Rudolf (1576-1608)


Rudolf

Mendel rég felfedezte bár az átöröklés törvényeit, s mégis ma sincs titokzatosabb dolog, mint az átöröklés. E törvények érvényesülését még legjobban az uralkodócsaládokon lehetne tanulmányozni, mert itt mindkét ágon évszázadokra visszamenőleg ismerjük az összes ősöket. De azért itt se lehet előre kiszámítani az eredményt, mert minden egyén olyan sokszoros keveredés eredménye s annyi adottságot, terheltséget, lappangó tulajdonságot rejt magában, s annyira nem lehet tudni, melyik fajta, melyik tulajdonság, melyik terheltség az átütő s melyik nem, hogy örökké a látszólagos „véletlennek” leszünk e téren kitéve.
Megjegyezzük, hogy mikor terheltséget emlegetünk, az idegrendszer abnormitásával összefüggő fogyatékosságot értünk, hiszen a betegségek közül egyedül az ideges terheltség és a vele összefüggő dolgok öröklődnek. (Az örökölt vérbaj, a luesz, egész más elbírálás alá esik. Itt a vér van fertőzve bacilusokkal (spirochaetákkal), s ha az anya vére tőlük fertőzött, természetes, hogy a gyermek vére is az, hiszen magzat korában közös vérkeringése volt az anyjával. Ez azonban nem a szoros értelemben vett átöröklés.)
A három Habsburg-testvérnek: V. Károlynak, I. Ferdinándnak és Máriának, II. Lajos királyunk özvegyének anyja Őrült Johanna, aki kezével a spanyol örökséget és vele Amerikát hozta a Habsburgoknak, kétségtelenül idegileg terhelt volt. (Portugál nagyanyjától örökölte.) Bár örültsége csak gyermekei születése, sőt férje halála után tört ki és kitörése után se tekinthetjük idegbaját nagyon súlyos természetűnek, mert hiszen még hosszú évtizedig élt utána, mégis feltűnő, hogy idegbajából gyermekei mégis alig örököltek valamit. Ferdinánd egyáltalán semmit, mert nemcsak idegbeteg nem volt, hanem a legjellegzetesebb ellentéte volt az idegbetegnek: közlékeny, mindig jókedvű, jóindulatú, barátságos, megbocsátó, alázatos természet; soha el nem csüggedő, elpusztíthatatlan életkedvű, mindig tiszta erkölcsű és bámulatos munkabírású. Mindegyik tulajdonság éppen ellentéte a beteg idegzet tüneteinek.
Mária már nem mondható teljesen ilyennek, de ez természetes is, hiszen olyan egészséges idegzetű ember, mint Ferdinánd, ritkaság. Mária már nem mondható merő ellentétének, de olyat se tudunk róla, ami idegbetegségre vallana. Sőt nála is feltűnő, hogy noha élvezetvágyó volt, egyéni előnyeit, örömeit vagy érzelmeit mennyire alá tudta rendelni az eszméknek, melyek éltették, például a testvére iránti szeretetnek, az ő érvényesülésének. Pedig éppen az idegbeteg legkevésbé képes ilyesmire.
Az elsőszülöttön és tehetségben is a legkiválóbbon, V. Károlyon, még legjobban látszik az idegzeti terheltség (pedig emberi számítás szerint rajta kellene látszani legkevésbé, mert az ő születésekor lévén még anyja legfiatalabb, az ő születésekor még nem lehetett annyira idegbeteg, mint a későbbi gyerekek születésekor).
V. Károly különleges tehetségnek nevezhető, míg Ferdinándról ez nem mondható, de V. Károlyban egyáltalán nem volt meg Ferdinánd kedélyessége, állandó jó kedve, kitartása és munkabírása. V. Károlyt nagyon lesújtották a kudarcok vagy csalódások; ő kegyetlenségre és bosszúállásra is hajlott ilyenkor. Ő természeténél fogva félénk és ijedős volt, s hogy élete végén, mint a világtörténelem egyik leghatalmasabb uralkodója, önként eldobta magától a hatalmat és kolostorba vonult, ebben is nemcsak lelki hősiességet kell látnunk (bár az is volt), hanem a beteg idegrendszer összeroppanását is.
Az azonban neki is, családjának is, sőt még magának a katolicizmusnak is becsületére válik, hogy ez az idegzetileg beteg, terheltségénél fogva szenvedélyekre, bosszúállásra, erkölcsi kicsapongásokra, kegyetlenségre hajlamos és természeténél fogva gyáva egyén önuralommal, a testnek és idegzetnek az akarat által való megfékezésével annyira vitte, hogy csatában a világtörténelem egyik legbátrabb uralkodójává lett és olyan nemes lelkűen és jóságosan viselkedett környezetével és tanácsosaival, hogy a velencei követ – mint látni fogjuk – nem győzi magasztalni.
Igaz, hogy ilyen erkölcsi győzelmeket, ha valakitől, akkor elsősorban a Habsburgoktól várhatunk el, mert ők másoknál jobban tisztában lehettek az igazi kereszténység lényegével, s ha valakinek, akkor nekik módjuk volt ahhoz, hogy válogathattak azokban a papokban, akikre gyerekeik nevelését bízzák. Láttuk is, hogy I. Ferdinánd olyan papot választott lelkiatyjává (Cithardot), aki még rosszmájú s a kákán is csomót kereső, kétkedő fia előtt is tekintély volt, s akinek hatása alól még ő se tudta magát kivonni.
De V. Károly esete még azt is nagyszerűen bizonyítja, milyen téves a sterilizálás orvosi eszméje, olyan egyének mesterségesen terméketlenné tételének követelése, akiktől terhelt utódok származnának, hogy ezáltal az emberfajt nemesítsük. Először, mert éppen V. Károlyon és testvérein látjuk, hogy éppen nem bizonyos, hogy a terhelt egyén utódai is terheltek lesznek, sőt sokszor éppen ezek a terheltség képzelhető legnagyobb ellentétei (Ferdinánd). Másodszor, ha csakugyan terheltek lesznek is, emiatt még lehetnek az emberiség vezető lángelméi (V. Károly). De terheltnek születni se csak csapás, mert nincs is úgyszólván nagy író és művész, aki idegzetileg terhelt ne lett volna (Petőfi, Ady, József Attila, Juhász Gyula, Vajda János, Arany, Zrínyi, Madách, Vörösmarty, Tompa). A terheltek megszületésének lehetetlenné tétele tehát gyakorlatilag majdnem egyet jelent a lángelmék születésének lehetetlenné tételével. Végül az igazi kereszténységnek megvannak azok az eszközei, amit ezek a tisztelt orvosok nem is sejtenek, mert se az igazi kereszténységet nem ismerik, se igazi keresztényeket nem ismernek (s ha igen, csak a gonoszok lelkiismeret-furdalása okozta rágalmaiból), melyekkel még a terhelt idegrendszeren is győzedelmeskedni lehet, ha talán a legsúlyosabb esetekben nem is mindig és csak olyan válogatott, istenadta nevelőkkel, amilyenek nem minden közönséges halandónak jutnak osztályrészül.
Ez a tapasztalatunk Őrült Johanna utódainak első nemzedékével. Ha, most a második nemzedéket nézzük, Ferdinánd ágában szintén nem találunk degenerációs jelenségeket vagy ideges terheltséget, hacsak Miksának élete utolsó éveiben jelentkező savanyúságát (melyről azonban, mint láttuk, Coxe semmit se tud) és kiábrándultságát annak nem vesszük. De olyan törések és csalódások után, melyek Miksát érték (protestantizmusát minden makacssága ellenére is meg kellett tagadnia; aztán a hibáján kívüli, sőt minden jóakarata és fáradozása ellenére történt szégyenletes török kudarc), rendes idegzetű embert is elkedvetlenítettek, sőt megtörtek volna.
Pedig Miksa nemcsak apai ágon volt Őrült Johanna unokája, hanem még anyai ágon is terheltnek tekinthető, mert az ügyefogyott II. Ulászló, a „dobzse” László unokájának lenni se jelentheti éppen egészséges idegzet öröklését. Igaz, hogy II. Ulászló felesége, Candalai Anna, Miksa anyai nagyanyja, viszont feltűnően egészséges idegzetűnek látszik.
Már Őrült Johanna másik, idősebb fiának, V. Károlynak elsőszülöttjében, II. Fülöpben jobban észrevehető az ideges terheltség, mely benne a túlságos zárkózottságban, komorságban és (apjához hasonlóan) a túlságos érzékiességben nyilvánult meg, de azért benne se oly fokban, hogy vele kapcsolatban szoros értelemben vett terheltségről vagy idegbetegségről beszélhetnénk. II. Fülöp e fogyatékosságaival szemben egyébként is az átlagost messze haladó nagy munkabírás, éles ész és rendkívüli akaraterő áll ellensúlyként.
V. Károly törvénytelen fia (a híres Don Juan d’Austria) viszont már annyira nem terhelt, hogy szinte „Übermensch”-nek tekinthető. Farnese Sándor, V. Károly törvénytelen unokája pedig (nem Don Juannak, hanem törvénytelen leányának, Parmai Margitnak a fia) talán az egész világtörténelem egyik legtehetségesebb és legjobb idegzetű szereplője volt, aki csak azért nem csinált olyan világraszóló dolgokat, mint például Napóleon, mert a körülmények nem adták meg neki hozzá a lehetőséget úgy, mint Napóleonnak a francia forradalom; főképpen pedig azért sem, mert nem volt kalandortermészet s egyedülálló tehetségéhez keresztény erkölcsi érzék, lelkiismeretesség és szerénység is járult. De azért azon a szűk színtéren is (a németalföldi protestánsok lázadásának leverésében) úgy meg tudta mutatni tehetségét és szédületes szellemi nagyságát, hogy szereplése például Antwerpen ostromakor valósággal lenyűgözte a németalföldiek szabadságharcát megíró Schillert és mindenkit, aki Schiller „Geschichte des Abfalls der vereinigten Niederlande” [Az egyesített Németalföld elszakadásának története] című művének második „Abhang”-ját [függelékét] elolvassa. Pedig Farnese Sándor természetesen nem a holland „szabadsághősök”, hanem „a zsarnok” ügyéért harcolt.
A Habsburgokon tehát az idegbetegség öröklékenységét egyáltalán nem látjuk annyira beigazolva, mint az orvostudomány tanítása alapján a közvélemény gondolja.
A rokonházasságokat se mondhatjuk túlságosan ártalmasnak, ha a család, melynek tagjai egymás közt házasodnak, egyébként egészséges. A mi első Habsburgjaink esetében még ez a feltétel se volt meg, mert hiszen a család Őrült Johanna vére miatt idegzetileg nem volt egészségesnek mondható.
Miksa apja testvérének, V. Károlynak legidősebb leányát, Máriát, tehát első unokatestvérét vette el, ezzel tehát az idegzetileg már terhelt családban történt rokonházasság. Mind Miksának, mind Máriának nagyanyja Őrült Johanna volt. Maga a feleség, Mária, nem volt terhelt. Róla így ír az előbb hosszan idézett protestáns angol lelkész, Coxe:
„Példás életű, nem közönséges szépséggel és személyi tulajdonságokkal megáldott hercegnő volt, de erős ellentéte férjének a katolikus hithez való lángoló és babonás ragaszkodásával (ilyen megtisztelő véleménye van a jó protestáns lelkésznek a „lángoló” katolikusokról). E ragaszkodás miatt (nem talán inkább azok miatt a „nem közönséges személyi tulajdonságok” miatt, melyeket Coxe is éppen az imént emelt ki róla?) fennen magasztalták a katolikus írók, V. Piusz pápától pedig (pedig ez a pápa V. Szent Piusz, vetem közbe én) azt a dicsőítő magasztalást kapta, hogy méltó volt arra, hogy helyet kapjon azok között a nők között, akiket már itt a földön szentként tisztelnek, XIII. Gergely pedig joggal nevezte a katolikus hit erős oszlopának.”
„Miksa halálakor visszavonult Spanyolországba és testvére (Fülöp) lelkületéhez méltóan igazi megrögzött bigottsággal (!) örömét fejezte ki azon, hogy visszatérhet olyan országba, melyben nincsenek eretnekek. Nem sokkal utána a Madrid melletti Villiamondében belépett a klarisszák zárdájába, ahol 1603-ban befejezte életét.” (Született 1528-ban, férjhez ment 1548-ban.)
„Nagy kár, hogy a felvilágosult Miksa elsősorban erre a bigott nőre bízta gyermekei vallásos nevelését (bizonyára azt akarta evvel – feleljük –, hogy jobbak legyenek, mint ő), mert a gyermekkorukban beléjük nevelt elveknél fogva magukba szívták a türelmetlenség és üldözés szellemét.” (Példátlan felekezeti elfogultság a szerző részéről, mert hiszen ebben a korban még minden protestáns országban jobban elnyomták a katolikusokat, mint a Miksa gyermekei az ő protestáns alattvalóikat és mert azt a II. Mátyást is ez a „bigott nő” nevelte, aki Bocskaival és a cseh és osztrák protestánsokkal Rudolf császár háta mögött lepaktált; tehát olyan gyereket is nevelt ez a spanyol „bigott” asszony, aki sokkal türelmesebb volt kora protestáns fejedelmeinél. Ebben a korban ugyanis minden protestáns fejedelem üldözte országában a katolikusokat, sőt azok ezeket nem is üldözték, hanem egyszerűen kiirtották.)
Mária tizenhat gyermek termékeny anyja volt, akik közül három lány és hat fiú érte el a felnőtt kort. Látjuk tehát, hogy ahogyan égig magasztalja a történelem első két Habsburgunkat, Ferdinándot és Miksát, mint embert, épp úgy égig magasztalja mindkettő feleségét, Jagelló Annát és Habsburg Máriát is, mint nőket.
Miksa endogám házasságából [rokonházasságából] – pedig idegzetileg már terhelt volt a család – aránylag mégis egészséges és tehetséges gyerekek születtek. Anna nevű lánya, akit megint az első unokatestvére, illetve apjának első unokatestvére, V. Károly fia, az idegzetileg úgy se egészséges, II. Fülöp spanyol király vett el, annyira feltűnő szépség volt, hogy azt beszélték (de nem igaz), hogy mostohafia, a híres Don Carlos is olthatatlanul szerelmes volt bele. Érdekes, hogy mégis II. Fülöpnek tőle, a terhelt család közeli rokon tagjától származó fia, III. Fülöp spanyol király egészséges volt, ellenben a szintén rokonnal, a portugál Izabellával való előbbi házasságából származó elsőszülött fia, Don Carlos, egészen idegbetegnek és terheltnek született.
Miksa Ernő nevű fián, akiről Coxe azt mondja, hogy örökölte atyjának szelíd és békeszerető természetét és hasonlított hozzá nyelvekben való jártassága is, legalább annyiban már látszott a terhelt ősök káros öröksége, hogy hideg és tartózkodó volt és annyira melankóliára hajló, hogy alig látták valaha mosolyogni. Sajnos legbetegebb idegzettel született a legidősebb fiú, Rudolf, aki apját a trónon követte, s akinek idegbetegsége okozta (legalább részben) nálunk a Bocskai-féle felkelést. Érdekes, bár nem a terheltségnek, hanem inkább a véletlennek tulajdonítható, hogy Miksának hat felnőtt fia után nem maradt egyetlen unokája. Fiai vagy mind nőtlenek maradtak, vagy utódok nélkül haltak meg.
Rudolf tehát idegbeteg ember volt. Ez és semmi más. Sem gonosz, sem zsarnok, sem magyargyűlölő. Még titokban sem az. Az ő bizalmas nyilatkozataiban nem találunk magyargyűlöletet, sem lekicsinylést, mint protestáns érzületű atyjáéiban, bár azok a sértések, melyekben a magyar országgyűlések császári tekintélyét részesítették, természetesen neki is kijártak és neki is fájtak.
Még akkor is tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy Rudolf csak egyszerű idegbeteg volt. Nem. Rudolf az átlagosnál nagyobb szellemi képességekkel rendelkezett és különösen a természettudományok érdekelték. Csehország például neki köszöni ma is kiváló üvegiparát. Igaz, hogy a csillagászat és a természettudományok mellett asztrológiával, csillagjóslással is foglalkozott, de mégiscsak az elfogultság és a gyűlölet szűkítheti az ő egész természettudományos érdeklődését csupán a babonával kevert tudományra.
Foglalkozott abban az időben, vagy legalábbis hitt az asztrológiában mindenki, a mi nagy Mátyás királyunktól kezdve egész II. Rákóczi Györgyig, de még senki se hozta ezt fel Mátyás király korlátoltságának bizonyítására, mint Rudolffal teszik. Pedig Mátyás nem foglalkoztatott udvarában olyan nagy csillagászt, mint Kepler volt. Vajon mi keresnivalója lett volna e korszakalkotó nagy tudósnak Rudolf mellett, ha őt a csillagászatból csak a babona érdekelte volna?
Jelenleg is ismerek egy kiváló protestáns műszaki embert, aki egyik legnagyobb gyárunk igazgatója volt, de ugyanakkor asztrológiával is foglalkozott, ő nem szégyellte, hanem hirdette ezt, s annyira hitt benne, hogy ha a csillagjóslás nem teljesült, szerinte csak azért volt, mert valahol elhibázták a csillagkép kiszámítását. (A csillagképek felállításában oly sok mindenre kell ugyanis tekintettel lenni, hogy igen nehéz elkerülni, hogy a számításba valami hiba bele ne csússzon.)
Nagy barátja volt aztán Rudolf a virágoknak is (mint Ferenc Ferdinánd is), pedig azt tartják, hogy aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Alapjában Rudolf az átlagosnál jóval nagyobb szellemi képességekkel megáldott és jólelkű ember volt, éppúgy, mint apja (Miksa) és nagyapja (I. Ferdinánd), de sajnos, nem államférfiúnak, hanem tudósnak született s ez volt a tragédiája.
Ideges terheltsége abban állt, hogy nem szeretett emberekkel érintkezni, tanácskozásokban részt venni, államügyekkel vesződni, kihallgatásokat adni. A csöndes béke és az elvonult tudományos búvárkodás embere volt, aki a tudományokkal való foglalkozásban és a műélvezetekben lelte kedvét. Bizonyára nem visszataszító, hanem egyenesen ideális „zsarnok” típus!
A protestánsok fanatikus katolikusnak mondják, pedig egy cseppet se védte a katolicizmust erőszakosabban, mint bármely akkori protestáns uralkodó országának protestáns egységét, sőt sokkal kevésbé. Erőszakos híre csak azért lett, mert a protestáns uralkodók akkor már régen kiirtották országaikból a katolicizmus írmagját is, ott tehát már rég nem volt szükség üldözésre, mert már rég nem volt katolicizmus, vagy ha volt, mint Angliában, már nem sokat számított, hiszen katolikus papnak ott az ország területére lépni halálbüntetés terhe alatt tilos volt. Hol volt ettől Rudolf protestánsüldözése?
Mivel azonban éppen jósága, túlságos visszavonultsága és idegbetegsége miatt Rudolf sokkal kisebb hatalommal rendelkezett országaiban, mint amellyel más, különösen protestáns uralkodók rendelkeztek, s mivel az ő uralma alatt atyjának, Miksának, titkos protestantizmusa következményeként nagyon elhatalmasodtak már a protestánsok, azért okoztak oly nagy reakciót az ő egyébként nagyon is félénk és szerény kezdeményezései a katolicizmus megerősítésére.
Rudolfot magát is eleinte protestáns szellemben neveltette atyja. Később szent életű anyja katolikusnak nevelte, sőt Spanyolországba került. Itt aztán vallásilag művelt és öntudatos katolikus lett, de akkora katolikus nevelést mégse kapott, hogy beteg idegzetéből folyó túlságos ingerlékenységét és érzékiségét teljesen le tudta volna küzdeni. Ezek a fogyatékosságai az idők folyamán idegrendszere romlásával együtt mind nagyobb mérvűek lettek. Erkölcsi kicsapongásokat követett el, amelyeket hite és vallásos meggyőződése és alapjában jó lelkülete miatt óriási lelkiismeret-furdalások követtek.
Annyira nemes lelkű és olyan nagy jellem volt ez a nálunk annyira megvetett ember, hogy nem volt rávehető, hogy a spanyol Izabellát nőül vegye, pedig akkor az volt a helyzet, hogy Izabella keze a spanyol Habsburgok birtokainak és országainak az osztrák Habsburgok kezére való kerülését és a két ág hatalmának egyesülését jelenti. Kétségtelen, hogy egy uralkodónak a közérdeket és a dinasztia érdekeit ennyire megvetni nem lehet, de az is kétségtelen, hogy bár nem hasznos, de kétségtelenül nem ellenszenves tulajdonság volt ez részéről.
Annyira vallásos azonban Rudolf nem volt, hogy beteg idegzetétől lecsökkentett akaraterejével le tudta volna győzni ugyanezen beteg idegzetnek túlzott érzéki szükségleteit s ezért törvénytelen fiáról is tudunk (Julius őrgróf). Érdekes, hogy ez már egészen őrült volt.
Idősebb korában már maga Rudolf is megtette idegrohamaiban, hogy ha felingerelték, azt vágta az illetőhöz, ami keze ügyébe esett. Ezt egyébként kevésbé idegbetegek és kevésbé nagyurak is megteszik a huszadik században is. (Láttuk, hogy Mátyás király is főpapokat pofozott meg, ha nagyon mérges volt.)
Idegbetegségének fő jellemvonása volt az emberektől való irtózás, mely később üldözési mániává, rögeszmévé fajult. Kisgyerekkori protestáns szellemű nevelése emlékeképpen ilyenkor a papoktól és a szerzetesektől való félelme is jelentkezett, mert bennük is olyan lényeket látott, akiktől neki félnie kell.
Hogy Rudolf mennyire nem az a gonosz ember volt, akinek egyoldalú és gyűlölettel sugallt történelmi olvasmányaink feltüntetik, azt Schiller és Coxe jellemzéséből is láthatjuk. A Habsburg-ház még e dekadens tagjában is sokkal több a dicséretes, mint a kifogásolható. Tudjuk, hogy Rudolf alatt indult meg a harmincéves háború, és említettük, hogy Schiller ennek történetét annyira Habsburg-ellenesnek írta meg, hogy még szintén protestáns, de nála száz évvel későbben író s így már tárgyilagosabb tudomány színvonalán álló kommentátora is több állításáról megállapítja, hogy Habsburg-gyűlölete félrevezette a nagy költőt. Nos hát még mindezek ellenére ez a Schiller is ezt írja Rudolfról:
„II. Rudolf nem volt azoknak az erényeknek híjával, melyeknek meg kellett volna szerezniük részére az emberek szeretetét, ha a magánember sorsa jutott volna osztályrészéül. Jelleme szelíd volt és szerette a békességet meg a tudományokat, különösen a csillagászatot, a természettant, a vegytant és a régiségek tanulmányozását.”
Coxe, az angol protestáns lelkész pedig a következőképpen jellemzi Rudolfot, az embert:
„A leírás, melyet Rudolf uralkodásáról adtunk, eléggé mutatja, hogy mint uralkodó, gyenge és alkalmatlan volt, és hogy képtelen volt a kormányzásra akár háborúban, akár békében, de mégis igazságtalanság volna, ha meg nem ismertetnénk az olvasóval azokat a tulajdonságait és képességeit is, melyek jelleme sötétebb oldalaival szemben bizonyos előnyt képviselnek.”
„Közepes termetű volt, megnyerő külsejű és szemei nem mindennapi élénkséggel ragyogtak. Egész addig, míg elméjének szerencsétlen lehangolódása mind e tulajdonságait el nem homályosította, elegáns megjelenésű, szeretetreméltó és keresetlen volt társalgásában. Teljesen távol állt tőle az a gőg, mely oly gyakran elválaszthatatlan a nagy méltóságtól (és hozzátehetjük: különösen az idegbeteg alkattól), és mikor testvéreinek egyike szemére hányta túlságos leereszkedését és barátságosságát, azt felelte: Noha születésünknél és méltóságunknál fogva mások felett állunk, nem kell elfelejtenünk, hogy az emberi nem többi tagjaival egyformák vagyunk fogyatékosságokban és hibákban.” (Igazán szép tulajdonság és nagy lélek sajátja az ilyen beszéd. Nagy tragédia, hogy mégis éppen „gőgössége” miatt gyűlölték legjobban. Pedig nem gőgös volt szegény, csak idegbeteg.)
„Egész különleges nyelvismerettel bírt mind a klasszikus, mind a modern nyelvekben, és a festészetben, a mechanikában, a botanikában, a zoológiában, a vegytanban elért teljesítményei közel se voltak mindennapiak. Nagy tudománya és visszavonult, titokzatos életmódja miatt kortársai azt tartották róla, hogy természetfölötti erővel bír és csodákat tud tenni (mint a németek Faustról és a debreceniek professzor Hatvaniról), s ezt még Kevenhuller, I. Ferdinánd történetírója is komolyan írja róla.”
„Ezen a művészetekhez és tudományokhoz való rajongásáért, melyek, mint uralkodónak, hibái voltak, kora és hazája, sőt maga a tudomány is jelentős szolgálataiért le van kötelezve iránta. Udvara tele volt művészekkel és a tudomány minden ágában kiváló emberekkel és maga a Kepler név, akit Tycho de Braheval együtt alkalmazásában tartott a Rudolf-féle táblák szerkesztésére, dicsőségét jelenti tudománypártolásának. Olyan országban, melyben a művészeteket kevésbé ismerték és művelték, olyan gyűjteményeket szerzett, hogy vetélkedtek a szerencsésebb vidékekével, és nem egy drágaköve, régisége és festménye ma is megkülönböztetett ékessége a fényes bécsi udvarnak. Hozzájárult a természetrajz műveléséhez ritka és külföldi állatok nagyszabású gyűjteményével és előmozdította az akkor még gyerekcipőben járó botanika tudományát különleges és értékes növényekből álló kertek felállításával és hasonló tárgyú művek kiadásának támogatásával. Jelentős sikerrel művelte a vegyészetet és az ásványtant és nagy haladást hozott létre a bányászatban és a kohászatban is.”
„Uralkodása alatt Csehországban számos iskola alapításával nagyon megjavultak a nevelési viszonyok és a cseh történetíró azzal dicsekszik, hogy nem volt szokatlan dolog Vergilius és Horatius, sőt Homeros és Anaereon nyelvén társalgó polgárokat találni. És diadalmasan teszi hozzá, hogy II. Rudolf uralma aranykor volt Prága számára, a nemzeti nyelv klasszikus kora volt és vetekedett kedves uralkodójuk, IV. Károlyéval.”
Látjuk tehát, hogy Rudolf jellemileg nemcsak rosszindulatú ember nem volt, hanem határozottan rokonszenves és jó, műveltségben és észtehetségben pedig messze az átlag felett állt. Csak egy volt a baj: tudós volt, nem uralkodó. Jobban szerette a tudományokat, mint a hatalmat, különösen pedig, mint az emberekkel való fecsegést és a léha időtöltést. Azt is könnyű megérteni, hogy bosszantotta, ha tudományos búvárkodásai közepette holmi „hitvány” államügyekkel zavarták.
Végül emberkerülését is megértjük, mert meg kell állapítanunk, hogy alattvalói többet és nagyobbat vétkeztek ellene, mint ő alattvalói ellen. Hogy nem uralkodónak született, az szerencsétlensége volt, de nem bűne, de az, hogy magasabb régiókban mozgott és felsőbbrendű dolgok kötötték le figyelmét, mint az átlagemberét, becsületére válik és érdeme. Neki más bűne nem volt, mint csak az, hogy császárnak született, hogy a tudományokat nagyon szerette és sajnálta azt az időt, melyet nem fordított művelésükre.
Alattvalói azonban ezt rosszakaratukban és igazságtalanságukban büszkeségre, az ő lenézésükre magyarázták, mikor azok, akik közelről ismerték, egyenesen azt találták hibájának, hogy túlságosan is nem büszke. Szegény idegbeteg ember volt, aki emiatt, s mert szenvedélyeinek és belőle folyó bűneinek tudatában volt, nagyon sokat szenvedett, pedig vele született pesszimizmusa és melankóliája miatt egyébként se volt soha öröme az életben. Nagyon rászorult volna mások szeretetére, s helyette teljesen igazságtalanul csak gyűlöletet kapott.
Hívő katolikus volt és vallásilag művelt, de hogy olyan idegzet mellett is büntetlen életet élhessen, mint amilyen az övé volt, ahhoz olyan nagy vallásosság kellett volna, melyre még a papok között is tíz közül csak egy tud felemelkedni. Nem csoda tehát, hogy ő se tudott. Hiszen ebben gyerekkori protestáns nevelése és apja ellentétes befolyása is akadályozta. Innen van, hogy beteg idegzetével járó túlságos érzékisége miatt nemileg nem volt kifogástalan életű s törvénytelen gyermekei is voltak (bár a gyűlölet azt tartotta róla, hogy impotens) s öreg korában, mikor már időnként valóságos őrült volt, már ivásnak is adta magát és a szentmisét is elmulasztotta. Ekkor már a papok iránt is ellenszenvvel viseltetett, illetve félt tőlük. Bizonyára a gyerekkori nevelés tudatalatti emlékei törtek fel elmebetegségtől megzavart öntudatába.
Bánatában és keserűségében halt meg hatvanadik évében. „A közeledő halált – írja Coxe – lelki erővel, sőt egyenesen örömmel üdvözölte. A körülötte állóknak leírta azt a különleges örömet, melyet ifjúságában érzett, mikor Spanyolországból hazatért szülőhazájába (ez is mutatja, hogy a látszólag rideg, zárkózott ember valójában milyen érző lélek volt) és felkiáltott: Mennyivel jobban kell most örülnöm, mikor az előtt állok, hogy egyenesen az emberi természet fogyatékosságaitól szabadulhatok meg és átmehetek a mennyei hazába, ahol nem múlik az idő és ahova nem követhet semmiféle bánat.”
Ez és ilyen volt a magyar trónon a harmadik Habsburg, családjának egyik leggyűlöltebb, legszerencsétlenebb, idegzetileg terhelt példánya.
Azért végeztünk vele oly röviden, mert amit a Bocskai-felkeléssel kapcsolatban majd oly bőven tárgyalunk, tulajdonképpen az is mind Rudolf uralkodásának tárgyalása lesz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése