Rudolf
Mendel rég
felfedezte bár az átöröklés törvényeit, s mégis ma sincs titokzatosabb dolog,
mint az átöröklés. E törvények érvényesülését még legjobban az
uralkodócsaládokon lehetne tanulmányozni, mert itt mindkét ágon évszázadokra
visszamenőleg ismerjük az összes ősöket. De azért itt se lehet előre
kiszámítani az eredményt, mert minden egyén olyan sokszoros keveredés eredménye
s annyi adottságot, terheltséget, lappangó tulajdonságot rejt magában, s
annyira nem lehet tudni, melyik fajta, melyik tulajdonság, melyik terheltség az
átütő s melyik nem, hogy örökké a látszólagos „véletlennek” leszünk e téren
kitéve.
Megjegyezzük,
hogy mikor terheltséget emlegetünk, az idegrendszer abnormitásával összefüggő
fogyatékosságot értünk, hiszen a betegségek közül egyedül az ideges terheltség
és a vele összefüggő dolgok öröklődnek. (Az örökölt vérbaj, a luesz, egész más
elbírálás alá esik. Itt a vér van fertőzve bacilusokkal (spirochaetákkal), s ha
az anya vére tőlük fertőzött, természetes, hogy a gyermek vére is az, hiszen
magzat korában közös vérkeringése volt az anyjával. Ez azonban nem a szoros
értelemben vett átöröklés.)
A három
Habsburg-testvérnek: V. Károlynak, I. Ferdinándnak és Máriának, II. Lajos
királyunk özvegyének anyja Őrült Johanna, aki kezével a spanyol örökséget és
vele Amerikát hozta a Habsburgoknak, kétségtelenül idegileg terhelt volt.
(Portugál nagyanyjától örökölte.) Bár örültsége csak gyermekei születése, sőt
férje halála után tört ki és kitörése után se tekinthetjük idegbaját nagyon
súlyos természetűnek, mert hiszen még hosszú évtizedig élt utána, mégis
feltűnő, hogy idegbajából gyermekei mégis alig örököltek valamit. Ferdinánd egyáltalán semmit, mert
nemcsak idegbeteg nem volt, hanem a legjellegzetesebb ellentéte volt az
idegbetegnek: közlékeny, mindig
jókedvű, jóindulatú, barátságos, megbocsátó, alázatos természet; soha el nem
csüggedő, elpusztíthatatlan életkedvű, mindig tiszta erkölcsű és bámulatos
munkabírású. Mindegyik tulajdonság éppen ellentéte a beteg idegzet tüneteinek.
Mária már
nem mondható teljesen ilyennek, de ez természetes is, hiszen olyan egészséges
idegzetű ember, mint Ferdinánd, ritkaság. Mária már nem mondható merő
ellentétének, de olyat se tudunk róla, ami idegbetegségre vallana. Sőt nála is
feltűnő, hogy noha élvezetvágyó volt, egyéni előnyeit, örömeit vagy érzelmeit
mennyire alá tudta rendelni az eszméknek, melyek éltették, például a testvére
iránti szeretetnek, az ő érvényesülésének. Pedig éppen az idegbeteg legkevésbé
képes ilyesmire.
Az
elsőszülöttön és tehetségben is a legkiválóbbon, V. Károlyon, még legjobban
látszik az idegzeti terheltség (pedig emberi számítás szerint rajta kellene
látszani legkevésbé, mert az ő születésekor lévén még anyja legfiatalabb, az ő
születésekor még nem lehetett annyira idegbeteg, mint a későbbi gyerekek
születésekor).
V. Károly
különleges tehetségnek nevezhető, míg Ferdinándról ez nem mondható, de V.
Károlyban egyáltalán nem volt meg Ferdinánd kedélyessége, állandó jó kedve,
kitartása és munkabírása. V. Károlyt nagyon lesújtották a kudarcok vagy
csalódások; ő kegyetlenségre és bosszúállásra is hajlott ilyenkor. Ő
természeténél fogva félénk és ijedős volt, s hogy élete végén, mint a
világtörténelem egyik leghatalmasabb uralkodója, önként eldobta magától a
hatalmat és kolostorba vonult, ebben is nemcsak lelki hősiességet kell látnunk
(bár az is volt), hanem a beteg idegrendszer összeroppanását is.
Az azonban
neki is, családjának is, sőt még magának a katolicizmusnak is becsületére
válik, hogy ez az idegzetileg beteg, terheltségénél fogva szenvedélyekre,
bosszúállásra, erkölcsi kicsapongásokra, kegyetlenségre hajlamos és
természeténél fogva gyáva egyén önuralommal, a testnek és idegzetnek az akarat
által való megfékezésével annyira vitte, hogy csatában a világtörténelem egyik
legbátrabb uralkodójává lett és olyan nemes lelkűen és jóságosan viselkedett
környezetével és tanácsosaival, hogy a velencei követ – mint látni fogjuk – nem
győzi magasztalni.
Igaz, hogy
ilyen erkölcsi győzelmeket, ha valakitől, akkor elsősorban a Habsburgoktól
várhatunk el, mert ők másoknál jobban tisztában lehettek az igazi kereszténység
lényegével, s ha valakinek, akkor nekik módjuk volt ahhoz, hogy válogathattak
azokban a papokban, akikre gyerekeik nevelését bízzák. Láttuk is, hogy I.
Ferdinánd olyan papot választott lelkiatyjává (Cithardot), aki még rosszmájú s
a kákán is csomót kereső, kétkedő fia előtt is tekintély volt, s akinek hatása
alól még ő se tudta magát kivonni.
De V.
Károly esete még azt is nagyszerűen bizonyítja, milyen téves a sterilizálás
orvosi eszméje, olyan egyének mesterségesen terméketlenné tételének követelése,
akiktől terhelt utódok származnának, hogy ezáltal az emberfajt nemesítsük.
Először, mert éppen V. Károlyon és testvérein látjuk, hogy éppen nem bizonyos,
hogy a terhelt egyén utódai is terheltek lesznek, sőt sokszor éppen ezek a
terheltség képzelhető legnagyobb ellentétei (Ferdinánd). Másodszor, ha
csakugyan terheltek lesznek is, emiatt még lehetnek az emberiség vezető
lángelméi (V. Károly). De terheltnek születni se csak csapás, mert nincs is
úgyszólván nagy író és művész, aki idegzetileg terhelt ne lett volna (Petőfi,
Ady, József Attila, Juhász Gyula, Vajda János, Arany, Zrínyi, Madách,
Vörösmarty, Tompa). A terheltek megszületésének lehetetlenné tétele tehát
gyakorlatilag majdnem egyet jelent a lángelmék születésének lehetetlenné
tételével. Végül az igazi kereszténységnek megvannak azok az eszközei, amit
ezek a tisztelt orvosok nem is sejtenek, mert se az igazi kereszténységet nem
ismerik, se igazi keresztényeket nem ismernek (s ha igen, csak a gonoszok
lelkiismeret-furdalása okozta rágalmaiból), melyekkel még a terhelt
idegrendszeren is győzedelmeskedni lehet, ha talán a legsúlyosabb esetekben nem
is mindig és csak olyan válogatott, istenadta nevelőkkel, amilyenek nem minden
közönséges halandónak jutnak osztályrészül.
Ez a
tapasztalatunk Őrült Johanna utódainak első nemzedékével. Ha, most a második
nemzedéket nézzük, Ferdinánd ágában szintén nem találunk degenerációs
jelenségeket vagy ideges terheltséget, hacsak Miksának élete utolsó éveiben
jelentkező savanyúságát (melyről azonban, mint láttuk, Coxe semmit se tud) és
kiábrándultságát annak nem vesszük. De olyan törések és csalódások után, melyek
Miksát érték (protestantizmusát minden makacssága ellenére is meg kellett
tagadnia; aztán a hibáján kívüli, sőt minden jóakarata és fáradozása ellenére
történt szégyenletes török kudarc), rendes idegzetű embert is
elkedvetlenítettek, sőt megtörtek volna.
Pedig
Miksa nemcsak apai ágon volt Őrült Johanna unokája, hanem még anyai ágon is
terheltnek tekinthető, mert az ügyefogyott II. Ulászló, a „dobzse” László
unokájának lenni se jelentheti éppen egészséges idegzet öröklését. Igaz, hogy
II. Ulászló felesége, Candalai Anna, Miksa anyai nagyanyja, viszont feltűnően
egészséges idegzetűnek látszik.
Már Őrült
Johanna másik, idősebb fiának, V. Károlynak elsőszülöttjében, II. Fülöpben
jobban észrevehető az ideges terheltség, mely benne a túlságos zárkózottságban,
komorságban és (apjához hasonlóan) a túlságos érzékiességben nyilvánult meg, de
azért benne se oly fokban, hogy vele kapcsolatban szoros értelemben vett
terheltségről vagy idegbetegségről beszélhetnénk. II. Fülöp e
fogyatékosságaival szemben egyébként is az átlagost messze haladó nagy munkabírás,
éles ész és rendkívüli akaraterő áll ellensúlyként.
V. Károly
törvénytelen fia (a híres Don Juan d’Austria) viszont már annyira nem terhelt, hogy szinte
„Übermensch”-nek tekinthető. Farnese Sándor, V. Károly törvénytelen unokája
pedig (nem Don Juannak, hanem törvénytelen leányának, Parmai Margitnak a fia)
talán az egész világtörténelem egyik legtehetségesebb és legjobb idegzetű
szereplője volt, aki csak azért nem csinált olyan világraszóló dolgokat, mint
például Napóleon, mert a körülmények nem adták meg neki hozzá a lehetőséget
úgy, mint Napóleonnak a francia forradalom; főképpen pedig azért sem, mert nem
volt kalandortermészet s egyedülálló tehetségéhez keresztény erkölcsi érzék,
lelkiismeretesség és szerénység is járult. De azért azon a szűk színtéren is (a
németalföldi protestánsok lázadásának leverésében) úgy meg tudta mutatni
tehetségét és szédületes szellemi nagyságát, hogy szereplése például Antwerpen
ostromakor valósággal lenyűgözte a németalföldiek szabadságharcát megíró
Schillert és mindenkit, aki Schiller „Geschichte des Abfalls der vereinigten
Niederlande” [Az egyesített Németalföld elszakadásának története] című művének
második „Abhang”-ját [függelékét] elolvassa. Pedig Farnese Sándor természetesen
nem a holland „szabadsághősök”, hanem „a zsarnok” ügyéért harcolt.
A
Habsburgokon tehát az idegbetegség öröklékenységét egyáltalán nem látjuk
annyira beigazolva, mint az orvostudomány tanítása alapján a közvélemény
gondolja.
A
rokonházasságokat se mondhatjuk túlságosan ártalmasnak, ha a család, melynek
tagjai egymás közt házasodnak, egyébként egészséges. A mi első Habsburgjaink
esetében még ez a feltétel se volt meg, mert hiszen a család Őrült Johanna vére
miatt idegzetileg nem volt egészségesnek mondható.
Miksa apja
testvérének, V. Károlynak legidősebb leányát, Máriát, tehát első unokatestvérét
vette el, ezzel tehát az idegzetileg már terhelt családban történt
rokonházasság. Mind Miksának, mind Máriának nagyanyja Őrült Johanna volt. Maga
a feleség, Mária, nem volt terhelt. Róla így ír az előbb hosszan idézett
protestáns angol lelkész, Coxe:
„Példás életű, nem közönséges
szépséggel és személyi tulajdonságokkal megáldott hercegnő volt, de erős
ellentéte férjének a katolikus hithez való lángoló és babonás ragaszkodásával (ilyen megtisztelő véleménye van a
jó protestáns lelkésznek a „lángoló” katolikusokról). E ragaszkodás miatt (nem talán inkább azok miatt a „nem közönséges
személyi tulajdonságok” miatt, melyeket Coxe is éppen az imént emelt ki róla?) fennen magasztalták a katolikus írók, V.
Piusz pápától pedig (pedig ez a pápa V. Szent Piusz, vetem közbe én) azt a dicsőítő magasztalást kapta, hogy
méltó volt arra, hogy helyet kapjon azok között a nők között, akiket már itt a
földön szentként tisztelnek, XIII. Gergely pedig joggal nevezte a katolikus hit
erős oszlopának.”
„Miksa halálakor visszavonult
Spanyolországba és testvére (Fülöp) lelkületéhez méltóan igazi megrögzött
bigottsággal (!) örömét fejezte ki azon, hogy visszatérhet olyan országba,
melyben nincsenek eretnekek. Nem sokkal utána a Madrid melletti Villiamondében
belépett a klarisszák zárdájába, ahol 1603-ban befejezte életét.” (Született 1528-ban, férjhez ment
1548-ban.)
„Nagy kár, hogy a felvilágosult
Miksa elsősorban erre a bigott nőre bízta gyermekei vallásos nevelését (bizonyára azt akarta evvel –
feleljük –, hogy jobbak legyenek, mint ő),
mert a gyermekkorukban beléjük nevelt elveknél fogva magukba szívták a
türelmetlenség és üldözés szellemét.” (Példátlan felekezeti elfogultság a
szerző részéről, mert hiszen ebben a korban még minden protestáns országban
jobban elnyomták a katolikusokat, mint a Miksa gyermekei az ő protestáns
alattvalóikat és mert azt a II. Mátyást is ez a „bigott nő” nevelte, aki
Bocskaival és a cseh és osztrák protestánsokkal Rudolf császár háta mögött
lepaktált; tehát olyan gyereket is nevelt ez a spanyol „bigott” asszony, aki
sokkal türelmesebb volt kora protestáns fejedelmeinél. Ebben a korban ugyanis minden protestáns fejedelem üldözte
országában a katolikusokat, sőt azok ezeket nem is üldözték, hanem egyszerűen
kiirtották.)
Mária
tizenhat gyermek termékeny anyja volt, akik közül három lány és hat fiú érte el
a felnőtt kort. Látjuk tehát, hogy ahogyan égig magasztalja a történelem első
két Habsburgunkat, Ferdinándot és Miksát, mint embert, épp úgy égig magasztalja
mindkettő feleségét, Jagelló Annát és Habsburg Máriát is, mint nőket.
Miksa
endogám házasságából [rokonházasságából] – pedig idegzetileg már terhelt volt a
család – aránylag mégis egészséges és tehetséges gyerekek születtek. Anna nevű
lánya, akit megint az első unokatestvére, illetve apjának első unokatestvére,
V. Károly fia, az idegzetileg úgy se egészséges, II. Fülöp spanyol király vett
el, annyira feltűnő szépség volt, hogy azt beszélték (de nem igaz), hogy
mostohafia, a híres Don Carlos is olthatatlanul szerelmes volt bele. Érdekes,
hogy mégis II. Fülöpnek tőle, a terhelt család közeli rokon tagjától származó
fia, III. Fülöp spanyol király egészséges volt, ellenben a szintén rokonnal, a
portugál Izabellával való előbbi házasságából származó elsőszülött fia, Don
Carlos, egészen idegbetegnek és terheltnek született.
Miksa Ernő
nevű fián, akiről Coxe azt mondja, hogy örökölte atyjának szelíd és békeszerető
természetét és hasonlított hozzá nyelvekben való jártassága is, legalább
annyiban már látszott a terhelt ősök káros öröksége, hogy hideg és tartózkodó
volt és annyira melankóliára hajló, hogy alig látták valaha mosolyogni. Sajnos
legbetegebb idegzettel született a legidősebb fiú, Rudolf, aki apját a trónon
követte, s akinek idegbetegsége okozta (legalább részben) nálunk a Bocskai-féle
felkelést. Érdekes, bár nem a terheltségnek, hanem inkább a véletlennek
tulajdonítható, hogy Miksának hat felnőtt fia után nem maradt egyetlen unokája.
Fiai vagy mind nőtlenek maradtak, vagy utódok nélkül haltak meg.
Rudolf
tehát idegbeteg ember volt. Ez és semmi más. Sem gonosz, sem zsarnok, sem
magyargyűlölő. Még titokban sem az. Az ő bizalmas nyilatkozataiban nem találunk
magyargyűlöletet, sem lekicsinylést, mint protestáns érzületű atyjáéiban, bár
azok a sértések, melyekben a magyar országgyűlések császári tekintélyét
részesítették, természetesen neki is kijártak és neki is fájtak.
Még akkor
is tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy Rudolf csak egyszerű idegbeteg volt. Nem.
Rudolf az átlagosnál nagyobb szellemi képességekkel rendelkezett és különösen a
természettudományok érdekelték. Csehország például neki köszöni ma is kiváló
üvegiparát. Igaz, hogy a csillagászat és a természettudományok mellett
asztrológiával, csillagjóslással is foglalkozott, de mégiscsak az elfogultság
és a gyűlölet szűkítheti az ő egész természettudományos érdeklődését csupán a
babonával kevert tudományra.
Foglalkozott
abban az időben, vagy legalábbis hitt az asztrológiában mindenki, a mi nagy
Mátyás királyunktól kezdve egész II. Rákóczi Györgyig, de még senki se hozta
ezt fel Mátyás király korlátoltságának bizonyítására, mint Rudolffal teszik.
Pedig Mátyás nem foglalkoztatott udvarában olyan nagy csillagászt, mint Kepler
volt. Vajon mi keresnivalója lett volna e korszakalkotó nagy tudósnak Rudolf
mellett, ha őt a csillagászatból csak a babona érdekelte volna?
Jelenleg
is ismerek egy kiváló protestáns műszaki
embert, aki egyik legnagyobb gyárunk igazgatója volt, de ugyanakkor
asztrológiával is foglalkozott, ő nem szégyellte, hanem hirdette ezt, s annyira
hitt benne, hogy ha a csillagjóslás nem teljesült, szerinte csak azért volt,
mert valahol elhibázták a csillagkép kiszámítását. (A csillagképek
felállításában oly sok mindenre kell ugyanis tekintettel lenni, hogy igen nehéz
elkerülni, hogy a számításba valami hiba bele ne csússzon.)
Nagy
barátja volt aztán Rudolf a virágoknak is (mint Ferenc Ferdinánd is), pedig azt
tartják, hogy aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Alapjában Rudolf az
átlagosnál jóval nagyobb szellemi képességekkel megáldott és jólelkű ember
volt, éppúgy, mint apja (Miksa) és nagyapja (I. Ferdinánd), de sajnos, nem
államférfiúnak, hanem tudósnak született s ez volt a tragédiája.
Ideges
terheltsége abban állt, hogy nem szeretett emberekkel érintkezni,
tanácskozásokban részt venni, államügyekkel vesződni, kihallgatásokat adni. A
csöndes béke és az elvonult tudományos búvárkodás embere volt, aki a
tudományokkal való foglalkozásban és a műélvezetekben lelte kedvét. Bizonyára
nem visszataszító, hanem egyenesen ideális „zsarnok” típus!
A
protestánsok fanatikus katolikusnak mondják, pedig egy cseppet se védte a
katolicizmust erőszakosabban, mint bármely akkori protestáns uralkodó
országának protestáns egységét, sőt sokkal kevésbé. Erőszakos híre csak azért
lett, mert a protestáns uralkodók akkor már régen kiirtották országaikból a
katolicizmus írmagját is, ott tehát már rég nem volt szükség üldözésre, mert
már rég nem volt katolicizmus, vagy ha volt, mint Angliában, már nem sokat
számított, hiszen katolikus papnak ott az ország területére lépni halálbüntetés
terhe alatt tilos volt. Hol volt ettől Rudolf protestánsüldözése?
Mivel
azonban éppen jósága, túlságos visszavonultsága és idegbetegsége miatt Rudolf
sokkal kisebb hatalommal rendelkezett országaiban, mint amellyel más, különösen
protestáns uralkodók rendelkeztek, s mivel az ő uralma alatt atyjának,
Miksának, titkos protestantizmusa következményeként nagyon elhatalmasodtak már
a protestánsok, azért okoztak oly nagy reakciót az ő egyébként nagyon is félénk
és szerény kezdeményezései a katolicizmus megerősítésére.
Rudolfot
magát is eleinte protestáns szellemben neveltette atyja. Később szent életű
anyja katolikusnak nevelte, sőt Spanyolországba került. Itt aztán vallásilag
művelt és öntudatos katolikus lett, de akkora katolikus nevelést mégse kapott,
hogy beteg idegzetéből folyó túlságos ingerlékenységét és érzékiségét teljesen
le tudta volna küzdeni. Ezek a fogyatékosságai az idők folyamán idegrendszere
romlásával együtt mind nagyobb mérvűek lettek. Erkölcsi kicsapongásokat
követett el, amelyeket hite és vallásos meggyőződése és alapjában jó lelkülete
miatt óriási lelkiismeret-furdalások követtek.
Annyira
nemes lelkű és olyan nagy jellem volt ez a nálunk annyira megvetett ember, hogy
nem volt rávehető, hogy a spanyol Izabellát nőül vegye, pedig akkor az volt a
helyzet, hogy Izabella keze a spanyol Habsburgok birtokainak és országainak az
osztrák Habsburgok kezére való kerülését és a két ág hatalmának egyesülését
jelenti. Kétségtelen, hogy egy uralkodónak a közérdeket és a dinasztia érdekeit
ennyire megvetni nem lehet, de az is kétségtelen, hogy bár nem hasznos, de
kétségtelenül nem ellenszenves
tulajdonság volt ez részéről.
Annyira
vallásos azonban Rudolf nem volt, hogy beteg idegzetétől lecsökkentett
akaraterejével le tudta volna győzni ugyanezen beteg idegzetnek túlzott érzéki
szükségleteit s ezért törvénytelen fiáról is tudunk (Julius őrgróf). Érdekes,
hogy ez már egészen őrült volt.
Idősebb
korában már maga Rudolf is megtette idegrohamaiban, hogy ha felingerelték, azt
vágta az illetőhöz, ami keze ügyébe esett. Ezt egyébként kevésbé idegbetegek és
kevésbé nagyurak is megteszik a huszadik században is. (Láttuk, hogy Mátyás
király is főpapokat pofozott meg, ha nagyon mérges volt.)
Idegbetegségének
fő jellemvonása volt az emberektől való irtózás, mely később üldözési mániává,
rögeszmévé fajult. Kisgyerekkori protestáns szellemű nevelése emlékeképpen
ilyenkor a papoktól és a szerzetesektől való félelme is jelentkezett, mert
bennük is olyan lényeket látott, akiktől neki félnie kell.
Hogy
Rudolf mennyire nem az a gonosz ember volt, akinek egyoldalú és gyűlölettel
sugallt történelmi olvasmányaink feltüntetik, azt Schiller és Coxe
jellemzéséből is láthatjuk. A Habsburg-ház még e dekadens tagjában is sokkal
több a dicséretes, mint a kifogásolható. Tudjuk, hogy Rudolf alatt indult meg a
harmincéves háború, és említettük, hogy Schiller ennek történetét annyira
Habsburg-ellenesnek írta meg, hogy még szintén protestáns, de nála száz évvel
későbben író s így már tárgyilagosabb tudomány színvonalán álló kommentátora is
több állításáról megállapítja, hogy Habsburg-gyűlölete félrevezette a nagy
költőt. Nos hát még mindezek ellenére ez a Schiller is ezt írja Rudolfról:
„II. Rudolf nem volt azoknak az
erényeknek híjával, melyeknek meg kellett volna szerezniük részére az emberek
szeretetét, ha a magánember sorsa jutott volna osztályrészéül. Jelleme szelíd
volt és szerette a békességet meg a tudományokat, különösen a csillagászatot, a
természettant, a vegytant és a régiségek tanulmányozását.”
Coxe, az
angol protestáns lelkész pedig a következőképpen jellemzi Rudolfot, az embert:
„A leírás, melyet Rudolf
uralkodásáról adtunk, eléggé mutatja, hogy mint uralkodó, gyenge és alkalmatlan
volt, és hogy képtelen volt a kormányzásra akár háborúban, akár békében, de
mégis igazságtalanság volna, ha meg nem ismertetnénk az olvasóval azokat a
tulajdonságait és képességeit is, melyek jelleme sötétebb oldalaival szemben
bizonyos előnyt képviselnek.”
„Közepes termetű volt, megnyerő
külsejű és szemei nem mindennapi élénkséggel ragyogtak. Egész addig, míg
elméjének szerencsétlen lehangolódása mind e tulajdonságait el nem
homályosította, elegáns megjelenésű, szeretetreméltó és keresetlen volt
társalgásában. Teljesen távol állt tőle az a gőg, mely oly gyakran
elválaszthatatlan a nagy méltóságtól (és hozzátehetjük: különösen az idegbeteg alkattól), és mikor testvéreinek egyike szemére hányta
túlságos leereszkedését és barátságosságát, azt felelte: Noha születésünknél és
méltóságunknál fogva mások felett állunk, nem kell elfelejtenünk, hogy az
emberi nem többi tagjaival egyformák vagyunk fogyatékosságokban és hibákban.”
(Igazán szép tulajdonság és nagy lélek sajátja az ilyen beszéd. Nagy tragédia,
hogy mégis éppen „gőgössége” miatt gyűlölték legjobban. Pedig nem gőgös volt
szegény, csak idegbeteg.)
„Egész különleges nyelvismerettel
bírt mind a klasszikus, mind a modern nyelvekben, és a festészetben, a
mechanikában, a botanikában, a zoológiában, a vegytanban elért teljesítményei
közel se voltak mindennapiak. Nagy tudománya és visszavonult, titokzatos
életmódja miatt kortársai azt tartották róla, hogy természetfölötti erővel bír
és csodákat tud tenni
(mint a németek Faustról és a debreceniek professzor Hatvaniról), s ezt még Kevenhuller, I. Ferdinánd
történetírója is komolyan írja róla.”
„Ezen a művészetekhez és
tudományokhoz való rajongásáért, melyek, mint uralkodónak, hibái voltak, kora
és hazája, sőt maga a tudomány is jelentős szolgálataiért le van kötelezve
iránta. Udvara tele volt művészekkel és a tudomány minden ágában kiváló
emberekkel és maga a Kepler név, akit Tycho de Braheval együtt alkalmazásában
tartott a Rudolf-féle táblák szerkesztésére, dicsőségét jelenti
tudománypártolásának. Olyan országban, melyben a művészeteket kevésbé ismerték
és művelték, olyan gyűjteményeket szerzett, hogy vetélkedtek a szerencsésebb
vidékekével, és nem egy drágaköve, régisége és festménye ma is
megkülönböztetett ékessége a fényes bécsi udvarnak. Hozzájárult a természetrajz
műveléséhez ritka és külföldi állatok nagyszabású gyűjteményével és
előmozdította az akkor még gyerekcipőben járó botanika tudományát különleges és
értékes növényekből álló kertek felállításával és hasonló tárgyú művek
kiadásának támogatásával. Jelentős sikerrel művelte a vegyészetet és az
ásványtant és nagy haladást hozott létre a bányászatban és a kohászatban is.”
„Uralkodása alatt Csehországban
számos iskola alapításával nagyon megjavultak a nevelési viszonyok és a cseh
történetíró azzal dicsekszik, hogy nem volt szokatlan dolog Vergilius és
Horatius, sőt Homeros és Anaereon nyelvén társalgó polgárokat találni. És
diadalmasan teszi hozzá, hogy II. Rudolf uralma aranykor volt Prága számára, a
nemzeti nyelv klasszikus kora volt és vetekedett kedves uralkodójuk, IV.
Károlyéval.”
Látjuk
tehát, hogy Rudolf jellemileg nemcsak rosszindulatú ember nem volt, hanem
határozottan rokonszenves és jó, műveltségben és észtehetségben pedig messze az
átlag felett állt. Csak egy volt a baj: tudós volt, nem uralkodó. Jobban
szerette a tudományokat, mint a hatalmat, különösen pedig, mint az emberekkel
való fecsegést és a léha időtöltést. Azt is könnyű megérteni, hogy
bosszantotta, ha tudományos búvárkodásai közepette holmi „hitvány”
államügyekkel zavarták.
Végül
emberkerülését is megértjük, mert meg kell állapítanunk, hogy alattvalói többet
és nagyobbat vétkeztek ellene, mint ő alattvalói ellen. Hogy nem uralkodónak
született, az szerencsétlensége volt, de nem bűne, de az, hogy magasabb
régiókban mozgott és felsőbbrendű dolgok kötötték le figyelmét, mint az
átlagemberét, becsületére válik és érdeme. Neki más bűne nem volt, mint csak
az, hogy császárnak született, hogy a tudományokat nagyon szerette és sajnálta
azt az időt, melyet nem fordított művelésükre.
Alattvalói
azonban ezt rosszakaratukban és igazságtalanságukban büszkeségre, az ő
lenézésükre magyarázták, mikor azok, akik közelről ismerték, egyenesen azt
találták hibájának, hogy túlságosan is nem büszke. Szegény idegbeteg ember
volt, aki emiatt, s mert szenvedélyeinek és belőle folyó bűneinek tudatában
volt, nagyon sokat szenvedett, pedig vele született pesszimizmusa és
melankóliája miatt egyébként se volt soha öröme az életben. Nagyon rászorult
volna mások szeretetére, s helyette teljesen igazságtalanul csak gyűlöletet
kapott.
Hívő
katolikus volt és vallásilag művelt, de hogy olyan idegzet mellett is büntetlen
életet élhessen, mint amilyen az övé volt, ahhoz olyan nagy vallásosság kellett
volna, melyre még a papok között is tíz közül csak egy tud felemelkedni. Nem
csoda tehát, hogy ő se tudott. Hiszen ebben gyerekkori protestáns nevelése és
apja ellentétes befolyása is akadályozta. Innen van, hogy beteg idegzetével
járó túlságos érzékisége miatt nemileg nem volt kifogástalan életű s
törvénytelen gyermekei is voltak (bár a gyűlölet azt tartotta róla, hogy
impotens) s öreg korában, mikor már időnként valóságos őrült volt, már ivásnak
is adta magát és a szentmisét is elmulasztotta. Ekkor már a papok iránt is
ellenszenvvel viseltetett, illetve félt tőlük. Bizonyára a gyerekkori nevelés tudatalatti
emlékei törtek fel elmebetegségtől megzavart öntudatába.
Bánatában
és keserűségében halt meg hatvanadik évében. „A közeledő halált – írja Coxe – lelki erővel, sőt egyenesen örömmel
üdvözölte. A körülötte állóknak leírta azt a különleges örömet, melyet
ifjúságában érzett, mikor Spanyolországból hazatért szülőhazájába (ez is
mutatja, hogy a látszólag rideg, zárkózott ember valójában milyen érző lélek
volt) és felkiáltott: Mennyivel jobban
kell most örülnöm, mikor az előtt állok, hogy egyenesen az emberi természet
fogyatékosságaitól szabadulhatok meg és átmehetek a mennyei hazába, ahol nem
múlik az idő és ahova nem követhet semmiféle bánat.”
Ez és
ilyen volt a magyar trónon a harmadik Habsburg, családjának egyik
leggyűlöltebb, legszerencsétlenebb, idegzetileg terhelt példánya.
Azért
végeztünk vele oly röviden, mert amit a Bocskai-felkeléssel kapcsolatban majd
oly bőven tárgyalunk, tulajdonképpen az is mind Rudolf uralkodásának tárgyalása
lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése