szenvtelenség, a higgadtság, a problémáknak abszolút érdektelenséggel való megtárgyalása a divat. Ma vitás kérdések tárgyalásában az az általánosan elfogadott tudományos módszer, hogy az író nem foglal állást sem az egyik, sem a másik irányban, hanem személyes meggyőződésének nyilvánítása nélkül adja elő mindkét fél érveit s az olvasóra bízza, hogy döntsön, kinek van igaza s így a két vitázó fél közül melyikhez csatlakozik.

Meg kell hagyni, hogy van valami imponáló ebben a módszerben és hogy az igazsághoz is nagyon illik művelőinek ez a fölényes pártatlansága. Az igazság ugyanis megengedhet magának ilyen fényűzést (és ezt csak egyedül az igazság engedheti meg magának), sőt sokszor egyenesen az igazság érdekében áll ez a fényűzés, mert csak e módon tudjuk igazán biztosítani, hogy csakugyan az igazságot szolgáljuk s csak így tudjuk elérni, hogy valóban az igazság érvényesüljön, nem pedig az igazság örve alatt a magunk elfogultsága, egyoldalú nevelése, esetleg fanatizmusa.

Sajnos, annak ellenére, hogy előnyeit elismerem s tetszik is, itt most én mégsem követem ezt a módszert. Én nem szenvtelenül, nem személyes állásfoglalás nélkül adom elő itt a magyar nemzet történelmének a magam felfogása szerint való értelmezésére az érveket és adatokat, s nem bízom hideg fölénnyel az olvasóra, hogy döntse el ő, kinek van igaza. Én most, az elvek e nagy csatájában nem tudok érzelem nélkül vagy szenvtelen lenni.

Én magam is elárulom, hogy a hazafiág melyik módja mellett vagyok s melyiket tartom helyesnek, sőt egyenesen minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy az olvasót is rábírjam, hogy ő is az én álláspontomra helyezkedjék. Nekem sokkal nagyobb a meggyőződésem s ezért jobban lelkesedem is érte, de sokkal jobban szeretem nemzetemet és népemet is, semhogy semleges és szenvtelen tudnék lenni olyan kérdésekben, melyek népem létéről vagy nemlétéről döntenek.

Szégyennek is tartanám ezt a szenvtelenséget, mert az igazság és a jó elárulásának is kellene tartanom, mikor látom, mily fanatizmussal és mily szenvedéllyel hirdették századokon át és hirdetik ma is az ellenkezőt azok, akik a másik tábor fanatikusai, sőt megszállottjai. Ha én ezzel szemben szenvtelenül s az igazságot csak sejtetve adnám elő, legfeljebb évszázadok múlva lehetne remélni az igazság tényleges győzelmét.

Állásfoglalás nélkül, szenvtelenül adni elő érveimet nem lenne sok értelme. Hiszen nincs olyan adatom (legfeljebb érveim vannak, olyanok), melyet ne közöltek volna már mások is nyomtatásban, tehát amelyet ne vehetett volna már eddig is tudomásul a magyar közvélemény, ha akarta volna, vagyis ha hajlandó lett volna tudomásul venni. Ha tehát én is hangsúly, sőt állásfoglalás nélkül közölném őket, most is alig venne tudomást róluk valaki. Ott lennék, ahol a mádi zsidó.

Ebben a kérdésben igenis nyíltan, a legnyíltabban kell érvelni. Rá kell mutatni világosan az igazságra, lelkesíteni kell mellette s mindent elkövetni, hogy az olvasó ne csak nézzen, hanem lásson is, ne csak olvasson, hanem értsen is.

Hangsúlyoznom kell, hogy nem szégyen a jóért lelkesedni, nem szégyen meggyőződéssel bírni s e meggyőződés helyességéről másokat is meggyőzni akarni. Ez az oka, hogy nem a száraz szaktudós szerepére vállalkoztam, hanem a nagyközönséghez, a tömeghez szólok. Ezért van, hogy lelkesedem, meggyőzni törekszem és lelkesítek is mindazok alapján, amiket megállapítok.

Ezért előadásmódom és stílusom is eltér a történelmi könyvek szokásos nyugodt, elbeszélő stílusától: szónokias, vitatkozó hangú, érzelmi motívumokkal teli. Ne hányják ezt szememre. Nem véletlenül lett ilyen. Mivel milliókra akarok hatással lenni, egy ország, egy nép felfogását akarom megváltoztatni, célomat szenvtelenséggel, a szaktudós hideg, tartózkodó előadásmódjával nem érhetem el. E célból érdekességre, elevenségre is kellett törekednem, mert hiszen másképp nem hathatok szélesebb körökre, vagy ha igen, csak hosszú évtizedek múlva, akkor, mikor majd az igazság nagy nehezen hozzájuk még így is elérkezik.

Azért pedig, mert nem adom a szenvtelent, hanem nyíltan kimutatom a meggyőződésem, ne fogják rám, hogy nem vagyok tárgyilagos. Nem szégyen az ugyanis, ha valakinek van meggyőződése, lelkesedik s él-hal e meggyőződéséért, és másokat is meg akar nyerni neki. Ez az igazság birtokosában egyenesen kötelesség. Nem száraz, elméleti igazságról van itt ugyanis szó, hanem olyanokról, melyektől milliók sorsa, egész nemzetem, népem jövője függ.

Tudom, hogy a magyar közönség elfogult az itt tárgyalandó igazságokkal szemben. Említettem, hogy alig van adatom, mely meg ne jelent volna már nyomtatásban, de nagyon jól tudjuk, mennyire hiába jelent meg. A magyar közönség nem vette őket tudomásul, nem vonta le belőlük a következtetéseket. Részint, mert nem is nagyon akarta, részint mert azok, akik ezeket az adatokat kiadták, ők se emelték ki őket, hanem csak úgy lecsúsztatták a sorok között. Nekem tehát kiemelnem, hangsúlyoznom, vitatkoznom kell, ha azt akarom, hogy csakugyan tudomásul vegyék őket.

Ha igaz, hogy a tudósnak tárgyilagosnak kell lennie, épp oly igaz az is, hogy az igazság birtokosának nem szabad szenvtelennek lennie, hanem lelkesednie is kell, és mindent elkövetnie, hogy az az igazság, melynek ő birtokába jutott, az emberek közkincsévé is legyen és uralkodjék is körükben. Kivált mikor olyan, a közösségre rendkívül fontos igazságokról van szó, melyeket itt mi tárgyalunk.

A tárgyilagosság nem azt jelenti, hogy ha az igazságot ismerjük, úgy tegyünk, mintha nem ismernénk, vagy hogy az igazság iránt egy cseppet se mutassunk nagyobb becsülést és rokonszenvet, mint az iránt, amit hamisságnak vagy csalárdságnak ismerünk.

Ha nem titkolom, sőt hangsúlyozom, hogy mit tartok helyesnek és igaznak és minden képzelhetőt elkövetek, hogy álláspontom helyességéről másokat is meggyőzzek, az egyáltalán nem bizonyítéka annak, hogy nem vagyok elfogulatlan és tárgyilagos. Előre kitűzött céllal lépek az olvasó elé, igaz, s ugyancsak kimutatom, hogy e célnak őt is meg akarom nyerni, de ez a cél és törekvés azért keletkezett bennem, mert előzőleg az igazságról én már meggyőződtem. Hiszen éppen emiatt írtam meg művemet. Ha pedig így áll a dolog, hazug lennék, ha mégis úgy írnék, mintha csak ezután, az elmondandók hatására győződnék meg róla magam is. Viszont az, hogy mások is meggyőződnek-e róla vagy sem, az már nem érdekelne, azt már tetszésükre bíznám.

Hogy elfogadják-e olvasóim az igazságot, sajnos, én akármit csinálok, úgyis csak az ő tetszésüktől függ, de viszont nekem kötelességem elkövetni mindent, hogy amiről magam már meggyőződtem, arról mások is meggyőződjenek, hogy ami nekem kincsemmé vált, mások részére is azzá váljon.

Aztán ne feledjük azt se, hogy az igazságot szenvtelenül, személyes állásfoglalás nélkül nemcsak azért lehet közölni, hogy tudományos tárgyilagosságunkat fitogtassuk, hanem azért is, mert az igazságot elnyomó irányzat terrorjától félünk, azaz a magunk bőre mentésére, a magunk érdekének az igazság elé helyezése miatt, vagy mert tudjuk, hogy hírnevet, népszerűséget, tekintélyes társadalmi vagy tudományos pozíciót csak így szerezhetünk. (Például történetíróink eddig elsősorban ezért nem mertek nyíltan a Habsburgok mellett állást foglalni akkor se, ha tudományos meggyőződésük így kívánta volna.) Így ugyanis nem lehettek volna népszerűek, de akadémiai főtitkárok se (ez a kitüntető és egyúttal igen jó jövedelmű állás például mindig a kálvinistáktól függött Magyarországon), de még egyetemi tanárok se.

Ha pedig így áll a dolog, akkor már bizonyára nem érdem, hanem talán inkább emberi gyarlóság az állítólagos „tárgyilagosság” és szenvtelenség ebben a kérdésben. A történetíró részéről a divatossal ellenkező álláspontot el nem fogadni, tehát a történelmi hazugságok ellen nyíltan nem küzdeni, hanem csak a sorok közt csúsztatni el az erre vonatkozó adatokat (látni fogjuk, hogy történetíróink legtöbbje eddig ezt tette), eddig tehát egyszerűen a kényelemszeretet, az egyéni érdek szolgálata volt. Semmi más, mint a közvélemény terrorja előli kitérés az igazság rovására.

Semmiképpen se erény vagy érdem az érdektelen, szenvtelen előadásmód akkor, ha az igazság mellett a történetíró azért nem foglal nyíltan állást, mert népszerűsége elvesztésétől és az ezzel járó egyéb kellemetlen következményektől fél. Aki emiatt őrzi meg hűvös „tárgyilagosságát”, aki ezért nem foglal nyíltan állást s ezért nem mondja meg magyarul, mit tart igaznak, az nem tárgyilagos tudós, hanem árulója az igazságnak s vele nemzetének is. Aki az igazságot ismeri, annak egyébként is kötelessége állást foglalni mellette, sőt lelkesedni is érte és híveket toborozni is számára. Különösen áll ez a megállapítás a történettudományra, melyre vonatkozóan általános felfogás, sőt parancs, hogy hazafiasnak kell lennie.

Kifogásolhatja esetleg valaki azt is, hogy miért csak az Egyház és a Habsburgok mellett szóló adatokat domborítom ki és miért mellőzöm az ellenük szólókat is. Ámde látni fogja az olvasó, hogy ez a vád először is teljesen valótlan, mert úgyszólván egész művem a Habsburgok magyar történelmi szerepe ellen felhozni szokott és felhozható érvek cáfolatából áll, s még mielőtt ezen érveket megcáfolnám, hosszan és tárgyilagosan ismertetem őket. Az esetek százaiból láthatja majd az olvasó, mennyire nem hagyom említés nélkül azokat az adatokat sem, melyek kitűzött célom ellen szólnak.

Ha azonban azt, ami a Habsburgok ellen szól, teljesen mellőzném, akkor se lehetne eljárásomat elfogultságnak minősíteni. Köztudomású ugyanis, hogy ami a magyar történelemben Habsburg-ellenes, azt a mi közönségünk bőségesen és túlságosan is ismeri. Hiszen egész életében úgyszólván mást se hallott, mást se olvasott, mint csak ezeket. Sőt versben is olvasta, színházban, moziban is látta őket. Ellenben azt, ami a Habsburgok s az Egyház mellett szól, egyáltalán nem ismeri a magyar közönség. Még a papok se. Pedig ha valaki rövidlátó, annak bizonyára nem egyszerre és egyformán adunk szemüveget rövidlátás és messzelátás ellen is, hanem csak a rövidlátás ellen. Vagy ha valakinek a kerítése erősen balra dől, világos hogy nem kell egyformán jobbról és balról is megtámasztania, hanem csak egyedül bal felől.

Ha pedig valaki azt kifogásolná, hogy egy adatom se új, azt figyelmeztetnem kell arra, hogy ma már nem is lehet – legfeljebb kivételesen és részletkérdésben – új adatokkal szolgálni. Szó se lehet ma már arról, hogy valaki olyan új adatok tömegével árasztja el a tudományt, melyek az egész eddigi történetszemléletet átalakítják és felforgatják. Egyes részletkérdésekre vonatkozóan lehet még új adatokat találni, de mivel az én célom sokkal átfogóbb, semmi értelme se lett volna, hogy apró részletkérdésekben elveszve új adatokra törekedjem. Hogy adataim nem az enyémek, hanem mások közölték már őket, célom elérésére egyenesen előny. Ez csak érvelésem ütőerejét növeli. Sokkal meggyőzőbben tudok érvelni akkor, ha adataim nem az enyémek, hanem másokéi, mégpedig többnyire a Habsburgok és az Egyház ellenségeiéi.

Mindig közlöm ugyanis, ki és hol adta ki az illető adatot s külön gondot fordítottam arra is, hogy ez a „ki” lehetőleg az enyémmel ellenkező nézetet valló történetíró legyen. Ennek elérése egyébként nem is volt valami nehéz feladat részemre, hiszen eddig (kivéve a százötven évvel régebbieket) úgyszólván minden magyar történetíró az enyémmel ellenkező nézetet vallott. Még a pap történetírók is. Adataimat azonban mégis lehetőleg nem pap történetírókból veszem, sőt még csak nem is katolikusoktól, sőt legalább háromnegyed részében egyenesen protestánsoktól és a legtúlzóbban egyházellenes és Habsburg-ellenes forrásokból. Ez egész különleges súlyt ad érvelésemnek. Szekfűre éppen ezért úgyszólván nem is hivatkozom, noha minden szakember tudja, hogy amit Szekfű közöl, annak hitelességéről nyugodtak lehetünk. Természetesen nem a felfogást, az értelmezést, hanem magát az adatot és annak hitelességét értem.

Az is lehetséges, hogy valaki talán azt kifogásolja, hogy többnyire túl régi, elavult szerzőket idézek. Erre a kifogásra – ha ugyan egyáltalán felmerül – azt felelem, hogy nagyszerűen mutatja, mennyire nem az igazság megismerése, hanem csak a mesterséges kifogáskeresés vezeti a bírálót. Ez a kifogás ugyanis csak akkor lenne helytálló, ha olyan régi művekből vett adatokkal érvelnék, melyeket a tudomány azóta már rég meghaladott és újabb felfedezések megcáfoltak. Ilyen esetekben csakugyan szégyen a régiség. De ha nem ez az eset forog fenn, akkor teljesen mindegy, újabb szerző közölte-e azt az adatot, melyre hivatkozom, vagy régi.

Kort és embereket aprólékos, részletadatokból lehet legjobban megismerni, s ha olyat akarok mondani, ami a közönségnek is – legalább viszonylag – új, akkor csak ezekkel dolgozhatom. Ilyen részletadatokat pedig csak a régi, klasszikus történetírók műveiben találhatunk, mert hiszen ők voltak azok, akik az adatokat nagy szorgalommal kibányászták az elsárgult, poros oklevelekből. Az újabb szerzők nagyjából mind belőlük élnek, nekik már nincs türelmük ilyen lélekölő, nagy munkára, de ennek ma már nem is lenne sok értelme, mert hiszen ma már csak legfeljebb morzsákat lehet találni, ha újakra pályázunk, az csak véletlen szerencsével lehetséges.

Az új történelmi munkáknak ma már csak a szempontjaik az újak, de nem az adataik. Az adatokat ők is a régebbi szerzőktől veszik. Azt pedig bizonyára legkevésbé mondhatja valaki, hogy az én szempontjaim nem újak és hogy kitaposott ösvényeken járok. Hiszen éppen az a baj, hogy túlságosan is új vagyok. Nekem tehát egyenesen előnyöm, hogy legalább az adataim nem újak, hogy én is a régire alapítom az újat, hogy a régi adatok támasztják alá az új értelmezést.

Mivel a tudomány halad és vele a tudományos tárgyilagosság is mind általánosabb a történetírásban, az újabb történetírók (Szekfű, Hóman, Eckhardt, a kálvinista Károlyi Árpád és a zsidó forradalmár Steier) már mind az én álláspontomhoz való közeledést jelentik. Ezért az újabb írókkal való érvelésnek (kivéve a nem katolikusokat, mint Károlyi és Steier) kisebb átütő ereje lett volna, mintha állításaimat nem azok adataival bizonyítom, akik éppen az enyémmel ellenkező történetszemlélet fő képviselői. Az, hogy adataimat nagy részben a tőlem képviselt történelmi felfogás legismertebb és leghevesebb ellenségeitől veszem, sokkal nagyobb meggyőző erővel ruházza fel ezeket az adatokat, mint ha maguk az adatok felkutatója is én magam lettem volna.

A „felekezetiség” vádja

Azoknak, akik a „felekezetiséget” kifogásolják bennem és azt helytelenítik, hogy a magyar történelemben mindenütt azt néztem, katolikus vagy protestáns-e a szereplő, nem pedig azt, jó magyar-e vagy becsületes-e, azt felelem, hogy a vád első részét vállalom, a második részét visszautasítom. Hogyne kellene ez utóbbi állítást visszautasítanom, mint rágalmat, mikor egész művem annak bizonyításából áll, hogy az az állítólagos hazafiság, melyet eddig dicsőítettünk s mely a törvényes hatalom elleni lázadásban és a törökkel való cimborálásban, Európa és a kereszténység érdekeinek elárulásában s annak a szerepnek feladásában állt, melyet a magyarság földrajzi helyzeténél fogva a keresztény kultúra megvédésére vállalt és amelyre oly büszkén szoktunk hivatkozni, mint fő érdemünkre, nem hazafiság volt, hanem hazaárulás.

Hogy lehet tehát azt állítani, hogy nekem csak a katolicizmus fontos, a hazafiság és a hazafiúi becsület nem? Hiszen éppen azt mutatom itt ki, hogy az igazi hazafiságot a történelmünk folyamán mindig a főpapság, mindig a klerikalizmus képviselte és hogy azok közül, akiket a magyar közvélemény eddig nagy hazafiaknak tartott, többnyire se jó hazafiak, se becsületes emberek nem voltak. Aki az volt, abban a becsületet és jóhiszeműséget dicsérem és elismerem akkor is, ha az illető tévesen szolgálja hazáját. Tehát hazáról is lesz itt szó bőven, nemcsak Egyházról, s előre megnyugtatom az olvasót, hogy történelmi adatokkal fogok érvelni, nem dogmákkal, a nemzet érdekeivel, nem pedig az egyházéival.

Azt azonban elismerem, hogy igenis azt is nézem, hogy ki volt katolikus és ki protestáns vagy zsidó. Sőt elismerem még azt is, hogy számomra ez a legfontosabb szempont. Ezt azonban nem mint bűnömet s nem is mint fogyatékosságomat ismerem el, ami miatt kegyes elnézésért könyörgök, hanem kikérem magamnak, hogy ezt a tulajdonságot bennem bárki is kifogásolhassa. Aki ezt teszi, az engem és e felfogásban társaimat emberi és állampolgári jogaimban akar akadályozni és lábbal tapossa a vallásszabadság és állampolgári szabadság ma már általánosan elismert és tisztelt törvényeit.

Ha szabad Magyarországon hitközönyösnek, sőt hitetlennek is lenni – az emberi és állampolgári jogok ma már ezt is biztosítják –, akkor bizonyára szabad vallásosnak, sőt egy magát egyedül üdvözítőnek tartó Egyház tagjának, tehát klerikálisnak s ultramontánnak, tehát olyannak is lenni, akinek szemében az a legfontosabb szempont, hogy ki, milyen vallású. Aki komolyan hisz a vallásában, annak egyébként is logikus követelmény, hogy ezt fontosabbnak tartsa, mint azt, hogy valaki milyen géneket örökölt őseitől vagy hogy szőke-e vagy barna, köpcös-e vagy karcsú, mert hiszen a faji különbség ilyesmiben áll.

Ha azonban a hitközönyös magyar a maga szellemi szabadságát úgy magyarázza, hogy a magyar irodalomban nem is hajlandó tűrni maga mellett mást, mint csak hitközönyöst s hívőtől is megköveteli, hogy legalább akkor, mikor ír, ezt a hívő meggyőződését és vallásához való ragaszkodását elleplezze, akkor már a hitetlen vagy hitközönyös tábor terrorjáról van szó, a rosszaság fanatizmusáról, melyet az emberi szabadságjogok és a művelt világ nevében megvetéssel kell visszautasítanom.

Ha szabad Magyarországon munkásnak vagy kisgazdának – s bár már nem annyira –, de még földbirtokosnak és háztulajdonosnak is lenni, ha szabad ezen az alapon még szervezkedni is, ha szabad osztályérdekek előmozdítására könyveket is írni, lapokat is kiadni, politikai pártot is alapítani, s ha szabad nézni, ki munkás, ki kisgazda, ki földbirtokos vagy háztulajdonos, ha az írónak vagy szónoknak szabad ezek bármelyikét magához a többi magyarnál közelebb álló embernek tekinteni s írásában vagy szónoklatában elsősorban ezek érdekeit szem előtt tartani, akkor talán szabad ebben az országban katolikusnak is lenni, a katolikust is magához másoknál közelebb álló embernek tekinteni, akkor szabad azt is nézni, ki katolikus és ki nem az, és akkor szabad elsősorban a katolikusok érdekeiért is küzdeni. Szabad lenne ez még akkor is, ha a protestánsok és a zsidók nem tekintenék és nem tekintették volna már évszázadok óta mindig legelsőnek felekezeti érdekeiket s szabad lenne még akkor is, ha – mint például az unitáriusok vagy a gyárosok – a katolikusok is csak az ország egy kis töredékét tennék. Hát még így, mikor a katolikus érdek egyúttal országos magyar érdek is, hiszen az ország több mint kétharmadának érdeke, tehát sokkal jobban azonos a nép általános érdekével, mint bármely osztály vagy felekezet?!

Még azt is megkövetelhetem, hogy ez az én katolikus „érdekpolitikám” nekem és a velem egy világnézetet vallóknak még jobban is szabad legyen, mint a munkásoknak vagy a földbirtokosoknak ugyanez az érdekpolitika szabad. Az ő pártoskodásuk és osztályalapon álló szervezkedésük ugyanis egyedül önző egyéni érdekeik alapján történik (amit azonban senki se tart önzésnek, legalábbis, ha munkásokról vagy kisgazdákról van szó, akkor nem, hanem emberi vagy állampolgári jognak vagy önmaguk iránti kötelességnek), az én „felekezetieskedésem” azonban nem egyéni önző érdekből, hanem egyedül meggyőződés és elvek alapján történik. Azok anyagi érdekeik miatt „felekezetieskednek” (azaz pártoskodnak), én eszmék, meggyőződés, világnézet mellett és miatt. Csak nekem lenne hát ez tilos?

Hiszen a vallás-, szólás-, sajtó- és politikai szabadság, mely ma már a nyugati civilizáció közkincse, éppen azt jelenti, hogy ki-ki nemcsak szabadon követheti meggyőződését, hanem azt – ha csak erkölcsi törvényekkel nem ellenkezik – akár szóban, akár írásban, akár még politikai párt alapításával is szabadon terjesztheti, s természetesen ahhoz is joga van, hogy az egész országot az ő meggyőződése számára megnyerni igyekezzék. Ez a jog, ez a szabadság természetesen hátrányokkal is jár, mert megbonthatja a nemzet egységét és viszályok magva lehet. De a XIX. század forradalmai mégis olyan nagy kincsnek tartották s a mai közfelfogás is annyira fontosnak tartja ezt a szabadságot, hogy még ilyen hátrányok ellenére is vívmánynak, nyereségnek tekinti.

De a katolikus „felekezetieskedés” veszélye s hátránya úgyis sokkal kisebb, mint az olyan pártoskodásé, mely osztályalapon áll és anyagi érdek forrása. Az emberek ugyanis eszmékért nem szoktak annyira tűzbe jönni és oly makacsul harcolni (vallási okokból ma már még kevésbé), mint anyagi érdekeikért, s mert a katolikus érdekekért úgy se fog harcolni minden katolikus, hanem csak az, akinek meggyőződése is van és eszményi alapon is áll. Protestáns érdekért minden protestáns, zsidó érdekért minden zsidó küzd, mert ez a küzdelem azonos az ő földi érvényesülésükkel (ezért voltak olyan elkeseredettek a protestánsok harcai a harmincéves háborúban), de katolikus érdekért nem küzd minden katolikus, mert itt a harc nem a katolikusok érvényesüléséért, hanem az egyénre nézve sokszor terhes elvekért folyik, melyekért éppen nem lelkesedik minden katolikus.

Mikor tehát valaki, mint bűnt, vagy legalábbis mint helytelenséget, azt hányja a szememre, hogy hogy merem én elsősorban azt nézni, melyik magyar katolikus és melyik magyar protestáns, s ezt az eljárásomat egyenesen hazafiatlanságnak bélyegzi, akkor az idealizmust akarja még hátrább szorítani a magyar tereken, tőlem pedig legelemibb állampolgári jogaimat akarja elperelni.

Ha munkás, ha kisgazda, vagy ha kisiparos vagyok, megengedik, hogy elsősorban sorstársaim érdekében dolgozzam, agitáljak s elsősorban közös anyagi érdekeinket nézzem. Azt pedig, hogy nézzem, ki magyar, ki sváb vagy oláh, és hogy a magyar előbbre való legyen szememben, mint a nem magyar, egyenesen meg is követelik tőlem. Másképp nem is tartanak jó magyarnak. Pedig ha csak így vagyok jó magyar, akkor jó katolikus is csak akkor vagyok, ha bizony nézem azt is, ki katolikus, ki nem, és ha a katolikus is előbbre való nekem, mint a nem katolikus.

Miért nem akarják tehát azt is megengedni, hogy jó katolikus legyek és ezt miért éppen azok ellenzik nekem annyira, akiknek minden második szavuk vallásszabadság és akik oly őszintén lelkesednek a magyar szabadságharcokért? Pedig ahogyan a magyarok megkövetelik tőlem, hogy jó magyar legyek, azaz mindenütt elsősorban azt nézzem, ki magyar és ki nem az, épp úgy a katolikusok is joggal megkövetelhetik tőlem, hogy jó katolikus legyek, vagyis mindenütt azt nézzem, ki katolikus és ki nem az, és hogy ki, milyen katolikus.

Ha nem követelik meg tőlem, annak jele, hogy nem igazi, hanem csak névleges katolikusok. Ott, ahol a fajszeretet lángja is csak pislákol, faji szempontból se követelik meg ezt a különbségtevést. Világos tehát, hogy mikor nekem azt vetik szememre, miért nézem annyira azt, hogy ki katolikus és ki nem az, valójában azt kifogásolják bennem, sőt azért vonnak felelősségre, mert igazi katolikus merek lenni. Úgy látszik tehát, hogy ebben az országban (meg persze a többiben is) van ugyan vallásszabadság, de éppen az ország kétharmadát tevő és az ezeréves katolikusság számára csak abban az esetben van, ha valakinek a katolicizmusa csak névleges és csak formaságban és külsőségben merül ki, nem pedig logikus következményekkel járó meggyőződés is egyúttal.

Ahhoz a modern államok törvényei szerint joga van minden állampolgárnak, hogy ne az legyen a meggyőződése, ami az enyém. Még akkor is megvan ez a joga, ha ez az én meggyőződésem az ország nagy többségének és már ezer éve meggyőződése. Joga van még arra is, hogy az egész vallási kérdést mellékesnek, sőt feleslegesnek tartsa. Még ahhoz is joga van, hogy a katolicizmust akár megvesse és gyűlölje (hiszen ha tévesnek vagy rossznak tartja, akkor már ez is magától értetődik). Csak ahhoz az egyhez nincs joga, hogy engem vagy bárki mást megrójon vagy hazafiatlansággal vádoljon azon a címen, mert én meg a katolicizmusért lelkesedem s ezért azt terjesztem, vagyis csak azt nem követelheti tőlem senki, hogy nekem is úgy kelljen gondolkodnom, mint ő gondolkodik.

A következetes és logikus katolicizmus részemről egyúttal hazafiság, hazaszeretet is. Ha ugyanis a katolicizmus részemre igazság és üdvösség, akkor világos, hogy nemcsak vallási, hanem magyar és hazafias szempontból is néznem kell, sőt elsősorban kell néznem, hogy melyik magyar ismeri a vallási igazságot és jár az üdvösség útján és melyik nem, s hazafias kötelességet teljesítek akkor, mikor mindent elkövetek, hogy minden magyar megismerje ezt az igazságot és az üdvösség útjára térjen. Hiszen bizonyára az is hazafias kötelességet teljesít, aki viszont azt nézi, melyik magyar lakik egészséges lakásban s melyik nem, s egész életét arra teszi fel, hogy minden magyar egészséges lakásban lakjék.

Ha még az is sértő a többi magyarra, hogy nekem előbbre való a katolikus magyar, mint a többi, sőt ettől egyenesen a magyarság egységét és társadalmi békéjét féltik, mennyivel inkább sértő a többi magyarra, mikor azt látja, hogy a Kállayak, Károlyiak, Ostffyak, Czirákyak, Kisfaludyak, Eszterházyak, Batthyányok azon a címen, mert honfoglaló nemzetségből származnak, különb magyarnak tartják magukat a többinél. Sőt, mit szóljunk ahhoz, hogy nemcsak ők, hanem egyenesen minden magyar kálvinista különb magyarnak tartja magát a többinél, sőt írói ezen a címen egyenesen különleges elbánást és jobb érvényesülési lehetőséget követelnek a maguk számára e hazában?

Vajon kálvinistáink, mikor különb magyarnak tartják magukat a katolikus magyarnál, nem tesznek-e szintén különbséget magyar meg magyar között? Miért nem féltik hát tőlük is a magyarság egységét és a nemzeti egyetértést? Pedig ki utasított rendre valaha kálvinista írót effajta, ugyancsak gyakori fölényeskedéséért? Pedig a kálvinisták e tekintetben nem hivatkoznak közérdekre, mint én, mert itt csupán hencegésről, nagyzolásról, elbizakodottságról van szó. Sőt, ha a dicsekvés tárgyi alappal bír, bizonyára akkor se a nemzet érdeke a hangsúlyozása, hanem csupán a nemzet mindössze egy ötödét tévő kálvinista magyaroké.

Ha pedig erre kálvinistáink azt felelik, hogy nem magánérdek, hanem nemzeti érdek az, hogy a nemzet vezetői a színmagyarok közül kerüljenek ki, mert aki idegenből olvadt be, minden jóakarata ellenére se lehet olyan jó magyar, mint a színmagyar, mert a csírasejtekkel járó faji sajátságokat nem lehet jó akarattal pótolni, akkor figyelmeztetjük őket, hogy se Mátyás király, se Zrínyi Miklós, se Kossuth, se Petőfi nem rendelkezett magyar csírasejtekkel, nem volt magyar vérű (hogy az aradi vértanúkról ne is beszéljünk).

Ha ahhoz, hogy valaki a nemzet hivatott vezére lehessen, annyira fontos, hogy a csírasejtjei magyarok legyenek, hogy lehet az, hogy az ilyen csírasejtes magyaroktól olyan lelkesedéssel kísért és olyan nagy magyarnak tartott negyvennyolcban a nemzet politikai (Kossuth), hadi (Görgey) és irodalmi (Petőfi) vezére egyaránt protestáns volt ugyan, de egyik se magyar vérű és egyik se kálvinista, hanem mind a három a kis számú és idegenvérű lutheránusok sorából került ki? S hogy lehet az is, hogy a bolsevizmus idegen uralmával is hamarabb és könnyebben megbarátkozott a színmagyarságára és csírasejtjeire olyan büszke kálvinista felekezet, mint az idegen lutheránus (hogy a katolikusokról ne is szóljunk).

Amit nemcsak nem tiltanak, hanem egyenesen megkövetelnek minden magyartól, hogy ti. magyar fajtestvére előbbre való legyen neki, mint a sváb vagy az oláh, még azt is kissé több joggal lehetne kifogásolni, mint a vallási alapon való különbségtevést magyar meg magyar között. Hiszen az oláh és a sváb is magyar állampolgár, mégpedig a magyarral egyenjogú állampolgár, tehát ha azon a címen, hogy magyar állampolgár ugyan, de nem magyar fajú is egyúttal, másodrendű állampolgárként kezeljük, akkor igazságtalanok vagyunk hozzá és jogaiban sértjük meg. De így nem is kívánhatjuk tőle, hogy a kötelezettségek teljesítésében is épp oly hű fia legyen hazájának, mint a színmagyarok vagy a magyar anyanyelvűek. Elidegenítjük tehát őket tőlünk s így tulajdonképpen a hazánknak ártunk akkor, mikor ily módon magyarkodunk. De egyébként is valakinek az emberi értéke vagy becsületessége nem attól függ, milyen fajhoz tartozik, hogy milyenek a csírasejtjei.

A faji megkülönböztetés tehát igazságtalanság, túlzásba vivése pedig a legvéresebb háborúkat és az emberiség legnagyobb szenvedéseit okozta a múltban és jelenben egyaránt. (Ott van a Hitler vezette Németország agyonbombázása és pusztulása.) Ezzel szemben ha a katolicizmus igaz, amint nekem biztos meggyőződésem, hogy az („A katolikus hit igazsága” című művemben be is bizonyítom), akkor a katolikus magyaroknak a többieknél többre való értékelésével az igazság birtokában levő magyart helyezem előbbre az igazságot nem ismerő, sőt talán egyenesen ellene küzdő magyarnál. Ez tehát nem igazságtalan megkülönböztetés, mint a nemzetiségi vagy faji megkülönböztetés, nem is méltánytalanság, de nem is hazafiatlanság, hanem az igazság s vele a hazafiság logikus követelménye. A hazám is nyer vele, ha több benne az igazságot ismerő, s még inkább: az igazságot követő ember, és ha az ország vezetése az ilyen magyarok kezében van.

Hiszen az igazság és a jó ismeretéből mindenkinek és mindennek, tehát a hazának is csak haszna lehet. (Ha aztán arra is törekszünk, hogy ezek az igazságot követő magyarok lehetőleg színmagyarok is legyenek, az már nem kifogásolható, sőt bizonyos szempontból kívánatos is.) Igaz, hogy az, hogy valaki az igazságban született, még nem jelent egyéni értéket és a köz számára hasznot, ámde e műnek az a célja, hogy hazánk katolikusai ne csak anyakönyvi katolikusok legyenek, hanem valóságosak és öntudatosak is, tehát olyanok, amilyenekből a közösségnek is haszna van.

Tagadhatatlan ugyan az is, hogy a jellemes, becsületes protestáns többet ér, mint az értéktelen, névleges, sőt esetleg talán hitvány katolikus, de én meg is becsülöm az ilyen protestánsokat s munkámban is meghajtom előttük az elismerés zászlaját. Egyébként pedig a kérdés ezen oldalának előhozása teljesen felesleges, mert hiszen mi a szíveket és a veséket nem vizsgálhatjuk és csak a név, a látszat után indulhatunk. De egyébként is joggal tehetjük fel, hogy egyéni adottságok tekintetében nagyjából egyforma arányban vannak értékesek és értéktelenek mindkét táborban. De mivel a katolikusokban ezekhez a természetes adottságokhoz még az igazsághoz való (legalábbis külsőleges) tartozás is járul, míg a protestáns táborban az ugyanezen igazság elleni akár jó-, akár rosszhiszemű ellenzékiség, világos, hogy a katolikusok előnyben részesítését kívánja a logika, de a hazaszeretet is attól, aki ezt a katolicizmust igazságnak tartja.

Ami pedig a vallási vitákat és a belőlük a nemzetre áramló kárt illeti, ha a viták még akkor is károsak s így tilosak, ha az egyik félnek igaza van, akkor senkinek és sose volna szabad az igazság mellett síkra szállnia abban az esetben, ha az igazságnak eleinte nagy ellenzéke van.

A harc s a viszály ugyan sose kívánatos, de ha mégis létrejön, nem az kárhoztatandó érte, aki az igazság érdekében elkezdte, még csak nem is mindkét fél, hanem bizonyára csak az, aki az igazsággal ellenkező oldalon áll a vitában. Minden tehát egyedül azon fordul meg, igazságnak és a nemzetre hasznosnak tartom-e a katolicizmust. Ha igen, nemcsak jogom, hanem kötelességem (mégpedig hazafias kötelességem is) győzelme érdekében síkra szállni még akkor is, ha nagy viszályok származnak belőle. A haszon ugyanis akkor is sokkal nagyobb, mint a kár, s kivált mikor a kárért nem is én vagyok a felelős, hanem azok, akik az igazság érvényesülésének ellene szegülnek.

Világos tehát, hogy azok, akik engem a munkám nyomában támadó esetleges viszályok miatt kárhoztatnak, ezt elsősorban nem maguk a viszályok miatt teszik, hanem azért, mert azt hiszik, hogy nem nekem van igazam. De ha így áll a dolog, miért képmutatóskodnak s miért őrölnek akkor más malomban? Miért beszélnek a haza érdekeiről, mikor valójában katolikusgyűlöletről van szó, vagy felekezetiségről, hitközönyről? De ha valaki nem látja vagy nem értékeli a katolicizmus igazságát és nemzeti szempontból is megbecsülhetetlen lelki kincseit, miért nem tűri el legalább azt, hogy én viszont értékelhessem s ennek megfelelően cselekedhessem? Ha pedig nem tűri, akkor miért nem küzd legalább nyílt sisakkal, s miért tolja ravaszul a hazát előtérbe? Hiszen ő is jóhiszemű, kettőnk közt csak az a különbség, hogy más a vélt igazságunk s ezért mindketten más módon akarunk hazánknak használni. De ha valaki a maga módjára kívánja hazáját szolgálni, miért tartja annyira tűrhetetlennek, hogy mi is a magunk módjára akarjunk neki szolgálni?

Vajon megbocsátanánk-e egy orvosnak, aki felfedezi, hogy egy bizonyos általánosan helyesnek tartott gyógyító mód az egészségre ártalmas kuruzslás, s ugyanakkor a helyes gyógymódot is feltalálja: ha hallgatna felfedezéséről csak azért, mert jól tudja, hogy fellépése eleinte rendkívül heves ellenhatást idézne elő és az orvosi kart két ellentétes táborra osztaná? Nem bocsáthatnánk meg neki a hallgatást, mert az egészséget tartjuk olyan nagy kincsnek, mely megéri, sőt kötelességünkké teszi, hogy érte küzdjünk, miatta vitákat, vagy akár veszekedéseket is előidézzünk.

Azt tehát, hogy én honfitársaim hite, erkölcse és örök üdvössége érdekében még esetleges harcok, viszályok, sőt az előrelátható gyűlöletáradat ellenére is fellépek, csak azok és csak azon a címen tarthatják elítélendőnek, akik és mert ezt az én meggyőződésemet se igaznak, se helyesnek nem tartják. De akkor erről beszéljenek az illetők, ne pedig a hazáról. Arról azonban, hogy nincs igazam, nem beszélhetnek addig, míg meg nem hallgattak. Nekik tehát nem tiltakozniuk kellene az ellen, hogy beszéljek, hanem kíváncsian várni, hogy mit mondok, mert hiszen addig nem cáfolhatják meg, míg el se mondtam.

Ki veszedelmesebb, ha felekezetieskedik:
a magyar katolikus-e, vagy a magyar protestáns?

A mondottakat felelném a kifogásra akkor, ha hazánkban a vallási viszályokat a múltban a katolikusok, vagy akár ha katolikusok és protestánsok egyforma mértékben idézték volna elő. A valóság azonban ennek éppen az ellenkezője. Az igazság az, hogy vallási viszályok felidézésével nálunk eddig úgyszólván mindig csak protestánsok foglalkoztak.

Hazánkban a katolikusok, annak ellenére, hogy a magyar trónon a Habsburg-ház, a katolicizmus mindig készséges védője ült, már régen lemondtak a katolikus vallás államvallás jellegéről. De a katolikusok ugyanezt ma már még a tiszta katolikus Olaszországban, Spanyolországban, Franciaországban, Belgiumban, Portugáliában és a közép- és dél-amerikai államokban is többnyire már mindenütt megtették (közülük egyesekben, mint Olaszországban és Spanyolországban csak mostanában tették újra államvallássá a katolicizmust), azonban a protestáns államok: Anglia, Dánia, Norvégia, Svédország sose mondtak le felekezetük e jogairól, náluk ma is államvallás, tehát a katolikusnál több jogot élvező maradt a protestantizmus. Melyik felekezetieskedett hát jobban: a katolikus-e vagy a protestantizmus? Pedig elméletben csak a katolikus tartja magát egyedül üdvözítőnek.

Nálunk, Magyarországon, már századok óta főrendiházi tagságot kaptak a protestáns püspökök és a felekezeti vezetők, Angliában még ma se tagja a lordok házának katolikus püspök, még a westminsteri bíboros érsek se, egyedül csak az anglikán püspök, az államvallás püspökei.

Nálunk a legutolsót, a 48-ast kivéve, minden magyar fegyveres szabadságharc nyíltan protestáns felekezeti jellegű volt, protestánsok robbantották ki őket, s többek közt legfontosabb céljaik közé tartozott (még a katolikus Rákóczi Ferenc szabadságharcának is), hogy a jezsuitákat az országból kitiltsák. Tehát a protestáns felekezetiség nem is csak védekező, hanem egyenesen támadó jellegű volt: a katolicizmust meg akarta fosztani leghasználhatóbb (mert legképzettebb és legfeddhetetlenebb életű) harcosaitól, s (mivel mind jezsuiták kezében voltak) velük együtt az elemieket kivéve, úgyszólván összes iskoláitól is. S a magyar katolicizmus mégis szótlanul tűrte, hogy ezeket a mozgalmakat egyszerűen magyar nemzeti mozgalmaknak tekintsék és maga is épp úgy lelkesedik értük, mint a protestáns magyarok. Ugyanakkor pedig – kimutatjuk majd – Erdélyben a katolikusoknak még annyi joguk és akkora szabadságuk se volt, mint az anyaországban a „legbigottabb” Lipót alatt a protestánsoknak.

A protestánsoktól való templomvisszavételeket mi is egyszerűen „vallásüldözésnek” minősítettük, s nemcsak azt nem mondtuk, hogy ezek nem „el-”, hanem „visszavételek” voltak, hanem még arra se mutattunk rá, hogy mindez csak a földesúri jog gyakorlása, tehát akkor törvényes dolog volt.

Mikor egy századdal előbb a protestantizmus a katolikus templomokkal ugyanezt tette, sőt ennek köszönte az országban való elterjedését, ezt egyszerűen „vallásszabadságnak” neveztük még mi, katolikusok is. Egy századdal később, mikor katolikusok csinálták, „vallásüldözésnek” mondtuk és tanítottuk katolikus iskolákban is.

Pedig a hitújítás idején a főurak önző, anyagi érdekből csinálták a dolgot. Azért tették protestánssá a népet, hogy a törvénytelenül elfoglalt egyházi javak kezükben maradhassanak s ne állhasson elő többé soha apát vagy püspök, aki az elorzott birtokot tőlük visszakövetelje. A katolikus visszahatás idején viszont meggyőződésből és a maguk anyagi kárára csinálták főuraink ugyanezt, mert hiszen jobbágyaik sokszor otthagyták őket miatta, s akkor, a törökvilág okozta emberhiányban, ez birtokuk műveletlenül maradásának veszélyét jelentette. De nálunk a katolikus államhatalom protestánsüldözése nem is volt soha oly mérvű, mint akkor Európa bármely más protestáns államában a katolikusok üldözése.

Történelmünk folyamán tehát a vallási türelmet, a hallgatást és engedést, a másik félhez való alkalmazkodást mindig csak a katolicizmus gyakorolta Magyarországon, de sose a protestantizmus. De a katolicizmus annyira gyakorolta, hogy a Habsburgokat, akik megpróbálták az Egyház jogait megvédeni és az erőszakos, forradalmi protestáns kisebbséggel szembeszállni, még mi is épp úgy szidtuk emiatt, mint a protestánsok. Még ifjúságunkat is így neveltük és neveljük még ma is.

Hosszú hittanári működésem alatt például alig találtam még olyan katolikus diákot, aki Káldy szentírásfordításáról valaha hallott volna, de Károlyiéról tudott mindegyik. De egyszer, mikor Káldyt említettem, az egyik – egy jó tanuló – rögtön közbevágott, hogy Bethlen Gábor adta rá neki a pénzt. S az illető ezt a nagy tudományát egy annyira tiszta katolikus jászsági város polgári iskolájából hozta magával, ahol az emberek talán még nem is igen láttak eleven protestánst.

Hogy általában milyen türelmesek a katolikusok s mennyire nincs bennük gyűlölet a protestánsok ellen, íme egy jellemző adat:

A katolikusnak a protestáns lelkész előtt kötött házassága érvénytelen, exkommunikálva is van miatta, feloldozást se kaphat, temetésben se részesülhet addig, míg ilyen házasságban él, ellenben a katolikus templomban esküvő protestáns házassága a saját felekezete törvényei szerint is érvényes. Ennek ellenére a vegyes házasságokban átlag mindig három katolikus enged, s megy esküdni a protestánsokhoz addig, míg egy olyan protestáns is akad, aki katolikus templomban esküszik. Ez az egy adat igazán mindent megmond. (1907-ben, tehát a Habsburgok „elnyomása” alatt Magyarországon 9080 katolikus-református házasságot kötöttek, s ebből mindössze 2062 történt katolikus templomban. Az 1925-1930-ig terjedő öt év átlagában 15.837 összes vegyes házasságot kötöttek s ebből csak 3.389-ben volt latin vagy görög katolikus templomban az esküvő.)

Ne tőlünk féltsék hát a vallási békét. Ha a béke eddig megvolt, egyedül csak azért volt meg, mert harci szellem csak az egyik részen volt, de ez lesz itt, ha a vallásunkkal végül mi is törődni kezdünk, s különösen, ha mi is olyan harciasak leszünk, mint protestánsaink. Előre megnyugtathatok azonban minden békeszerető magyart, hogy a fanatizmus, a gyűlölet, a nagyobb harciasság és hév ekkor se a mi részünkön lesz.

A katolicizmus nem polemikus alapon áll, mint a protestantizmus, melynek még a neve is tiltakozást jelent, s melynek a létalapja is megszűnik, mihelyt a katolicizmussal való ellenkezést abbahagyja. Aztán katolikusnak lenni nemcsak egyszerűen egy olyan közösséghez való tartozást jelent, mely érdekeinket megvédi, hanem elsősorban egy olyanhoz, mely sok mindent – amiről lemondani nehéz – megtilt nekünk és ha nem tesszük, büntet is bennünket. (Természetesen tilt a protestantizmus is, de nem büntet akkor se, ha nem engedelmeskedünk. De ha a katolicizmusnak engedünk, akkor a protestantizmus is büntet. Ha katolikus reverzálist adunk, még szégyentáblával is.) A büntetés természetesen senkinek se tetszik s ezért nemcsak a katolicizmus iránt való lelkesedést hűti le, hanem egyenesen ellenséges érzelmet kelt az Egyház iránt a katolikus tömegekben is. Innen van, hogy olyan protestáns nincs, aki haragszik magára a protestantizmusra vagy minden protestáns lelkészre, mint ilyenre, de az olyan katolikusok száma légió, akik haragszanak a katolicizmusra, s különösen a papokra, mint ilyenekre.

Aztán mi olyanok vagyunk, hogy még ha meg is van bennünk a lelkesedés és a hév vallásunk iránt, inkább szavakban, mint tettekben nyilvánul meg. Íme néhány példa a katolikus és protestáns felekezeti psziché közti különbségre:

„X református osztálytársammal – fordult hozzám egyszer egyik tanítványom – tegnap együtt mentünk haza az iskolából. Mikor a Szent Rókus templom előtt elmentünk s én megemeltem a kalapomat, rám szállt, hogy minek az. Mit kellett volna neki felelnem?” Semmit – válaszoltam –, hanem még mielőtt ő rád szólhatott volna, meg kellett volna előznöd s neked kellett volna rászólnod, hogy miért nem emeli meg veled együtt ő is a kalapját.

„De hát ilyet csak nem kívánhatok tőle református létére?!”

Csakugyan nem, feleltem. De látod, ő a kalapemelésért mégis rád szólt, pedig jól tudta, hogy katolikus vagy. Ha tehát a rossznak szabad támadni a jót, miért ne volna szabad, sőt miért ne volna kötelesség inkább a jónak támadni előbb a rosszat, nem pedig mindig csak védekezésre szorítkozni? Neked ismerned kellett volna a rossz lélektanát s tudnod kellett volna, hogy ha nem kezded te, támadni fog ő és katolikus létedre is kifogásolni fogja a templom előtti tisztelgésedet. Ezért aktívan kellett volna fellépned s ezzel a pimasz támadást (mert ez csakugyan támadás és csakugyan pimasz volt) megelőznöd és lehetetlenné tenned.

Mikor iskolám egy erre a szerepre rendkívül alkalmas, nagy irodalmi képzettségű és jól szónokoló tanulóját megválasztották önképzőköri elnöknek, nem fogadta el a kitüntetést azzal a megokolással, hogy nem ér rá. A helyette megválasztott kálvinista fiú természetesen ráért.

Más évben egy másik, aki elfogadta a választást, mikor az egyik önképzőköri ülésen egy református fiú Váradi Antalnak egy olyan versét választotta szavalásra, melyben sértés volt a katolikus papságra, mint elnök nem maradt passzív, felszólalt ellene, mert igen derék katolikus volt. De nem fölényesen, nem mennydörögve, nem örülve a harcnak és a szereplési alkalomnak, mint ilyenkor a protestánsok, a zsidók vagy a kommunisták szokták, hanem könnyezve és olyan hangon, mint ahogyan a féreg könyörögne, ha szólni tudna, hogyne tapossanak rá. Pedig jól tudta, hogy feltétlenül mögötte áll a jelenlevő ifjúság igen nagy többsége, s így ugyancsak fölényeskedhetett volna és porig alázhatta volna a támadót, ha ilyesmiben kedve telt volna.

Bezzeg másként csinálták a lajosmizsei reformátusok, mikor a katolikus plébános, mikor egyik híve hithagyásra jelentkezett nála, előtte és a két protestáns tanú előtt becsmérlően nyilatkozott Lutherről. Ők a presbitérium elé vitték a dolgot és az azonnal feljelentette a plébánost vallásgyalázásért. (Mellesleg megjegyezzük azt is, hogy Lajosmizsén alig van református, mert a népes alföldi város lakosságának csak 7%-át teszik ki.) A bíróság áttette az iratokat a váci püspökhöz, s az eredmény az lett, hogy a plébános ünnepélyesen megkövette a református felekezetet, mire a presbitérium visszavonta a vádat.

A protestánsok aztán a lapjaikban (én is így szereztem a dologról tudomást) nagy fölénnyel leközölték a plébános alázatos bocsánatkérését azzal a büszke, de egyúttal természetesen keresztyéni szeretettől csöpögő szólamokkal teli hozzáadással, hogy mivel mi mindig a keresztyén szeretet alapján álltunk és mindig a felekezeti béke ápolói voltunk, most – az első esetben – megelégszünk ezzel az elégtétellel. De ha még egyszer hasonló eset előfordul, akkor az ilyen, keresztyénhez annyira nem illő gyűlölet-megnyilvánulásokat törvényesen is megtoroljuk. Képzelhetjük, milyen nyilvánosságot csináltak lajosmizsei híveik körében a kálvinisták ennek a katolikus-megalázásnak, s hogyan emelte ez az amúgy is nagy kálvinista öntudatot.

Rá vagy tíz évre egy iskolába járó református fiú, tiszta jeles tanuló, aki azóta mint katolikus pap halt meg, kitérésre jelentkezett a pestszenterzsébeti kálvinista lelkészségen. A lelkész a jelentkezés folyamán két teljes órán át szidta neki a papokat, s többek közt azt is állította, hogy Haynald érsek (úgy látszik, olyan ritka a főpapi botrány, hogy frissebb példát még ő se tudott) a körúton házat vett a szeretőjének. Nekem azonban, mikor ezt megtudtam, még csak eszembe se jutott, még azért se, hogy visszaadjam a lajosmizsei kölcsönt, hogy emiatt halott ember emlékének meggyalázása miatt eljárást indíttassak e lelkész ellen. (Ha azonban eszembe jutott volna, akkor – azt hiszem – az esztergomi érsekség beszélt volna le róla.)

Pedig igazán nem kellett volna attól félnem, hogy az illető kálvinista lelkész állítása igazságát esetleg bizonyítani is tudja. Hiszen ilyen dolognak már a természete is olyan, hogy még akkor se igen lehet bizonyítani, ha igaz. Mi azonban – sajnos – annál sokkal kényelmesebbek vagyunk (mert nem fűt bennünket olyan nagy gyűlölet), hogy ilyesmivel vesződjünk. (Egyszer például tettem egy effajta indítványt Serédi bíborosnak, még csak nem is válaszolt rá, nem hogy tett volna valamit. Pedig őt protestánsaink – Csernochkal szemben – már túlságosan is Rómához húzónak tartották.)

Azt a református parasztlegényt se biztattam fel arra, hogy jelentse fel becsületsértésért volt lelkészét, aki, mikor kitérésre jelentkezett nála, ezzel utasította el távozásakor kézfogásra feléje nyújtott kezét: „Csak becsületes emberekkel szoktam kezet fogni.” Pedig a per sikere itt is bizonyos lett volna, mert a lelkész kétségtelenül becsületsértést követett el. Ha valaki vallást változtat, abból még nem következik, hogy becstelen. Lehet, hogy egyenesen a becsület hőse. (Ha meggyőződésből történik s anyagi és személyi áldozatokkal jár.)

Ha a Horthy-korban a fővárosban valamelyik iskolában egy igazgatói állás megüresedett, protestáns részről mindig valóságos közelharcot vívtak az elnyeréséért. Ha az előd protestáns volt, akkor azon a címen követelték a maguk számára az új állást, mert az eddig is az ő kezükben volt, tehát sérelem lenne rájuk, ha most ezt a már birtokukban levő pozíciót elvesztenék. Ha pedig az előd katolikus volt, akkor azon a címen kérték a maguk számára az új állást, hogy eddig katolikus volt az igazgató, tehát a méltányosság azt kívánja, hogy most protestáns legyen. Közben arra nem is gondolt senki, hogy a főváros lakosságának mindig csak 17%-a protestáns (az előtt még kevesebb volt), tehát nem lehet a felesség álláspontjára helyezkedni (hol van például ettől a felességtől a debreceni, a fővárosi protestánsoknál aránylag számosabb katolikusság?) s a főváros emellett még kegyura is a katolikus Egyháznak.

Iskolámban egyszer váratlanul lépvén be a tanári szobába, a tanári kar három protestáns tagját találtam ott nagy beszédben. (Persze hogy mind a három protestáns volt, azt én észre sem vettem volna, ha ők nem kényszerítenek rá, hogy észrevegyem.) Mikor beléptem, hirtelen elhallgattak, az utolsó mondatot azonban hallottam: „Már heten vagyunk.”

Nemigen hiszem, hogy Magyarországon még sok olyan katolikus van, aki annyira „felekezetieskednék”, mint én, mégis még én se gondoltam rögtön arra, hogy ez a hét a tanári karban levő protestánsok számát jelenti. Még én se olvastam meg őket soha. Ők – noha nem voltak protestáns lelkészek, sőt mindig úgy viselkedtek előttem, mintha felekezeti dolgokkal ők nem is törődnének – megolvasták, s ennyire számon tartották egymást. Ők tudatosan törtek mindenütt előre, s előttünk éppen ezért titkolták.

Mivel ezzel szemben részünkről a szintén tudatos visszaszorítás szükségességének még a gondolata se merült fel soha, az eredmény az volt, hogy mire befejeztem ott pályafutásomat, már a tanárok fele volt protestáns. (Fővárosi községi iskola volt, és ott tanárnak lenni a legjobb állás volt a tanári pályán.) Az igazgatók azonban már előbb is protestánsok voltak. Kettő egymás után. (Abban a másik két állami iskolában, melyben még tanítottam, mindkettőben szintén protestáns volt az igazgató.)

Iskolámban három évtized alatt nemigen fordult meg 10-15-nél több protestáns tanár, mert hiszen nem nagyon cserélődtek a tanárok, s mégis még e kevés közül is kettőnek ijesztően nagy protestáns fanatizmusáról győződtem meg. Emiatt természetesen sokkal több is lehetett köztünk ilyen, hiszen ez a két eset is egész véletlenül jutott tudomásomra s ez a kettő se látszott jobban katolikusgyűlölőnek, mint a többi, sőt éppen ellenkezőleg: egyikről se tettem volna fel azt, amit később megtudtam róluk.

Az egyik kálvinista volt, a másik lutheránus, s mindkettő katolikus lányt vett feleségül. Az egyik, a kálvinista, reverzális nélkül, mert a lány – úgy látszik – se vallásilag művelt, se jó katolikus nem volt. Mikor az első (és utolsó) gyermek megszületett, s a tanár megtudta, hogy leány lett s így kálvinista reverzális nem lévén, katolikus lesz, napokig meg se nézte gyermekét, se gyermekágyban fekvő feleségét, hanem elhívatta a kálvinista lelkészt, akivel – úgy látszik – nagy barátságban volt s hosszú órákon át tanácskozott vele. Utána végül bement gyermekágyban fekvő feleségéhez és kijelentette neki, hogy ez a gyermek nem az ő gyermeke, mert neki katolikus gyermeke nem lehet. (Az asszony nővére – aki véletlenül egyik volt tanítványom felesége lett – beszélte el nekem mindezt.)

Mivel a lelkésztől azt tudta meg, hogy a gyermek most már másképp kálvinista nem lehet, csak ha az anya áttér, már ott a gyermekágyban a legkíméletlenebbül tudtára adta az asszonynak, hogy ha továbbra is a felesége akar maradni, akkor ezt a lépést meg kell tennie.

Így jött el hozzám a sógornő, de az is csak azért, hogy megtudja, nem lehet-e valahogyan megcsinálni, hogy legyen csak a gyerek református, ne kelljen az anyának is vele együtt áttérnie. Az anya, mint exkommunikációval való férjhezmenetele bizonyítja, katolikusnak ugyan nem nagyon számított, de a hitéhez való némi babonás ragaszkodás azért volt benne s ezért áttérni semmiképpen se akart.

Azt azonban feltétlenül kikötötte a nálam járt sógornő, hogy magának a tanárnak a dologról semmiképpen se szóljak, mert ha mérges, nagyon brutális, s akkor ő többet a házukba be nem teheti a lábát, és így szegény húga még elhagyatottabbá válik. Így aztán természetesen nem is szóltam a tanárnak, sőt azt se tudom még ma se, mi lett a dolog vége. Gondolhatjuk, hiszen még a nálam járt sógornőt se találtam igazi katolikusnak.

A másiknak, a lutheránus tanárnak már vallásilag művelt és igazi katolikus lány tetszett meg, aki nem engedett a reverzálisból. De hát természetesen a tanár se engedett katolikusgyűlölő fanatizmusából, s mivel ez még a szerelemnél is nagyobb volt, vagy mert szerelme csak érzéki volt, de nem lelki is egyúttal, azt mondta menyasszonyának, hogy nem reverzálist ad, hanem inkább „áttér”, és meg is tette.

Mikor aztán az első gyermek (fiú) megszületett, cinikus kárörömmel már a gyermekágyban tudtára adta feleségének, hogy a „gyerek evangélikus, mert már visszatértem”. Vőlegény korában bizonyára ő is valamelyik lelkész barátjával tanácskozott, s az adta neki ezt az „okos” tanácsot. De hogy ez az eljárás szerelme tárgyának és jövendő feleségének rút és szívtelen becsapása, s tulajdonképpen csak annak bizonyítéka volt, hogy a katolicizmust sokkal jobban gyűlöli, mint amennyire a feleségét szereti, nem jutott eszébe. Ezek szerint a cél igazán szentesítette az eszközt.

Hozzá kell tennem, mert csak így értjük meg igazán a dolgot, hogy ez a „hitéhez” oly „meghatóan” ragaszkodó „evangélikus” tanár 1944-ben rögtön kommunista lett s a rendszertől természetesen tekintélyes (őrnagyi) állást is kapott. Kommunistasága tehát egyáltalán nem irtotta ki belőle a felekezetiséget!

Mikor vasárnaponként a cisztercita templomból látta kiözönleni a rengeteg embert (annak közelében lakott ugyanis), mindig dührohamokat kapott, hogy a papoknak még mindig ilyen nagy a befolyása és hogy az emberek, még a fővárosban is, még mindig ennyire buták. Végül előttem ismeretlen okból, de nemsokára agyonlőtte magát. Mire azonban ez megtörtént, hajdan nagy katolikus anyósa, veje hatására s bizonyára hálából is a jó állásért, már szintén kommunista érzelmű volt. Lehet, hogy a felesége is.

Ilyenek a protestáns győzelemmel végződő vegyes házasságok. Legalábbis nem kivétel köztük az ilyen. De láttuk, hogy a statisztika is bizonyítja, hogy ilyenformák. De vajon milyenek a katolikus győzelemmel végződők? Azok egészen más természetűek.

Egyik tanítványom egy budapesti kálvinista presbiter (egyébként miniszteri tanácsos) lányát vette el, s olyan gyönge volt, hogy reverzális nélkül, azaz kálvinista imaházban (a Szilágyi Dezső téren) volt az esküvő. Később mindjobban bántotta a lelkiismerete, különösen mikor gyermeke is lány lett, s így református. Ő azonban nem feleségét kínozta miatta vagy sógornőjét tiltotta ki a házból. Elválással se fenyegetőzött, pedig a házasság érvénytelen volt, lelkiismerete szerint tehát nemcsak lehetett, hanem el is kellett volna válnia, ő maga pedig olyan feltűnően szép, hódító külsejű férfi volt, hogy minden ujjára is kapott volna egy nőt. Egyébként a felesége is élt-halt érte, s ha komolyan fellép, akármit hajlandó lett volna megtenni, hogy magának megtartsa.

Ő azonban lelkiismeret-furdalásaiban mégiscsak önmagát kínozta, nem a feleségét vagy rokonait, s végül az állandó öngyötrés miatt olyan ideg- vagy kedélybeteg lett, hogy felesége és apósa rémülten kérdezte, mi baja. Mikor megtudta az okot, még a presbiter após se mert ellenkezni. Még ő is beleegyezett tanácsomba, hogy törvényesen elváljanak, aztán reverzálist kössenek, aztán újra egybekeljenek (reverzálist ugyanis csak a polgári egybekelés előtt lehet kötni.) Mindez meg is történt. A bíró csodálkozott, mikor megtudta a válóokot, s azt mondta, hogy ekkora vallásosságot ő még nem látott, de a válást kimondta. Bizonyára nem volt protestáns. Ha igen, jólelkű, a felekezeti fanatizmustól mentes protestáns volt. Sajnos elég kevesen vannak ilyenek, mert ha mást nem, a felekezeti fanatizmust mindegyikükbe beleverik.

Sajnos mindenki tudja, hogy se az előbb említett két protestáns tanár, se ez a most említett katolikus férj nem kivételek (ez utóbbi természetesen nem a nagy vallásosságát (mert ebben valóban kivétel volt), hanem az önkínzását, a passzivitását tekintve). Ha tehát valaki mégis éppen a katolikusoktól félti Magyarország „felekezeti” békéjét, az megérdemli, hogy akkorát nevessenek a szemébe, hogy egészen Debrecenig elhallatsszék.

Ne síró önképzőköri elnököktől, s ne az asztalra csapás helyett kedélybeteggé váló fiatal férjektől féltsék hát hazafiaink az ország békéjét, hanem a papgúnyoló verset szavalóktól, a bosszúból vallást cserélőktől, a feleségüket a gyermekágyban is szívtelenül gyötrőktől és a templomból kijövő katolikusok nagy száma miatt dührohamot kapóktól.

Engem is elneveztek már az ilyen protestánsok a lapjaikban „hírhedtnek”, „idegennek” (a nevem miatt), akinek Magyarországhoz semmi köze. Azt írták, hogy a tollamból „méreg” folyik, és hogy a protestánsok kullancsa vagyok. (A kullancs azért kapaszkodik más húsába, hogy belőle éljen. Mikor éltem én a protestánsokból? Mi hasznom van belőle, hogy beléjük kapaszkodtam? Nem kaptam én ezért semmit, még a katolikus Egyháztól se. „Kis hitoktató” voltam és maradtam, kis hitoktatói fizetésemből éltem egész életemben. Mikor pedig hatvanéves fejjel e sorokat írom, a kommunisták még a kis nyugdíjamat is megvonták.)

Azok a kifejezések, melyekkel a protestánsok nyomtatásban illettek, mind becsületsértők. Mégse fordultam miattuk elégtételért soha bírósághoz, tehát sose léptem fel vádlóként protestánsok ellen. A magam becsülete, annál kevésbé önérzete miatt sose zavartam meg a vallási békét vagy izgattam fel a magyar kedélyeket. Ellenben vádlottként meg kellett jelennem a bíróság előtt, mert protestáns magyar testvéreim, akik oly sokat beszélnek a felekezeti békéről, engem már odahurcoltak „vallásszabadságért” és „felekezet elleni izgatásért”. Ők nem féltek az országos izgalmaktól, ők megpróbáltak végiggázolni rajtam. Bizonyára azért tették, mert éppen akkor nagy esélyeik voltak a sikerre. Nem akarták elszalasztani azt a nagyszerű alkalmat, mikor az ország kormányzója is, miniszterelnöke is (Gömbös) és igazságügy-minisztere (Lázár) is protestáns volt, sőt a kormányzó kálvinista lelkészek ivadéka, a miniszterelnök lutheránus felekezeti tanító fia, az igazságügy-miniszter pedig kálvinista egyházkerületi felügyelő.

De azért ijedtemben mégse fordultam bocsánatkéréshez, melyet ők most az egyszer még keresztyén szeretetből kivételesen talán reklámként elfogadtak volna, hanem törvényszékkel, királyi táblával, kúriával háromszor egymásután állapíttattam meg (protestáns kívánságra), hogy a vád alá helyezett cikkem nem vallásgyalázás, felekezet elleni izgatást se tartalmaz, hanem „tudományos megalapozottsággal és komoly hangon” foglalkozik tárgyával. A királyi tábla még azt is megállapította, hogy még csak nem is támadtam (pedig, ha igazam van, ehhez is jogom van), hanem csak „visszautasítását képezi a katolikus vallásúak ellen intézett támadásnak”. (A kir. tábla B. VII. 56906/1934/7 sz. ítéletének megokolása)

Valamikor, nem is olyan régen Ady Endre a maga nevében kérdezte a magyar társadalomtól: „Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?”

Én, mikor az „Új magyar történelemmel” beköszöntök, nem „sírásra” kérek a magyar társadalomtól engedélyt. Nem eltékozolt életű, vérbajos vagyok ugyanis, mint Ady volt, hanem hitem és meggyőződésem igazát bizonyítom, és hazám és népem elferdített múltját perlem vissza.

Adynak a szifiliszét és eltékozolt életét megbocsátotta a magyar társadalom. Mindez nem volt ugyanis akadálya annak, hogy országos népszerűségre szert ne tehessen. Sajnos, én attól félek, hogy az én „bűnöm” nagyobbnak találtatik majd, mint Adyé s én nem kapok majd érte a magyar társadalomtól oly könnyen bocsánatot.

Ezért – mielőtt „dalolni” kezdenék – én is szükségesnek tartom megkérdezni: Szabad-e katolikusnak lenni a Kárpátok alatt? Szabad-e itt nemcsak névleg, hanem a valóságban is, nemcsak részben, hanem egészen is katolikusnak lenni és szabad-e még akkor is, ha ezt – kommunista módra – még ma is klerikalizmusnak vagy reakciónak nevezik?

De nem is nagyon kérdezgetem én ezt, hanem előre kijelentem, hogy szabad, sőt megkövetelem, hogy szabad legyen. Kijelentem, hogy az, amivel én itt jövök, ma már „az új idők új dala”.

„S ha elátkozza százszor” Debrecen,
„Mégis győztes, mégis új és magyar.”
                     (Ady Endre: Új versek, 1906)

Azt sajnálom, hogy mert réginek kellene lennie, nem újnak, s hogy mégis új, éppen az a mi átkunk és nemzeti szerencsétlenségünk. De hogy magyarnak magyar és egyedül csak ez segíthet még és már a magyaron, az bizonyos.

De a kommunista „alkotmány” „vallásszabadsága” és „sajtószabadsága” mégse engedte meg, hogy a nyilvánosság elé léphessek vele.

Idegen-e, aki idegen nevű?

Mielőtt átadnám a szót a magyar történelemnek, feltétlenül ki kell itt térnem még egy dologra: Egész bizonyos ugyanis, hogy nagyon sokan fogják kifogásolni a nevemet és se engem, se a helyzetet nem ismerve, rögtön „idegen származásomba” ütköznek majd bele. Ebből eredeztetik majd és ezzel el is intézik az én „magyarellenességemet”. Szerintük nevem (s így vérségem) és „a magyar faj érdekei és céljai” iránti érzéketlenségem között szoros összefüggés van. Azért nincs nekem érzékem a magyar múlt megbecsülése iránt s a nemzeti ideálok azért nem tudnak lelkesíteni, mert nem tartozom a magyar fajhoz. Elsősorban a vérség dolga ez ugyanis, mondják.

Hogy e kifogásnak elejét vegyem, eleinte még azt is terveztem, hogy művemet egy felvett magyar írói néven (Padraghy Antal vagy Magyar Antal) bocsátom közre. Hogy végül mégiscsak sváb nevem megtartása mellett döntöttem, annak egyrészt az az oka, hogy egyenes és minden színeskedéstől iszonyodó természetem nem engedte, hogy idegen tollakkal ékeskedjem és az olvasót esetleg félrevezessem, s ha már sváb névvel vert meg a Teremtő, ne ezzel is lépjek hazám népe elé. A másik ok pedig az, hogy nemzeti szempontból is nagy helytelenségnek és fajunkra nagyon károsnak tartom a nemzetiségeknek magyar szempontból oly sok kárral járó lenézését és magunknál alsóbbrendű emberekké nyilvánítását. Emiatt se tartottam tehát helyesnek, hogy e tekintetben a közfelfogáshoz alkalmazkodjam.

Az ezeréves Magyarország régi, eredeti határai között legfeljebb csak akkor állhat újra vissza, Nagymagyarország csak akkor lesz újra, ha a magyarság végül hozzászokik ahhoz, hogy ebben az országban nem jelenthet se szégyent, se hátrányt se svábnak, se tótnak, se oláhnak, se horvátnak lenni. Míg ezt el nem érjük, addig csak csonkaországra gondolhatunk, mert senki se bolond, hogy olyan országba kívánkozzék vissza, melyben ő csak másodrendű állampolgár lehet, s mely másfajú állampolgárait azzal hallgattatja el, hogy ez Magyarország, te pedig nem vagy magyar, tehát tanulj szerénységet és hallgass.

Ezért, bár magam magyarnak tartom, s mint látni fogjuk, nemcsak annak tartom magam, hanem az is vagyok és ezért sokért nem adnám, ha magyar névvel születtem volna, s bár azt is nagyon sajnálom, hogy nem magyarosítottam meg nevemet még idejében, mégis egyenességből is, meg hogy a káros magyar virtuskodást tompítsam, jobbnak tartottam idegen nevemmel lépni a magyar közönség elé.

Mivel azonban ez a kérdés a mai Magyarország egyik legtöbbet vitatott problémája, s bizony mindenki fennakad rajta, miért Csernochok, Szapucsekek (Serédi) és Pehmek (Mindszenty) a magyar hercegprímások és miért Glattfelderek, Hanauerek, Grőszök, Czapikok, Shwoyok, Hornburgi Hornigok, Fetserek, Rott Nándorok a magyar püspökök, megokolt, hogy ezt a kérdést itt alaposabban megtárgyaljuk.

Először is hangsúlyoznunk kell, hogy közvéleményünk túl gyerekes akkor, mikor azt hiszi, hogy valakinek a neve már faji hovatartozandóságát is mutatja. Az idegen név egyáltalán nem jelent idegen anyanyelvűséget, de nem jelent idegen fajiságot se (a közvélemény azt hiszi, hogy legalább az utóbbit igen), viszont a magyar név még kevésbé jelent a magyar fajhoz való tartozandóságot (sokszor még magyar anyanyelvet sem jelent), nem is szólva olyan nevekről, melyeket – mint Urbán, Márkus, Ádám, Dávid, Lázár, Simon stb. – az avatatlan színmagyarnak tart, noha épp úgy lehetnek idegenek is.

A név annyira nem irányadó, hogy mikor Hitler legyőzte Franciaországot, a békét francia részről egy Kőnig nevű tábornok írta alá. (A mi kurucaink biztos ráfogták volna, hogy semmi köze a francia nemzethez, hiszen ő is német.)

A cseh megszállás alatt Pozsonyban a tótok politikai vezérének Kovács volt a neve, a magyarokénak pedig Neumann. A Felvidék egy részének Horthy-korbeli, sajnos csak ideiglenes felszabadulása alatt egy tót származású pap barátomat felkérték azoknak a tót tanítóképzősöknek hittanból való vizsgáztatására, akik még a magyar uralom alá való visszakerülésük után is annyira öntudatos tótok maradtak, hogy nem voltak hajlandók a vizsgát magyarul letenni (vagy egyáltalán nem tudtak magyarul).

Azt mondta ez a barátom, hogy majdnem a felüknek gyönyörű szép magyar nevük volt. Ugyanez időben a felszabadult Komárom megyei Imely községben a község magyar lakosai megtámadták a bírót, mert a cseh uralom alatt felháborító módon kiszolgálta a cseheket. A magyartalansága miatt gyűlölt bírónak „Böjtös”, az őt megtámadó két fő kurucnak pedig Zachar és Tóth volt a nevük. (Az újságban olvastam az esetről, mert a két támadót elítélte a bíróság.)

Történelmünkben is nemcsak egyik ismert szabadsághősünknek volt a neve Thököly, hanem szerepel benne egy ugyanilyen nevű szerb szabadsághős is. Pedig hát a „Thököly” nevet micsoda színmagyarnak gondolná az avatatlan!

Akárhány, a legszebb magyar nevű hazafiról s ráadásul még kálvinistáról kisült már, hogy idegen származású. Idegen eredetű család a Hunyadi, a Szilágyi, a Rákóczi, sőt még a Lorántffy is. Ki gondolná, hogy az egyik kálvinista magyar Wesselényi is Prágában jártában az egyik ottani templomban olyan sírkövet talált, mely alatt egyik cseh őse, egy Wesselényi nyugodott? (Kardos: Wesselényi, I., 3. o.)

Ki gondolná, hogy a még kurucnak is kuruc és kálvinistának is kálvinista Thaly Kálmán gyönyörű szép magyar neve is a családnak a Pozsony melletti „sváb” Marienthalról való származását bizonyítja (Veszprémy: Tali és Széchi-Szigeti Dr. Thaly Kálmán életrajza, 5. o.), a Kerkapoly nevű ismert dunántúli kálvinista köznemesi család törzsökös magyarnak látszó neve pedig a „Kerka polje”, magyarul „Kerka mezeje” szóból ered (Eötvös Károly: A Bakony, I., 148. o.) épp úgy, mint a horvátországi eredetű Szapolyaiak neve az ott ma is megtalálható Zapolje nevű faluból.

Ezzel szemben az esztergomi papnevelő intézetben annak idején ilyen tót anyanyelvű kispapok tanultak velem együtt: Ürge (Bars megyei Verebélyről), Simonffy (Trencsén megyéből), Gassay (Árva megyéből) stb. Tudvalevő, hogy a Tiszántúlon a románok ezrei viselnek szép magyar nevet.

A magyar név tehát még egyáltalán nem jelent magyar eredetet is, de még a magyar anyanyelvet, sőt érzületet sem, viszont az idegen név se jelent se idegen érzületet, se idegen anyanyelvet, de még idegen vérséget se. Kivételes esetekben (örökbefogadás, vagy mikor az az apa, quem nuptiiae demonstrant) még százszázalékosan színmagyar ember is viselhet nem magyar nevet, és még százszázalékosan idegen vérű is magyar nevet. De ezektől a kivételektől eltekintve is, az idegen név csak azt bizonyítja, hogy valakiben idegen vér is van. De hát a magyar név talán bizonyítja azt, hogy viselőjében idegen vér nincsen? S általában hol az az ember, aki azt meri magáról állítani – természetesen mindig feltételezve az épelméjűségét –, hogy benne nincs semmi idegen vér?

Legfeljebb azt mondhatja valaki, hogy benne bizonyíthatóan nincs, de ez a bizonyítás is csak néhány nemzedékig menően mutatható ki, s egyébként is ki tudja bizonyítani, hogy valóban attól az apától származott minden őse, akit apjául az anyakönyvbe írtak? Ez legfeljebb valószínű, de semmiképpen se bizonyos.

De ha valakinek csakugyan a legtörzsökösebb színmagyar volt az apja, akinek a nevét viseli, akkor is lehetnek összes anyai, sőt még apja anyjai révén is összes ősei idegen származásúak, tehát magyar neve ellenére is lehet akár 99%-ban is idegen vérű. Látni fogjuk majd például, hogy a végén Árpád ivadékai is mind 99%-ban idegenek voltak már.

De a fajtakeveredés Mendel-féle törvényei szerint az is lehet, hogy az akár 90%-ban idegen ősöktől származó egyén százszázalékban színmagyar vérűnek születik, mert ő éppen egyik olyan ősére ütött, aki a sok idegen között kivételesen magyar volt és természetesen ugyanez lehetséges megfordítva is.

Azonkívül rá kell mutatnunk arra is, hogy nemcsak biológiai okokból (mert testileg is sokkal nagyobb fokban származik a gyermek anyjától, mint apjától), de nevelési és környezeti okokból és a legélénkebben megmaradó legelső benyomások miatt is (az anya foglalkozik a csecsemővel, az táplálja, az tanítja beszélni, tőle szerzi a gyermek első benyomásait, anyja altatódala ringatja álomba stb.) a gyermek fajisága és lelki alkata sokkal jobban függ anyjától, mint apjától, tehát anyjának faji hovatartozandósága sokkal erősebb nyomokat hagy benne. Mégis nem az anyánk, hanem az apánk nevét viseljük. Tehát ebből a szempontból is helytelen csak a neve után ítélni meg valaki faji hovatartozását.

Az idegen név csakugyan jelenthet idegen fajt és idegen anyanyelvet is. Ez volt például Csernoch János esztergomi, vagy Grősz József kalocsai érsek esetében, akik közül az első szakolcai tót parasztgyerek (kulák gyerek), a második féltornyi, tehát Magyarország németek lakta nyugati határszéléről, az úgynevezett Burgenlandból származó sváb parasztgyerek (kulák gyerek) volt. Ezekben emberi számítás szerint alig lehetett csak egy csepp magyar vér is. Anyanyelvük se lehetett magyar, hisz szülőfalujuk is tót, illetve német volt, s mivel nem származtak értelmiségi családból, melyek még nemzetiségi vidéken is magyar anyanyelvűek szoktak lenni, magyarul mindketten bizonyára csak az iskolában tanultak meg.

Ilyen teljesen idegen vérű, idegen magyar állampolgár volt 48-ban Irányi Dániel, aki a Szepességből származott, és Halbschuh Dánielnek született, Toldy Ferenc a híres irodalomtörténet-író (apja Schedel, anyja Thallherr), aki Budán született ugyan, de se apja, se anyja nem tudott magyarul (Révai lexikon). Ilyenek voltak Klapka, Knézich, Damjanich 48-as tábornokok, Vukovich Sebő, Kossuth igazságügy-minisztere, aki szintén csak serdülő kora után tanult meg magyarul, ilyen volt Klauzál 48-as miniszter stb. és ilyen volt Liszt Ferenc is. Ezeknek fajilag vagy vérségileg semmi közük se volt a magyarsághoz, tehát ők tényleg olyanok voltak, mint amilyennek a rosszindulatú olvasó a nevem után engem is gondol.

Látjuk, hogy még ezeket se lehet egyszerűen kitaszítani a magyar közösségből, mert Klapkának vagy Damjanichnak csak volt néminemű kis köze a magyarsághoz és Liszt Ferenc is magyarnak vallotta magát (pedig sose tanult meg magyarul). Mi is milyen büszkén mondjuk Lisztet magunkénak! Ugyanezt kell mondanunk Semmelweisről, akiben szintén nem volt egy csepp magyar vér sem és anyanyelve sem volt magyar, s akire mégis olyan végtelenül büszkék vagyunk, mint magyarra.

A történelmi Magyarország lakóinak még a magyar népszámlálás szerint is éppen csak fele volt magyar anyanyelvű. Képzelhetjük hát akkor, mennyi volt közülük a magyar fajú és mennyi a tiszta magyar fajú! Ha nem trianoni, hanem igazi Magyarországot akarunk, akkor meg kell szüntetnünk annak hangoztatását, hogy ebben az országban irányadó tényező csak magyar fajú ember lehet. Ez olyan elv, mely szükségképpen csonka Magyarországot eredményez.

Hogy valaki e hazában tényező lehessen, annak feltétlenül egyedül csak azt szabad kitűznünk, hogy magyar állampolgár legyen és Magyarországhoz, ne pedig fajtestvéreinek valamelyik szomszédságunkban levő államához húzzon. Ha ez a két feltétel megvan, teljesen egyenrangú állampolgárnak kell tekintenünk a magyar fajú magyarral, mert ha nem így teszünk, mi magunk züllesztjük szét ezeréves hazánkat, mely – ezt tudomásul kell vennünk – csak felében magyarok lakta ország. Ha azonban nemcsak az idegen anyanyelvű, hanem még idegen nevű magyarokat se tekintjük már magyaroknak, ha szemünkben még ők is idegenek, akkor Magyarország csak egyharmadában magyar. Pedig, mint az elsorolt 48-as példák igazolják, még azok az idegen nevű magyarok is lehetnek érzelmileg a legjobb magyarok, akiknek idegen neve egyúttal idegen vérséget, sőt idegen anyanyelvet is jelent.

Csernoch János a trianoni Magyarország esztergomi érseke, állandóan hangsúlyozta a külföld előtt, hogy nem érdemeltük meg Trianont, mert hogy itt nem volt nemzetiségi elnyomás – mondta –, azt legjobban az ő esete bizonyítja. Hisz ő tót parasztgyerek létére esztergomi érsekké lehetett a Trianon előtti egész Magyarországon.

A csehek azonban ezzel feleltek neki: „Igen, lehettél, de csak azért, mert tót voltodat megtagadtad. Ha nem tagadtad volna meg, soha se lehetett volna belőled magyar hercegprímás.”

Ebben aztán igazuk is volt a cseheknek. Hát még ha arra is hivatkozhatnának, hogy itt nemcsak a tényleges tótoktól és németektől, hanem még azoktól a magyaroktól is irigylik a püspöki méltóságot és általában minden jobb állást, és még azokat is egyenesen „idegeneknek” tekintik, akiknek csak a nevük német vagy tót, de mukkanni se tudnak németül vagy tótul?

Tehát – hacsak a csonkaország megmaradásának hívei nem vagyunk – nem lehet szavunk még azok érvényesülése ellen se, akikben – mint az imént felsoroltakban – az idegen név csakugyan idegen eredetet, sőt idegen anyanyelvet is jelent. Ezt a gőgös nagyzolást, mi szegény trianoni magyarok, nem engedhetjük meg magunknak. Nálunk a svábozás és a tótozás éretlenséget és az ezeréves ország szétzüllesztését jelenti. A régi történelmi Magyarország csak úgy jöhet vissza megint, ha itt még olyan svábból vagy tótból is lehet hercegprímás, vagy akár kormányzó, vagy köztársasági elnök, aki nemcsak németnek vagy tótnak született, hanem annak is vallja magát, azaz nemzetiségéhez és anyanyelvéhez is ragaszkodjék.

Az idegen nevűek második csoportjába azok tartoznak, akik fajilag és vérségileg épp úgy teljesen idegenek, mint az első csoportban volt például Prohászka Ottokár és Petőfi Sándor. Mindketten mind apai, mind anyai ágon, tehát teljesen idegen fajúak voltak.

Petőfi idegen ajkú községben is született (Kiskőrös akkor még tót volt, s ma is az), anyja nem is tudott jól magyarul, a hittant még a pesti piarista gimnáziumban is pánszláv lutheránus lelkésztől tótul tanulta. Viszont Prohászkának, noha a tót Felvidéken született és nevelkedett, mivel értelmiségi családból származott és városi volt, az idegen mellett magyar is volt az anyanyelve is, Petőfi pedig a Duna-Tisza közén színmagyar városokban és iskolákban tanult, tehát ő is már magyar anyanyelvű volt és lelkivilága és nevelése is magyar, s így, noha vérségileg teljesen idegen volt, mégis közelebb állt a magyarsághoz, mint Irányi Dániel, Toldy Ferenc, Klapka vagy Csernoch.

Petőfi (Prohászkával és társaival egyetemben) már nemcsak magyar állampolgársága címén volt feljogosítva arra, hogy itt szerepet játszhasson, hanem nevelése és lelki világa révén is. Ők idegen fajúságuk ellenére akkor is magyarnak tartották volna magukat, ha mint tótok, éppúgy érvényesülhettek volna. Őket és társaikat a nevük miatt idegennek tartani már határozottan igazságtalanság lett volna és tőlünk eltaszítani őket azon a címen, hogy csak az érzelmük, lelkiviláguk és kultúrájuk magyar, de szellemük és vérük nem, kultúránk és szellemi kincseink szegényítését jelentette volna.

A harmadik csoportba sorolhatjuk azokat az idegen nevű magyar állampolgárokat, akik nemcsak magyar anyanyelvűek, érzelműek, gondolkodásúak és műveltségűek, hanem őseik közt színmagyarok is vannak, tehát fajilag és vérségileg is van közük a magyarsághoz, sőt a Mendel-féle átöröklési törvények szerint még az is lehetséges, hogy még vérségükben is egyenesen százszázalékos magyarok, mert véletlenül esetleg éppen arra az ősükre ütöttek, aki magyar vérű volt. De ha e véletlenre nem gondolunk is, akkor is beletartoznak már a magyarságba, kivált, ha őseinek már fele, sőt felénél is nagyobb része volt színmagyar.

Ott vannak például a Szontaghok, a Perczelek, a Melczerek, a Pyberek. Aki nem ismeri őket s csak a nevük után indul, idegeneknek, sváboknak gondolja őket. Aki azonban be van avatva a dolgokba, az tudja, hogy a legősibb magyar családok közé tartoznak. Már félezer éve nemcsak itt laknak, hanem már akkor is magyar nemesek voltak, anyai ágon pedig szinte kivétel nélkül ősi, színmagyar családokból származnak.

Aztán a nevük után a Zala megyei Skublitsok is milyen vadidegeneknek látszanak. Pedig ma már még vérségileg is épp olyan magyarok, régiek és előkelők, mint ugyanott a Bezerédiek, Kisfaludyak, Szegedyek, Bogyayak, Gyömörreyek vagy Hertelendyek. Leányágon tőlük is származnak.

A felületes kuruckodóktól idegennek gondolt Festetich Pál leányát például a kuruc Béri Balogh Ádám vette el 1690 táján, de ennek az idegennek gondolt Béri Balogh Ádámné Festetich Juliannának is Toldy Anna volt az anyja, Bornemissza Orsolya a nagyanyja és Zakmárdy Katalin a dédanyja, tehát egy cseppet se volt kevesebb köze a magyar fajhoz vagy vérhez, mint magának Béri Balogh Ádámnak.

Nem egy ma szereplő idegen nevűről is elmondhatjuk ugyanezt. Hanauer püspök pápai keresztény kereskedőcsalád sarja. Czapik érsek szegedi, apja ott volt nyomdatulajdonos. A nagyapja kecskeméti főkántor volt, anyja neve pedig galántai Balogh. Serédi Jusztinián, akit – a magyar kálvinisták rosszmájúsága miatt – még az angol lapok is leszapucsekeztek és tótnak mondták (informátoraik, a magyar kálvinisták után indulva, természetesen gúnyból), tót névvel született ugyan, de egy cseppet se volt tótabb származású, mint azok, akik tótnak elhíresztelték. A színmagyar Mátyusföldön Deákiban született, abban a faluban, ahonnan a legrégibb magyar nyelvemlék, a Halotti Beszéd kódexe származik. Gyerekkorában nemcsak tótul nem tudhatott, hanem még tót beszédet hallani se lehetett alkalma soha. De ahonnan apjának „tót” családja Deákiba származott, a közeli Nemeskossuth, szintén magyar falu. Tehát apja se tudhatott tótul. Az anyja pedig névben is magyar volt, Oroszlán volt a neve.

Mindszenty hercegprímás a Vas megyei Csehimindszenten színmagyar faluban és színmagyar vidéken született, ahol messze földön nem található idegen ajkú vagy idegen vérű község. Családja törzsökös gazdacsalád. Még idegen családi neve, a „Pehm” is a legősibb családok közé tartozik a vidéken, s már a legrégibb anyakönyvekben is megtalálható e színmagyar vidéken, még ilyen alakban is: Pehem. Az anyja Kovács Borbála, s mind a Kovácsok, s mind a Pehmek régi magyar nemesi családok. Mindszentyben nemcsak van magyar vér, hanem úgyszólván nincs is más, mint csak az, mert az egy Pehmet kivéve (mely azonban véletlenül éppen a neve lett), minden őse nevében is magyar.

Mégis, mikor a bolsevikoktól megrendezett tárgyalása folyt, még az angol rádió is azt mondta, hogy kiejtésén látni lehetett, hogy nem magyar származású (!). Pedig Zsolt lapja a Haladás, mely tudósítóját kiküldte hozzá s így személyesen is hallhatta „idegen” kiejtését, azt írta, hogy németül tud ugyan (éppen akkor a nála járt angol újságíróval beszélt németül), sőt olyan szavakat is használ beszédében, amelyekből alaposabb német tudásra is lehet következtetni, de a német szavakat úgy ropogtatja, mintha a németet Debrecenben tanulta volna. (Nem Debrecenben – feleljük –, hanem Mindszenten és a Vas megyei vasvári járásban születni mindig jelent olyan tiszta magyarságot, mint Debrecenben születni.)

Ami azt a kérdést illeti, miért van a katolikus püspökök, kanonok, papok közt olyan sok idegen nevű, a dolog magyarázata a következő:

Falusi ember sokkal nehezebben taníttathatja a fiát, mint a városi. Neki sokkal gazdagabbnak kell lennie, hogy erre vállalkozhassék, mint a városiaknak. A városi ember gyermeke részére ugyanis helyben van a középiskola, sőt nagyvárosban még az egyetem is. Tehát gyermeke taníttatása esetén csak a könyvek beszerzése meg a tandíj okoz gondot, no meg az, hogy még 20-22 éves korában se keres. Falusi embernek ellenben a fia lakásáért és élelmezéséért is fizetnie kell, míg tanul, s ez egy hónapban annyi, mint a többi összes kiadás egész évben.

A magyar azonban jellegzetesen falusi nép, hiszen földművelők. Még a városi is tulajdonképpen csak a földművelők nagy tömegét jelentik. Emiatt fővárosunk és városi jellegű vidéki városaink úgyszólván teljesen idegen eredetűek. Ha lakóik ma már magyarok is, a nevük ma se magyar, legfeljebb magyarosított. Ez az egyik ok, hogy értelmiségünk (nemcsak a papság) körében olyan feltűnően gyakori az idegen név. A városiak közül aránylag talán tízszer annyian is tanulnak ugyanis, mint a falusiak közül. A szép magyar nevek pedig falun vannak.

De a magyar, tehát a szép magyar nevek tulajdonosa, nemcsak falusi lakos, hanem még a falunak is a földet művelő részéhez tartozik. Az iparosok, a kereskedők még falun is sokszor idegen eredetűek, tehát idegen nevűek. Pedig a falusiak közül elsősorban ezek azok, akik gyerekeiket taníttatni tudják, mert az ipar és a kereskedelem sokkal nagyobb jövedelemmel jár, mint a földművelés. Az én szülőhelyemen például a családnevek kb. 80%-a magyar, de akik az érettségi műveltségig felvittük, mégis kb. talán 80%-ban nem magyar, hanem idegen nevűek vagyunk, ha a magyarosított nevűeket természetesen nem számítjuk magyarnak.

Ez az oka annak is, hogy magának a protestantizmusnak a keretei között is a színmagyar, de feltűnő nagy százalékban földművelő kálvinisták kultúrában és vezetőállásokba való kerülésben messze elmaradnak a nagyrészt idegen fajú s ezért tekintélyesebb, részben iparos és kereskedő foglalkozású lutheránusok mögött. Noha a kálvinisták a történelmi Magyarországon kétszeresét, a csonkaországban pedig a háromszorosát teszik ki a lutheránusságnak, és a szabadságharc elsősorban magyar nemzeti mozgalom volt, mégis Kossuth is, Petőfi is, Görgey is egyformán lutheránus volt, nem kálvinista. Egyetemi tanárt pedig még a csonka országban is szolgáltat annyit a 7%-os lutheránusság, mint a 21%-os kálvinistaság. Bizonyára nem az az oka ennek a jelenségnek, mint ha a protestáns német és tót (mely a lutheránusok legnagyobb részét szolgáltatja) tehetségesebb lenne, mint a kálvinista magyar, hanem az, hogy a városi és az iparos ember vagyonosabb, tehetségesebb s nagyobb igényű, mint a földművelő.

Hogy a kálvinistákkal szemben a katolikus értelmiségben olyan feltűnően sok az idegen nevű, annak az említetteken kívül még az az oka, hogy a katolikus magyarság inkább az ország nyugati, a kálvinista magyarság viszont az ország keleti részét lakja. Az ország nyugati felében a németekből, tótokból, horvátokból, vendekből állnak a nemzetiségek. Ezek mindegyike kultúrában egyenrangú a magyarral. (Még az Árva megyei tótok is tudtak olyan arányban írni-olvasni, mint nem egy alföldi megye magyarjai.) De vándorolni, szerencsét próbálni, mint iparosok, idegenben járni bizonyára közülük is az életrevalóbbak, a tehetségesebbek szoktak. Ilyenek telepedtek meg hát nyugaton nemzetiségeink közül magyar vidéken, ilyenek házasodtak össze ott magyarokkal és élnek ott utódaik ma már évszázadok óta. Hogy eredeti, tehát idegen családi nevüket ott évszázadokon át is megtartották, annak is a nagyobb műveltségük az oka.

Ezek utódai azok, akik oly nagy számban szerepelnek ma a papság és általában a magyar értelmiség soraiban. Nagyobb részben ezek ivadékaiból lettek ugyanis a falu legvagyonosabb és legtekintélyesebb családjai. Ilyen volt Sümegen a nagy jótékonysága miatt ott még szobrot is kapott milliomos Ramasetter, Keszthelyen a sörgyáros Reischl és a kékfestő gyáros Regensperger család, Zalaszentgróton a Berger család, melyet az ottani magyar nép Bergelre változtatott, de mindkét „e”-t annyira tele szájjal, annyira nyíltan ejtve, hogy senki se ismert már rá benne a hajdani Bergerre. (Egyik már színmagyar nemesi anyától származó ottani Bergernek éppen az „Eger, Berger, Schoßberger” volt a legkedvesebb nótája és se neki, se senkinek, aki hallgatta, még álmába se jutott eszébe, hogy aki a nótát énekli, az is Berger.)

Az ország nyugati felével ellentétben keleten a Tiszántúlon és Erdélyben az oláh, a Felső-Tisza vidékén a rutén az a nemzetiség, mellyel az ott többnyire kálvinista magyarságnak érintkezése van. Mindkét nemzetiség primitív kultúrájú és életszínvonalú. Világos, hogy évszázadok folyamán ezekből nem is egy beszármazott a kálvinista magyar falvakba, de természetesen nem iparosnak vagy kereskedőnek, mint a nyugati országrészek idegenei, hanem kanásznak, béresnek, szolgalegénynek, s természetesen az utódai is megmaradtak annak. Ezek azonban még idegen nevüket is hamarosan elvesztették, mert nekik éppen szegénységük, műveletlenségük és alsórendű foglalkozásuk miatt hamarosan hivatalosan is az lett a nevük, melyet a falu népe rájuk ragasztott. Néha (de koránt se mindig) Oláh, Orosz, máskor Gulyás, Juhász, Péter, György, János, Fekete, Göndör, Böcögő, Bogár, Sovány s effélék. Mivel a kálvinista faluban utódaik már rég kálvinisták is lettek, szép magyar nevük után ma már mindenki azt hiszi, hogy legalábbis Árpád apánk seregében jöttek be ebbe a hazába.

Láttam kétszázötven éves írást, mely Hajdúböszörmény akkori lakóit sorolja fel, külön említve az idegeneket. Meglepve láttam, hogy még azok is magyar nevűek, akiket maga az írás is orosznak vagy oláhnak mond.

Világos, hogy ilyen körülmények közt a kálvinisták között alig szerepelnek idegen nevűek, de épp oly világos az is, hogy a magyar nevűek köztük éppen nem mind magyar eredetű is.

Jól emlékszem gyermekkoromból Sötét Pistára. Az egész kisvárosban mindenki ismerte, hiszen félig-meddig olyan falu bolondja volt. Én csak a szép magyar nevét irigyeltem tőle. (Mivel nekem ez nem volt, már akkor is ezt tartottam valaki legirigyelhetőbb tulajdonának.) Később megtudtam, hogy ez a Sötét Pista tulajdonképpen Dunkel Pista, mert elei még ezt a nevet viselték. Mivel ütődött volt, azért lett belőle „Sötét”. Ha úriember lett volna, mindig Dunkel maradt volna.

Idegen vagyok-e én?

Ami most magamat illeti, én Zalaszentgróton születtem, nem messze a Vas megyei Mindszenttől. Szintén olyan színmagyar vidéken, ahol messze földön nem lehet találni mást, mint csak magyart. Míg Mindszenty anyjának neve Kovács Borbála, az enyémé Szabó Borbála. Nekem azonban nem volt nemes az apám, sem az anyám, mint neki. Én nem is származom gazdálkodó családból, hanem őseim molnárok voltak.

Zalaszentgrót Árpád-kori törzsökös magyar hely és Girótból rövidült Gróthtá. E névváltozás nem magyartalan. (Egy hortobágyi csikóstól például meglepve halottam, hogy csak „parádéra” (parádé helyett) viselnek fehér gatyát, máskor kékben járnak.) Lehetetlen sváb nevem nemcsak a szentgróti legrégibb anyakönyvekben, hanem más környékbeli színmagyar falvakban is megtalálható már 200 évvel ezelőtt is. Tehát még azok is, akik vérségemben az idegen elemet képviselik, már több száz éve nemcsak Magyarországon, hanem egyenesen színmagyar vidéken laknak.

Mivel nevünk Vas megye nemzetiségi részében ma is előfordul, őseim német része valószínűleg innen vándorolt Zala megye színmagyar vidékeire. Már ez is évszázadokkal ezelőtt történt, de akkor se külföldről, hanem hazánk németek lakta vidékeiről jöttek ezek az ősök. Azok az őseim pedig, akik vérségemben a magyar elemet képviselik, Tüskeszentpéterről, Zalaegerszegről, Káldról és Nemessándorházáról származnak. Egyik színmagyarabb hely, mint a másik. A kemenesaljai Káld, hova anyai nagyapán (Szabó János) való, a Hóman-történelemben közölt térképen, mint a honfoglaló Kál nemzetség települőhelye van kiemelve.

Rexa Alajos közli a Prohászka-emlékkönyvben, hogy a nagy püspök kedves szokása volt, hogy ha felvidéki földijeivel beszélt, beszédébe tréfásan tót mondatokat vegyített. Nohát nekem nem lehetne „kedves” szokásom időnként sváb mondatoknak beszédembe keverése (igaz, hogy nekem sváb földijeim sincsenek, akikkel összetalálkozhatnék), mert bár ma már kilenc kultúrnyelven olvasok, beszélni ma is csak magyarul tudok. Én csak olyan „sváb” vagyok, hogy mikor a rádióban egyszer Hitler beszédét meghallgattam, az egészből nem értettem meg mást, mint csak azt, hogy igen sokat emlegette Emmát, a holland anyakirálynőt. Mivel pedig érthetetlennek találtam, hogy nem Vilmát, a tényleges királynőt emlegeti, sőt még az ő sűrű emlegetését is furcsának találtam volna, nagy nehezen mégis megállapítottam, hogy az az „Emma” nem a holland anyakirálynő, hanem az „immer” szó (mindig) akart lenni. Ilyen „sváb” vagyok én.

Annyira magyar vidéken születtem és nevelkedtem, hogy noha Keszthelyen, a gimnáziumban, osztálytársaim egyharmada zsidó volt, mégse tudott az osztályban a magyaron kívül más nyelvet senki. Nem tudtak ott még a zsidók se németül. Én, az állítólagos sváb, azonban még e színmagyar társaságból kiváltam „stockungar”-ságommal [tősgyökeres magyarságommal], hogy mikor a negyedik osztályban a némettanárunk egyszer megkísérelte (nem emlékszem rá, hogy máskor is megkísérelte volna), hogy a modern nyelvtanítás szellemében német társalgást próbáljon folytatni velünk, én (noha természetesen nem tartoztam a tökkelütöttebb tanulók közé) olyan törzsökös magyar kiejtéssel válaszoltam neki, hogy: „ja”, hogy még az a színmagyar osztály is hangos hahotára fakadt tőle.

Mikor érettségi után az esztergomi papnevelőbe való felvételre utaztamban az almásfüzitői állomáson vártam a vonatomra és hallgattam az ott táborozó kofák beszédét, nemcsak nem értettem meg belőle semmit, hanem még csak azt se tudtam megállapítani, hogy németül beszélnek-e vagy tótul. (Azt ugyanis tudtam, hogy Esztergom környékén német és tót falvak egyaránt előfordulnak.) Mikor pedig Esztergomban budaörsi sváb, de egyébként rendkívül tiszteletreméltó lelkiigazgatómnak bemutatkoztam, az első szava az volt hozzám: „Hát Ön még a saját nevét se tudja kimondani?”

„Hogy az én nevemet hogy kell kimondani, azt az egyet én szabom meg” – mondtam neki, illetve mondtam volna, ha szerénytelenebb lettem volna, mint voltam. Emiatt ugyanis ezt csak gondoltam.

Egyszer gimnazista koromban a karácsonyi szünetről hazulról visszautaztamban, a következő kis eset maradt meg emlékezetemben:

A vonatunkban két közös hadseregbeli német katona is utazott és egy öreg, beszédesebb falusi nénike – német voltukat nem tudva – megszólította őket. Azok nem értvén magyarul, nem válaszoltak. A nénike azonban nem értette meg a helyzetet s csak tovább próbálta folytatni a társalgást. Mikor végül felvilágosítottuk, hogy ezek a katonák azért nem szólnak, mert nem tudnak beszélni magyarul, amiatti meglepetésében, hogy még ilyen teremtményei is vannak az Úristennek, oly ijedt csodálkozással sikoltott fel, mintha legalábbis a sziámi ikrek kerültek volna útjába.

Mikor a második világháborúban Hitler katonái százezerszám özönlöttek Szerbia ellen, útközben ellepték azt a Zala megyei Tüskeszentpétert is, ahol az én „sváb” apám született, ahol az én „sváb” nagyapám „csárdás” volt (e szóval jelzi foglalkozását az egykorú anyakönyv), „sváb” dédapám, ükapám és „jób” apám (ilyen néven szokta édesapám emlegetni) pedig ugyanott molnár volt.

A katonák elszállásolását intéző német tiszt tolmács útján felháborodását fejezte ki a szentpéteri bíró előtt, hogy hogy lehet Magyarországon még olyan elmaradott falu is, ahol egyetlen egy ember se tud németül. A bíró (tolmács által) naiv fölénnyel felelte vissza neki, hogy nem sokkal nagyobb szégyen-e inkább magukra, hogy maguk tízszer annyian is vannak, mint Szentpéter egész lakossága és még sincs köztük egy se, aki tudna magyarul?

Valahányszor a régi kurucok vagy Zrínyi, a költő írásait olvastam, mindig az jutott eszembe, hogy ezek éppen úgy beszéltek, mint az én „sváb” apám. (Zrínyi egyébként magát Szentgrótot is nemegyszer emlegette leveleiben.) Például ő is azt mondta, hogy „oskola” és a „lám” helyett ő is mindig „nám”-ot mondott. Aztán kedves mondásai voltak: „Úgy élek, mint Toldi Miklós lova” (azt jelenti, hogy nem jól), és hogy „olyan éhes vagyok, hogy megenném a nyírfacsaptatót is”. (Félreértés elkerülésére megjegyzem, hogy édesapám nem volt szegény ember.) Bizonyára nem éppen sváb észjárásra vagy német anyanyelvre valló kifejezések.

A kurucok levelezéseit tanulmányozva meglepetve vettem észre, hogy Bercsényi Miklós, a híres kuruc „színmagyar, a feleségét tréfásan, mint „zsenám” -ját [feleségét, asszonyát] emlegeti. Én ezt a szót addig, míg az orosz „felszabadítást” meg nem értem, sose hallottam. Nem is tudtam tehát, mit jelent. Ő tótok közt született, felnőtt korában pedig rutének között élt, nem úgy, mint én, aki sose voltam más, mint magyar nép körében.

De nemcsak szláv, hanem még sváb viszonylatban is van olyan magyar a vérem, mint „Nagy Bercsényi Miklós”-nak. Nekem ugyanis az apám volt „sváb”, neki pedig az anyja. Én Szabó lennék, ha szüleim véletlenül nevet cseréltek volna, vagy ha törvénytelennek születtem volna. Neki pedig Rechberg, sőt Rechberg-Rothenlőwen Miklós lett volna a neve, vagyis igazi kuruc.

Azonban míg nekem nemcsak az anyám, hanem még a „sváb” apám se tudott németül, pedig a szülei gyermekkorában még cserébe is elküldték, hogy megtanuljon, addig a tipikusan magyarnak tartott híres Bercsényi Miklós anyja a valóságban is német volt, nemcsak a nevében. Például arra a levélre, melyben Bercsényi apja az anyját megkérte, anyjának testvére ezt írta rá kívülről: „Des Herrn Berzinschy sein Brief, wie er meine Schwester von uns begärt hat.” [Berzinschy úr levele, hogy a testvérét tőlünk... magyarul?] (Thaly Kálmán: „a székesi gróf Bercsényi-család”, I., 247. o.) Az én „sváb” apám testvére bizony nem németül írt volna arra a levélre, hiszen ha akart volna, akkor se tudott volna rá németül írni.

Nagyszalontához már egészen közel van az oláhság. A szolgalegények és uradalmi cselédek között már Szalontán is akadnak oláhok. Még Arany János se született tehát és töltötte gyerekkorát annyira magyar környezetben, mint én. Arany gyermekkorában nemegyszer hallott oláh beszédet. Hátrahagyott irataiból, sőt Toldijából (illetve hozzáfűzött nyelvi magyarázataiból) még az is kitűnik, hogy ő maga is konyított valamit az oláhhoz.

Ady Endre faluja, Érmindszent, még oláhabb vidéken van (nem úgy, mint Szentgrót vagy Csehimindszent). A máriapócsi búcsúra menet csupán oláhok szoktak átvonulni a falun. Szentgróton is esemény volt a vasvári és Keszthelyen a sümegi búcsú. Szentgróton Nagyboldogasszony napján estefelé mi is mindig kimentünk a búcsúsok elé, s mikor összetalálkoztak velünk, amint szembejöttek, mindig minden csoporttól megkérdeztük, hova valók. 50-60 ilyen csoport is jött szembe velünk, tehát ugyanannyi falu, de egész mostanáig még eszembe se jutott, hogy esetleg még az is lehetséges lehetett volna, hogy valamelyikük svábul vagy horvátul válaszoljon. Ez olyan csodálkozó sikoltást eredményezett volna részünkről, mint az említett vonati nénikétől. Én egészen húszéves koromig más népet, mint magyart, nem láttam, más beszédet nem hallottam. (Még a „nénike” szót se halottam fiatal koromban soha, csak a „nénit”. A kicsinyítés ugyanis szlávos s ezért nálunk nem volt szokásos.)

A kálvinista és annyira jellegzetesen magyarnak tartott gróf Tisza Istvánnál is több közöm van a magyar fajhoz és vérhez. Az ő anyja ugyanis Degenfeld volt, annak anyja pedig Beck (zsidó, ő hozta a vagyont). Kossuthnál is magyarabb vagyok, mert ő magyar vidéken született ugyan, de apja a tótságból, anyja a Cipszerségből [Szepességből] szakadt oda, s egyiknek se volt magyar neve. Görgeynél is sokkal magyarabb vagyok, mert az ő anyja nemcsak nevében, hanem valóban is német volt s Görgey maga is idegen ajkú vidéken született, s csak később, magánszorgalomból tanult meg tisztességesen magyarul, de a testvéreivel, hajdani idegen családi kör maradványaként, holtáig németül levelezett. Az öccsének még a keresztneve is Hermann volt. Ilyesmi a mi családunkban még gondolatnak is képtelenség lett volna.

Ezek után talán azon se csodálkozik az olvasó, ha azt is megmondom, hogy sváb nevemet egész életemben mindig szívből utáltam és sokért nem adtam volna, ha nem örököltem volna. Most azonban már azt mondom, hogy csak akkor utálnám szívből a nevemet, ha ez nem lenne a magyarországi németekre annyira sértő, s így nemzeti szempontból ránk nézve káros. Ezért ma már (okosabb fejjel) nem utálhatom ezt a nevet s azért viselem holtomig. De azért azt mégis kimondom, hogy nem tettem okosan, hogy megtartottam, s ezért sajnálom, hogy nem magyarosítottam meg még idejében. Ez ugyanis már semmiképpen se lett volna sértő idegen fajú polgártársainkra, mert aki annyira nem német, mint amennyire én nem vagyok, annak csakugyan kár ilyen névvel szerepelni. Hogy miért nem történt meg ez a névmagyarosítás mégse, az magánügy, mellyel nem akarom már tovább untatni az olvasót.

Amit azonban elmondtam, ha magánügy, akkor is el kellett mondanom, hogy némi elbizakodott fiatalemberek ne akarjanak nekem leckét adni se a magyarságból, se a hazafiságból. Tudtukra kellett adnom, hogy nem vagyok itt idegen, sőt nem is a nemzetiségeink soraiból, hanem a magyarok köréből származom.

Ennyit a vérről és a származásról. Ami pedig a lelkivilágot, az érzelmeket és a hazafiságot illeti, már bajosabb kimutatni, ki nagyobb benne: kuruckodóink-e vagy én, mert hiszen ezt szavakkal nem lehet eldönteni. Én azonban ebben a tekintetben is abban a különleges helyzetben vagyok, hogy nem szót, hanem tetteket tudok magam mellett felmutatni, mégpedig olyant, hogy nem hiszem, hogy tudna velem versenyezni valaki széles e hazában.

Olyan nagy szeretettel viseltettem ugyanis fajtám iránt, hogy volt kedvem és türelmem a népszámlálási lapokból Zala, Vas, Heves és Hont megyét egészen, Sopron, Nógrád, Somogy és Borsod megyét nagyobb részben, Baranya, Tolna és Bihar megyét kisebb részben családnevek szerint is egyenként felkutatni, hogy ez alapon adatokat kapjak arra, hol színmagyar a nép és hol történtek nemzetiségi beütések. Az ország jelzett részeiről minden faluról birtokomban vannak a családnevek s minden faluról egyenként kiszámítottam, melyikben hány százalék a magyar, hány százalék az idegen és hány a kétes eredetű név. Igaz, hogy adataim csak a háztulajdonosokra korlátozódnak, ámde falun ez a lakosoknak vagy 70%-át jelenti.

Kérdem azoktól, akik művem elolvasása után arra gondolnak, hogy rossz magyar vagyok, vagy hogy nincs érzékem a magyarság függetlensége, szabadsága, jogai és dicsősége iránt, vajon akad-e köztük csak egy is, akit olyan nagynak kikiáltott honszerelme és fajszeretete ilyen hallatlanul nagy és unalmas munkára is képessé tett, mint engem? Pedig hát ilyenfajta tettek döntik el a haza- vagy fajszeretetet, nem pedig a nagy szavak.

Én nemcsak képes voltam erre az unalmas, soha véget nem érő munkára, hanem egyenesen élvezet volt számomra. Nem is azért nem végeztem el a vizsgálatokat az egész országról, mert közben meguntam a dolgot, hanem egyedül azért, mert eszem azt mondta, hogy inkább ennél érdemesebb és nagy fáradtsággal jobban arányban álló eredményű munkára fordítsam időmet és erőmet. Ehhez ugyanis nem kellett ész, csak szorgalom és szeretet. A magyar nemzet itt adott új történelme megírásához pedig a szereteten és a szorgalmon kívül ész is kellett. Azért inkább ezt a munkát választottam, világos hogy ezt is épp úgy a magyarság iránti szeretetből.

Hogy a családneveket gyűjtő munkában mennyire a magyar fajszeretet vezetett, az mutatja, hogy mikor Hont megye feldolgozása folyamán Nagymarosra került sor, ott a sok Jung (32 ház), Zoller (31 ház), Heinzinger (28 ház), Müller (24 ház), Mauer (22 ház), Trieb (18 ház) és Bergman (17 ház) stb. között úgy elment a kedvem és úgy elfogott az unalom, hogy fél évre abbahagytam az egészet. A teljesség kedvéért ugyanis nem akartam kihagyni a sváb Nagymarost se, mert másképp nem tudtam volna az egész Hont megyéről a családnevek szerint statisztikát készíteni.

Milyen élvezet volt ezzel szemben például Mezőkövesd:

Molnár      132      Nagy    55        Marczis            44        Kriston 33
Papp    108      Varga   54        Guba    43        Nyitrai  31
Kiss     107      Kaló    54        Murányi           42        Horváth           30
Kovács            92        Szabó  50        Pázmándi         42        Fehér   26
Pethő   81        Takács 50        Panyi    41        Kada   25
Tóth     81        Zelei     50        Sipeki  40        Juhász  23
Farkas 70        Fügedi  48        Csirmaz           40        Ócsai   23
Lázár   70        Póta     48        Hajdú   39        Bodnár 22
Baán    67        Sereg   47        Mezei   38        Gyenes 22
Gáspár 65        Nyeste 46        Bíró     35        Lévai    21
Demeter           59        Barczi  46        Nyikes 35        Bollók  21
Vámos 55        Jacsó   45        Bencsik            35

Tovább csak azért nem folytatom, mert félek, hogy az olvasó még elolvasni is jobban unja őket, mint én egyenként összeszedni.

Megnyugtathatom tehát a tőlem esetleg a magyarságot féltő, fiatalos lelkesedésű olvasóimat, hogy nem vagyok idegen. Még idegen eredetű se. Nemcsak az aradi vértanúknál vagy Petőfinél vagyok szorosabb vérségi kapcsolatban e nemzettel, hanem Kossuthnál, sőt Rákóczinál, Bercsényi Miklósnál, de Tisza Istvánnál és „jákfai” Gömbös Gyulánál is.

Nem a magyarság elleni gyűlöletből, még csak nem is az iránta való közönyből védem tehát a Habsburgokat és „feketítem be” szabadsághőseinket. Ennek egyedüli oka az, hogy ezt a magyar fajt, az én fajomat, melyet annyira szeretek, hogy volt hozzá türelmem belőle százezreket egyenként összeszedni csak azért, hogy megtudjam, hol vegyületlen ez a faj és hol kevert, felvilágosítsam végzetes tévedéseiről, melyek mai szomorú helyzetének okai, hogy megtisztítsam történelmét a hazugságoktól és rágalmaktól, melyekkel baráti köntösben jelentkező ellenségei a szemét bekötötték, hogy rávezessem a helyes útra és megutáltassam vele nemzeti betegségeit: a kényelmességet, az áldozatkészség hiányát, az elbizakodottságot, a túlzott önérzetet, a szabadosságot, az állhatatlanságot és a forradalmak és felkelések iránti túlságos tiszteletet; hogy önimádás helyett önbírálatra szoktassam, melyre ezer éve annyira nem szoktatták, mert vezetői mindig csak belőle akartak élni, nem pedig érte, egy szóval: népemet nemcsak névleges, hanem valóságos kereszténnyé tegyem.

Bizonyára nem „sötét” szándék ez s bizonyára nem a hazaszeretet hiányára vall. Az olvasótól pedig csak egyet kérek: Ha már annyira szeretni nem is tudja ezt a népet, mint én, mert arra a munkára nem lenne képes érte, amit én végeztem el érdekében (akár történelme feldolgozására gondolok itt, akár a családnevek összeszedésére), legalább nyilvánuljon meg az iránta való szeretet annyiban, hogy ne akadályozza meg munkám eredményét már előre azzal, hogy ezt az új történelmet eleve eldöntött ellenséges indulattal, a „csak azért se!” szellemében, gyűlölettel s fanatizmussal vagy felekezeti alapon állva fogadja, s kezdje el olvasni, mert ezzel az igazság érvényesülését előre lehetetlenné teszi. Az igazság ugyanis kincs, melyet csak tárgyilagosság és elfogulatlanság tiszteletben tartásával és az emberi szenvedélyek megfékezésével lehet megérdemelni és megszerezni.

Ne fogja rá erre a magyar történelemre senki előre, hogy nem magyar és ezért minden magyar embernek kötelessége gyűlölettel fogadni vagy el se olvasni, hanem hozza meg az olvasó faja és népe iránt azt az áldozatot, hogy felfüggeszti végső állásfoglalását addig, míg olvasása végére nem ért. (A „végén” természetesen nem csak az első kötetnek a végét értem.) Addig pedig úgy olvassa, mintha még az is lehetséges lenne, hogy ennek az új történelemnek talán még igaza is lehet. Művelődni, haladni, igazságokat megismerni ugyanis csak az képes, aki tárgyilagosságra is képes és aki az újat ilyen szellemben tanulmányozza.

Az igazság legtöbbször csak az észhez szól, nem az érzelmekhez, annál kevésbé a szenvedélyekhez. Ez utóbbiak csak az után jutnak szerephez, mikor már az igazság az ész birtokává vált. Addig azonban, míg az érzelmek, sőt a szenvedélyek a lélekben a régi áligazságok mellett lángolnak, új igazságoknak a lélekbe hatolása lehetetlen. Hazát és fajt tehát csak úgy lehet helyesen szeretni, ha az igazságot még nála is jobban szeretjük.

Hiszen mikor az igazságot szeretjük, tulajdonképpen akkor is hazánkat és fajunkat szeretjük, mert a megtalált történelmi igazságból elsősorban hazánknak és fajunknak lesz haszna. Igazságot azonban csak az ismerhet meg, aki vele ellentétes érzelmeit legalább egyelőre meg tudja fékezni, tud elfogulatlan és tárgyilagos lenni, az állítólagos új igazságokat szenvtelen lelkülettel fogadni s ilyen lelkiállapotban vizsgálni meg, valóban igazságok-e.

Nekem most csak ez a kérésem van hazám népéhez és az olvasóhoz. Ha ezt megkapom, a többit már vígan elvégzi az igazság és a vele együtt járó erő.