II. Lajos halála

II. Lajos meggyilkoltatásának meséje

Habsburg királyaink megszakítatlan sorozatában már az elsőt egyes (sajnos elég széles) körökben olyan eszelős gyűlölet kíséri nálunk, hogy még azzal is meggyanúsították, hogy elődjét és sógorát, II. Lajost – hogy trónját elfoglalhassa – ő tette el láb alól, nem pedig a mohácsi csatából menekülőben pusztult el. Természetesen segített neki e gaztettben testvére, Mária, II. Lajos felesége is. Ennél mi sem természetesebb, hiszen ő is éppen olyan Habsburg volt, mint sátáni testvére, Ferdinánd. De nemcsak meggyanúsították e két testvért a férj- illetve sógorgyilkossággal, hanem a borzalmas bűnről, mint bebizonyított tényről beszélnek.

A vádat és – mint ő fejezi ki magát – „vaskövetkezetességgel” előadott bizonyítékait a kálvinista-székely Baráthosi Balogh Benedek találta ki, vagy legalábbis ő volt az, aki nyomtatásban is merte közölni „A magyarság kigyilkolása a Habsburgok alatt” című „turáni” művében, melyet (stílszerűen) a Bethánia protestáns felekezeti nyomdában nyomtatott.

Baráthosi műve bevezetésében hangsúlyozza, hogy „a történetírót nem vezetheti semminemű elfogultság” (milyen kedves!). Aztán ugyanebben a bevezetésben mindjárt azt is kimondja, hogy „a Habsburg ősellenséges faj, mely gyűlöli a magyart”. E „történetírói” és „semminemű elfogultságban” nem leledző megállapításból aztán természetszerűen következik, hogy nem a történelemtől egyhangúlag megállapított vízbefulladást fogadja el II. Lajos halála okául, hanem az egykorú krónikásnak azt a pletykáját, hogy úgy ölték meg. Igaz, hogy még ez a krónikás is csak úgy pletykázik, hogy II. Lajost Zápolya György, tehát éppen Ferdinánd ellenfelének testvére gyilkolta meg, de hát az csak természetes, hogy ebben az egyben a krónikásnak nem lehet igaza. Az igazi gyilkos csakis „az ősellenséges fajból” származhatott, tehát csakis Habsburg Ferdinánd és Habsburg Mária, „az utolsó nemzeti király” e két gonosz ellenfele lehetett.

Sőt Baráthosi szerint „az ősellenséges faj” ördögi ármányai még messzebbre nyúlnak vissza. Szerinte már Ferdinánd testvérét, Máriát is csak azért varrták a Habsburgok II. Lajos nyakába, mert „minden jel szerint meddő” volt. Mivel pedig szerződésük volt a Jagellókkal, hogy kihalásuk után ők öröklik trónjaikat (a csehet és a magyart), e meddő feleséggel gondoskodtak róla, hogy a Jagellók minél előbb kihaljanak, s így az áhított örökségre ne kelljen túl soká várniuk.

Mivel Máriát 1515-ben, tízéves korában jegyezték el II. Lajossal, csak azt szeretném tudni, honnan tudhatta ez az „ősellenséges faj” Máriáról már tízéves korában, hogy „meddő”? Tárgyilagos ember még most, a XX. században se állapíthatja meg róla, hogy meddő volt-e vagy nem, mert 21 éves se volt, mikor már özvegy lett és többet nem is ment férjhez. Nevetséges dolog azonban egy olyan nő „meddőségéről” beszélni, akinek első és egyúttal utolsó férje már húszéves korában meghal.

De hogy milyen hatása van az irányzatos hírverésnek, nemcsak a tömegekre, hanem még a tudósokra is, azt mutatja, hogy még Szekfű is azt írja, hogy Mária „meddő” volt.

Aztán még egy dologra kell figyelmeztetnünk ezeket az eszelős Habsburg-gyűlölőket: Ha a Habsburgok annyira okosak voltak, hogy mindent előre tudtak, még olyat is, amit ember nem tudhat előre, ha ők Habsburg Máriáról, akit feleségül azok nyakába varrtak, akiknek mielőbbi kihalása volt az érdekük, már tízéves korában tudták, hogy meddő, Jagelló Annáról, II. Lajos testvéréről pedig, akinek a Habsburgok kellő elszaporodásáról kellett gondoskodnia, már egyenesen hároméves korában (mert csak hároméves volt, mikor már Miksa császár kötelezte magát, hogy a kölcsönös örökösödés fejében valamelyik unokájával összeházasítja) tudták, hogy tizenöt gyermeket fog majd szülni Habsburg férjének (mert annyit szült), akkor ez a család emberi észt felülmúló olyan bámulatos éleslátással, sőt titokzatos erőkkel rendelkezik, hogy csakugyan babonás rettegéssel kell eltöltsék azt a nemzetet, melynek „ősellensége”.

Mivel azonban szükségképpeni „ősellenséget” és általában babonát csak az ismer, aki buta és elmaradott, nekünk e titokzatos, még a jövőt is előre tudó családtól, ha okosak lettünk volna, nem babonásan rettegnünk kellett volna, hanem előzékenységünkkel megnyernünk és nemzetünk szolgálatába állítanunk. Pedig ez, mint majd látni fogjuk, nem is lett volna annyira lehetetlen dolog, mint Baráthoson gondolják.

Ha azonban így áll a dolog, akkor sajnos azt is meg kell állapítanunk, hogy viszont azok a hülye Jagellók, akik semmit se tudtak akkor, mikor a Habsburgok már mindent tudtak, akik hagyták magukat tőlük kihalásra ítélni, mindenből kisemmizni s végül a „meddő” asszony révén nemcsak az utódoktól megfosztani, hanem még egyszerűen le is gyilkoltatni, igazán megérdemelték, hogy kipusztuljanak, s nekünk – ha csak a hazánkat nézzük – megint csak hálásoknak kellene lennünk a Habsburgok iránt, akik megszabadítottak bennünket tőlük.

Tehát Mária „meddő” (s emellett ledér) volt és az „ősellenséges faj” csak azért varrta II. Lajos nyakába, hogy a Jagellók kipusztuljanak s Magyarország és Csehország a Habsburgokra szálljon. II. Lajos azonban – folytatta Baráthosi –, mint utolsó Jagelló, utódot akart, s mivel természetesen azért ő se volt egészen hülye, „azon volt, hogy a pápa állami érdekből Máriával való házasságát érvénytelenítse”.

„A Habsburg-párti pápa ezt ellenezte ugyan, de mert a nemzet is mellette volt, az új pápa már hajlott rá. Ez és a törökökkel való megbékélés elvágta volna a Habsburgok minden trónszerző reménységét, sőt egy erős és ellenséges Magyarország, melynek akkor, akár Francia- és Angolországoknak (egy törzsökös székelynek itt egyesszámot kellett volna használnia), négymillió lakosa volt, hatalmuknak megadta volna a kegyelemdöfést. Másfelől a pompában élő lepke királynő (királyné volt az, nem királynő) kénytelen lett volna minden világi örömről lemondani s valamely zárdában élni le életét. Mindez több volt, mint amit a Habsburgok elviselhettek volna.” Ezért folyamodtak a gyilkossághoz.

A jó Baráthosi tehát azt hiszi, hogy a katolikus Egyház házasságokat szokott felbontani, nem pedig kivételesen egyes házasságokról azt megállapítani, hogy nem kell őket felbontani, mert sose voltak érvényesek. Világos, hogy egy házasság azért, mert meddő, még nem válik érvénytelenné, hiszen érvénytelen csak akkor lehet, ha már akkor is érvénytelen volt, mikor megkötötték.

Arról ne is beszéljünk, milyen nevetséges, ha egy 19 éves férj állapítja meg 20 éves feleségéről, hogy „meddő”, mégpedig menthetetlenül az. Aztán „állami érdekből” valóban csakis felbontani lehetne házasságot, nem pedig érvényteleníteni. Ha egyszer ugyanis akkor, mikor megkötötték, érvényes volt az a házasság, akkor az állam érdekei miatt nem válhat érvénytelenné később se. Ha azonban valóban már eredetileg is érvénytelen volt, akkor később sincs szükség állami érdekre azért, hogy érvénytelennek nyilváníthassuk. II. Lajos „állami érdekből” tehát csak akkor kérhette volna házassága „érvénytelenítését”, ha se ő, se tanácsadói még azt se tudták volna, miről van szó. Ilyen együgyűséget pedig csak Baráthosi Balogh és egy „turáni” mű engedhet meg magának, de nem egy magyar király.

A házasság azért felbonthatatlan, mert a Szentírásban semmi sincs benne olyan világosan és határozottan, mint éppen ez (Mt 5,31-32 és 19,3-9; Mk 10,1-12; Róm 7,2-3; 1Kor 7,10-11 és 7,39), a Szentírás parancsának megtartása alól pedig se az Egyház, se a pápa, se az „állami érdek” nem menthet fel senkit, mert az Egyház is és a pápa is csak azért van, hogy a Szentírást hirdesse és parancsainak megtartására vigyázzon. De az állam is azért van, hogy Istennek szolgáljon és parancsainak engedelmeskedjék, s a maga virágzását is csak így érheti el, nem pedig a Szentírás lábbal tiprásával.

Az is jellemző, hogy a jó Baráthosi a pápa részéről másban el se tudja képzelni a házasság felbontása ellenzésének okát, mint csak a Habsburg-pártiságban. Hogy a pápa Habsburg-pártiság helyett esetleg talán még Szentírás-párti is lehetett és ez volt az oka elutasító állásfoglalásának, eszébe se jut. Vagy a pápát tartja tehát szükségképpen sátánnak, akinek a kereszténység csak maszlag, mert csupán megélhetési vagy hatalmi forrás, vagy pedig azért tartja ezt annyira természetesnek a pápában, mert ő az, akinek számára a vallás csak ennyit ér. Ha a pápa csak egy cseppet is hiszi azt, amit hirdet, akkor egy házasság érvényességének eldöntésében nem játszhat szerepet az, hogy Habsburgé-e az a házasság vagy nem, és hogy ő jelenleg jóban van-e ezekkel a Habsburgokkal vagy nem.

De tulajdonképpen az egész eszmefuttatást nyugodtan el is hagyhattuk volna, mert hiszen az egész eset merő kitalálás. Nyoma sincs ugyanis annak, hogy Lajos és Mária elhidegültek volna egymástól, annál kevésbé, hogy válni akartak volna. Hogy II. Lajos házassága érvénytelenítése céljából lépéseket tett volna Rómában, egyenesen lehetetlennek kell tartanunk, mert nevetségesebb dolgot el se lehet képzelni, minthogy egy húszéves király (akiről természetesen akkor még senki se sejthette, hogy húszéves korában meg is fog halni) vádolja meddőséggel húszéves feleségét, s azon az alapon, hogy húszéves korában nincs gyereke, már azt állapítja meg, hogy nem is lesz soha.

Az igazság az, hogy II. Lajos teljesen meg volt elégedve a feleségével. Igaz, hogy Mária eleinte nagyon hajlott a mulatozásokra és könnyelmű, élvvágyó volt, de ilyen volt tisztelt férjeura is, s így teljesen összeillettek. (De ilyenek voltak akkor mások is, hiszen a reneszánsz korban vagyunk.) Az egykorú írások II. Lajos elpuhultságáról és nemegyszer botrányt keltő éretlen viselkedéséről még cifrább dolgokat mondanak, mint feleségéről. Például még azt is, hogy züllött barátaival anyaszült meztelenül hancúrozott. (Szilágyi: A magyar nemzet története, IV., 415. o.)

Voltak ugyan Mária női erényeit sértő pletykák is, de nem nagyobb fokban, mint abban a romlott korban majdnem minden főrangú hölgyről (de nem Ferdinánd feleségéről, leányairól vagy menyéről, mert ezek olyan magasan álltak, hogy róluk még pletykák se voltak) s ezért csupán ilyen pletykák alapján még nem állapíthatjuk meg Máriáról az erkölcstelenséget. Miket beszéltek például a francia forradalom idején Marie Antoinette-ről! Pedig hogy ledér nem volt, az egészen bizonyos, sőt még teljes feddhetetlensége is valószínű. A Mária női erényeit sértő pletykák egy tizedrésznyit se voltak olyan komolyak és súlyosak, mint azok, melyek az utolsó magyar „nemzeti” királyné, Zápolya János özvegye, Izabella női becsületét sértették (mint majd látni fogjuk).

A kálvinista Balogh természetesen azt is elfelejti, hogy Mária akkor, mikor annyira „lepke” volt, protestáns érzelmű volt, sőt ilyen érzelmei miatt iratát Luther neki ajánlotta. Protestáns érzelmű volt szintén ledér udvari papja, úgyszintén udvarának fő hangadója, a magyaroktól annyira gyűlölt Brandenburgi György is. Az alatt az idő alatt tehát, míg Mária „ledér” volt, nemcsak ebben, hanem vallási felfogásban is elütött a Habsburgoktól. Ezt akkor testvére, Ferdinánd is (aki sohase ütött el a Habsburgoktól) észrevette, és látni fogjuk majd, milyen szerető aggodalommal korholta érte s nem is eredménytelenül.

Féktelen gyűlöletében azt is tévesen gondolja Balogh, hogy házassága érvénytelenné nyilvánítása esetén a „lepke” Mária kénytelen lett volna minden világi örömről lemondani és zárdába vonulni, és hogy ez több lett volna, mint amit a Habsburgok elviselhettek volna. Ha ugyanis az Egyház valakinek a házasságát érvénytelennek nyilvánítja, abból nem az következik, hogy zárdába kell vonulnia, hanem éppen ellenkezőleg az, hogy új házasságba „vonulhat”. Világos ugyanis, hogy ez esetben ez nemcsak II. Lajos, hanem Mária részére is lehetségessé vált volna.

De a zárdába vonulás és a világi örömökről való lemondás se lett volna annyira elviselhetetlen dolog a Habsburgoknak, mint lenne például Baráthosi Baloghnak. Hiszen például maga V. Károly császár, Ferdinánd és egyúttal Mária testvére, továbbá Ferdinánd menye (fiának, Miksa császárnak özvegye, Mária, aki nemcsak Habsburgnak volt a felesége, hanem maga is Habsburg volt), sőt Ferdinánd lányai közül is nem egy vonult zárdába önként.

Baráthosi Balogh azután így folytatja érvelését:

„Mások háborút viselnek, te, szerencsés Ausztria, házasodsz! Ám a folytatást elfelejtik, mert a Habsburgok, ha a házasság nem volt elég céljaik elérésére, a gyiloktól sem idegenkedtek. Bizony-bizony több élet szárad a lelkükön, mint ahány holtomiglant kényszerítenek céljaik érdekében. II. Lajos esetében sem vonakodtak ettől. Lajos fiatal volt, sokáig kellett volna halálára várni, utódot is hagyhatott volna új házassággal. Ügyük kockán volt és Ferdinándnak csak Lajos halálával lehetett megmenteni a veszendőbe jutott trónt. Ezért kellett elpusztulnia a jobb sorsra érdemes ifjú királynak.

Erre a mohácsi egyenlőtlen küzdelem adott jó alkalmat. Eszköz bőven került ki Mária szeretőinek táborából. Ezek közül a cseh Czetritz Ulrik kalandor lovagot és a paraszti sorból csak most kikerült Nádasdy Tamást állította a cél szolgálatába. Ha a csatában nem esnék el, mint nagybátyja Várnánál, ezek majd segítenek a bajon.” (Egyenlőre csak annyit jegyzünk meg, hogy Czetritz természetesen nem volt Mária szeretője, és természetesen a Nádasdyak is már az Árpádok idejében is nemesek voltak, tehát Nádasdy nem „csak most került ki a paraszti sorból”.)

„Bizonyítunk olyan vaskövetkezetességgel, amelyen megtörik minden elcsavaró és átértékelő erősködés” – jelenti ki nagy hangon Balogh Benedek.

„A köztudatban élő mai vízbefulladásos mese-legenda” Brodarics István veszprémi püspök, királyi kancellár krónikájából származik. Ő azt írja, hogy „a király menekülés közben lovával át akarta ugratni a Csele-patakot, de lova nem tudott a meredek partra felkapaszkodni, hanem hanyatt visszaesett onnan és így vízbe fojtotta lovasát.”

De van más forrás is. Kaim Mohamed Zaim egykorú török történetíró szerint „egy hét múlva megtalálták a tévelygő király holttestét egy tóban, levágom fejjel”. Aztán annak, hogy a király vízbe fúlt, Balogh szerint ellentmond az az évszázados köztudat is, mely mindig azt tartotta, hogy Lajos királyt meggyilkolták. „E tényt – mondja – csaknem az összes hazai és külföldi egykorú és közelkorú feljegyzések állítják.”

Legfőbb tanúja azonban Baloghunknak Szerémi György, Lajos király udvari káplánjának krónikája. „Ő mint szemtanú mondja el az eseményeket – írja. – Ott volt a csatában, együtt menekült a királlyal, ő tudja a sírhelyét és hetek múlva ő viszi holttestét Székesfehérvárra.”

Szerémi azt írja, hogy „mikor a király a vízbe esett, Czetritz értesítette a szintén menekülő Zápolya Györgyöt (a János öccsét) és Tomorit, a vezért. Ezek kimenekítik és Szekcsőre viszik. Itt Zápolya György a csata elvesztése miatt (!) torkon ragadja a királyt és kardjával leszúrja. Emiatt aztán Tomori és Zápolya katonái között véres összetűzés támad, melyben mindkét vezér elesik. Utána mindkettejük holttestét közös nagy márványkoporsóban a templomban eltemetik, a király holttestét pedig visszavitték a Csele-patakhoz és ott lámpavilágnál megásott sírba temették.” Szerémi megjegyzi, hogy látta és látták a király oldalán a hármas sebet, melyet háromélű kard okozott. A király haláláról Balogh szerint a legfontosabb lenne Nádasdy jelentése, mely a bécsi titkos levéltárban van. „Ezt a jelentést – teszi hozzá – megcsonkították. Azt a részt, mely II. Lajos király halálát tárgyalja, ollóval levágták. De éppen ez a megcsonkítás a legfényesebb igazolása annak, ami Lajos királlyal történt.”

„Hogy tisztázhassuk a kérdést – folytatja Balogh –, hallgassuk meg mindenekelőtt a Csele-patak vallomását, amellyel lemossa magáról a királyölés becstelen vádját.” Íme, miket mond:

„Aki engem csak egyszer is látott, rögtön tudja, hogy én nem ölhettem meg királyomat. Hatodrangú kis patakocska vagyok, alig másfél méter széles. Vizem alig van, s csak ha nagyobb eső jön, büszkélkedhetem annyival, amennyibe még egy ma született csikó se tudna beléfulladni. Meredek partjaim nincsenek s geológiai viszonyaimnál fogva nem is lehettek soha. Belém tehát még árvíz esetén sem fulladhatott a király. Nem tudom, hogyan képzelhetik el az emberek egy királyról, hogy olyan nyomorult lovon jött a csatába, hogy az tíz kilométernyi futás után nem tudja szelíd medrem átugorni...

Azt is mesélik, hogy lova megsebesült és azért nem tudott rajtam keresztül törni. Hát kérem, jöjjenek és nézzenek meg. Ha egy lovas belém esik, elzárja az egész medremet. Hogy fulladhatott hát belém jó királyom és hű apródjai?” (Érdekes micsoda királytisztelő ez a patak! Úgy látszik, hazánkban csak a hegyeknek és a folyóknak kell rajonganiuk királyukért. Az élő emberekre annál nagyobb dicsőség, minél jobban gyűlölik.) „De másképpen is ki hiszi el 7000 magyarról, hogy királya kidőlt lova helyett ne adott volna alája másik lovat, ha más nem, két életre-halálra hű apródja Aczél és Trpka. Mindezek után kérem felmentésemet és becsületem helyreállítását.

Ha pedig azokat a forrásokat nézzük, melyek a vízbefulladás mellett szólnak – folytatja Balogh –, Brodarics nem szemtanú és nem mondja az igazat. Igaz, hogy mivel Zápolya embere volt, szinte lehetetlenség feltenni róla, hogy éppen ő akarná kimosni Ferdinándot a bűnből, azt hazudva, hogy Lajos király a patakba fulladt, de mégse mond igazat, mert Szerémi írja meg a valót. Ámde Szeréminek is csak abban van igaza, hogy a királyt meggyilkolták, de abban már nem, hogy Zápolya György a gyilkos.

Ugyan mi oka lett volna Zápolya Györgynek arra – kérdi Balogh –, hogy Lajos királyt meggyilkolja? Gyűlöletből? Hiszen vele és mellette harcolt. Vagy talán azért, hogy bátyja király lehessen Lajos halálával? Ha János minden áron vágyott a királyságra „megvolt hozzá az ereje és hatalma, hogy gyilkosság nélkül is azzá lehessen”. Annyira nem akart király lenni, hogy Mohács után még hadát is széteresztette. De az is lehetetlen, hogy Szerémi azt írja, hogy egy Zápolya volt Lajos király gyilkosa. Hiszen ő a Zápolyák leghívebb embere volt s így lehetetlen, hogy oly gazul beléharapjon azokba, akikkel Mohács előtt és után együtt küzdött egy hosszú életen át.”

Más magyarázatot kell tehát keresnünk és ez „a magyarázat – Balogh szerint – egyszerű: Szerémi emlékiratainak nincs meg az eredetije. A bécsi levéltárban őrzött másolat a XVII. századból való. Ez is ott készült, ahol annyi történeti okmányunkat eltüntettek, vagy meghamisítottak a Habsburgok érdekében”.

„Latba vetendő az is, hogy a temetéshez nagy márványkoporsó állott rendelkezésre és abba nem a királyt helyezték, hanem az állítólag egymás ellen küzdő és egymást öldöklő Tomorit és Szapolyait. És hogyan képzelhető el, hogy két ellenséges vezére, bármelyik fél maradt is felül a küzdelemben a két csapat közül, egymás mellé, sőt közös koporsóba temetik a templomba, míg a királyt a Csele-patak partján lámpavilágnál ásott jeltelen sírba dugják? Az is különös, hogy a király sebeit háromélű kard okozta, amilyent a magyarok sohasem viseltek, míg a cseheknél ez volt a nemzeti kard.

Azt, hogy gyilkosság történt, a török kútfők is megerősítik. A szultán seregével jött 300.000 delije – martalóca – három napig temeti és fosztogatja a csatateret és mégsem találja meg a díszes páncélzatú király holttestét. Nem találja meg a szeptember első napjaiban megérkező Frangepán serege sem... Több forrás azt vallja, hogy Szapolyai és Tomori már a délutáni csatákban elestek, illetve súlyos sebesülést szenvedtek. A török források pedig egy tó partján, levágott fejjel írják megtaláltnak a királyt. Ha ez igaz lenne, akkor a meggyilkolt király tetemét vízbe dobták, mely csak napok múlva vetette fel. Az összes adat igazolja, hogy a király élve menekült el a csatából. Hová mehetett? Budán nincsen hadsereg, csak a cserbenhagyó német feleség és német kamarillája, melynek önző álnoksága a nemzet romlásához vezetett. Ennek befolyása alól igyekszik szabadulni, vagy talán igyekeznek megszabadítani a Duna-Tisza közén álló Szapolyai Jánoshoz, aki a köznemesség bizalma folytán a nemzeti akarat igazi képviselője volt. Csak itt láthatta úgy saját, mint (sowie) hazája sorsának jobbra fordulását. Elindult hát Szapolyai Györggyel és a többi hűségesekkel (talán Tomorival is) Szapolyai János 40.000 főnyi hadához a Duna felé. Útja irányáról is felismerik célját, mely kivezet az ellene és országa ellen szőtt cselszövevényből. Meg kell halnia híveivel együtt a mohácsi révnél. Ott van a cseh Czetritz a cseh zsoldosokkal. Megrohanják és híveivel együtt legyilkolják, a király tetemét pedig a vízbe dobják és a Habsburg örökösödés biztosítva van. A gyilkos a kalandorlovag, cseh Czetritz.

A király július 22-én búcsúzik feleségétől Csepelen. A csata 29-én este ér véget. A királyné a háborúba küldött egyházi és más eredetű kincsekből a külföldről hozatott pénzverőkkel pénzzé veretett nyolc kocsirakomány ezüstpénzt, továbbá három vontatóhajóval a királyi palota legértékesebb bútorait (műkincseit, korvinákat, még a király 14 éves korából való drága páncélruháját is) magával víve, augusztus 30-án reggel elmenekül Budáról. Ekkor még a mohácsi csatavesztésről és a király haláláról nem tudhatott, hiszen még tíz nap múlva sem volt biztos tudomás arról, hogy odaveszett. Lovas ember még váltott lóval sem igen teheti meg ezt a 300 km-nyi hosszú utat egy éjszaka alatt. A királyné augusztus 31-én este már Neszmélyre érkezik és itt várja be Czetritzet. Olyan távolság ez, hogy vontatóhajóval csak a váltott lovak agyonhajszolásával tehető meg. Szárazföldön is kocsival jó napi járóföld.

De hát miért futott el a királyné? Ha nincs része a gyilkosságban, nincs mitől tartania. A töröktől nem félhetett, mert az igen erős Buda vár könnyen dacolhatott minden ostrommal. Futnia kellett, mert bűnös volt. Ha a király életben marad, lesújt reá a történtekért, ha pedig meghalt, a magyarok kérik számon cselekedeteit. Így csak Ferdinánd oltalma alatt érezhette magát biztonságban. Mindez elő volt készítve, másként nem jöhetett volna Czetritz egyenesen Neszmélyre, ahol a király ujjáról lehúzott gyűrűvel igazolta a történteket. Ezt csak a meggyilkolt király ujjáról húzhatta le. Czetritz megérkezése után a királyné továbbindult lovakkal vontatott hajóin, de útközben Komárom előtt Czetritzet a Dunába fojtatja.

A másik brávó [bérgyilkos], Nádasdy, akinek szintén tudnia kelleti a dologról, elővigyázatosabb volt és csak Komárom után csatlakozik a királynéhoz, akit a pozsonyi várparancsnok nem ereszt be a várba. Végre elért kincseivel Bécsbe Ferdinándhoz, aki a királyné által elorzott magyar pénzen toborozza azt a hadsereget, mellyel megszállta Pozsonyt, megszerezte a cseh koronát, és mint trónbitorló, megveri Szapolyait, a törvényes magyar királyt is.

De írott bizonyítéka is van a gyilkosságnak Szerémi krónikájának 133. oldalán a király holttestéről írja: „...reperimus, qoud cum gladio bohemico transfixus erat...”, vagyis cseh kardja szúrta keresztül. Hormayrnak, a bécsi udvari levéltárosnak, a titkos levéltári okmányokból megírt tanulmánya is azt bizonyítja, hogy II. Lajos király orvgyilkosság áldozata lett. A Madridban Lajosért tartott rekviemről pedig feljegyezték, hogy az inkább örömünnep volt, mert újra eggyel több lett a Habsburgok országa.” (Ha tehát valaki nem búslakodik túlságosan gyermektelen nagybátyja temetésén, akinek ő az örököse, az annak bizonyítéka, hogy ő tette el láb alól?)

„Máskülönben nem is volt újság a Habsburgok előtt a gyilkosság. Szép Fülöpöt meggyilkoltatják, hogy trónjához jussanak.” (Ezt már igazán nem értem, mert hiszen maga Szép Fülöp is Habsburg (Ferdinánd apja) volt és nem is volt még trónja, mikor meghalt. De hogy nem természetes halállal halt meg, azt is az apósa miatt suttogják, aki nem volt Habsburg, hanem Habsburg-ellenség.)

„Martinuzzi meggyilkolását Ferdinánd rendeli el (ez se igaz, mert csak megengedte az esetben, ha bebizonyosodna, hogy áruló, és ha másképpen nem lehetséges az árulásból folyó következményeket meggátolni. Ilyen feltételekkel pedig – ha király, vagyis élet és halál ura és milliók életéért felelős az illető – még egy szentnek is el kell rendelnie a „gyilkolást”) s nyíltan vállalja a parancs kiadását (ez csak becsületére válik, de – mint láttuk – nem a parancsot vállalja amit ki se adott, hanem a jelzett két feltétellel megszűkített engedélyt), amiért a pápa egyházi átokkal sújtja stb. (A pápa épp ellenkezőleg azt állapította meg, hogy Ferdinánd sohase esett kiközösítés alá. Egyébként pedig a pápa nem rabbi, aki átkozni szokott.) Eggyel több (ti. gyilkosság) nem számított tehát.”

„II. Lajos és a mohácsi 24.000 halott a Habsburgok áldozatai, láncszemek a magyar vértanúk sorozatában. Ez Mohács története.”

Tehát most már nemcsak az sül ki, az ifjú király nem a vízbe fulladt, hanem a Habsburgok gyilkoltatták meg, hanem még az is, hogy a 24.000 magyar se csatában esett el, hanem ezeket is Ferdinánd tette el láb alól.

Kezdünk tehát már egyenesen az elmezavar területére átcsapni. Még ha ugyanis azt belátnánk is, hogy II. Lajos a Habsburgok áldozata, azt, hogy a mohácsi csatában elesett hősök halálát hogy lehet összeköttetésbe hozni Ferdinánd s általában a Habsburgok velük született gonoszságával, még akkor se lehet megérteni.

De a többi ismertetett érv is annyira naiv és kezdetleges, hogy bizonyára sok olvasónk fejébe nem is fér bele, mi szükség volt ezek ilyen hosszú lére eresztett ismertetésére. Pedig szükség volt rá azért, mert másképpen nem tudjuk megcáfolni. A cáfolatokra pedig nagyon is szükségünk van, mert az emberek olyan naivak, és könnyen hívők (kivált mikor olyasmit kell elhinniük, ami egyébként is kedvükre van), hogy aki Baráthosi Balogh Benedeknek ezt a „turáni” könyvét a magyarságnak a Habsburgoktól történt „kigyilkolásáról” elolvassa, tíz közül kilenc el is hiszi, sőt éppen olyan gyilkos fanatizmussal telítődik meg tőle, mint amilyen Baráthosi Balogh tollát vezette, mikor „érveit” papírra vetette.

Elhitte például Balogh meséit és „vaskövetkezetességű” érvelését egy református kórházi igazgató-főorvos ismerősöm. Nem is azért említem meg, hogy református, mintha katolikus igazgató-főorvosok nem hitték volna el. Legfeljebb az a szerencse, hogy katolikus főorvosok kezébe talán ritkábban kerülnek a Bethánia felekezeti nyomda termékei.

Abban a középiskolában, melyben magam is 30 éven át működtem, az egyik, szintén református vallású okleveles történelemtanár is nemcsak Baráthosi minden szavát elhitte, hanem történelemóráin heteken át csak ezt adta elő s olyan hangon, olyan vérbe borult szemekkel és olyan gyűlölettel, amilyent csak az aljasság miatti méltó felháborodás, a haza féltő szeretete, a kálvinista kollégiumban belénevelt katolikusgyűlölet és a vele született, még a történelemtanári oklevelétől sem közömbösíthető korlátoltság együttesen eredményezni tudott. S elhitték neki természetesen a diákjai is egytől egyig, s természetesen a katolikusok is, hiszen úgy látták, hogy tanárukat nem a kálvinista felekezetiség, hanem egyedül a lángoló hazaszeretet vezeti.

De nemcsak katolikus diákokat, hanem még egy nagyon tehetséges és már nem is fiatal, hanem férfikorban levő rendkívül nemeslelkű katolikus papnövendéket is találtam, aki szintén fanatikusan hitte és hirdette Baráthosi minden állítását, mert ő is olvasta ezt a „turáni” művet és érveléseinek „vaskövetkezetessége” őt is meggyőzte.

II. Lajost nem gyilkolták meg

Tóth Béla 1907-ben megjelent „Mendemondák” című, a katolikus gondolkodástól egyébként Makó-Jeruzsálem távolságra eső művében azt írja (73. o.), hogy „történetírásunk Szerémi György és az Epistola flebilis mendemondáját még a megcáfolás figyelmére se méltatta soha”.

Azóta a mohácsi vész négyszáz éves évfordulójára kiadott „Mohácsi emlékkönyv”-ben Gyalókay már részesítette ebben a kitüntetésben a „Mendemondát”, de ő is csak azt cáfolja, amit Szerémi állít. Az Gyalókaynak se jutott még csak eszébe se, tehát nem is cáfolja, hogy az ifjú király gyilkosai esetleg talán még a Habsburgok is lehettek. Ezt az állítást tehát a „megcáfolás figyelmére még ma se méltatta senki”.

Mi most méltatjuk. Furcsa lenne ugyanis, ha miközben mi is előkelősködnénk és cáfolatra mi se méltatnánk, addig szinte az egész magyar művelt ifjúság, Magyarország jövendő értelmisége (még a papnövendékeket se véve ki), sőt kórházi igazgató-főorvosok, sőt történettanárok is háborítatlanul azt hihessék a mendemondáról, hogy annyira igaz, hogy még megcáfolni se lehet.

Ne mondja tehát senki, hogy komoly történetíró sem ereszkedhet le annyira alacsonyra, hogy még ilyen ostobaságokat is cáfolgasson, mikor azt kell látnunk, hogy ezek az ostobaságok lángoló hazafiasságként szerepelnek a magyar közvélemény szemében s terjesztőik annyira valószínűsíteni tudják őket, hogy nemcsak félművelt falusiak és városi proletárok, hanem még férfikorban levő komoly értelmiségiek is esküsznek rájuk.

Cáfoljunk tehát, és mindenekelőtt válasszuk el egymástól a kérdés két részét. Először azt vizsgáljuk meg, hogy valóban vízbe fúlt-e II. Lajos király a mohácsi csatából menekültében, vagy pedig úgy gyilkolták meg a csata után. Aztán másodiknak: ha csakugyan úgy gyilkolták volna meg, lehettek volna-e a Habsburgok azok, akik meggyilkoltatták.

Ebben a fejezetben válaszoljunk először is a Csele-pataknak, mert kétségtelen, hogy az az érvelés, melyet Baráthosi Balogh tolmácsolásában ez a patak hoz fel a maga védelmére, minden egyéb bizonyíték között a legnagyobb hatást tette e „turáni” mű olvasóira.

Annak idején én is úgy tanultam (s úgy látszik mindenki úgy tanulta), hogy Lajos király halálát a harctérről menekülőben csakugyan az okozta, hogy mikor a Csele-patakot át akarta ugratni, lova nem tudott felkapaszkodni a patak magas és meredek partjára, hanem hanyatt visszabukott és lovasát maga alá temetve a vízbe fojtotta. Talán (valószínűleg még az elemi iskolában) a tanító előadása lehetett annyira drámai és szemléltető, vagy a tankönyvben talán megfelelő kép is volt mellékelve az eset szemléltetésére, de gyermekkoromban nekem is éppen a lónak a meredek partról való visszabukása az, ami a dologról legjobban megmaradt emlékezetemben. Úgy látszik azonban, hogy Baráthosi Baloghnak (aki az ország éppen ellenkező végében lakott) és majdnem mindenki másnak is ugyanolyan szemléltető tanítója volt vagy ugyanolyan képes történelem- vagy olvasókönyve volt, mint nekem.

„Vaskövetkezetességgel” megírt könyve megírása előtt azonban, mint az igazán alapos tudósok szokták, Baráthosi, úgy látszik, még külön el is utazott a mohácsi csata színhelyére, hogy személyes tapasztalat alapján s így „megcáfolhatatlanul” beszélhessen. Ezt okosan tette, de csak ennyi azért még nem elég ahhoz, hogy valaki egy 400 évvel ezelőtt történt eseményről okosan írhasson. Én nem utaztam oda, nem is voltam soha még Mohácson se, de ennek Lajos király halála körülményeinek helyes megítélésében mégse érzem semmi hiányát. Balogh viszont megnézte a Csele-patakot, mégis bolondokat hozott ki belőle „vaskövetkezetességgel”.

Nagy csalódás érte – mondja Balogh –, mikor meglátta a Csele-patakot, mert hiába kereste a vészesen meredek partot, melyről még az a pompás ló is visszabukott, melynek király ült a hátán. Egy kis csermelyt talált ugyanis part nélkül. Nem csoda, hogy erre aztán végleg megingott a hite a történelem tanításának igazságában és rögtön megvolt lelkében a hátborzongató mese „az ősellenséges faj” borzalmas magyargyilkolásáról. Hazafias vagy inkább felekezeti gyűlöletből folyó fanatizmusa miatt képtelen volt megérteni, hogy ha a Csele-pataknak nincs meredek partja, abból még egyáltalán nem következik, hogy II. Lajos halálát feltétlenül a Habsburgok ősellenséges lelkének kell okoznia.

Ha Balogh Benedek hazánk szép földjén való kényelmes utazgatás helyett inkább a kútfők alapos tanulmányozásának sokkal unalmasabb munkájára vállalkozott volna, sokkal többre ment volna. Akkor ugyanis megtudta volna, hogy vízbefúlásról beszélő egykorú kútfők egyikében sincs szó semmiféle meredek partról és onnan visszabukásról, sőt – ki gondolná – nincs szó még magáról a Csele-patakról se, melyet Balogh oly meggyőzően szólaltat meg. Még a „Csele” szó is csak egyedül Brodarics jelentésében fordul elő (de aztán – valószínűleg szép magyaros hangzása miatt – úgy látszik, túlságosan is megtetszett a késő utódoknak), de Brodarics se mint patakot, hanem mint falut említi Cselét, amely mellett történt a szerencsétlenség. Nemcsak magas patakpartról nincs szó tehát semmiféle egykorú forrásban, hanem egyáltalán még patakról sem. Duna-ágat, mocsarat, ingoványt, sőt – mint Baloghot idézve is láttuk – még tavat is emlegetnek a kútfők, de patakot egyik se.

Burgio pápai követ 1526. szeptember 5-i, tehát a szerencsétlenség után csupán egy héttel kelt és a szemtanú Czetritz elbeszélésén alapuló levelében így írja le a király halálát:

„Menekülés közben elértek a Duna egy kicsi ágacskájához, de mikor át akartak ezen kelni, a király lova megbokrosodott, felágaskodott a vízben, őfelsége pedig, kinek nehéz volt már a páncél és fáradt is volt, leesett és belefulladt.”

Itt tehát a ló a vízben (de nem a Csele-patak vizében) ágaskodik, nem pedig a meredek túlsó partra való felkapaszkodás közben.

Brodarics pedig a csatáról, melyben maga is részt vett, adott részletes jelentésében így adja elő a dolgot:

„Az egész csata körülbelül másfél óráig tartott és sokan a mocsár vizébe fulladtak bele. (Szó sincs tehát a Csele-patakról.) Mert a király testét is, melyről sokan azt állították, hogy itt pusztult el, megtalálták később egy tátongó üregben – melyet akkor az erősen megáradt Duna teljesen elöntött – Csele falu mellett, Mohács felett félmérföldnyire. Itt fulladt a vízbe a király lovastól, úgy ahogy volt, teljesen felfegyverkezve, ahol elpusztultak mások is, s nem messze ettől a helytől találták meg Trpka András és Aczél István testét is. A barát (Tomori), mint mondják, az első csatasorban esett el (ugyancsak becsületére válik annak a „barátnak”) vitéz küzdelem után. Fejét testéről levágták és a következő nap az ellenség táborában dárdára tűzve győzelmi jelként körülhordozták s azt is beszélik, hogy azután a szultán sátora elé tűzték.”

Brodarics e hiteles leírását Gyalókay igen valószínűleg úgy magyarázza, hogy a király halálának színhelye „a Csele-patak szakadékszerűen bevágódott alsó folyása s azon alul tölcsérszerűen kiszélesedő torkolata lehetett, amelybe az áradás következtében a Duna vize is felhatolt.”

A katona (egyébként protestáns) Gyalókay – szinte kézzelfogható – valószerűséggel így képzeli el a király halálát:

„Azok akik a csata elvesztését látva a királyt kiragadták a küzdő sorokból és menekülni kezdtek vele, semmiképpen se mehettek volna a csatatértől északra lévő budai országúthoz, hiszen tudták, hogy a török martalócok is majd arra mennek üldözni a menekülőket, s egyébként is arra már megelőzte őket az ellenség, mert a csatatértől északra levő málhájukat az ellenség rajtaütéssel már előzőleg elfoglalta. Hogy az üldöző ellenségtől biztonságban legyenek, előbb a harctérről oldalt kanyarodtak a Duna ártere felé, mely a menekülésre nehéz és veszélyes terep volt – kivált mivel a csata vége felé nagy zápor is volt –, de egyelőre az üldöző ellenség nem veszélyeztette.”

A Duna partjára vagy közelébe érve fordultak csak észak felé és itt elállta útjukat a Csele-patak torkolata, melyet most a nagy zápor után, egy kis Duna-ágnak is gondolhatott az, aki a helyszínt alaposan nem ismerte. Itt természetesen az se lenne nehézség, ha a kútfők magas partot említenének, mert itt a torkolatban a part éppen úgy volt a Dunának is partja, mint a pataké. A Duna pedig itt köztudomásúan állandóan a jobb partot mossa, mely ma már sokkal nyugatabbra is van, mint négyszáz évvel ezelőtt volt, s a Duna igen sokszor egész barlangszerű üregeket mos ki a parton.

Hogy itt a Csele-patak torkolatában történhetett a király halála, a mohácsi ásatások, illetve a Csele-patak torkolata táján végzett kotró munkálatok is bebizonyították, mert az Archeológiai Értesítő 1896. évfolyama szerint (430-431. o.) itt sok fegyver került ki a Dunából: vassisak, mellvért, 4 kard, 2-3 szablya, több tőr, vasbuzogány, négy alabárd, sok lándzsavég és sarkantyú. (Bizonyára nagyobb bizonyítékok, mint Benedek bátyánk „vaskövetkezetességgel” előadott lélektani fejtegetései a Habsburg-ősellenséges sátáni fondorlatról.) A Duna ártere még szárazságban is mocsaras még ma is, milyen lehetett hát 400 évvel ezelőtt és éppen egy nagy nyári zápor után! Érthető tehát, hogy sok egykorú forrás egyszerűen mocsarat, sőt a török tavat emleget. Nem is igen lehetett akkor a nagy zápor után megállapítani, hogy mocsár, Duna-ág, vagy pataktorkolat-e az, amiben elmerülnek.

Látjuk tehát, hogy milyen naiv tudatlanság egy száraz nyári kánikulában elutazni Mohács vidékére és se egykorú okmányokról, se Archeológiai Értesítőről mit se tudva a Dunától tíz kilométer távolságra elmerengve nézegetni a Csele-patak száraz medrét, interjút kérni tőle, lejegyezni a királyhűségben a Baráthosiaknak példát adó patak tiltakozását a király beléje fullasztásának „szörnyű” vádja ellen s ennek alapján „vaskövetkezetességgel” mindjárt azt is megállapítani, hogy mivel a patak nem lehet gyilkos, csak a Habsburgok lehettek azok, hiszen egyedül nekik volt érdekük (Zápolyának, aki király lett utána, természetesen nem) a szerencsétlen fiatal király halála.

A Baloghtól „nagyágyúnak” szánt „Kaim Mohamed Zaim” elbeszélése, aki levágott fejjel találja meg a király holttestét a tóban, csak üres mendemonda. Ha egy király eltűnik a csatában és eleinte senki se tudja, mi lett vele, érthető, ha a legváltozatosabb rémhírek keringenek róla, de ezek természetesen nem a történelem, nem a tudomány hatáskörébe tartoznak.

Egyszer tanúja voltam Budapest utcáján egy villamos és egy lovas kocsi összeütközésének (az illető villamos utasa voltam), de az összecsődült nagy tömeg miatt még ott a helyszínen se voltam képes megtudni, mi történt. Ott a helyszínen és a szerencsétlenség után már öt perc múlva is azt lehetett hallani, hogy hárman voltak a kocsin és mind meghaltak; meg azt is, hogy csak egyedül a kocsis volt a kocsin s így csak az halt meg; és azt is, hogy a kocsisnak semmi baja, csak a két ló pusztult el. E sokféle hír egyáltalán nem teszi azonban lehetetlenné azt se, hogy még a lovak se pusztultak el.

Az igazság eleinte Mohácsnál is az volt, hogy a király sorsáról először senki se tudott semmi bizonyosat. Ezt láthatjuk a Zil-Kade hó végén (augusztus 29. és szeptember 7. között) kelt és megmaradt török fetnáméból [a szultán győzelmeiről szóló tudósításból] is, ahol csak ennyi van: „Magáról a királyról nem lehet tudni, hogy meghalt-e, vagy életben van.” Az igazság ekkor valóban ez volt.

De ha maga a török hivatalos jelentés is azt mondaná, hogy a király holttestét valóban megtalálták és levágott fejjel találták meg, az mentségére szolgálna a Csele-pataknak, de semmiképpen se szolgálna bizonyítékul az „ősellenséges faj” ördögi gonoszságára. Hiszen az a levágott fej előtte csatában vett részt, olyan csatában, ahol kívüle még 20.000 fej lehullott, miért kellett volna ezt az egy fejet nem a töröknek, hanem a Habsburgoknak leszelni? (Igaz, hogy Benedek bátyánk – láttuk – egyenesen mind a húszezer fejnek lehullását az „ősellenséges faj” bűnének tulajdonítja.)

Szerémiről, Balogh fő forrásáról, aki csakugyan Lajos király meggyilkolásáról beszél (de természetesen nem az ősellenséges faj, hanem éppen ellenkezőleg a Habsburgok ellenfelei, a Zápolyák által, noha ő maga is a Zápolyák híve), a minden porcikájában protestáns Szádeczkynak, aki Szerémi életét megírta és kérdéses emlékiratát méltatja, egészen lesújtó véleménye van. Kretschmayr, e kornak Ausztriában legnagyobb ismerője is így ír róla: „Latinsága oly gyarló (Szerémi olyan nyelvtani hibákat csinál, hogy még egy elsős gimnazista latin dolgozatában is kifogásolná a tanár), előadásmódja olyan zavaros, hogy megfigyeléseinek helyességét joggal kétségbe lehet vonni.” (Kretschmayr: Gritti Lajos, 40. o.) Pedig az osztrák szerző ezt a megállapítását Szerémiről nem Lajos király halálával kapcsolatban teszi.

Szerémi tehát nemcsak ebben, hanem mindenben megbízhatatlan. „Szerémi szokása szerint összezavarja a dátumokat” – írja újra már egy lappal később. (41. o.) A magyar és kálvinista Szalay László pedig „Magyarország történeté”-ben (IV., 22. o.) Szerémivel kapcsolatban szintén „emlékezethibát” vagy „hazugsági hajlamot” (!) emleget, „mely iratának több helyéből kiviláglik”. Pedig ez a Szerémi milyen tekintély a tudatlan Baráthosi előtt! Látni fogjuk azonban, hogy amit ő „idéz” Szerémiből, az még Szerémiben sincs benne, illetve egészen másképpen van benne, mint ahogyan ő idézi.

Hogy mennyire semmit se ér az, amit Szerémi állít, onnan is láthatjuk, hogy noha azt állítja, hogy Zápolya György ölte meg a királyt, azért ugyanő és ugyanebben az emlékiratban s nem is egyszer, hanem kétszer is azt írja, hogy a király mocsárba fulladt (a 39. és a 121. oldalon). Jellemző azonban, hogy még ő is mocsarat említ, nem pedig Csele-patakot.

Aztán: A mohácsi csata szerda délután volt. Szerémi mégis azt írja (134. o.), hogy a király meggyilkolásával kapcsolatban nagy verekedés „erat jam nocte pentekre verradóban” (e kis idézetből is láthatjuk „nagy” tudományát is, mert azt hogy „péntekre virradóban” hogyan kell latinul mondani, már úgy látszik, sehogy se tudta). De aztán – mindezek ellenére – mégis azt mondja, hogy a temetés szerdáról csütörtökre virradó éjjelen történt (407. o.). Tehát az ő krónikájában egy nappal előbb temetnek, mint gyilkolnak.

Azután ki látott olyat, hogy a két vezért, Zápolyát és Tomorit (azt a Tomorit, akinek levágott fejében a török táborban a szultán gyönyörködik), akik közül az egyik a király védője, a másik a gyilkosa volt, közös sírba temetik azok, akik az egymás elleni ádáz gyűlölet miatt éppen előtte össze is verekedtek és a templomban való eltemetésre egyformán érdemesítik mindkettőt? Hogy lehet, hogy egyszerre ennyire testvériesen egyetértenek azok, kik ugyanazon az éjjelen még óriási zajjal öldökölték egymást, s – ami még csodálatosabb – részükre még ugyanazon az éjszakán kész márványkoporsó is rendelkezésre áll, mintha előre megrendelték volna? Ellenben a király holtteste számára nincs templom, nincs márványkoporsó, hanem – ugyancsak még azon az éjjelen – ismét visszaviszik messze a harctér közelébe – van hozzá idejük, kedvük és merszük –, ott ásnak aztán neki sírt és ott temetik el koporsó nélkül.

Ha azért tettek így, hogy ki ne tudódjék a gyilkosság, a király holttestét sokkal közelebb is eltemethették volna jeltelen sírba. Ha pedig azért tették, hogy azt a látszatot keltsék, hogy vízbe fulladt, akkor nem „meztelen lábbal, meztelen fejjel” és „ingben” kellett volna eltemetniük, mint Szerémi írja. Ha ugyanis a király vízbe fulladt volna, akkor bizonyára nem levetkőzve fulladt volna oda.

De akkor egyáltalán eltemetni se kellett volna, hanem csak odadobni a vízbe. De még ennek se lett volna semmi értelme, mert hiszen – ha az igazság az lett volna, hogy meggyilkolták – akkor úgyis ott tátongott volna a holttesten a cseh kard ütötte hármas seb, mely szinte ordította volna, hogy nem a vízbe fulladt. Tehát mindenképpen legokosabb lett volna jeltelen sírba ott temetni el, ahol a gyilkosság történt.

De Tomori emberei, akik a király védelmében oly dühösen összeverekedtek Zápolya katonáival, ezt se engedték volna meg. Ha pedig nem tudták volna megakadályozni, mert Zápolyáék gyengébbek voltak, akkor legalább utána elhíresztelték volna az égbekiáltó bűnt. Látjuk tehát, hogy ahány állítás, annyi lélektani képtelenség.

Világos, hogy ezt az ostoba eltemető mesét maga Szerémi találta ki azért, mert arról a köztudomású és letagadhatatlan tényről ő is tudott, hogy a király holttestét a Duna mentén, a Csele falu közelében eltemetve találták meg, tehát ezzel ellenkező mesét nem találhatott fel. Azt azonban már nem tudta, hogy többszörös megbízható tanúvallomások alapján sértetlenül találták meg a királyt és nem ingben, hanem felöltözve és fegyvereivel együtt, sőt lova hulláját és két hű kísérő apródja: Aczél és Trpka holttestét is megtalálták a közelében, tehát minden hazudozás teljesen céltalan.

Az csakugyan szeget üt az ember fejébe, hogy a király holttestét nem a vízben találták meg, mint a két apródét, a lováét és a fegyvereit, hanem a közelben egy frissen ásott sírban már eltemetve. De hogy ez az érthetetlennek látszó dolog nem bűntényt bizonyít, kétségtelen abból, hogy bűntény esetén elrejtették volna a holttestet, ezt azonban a mocsár közelében megásott, feldomborított, könnyen felismerhető sírban lelték meg, úgy hogy a sír azonnal feltűnt a holttest után kutató helyszínre érkezőknek.

Majdnem bizonyos magyarázata a dolognak az, hogy vagy halászok, vagy más egyszerűbb emberek, vagy – ami még valószínűbb – a mohácsi hősöket eltemetni ott járt Kanizsai Orsolya emberei találták meg kegyeletes működésük közben a király holttestét, de nem tartván magukat illetékesnek az eljárásra, és mivel tudták, hogy majd hivatalos bizottság jön érte, hogy biztos halálát megállapítsa, ideiglenesen, hogy addig se maradjon temetetlenül, sírt ástak neki, gondoskodván róla, hogy könnyen fel lehessen ismerni, ha majd érte jönnek.

Hogy valóban ez a helyes magyarázat, mutatja, hogy a király kísérői, sőt lova és fegyverei is a mocsárban maradtak, csak maga a királyi holttest volt eltemetve a mocsár közelében. Ez a körülmény egymagában is megcáfolja Szerémi elbeszélését. Ha ugyanis meggyilkolása után gyilkosai temették volna abba a sírba a királyt, mint ő írja, akkor se két kísérő apródjának holtteste, se a lova teteme, se fegyverei nem lehettek volna ott a közeli mocsárban. Sőt akkor még ruha se lehetett volna a király eltemetett holttestén, mert hiszen Szerémi szerint a meggyilkolt király holttestét „vászonba takargatták”.

A holttest felkutatására és hazaszállítására hivatalosan kiküldött Sárffy győri várkapitány december 14-én kelt, rendkívül érdekes jelentésének idevonatkozó része szóról szóra így szól:

„Legyen róla meggyőződve Főtisztelendő Uraságod (Brodarics püspök), hogy mindaz, amit Czetritz annak idején a király haláláról elmondott, a színigazság volt. Mert mikor ahhoz a helyhez közeledtünk, még oda se értünk, már Czetritz (jegyezzük meg jól, az a Czetritz, akit Balogh Benedek szerint a királyné – hogy száját idejében elnémítsa – már augusztus 31-én a Dunába fojtatott, a király holttestének megtalálása pedig október 18-án történt) ujjával mutatta meg azt a helyet” (ahol a király, aki Czetritz kíséretében menekült, a vízbe fúlt).

„Odasiettünk és megláttuk egy ló tetemét a mocsárban (tehát ismét csak szó sincs patakról), s mert Czetritz azt hitte, hogy a királyi felség holtteste is ott van, nem törődve a mocsárral, beugrott az iszapba és alatta kereste a király holttestét kísérőivel együtt. De nem találta meg, csak a király fegyvereire akadt itt rá. Erre egy kicsit továbbmentünk, találtunk egy élettelen testet, melyben felismertük őfelsége udvarmesterének, Trpkának holttestét. Ezután még sok holttestet vizsgáltunk meg, de őfelsége holttestét nem találtuk meg ezek között.

Nem messze ettől a mocsártól végre egy friss sírhantot pillantottunk meg s alatta – mintegy isteni útmutatásra – a királyi felség elhantolt holttestét találtuk meg. Odasiettünk valamennyien és Czetritz rögtön elkezdte a földet lekaparni.” (Az a Czetritz, aki állítólag meggyilkolta a királyt s így tudnia kellett, hogy a megtalált holttesten ott fog tátongani majd a tőle ejtett seb, s így az el fog árulni mindent.) „Mi is követtük példáját mindnyájan s először a lába feletti részét bontottuk ki a sírnak. Czetritz megragadta a holttest jobb lábát, gondosan lemosta két kalapnyi vízzel és ekkor felfedezte azt a jegyet, mely őfelsége jobb lábán volt. Erre hangosan felkiáltott: Ez itten a király őfelsége, az én mindig legkegyelmesebb uram holtteste, ez egészen bizonyos. S térdre borulva sírva megcsókolta.” (S ezt a hűséges embert teszi meg a szerencsétlen Balogh Benedek „hazafias” fanatizmusa a király gyilkosának és a királyné szeretőjének csak azért, mert nem magyar, hanem cseh volt!)

„Minthogy így felismertük, kiástuk a testet, először a fejét, azután arcát lemostuk és egész pontosan felismertük azokról a jelekről, melyek őfelsége fogain voltak. (Milyen modern módszerekkel dolgoztak.) Egy gyékény is volt velünk. Ezt szétgöngyölgettük, a felség testét ráfektettük és egészen tisztára mostuk. Nem akarok hízelegni, de főtisztelendő Uraságod kegyeskedjék elhinni nekem, hogy sohasem láttam emberi holttestet, mely ennyire épen megmaradt, ennyire nem volt undorító és ijesztő. Mert nem volt a felség testének legkisebb része sem feloszlóban s nem volt rajra semmiféle seb, még tűszúrásnyi sem, csak egy egészen kicsike az ajkán.” (Hová lesznek itt Baráthosi Balogh Benedek „vaskövetkezetességgel” levont érvei, melyek tisztán a cseh kard okozta hármas seben alapulnak?)

„Mindezt tehát a legnagyobb tisztelettel elvégezve, a királyi holttestet egy tiszta ingbe öltöztettük, melyet és külön erre a célra hoztam el Győrből, aztán abba a koporsóba fektettük, melyet szintúgy Győrből hoztam magammal. Ezután a jó Isten segedelmével útrakeltünk és mindenütt háborítatlanul utaztunk. Midőn Székesfehérvár elé értünk, Czetritz előrelovagolt és a városi bírónak és a többi rendnek előadta, hogy kit hozunk, és erre ezek, mint illett, az egész papsággal együtt ünnepies menetben kijöttek a városból a király koporsója elé.

Végül a felség holttestét bevittük a városba és a prépostság házában egy pajzsra kiterítettük nagy tisztelettel. Felnyitottuk ezután a koporsót és megmutattuk a város bírájának, aki szintén felismerte urát. Azután újra bezártuk a koporsót és átadtuk Horvát Mártonnak megőrzés végett. Minderről Czetritz, ki e levelet viszi (ej, ej, hiszen „szeretője” a királyné, már hét héttel előbb a Dunába fojtatta!), Főtisztelendő Uraságodnak részletesebben fog beszámolni. Nagyon szerettem volna, ha ő szent királynéi felségének, a mi legkegyelmesebb úrnőnknek sokkal örvendetesebb ügyben lehettem volna szolgálatára...” stb.

Látjuk tehát, hogy II. Lajos királyunk valóban mocsárba fulladt és erről komoly emberek között vita nem lehet. A mocsárban akkor, mivel zivatar után volt, a rendesnél több volt a víz. A holttest megtalálásakor már kevesebb, de azt a helyet, ahol a király a halálát lelte, még akkor is víz borította.

A mondottakon kívül még az is nagy bizonyíték a vízbefulladás történeti igazsága mellett, hogy a holttest nem volt feloszlóban. A források ugyanis azt nagyon hangsúlyozzák, hogy szagtalan volt. Ez Kenyeres Balázs, a törvényszéki orvostan híres budapesti professzorának Gyalókaytól közölt szakvéleménye szerint annak bizonyítéka, hogy a halál és a megtalálás közötti 6 hét nagy részében víz alatt volt.

Ha nem vízbefulladás folytán, hanem kardvágástól és elvérzés után halt volna meg s csak azután került volna a földbe, mint ennek történnie kellett volna akkor, ha Szerémi elbeszélése hitelt érdemelne, akkor amiatt a több mint hat hét miatt, ami a halál és a holttest megtalálása között eltelt, nem lehetett volna a test annyira romlatlan és szagtalan. (Sárffy jelentésében nincs időmegjelölés arról, mikor történt a király holttestének megtalálása. Csak annyit lehetett belőle megállapítani, hogy október közepén volt. Andrea Partiba Bécsben kelt s 1526. november 2-i tudósításából a pontos dátumot is megtudhatjuk: október 18.

Lajos királyt tehát még Zápolya György se gyilkolta meg, annál kevésbé „az ősellenséges faj”: Ferdinánd és testvére, Mária.

Természetesen Balogh azon állítása is légből kapott, hogy Czetritz a király gyűrűjét is magával vitte, mikor a harctérről rögtön Neszmélyre a királynéhoz lovagolt. Vannak ugyanis olyan források is, melyek azt állítják, hogy a király holttestét az ujján lévő pecsétgyűrűjéről ismerték fel, bár, mint látjuk, maga Sárffy jelentése ezt külön nem mondja. Az azonban tény, hogy Esztergomban, a prímási levéltárban őriznek egy okmányt, melyben Báthory István nádor 1527. június 24-én hivatalosan bizonyítja, hogy Lajos király pecsétgyűrűjét a királyné és a tanácsurak jelenlétében összetörette. (Archeológiai Közlemények, II., 60-61. o.)

Mivel kétségtelen, hogy a pecsétgyűrű a királlyal Mohácsnál vele volt, halála után pedig, mint látjuk, hivatalosan a nádor kezébe került, csakis a holttesttel együtt találhatták meg ezt is. Baloghnak a fanatizmustól félrevezetett képzelete ezt nem tudja elképzelni másképp, minthogy ezt a gyűrűt csak a gyilkos vihette el felbujtójához, a királynéhoz, mégpedig rögtön a mohácsi ütközet után, tehát még a király holttestének megtalálása előtt. Világos, hogy ez az állítás teljesen légből (illetve egy megzavart agyból) kapott.

Balogh Szerémit illetően teljesen félrevezette magát, és természetesen az olvasót. Úgy állítja be a dolgot, mintha Szerémi írása a legbiztosabban tájékoztató történeti kútfő volna, sőt külön hangsúlyozza, hogy „ő (Szerémi) mint szemtanú beszél”. Azt mondja róla, hogy ott volt a mohácsi csatában, „együtt menekült a királlyal”, „ő tudja a sírhelyét”, ő találja meg a holttestet és viszi Fehérvárra, és megtalálásakor saját szemével látta rajta a halált okozó hármas sebet, melyet magyar ember kardja nem okozhatott, csak csehé (e legutóbbi véleményt már természetesen nem Szerémi, hanem Balogh mondja). Hogy még meggyőzőbb legyen, szóró szóra idézi Szerémi emlékiratának 133. oldalát: „...reperimus, quod cum gladio bohemico taransfixus erat...” (...megállapítottuk, hogy cseh karddal döfték keresztül...).

Ez az olvasóra rendkívül meggyőző erővel hat. Az igazság pedig az, hogy Balogh – ha nem tudatos ferdítő és csaló – szégyenletesen, sőt kétségbeejtően járatlan abban, amire vonatkozóan korszakalkotó felfedezést tesz. Az egészből csak annyi igaz, hogy Szerémi valóban ott volt a mohácsi csatában, de az már nem, hogy együtt menekült a királlyal. Szerémi természetesen azt se mondja, hogy ő találta meg a király holttestét és hogy ő maga látta mindazt, amit leír, mint Balogh kétségbeejtő járatlansággal gondolja, hanem ennek éppen homlokegyenest ellenkezőjét mondja.

Egy „szemtanút” beszéltet, de ennek az állítólagos szemtanúnak az elbeszélése sem történelem, hanem mese, hiszen még maga Szerémi sem mondja meg, ki volt az a szemtanú. Valószínűleg Tatai Miklósra, a király házikáplánjára gondol, akit állítólag Zápolya küldött egy másik társával a király holttestének elhozására. (De mint láttuk, nem ők találták meg, hanem a királyné emberei. Egyébként valószínű, hogy Zápolya nem is küldte sem őket, sem senkit.)

Ez az ismeretlen valaki beszél aztán első személyben Szerémi emlékiratában (a Baloghtól idézett részt ő mondja, nem pedig Szerémi), s Balogh, ki Szerémi emlékiratát sohase olvasta, vagy ha olvasta, lusta volt az egészet elolvasni s így nem értette meg, azt gondolta végzetes tévedéssel, hogy itt Szerémi a maga nevében beszél, hogy ő az a szemtanú, ő találta meg a holttestet is és ő maga látta rajta a cseh kardtól ejtett sebet. Ez az együgyű félreértés aztán Balogh fanatizmusát és mind felekezete, mind faja „ősellensége” elleni gyűlöletét úgy felizgatta, hogy Lajos király meggyilkolásának rémmeséje született meg forró agyában és annak „vaskövetkezetességű és minden átértékelő erősködést” meghiúsító bizonyítása, hogy ezt csak „az ősellenséges faj” tehette.

A király sátáni meggyilkolásától természetesen már csak egy lépés az a további megállapítás, hogy nemcsak a király, hanem „a 24.000 mohácsi halott” is az „ősellenséges faj” áldozata, s ettől ismét csak egy újabb lépés szükséges már ahhoz, hogy műve címe már az egész „magyarság kigyilkolása” legyen a „Habsburgok alatt”. Pedig hát láthatjuk, hogy az a Sárffy, aki valóban megtalálta a királyi holttestet és valóban ő maga írja ezt meg, de amiről Baráthosi természetesen nem tud, nemcsak sem háromágú, sem más sebet nem talál a holttesten, hanem éppen ellenkezőleg, nem győzi hangsúlyozni, hogy mennyire nem volt semmiféle sérülés azon a holttesten.

Szerémi nem szemtanú, hanem azt beszéli el, hogy mikor 1528-ban, tehát a mohácsi csata után két évre, a lengyel Częstochowába zarándokolt, ott (tehát messze idegen országban) egy plébánostól hallotta először, hogy Lajos király nem menekülés közben fúlt a vízbe, hanem úgy gyilkolták meg és gyilkosa Zápolya György. Szerémi tehát erre nemcsak nem szemtanú, hanem Mohács után két évig még csak nem is hallott semmiféle meséről, s mikor végre hallott, akkor is, ő, a magyar, idegen országban hallott róla először, nem pedig itthon, ahol a dolog történt. A legendák és mesék tulajdonsága ugyanis, hogy minél messzebb vannak a helyszíntől is, ahol és az időtől is, amikor történtek, annál jobban burjánzanak. Itthon nálunk senki se tudott Lajos király meggyilkolásáról még két év múlva se. Idegen országba kellett mennünk, hogy megtudjuk, mi történt nálunk.

1540-ben újra hall a dologról Szerémi, de most már itthon, egy magyar katonától. De ehhez – látjuk – már újabb 14 év kellett. Végül hallott a dologról egy harmadik forrásból is, melyről azonban azt se tudjuk, ki volt (igaz tulajdonképpen az első kettőről se tudjuk). Ez a harmadik volt aztán az, aki állítólag látta is a király testén a hármas sebet (de nem Szerémi maga látta, mint Balogh esküdözik).

Azt is írja Szerémi, hogy mikor a király holtteste körül Zápolya meg Tomori emberei összeverekedtek, „olyan nagy lármával folyt a küzdelem, hogy két mérföldre is elhangzott csatájuk zaja. És mondják, hogy a török császárral vívott csatában nem esett el annyi katona Mohács mezején, mint Lajos király halála órájában”.

De hogy lehet az – kérdezzük –, hogy az ily nagy zajjal járó és még a mohácsi csatánál is több áldozatot követelő nagy eseményről egész Magyarországon senki se tud és csak évtizedekkel utána lehet „egy katonától” hallani róla?

A Habsburgok semmiképpen
se gyilkoltathatták meg II. Lajost

De még ha az is ennyire valótlan, hogy II. Lajos királyt egyáltalán meggyilkolták, mit szólunk akkor a kérdés második feléhez, hogy nemcsak meggyilkolták, hanem a Habsburgok voltak azok, akik meggyilkoltatták?

Arra ugyanis vannak – bár mint láttuk, egészen komolytalan – források, hogy II. Lajost úgy gyilkolták meg, de hogy Ferdinándék gyilkoltatták meg, arra bizonyítéknak még árnyéka sincs; ezt semmiféle kútfő vagy krónika nem mondja, még komolytalan se, s még az eseménynél évtizedekkel későbbi keletű se. Ilyen forrást még Balogh Benedek se tud vagy mer említeni.

Azt ugyanis „Kaim Mohamed Zaim, egykorú történetíró” (de persze ennek is Katib volt a neve, nem Kaim) se mondja, hogy annak a királynak, akit ő állítólag egy tóban levágott fejjel talált meg (s mely állítást – láttuk – maga a török hivatalos jelentés is megcáfolja), a Habsburgok vágatták le a fejét. Ezt Balogh parádés, de mint láthattuk, mily gyatra bizonyítéka, Szerémi sem mondja, de igenis állítja az ellenkezőjét: azt, hogy II. Lajost Zápolyáék gyilkolták meg, mégpedig saját kezűleg. És ezt az a Szerémi mondja, aki Zápolya leghűségesebb emberei közé tartozott mindvégig, tehát Zápolyáék kárára semmiképpen se hazudhat. Ha tehát Szerémi elbeszélését olyan komolyan lehetne venni, mint Baráthosi veszi, akkor a gyilkosnak mindenképpen a Habsburgok ellenfelét, az utolsó nemzeti magyar királyi dinasztiát kellene tekinteniük.

Az az egyetlen érv, amellyel Balogh Benedek ezt a nehézséget el akarja intézni, annyira kezdetleges és együgyű, hogy hallatára komoly történetíró kacagása egész Baráthosig elhallatszik, pedig ez a Baráthos ugyancsak messze, az ország legkeletibb végében van. Ez az érv abban áll, hogy Szerémi krónikájának eredetije nincs meg. Ami megvan belőle, az a XVII. századból származó másolat, és mivel ez is a bécsi titkos császári levéltárban van meg, csakis Habsburg hamisítvány lehet.

Ha egy krónika csak másolatban van meg (ami egyébként sokkal gyakoribb dolog, mint Baráthoson gondolják), abból még egyáltalán nem következik, hogy tartalma is gyanús. De Szerémi krónikájának ez a legrégibb bécsi másolata nem is a XVII. – mint Balogh mondja –, hanem a XVI. századból származik, tehát ugyanabból a századból, melyben a mohácsi vész volt. A levéltárakban pedig – még ha Bécsben vannak is ezek a levéltárak – nem gyártani, elváltoztatni, hanem megőrizni szokták a történelmi kútfőket. Ha egy krónika csak másolatban van meg, hitelességében tudományos alapon csak akkor kételkedhetünk, ha a meghamisításra komoly bizonyítékaink vannak.

Természetesen az még nem bizonyíték a hamisításra, hogy ez a másolat a bécsi levéltárban van. Ez még akkor se bizonyíték, ha a Habsburg csakugyan „ősellenséges faj”. A legkacagtatóbb azonban az, hogy Baráthosi nemcsak azt tudja, minden bizonyíték nélkül, hogy Szerémi krónikáját Bécsben meghamisították, hanem még azt is, hogy mi lehetett, sőt egészen bizonyosan mi volt abban az állítólag meghamisított eredetiben, amelyet természetesen senki emberfia nem látott: Az volt benne szerinte, hogy a gyilkosok nem Zápolyáék, hanem a Habsburgok voltak.

Szerémi emlékiratának történelemíróink előtt édeskevés a hitele. De nem azért, mert csak másolatban van meg, annál kevésbé, mert ez a másolat Bécsben van, és mert állítólag felét levágták, hanem mert Szerémi annyira kritikátlan, tudatlan és komolytalan és oly sok valótlanságot és tévedést lehet rábizonyítani, hogy történetíróink akár Habsburg-pártiak, akár Habsburg-ellenesek, úgyszólván mást se tesznek, mint Szerémit ócsárolják.

Ha Szerémi krónikájának a Habsburgoktól eltüntetett eredetijében és tőlük ollóval megcsonkított másolatában csakugyan Ferdinánd és Mária, az ősellenséges faj e két díszpéldánya (egyik a férfi, másik a női nemből) lett volna II. Lajos gyilkosa, akkor se lett volna semmi szükség arra, hogy a bécsiek ijedtükben eltüntessék az eredetit és ollóval vagdalják még a másolatot is, mert az, amit Szerémi ír, akkor se számítana semmit, ha az eredetije is megvolna. Például azt, hogy amit Szerémi krónikája állított, hogy II. Lajos nem a Csele-patakba fúlt, hanem Zápolyák gyilkolták meg, a Habsburgok sose állították, sem nem használták fel propagandának az utolsó „nemzeti” király ellen, pedig egy komoly történetíró se állította soha, hogy Szerémi krónikájának eredetije ezt nem tartalmazta.

Szerémi krónikája Baloghnak se tetszik. Ő is észreveszi állításai kezdetlegességeit, de ő ebből nem azt a következtetést vonja le, hogy II. Lajos meggyilkolása csak ostoba mendemonda, hanem azt, hogy a gyilkosság maga tény, csak a gyilkosok nem a Zápolyák, hanem a Habsburgok. Bizonyítani mással nem tud, mint pszichológiával, természetesen olyan hamisítatlan Baráthosi pszichológiával, hogy a falnak megy tőle mindenki, aki nem Baráthosi. Pedig tényeket csak pszichológiával még akkor se lehetne eldönteni, ha ez a pszichológia valóban pszichológia, nem pedig patológia volna.

Azt már láttuk, hogy nyoma sincs annak, mintha II. Lajos király és Habsburg felesége, Mária elhidegültek volna egymástól, annál kevésbé annak, hogy válni akartak volna. Máriának tehát a legkisebb oka se volt arra, hogy férje halálát kívánja. Ellenkezőleg: senki se vesztett vele annyit, mint éppen ő. Szerelmi oka se lehetett a férjétől való szabadulásra, hiszen férje halála után, noha még 21 éves sem volt, mikor özvegyen maradt, többet sose ment férjhez.

Látni fogjuk majd, ki volt Ferdinánd. Olyan jellem és olyan jó ember, hogy mindenki (a magyarok is) rajongott érte, aki közelébe került s így alkalma volt megismerni. Ilyen emberről azt a gaztettet feltételezni, mellyel Baráthosi vádolja, nemcsak amiatt a fanatikus gyűlölet miatt visszataszító, mely szükséges hozzá, hanem amiatt a felháborító tudatlanság miatt is, mellyel a vádló annak lelkivilága és jelleme tekintetében bír, akit megrágalmaz. Hogy mer Ferdinándról írni az, aki nem is sejti, ki volt az a Ferdinánd? (Mi még e kötet folyamán meglátjuk majd, ki volt.)

De ha Ferdinánd csakugyan az a tág lelkiismeretű és célja érdekében mindenre képes kalandor lett volna, mint amilyennek Balogh képzeli, a vád akkor is kétségbeejtő járatlanságra valló volna. Ferdinánd részére ugyanis épp úgy nem volt kívánatos, hogy sógora Mohácsnál meghaljon, mint ahogyan testvérének nem lehetett érdeke, hogy férje meghaljon. II. Lajos hirtelen halála ugyanis nem könnyítette meg Ferdinándnak a magyar trón „megkaparintását”, hanem éppen ellenkezőleg, megnehezítette.

Ha Baráthosi ismerte volna Ferdinándnak azokat a leveleit, melyeket közvetlenül a mohácsi vész előtt és rögtön utána magyar főuraknak, Mária királynénak és családtagjainak írt (pedig ez utóbbiaknak csak nem képmutatóan írt?), ha Baráthosi tudta volna, milyen váratlanul és mennyire rosszkor jött Ferdinándnak a magyar trón megüresedése, hogy mennyire készületlen volt akkor még elfoglalására, akkor ilyen őrült feltevés eszébe se jutott volna.

Ha valóban úgy lett volna, mint ahogy Balogh előadja, akkor Ferdinánd, mint a gyilkosok ilyenkor szokták, a mohácsi csata alatt itt az ország határa közelében lappangott volna, aggódva lesvén a híreket, sikerült-e a nagy s merész terv, s ha igen, készenlétben legyen s hirtelen meglepetéssel törhessen arra a magyar koronára, melyre oly „régóta áhítozott”. Balogh valóban így is képzeli a dolgot, mert azt írja, hogy Mária, még mielőtt a csatavesztés híre hozzáérkezett volna, már sietett „kincseivel Bécsbe Ferdinándhoz”. Pedig a dolog a valóságban egészen másképpen volt s így visszataszítóan mutatja Balogh történelmi analfabétaságát. Mária ugyanis „kincseivel” nem Bécsbe ment, hanem Pozsonyba. Onnan csak hónapok múlva tette át székhelyét, de akkor se Bécsbe, hanem Köpcsénybe (Szalay, IV., 24. o.), tehát még ekkor se hagyta el az ország területét. Sokkal is jobban magyar királynénak érezte magát, mint Baráthosi gondolja.

Ami viszont magát Ferdinándot illeti, ő a mohácsi vész idején szintén nem Bécsben volt, mint Baráthosi gondolja, hanem a messze Speyerben, tehát még a Német Birodalomnak is a tőlünk legmesszebb fekvő nyugati szélén tartózkodott. Mikor onnan végre közelebb jött, akkor se Bécsbe, hanem Innsbruckba ment, s még mindig oly sok, fontos és sürgős más irányú dolga volt, hogy Mária hozzáintézett leveleiben nem győzi figyelmeztetni és sürgetni, hogy most használja fel az alkalmat, mert később már hiába akarja hasznára fordítani azt, ami elmúlt.

Tudjuk, hogy a mohácsi csata augusztus 29-én volt, s Ferdinánd, aki II. Lajost állítólag a másvilágra küldte, Mária királyné minden sürgetése ellenére is csak október 19-én tud először Bécsbe érkezni. Ez a körülmény, amelyet persze – mint történetíróhoz már így illik – Baráthosi nem is sejt, egymaga megcáfolja még a lehetőségét is annak, hogy Ferdinánd vagy Mária volt az, aki gondoskodott arról, hogy a magyar trón megürüljön. Az a trón ugyanis nekik ekkor éppen a legrosszabbkor ürült meg. Hiszen éppen ez a nekik váratlan megürülés volt az oka, hogy Zápolya János meg tudta őket előzni s ő már úgyszólván király volt akkor, mikor ők végre elkezdtek készülődni.

Egyébként történelmi kútfőkből meg lehet állapítani, hogy Mohács előtt Ferdinánd még azt se tudta, hogy lesz a magyaroknak ütközetük a törökökkel, vagy hogy ezt az ütközetet maga a király fogja vezetni. Honnan tudhatta volna hát előre még azt is, hogy ezt az ütközetet a magyarok el is fogják veszíteni?

A Mohácsi Emlékkönyv okmányokkal bizonyítja, hogy mennyire kételkedett benne mindenki, hogy csakugyan jön-e a török. Ferdinánd bátyja, V. Károly még 1526. március 30-án is ezt írja öccsének: „A török érkezéséről hírt kaptam a pápától és Öntől. Nem tudom, mit higgyek belőle. Hiszen tudja Ön, hányszor terjesztették ezt a hírt Itáliában.”

Lajos király július 20-án már a harctérre is elindult, V. Károly mégis még július 27-én is azt írja Granadából öccsének, küldjön tudósítást, ha a török valójában jön, mert „most sokat beszélnek erről”. Ha Lajos megvárta volna Zápolya 20-40.000 emberét, Frangepán Kristóf 10.000 horvátját, a cseheket, akik már mind útban is voltak, ha megvárta volna legalább ágyúit, melyek szintén útban voltak már a Dunán (ki gondolta volna, hogy még ezeket se várja meg?), meglehetős esélye lehetett volna a győzelemre.

De a várakozást s egyelőre a harc elől való kitérést a nagyszájú, virtuskodó magyar köznemesség gyávaság ellen kiabáló erőszakossága nem tűrte, s belekényszerítette királyát ebbe a végzetes elhamarkodásba. De honnan tudhatta volna Ferdinánd mindezt előre ott a messze külföldön? Honnan tudhatta előre, hogy a csata majd elveszik, hogy a királynak majd emiatt menekülnie kell, és akkor a zűrzavarban és a nyilvánosság meglehetős kizárásával nagyszerű alkalom lesz galád terve észrevétlen végrehajtására? Aztán hogy bízhatta meg előre még a gyilkosokat is, mintha mindent előre tudott volna? Hiszen ha nem úgy történt volna minden, mint ahogyan történt, akkor a tábor, ahol a király ezrek érdeklődésének, figyelésének és vigyázásának központjában állt, éppen a legkevésbé lett volna alkalmas ilyen orgyilkosság végrehajtására.

Még tanulságosabb Balogh pszichológiája Mária királyné esetében. Feltűnik neki, hogy Mária olyan gyorsan menekül. Miért? – kérdi. Semmi oka se volt rá, tehát egyedül csak lelkiismeret-furdalás, illetve – mert lelkiismerete, mint Habsburgnak, természetesen nem volt – csak a gaztette következményeitől való félelem késztethette erre. A töröktől nem kellett félnie, hiszen ott volt oltalmára Buda bevehetetlen vára.

Sajátságos, hogy józan eszű ember érthetetlennek tartja, hogy Magyarországról valaki meneküljön akkor, mikor 300.000 emberrel jön a barbár ellenség, mi pedig csak 20.000-rel tudunk menni elébe s mikor ez a menekülő még nő is. Sajátságos, hogy ezt a menekülést valaki annyira érthetetlennek tartja, hogy mással, minthogy a menekülő orgyilkos és férjgyilkos volt, nem is tudja magyarázni! Normális agyú ember ugyanis ennél a menekülésnél természetesebbet és magától értetődőbbet még el se tud képzelni, még akkor se, ha a menekülő bűntelen.

Látni fogjuk, hogy Burgio pápai követ, éppen ellenkezőleg, azon csodálkozik, hogy a királyné nem menekült már sokkal előbb. Mária királyné ugyanis csak akkor kezdett menekülni, mikor a mohácsi ütközet elvesztét már tudta.

Balogh még abban is téved, hogy a menekülés egy nappal előbb történt. S ráadásul még az a Balogh csodálkozik a Habsburg-királyné „korai” menekülésén, aki nem győzi hangsúlyozni, hogy csak a Habsburgok ellensége volt a török, nem pedig a magyaroké, ellenük jött, nem mi ellenünk, aki szerint csak a Habsburgok robbantották ki a török háborút, nem pedig mi, s aki ugyanakkor még azt is hangsúlyozza (s ez igaz is), hogy maguk a magyarok is gyűlölték a királynét s így még tőlük is volt félnivalója még akkor is, ha nem volt férjgyilkos.

Hiszen éppen ő hangsúlyozza, hogy Pozsonyban még csak be se eresztették a királynét még akkor se, mikor menekült. Vajon megtűrték volna-e Buda várában? A királynénak tehát éppen elég oka volt menekülni akkor is, ha nem volt férjgyilkos.

Hogy pedig maga Buda vára mennyire nem volt erős és mennyire nem volt bevehetetlen, vagy ha csakugyan az volt, mennyire nem lett volna haszna belőle a királynénak, ha odazárkózik, mutatja – de a történetíró Balogh Benedek, úgy látszik, még ezt se tudja –, hogy a mohácsi ütközet után az ország szívébe nyomuló szultánnak önként elébe küldték Buda vára kulcsait.

Gyönge nők akkor, mikor százezres ellenség jön, nem szoktak előle ostrom előtt álló várba zárkózni, mikor el is menekülhetnek előle. De ha Mária mégis bízott volna a magyarok vitézségében és Buda vára bevehetetlenségében s a török elől oda zárkózott volna – mint látjuk –, ugyancsak pórul járt volna.

Mária menekülése a mohácsi katasztrófáról való értesülése után, tehát ezerszeresen is meg van okolva férjgyilkosság nélkül is. Bőségesen megokolt lett volna a menekülése még akkor is, ha csakugyan még a katasztrófa hírének megérkezése előtt egy nappal történt volna, mint Balogh tévesen hiszi. Ellenben ha Mária csakugyan férjgyilkos lett volna, éppen akkor kellett volna legkevésbé menekülnie.

Nagy Katalin cárnő is meggyilkoltatta férjét, a cárt, mégse tartotta szükségesnek menekülni. Pedig ő is idegen volt Oroszországban, sőt ő is épp úgy német volt, mint Mária (csak ő nem katolikus, hanem protestáns, bár hitehagyott protestáns német).

Katalin azonban férje meggyilkolása után nemcsak maradt, hanem cárnő lett belőle, sőt „nagy” mellékneve lett a történelemben, mert a történelem ennyire megbocsát még a férjgyilkos feleségnek is, ha egyébként tehetséges és szerencsés, s különösen, ha nem tartozik az „ősellenséges fajhoz”.

Habsburg Máriának se kellett volna tehát tőlünk menekülnie, ha férjét már meggyilkoltatta, mert a halottak már nem veszélyesek, és akinek volt lelkiismerete férjét láb alól eltétetni, annak már ahhoz is lett volna lelkiismerete, hogy elvegye a kedvét annak, akik utána ellene mukkanni merészeltek volna. Izabella királyné is legyilkoltatta Erdélyben az ő lengyel szeretője ellen berzenkedő magyar főurakat, mégse kellett menekülnie, hanem az erdélyi országgyűlés utána még köszönetet is szavazott neki érte.

Ha pszichológiával lehetne eldönteni a történelmi eseményeket, akkor – éppen ellenkezőleg – a Zápolyákat vádolhatnánk joggal a szerencsétlen ifjú király meggyilkolásával (kivált mikor még saját emberük, Szerémi is őket vádolja vele). Zápolya ugyanis rögtön a mohácsi vereség után csakugyan csak egész váratlan hirtelenséggel esedékessé vált királyválasztás révén lehetett magyar királlyá. Neki nem volt más jogcíme a trónra, mint csak a választás, s ennek sikerében csak akkor reménykedhetett, ha nincs ellenfele, illetve, mivel tudta, hogy van, ha gondoskodik róla, hogy ez az ellenfél elkéssék.

Így is történt minden. De azért a Habsburg-pártiak mégse állították soha, hogy Lajos király nem a Csele-patakba fulladt, hanem Szapolyai tetette el láb alól, azon a címen, mert egyedül csak ő érdeke volt ez. Nem állították ezt a Habsburgok még Szerémi krónikájára támaszkodva se. És miért nem? Azért, mert ha a király meggyilkoltatására Szapolyainak lett volna is oka és pszichológiailag igen szépen meg is lehetne okolni, hogy a dolog így történhetett, azzal még egyáltalán nincs bizonyítva, hogy így is történt. A „lehet” meg a „van”, sőt még a valószínű és a való közt is ég és föld ugyanis a különbség és a történelem csak a „van”-nal, illetve a „volt”-tal foglalkozik, nem pedig azzal, ami lehetett volna.

Balogh a királyné menekülése címén azért látja bizonyítottnak a gyilkosságot, mert állítása szerint – s ez érve lényege – Mária már akkor menekült, mikor azt, hogy az ütközet elveszett, még nem is tudhatta. Az ütközet ugyanis 29-én délután volt, ő pedig – legalábbis Balogh szerint – már 30-án reggel elindult Budáról, mikor pedig a vesztett ütközet híre még semmiképpen nem juthatott el hozzá. Azonban Balogh végzetes tévedésben van. Nem is tudom elképzelni, miért, mi címen és milyen kútfők alapján hangsúlyozza ő annyira, hogy a királyné 30-án reggel már megindult.

Az egykorú kútfők egész világosan megmondják, hogy a királyné csak 30-án este, vecsernye után kezdett csomagolni, nem pedig 29-én este, mint Balogh mondja, aki pedig egész érvelését éppen erre az egy nappal előbbi menekülésre alapítja. 29-én este, tehát magának a csata napjának estéjén, még csakugyan nem lehetett Mohács környékéről Budára érkezni a vesztett csata hírével 1526-ban, mikor még a ló volt a leggyorsabb közlekedési eszköz.

De nem is 29, hanem 30-án este volt, mikor „német lovas lélekszakadva, félőrülten hozta meg a hírt, egyenesen a királynénak” (Hóman-Szekfű: Magyar történet) a csata elvesztéséről és a király eltűnéséről. Magától értetődő, hogy nemcsak a „hazaáruló” Szekfű mondja így, hanem a „hazafias”, de ma már elavult Szilágyi-történelem is azt mondja, hogy augusztus 30-ának estéje volt akkor (IV., 514. o.). Fáklyafény mellett azonnal csomagolni kezdtek s aztán 31-én reggel indultak.

Ha igaza lenne Baloghnak s csakugyan már 30-án reggel indultak volna 31-e helyett, akkor se kellene semmi rendkívüli okot keresni, hiszen ha túl korán (s ezért később megtudjuk, hogy feleslegesen) indultunk, visszajönni mindig lehetett, s ez a visszajövés nem is annyira kellemetlen. De ha elkéstünk az indulással, azon bizony már sehogy se lehet többet a bajon segíteni. Ez a túl korai indulás – különösen, ha nőről van szó – nagyon is érthető lenne, mert hiszen mi sem természetesebb, mint az a feltevés, hogy a királyné félelmében és ideges izgatottságában nem győzte a hírt Budán bevárni s már a rossz hír biztos vétele előtt útra kelt.

Sajátságos, hogy Balogh ilyen egyszerű és természetes ok feltevésére nem volt képes és mással, mint ilyen rémtettekkel nem tudta ezt a mindössze 24 órás sietséget megmagyarázni. Még sajátságosabb azonban (de erre már kissé erősebb kifejezést kellene használni, mint a „sajátságos”), hogy még ez az annyira jelentősnek talált 24 órás sietség is nem a történelmi kútfőkben, hanem egyedül csak a mi jó Baloghunk agyában található meg. Úgy látszik, hogy miközben az „ősellenséges faj” gonosztetteiről és a magyarság „kigyilkolásáról” írt, az ő agya még forróbb, idegei még ziláltabbak voltak, mint Mária királynéé akkor, mikor izgatottan leste-várta a Mohácsról érkező, a maga, férje és az egész ország sorsát eldöntő híreket.

Sajátságos ez a turáni történetírás! Az se jelentene semmit, ha a „lepke” királyné már 30-án reggel menekült volna. De a valóság az, hogy annyira nem volt „lepke”, hogy csak 31-én, tehát a hír vétele utáni reggel kezdett el menekülni. S a „hazafias” történetíró mégis azt állapítja meg a legnagyobb s minden ellenvéleményt legázoló határozottsággal, hogy a menekülés egy nappal előbb volt a kelleténél és hogy éppen ez az orvgyilkosság kétségtelen bizonyítéka.

Balogh e meneküléssel kapcsolatban azon is mód nélkül felháborodik (s vettem észre, hogy nemcsak ő, hanem „vaskövetkezetes” érvelésétől meggyőzött olvasói: a kórházi igazgató-főorvosok, okleveles középiskolai történettanárok, katolikus diákok, sőt papnövendékek is), hogy ez a gonosz Mária mennyi minden kincset elszállított tőlünk meneküléskor s így nemcsak gyilkosnak, hanem még rablógyilkosnak is bizonyul egyúttal és éppen ezt a szánandó, elvérzett magyar nemzetet rabolta ki mindenéből!

Pedig hát az csak természetes, hogyha valaki, kivált ha ez a valaki még királyné, tehát férje halála esetén ideiglenesen az ország alkotmányos feje is egyúttal és éppen ezért az ország alkotmányos vezetői társaságában menekül az ellenség elől, akkor maga és az ország kincseit, értékeit is viszi magával. Ez magánszemélynek is joga, de egyenesen kötelessége azonban annak, aki nemcsak a maga, hanem az ország kincseiért és értékeiért is felelős. Amit ugyanis nem visz magával, az emberi számítás szerint az ellenségé lesz. Baloghék nagy sajnálkozását e nemzeti kincsek „elrablása” miatt nem magyarázhatjuk tehát másra, mint csak arra, hogy ők sokkal szívesebben látták volna a megmentett értékeket a török, mint a magyar királyné, akarom mondani az „ősellenséges faj” kezében. A maguk szempontjából igazuk is van, mert világos, hogy még a török se lehet ránk annyira veszélyes, mint az „ősellenséges faj”.

Pedig hogy a „lepke” Mária ebben is mennyire okosabb volt akkor, mikor nem bízott úgy Buda vára bevehetetlenségében, mint Baráthosiék, mutatja, hogy távozása után Szolimán kardcsapás nélkül sétálhatott be a „bevehetetlen” Buda várába s a királyné megmenekülése után napok múlva a budai királyi palotában szállt meg. Nem az a sajnos tehát, hogy Mária egyet-mást elvitt magával, hanem az, hogy nem tudott elvinni mindent. Mert például a korvinákat tudvalevőleg – Balogh egyenes állításával ellentétben – otthagyta, pedig ha ezeket is magával vitte volna, akkor most legalább meglennének. Így azonban többnyire csak az emlékük van meg. Igaz, hogy akkor valószínűleg nem nálunk, hanem Bécsben őrizték volna meg az utókornak. A monarchia felbomlásakor (legalábbis részben) vissza is kaptuk volna őket, tehát az a „lepke” Mária a szó szoros értelmében nekünk mentette volna meg őket.

Igaz ugyan, hogy Szolimán a korvinákat ez alkalommal még nem bántotta. Nem ért rá ugyanis ekkor még alaposabb „kirámolást” végezni. No meg akkora műveltsége se volt, hogy értékelni tudta volna e kulturális kincseket, vagy talán azt se igen tudta, hogy vannak. (Másképpen egészen bizonyos, hogy nem hagyta volna őket ott.) De azért később mégis ugyanaz a Szolimán volt, akinek a kezén ezek a korvinák eltűntek.

Akkor történt ez, mikor másodszor járt Budán. Akkor, mikor

„Izabella királyné Budában
Azt se tudja, hova lesz buvában.”
            (Arany János: Török Bálint)

Ekkor (már mint Izabella, az utolsó „nemzeti” királyné, „egyenrangú” szövetségese az „ősellenséges faj” ellenében) járt Szolimán Budán s az eredmény az lett, hogy Budát, melyet a „nemzeti” párt megvédett számára az „ősellensége faj” ellen, megtartotta magának, „egyenrangú szövetségese nejének és fiának pedig ökrös szekéren (mert lovakra a török katonáknak volt szükségük, s azok előbbre valók voltak, mint a magyar királyné) kellett elköltöznie a messze Lippára.

Persze az ökrösszekéren már nem voltak ott a korvinák. Nem valószínű, hogy azért nem voltak ott, mert a nagy műveltségű és egyenesen olasz anyától származó, latinul is, olaszul is tudó lengyel Izabella nem tartotta volna érdemesnek magával „cipelni” őket. Bizonyára azért se, mert ő önzetlen volt, nem pedig rabló, mint a Habsburgi Mária. Az igazi ok bizonyára az volt, hogy „egyenrangú” szövetségesére, a törökre való tekintettel s mivel szövetségese egyébként se származott az ősellenséges fajból, Izabella még csak gondolni se mert arra, hogy a szultán szeme láttára a királyi palotának még a „kapzsi” Máriától is otthagyott kincseit magával vigye. Pedig vitte. Így aztán ma már néhány kivételével senki se tudja, hol vannak az értékes korvinák (30.000 dollárt adnak ma darabjáért) és mikor, hol és miért pusztultak el.

Hogy a török kezére kerültek, azt tudjuk.

De egyes jelekből azt is sejthetjük, mint kallódtak el a korvinák, illetve hogyan maradt meg belőlük az, ami megmaradt. Az utolsó „nemzeti” király „kormányzója”, Gritti, az olasz kalandor, aki tudvalevőleg üzletek kötésével is foglalkozott, illetve csak azzal foglalkozott, mert Magyarország kormányzói állása is csak üzlet volt részére, ebből a Corvina-értékesítő üzletből is kivette részét.

Kretschmayr írja Gritti életrajzában (33-34. o.), hogy a bécsi udvari könyvtár 644. kódexén, mely korvina, az a megjegyzés található, hogy ezt a művet Gritti juttatta el Velencébe (s onnan került aztán a bécsi udvari könyvtárba). Tehát még olyan korvinák, amelyek csakugyan Bécsbe kerültek, azok se „rablás”, vagy Mária királyné gondos családi vagyonmentési ténykedése folytán kerültek oda (noha mint láttuk, Baráthosi egész nyíltan ezt állítja), hanem a nemzeti király kormányzójának valóban rabló tevékenysége révén jutottak először Gritti hazájába, Velencébe, s csak onnan Bécsbe. Világos azonban, hogy Velencéből nem kerülhettek Bécsbe rablás, hanem vétel, ajándékozás vagy csere által. (Egyébként kalmárok – Velence az volt – ingyen adni, azaz ajándékozni nem szoktak.)

Aztán egészen felesleges Baloghnak és elvbarátainak annyira irigyelniük azt a sok kincset, amelyet a társzekerek állítólag végeláthatatlan sora szállított ekkor a dunai hajókra, aztán pedig külföldre. Olyan túl sok szállítani való ugyanis bajosan lehetett. Hiszen csak az irigyelt Máriának apósa volt az a

„Dobzse László őfelsége,
Magyarok királya”

aki

„Nemhiába, hogy cseh volt, de
Hej csehűl is álla.”

Hát Baloghék még azt se tudják, hogy II. Ulászlónak

„Parasztfolttal csapta pofon
Csizmáját a varga,
Rozsdás volt a sarkantyúja,
Ferde volt a sarka”?

Hogy

„Ruháján a moly s az idő
Megrágta a prémet,
Mely szinű volt? nem lehetett
Tudni, csak ugy rémlett.”

Igazán kár lett volna szegény Máriának ilyen „királyi” csizmákat, mentéket és palástokat cipelnie magával a messze Bécsbe!

Szegény Habsburg Mária olyan királyi családba ment férjhez, melynek

„Kamrájában az egerek
semmi kárt sem tettek,
Mert biz ott a legjobb szándék
Mellett sem tehettek.”

s melynek

„Pincéjében oly bőséggel
Állott a sok jó bor,
Hogy egy gyüszűnyi sem telt a
Legnagyobb hordóbol.”
       (Petőfi: Dobzse László)

S mivel ez már II. Ulászló idejében is így volt, s mivel mindenki tudja, hogy Dobzse Lászlónak a fia meg a menye se csinált mást egész életében, mint csak költött, gondolhatjuk, mennyi maradt ily körülmények között egész a mohácsi vészig! Amit tehát Mária még ekkor is el tudott Budáról szállítani, az aligha lehetett más, mint az ő hozományának maradványai.

De láttuk már, hogy Mária királyné még a hozományát se vitte tőlünk külföldre, mert amit Budáról elvitt, nem Bécsbe vitte, hanem csak Pozsonyba, mikor az imént mondtuk, hogy oda a magyarok be se eresztették, megnyugtathatjuk, hogy nem cáfoltuk meg vele önmagunkat. Nem Pozsony városába nem eresztették be ugyanis, hanem a várba nem. (A kettő nem ugyanaz.)

Arra vonatkozólag is megnyugtathatjuk a nemzet vagyonáért oly lelkiismeretesen aggódó Baráthosiékat, hogy nem annak az árából toborozták a Habsburgok azt a zsoldos hadsereget, mellyel az országot Zápolyától elfoglalták, amit Mária Budáról „elrabolt”.

Kommunista nyelven szokták a földbirtokosok és kulákok „elrabolni” a „nép” vagyonát akkor, mikor a magukét próbálták menteni. Mint láthatjuk, a magyar „nemzeti király” pártja még csak magára a királyra és feleségére alkalmazza ezt a kedves kifejezést, akkor, mikor a magáét menteni próbálja. Ötszáz év múlva, a kommunizmus nyelvén, már a volt magyar köznemesek, sőt jobb módú jobbágyok (kulákok) effajta tevékenysége is „rablás” volt.

Egy szó se igaz tehát abból, amit Balogh a külföldről Máriától Bécsbe hozatott pénzbeolvasztókról ír. Látni fogjuk majd, mennyire nem volt se Máriának, se Ferdinándnak még egy fityingje se. Ha lett volna rögtön pénzük, nem kerülhetett volna a korona János fejére és nem kerülhetett volna a koronával együtt kezébe maga az ország is.

Mikor ugyanis aztán – de csak egy fél év múlva – Ferdinándnak valóban serege lett és Zápolyát egész Lengyelországig kergette, ezt a hadsereget abból a százezer forintból fizette és szerelte fel, melyet e célra bátyjától, a császártól kapott és amelyet a bátyja is kölcsönből szerzett (azért kellett ilyen hosszú idő a pénz előteremtésére).

Balogh tehát semmit sem tud mindabból, amit történetírónak tudnia kellene, de sebaj! Mindent pótol színes fantáziája, égő honszerelme és az „ősellenséges faj” ellen táplált izzó gyűlölete! Őt igazán felesleges lett volna a kommunista szemináriumokon arra buzdítani, hogy „izzóan” gyűlölje „az ellenséget”, mert ehhez az egyhez szemináriumi oktatások nélkül is kellően értett már. Olvasói azonban elhittek neki mindent, amit állít, mert hiszen józan ésszel hogyan gondolhatták volna, hogy állításait nem kútfőkből, nem is történelmi művekből meríti, hanem egyedül izzó gyűlöletéből, melyet megtett hazafiasságnak és hazaszeretetnek?!

Természetesen – mint láttuk is már – abból sem igaz egy szó sem, hogy Mária királyné Czetritzet, alig hogy Neszmélynél állítólag hírül vitte neki a sikerrel végrehajtott orgyilkosságot, már Komáromnál a Dunába fojtatta. Ha ugyanis ez valóban megtörtént volna, akkor Balogh szerint augusztus 31-én, a valóságban pedig szeptember elsején kellett volna történnie. Látjuk azonban, hogy Czetritz még rá jó hétre is nemcsak él, hanem a királyné többek közt éppen őt küldi vissza a harctérre férje holttestének felkutatására. Láttuk ottani viselkedéséből azt is, mennyire más ember volt, mint amilyennek Baráthosi őrült lázálma, csak azért, mert cseh volt, elképzelte.

Pedig Balogh olvasói számára éppen Czetritznek ez a Mária általi vízbefojtása volt a legnagyobb és legmeggyőzőbb bizonyíték borzasztó vádjának alapossága mellett. Mert hiszen miért fojtotta volna a királyné Czetritzet vízbe, ha nem lett volna bűntársa, s ha emiatt érdekei nem kívánták volna azt, hogy örökre elhallgattassa? Aztán az olyan kegyetlen nőszemélytől, aki elhunyt férje kamarását, akár bűntársak voltak, akár nem, egyszerűen csak a Dunába fojtatja, bizony az is könnyen kitelhet, hogy útjában álló férjét is eltette láb alól. De hát látjuk, hogy ebből a Dunába fojtásból egy szó se volt igaz. (Vajon honnan vette Benedek bátyánk ezt az „adatát”?)

Meg is nyugtathatunk minden „Baráthosit”, hogy a Habsburgok is és köztük Mária is olyan emberek voltak, hogy még egy csirkét se tudtak volna a Dunába fojtani, nem embert. Ők – mint a földi igazságszolgáltatás legfőbb őrei – csak a bűnösöket végezték ki, ha kellett, de akkor is csak alapos megfontolás után. Igen sokszor adtak kegyelmet azoknak is, akik a halált isteni és emberi törvények szerint is megérdemelték volna, de semmiképpen se voltak török szultánok, akik egyszerűen vízbe fojtatták vagy selyemzsinórral ajándékozták meg azokat, akikre megharagudtak vagy akitől féltek. (S történelmünk régebbi Balogh Benedekjei mégis még azokat a szultánokat is szívesebben választották urukul, mint „az ősellenséges fajt”.)

Azt is megkérdezzük még Baloghtól, hogy ha valóban Ferdinánd volt II. Lajos gyilkosa, hogy lehet akkor, hogy a két király Mohács után következő ádáz tusájában, mikor a küzdő felek minden elképzelhető eszközt felhasználtak egymás befeketítésére, Ferdinánd e nagy bűnéről egy szava sincs Zápolya propaganda-hadjáratának?

Éppen azok, akik legtöbbet tudhattak a gyilkosságról: Szerémi, Zápolya János bizalmi embere volt, Brodarics szerémi püspök (persze Baráthosi róla is azt gondolja, hogy veszprémi püspök volt), akinek a hivatalos jelentést küldte a Lajos holttestét megtaláló Sárffy, szintén Zápolya híve volt. Még maga a parasztnak mondott Nádasdy Tamás is, aki Baráthosi szerint egyenesen a gyilkosok egyike volt, csak a küzdelem vége felé pártolt át Ferdinándhoz. Hogy lehet tehát mégis, hogy Ferdinándnak erről a borzalmas bűnéről, melynek a nyilvánosságra hozása igazán kitörhette volna – neki mint Zápolya ellenfelének – a nyakát és így biztos győzelemre segíthette volna Zápolya zászlaját, egyikük se szólt urának egy szót sem?

Hogy lehet, hogy emiatt szegénynek, ilyen nagyszerű pecsenye helyett propaganda-hadjáratában olyan sovány rágalmak krumplijához kellett folyamodnia, hogy Ferdinánd a magyar nemzet és nyelv kiiktatására készül? Zápolya ugyanis az 1527. március 17-i országgyűlésre meghívó leveleiben, mint Szalayban (IV., 49. o.) olvashatjuk, egyéb híján még ezt az ostoba rágalmat se szégyellte elsütni Ferdinánd ellen.

Ami Balogh fő érvét, a vízbe fúlt király holttestén talált állítólagos hármas sebet illeti, láttuk, hogy ezt nem maga Szerémi látta, aki ír róla, hanem ő csak hallott attól, aki állítólag látta. De csak évtizedekkel az esemény után hallotta, s még a nevét sem tudja annak, akitől hallotta. Bizonyára nem is az, aki Szeréminek elbeszélte, maga hallotta tőle, hanem mások hallották s ő már csak azoktól hallotta, ha hallotta.

De milyen bizonyíték ez, ha maga a krónika is csak másolat, de még ennek is a felét levágták a bécsi titkos kezek (jellemző, hogy amit legjobban kellett volna levágni, vagy legalább olvashatatlanná tenni – a cseh kardtól származó hármas sebet –, mégis bent hagyták az ostobák), ellenben ott van annak a Sárffy Ferencnek, Győr vára parancsnokának, aki 12 lovasával és Czetritzcel a holttestet valóban felkutatta és Fehérvárra szállította, tehát valóban a legilletékesebb szemtanú, 1526. december 14-én Győr várában kelt jelentése Brodarics kancellárhoz, mely azt tartalmazza, hogy „nem volt a felség testének legkisebb része sem feloszlóban s nem volt rajta semmiféle seb, még egy tűszúrásnyi sem, csak egy egészen kicsike az ajkán”. (Bartoniek, 146. o.)

De látta a holttestet Székesfehérvárott eltemetése előtt a Velencei Köztársaság egyik kéme, Antonio Boemo is, aki ezt mondta róla tollba: „Nel corpo del re no li trouo ferida alcuna” (a király testén nem találtam semmiféle sérülést). (Mohácsi Emlékkönyv, 276. o.) Pedig Sárffyék – láttuk – gondosan megvizsgálták és meg is mosták a király holttestét, tehát olyan sebet, mely halált okozott, feltétlenül észre kellett volna rajta venniük. Egyébként is, hogy Mária királynén kívül Zápolya is küldött volna embereket a király felkutatására, annak semmi történeti nyoma.

Megmaradt Zápolyának sógorához, Zsigmond lengyel királyhoz Lajos király temetéséről beszámoló levele is. Ebben sincs a sebről semmi említés. Lajos király holttestén tehát – elmondhatjuk – nemcsak cseh, hanem még magyar kardtól származó seb se volt. Ha erre csak a legkisebb gyanú is lett volna, Zápolya ezt legalább sógorának, aki vele együtt szintén igénylője volt akkor a magyar trónnak, feltétlenül megemlítette volna, mint számukra rendkívül becses, jól felhasználható értesülést.

De ha csakugyan lett volna a király holttestén seb és az csakugyan háromélű cseh kardtól származott volna, akkor se kellene azt mondanunk, hogy nem eredhetett magyar embertől, például Zápolya Györgytől. Hogyne használhattak volna magyar emberek is cseh kardot 1526-ban, mikor a magyarok már Mátyás király idejében is évtizedeken át cseh területen harcoltak, tehát csehek körében éltek, Mátyás király halála óta pedig már egész a mohácsi vészig közös királyuk volt a csehekkel, ezért királyuk udvarában állandóan nagy számmal éltek csehek s a királyt csehországi útjaira is nagy számban kísérték el magyarok?

De különösen: hogyne használhatta volna a cseh kardot éppen az a Zápolya György, akinek az apja Mátyás meghódított nyugati tartományaiban helytartó volt, az anyja pedig egyenesen Csehországból származott, hiszen Hedvig tescheni hercegnő volt?! Szerémi emlékirata is azt mondja, egész határozottan, hogy Zápolya Györgyé volt a cseh kard. (Ismételjük, hogy Szerémi a Zápolyák alkalmazottja volt.) „György – írja – nagy dühösen megragadta fültövénél és háromélű cseh kardjával háromszor belédöfött a király jobb oldalába.”

Akik Balogh Benedek rémmeséjének bizonyítását csakugyan olyan „vaskövetkezetesnek” találták (pedig a nagyközönség körébe tartozó olvasói mind annak találták), azok ezt annál inkább szégyellhetik, mert hiszen arra, hogy a Habsburgok voltak Lajos király gyilkosai, Balogh a bizonyítéknak még árnyékát se hozta fel. Hiszen még Szerémi, az ő forrása is Szapolyait mondja gyilkosnak. Baráthosi – lélektani érvek alapján – csak azt bizonygatja, hogy mennyire lehetett volna a király gyilkosa Ferdinánd és testvére, Mária is. De hogy tényleg ők voltak azok, arra bizonyítékul még csak pletykát se tudott felhozni, mert akkor, amikor a dolog történt, Ferdinánd vagy Mária bűnéről még csak nem is pletykázott senki.

Innen van Gyalókay Jenő, az ismert nevű katonai író, a mohácsi csata legalaposabb ismerője (egyébként ő is protestáns, tehát a Habsburgok javára semmiképpen se gyanús), a Mohácsi Emlékkönyvben írt cikkében megcáfolja ugyan, mégpedig alaposan azt, mintha Lajos király nem vízbefulladás, hanem gyilkosság áldozata lett volna, de egy szóval se cáfolja azt, hogy a gyilkos Ferdinánd volt. Ő ugyanis nem is tud arról, hogy valaha valaki még ezt is mondta volna. Valóban, nem is mondta ezt soha senki oly módon, hogy annak cáfolatába történetíró belebocsátkozhatnék. Baráthosi Balogh is csak annak bebizonyítására tett lélektani kísérletet, hogy még ez is megtörténhetett volna. Láttuk azonban, hogy pszichológiája is patológiává fajult.