Erdély, „A vallásszabadság klasszikus hazája”

 

Uralkodó protestánsok és üldözött protestánsok

Minden szabadsághősünk mint erdélyi fejedelem vonult ki a magyar alkotmány és vallásszabadság védelmére. Amelyikük, mint Thököly s Rákóczi Ferenc, nem volt még erdélyi fejedelem, az utólag lett azzá. Ennyire elengedhetetlen volt a díszes méltóság ahhoz, hogy valaki magyar szabadsághős lehessen! Nem is csoda, hiszen Erdély a vallásszabadságnak állítólag olyan egyedülálló, példamutató, sőt úttörő hazája volt, hogy – legalábbis mi azt hisszük – párját ritkítja a világtörténelemben. Azt mondják, örök büszkesége lehet a magyarságnak, hogy Erdélyben iktatták legelőször törvénybe a világon a vallásszabadságot.

Mindez mind nagyon szép, csak az a kis baj csúszott bele a dologba, hogy a valóság egészen más, mint a híresztelés. Az igazság az, hogy Erdély olyan messze volt mindig a vallásszabadságtól, mint Makó Jeruzsálemtől, sőt Erdély sokkal jobban lábbal taposta azt a vallásszabadságot, melyet törvényben oly hősiesen és felvilágosultan kimondott, mint azok a Habsburgok, akiket Erdélynek kellett ugyanerre kényszeríteni. Hogy a közvélemény egész más nézeten van e tekintetben, annak az az oka, hogy a Habsburgok Magyarországon azt a protestantizmust nyomták el (már amennyiben elnyomták), mely mint a bolsevizmus, nagyszerűen ért a maga reklámozásához, míg Erdélyben azt a katolicizmust nyomták el, mely viszont annyira nem foglalkozik reklámozással, hogy az ő erdélyi elnyomásáról még maguk a katolikusok se tudnak még ma se.

A téves felfogásnak egyébként is az az oka, hogy a Habsburg-ház és a katolicizmus e tekintetben is jellemes és egyenes volt: amit csinált, elvből és nyíltan csinálta és vállalta érte a felelősséget. A katolicizmus – mondta – igazság, tehát kívüle minden más vallás tévely. Világos, hogy én csak az igazságot pártolhatom, s az is világos, hogy a tévelyt viszont – amennyiben módomban áll – kötelességem hátraszorítani. Ezzel szemben protestánsaink s köztük természetesen az erdélyi protestánsok is, ebben is épp úgy jártak el, mint a kommunizmus. Ahogyan a bolsevizmus állandó harcot hirdetett a békéért és magát a „béketábor országainak” nevezte, noha a világ legnagyobb hadseregét tartotta fenn s a Szovjetunióban nemcsak hadkötelezettség volt, hanem ott volt leghosszabb a katonáskodási idő (jellemző, hogy még a békéért is „harcolt”, nem pedig küzdött vagy dolgozott), épp úgy a protestantizmus is a vallásszabadság hangoztatása közben nyomta el Erdélyben és mindenütt a katolicizmust.

Ahogyan a kommunizmus is még a köszönésévé is a „szabadság” szót tette, minden második szava a szabadság és a felszabadulás volt, s tökéletesen igaza is volt annyiban, hogy a párttagok az ő uralomra jutásával valóban felszabadultak, sőt ők lettek az urak; épp úgy a protestantizmus is a maga szempontjából egész jogosan emlegetett mindig vallásszabadságot, mert az ő uralma alatt a protestánsoknak valóban vallásszabadságuk volt (bár még ez se igaz, mert nem a protestantizmusnak, hanem csak az uralkodó protestáns felekezetnek volt vallásszabadsága).

Csak az a baj, s ez olyan nagy baj, hogy miatta ez a „vallásszabadság” egyenesen undorító képmutatássá és álnoksággá vált, hogy a „vallásszabadság” szón senki se ezt érti. A szabadságon éppen azt értjük, hogy nemcsak annak van szabadsága, akinek kezében a hatalom van, hanem a hatalom nélküli félnek is, azaz, hogy a hatalmon lévő fél nem él vissza hatalmával s szabadságot ad annak is, akivel el tudna bánni.

Hogy a hatalom birtokosa szabad, az magától értetődő és mindenki tudja, erről tehát szószaporítás beszélni. De ha csak az szabad, akinek kezében a hatalom van, az viszont a szabadság merő ellentéte. S éppen a merő ellentétét gyakorolni annak, amit szóval hirdetünk, jelszóvá választunk, a képmutatás és álnokság olyan netovábbja, ami undort kelt minden becsületes, józan eszű emberben.

Elsősorban ezért utálták az emberek a bolsevizmust is annyira. A tévely és a bűn önmagában véve is visszataszító ugyanis, mennyire az azonban akkor, ha még hazug képmutatással is párosul, ha az igazság és a jó ruhájában jelentkezik s ráadásul még annyira ostoba is, hogy azt hiszi, hogy az embereknek nincs józan eszük s a kiáltóan ellenkező tettek ellenére is elhiszik azt, amit beszélnek nekik.

Nézzük meg, igaz-e az a felháborító megállapítás, amit Erdélyről tettünk.

Legelőször a lutheránusok kaptak Erdélyben törvényben biztosított vallásszabadságot. Ez 1550-ben a tordai országgyűlésen történt. A kálvinizmus 1556-ban és 1557-ben kapott szabadságot, de az 1558-as országgyűlés újra elveszi ezt tőle s csak az 1564-es segesvári országgyűlés adja neki újra és végleg vissza. Végül 1571-ben a marosvásárhelyi országgyűlés törvénybe iktatja az unitáriusok vallásszabadságát is.

Láthatjuk tehát, hogy még tisztán protestáns viszonylatban se volt Erdélyben közel se olyan tökéletes vallásszabadság, mint naiv protestáns közvéleményünk (sőt még a katolikus is) oly büszke öntudattal gondolja. Protestánsnak se volt szabad lenni Erdélyben akármilyennek. A baptistákat és anabaptistákat például sose tűrték, vagy ha tűrték, az uralkodó protestáns felekezetűekkel, például kálvinistákkal, lutheránusokkal egyenjogúak semmiképpen se voltak. Üldözték a szombatosokat, sőt időnként (vallásszabadságuk törvénybe iktatása után is) az unitáriusokat is, sőt látni fogjuk, hogy még a kálvinizmus presbiteriánus irányát is. Ez minden, csak az nem, amire a magyar közvélemény az erdélyi vallásszabadsággal kapcsolatban oly büszkén gondol.

Arról persze nem is beszélünk, hogy ha Erdélyben csakugyan olyan nagy és tökéletes lett volna a vallásszabadság, mint a magyar közvélemény gondolja, az csak azt bizonyítaná, hogy az erdélyieknek már 300 évvel ezelőtt is épp oly tökéletesen mindegy volt, hogy ki milyen vallású, tehát vallási meggyőződésük nekik már akkor se volt, mikor nyugaton még szentül hitték a maguk vallását az emberek.

Hogy ez dicsőség-e, nem tudom. Az én szememben ez szégyen. A kommunisták ateista felfogása szerint azonban valóban dicsőség. A magyar közvélemény tehát e tekintetben már régen kommunista. (Lehet hát csodálkozni rajta, ha oly kis ellenállást mutatott ellene, s ha csak érdekből is, de oly könnyen állt szolgálatába?) Ha pedig nem kommunista, illetve hitetlen ez a hitközöny, akkor együgyűsége miatt kell szégyenkeznie. Együgyű ugyanis az, aki úgy viselkedik, mintha hitetlen volna, mikor valójában nem az, csak az intelligenciája kevés ahhoz, hogy ezt észrevegye.

Gyűlölték és szabadságukban akadályozták az erdélyi kálvinisták és lutheránusok (különösen Bethlen Gábor) még az unitáriusokat is, annak ellenére, hogy 1571-ben vallásszabadságot adtak nekik. S a mi naiv „hazafiaink” azt hiszik, hogy csak a Habsburgok szegtek meg törvényeket és éppen a vallásszabadságot biztosító törvényeket, vagy ha megszegett más is, azok csak főpapok és aulikus mágnások lehettek, de semmiképpen se Erdély, a szabadság, de különösen a vallásszabadság legendás és egész Európának példát mutató hazája. Még kevésbé éppen Bethlen Gábor.

Dávid Ferencet unitárius meggyőződéséért ősz fejjel zsinat (természetesen nem az unitáriusok zsinata) elé idézték, s mivel öreg volt s betegen feküdt, nem tudott járni s megjelenni, elfogató parancsot adtak ki ellene.

Noha a nép melléje állt s ezért sokszor eredménytelenül kísérelték meg elfogatását, a vallásszabadság fennkölt elvét feltaláló erdélyiek mégsem engedtek addig, míg tervüket végre nem tudták hajtani. A kimerült öreg beteg alig tudott börtönéből bírái elé felvánszorogni. Az ítélet örökös fogságra szólt, de Dávid már néhány hónap múlva elborult elmével és nélkülözések közepette meghalt börtönében.

Hatásos illusztráció Erdélyhez, mint a vallásszabadság klasszikus hazájához! Pedig hát Dávid ráadásul még protestáns is volt s a katolikus Egyházat épp úgy gyűlölte, mint azok, akik börtönbe s a sírba juttatták.

Ez 1578-ban, Báthory Kristóf, tehát katolikus fejedelem alatt történt ugyan, de nem ő csinálta, hanem a protestánsok. Láttuk, hogy annyira protestáns volt ekkor már Erdély, hogy még nála sokkal nagyobb kaliberű, hatalmasabb s önállóbb bátyja is nyilvánosan csak protestáns istentiszteleteken vett részt s misét csak titokban mert hallgatni. Újabb hatásos illusztráció az erdélyi vallásszabadsághoz. Hiszen azt kell látnunk belőle, hogy Erdélyben még magának a fejedelemnek se volt vallásszabadsága, ha katolikus volt.

1622-ben a türelméről állítólag annyira híres Bethlen Gábor tett ismét nagy kárt az erdélyi unitáriusokban. Udvarhelyen, de különösen Háromszékben, s ezt természetesen ő is az unitáriusok törvénybe iktatott vallásszabadsága, sőt a kálvinistákkal a törvényben teljesen egyenlő jogai ellenére tette. A törvénysértés annyira mellékes azonban, ha nem Habsburg (aki ellen propagandaként lehet felhasználni), hanem egy kálvinista szabadsághős teszi, hogy erről Magyarországon nem is tud senki. (Ha már kivételesen mégis tud valaki róla, az is csak a „hazaáruló” Szekfűben olvasta.)

Geleji Katona István, a református püspök és a „vallásszabadság” kiváló katonája nemcsak a vallásszabadság, hanem egyúttal az erdélyi törvénynek is ilyen nyílt megsértésén nemcsak meg nem botránkozott, hanem olyan örvendező helyesléssel ír róla, hogy még egy spanyol inkvizítornak is becsületére válnék:

„Ennek a veszedelmes szektának az hazából való kiirtásában a dicséretes emlékezetű Bethlen Gábor fejedelem urunk őfelsége az ő Istenhez és annak igaz ecclésiájához való szokott kegyessége szerént szorgalmatosan ügyekezett és nem akarván azt tovább sok lelkeknek kárhozatjokra országában szenvednie, annak követőit a nemes országgal együtt (tehát nemcsak Bethlen bűne volt, hanem az egész protestáns Erdélyé) az itt való fejérvári ülésen anno Cristi 1618 megsententiázá [elítélé].”

„Ez rút (!) confessiót boldogult kegyelmes urunk tollálni (megszüntetni) akarván az egész székelységet, kiváltképpen Háromszéket, üdvözült Keserüi János, akkori orthodoxus püspök és melléje adatott brachium (karhatalom) által, az ellenkezőknek nagy méreg bosszúságokra (hogy élvezi ezt a bosszúságot!), megcirkáltatá és feltalálá, hogy szép rakott ecclésiák és bő népű roppant helyek, amelyeket a Krisztus istenségét tagadó hitetők elfoglaltak volt, a mi igaz keresztyén vallásunkon voltak és azok, mint ólálkodva járó farkasok, közülök kiűzetvén, közükben keresztyén lelkipásztorok rendeltettenek és ismét az ő lelki anyjoknak, az igazi ecclésiának, kebelében visszatérések. Ez istenes (!) úton-módon számtalan sok lelkek a kárhozatból kiragadtatának és az ecclésiák igen megszaporodának és e tévelygőknek gyülekezetik igen meghiúsodának.”

(Geleji Katona előadásából azt is láthatjuk, hogy nem fél-kálvinista fél-unitárius falvak voltak ezek, hanem egészen unitáriusok, vagy legalábbis olyanok, melyekben a templomok (mégpedig – mint látjuk – a hatalmas, szép nagy templomok) egyedül az unitáriusok kezén voltak s a kálvinistáknak nem volt templomuk. A kálvinista Szilágyi tehát, bár történetírásunk atyjának szeretik nevezni, mint történetíró is egészen kálvinistának bizonyul. Nem tárgyilagosan, hanem Bethlent és a kálvinistákat mentegetve, rájuk kedvező beállításban adja elő a dolgot. Ő nem unitárius, hanem félkálvinista falvakat emleget.)

Kérdem: Vajon nem ugyanazt az „istenes”, dicsérendő dolgot (amit Bethlen és Keserűi Dajka, a kálvinista „orthodoxus” püspök Háromszékben csinált) akarta-e Kassán meg Lőcsén is megcselekedni Rudolf császár is? (Csak azzal a „kis” különbséggel, hogy Rudolf császár joggal hivatkozhatott az akkor még érvényben lévő „lutherani comburantur” törvényre, míg Bethlen ezt akkor tette, mikor az unitáriusok vallásszabadsága már törvénybe volt iktatva.)

Vajon a kassai dóm is nem igazi „szép rakott ecclesia” volt-e s ezt is nem a Krisztus igaz eklézsiájától elszakadt „hitetők” foglalták-e el az „orthodoxus”-októl? Miért nevezzük tehát azt zsarnokságnak, törvénytelenségnek és a lelkiismereti szabadság elleni gaz merényletnek Kassán és Lőcsén és miért tartjuk jogosnak és igazságosnak, hogy miatta az egész magyarság fegyvert ragadjon, mikor Erdélyben ugyanezt vallásszabadságnak és türelemnek (Bethlen tudvalevőleg vallásilag rendkívül türelmes volt) mondjuk?

Akik pedig az effajta üzelmek miatt szenvednek, miért nevezzük őket a Habsburgok alatt hitük hős vértanúinak, Erdélyben pedig miért nézzük kárörömmel „nagy méreg bosszúságukat”? Miért „átkos emlékű”, sajnos, még a félrevezetett katolikusok szemében is Rudolf s miért „dicséretes emlékezetű” és miért „Istenhez és annak igaz ecclésiájához szokott kegyességű” ugyanakkor Bethlen Gábor?

Talán csak nem azért, mert Rudolf és gonosz „reakciósai” ezt mindössze csak két helyen próbálták meg s csak egyedül Kassán hajtották végre, míg Bethlen 62 helyen, és mert az ő „szorgalmatos ügyekezete”, „sentenciázása”, a valóságban is „tollálta” és „kiirtotta” Háromszékből az unitáriusokat, ezt a „rút confessiót” és „veszedelmes szektát” és a „szép rakott ecclésiákat” csakugyan véglegesen elvette tőlük, míg a „rémuralmat” gyakorló Rudolf ugyanezt még Kassán és Lőcsén is olyan félve és olyan gátlásokkal tele próbálta meg és olyan gyönge brachiumot [karhatalmat] adott hozzá, hogy sem a szép rakott eklézsiákat a katolikus Egyháznak visszaszerezni, sem „ez istenes úton-módon” az ott lakó „számtalan sok lelket” „a kárhozatból kiragadni” nem tudta. A lőcseiek „nagy méreg bosszúsága” ugyanis sokkal erősebb volt, mint szegény Rudolf „brachiuma”, s ezért a katolikus ortodox püspöknek brachiumával egyetemben bizony szégyenszemre szaladnia kellett onnan.

Mivel később (Lipót alatt) látni fogjuk, hogy egy katolikus ortodox püspök (Bársony János) testvérének még meg is kellett halnia az ortodox hitért való effajta szorgalmatos igyekezetéért, meg kell állapítanunk, hogy Rudolf szelídsége vagy tehetetlensége nem is volt kivétel, mert a még nála is „átkosabb emlékezetű” I. Lipót is ugyanilyen szelíden és jámbor módon járt el akkor, mikor a vallásszabadságot kellett elnyomni, éles ellentétben a „dicséretes emlékezetű” Bethlen Gáborral, aki sikerrel nyomott el, mert amit ő az unitáriusokkal csinált, nemcsak félig csinálta, mint a Habsburgok.

Hogy a Habsburgok effajta kísérletei miért jártak kudarccal: azért-e, mert túl kicsiny volt a „brachium”, melyet dicséretes vagy gonosz (aszerint, hogy ők csinálták-e vagy az erdélyi fejedelmek) cselekedetük végrehajtásának lehetővé tételére adtak, vagy pedig azért, mert az ő dicséretes vagy gonosz cselekedetük szenvedő objektumainak „nagyméreg bosszúsága” volt sokkal nagyobb annál, mint amit Bethlen ellen fejtettek ki a „megsentenciázottak”, annak eldöntését az olvasóra bízom.

Pedig hát Erdély szabadságszerető és vallásszabadság-védő fejedelmei közül nem Bethlen Gábor az egyedüli, aki hasonló dolgokra vetemedett a maga ortodox eklézsiája kedvéért.

I. Rákóczi György, a Bethlenhez hasonlóan dicséretes emlékezetű másik vallásszabadsághős erdélyi fejedelem, a szombatosokkal szemben járt el még cifrábban. Ő egyenesen oly kegyetlenül csinálta a maga dolgát, hogy eljárását még Szilágyi is „sivár türelmetlenségként” kénytelen megbélyegezni. (Erdélyország története, II., 218. o.)

Igaz, hogy a szombatosok vallásszabadsága még Erdélyben se volt törvénybe iktatva soha s e tekintetben Rákóczi György törvénysértése kisebb, mint Bethlen Gáboré, de viszont ő meg nemcsak a szombatos vallást nyomta el, mint Bethlen tette az unitárius vallással, hanem magukat a szombatosokat is büntette és kínozta a vallásuk miatt, amit Bethlen nem tett az unitárius vallásúakkal.

Thoroczkai János hívei közül azok, akik vagyonosak voltak és jószágokkal bírtak, szintén nemcsak jószágvesztésre, hanem vele együtt fővesztésre is ítéltettek, de nekik a fejüket jószáguk ellenében – kegyelemből – mégis meghagyták. Jószágaikból nagyrészt a már amúgy is túl gazdag Rákóczi György, a fejedelem gyarapodott. Voltak az elítélt szombatosok között Kornis- és Kendeffi-lányok, de leggazdagabb volt a vezérük, Péchi Simon. (Melyik magyar embernek vették el a jószágait négyszáz éves hosszú uralmuk alatt a mindig pénztelen Habsburgok csak azért, mert az illetők eretnekek voltak?)

Rákóczi György uralma alatt a fehérvári (természetesen gyulafehérvári) országgyűlés 1638-ban eltörölte a szombatos felekezetet „és híveit megsentenciázta”. (Látjuk tehát, hogy most is országgyűlési határozatról van szó, tehát nemcsak Rákóczi György, a fejedelem, vétkezett a vallásszabadság és az emberiség ellen, hanem maga a vallásszabadságáról híres Erdély is). Thoroczkai Máté püspök fia, János, mint szombatos, „istenkáromlás” címén halállal lakolt. Cigányokkal köveztették meg. (Melyik Habsburg végeztetett ki nálunk protestánst tisztán eretnekségéért vagy akár olyan „istenkáromlásért”, mely csak az eretnekséget jelentette?)

Péchi Simon vagyona elkobzása mellett még börtönbe is került eretnekségéért. Csak két év múlva szabadult ki onnan, de akkor is csak azért, mert megtagadta különcködő vallási elveit s kálvinista lett, azaz visszatért az ortodox kálvini eklézsiába.

Ismerve „megtérése” körülményeit, vehetjük-e másnak, mint gúnynak azt a nyilatkozatot, melyet „megtérésekor” adott: „Mivel immár vénségemre Isten kedvem ellenére is az igazságot velem megismertette, abban állhatatos, tökéletes és nem képmutató leszek”. (Semmi se új a nap alatt. Nem ugyanilyen kifejezéseket használtak-e Sztálin és Rákosi Mátyás meggyötört áldozatai, például Rajk, sőt még Mindszenty is, mikor a nyilvános tárgyalásokon elismerték bűnös voltukat?)

Jellemző, hogy Péchy Simon még így is csak úgy szabadult ki a börtönből (Mindszenty még így se szabadult ki, Rajknak pedig még így is az akasztófa alá kellett mennie), hogy rokonai 12.000 forintot fizettek érte. Mérhetetlenül sok jószágából csak az egyetlen Szenterzsébetet kapta vissza, de azt se örök tulajdonul, hanem csak haláláig, hogy legyen miből élnie. De még ennek ellenében is súlyos ezreseket kellett fizetnie annak a Rákóczi Györgynek, akinek sárospataki vára tele volt kincseskamrákkal, melyek szintén nem voltak üresek.

E szombatos „bűnösök” ügyét egyébként a „dési complanatio” intézte, tehát újra csak látnunk kell, hogy ez se csak Rákóczi György személyes visszaélése volt, hanem magának Erdélynek a bűne. Akiket megnótáztak (jószágvesztésre ítéltek), a dési pusztatemplomba zárták (milyen pompás, kényelmes és higiénikus börtönük lehetett ott!) s mikor a „complanatio” alapos munkája következtében számuk annyira növekedett, hogy ott már sehogy se fértek el, százanként hurcolták el őket a különböző erdélyi várakba s ott kemény sáncmunkát végeztettek velük.

Annyian voltak, hogy még „láncot is alig győztek nekik készíteni”. (Szilágyi, II., 218. o.) Kálvinista lelkészek voltak a felügyelőik s e szerepük gyakorlása közben „ortodox” oktatásokban is részesítették őket. Akik megszívlelték az oktatást, szabadon bocsátották őket, de elkobzott jószágaikat azok se kapták vissza. Akiknek nem használt, megvesszőztették őket.

Az egész dolog annyira hasonlított a pozsonyi vésztörvényszék elé idézett és gályarabságra ítélt protestáns prédikátorokkal való Lipót-, illetve Szelepchényi-féle eljáráshoz, hogy hajlandók lennénk azt hinni, hogy Rákóczi György és az erdélyi országgyűlés csak őket utánozta.

Azonban sajnos lehetetlenség erre az álláspontra helyezkednünk, mert a szombatosok megsentenciázása Erdélyben jóval a pozsonyi vésztörvényszék és az agyonreklámozott ún. gályarabok esete előtt történt.

Kénytelenek vagyunk tehát megállapítani, hogy a dolog csak megfordítva történhetett: Szelepchényi utánozta Erdélyt és Rákóczi Györgyöt, nem pedig megfordítva. Erdély és Rákóczi György volt a mester, Lipót és Szelepchényi pedig csak tanítvány.

Sajátságos, hogy mi magyarok nemcsak azt hisszük, hogy Lipót és Szelepchényi volt a mester, hanem még csak arról se tudunk semmit, hogy nekik tanítványaik is voltak, sőt éppen Erdélyben voltak és hogy a tanítványok kálvinisták voltak.

A magyar protestánsok (sőt még a szégyenletesen korlátolt magyar katolikusok) szemében is a Habsburgok éppen a pozsonyi vésztörvényszék és a gályarabok miatt a leggyűlöltebbek és éppen emiatt a leggyűlöltebb még köztük is I. Lipót. Ellenben e tekintetben mestere, Rákóczi György, még a katolikusok előtt is tiszteletben álló magyar szabadsághős és a vallásszabadság bajnoka, aki fennkölt nejével egyetemben, aki még Szekfűtől is csak áradozó dicséretet kap, a legeszményibb magyar kálvinista és buzgón vallásos ember volt. Most, a dési komplanáció láttára, le kell fordulnunk a székről vagy az elkeseredéstől, vagy a nevetéstől, hogy ez 300 éven át lehetséges volt, és hogy kortes jelszavakkal így lehetett egy nemzetet orránál fogva vezetni.

Pedig hát Lipótnak azon kívül, hogy nem mester volt, hanem csak tanítvány, Erdéllyel szemben még azt is felhozhatjuk mentségére, hogy ő a pozsonyi vésztörvényszéket tagadhatatlanul a Wesselényi-féle összeesküvés leleplezése után állította fel s tisztán az abban részesek megbüntetése céljából. Senki se tagadhatja, hogy ha nem lett volna Wesselényi-összeesküvés, nem lett volna soha pozsonyi „vésztörvényszék” se. (Lipót természetesen sose hívta ezt vésztörvényszéknek, hanem csak a protestáns propaganda nevezte el annak.)

Az is vitathatatlan (majd annak idején kellő bizonyítékokkal szolgálunk rá), hogy ennek az összeesküvésnek a szereplői a törökkel ismételten megpróbálták a szövetkezést (csak a török nem szövetkezett velük) és hogy fő szítói a Felvidék protestáns lelkészei voltak. (Azok a protestáns lelkészek, akiknek egy elenyészően kis töredékét (még egy tizedrészét se) aztán néhány hónapra gályarabságra küldték.)

Még ha e tekintetben a legnagyobb engedményt is tesszük a protestáns felfogásnak és elismerjük, hogy nemcsak az összeesküvésben való részvételük, hanem protestáns prédikátor mivoltuk is oka annak, hogy a törvényszék elé kerültek, még akkor is tagadhatatlan, hogy nemcsak a vallásuk és prédikátor voltuk, hanem az összeesküvés is és elsősorban az összeesküvés volt az oka letartóztatásuknak és az ellenük indított eljárásnak és büntetésnek. Lipót tehát valóban bűnösök ellen járt el egy törökkel szövetkező összeesküvés kapcsán.

Még ennél is kétségtelenebb azonban, hogy Erdélyben Rákóczi György fejedelemsége alatt a dési complanációban elítélt szombatosok nem esküdtek össze Rákóczi György vagy az akkori erdélyi államrend ellen, hanem ők egyedül és tisztán csak azért szenvedtek, mert kálvinistából szombatosok lettek, tehát egyedül vallási okokból. Az ő perükben senkinek még csak eszébe se jutott őket azzal is vádolni, hogy összeesküdtek a fejedelem ellen s veszélyt jelentettek az állam rendjére más tekintetben is, mint vallásuk miatt.

Aztán rá kell mutatnunk arra is, hogy Lipót, és még inkább tanácsosai idegenek voltak, sőt látni fogjuk, hogy nagyrészt idegenek voltak még azok a lelkészek és iskolamesterek is, akik a pozsonyi törvényszék elé, majd közülük néhányan és mindössze néhány hónapra gályára kerültek. Az illető lelkészek mind felvidékiek voltak, a felvidék városai akkor mind németek voltak, a köznép pedig – kivéve a Felső-Tisza alföldi vidékét – tót vagy rutén.

Ezzel szemben a Rákóczi Györgytől és a dési complanációtól elítélt és meggyötört erdélyi szombatosok mind magyarok voltak. Itt a magyar üldözte a magyart. Ha tehát nem protestáns, hanem magyar szempontból nézzük a dolgot, ha csakugyan a magyarság, nem pedig a protestantizmus az, ami érdekel bennünket és amelynek szenvedése nekünk is fáj, akkor sokkal jobban kellene fájlalnunk azt, ami Désen történt és amit Rákóczi György és az erdélyi kálvinizmus csinált, mint ami Pozsonyban történt és amit Lipót és Szelepchényi érsek csinált.

Ha jobban lennénk magyarok, mint protestánsok, akkor azt, ami Pozsonyban történt, azt kellene az ártatlan „complanáció” szóval nevezni s a désit az ijedtséget keltő és lelkünk egész felháborodását visszatükröző „vésztörvényszék” szóval. Désen magyar ember üldözte, kínozta a magyart, Pozsonyban idegen az idegent (a német a tótot, németet). Miért tud arról mindenki, és miért botránkozik rajta annyira még a katolikus magyar is, s miért nem tud erről senki, még a katolikus se? Miért nevezi azt mindenki (még a katolikus is) vésztörvényszéknek s miért hívja ezt csak complanációnak (tehát nagy hazafi létére is inkább idegen szóval, ami magyarul csak kiegyenlítést jelent, a vallási ellentétek kiegyenlítését), de miért teljesen ismeretlen előtte még ezen a bájosan ártatlan néven is?

Pedig hát a bécsi katolikus tanítvány még kegyetlenség szempontjából is enyhébb volt, mint az erdélyi kálvinista mester. Lipót a tényleg hazaáruló, lázadó, összeesküvő és törökkel cimboráló prédikátorok közül egyet se végeztetett ki s nem is csak azokat bocsátotta büntetlenül szabadon, akik katolikusok lettek, hanem még azokat is, akik csak arra kötelezték magukat, hogy elhagyják az országot. Ez egyébként nem is volt büntetés számukra, mert többnyire úgyis Ausztriából, Morvaországból, Sziléziából ideszármazott külföldiek voltak, akik magyarul nem is tudtak. Ez országok protestánsainak ugyanis valóságos menedékhelye volt a mi protestánsüldözéséről hírhedtté vált, „elnyomott” hazánk.

Aki magyar volt közöttük, annak hazáját se kellett elhagynia, hanem akkor is büntetlenül elbocsátották, ha kötelezvényt írt alá, hogy lelkészi vagy iskolamesteri állását többet nem tölti be, tehát lemond arról az alkalomról, hogy a népet ezután is lázadásra és a törökkel való cimborálásra bujtogathassa. A vagyonukat se kobozták el, hiszen nem is volt vagyonuk. Látjuk majd azonban, mikor odajutunk, hogy a Wesselényi-összeesküvésben részt vett, sőt vezető szerepet játszó vagyonos kálvinista és lutheránus köznemesek vagyonelkobzása tekintetében is mennyivel irgalmasabb és jobb szívű volt Lipót, mint Rákóczi György a szombatosokkal. Mennyivel többen és könnyebben kapták vissza Lipóttól elkobzott vagyonukat ők, mint a magyar szombatosok Erdélyben Rákóczi Györgytől!

Lipóték gályára a felvidéki lelkészek közül csak azokat küldték, akik bűneik mellé még dacoskodtak is, s kijelentették, hogy se külföldre menni, se állásukról lemondani nem hajlandók, tehát azokat, akik elbizakodottságukban maguk választották a gályát. Ezeket a szó szoros értelmében kénytelenek voltak odaküldeni, mert hiszen másként ők lettek volna a vádlók s az őket felelősségre vonók elismerték volna, hogy nekik van igazuk. A gályára kerültek száma egyébként is csak húsz-egynéhány volt és még ezek se voltak még egy évig se gályán. Nem is a hollandok érdeme, hogy csak olyan rövid ideig voltak ott, mert mire Ruiter értük ment, már mind szabadlábon voltak. Nem igaz tehát, hogy a hollandok szabadították őket ki. Csak ők vitték őket haza.

De abból, hogy még dacolók is akadtak közöttük, a tárgyilagos ember egyúttal azt is látja, hogy a börtönbeli szenvedéseik se lehettek valami nagyok. Ki mert például dacolni a kommunisták fogságában vagy bíróságai előtt? Míg a pozsonyi „vésztörvényszék” foglyai közül sokan dacosan kijelentették, hogy nem hajlandók külföldre menni, sőt még állásukról se mondanak le, a kommunisták üldözöttjei számára egyenesen az üdvösség harsonáját jelentette volna, ha csak az lett volna számukra a büntetés, hogy külföldre kell menniük. Nekik ez a legnagyobb jutalom lett volna. Lipót rabjai részére ez olyan büntetés volt, melyet büszkén visszautasítottak.

Még azért sincs semmi ok arra, hogy Lipót pozsonyi „vésztörvényszéke” hírhedtebb legyen, mint a dési complanáció, mert talán sokkal nagyobb tömegű emberre terjedt ki, mint ez. Az igazság ugyanis az, hogy Désre is és Pozsonyba is több száz embert idéztek meg és a dési pusztatemplomba is több száz „bűnöst” zártak. Hiszen láttuk, hogy megbilincselésükhöz annyi lánc kellett, hogy el se tudták készíteni kellő számban a megszabott időre.

Pozsonnyal kapcsolatban ilyen felháborító hír nem maradt fenn, pedig protestánsaink ugyancsak bőven gyártották a rémhíreket. Könnyen meglehet, hogy a pozsonyi rabok nem is voltak megláncolva. (Látni fogjuk például, hogy Zrínyin és Frangepánon bizonyosan tudjuk, hogy nem volt lánc, mikor a siralomházban találkoztak, noha Madarász híres festményén láncot viselnek.)

Annak sincs nyoma, hogy a pozsonyiakkal sánc- vagy bármely más megerőltető munkát végeztettek volna, mint a désiekkel. Igaz, hogy nemcsak a protestáns hittankönyvekben, hanem még komoly történelemkönyveinkben is láthatunk egykorú metszeteket a Lipóttól üldözött szerencsétlen lelkészek borzalmas állapotáról s ott ezek oszlopokhoz láncolva sínylődnek a lipótvári börtönökben, ámde ezek a metszetek egykorúak ugyan, de Hollandiában készültek, tehát közönséges felekezeti propagandát szolgáltak. (Hogy milyen sikerrel, azt még napjainkban is jól láthatjuk.)

Honnan tudhatta azonban az egykorú holland réz- vagy fametsző Amszterdamban, hogy milyenek voltak a börtönök Lipótvárban és milyen állapotok voltak bennük? Az „egykorú” holland metsző ezt csakis hasból metszhette rézbe vagy fába, illusztrációjának komoly ember előtt nem lehet tehát a legkisebb bizonyító ereje se. Legfeljebb méltó ellenszenvet kelt a szemlélőben a túlságosan is üzleti szellemű és nemes ügyhöz nem méltó eszközökkel dolgozó túlzott propaganda és mások szenvedéseinek kortes célokra való felhasználása. Azt azonban el kell ismernünk, hogy amennyire nem volt szép ez a reklámozás, olyan okos volt és hasznos.

Mutatja a még századok távlatában is ható eredmény.

Érdekes és tanulságos azt is megemlíteni, hogy ezek az Erdélyben megbüntetett szektások egyébként mennyire gyarló, sőt mennyire feltűnően bűnös emberek voltak (de bizonyára nem bűnösebbek s nem gyarlóbbak, mint Rákóczi György és kálvinistái). Pedig tekintve, hogy meggyőződésükért szenvedtek (mert hiszen, ha alakoskodtak volna vagy gyáva emberek lettek volna, alkalmazkodásukkal elkerülhették volna a büntetést), azt hihetné az ember, hogy nemes és tiszteletreméltó emberek voltak, ha tévedtek is. Látható azonban, hogy őket nem a nemes és felemelő meggyőződés, hanem a fanatizmus vezette. A fanatikus ember pedig mindig bűnös ember. Ők (mint a pozsonyi „vésztörvényszék” „áldozatai” is) dacból, hiúságból, gőgből nem engedtek, mindez pedig sem nem erény, sem nem felemelő. Az ilyen emberek inkább rendellenesek, mint tiszteletreméltók. S ha azt látjuk, hogy még azok is ennyire bűnösök voltak, akik csak a kálvinizmussal dacoltak, sejthetjük, mennyire lehettek azok a középkori katolikus inkvizíció annyit sajnált „áldozatai”! Bizonyosra vehetjük, hogy azok még jobban tele voltak bűnökkel, ha az eretnekséghez való makacs ragaszkodást magát nem is tekintjük bűnüknek.

A szombatosok vezére, Dávid Kis Ferenc, először katolikus volt, aztán lutheránus lett, s mint ilyen, Kolozsvár városát is ő teszi lutheránussá. Ez időben erőszakoskodik az ottani katolikusokkal, elkergeti a papokat és a szerzeteseket a városból, azaz lábbal tapodja azt a vallásszabadságot, melyet a maga számára megkövetel. A lutheránusok püspökükké választották. Mikor a kálvini tanok terjedni kezdenek Erdélyben, először ő a legnagyobb ellensége az új tannak. Könyvet ír és sikeres nyilvános vitatkozásokat folytat ellene.

Egyszer csak aztán ő is kálvinista lesz, Kálvin mellett ír könyvet és olyan lelkes, buzgó, meggyőződéses kálvinistának mutatja magát, hogy ők is megválasztják püspökükké. Később megismerkedik János Zsigmond olasz unitárius orvosával, Blandrata Györggyel s az ő hatására unitáriussá lesz. De megint olyan buzgóvá és olyan meggyőződésessé, hogy a katolikusból hatására lutheránussá, lutheránusból kálvinistává lett Kolozsvárt most már unitáriussá tudja tenni. Nem félig, hanem teljesen. (Ez az egyhangúság megint azt bizonyítja – mert a dolog másként nem képzelhető el –, hogy megint erőszakkal lépett fel. Most a kálvinizmussal bánt úgy, mint előbb a papokkal és a szerzetesekkel; megkövetelte, hogy mindenki egyetértsen vele, azaz, hogy vele együtt mindenki elhagyja azt az „igazságot”, melyet nemrég éppen ő ismertetett meg vele s ő mutatta ki róla rajongó lelkesedéssel, hogy mennyire igaz.

Olyan izzó unitáriussá lesz, hogy János Zsigmondot, a fejedelmet is, ő teszi unitáriussá, nem Blandrata. Sok tekintélyes erdélyi főurat is meg tud nyerni enenk az új eretnekségnek. Pedig hát az, aki négyszer változtat meggyőződésből vallást, igazi okos, logikus ember nem lehetett, csak szenvedélyes.

Valóban, e nagy „vallásosság” mellett annyira gyarló ember, hogy közben Blandratával, akinek köszöni azt, hogy az „üdvözítő igazságot” megismerte, úgy összeveszik, hogy ettől kezdve halálos ellenségek lesznek. (De ebből egyúttal azt is láthatjuk, hogy maga Blandrata se lehetett valami evangéliumi szelídségű ember.)

De Dávid egyéb tekintetben is annyira gyarló, hogy vén fővel (62 éves korában, de abban a korban ez már aggastyánságot jelentett, mert kevesen érték meg) másodszor is megházasodik, de természetesen gazdag és szép nőt vesz el, akivel aztán annyira nem ad példát az istenes házaséletre, hogy állandóan botrányos veszekedések vannak köztük, sőt felesége a vén embert még házasságtöréssel is (!) vádolja.

Ilyen erkölcsű és ilyen jellemű volt tehát Erdély leghíresebb, legtehetségesebb és legmeggyőződésesebb „reformátora”. Olyan, mint amilyennek külföldi társait láttuk. Ő is nyughatatlan, beteglelkű, szenvedélyes, fanatikus, tehetséges, rendkívül tevékeny, de egyúttal nagy bűnökkel terhelt ember. Pedig a mi „hazafias” történetírásunk milyen tisztelettel említi a nevét!

Blandrata ugyanilyen bűnös és szenvedélyes. Ő kóborló is. Olasz ember, de azért Erdélybe nem Olaszországból jön, hanem már Lengyelországból. Erdélyben mindenki Izabella királyné szeretőjének tartja, bizonyára nem ok nélkül. (Feltűnő szép ember volt és egészen fiatal.) Aztán Erdélyben is megunja magát és újra visszamegy Lengyelországba, de persze ott sincs nyugta, mert utána lakik Rabborban is, Bécsben is, Pádovában is és Genfben is. Katolikusból közben kálvinistává lesz, majd kálvinistából unitáriussá. Aztán újra visszamegy Erdélybe János Zsigmondhoz.

Ez az idétlen ember legbizalmasabb emberévé fogadja boldogult anyja szeretőjét. Aztán összeveszik Dávid Ferenccel, akit előtte „megtérített”, s miközben olyan erős volt a vallási meggyőződése, hogy még a fanatikus Dávid Ferenceket is meg tudta nyerni, földi kincset is annyit gyűjtött, hogy 82 éves aggastyán korában, akkor, mikor már csendes visszavonultságban élt, ezek miatt meggyilkolta egyik erdélyi rokona. Hajdani híres hittestvére, a kálvinista Béza Tivadar is, többek közt azt a megjegyzést teszi róla Gentilis Bálintról írt művében, hogy „Blandrata nem volt olyan tudós, mint Gentilis Bálint, de sokkal szemtelenebb és istentelenebb”. Tehát se okos, se jó nem volt, sőt egyenesen gonosz.

Péchy Simon, az erdélyi szombatosok alapítója, ősinek látszó szép magyar neve ellenére cseh származású ember volt (ki gondolná?) és mint egy pécsi szűcsmester gyermeke (innen származik a szép magyar név) került Kolozsvárra. Feltűnő szép külsejű és megnyerő modorú ember lévén, nagyon nagy hatással volt a nőkre, úgyhogy Erdély egyik legelőkelőbb és legvagyonosabb főúri családjából kapott feleséget: egy Komis-lányt. Ez természetesen igen nagy hozományt is jelentett. De ettől eltekintve, ő maga is olyan nagyszerűen értett a vagyongyűjtéshez (sajátságos, hogy az evangéliumban való rajongó hite, mely nem a földi, hanem a lelki kincsek gyűjtésére figyelmeztet bennünket, egyáltalán nem akadályozta benne), hogy hamarosan Erdély egyik leggazdagabb embere lett és hetven falu földesura volt. Láttuk, hogy élete végén egyetlen „erénye”, a fanatizmus is elhagyta és érdekből áttért „orthodoxus” kálvinista vallásra.

Hogy követői, a nálunk oly rokonszenves színben feltüntetett egyetlen magyar eredetű felekezet tagjai, a szombatosok, átlagban is mennyire hitványak, haszonlesők, hízelgők és jellemtelenek tudtak lenni nagy vallási rajongásuk közepette, azt visszataszítóan látjuk onnan, hogy miközben a Habsburg-ház 15 éves háborúját vívta a törökkel Magyarország felszabadítására és Erdély fejedelme, Báthory Zsigmond is, mint magyar és keresztény fejedelemhez illik, szintén ott harcolt az oldalán, mikor Báthory Szinán basa ellen ment (le is győzte), néhány marosvásárhelyi mesterember folyamodványt írt a nagyvezérhez, hogy „ha majd Erdély elfoglalására jön (ezek a gyászmagyarok tehát még akkor is csak ennyit bíztak a magyar fegyverekben, mikor győzelmes volt), kímélje meg őket, mert ők egy Istent hisznek, nem pedig hármat (mint a keresztények) és disznóhúst sem esznek (mint ahogyan a törökök nem esznek).”

Mivel Báthory Zsigmond lett a győztes, nem pedig a török, ez a folyamodvány Báthory kezébe került, a hazaáruló „egyistenhívők” pedig eszeveszetten menekültek a méltán várt büntetés elől. Jellemző azonban a katolikus s egyébként sokszor véreskezű fejedelemre, hogy nem bántotta őket s mit sem törődött velük s ők aztán pár hónapos bujdosás után haza „pironkodának”. (Később Rákóczi György természetesen nem e hazaárulás miatt „sentenciázta” meg őket. Ez ugyanis majdnem száz évvel előbb, még alapítójuk, Eősi András, idejében történt, s mivel Rákóczi maga is török vazallus volt, a törökökkel való cimborálásuk címén nem is indíthatott volna eljárást ellenük. S lám, később a kálvinista Rákóczi mégis mennyire alaposabban elbánt velük, mint Báthory Zsigmond, a kegyetlennek kikiáltott és „jezsuita nevelésű” erdélyi fejedelem! Ő ez alapon törvényesen irthatta volna ki a szombatosokat, de neki eszébe se jutott, hogy a nagyszerű alkalmat felhasználja.)

De nemcsak a kisebb protestáns szektákkal, hanem még magában a kálvinizmusban megnyilatkozó egyes irányzatokkal szemben is türelmetlen, sőt erőszakos volt Erdély, a vallásszabadság „klasszikus hazája”. Mikor például a kálvinizmusban az episzkopális és presbiteriánus irányzat küzdött egymással, mivel II. Rákóczi György fejedelem az elsőnek volt a híve, annak ellenére, hogy viszont anyja, Lorántffy Zsuzsanna, vele szemben a presbiterianizmushoz húzott, a szintén ez irányhoz tartozó Apáczai Csere Jánosra úgy megharagudott, hogy ezt mondta neki: „De Isten engem úgy segéljen, Apáczai uram, a medgyesi presbitériumot, amíg én élek, ide bé nem hozza kend. Mást ne tanítson, mert Isten engem úgy segéljen, valaki mást tanít, a Marosba vettetem vagy a toronyból hányatom le” (Pallas-lexikon).

És a nagytudományú, napjainkban különösen az égig magasztalt Apáczainak emiatt el kellett hagynia fehérvári tanári állását. Tehát, noha kálvinista volt és maradt, vallási meggyőződéséért állásvesztést kellett szenvednie kálvinista fejedelmétől (aki igen buzgó kálvinista volt, de azért – mint láthatjuk – három sorban kétszer esküszik meg, noha a Biblia (Mt 5,34-37) azt mondja: „Teljességgel ne esküdjetek!” ).

De természetesen Apáczai Csere kálvinista üldözését se tudja nálunk senki. Nálunk a tudósok közül csak Galilei üldözéséről tudnak, mert őt a katolikus Egyház „üldözte”.

A katolicizmus „szabadsága” Erdélyben

A Tiszántúl mindkét püspöke, Perényi Ferenc váradi és Csaholy Ferenc csanádi püspök ott pusztult el Mohácsnál. Mindketten hősi halált haltak a hazáért és a kereszténységért. A tulajdonképpeni erdélyi püspököt nem érhette ez a dicső vég, mert ő az erdélyi vajda, Zápolya János seregével ment, így – mint tudvalevő – elkésett és életben maradt. Az ő neve Gosztonyi János volt, s mivel a két király harcában Ferdinánd pártján állt, Zápolya János két gonosz híve, Bodó Ferenc és Dóczy János, egyszerűen agyonverték már 1527-ben. Annak a területnek tehát, mely a későbbi Erdélyt alkotta, mind a három püspöke (a csanádi püspökséghez tartozott Krassó-Szörény és Temes megye is) erőszakos halállal múlt ki 1526-27-ben s ez a terület ilyen események után teljesen pásztortalanul, vezető nélkül indult neki az ugyanekkor kezdődő hitújítás megpróbáltatásainak.

János király Gosztonyi halála után csanádi püspökké Germán Jánost tette meg, de mint akkor mindenki (nemcsak a papok), ő is átállt Ferdinánd pártjára. Egyébként már 1529-ben Brassó mellett ő is csatában esett el Ferdinánd ügye védelmében. Váradi püspökké Czibak Imrét tette meg János. Ezt meg Gritti ölette meg 1534-ben. Utána Fráter György lett Várad püspöke, őt meg Castaldo ölette meg 1551-ben.

Az erdélyi püspöki székbe a meggyilkolt Gosztonyi helyett Ferdinánd Gerendi Miklóst, János Sztatileo Jánost nevezte ki. (Ferdinánd tehát magyart, a „nemzeti” király idegent.)

Sztatileo állandóan külföldi követségekben járt, de egyébként se szentelték fel soha, mert római megerősítést nem kapott. 1542-ben meg is halt. Mivel Izabella királynét és fiát éppen ez idő tájt űzte ki a hitszegő török Buda várából s így hajléktalanul és jövedelem nélkül bolyongott az országban, a rendek, akiknek gondoskodniuk kellett volna róla, egyenesen megörültek a püspök halálának, mert így megürült palotáját odaadhatták a királynénak lakásul, megürült javadalmát pedig – igazi szovjet kommunista módra – eltartásul. (Szülővárosom, Zalaszentgrót szülötte volt a zsidó Hamburger, az első magyarországi kommunizmus földművelésügyi népbiztosa. Ő is nagylelkű táviratban közölte akkor „szeretett szülővárosával”, hogy a Károlyi kastélyt „örök időkre” Szentgrót városának adományozza.)

A második kommunizmus, a népi demokrácia is, tömegestül ajándékozta el a földet – a más földjét. A tőle ugyanakkor kivégzett nyilas miniszterek bűne viszont többek közt az volt, hogy ők is – mint az ügyész vádbeszéde mondotta – „a más földjét” osztották ki s ez a „másé” akkor természetesen a zsidók földjét jelentette. Ezt tehát még a kommunisták szerint se lett volna szabad elajándékozni.

Látjuk, hogy az erdélyi rendek is a más házát adták királynéjuknak lakásul és a más földjét eltartásul. Nekik nemzeti király kellett, de a más kontójára. Ők az egyházét ajándékozták el s ezzel egyszerre két nagy bűnt (a rabláson kívül még a szentségtörés bűnét) követtek el. A mi „hazafias” történetírásunk azonban egyáltalán nem hajlandó megbotránkozni se az egyiken, se a másikon.

Az erdélyi püspöknek Erdélyen kívül is volt két szép jószága: Tasnád és Zilah. Ezeket nem ajándékozhatták a nagylelkű rendek nemzeti királynéjuknak és fiának, mert egy „nemzeti” hazafi (Drágffy Gáspár) arra már lefoglalta, de ő természetesen nem a királyné, hanem a maga számára. Hogy később se kelljen visszaadnia, sietett nagy buzgalommal az egész vidéket az új hitre téríteni. (Kálvinista is ez a vidék a mai napig.) Azokat a papokat, akik nem házasodtak meg (tehát a tisztességeseket), elűzte. Így aztán érthető, hogy olyan papok mellett, akiket még ő se űzött el, nem túlságosan ragaszkodott a nép a régi hithez.

A püspöki kastélynak és uradalmaknak a királyné lakására és eltartására fordítása egyet jelentett a katolicizmusnak Erdélyből való kiveszésével. Új püspököt ugyanis csak úgy lehetett volna kinevezni, ha visszaadják a kastélyt és a földeket. Ha nem adják vissza, az új püspök követeli. Mivel nem lehet tagadni, hogy a magáét, tehát jogosan követelte volna, s ha nem adja vissza, bizony még egy erdélyi királynéra is igen nagy szégyen és megalázó állapot lett volna.

Ha viszont nem neveznek ki többet püspököt, akkor katolicizmus se lehet Erdélyben, mert a katolicizmusban a püspök kormányozza a híveket, tőle, mint az apostolok utódjától jön minden hatalom, nem a néptől. Új papokat se nevelhet s szentelhet fel más, mint a püspök.

A „hazafias” erdélyiek természetesen úgy oldották meg a dolgot, hogy nem neveztek ki többet püspököt.

Fráter György mindezt természetesen tudta s ezért igyekezett megakadályozni a katolicizmus pusztulását. Arra nem tudta rávenni a rendeket, hogy visszaadják a püspöki székházat és uradalmakat, mert akkor nekik maguknak kellett volna gondoskodniuk „nemzeti” királynéjukról és fiáról. Abba azonban egyelőre beleegyeztek, hogy a nagyeszű Medgyesi Ferenc személyében újra erdélyi püspök legyen. Mivel a római kinevezés előtt felszentelni úgy se lehetett, a püspöki javadalom helyett a kolozsmonostori apátságot adták neki és nagyváradi préposttá tették.

Nem tudom, sikerült volna-e valaha a szép terv, mert nem hiszem, hogy a rendek Izabellának valaha királynéi palotát építtettek és számára királynéi jövedelemről gondoskodtak volna (kivált mikor úgyse volt az a Dárius kincse, melyet Izabella el ne költött volna), de hát „szerencsére” ennek szüksége úgy se merült fel, mert Kolozsmonostoron 1554-ben (tehát hamarosan Fráter György halála után) erre az új püspökjelölt püspökre is rárontottak, őt is meggyilkolták s ezzel megoldódott az egész nagy probléma.

Vajon kik lehettek a gyilkosok s mi lehetett tettük oka? Annyit mindenesetre bizonyosan megállapíthatunk, hogy Erdélynek a vallásszabadság körüli világrengető érdemei nem valami épületes módon indultak el. A bolsevizmussal való hasonlóság azonban most is akaratunk ellenére is újra csak az eszünkbe jut.

Nem hiszem, hogy valaki – még ha protestáns is az illető – azt merné mondani, hogy mindez Erdélyben a valláserkölcsi felemelkedés, nem pedig a lesüllyedés folyamata volt. Annyira lezüllés volt ez, hogy egyenesen iskolapéldának lehet használni arra, hogyan süllyed a rosszban mindig lejjebb és lejjebb az ember, ha egyszer a bűn útjára lépett és megindul az erkölcsi züllés útján. Az erdélyiek akkor, mikor az első lépést tették a jogtalanság útján, még voltak olyan szemérmesek, hogy legalább megvárták, míg a püspök meghal s csak a már megürült lakást és birtokokat adták éppen nem végleg, hanem csak egyelőre a királyné használatára. Most már egyenesen megölik a püspököt.

1551-1556-ig újra Ferdinánd parancsolt Erdélyben s ő e rövid idő alatt is megmutatta, hogy különb az ottani „hazafiaknál”. Ő csak 1553-ig élvezte a lefoglalt s Izabella távozásával gazdátlan püspöki javakat, de Bornemissza Pál személyében már újra püspököt nevezett ki és visszaadta neki palotáját és uradalmait.

Hogy ez a lépés milyen anyagi önzetlenséget és önuralmat kívánhatott a mindig pénztelen királytól, csak az tudja kellően méltányolni, aki az akkori viszonyokat, Ferdinánd állandó anyagi zavarait és az akkor szerte uralkodó ököljogot és az Egyházzal való lelketlen elbánást ismeri. Ferdinánd mindenesetre mérhetetlen erkölcsi magaslaton állt Izabella, a fia és az erdélyi rendek erkölcsisége felett és katolikus embernek, sőt mindenkinek, aki a magántulajdont tiszteletben tartja – s ennek fontosságát különösen át tudják érezni azok, akik éppen a mi korunkban ennek lábbal tiprása miatt oly mérhetetlen szenvedéseknek, nélkülözéseknek és megaláztatásoknak voltak kitéve – mindig tisztelettel kell jellemére és igazi kereszténységére feltekintenie. A kommunizmus, a mások tulajdona elajándékozásának kellemes szokása ugyanis ezzel a püspök házát és javadalmát lefoglaló erdélyi lépéssel kezdődött. Ez volt az a kis mustármag, melyből 400 év alatt, a XX. század folyamára, felnőtt a kommunizmus terebélyes, árnyékát már a „kulákok” 20 holdjára, később pedig a kisparasztok 5 holdjára is kiterjesztő fája.

Azonban Erdélyben az igazi úr a török volt. Ferdinánd uralma nem sokáig tartott, a török segítségével újra visszajött Izabella, az országnak őt tehát újra el kellett tartania. Az ekkor már protestáns rendek azt hitték, hogy a tiszta evangélium alapján állnak, pedig csak a szabad erkölcs, a szabad önzés, azaz lényegében véve a XX. század kommunizmusának alapján álltak. Megint csak más, a védtelen egyház vagyonát utalták ki ugyanis annak a királynénak és fiának, akinek eltartása az ő kötelességük lett volna s természetesen nem az Egyház, hanem a maguk zsebéből. De viszont mivel az erkölcsi lecsúszásnak most már nem az elején, hanem már a közepén voltak, az előbbinél egy lépéssel most már továbbmentek s ekkor (az 1556 novemberi kolozsvári országgyűlésen) már az összes egyházi javak végleges, tehát örök időkre szóló szekularizálását terjesztették szentesítésre a királyné elé.

Ez – mint katolikus – eleinte megrendült és felháborodva utasította vissza a szentségtörő kívánságot. Aztán azt mondta, hogy majd gondolkodik rajta (szabad gondolkodni azon, hogy vétkezzék-e vagy ne?), végül természetesen elfogadta az ajándékot (1558-ban). Tudta ugyanis, hogy ha nem fogadja el, a rendektől ugyan hiába vár tisztességes lakást és jövedelmet, a nélkülözés (vagy legalább igénytelenség) pedig őtőle kívánt volna áldozatot s ez neki épp úgy nem akaródzott, mint a protestáns rendeknek. Ehhez ugyanis olyan erkölcsi magaslat kellett volna, melyet csak megelőző hosszas önneveléssel lehet elsajátítani, s amely megvolt egy Habsburgban, de nem egy Izabellában vagy János Zsigmondban.

Mindebből természetszerűleg következett, hogy a hajléktalan, talajnélkülivé vált, immár a levegőben lógó, de a püspöki palotához és vagyonhoz való törvényes joga miatt kellemetlen Bornemissza püspököt kitessékelték az országból már csak azért is, hogy jelenléte ne bántsa a lelkiismeretüket és ne sértse önérzetüket, hogy hallgatva is ne figyelmeztesse őket királynéhoz és országos rendekhez nem illő, kommunista mivoltukra. Bornemissza püspök távozása (1556) után aztán 40 évig nem is volt Erdélyben semmiféle katolikus egyházi hatóság.

Csoda hát, hogy lassacskán katolikus hívek is alig voltak?

Végül 1597-ben a jezsuitáktól nevelt Báthory Zsigmond újra nevez ki püspököt (ezt előtte még a nagy Báthory István se tudta vagy merte megtenni), Náprágyi Demetert. De ugyancsak keveset nyert vele az erdélyi katolicizmus, mert már 1601-ben ezt is nemcsak csöndesen kinézik onnan, mint Bornemisszát, hanem egyenesen törvénycikket hoznak száműzésére, mégpedig nemcsak az övére, hanem minden későbbi katolikus püspökére. Hogy ennek ellenére mégis hogy lehet Erdély a vallásszabadság „klasszikus hazája”, azt én nem értem. Ezt protestánsainktól és „hazafiainktól” kell megkérdezni.

Pedig ezzel még nem volt elég a vallásszabadság ellen elkövetett botrányos erdélyi bűnökből, mert 1610-ben a besztercei országgyűlésen a vallásszabadság ellen rút gyűlöletükben kimondják, hogy „az pápista papoknak pispekek ne legyen”. (Tehát még a törvényben is csúfnevükön nevezik az ősi, de elméletben még tőlük is törvényesen bevett és a kálvinizmussal egyenrangú vallás követőit.) De az 1653-ban II. Rákóczi Györgytől kiadott Approbatae Constitutionis is szemérmetlen nyíltsággal kimondja, hogy az erdélyi alkotmány szerint püspöke csak a lutheránus, kálvinista és unitárius vallásnak van, a pápistáknak nem. Nekik csak vikáriusuk, azaz püspökhelyettesük lehet, de ezt se nevezheti ki a pápa, hanem a papok választása alapján az erdélyi kálvinista fejedelem. (Láttuk azonban, hogy még ezt a gyalázatos törvényüket se tartották meg és hosszú időn át még vikáriusa se lehetett az erdélyi katolikusoknak.)

Az erdélyi alkotmány tehát még annyi jogot se adott a katolikusoknak, mint amennyit, mint láttuk, a szintén üldözött unitáriusoknak megadott, mert ezeknek lehetett püspökük, de a katolikusoknak nem. Az is jellemző, hogy éppen azoknak a katolikusoknak nem lehetett püspökük, akiknek a vallásuk lényegéhez tartozik a püspöki hivatal, mert hiszen nélküle egyáltalán nem is létezhetnek. Ellenben azok „püspökeit” törvénybe iktatja, akiknek a vallása egyenesen tagadja a püspöki méltóságot, sőt még a papit is, hiszen az egyetemes papság elve alapján áll minden protestáns felekezet.

Püspöke az erdélyi katolikusoknak nem is lehetett egész addig, míg csak Erdély újra és végleg Habsburg-uralom alá nem került. Addig, míg ott protestánsok parancsoltak, ezek nem tudták magukat rászánni arra, hogy a katolikusoknak ezt megengedjék. Hogy közben valósággal a vallásszabadság hangoztatásából éltek, sőt közben ugyancsak sokszor átruccantak még Magyarországra is, hogy „a vallásszabadságot” ott is megvédjék, az a katolikusok elleni fanatikus türelmetlenségükben éppen nem zavarta őket.

De mikor már Habsburgok voltak Erdélyben az urak, a többségben levő protestáns rendektől még akkor is csak hosszas küzdelmek s az ő szívós ellenállásuk legyőzése után lehetett ezt kicsikarni. E felháborító felekezeti túlkapás mértékét csak akkor tudjuk kellőképpen megérteni, ha azt is meggondoljuk, hogy Erdélyben több a katolikus (még akkor is, ha a latin katolikus magyaroknál és székelyeknél sokkal nagyobb számú görög katolikus oláhokat nem számítjuk), mint a lutheránus és unitárius együttvéve (akiknek pedig külön-külön engedélyezett püspököt az erdélyi alkotmány) s a kálvinisták száma is, alig nagyobb a katolikusokénál.

Ez a püspöktilalom, mely a Habsburgoktól független Erdélyben végig megmaradt, a legnagyobb sérelme az erdélyi katolikusok vallásszabadságának. Ekkora sérelem Habsburg-területen sose érte a protestánsokat, mert ott nekik sose tiltották meg s nem is próbálták soha megtiltani, hogy püspökeik vagy szuperintendenseik lehessenek, sőt még azt se, hogy ezeket ne ők maguk válasszák. Nem volt ez nekik tilos még „elnyomásuk” mélypontján, III. Károly korában se.

Pedig ha tilos lett volna, ez nekik közel se lett volna akkora sérelem, mint Erdélyben a katolikusoknak, mert hiszen a püspöki hatalom a katolikus vallás lényege, míg a protestáns felekezetekben az csak egy bibliai alappal nem bíró emberi intézmény, melynek létesítését nem egy protestáns felekezet, mint a Bibliával egyenesen ellenkezőt, még tilt is. (Ezzel szemben a katolicizmusban püspök nélkül pap se lehet, mert egyedül csak ő szentelheti fel, nélküle nincs prédikáció, nincs tanítás, mert tanító hatalma a papnak nincs, hanem csak a püspöknek van, s csak ő bízhatja meg a papot, hogy a népet tanítsa stb.)

Pedig abban a korban, melyben önálló Erdély nem volt, nemcsak a püspök, hanem még a püspöki javadalom is szinte elengedhetetlen feltétele volt a katolicizmus életben maradásának. A nép ugyanis évszázadokon át hozzá volt szokva, hogy mindent a püspök tegyen, mindent a püspök fizessen. Rögtön, átmenet nélkül, s kivált akkor, mikor minden bomlott, ami régi volt s a hűek kisded nyája is meg volt félemlítve, nem lehetett püspöki javadalom nélkül, csak úgy a semmiből papnevelő intézetről gondoskodni, nem is szólva arról, hogy jogilag és dogmatikailag se állíthatta ezt föl más, mint csak a püspök.

Az tehát, hogy Erdélyben a katolikusoknak nem lehetett püspökük, valójában a katolikus vallási élet úgyszólván teljes lehetetlenné tevését jelentette.

A vallásszabadságnak ez a tilalom tehát olyan nagy sérelme volt, amelynél nagyobbat még elképzelni is alig lehet. És ez Erdélyben így volt teljes kétszáz éven át. Mindaddig, míg a protestáns Erdély protestáns uralom alatt állt, sőt még ennél is tovább is, mert hiszen így volt ez már a katolikus Izabella, a még katolikus János Zsigmond, Báthory István, Báthory Kristóf, Báthory Zsigmond alatt is. Így volt akkor is, mikor Erdély időnként I. Ferdinánd uralma alá került s így volt jó ideig még akkor is, mikor I. Lipót alatt Erdély már végleg visszakerült a magyar Habsburg király uralma alá. Pedig Erdély csak akkor protestáns többségű, ha az oláhokat nem számítjuk. (Nem is számították akkor.)

Az erdélyi katolicizmus azért, mert püspöke nem lehetett, nem tudott a népnek lelkipásztorokat adni. A nép tehát kénytelen volt azokat a pásztorokat elfogadni, akiket kapott, azaz protestáns pásztorokat. Tíz lelkipásztori állás közül talán ha egyet be tudtak volna tölteni, de ezt is csak olyan emberrel, akinek se tudományos képzettsége nem volt, se erkölcsi feddhetetlensége, mert ezt az utóbbit is csak gondos és tartós szemináriumi neveléssel lehet elsajátítani (még azzal se könnyen).

Az erdélyi papok örökös tisztaságra voltak kötelezve, de az ehhez szükséges lelki emelkedettségnek, mély hitnek és aszketikus gyakorlatnak még az elemeivel se bírtak. Világos, hogy többnyire bűnös élet, a hívek állandó botránkoztatása, a papság tekintélyének lejáratása, a nép tudatlansága és babonaságba menekülése lett az eredmény. S az erdélyi protestánsok tehát tulajdonképpen azt iktatták törvénybe, sőt alkotmányukba azt vették bele, hogy ennek így kell lennie és így kell maradnia.

De tisztán ők is idézték elő, hogy Erdélyben az Egyháznak csak ilyen papsága volt, mert az Egyházat nemcsak az egyházi élethez szükséges anyagi eszközöktől fosztották meg, hanem még azt se engedték meg, hogy legalább szegény püspöke lehessen a katolikusoknak. Pedig ezzel már ugyancsak édeskeveset nyert volna a katolicizmus, mert az akkori világban, mikor mindent a föld, a vagyon tett s még a közügyeket is egyedül csak a vagyonosok intézték, a szegény püspöknek nemcsak semmi tekintélye, hanem lehetősége se lett volna ahhoz, hogy valamit csinálhasson.

Mivel ebbe a helyzetbe az erdélyi protestantizmus tudatosan taszította a katolicizmust s mikor odataszította, még törvényeket is hozott, hogy ezek az állapotok soha meg se változhassanak s nem is változtak meg egész addig, míg ezt módjában állt megakadályoznia a protestantizmusnak, meg kell állapítanunk, hogy a vallásszabadság klasszikus hazájában, abban az Erdélyben, mely a világtörténelemben állítólag először iktatta törvénybe a vallásszabadságot, a valóságban nemcsak vallásszabadság nem volt (legalábbis a katolikusoknak nem, akik pedig a kálvinisták után a legtöbben voltak), hanem – a vallásszabadság állandó, undorító hangoztatása közben – olyan rosszakaratú, cinikus, sőt ördögi vallási elnyomás volt, amilyen csak elképzelhető.

Pedig hát nemcsak az anyagi kifosztásban és a püspök nemtűrésében állt az erdélyi katolikus-elnyomás. Ez csak az elnyomás egyik tényezője volt. A másik, talán még nagyobb jelentőségű tényező volt a jezsuiták nemtűrése. A jezsuiták abban az időben olyan papok voltak, akik külföldön tanultak, mégpedig vagy kétszer annyi ideig (és tízszer alaposabban), mint a többi pap. Ők teljes fokban megkapták a tudományos kiképzést és az aszketikus nevelést, tehát a tisztességes papi élethez szükséges kiválogatást. A püspököt és a papnevelőt, ami hiányzott, természetesen ők se tudták volna Erdélyben teljesen pótolni, mert minden faluba nem lehetett volna jezsuitát küldeni, vagy ha igen, akkor is csak évente pár napra.

De ha beeresztették volna őket Erdélybe, mégis igen sokat segített volna, mert a hívek legalább ízelítőt kaptak volna abból, mi az a katolicizmus és milyen az igazi katolikus pap. (Ez esetben legalább azok szemében, akik nem voltak rosszakaratúak, a maguk alacsony színvonalú papja nem jelentette volna magát a katolikus papságot. Akkor látták volna, hogy az ő papjuk csak azért elfajult, mert se nem eléggé katolikus, se nem eléggé pap. Nem a vallásukat gyűlölték volna meg tehát miatta, még csak nem is a papságot, hanem a viszonyokat, vagy legfeljebb azokat, akik ezeket a viszonyokat előidézték.)

Ha a hívek azt a katolicizmust hasonlíthatták volna össze a protestantizmussal, melyet a jezsuitákban láttak, nem lett volna kétséges, hogy a kettő közül melyiket választották volna. Sőt ha a jezsuiták zavartalanabbul és hosszabb időn át működhettek volna, az ő vezetésükkel és Rómából kapott jogalapon még püspök nélkül is lehetett volna létesíteni papnevelőt is (az anyagiakat összeadták volna tisztelőik, a buzgó hívek), s így ha nem is rögtön, legalább évtizedek múlva minden falu kaphatott volna olyan papokat, akik legalább nagyjából hivatásuk magaslatán álltak volna.

Be is mentek Erdélybe a jezsuiták, de természetesen nem az erdélyi protestánsok türelméből, hanem csak a katolikus Báthory István alatt, de még alatta is csak akkor, mikor ő már nemcsak erdélyi fejedelem, hanem lengyel király is volt s így hatalma nagyobb volt már, mint az erdélyi protestánsoké. Mihelyt azonban a nagy király lehunyta szemét s unokaöccse már megint csak erdélyi fejedelem volt, nem több, mindjárt nagyobb urak lettek a protestánsok, mint a katolikus fejedelem s a jezsuitáknak az országból rögtön takarodniuk kellett.

Láttuk már, hogy a szó szoros értelmében rögtön. Még aznap, hogy a törvényt meghozták. Még aznap, noha a törvény két hetet írt elő. Báthory Zsigmonddal szemben – hiába volt a jezsuiták neveltje s hiába tisztelte őket úgy, mint az apját – már fel mertek lépni a protestáns rendek s neki már engedelmeskednie kellett. Igaz, később is voltak Erdélyben jezsuiták majdnem mindig, de mindig csak illegálisan, csak lopva, egyenként, sőt többnyire álruhában, s világos, hogy így ottlétüknek semmi jelentősebb eredménye vagy haszna nem lehetett és nem is volt.

A jezsuiták be nem eresztése, illetve kiűzése a második nagy vétke a protestáns Erdélynek a vallásszabadság ellen s épp oly cinikus és ördögi jellegű, mint a másik, a püspök anyagi kifosztása, sőt még szegényen se tűrése. A jezsuiták kitiltása ugyanis gyakorlatilag azt jelentette, hogy az uralkodó felekezetek nem tűrték, hogy a katolikusoknak magasabb iskolájuk lehessen. Éppen azért nem tűrték, mert látták, hogy a jezsuiták olyan iskolákat tudnának felállítani, melyekhez az övéik nem is foghatók s melyekkel ők versenyezni sose tudnának.

Úgy segítettek hát magukon, hogy megtiltották, lehetetlenné tették a versenyt. Hogy a magyar kultúrának, irodalomnak, tudományosságnak mennyit használt volna ez a szabad verseny, mely a vallásszabadságnak is annyira elengedhetetlen feltétele, azzal ők már nem törődtek. De a jezsuiták kitiltása azt is jelentette, hogy Erdélyben az uralkodó felekezetek nem tűrték, hogy a katolikusoknak is lehessenek képzett, tevékeny, erkölcsileg feddhetetlen és szónokolni is nagyszerűen tudó papjai. A protestáns „vallásszabadság” csak olyan katolikus papokat tűrt meg Erdélyben, akiket unalommal, esetleg éppen undorral hallgattak az emberek. Undorral, mert jól tudták, hogy az életük egészen mást mond, mint amit a szájuk, unalommal, mert a „tudományuk” épp úgy a tudatlanság volt, akár a hallgatóiké.

A protestantizmus a jezsuiták kitiltásával tulajdonképpen a maga gyöngeségét, alsóbbrendűségét ismerte el azzal, hogy „adminisztratív” eszközökkel (mint a kommunisták szokták mondani) nyomta el a vetélytársat. De hát nekik az érdek sokkal előbbre való volt, mint az önérzet s a jezsuitákat egyébként is úgy megrágalmazták, hogy mindenki azt hitte, hogy bennük nem a fölényes ellenfelet, hanem az erkölcsi elfajultságot üldözik.

Úgy tettek, mint a kommunistáink, akik háborús uszítóknak rágalmazták a nyugati államokat, de azért mégis annyira féltek e „háborús uszítók” igazságától, hogy rádióadásaik zavarására súlyos milliókat költöttek, csakhogy az ő „haladó világnézetük” és a „kizsákmányolás” alól „felszabadított” elvtársaik ne hallgassák azokat az érveket, melyeket szerintük egy már rég elsüllyedt, meghaladott világ önző és romlott képviselői akartak velük közölni. Ha csakugyan azt hitték, hogy így van, miért kellett akkor érveiktől annyira félni?

Báthory István alatt – mikor nem voltak még mesterségesen gúzsba kötve – csak úgy duzzadt az élettől a jezsuiták kolozsvári kollégiuma. Az ifjak csak úgy özönlöttek oda. Mint láttuk, még a kálvinista lelkészek is oda küldték fiaikat. Még az oláh görögkeleti püspök is. (Mivel feleséges ember görögkeleti püspök se lehet, ez valószínűleg özvegy ember volt, mikor püspök lett s ezért volt mégis fia). Ha ezt a lelkes kezdetet és nagyszerű fejlődést az undok sárga irigység, a vak türelmetlenség és brutális erőszak össze nem rombolja, micsoda gyönyörű folytatás és beteljesedés következett volna!

Alakulhatott volna hamarosan külön erdélyi jezsuita rendtartomány vagy 20-30 erdélyi városban jezsuita kollégium. A székely ifjak, akik itt tanultak, csak úgy özönlöttek volna a jezsuita rendbe, sokszor még protestánsok is (hiszen Pázmány is így lett jezsuita, pedig Váradon ugyancsak nem működhettek sokáig ezek a jezsuiták) s a jobbnál jobb és képzettebbnél képzettebb papok százait nevelték volna. Hiszen a betelepedésük hetedik évében már egy év alatt húszan kérték a rendbe való felvételüket.

De ha eltekintünk a katolicizmustól és csak a magyarságot nézzük: Hogy fellendült volna a tudományos élet és a magyar irodalom! (Hogy nem latinul írtak volna ezek a jezsuiták, azt Pázmány Péter, Káldy és társaik ugyancsak bebizonyították. Miért írtak volna latinul, mikor maga Loyolai Szent Ignác is minden munkáját spanyolul, nem pedig latinul írta?) Hány soha meg nem született tudóstól, írótól és nagy közéleti embertől fosztotta meg ez a gonosz felekezeti türelmetlenség nemzetünket, hány kiváló műtől a magyar irodalmat!

De ez nálunk eddig mégse fájt még senkinek. Mutassanak nekem csak egy történelmi művet, még ha katolikus írta is, mely elítélné és követ vetne az erdélyi jezsuitaüldözésre, vagy akár csak olyan munkát, mely rámutatna, hogy ez a jezsuitaüldözés a magyarságnak is ártott, vagy amely akár csak azt megemlítené, hogy a vallásszabadsággal ellenkezett!

Ez a gonosz erdélyi felekezeti türelmetlenség (melynek azonban nálunk „vallásszabadság” a tisztes neve) az oka annak is, hogy Moldva ma már nem magyar, sőt hírmondói is alig vannak már hajdani nagyszámú magyarságának. Moldva helységnevei azt bizonyítják, hogy hajdan tekintélyes részében, talán többségében is, magyar volt. Ezek a moldvai magyarok mindig katolikusok voltak – maradványaik ma is azok – és a szomszédos Erdélynek kellett volna őket papokkal ellátnia, ha azt akartuk, hogy megmaradjanak magyarnak. (Ennek elhanyagolása magyar szempontból még végzetesebb volt, mint katolikus szempontból, mert egy nép idegen fajú és vallású tömeg közepette mindig hamarabb veszti el nemzetiségét, mint vallását. Moldvában ma is jóval több a katolikus, mint a magyar, pedig régen ott mindenki magyar volt, aki katolikus volt.)

A rövidlátó protestáns felekezeti gyűlölet azonban még az erdélyi katolikus magyarokat se hagyta papokkal ellátni. Hogy juthatott volna hát még Moldvába is a „feleslegesből”! Pedig az erdélyi jezsuitáknak volt gondjuk – mint láttuk már – még erre is. Már működésük legelején is, mikor még csak alig néhányan voltak Erdélyben s mikor még nem is voltak magyarok azok, akik ott voltak. Erdélyből már ekkor rendszeresen átjártak Moldvába az ottani testvérmagyarokhoz. (Mint láttuk, még a Horvátországból származó Sámbár Mátyás is s őt bizonyára az itt szerzett benyomások hatására éltette még aggkorában is az a vágy, hogy Moldvától még keletebbre, Levédiába is elmenjen és ott is felkeresse és megtérítse az ősmagyarokat.)

Sajnos, erdélyi magyar kálvinista testvéreink irigysége, rövidlátása és gyűlölete nemcsak a moldvai csángók megmentését tette lehetetlenné, hanem még az erdélyi székelyek papokkal való ellátását is. Most aztán úgy segítenek magukon, mikor a moldvai csángók eloláhosodásán keseregnek, hogy azokat az olasz papokat szidják miatta, akik magyarok híján ezeket a katolikus moldvaiakat gondozzák lelkileg, s akiket Róma küld nekik oda, s akik természetesen ölbe tett kézzel nézik, hogy oláhosítja el őket mindjobban a román állam. (Pedig ha nem tennék kezüket nemzetiségi téren ölbe, majd lenne nekik. Akkor nem is tehették volna lábukat Románia területére.)

Protestánsaink, úgy látszik, mintha csak gyűlölni tudnának. Régen az erdélyi magyar jezsuitákat, most a moldvai olasz katolikus papokat gyűlölik. A gyűlölet olyan vakká és egyoldalúvá teszi őket, hogy nem tudják megérteni, hogy Róma nem azért van, hogy egyes magyarokat az eloláhosodástól megmentsen. Az ő hivatása egyedül az, hogy az égnek megnyerje és a pokoltól megmentse őket; hogy a hit lángját ápolja bennük, óvja a kialvástól és erkölcseiket nemesítse. Hogy ki magyar és ki más nemzetiségű, ahhoz Rómának semmi köze. Ehhez legfeljebb egy magyar papnak lehet köze (de ha hisz és logikus, akkor annak is csak másodsorban s akkor, ha nemzeti törekvéseivel a hitet nem veszélyezteti vagy akadályozza).

Az erdélyi jezsuitáknak – láttuk – a hit mellett a magyarokra is volt gondjuk, ők ezt is fontosnak tartották, mert ők nemcsak jezsuiták, hanem magyarok is voltak. Az erdélyi kálvinisták azonban hiába voltak magyarok, ők nem tartották olyan fontosnak a magyarság szeretetét, mint Róma gyűlöletét. Ők a moldvai magyarok iránti szeretetből nemcsak nem tudták szeretni még a jezsuitákat is, hanem még csak kevésbé gyűlölni se tudták őket miattuk.

Róma nem is lenne igazságos lelki atya, ha előbbre való lenne neki a magyar katolikus, mint a román katolikus s kivált éppen Romániában. Hiszen ha ott magára haragítaná vele a román államot, melyben az ő hívei egyébként is kisebbséget tesznek és nem is éppen szívesen tűrt kisebbséget (pedig ugyancsak magára haragítaná, mert a román állam annyira akarta és akarja románosítani a moldvai csángókat, hogy még azt se igen tűri el, hogy magyar kutatók felkeressék őket), ezzel a csángók beolvasztását ugyan nem tudná megakadályozni, de a romániai katolicizmusnak (s vele a mi csángó véreinknek is) ugyancsak sokat ártana.

Rómának csak az a kötelessége, hogy a moldvai magyarokat a katolicizmusnak megmentse (s nekünk csak örülni lehet annak, hogy ezzel közvetve a magyarságunkat is menti). A csángók, mint magyarok megmentése, egyedül csak a magyar katolicizmusnak lehetett volna kettősen szép hivatása. Például azoknak a jezsuitáknak, akiket az erdélyi katolicizmus küldött volna hozzájuk akkor, mikor még nem volt késő. A XVII. és XVIII. században ez még nem lett volna késő. Hogy azonban ez soha meg ne történhessék, arról alaposan gondoskodtak az erdélyi magyar kálvinisták, akik még azt se tűrték meg, hogy az erdélyi magyar katolikusoknak lehessenek papjai, kivált érdemes papjai, nemhogy felesleg is lehetett volna belőlük, melyből még a moldvai csángóknak is jutott volna.

Pedig, hogy az erdélyi jezsuitáknak a mennyek országának hirdetése mellett mennyire gondjuk lett volna a moldvai magyarok magyarságára is, azt láttuk annak a P. Szántónak a viselkedéséből, akit az erdélyi magyar protestánsok télvíz idején zavartak ki Erdélyből. Ő volt ugyanis az, aki azután Rómában olyan makacsul védte a római magyar kollégium magyar jellegét, hogy még a pápával is szembeszegült miatta.

Azzal a pápával, akinek minden jezsuita külön fogadalmat tesz a feltétlen és mindenben való engedelmességre.

Ezeknek az erdélyi XVI. és XVII. századi kálvinistáknak a mai utódai most aztán úgy próbálják bebizonyítani magyar hazafias érzelmeiket a moldvai csángók pusztulása miatt, hogy szidják azokat az olasz papokat, akiket Róma azért küldött hozzájuk, hogy pótolják azokat a magyar papokat, akiket nekünk kellett volna hozzájuk küldenünk, de kálvinista magyar testvéreink gyűlölete és irigysége lehetetlenné tette ezt számunkra.

Egyébként hogy Róma még magyar szempontból se olyan gonosz, mint a moldvai csángókkal foglalkozó magyar kálvinisták hazaszeretettel leplezett katolikus ellenszenve gondolja, mutatja, hogy mikor én az esztergomi papnevelőben a teológiát tanultam, akkor is volt ott egy romániai papnövendék, akit nem magyar pénzen azért küldtek hozzánk hittudományi kiképzésre, hogy magyarul megtanuljon. (Jól jártak vele szegény magyar véreink, mert igen jámbor gyerek volt.)

Az erdélyi vallásszabadság valóságának papvédője

Egy negyedszázaddal ezelőtt a „Magyar Kultúra” című folyóiratban „Irányzatos-e a magyar történetírás” címen egy cikkben röviden már megírtam azokat az igazságokat, melyeket e műben bővebben fejtegetek. Akkor állításaimra 1930-ban Dr. Pompéry Aurél tollából egy külön műben kaptam választ, melynek az volt a címe: „Irányzatos-e a magyar protestáns történetírás?”

A válasz lényege az volt, hogy nem.

Mivel Pompéry katolikus pap létére is e tekintetben a protestantizmusnak adott igazat (illetve, mint ilyenkor ez már nálunk szokás, az „arany” középúton maradva és tárgyilagosságot fitogtatva, mindkét félnek igazat adott), érvei feltétlenül érdekelni fogják az olvasót. Azt írja, hogy cikkemet „azért, hogy számos történetírónak több, a XVII. és XVIII. században szerepelt magyar katolikus államférfiúról tévesen és igazságtalanul írt állítását megcáfolja, minden tiszta érzésű, az igazságot és a békességet kedvelő magyar katolikus és protestáns ember mint örvendetes és épületes irodalmi eseményt üdvözölhette”. (Ez szól jobbra, a katolikus felé.) Azonban – folytatja (s ez szól a protestantizmus felé) – a cikkben a védelem mellett két vád is található volt. Az első, hogy az 50-60 évvel ezelőtti magyar protestáns történelem – mindenestől, egészen – irányzatos, és másodszor, hogy a protestáns felkelő vezérek rossz hazafiak voltak, mert elsősorban nem a haza, hanem a maguk érdekét keresték. E két vád – írja Pompéry – felette sértő a magyar protestánsokra és ezért alkalmas a felekezeti béke megzavarására. Ezért miatta a magyar protestánsok részére elégtételt kell adni és ezt csak úgy kaphatják meg, ha az elégtételt katolikus ember adja nekik. (Sőt még nagyobb az elégtétel, ha az a katolikus ember – mint a jelenben – még pap is.)

Pompéry azt is hangsúlyozza, hogy műve megírásában egyedül csak az igazság és a nemzet érdeke vezeti, érte senkitől a világon semmit se kér, már csak azért sem, mert neki (mint idős, beteges embernek) már a világon senki a legjobb akarattal se adhat semmit. (Csak arról feledkezik meg, hogy dicsőséget, népszerűséget, elismerést kaphat érte, tehát erre törekedhetett is. Márpedig van-e ennél nagyobb kincs egy íróra nézve.)

Pompéry tudta, hogy ha határozottan a katolicizmus mellett ír, akkor még a katolikusok közül is csak egy egészen kis réteg tetszését vonhatja magára, a „klerikálisokét”. (Ebbe pedig még a papok egésze se tartozik bele, mert még azoknak is vagy fele inkább akar békét, mint az igazságot. Azt tartja, hogy az ellenfelet meggyőzni úgyse lehet, haragja pedig a katolicizmusra sokkal veszélyesebb, mint a jelenlegi állapot.) Pompérynek tudnia kellett, hogy országos elismerést csak olyan állásponton állva lehet kivívni, melyre ő helyezkedett, „klerikális” állásponton ellenben csak ellenszenvet, sőt országos felháborodást lehet kapni. Kéznél fekvő tehát, hogy a népszerűségért, illetve az igazság képviseletének veszélyessége miatt helyezkedett erre a tetszetős álláspontra.

Pompéry kérdéses műve régies stílusú és okoskodású, a szenilitás jeleit mutatja s emiatt sokszor mosolyra késztet. Egyébként azonban nagy szakismeretre vall; mély és logikus az okoskodása s stílusa nehézkessége ellenére is jóízű és világos. A szerző idős katolikus pap volt, mikor művét írta. Papi, sőt hazafias nemzeti körökben is megbotránkozást keltve, az első kommunizmus alatt felkínálta magát a rendszernek, de a kommunizmus bukása után őszinte bűnbánatot tartott s attól kezdve, tehát szóban forgó műve megírása idején is, már katolikus szempontból teljesen kifogástalanul viselkedett. Művében is sokszor megható módon jelentkezik a hit és az Egyház iránti gyermeki engedelmesség (illetve az engedelmesség állandó hangsúlyozása).

A szerző egy nagy fogyatékossága azonban művéből is kiütközik: szinte mániákusan fél a kritikától, különösen a durva kritikától. Engem is – mikor életemben egyszer találkoztam vele – oly esengve kért, hogy ne gorombán válaszoljak majd neki, hogy én jóakaratomban egyáltalán nem is válaszoltam neki, mert másképpen, mint keményen, bizony bajos lett volna a választ megírni.

Egyébként egy jezsuita atyát hivatott a halálos ágyához (tehát egy olyan egyént, akiről azt hitte, hogy ahhoz az irányzathoz tartozik, melyet én képviselek), neki adta át az összes kéziratát, hogy jó kezekbe kerüljenek. Ezzel is kimutatta tehát, hogy akkor, mikor már levetett magáról minden földi gyarlóságot, lélekben melyik irányzathoz akart tartozni.

E jezsuita atya előtt, mikor kéziratait átadta neki, bűnvallomást is tett. Megvallotta, hogy hiúsága miatt, azért, mert igen jólesett neki, hogy a protestáns irodalom olyan elismeréssel kezelte, sőt dicsérgette, műveiben bizony jobban mellettük írt, mint a tudományos igazság talán megengedte volna. (Egy másik paptörténetíró pedig, aki egyébként tollát az Egyház védelmében szokta forgatni, mikor szemére hánytam akkori legújabb művének a protestánsok irányában tett bántó engedményeit, ezt felelte: Ha nem így írok, sose kaphatok egyetemi tanszéket (még így se kapott), mert akiktől ez függ (s elsorolta őket), anyakönyvileg is protestánsok, felfogásukban pedig még inkább. Bizonyára ez az oka annak, hogy az annyira irányzatos, annyira katolikusellenes magyar történetírás eddig még soha senkitől bírálatot nem kapott. Én ugyanis nem azt állítom, hogy a magyar protestáns történetírás, hanem hogy a magyar történetírás általában irányzatos.)

Szegény jó Pompéry Aurélnak ma már nem fáj, nem is fájhat az én goromba bírálatom. Mivel legalább a halálos ágyán dicséretesen megtagadta, nem is az ő személyének szól ez ma már, hanem csak a művének. De mivel annyira rettegett tőle, igyekszem (csak nem nagyon sikerül) most is úgy megírni, mintha ő is olvasná, tehát lehetőleg kíméletesen. Mivel azonban itt nem személyekről, hanem elvekről van szó, magától a bírálattól, melyet kedvéért életében elhalasztottam, végleg nem tekinthetek el.

Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy Pompéry olyasmiket cáfol a cikkemből, illetve olyasmikre hívja fel a figyelmet velem szemben, amiket sose mondtam, illetve amik tarthatatlanságának magam is tökéletesen tudatában vagyok és voltam. Például azt sose mondtam, hogy a magyar protestáns történetírás mindenestől, egészen irányzatos. Igaz, hogy nem hangsúlyoztam, hogy vannak kivételek is, de ez felesleges is, mert hiszen még a kivételeket is kizárni még nem is fanatizmus, hanem egyenesen elmebetegség volna. Mire való tehát azt hangsúlyozni, ami épelméjű emberek között úgyis magától értetődő?

Világos, hogy lehetnek és vannak is a katolicizmus iránt egészen tárgyilagosan író protestáns történetírók is, különösen az újabbak között. E műben is nem egyről állapítom meg ezt. Olyant azonban, aki felekezetiségét annyira háttérbe tudta szorítani, hogy tisztán az írásából nem tudtam megállapítani, hogy milyen vallású, csak egyet találtam, Károlyi Árpádot. De ez nála is csak idősebb korában és a 48-as szabadságharcról (Batthyány főbenjáró peréről) írt művére vonatkozik, mely a protestantizmussal alig van összefüggésben.

A nagy, az ismertebb nevű protestáns történetírók között azonban egyet se találtam ilyet, különösen a magyarok között nem. Rámutattam már, hogy még a nagy és határozottan tárgyilagosságra törekvő Schillert is még saját kiadója is kénytelen helyreigazítani katolikusellenes állításaiban, a „nagy” Carlyle-ben pedig úgy tombol a legcinikusabb, a legostobább és legrosszakaratúbb katolikusgyűlölet, sőt állandó rágalmazás, hogy egyenesen az egész angol irodalom örök szégyene marad. Erről tesz tanúságot „Frederic the Graith”-jében is, mely például Hitlernek (és a mi Mikszáthunknak is) legkedvesebb olvasmánya és ihletője volt. Láttuk aztán, hogy még a többieknél sokkal tárgyilagosabb Coxe is micsoda korlátoltságokat ír le a Habsburgokkal kapcsolatban. De az angoloknak mégis volt legalább egy Macaulayjuk is, bár tiszteletreméltó igazságra való törekvése mellett ő se érti és fogja fel helyesen a katolicizmust. (Még szerencse, hogy Mikszáthnak ő is kedves szerzője volt.) Nekünk azonban még nem született meg a Macaulaynk!

S ha ezt kell mondanunk magukról a történetírókról, vajon mit mondhatunk azokról a költőkről és regényírókról, akik az ő műveik alapján írtak történelmi tárgyú szépirodalmi műveket, amelyekből aztán milliók merítették s merítik még ma is „történelmi” ismereteiket. Azok a történelmi adatok például, melyek alapján Petőfi írta „hazafias” költeményeit (Lehel, Kun László, Kont, Hunyadi László, Zrínyi Ilona, Rákóczi, Lenkey stb.), ma még ponyván se felelnek meg. De még a komoly és tudós Arany is „büszke Bécsnek rettenetes császárának” mondja I. Lipótot s ezen bizony meg kell szakadnia a nevetéstől annak, aki Lipót személyét és egyéniségét csak egy cseppet is ismeri. Lipót ugyanis olyan ellentéte volt annak, amit a „büszke” és a „rettenetes” jelent, amilyen ellentét két dolog között csak lehetséges. De nemcsak a „Rákócziné” ilyen hamis, hanem épp ily hamis történelmi beállításúak a Zách Klára, az „V. László”, a „Török Bálint” című irodalmilag gyönyörű költeményei is.

Épp ily hamisak, vagy még hamisabbak történelmileg Schiller világhírű drámái. A mai történettudományban II. Fülöp spanyol király már nem szörnyeteg, nem is zsarnok, hanem történelmi egyéniség. Jellemző, hogy Schiller a „Don Carlos”-t egy olyan kezdetleges fércmű (a francia Saint Real „Histoire de Dom Carlos, nouvelle historique” (1672) alapján írta meg, melynek szerzője még azt se tudta, hogy Carlos nem „Dom” volt, hanem „don”. Eredetileg Schiller drámája is ilyen címen jelent meg: Dom Carlos.

Nem kell tehát nekünk Arany vagy Petőfi miatt szégyenkeznünk, mert a művelt nyugat nagy írói történelmileg még náluk is tudatlanabbak voltak és még elfogultabb felekezeti források után dolgoztak, mint a mienk. De ugyancsak szégyenkezniük kell amiatt a protestánsoknak, akár magyarok, akár nyugatiak.

De térjünk vissza Erdélyhez és Pompéryhez. Pompéry a nagy magyar protestáns történetírókat mind tárgyilagosaknak tartja, s köztük, úgy látszik, éppen legjobban Szilágyit. Én egyiket se tartom annak. Éppen Szilágyi elfogultságára már eddig is hoztam fel egyenesen elképesztő, sőt nevetést okozó adatokat. A legtárgyilagosabb talán köztük még Szalay, de ez neki se személyes érdeme, hanem egyszerűen csak annak természetes következménye, hogy ő a 48-at követő elnyomás alatt írt s így nem mert úgy írni, mint szeretett volna. Ő csak az adatokat közli, de nem fűz hozzájuk olyan kétségbeejtő magyarázatokat, mint Szilágyi akkor, mikor szükségesnek tartja felekezetét és nemzeti hősökké előléptetett hittestvéreit bűneikben mentegetni.

Furcsa, hogy egy katolikus pap akkor, mikor történelmi tárgyilagosságról van szó, a dicsérő jelzőket csak úgy szórja arra a Szilágyira, aki egyszerűen a jezsuitáknak Erdélybe való „betolakodásáról” ír, s aki szerint, úgy látszik, az se ellenkezik a történelmi tárgyilagossággal, hogy Báthory Zsigmond furcsa jellemét és ebből folyó bűneit egyszerűen, sőt egyedül annak tulajdonítsa, hogy jezsuiták nevelték. (Sajátságos, hogy akkoriban mégis rájuk bízták fiaik nevelését még kálvinista lelkészek is.)

Szilágyinak ez a már ma nevetni való elfogultsága azonban még nem nevettetett, hanem követésre késztetett. Láttuk, hogy Varga Ottó is, Adynak s e sorok írójának is történelmi tankönyvírója, Szilágyi hatása alatt áll. Azalatt a félszáz év alatt, ami közte és Szilágyi kora közt eltelt, annyit már haladt a világ, hogy oly nyíltan, mint Szilágyi, nem mert írni s ezért nyíltan nem mondja ki, mint Szilágyi még kimondta, hogy mindennek a jezsuita nevelés az oka, de miközben Báthory Zsigmond lehetetlen viselkedését elmondja, ő se tudja megállni, hogy minden megjegyzés nélkül bár (azaz sunyian), de oda ne vesse, hogy ez a lehetetlen Báthory Zsigmond „a jezsuiták neveltje” volt.

Aztán arra hívja fel a figyelmet Pompéry, hogy katolikus történetíróink között is vannak irányzatosak, nemcsak a protestánsok között s ezzel igazán felfedezte a puskaport. Ez is olyan nyilvánvaló igazság ugyanis, hogy tagadása szintén egyet jelentene az elmebetegséggel. Ez a nyilvánvalóság volt az oka, hogy én elkövettem azt a bűnt, hogy elfelejtettem ezt nyíltan elismerni. Most tehát Pompéry érdeméből pótolom ezt a nagy mulasztásomat. Rögtön hozzá kell tennem azonban, hogy valóban csak olyan tény elismerését mulasztottam el, ami magától értetődő s ezért – józan eszű embereket tételezve fel – csakugyan felesleges lett volna megemlíteni.

Katolikus magyar történetíró is lehet elfogult, de a mi sajátságos helyzetünkben és viszonyaink között ez csak a legkisebb kaliberűek között és ez esetben is csak akkor lehetséges, ha az illető katolikus hitbuzgalmi lapba ír.

Ellenben olyan történetírók, akik a protestantizmus javára és a Habsburgok kárára elfogultak, nemcsak a protestánsok körében találhatók bőségesen, hanem a katolikusok, sőt a katolikus paptörténetírók között is és éppen a legnagyobbak között. Egészen felháborítóan katolikusellenes például Horváth Mihály, a „püspök”, és Takáts Sándor, a piarista szerzetes. Olyanokat írogat mindkettő, hogy az ember a szemét dörzsöli olvastára s nemcsak azt nem akarja elhinni, hogy püspök vagy szerzetes az, aki így ír, hanem még azt se, hogy egyáltalán katolikus. Olyan protestáns történetírót azonban, aki a katolicizmus javára ír valótlant, még kivételképpen is alig tud valaki mutatni.

Az egyenesen hihetetlennek látszó jelenség megoldása egészen egyszerű. Elég csak arra figyelmeztetnem, hogy olyan zsidót vagy kálvinistát még senki se látott, aki a rabbijára vagy lelkipásztorára csak azért haragszik, mert az illető rabbi vagy lelkész, ellenben mindenki tudja, hogy olyan katolikusok viszont ezrével vannak, akiknek a pap vagy apáca akkor is ellenszenves, ha személyesen nem ismerik, tehát egyedül csak azért haragszanak rájuk, mert papok vagy apácák (nem is kell éppen jezsuitáknak lenniük). De ha lehetséges ez egy katolikus emberben, miért ne volna lehetséges egy olyan katolikus emberben is, aki véletlenül történetíró? Hiszen látni fogjuk, hogy Martinovics is pap volt, sőt csuhás Ferenc-rendi szerzetes, mégis úgy szidja irataiban „a papokat”, mint a bokrot, minden rosszat tőlük származtat s azt is írja, hogy a harangszó (mely vagy imádságra vagy templomba hív) mindig utálatos volt előtte.

Ez az oka aztán annak, hogy mint az egyszerű protestáns ember, épp úgy a protestáns történetíró is bármilyen hitközönyös vagy kereszténytelen életfelfogású vagy életű legyen is egyébként, bármennyire a majomtól származtassa is az embert s bármennyire nevessen is az evangélium csodáin, olyan történelmet semmiképpen se írhat, mely a protestantizmussal ellenséges irányú vagy annak kortesszólamaival ellenkezik. Ezt a hívő protestáns nem teheti azért, mert protestáns. Hihetetlen protestáns pedig még kevésbé teheti azért, mert a katolicizmust ő is épp úgy, sőt még jobban utálja, mint a hívő protestáns.

Ellenben egy katolikus történetíró, még akkor is, ha esetleg pap az illető, már nagyon könnyen írhat katolikusellenesen. A katolikus Egyház elleni ellenséges érzületre ugyanis természeténél fogva mindenki hajlamos (tehát a pap is). A zsidó vallás vagy a protestantizmus (és a katolicizmuson kívül minden vallás) semmi több, mint egy fajhoz való tartozás tudata, az ősökhöz való ragaszkodás (a japánok vallása például tisztán ebből áll), a családi és gyerekkori emlékek és a „hittestvéri” összetartozandóság és egymásnak e címen való támogatása révén érvényesülési lehetőség. Világos, hogy ezek egyike se lehet ellenszenves senki számára, s így nem írhat s nem beszélhet ellene senki, aki normális és józan.

A katolicizmus azonban nemcsak ennyiből áll, hanem mindezek mellé, sőt elsősorban világnézet, erkölcsi törvények, parancsok és tilalmak rendszere, a Krisztus ránk nehezedő igája, mely sokszor nagyon is nyomasztólag nehezedik ránk, s bár az evangélium azt mondja róla, hogy „édes” és „könnyű” iga, ezt bizony – kivált az út elején – nem nagyon érzi az ember. Ez az iga a bűnös, a gyarló embernek egyenesen tűrhetetlennek látszik, s mivel a gyakorlatban többnyire hadilábon áll vele, többnyire gyűlöletes is.

Hol és hányan vannak ugyanis azok az emberek, akik a tökéletesség útjának már a végén vagy legalább közepén tartanak? Ezért nemcsak Ady volt „Góg és Magóg fia”, hanem többé-kevésbé s különösen időnként mindnyájan azok vagyunk (természetesen még a papok is) s nemegyszer káini vérünk egész sátáni dühével ágaskodunk és acsarkodunk az önmegtagadás vagy lemondás ellen.

S a helyzet ellenszenvességét még hatványra fokozza az, hogy a katolikus Egyház, illetve képviselői (a papok) ezt a terhes és annyira ellenszenves igát nem hagyják a levegőben lógni felettünk, mely van, de még sincs, mert csak elméleti, hanem a szó szoros értelmében a nyakunkra nyomják. A katolicizmusban gyónni kell mennünk. (Nem kell, de ha katolikusnak tartjuk magunkat és azok akarunk lenni, akkor kell. De ki az, aki elismeri, hogy ő rossz katolikus s a hiba benne van, nem pedig az Egyházban vagy a papokban? S melyik rossz pap ismeri el, hogy ő rossz pap? Aki tehát rossz pap, az nem szükségképpen az Egyházat gyűlöli és hibáztatja-e, tehát ha író, nem szükségképpen ellene ír-e? Ha írni nem mer így, legalább így gondolkodik-e?)

Ha nőtlenek és fiatalok vagyunk, ez az Egyház és ennek az Egyháznak a papsága számon kéri tőlünk, nincs-e szeretőnk, sőt számon kéri még onániánkat is s megtagadja tőlünk a feloldozást, ha nem tagadjuk meg magunkat s nem feszítjük keresztre a testünket. Ez az Egyház és ez a papság nem tűri, hogy ha már megházasodtunk, másba legyünk szerelmesek, s ismét csak megtagadja tőlünk a feloldozást, ha nem térünk vissza ahhoz, akit az oltár előtt tettünk élettársunkká. Ki tud azonban mérges lenni, dühöngeni és haragudni, ha még a megsértett vagy felingerelt szerelmes se? Csodálhatjuk-e tehát, ha még katolikusok is gyűlölik az Egyházat és a papot csak azért, mert pap, és ha írnak, ellene írnak?

Ez az Egyház és ez a papság még azt is számon kéri tőlünk, hogy hány gyerekünk van, s hogy miért nincs több s megint csak nem ad feloldozást, ha bűnösök vagyunk, még akkor se, ha már nyolc gyerekünk van, mert nem az a fontos, hogy hány van már, hanem az, hogy egyszer se vétkezzünk. Tudok olyan orvost, aki pap akart lenni és csak felszentelés előtt lépett ki, mert magasnak tartotta a maga számára az örökös tisztaságot. Mikor aztán már nős lett, sőt kétszer is megházasodott (nem elvált, hanem özvegy lett), hat gyereke született s ebből öt a második házasságából s mégse kapott feloldozást a gyermekáldás korlátozása miatt.

Ez se ismerte el, hogy bűnös, hanem olyan dühbe jött miatta, hogy azt mondta barátainak, hogy vele is, feleségével is úgy bántak a papok, mint a kutyával s ezért most már nem is megy többet gyónni soha, pedig most már mehetne, mert már nem kell védekeznie a gyermekáldás ellen (felesége kora miatt).

A valóságban mégis mint mindennapi áldozó halt meg. Ezt mutatja, mennyire hívő volt, de mutatja az is, hogy még azok is, akiknek ekkora a hitük, hogyan tudják az Egyházat és a papokat gyűlölni akkor, mikor életük az Egyház előírta erkölcsi törvényekkel hadilábon állt. (Ez időben az illetőnek minden második szava papszidás, sőt egyházellenesség volt.)

Ezzel szemben van-e egy protestánsnak, zsidónak, mohamedánnak, kínainak vagy japánnak oka arra, hogy haragudjék a vallására vagy a papjára? Kellemetlenkedik-e az neki valaha is hasonló dolgok miatt s beleavatkozott-e valaha élete hasonló titkaiba?

Érthető tehát, hogy csak katolikusnál lehetséges, de annál ugyancsak könnyen lehetséges és annál ugyancsak gyakori, hogy saját vallása ellen írjon és beszéljen, de nem-katolikus emberben bajosan. Ha esetleg nála is előfordul (például a kommunizmus „dialektikus materializmusának” tabuja miatt) ez a szembefordulás, akkor is csak hideg elméletiségben, de sose dühében és egész lényét átjáró gyűlöletben nyilvánul meg, mint a papgyűlölő katolikusban.

A katolikus Vörösmarty, Madách vagy Kisfaludy Károly egy cseppet se írt katolikusabban, vagy mondjuk inkább így: kevésbé katolikusellenesen, mint a protestáns Arany, Jókai, Petőfi, vagy akár a bencés szerzetes (de kifogásolható életű) Czuczor Gergely, vagy az a báró Jósika Miklós, aki azért, mert a felesége után más tetszett meg neki s akkor még polgári házasság nem volt, „kénytelen” volt még át is térni protestáns vallásra.

De ugyanezt megtette a pap Csiky Gergely is, a székelyföld nagy írója és tudósa: Orbán Balázs is, a „viharsarok” szó kitalálója, Féja Géza is, Kodolányi János, a Julián barát regényének megírója is és Bartók Béla is. Jellemző, hogy Bartók is és Orbán Balázs is unitárius lett, azaz olyan vallást választottak, melyben a legkevesebb a vallás. Hogy milyen gyakori ez az egyház- és papgyűlölet még a papokban is, Martinovicson, Csiky Gergelyen kívül bizonyítja még a székely regényírónak, Nyírőnek és Hiadornak, Petőfi egyik költő vetélytársának hithagyása, mert e két utóbbi is nemcsak katolikus, hanem pap is volt egyúttal.

Öntudatos és felekezetéhez húzó protestáns vagy zsidó (s természetesen görögkeleti is) akkor is lehet valaki, ha lélekben már rég szakított Krisztussal vagy Mózessel. A magyar protestáns írók nagy része már régen szakított is vele, s aki Petőfit, Jókait, Mikszáthot, Adyt, Móricz Zsigmondot (sőt akár Aranyt is) ismeri, annak nem lehet kétsége az iránt, hogy hívő kereszténynek egyik se számítható. Nem számítható annak természetesen a katolikus Vörösmarty, Katona, Madách vagy Kisfaludy Károly, Gárdonyi Géza vagy Herczeg Ferenc se. A kettő között csak az a különbség, hogy ez utóbbiaknak a katolicizmus tudtukra is adta, hogy nem számítja őket katolikusoknak s ők maguk is tudtukra adták a papoknak (írásaikkal és viselkedéseikkel), hogy maguk se számítják magukat olyan katolikusnak, akinek felfogásában az Egyház tanítása irányadó.

A két csoport között csak az a különbség, hogy ez előbbiek, a protestáns írók, a kereszténységgel ellenkező felfogásuk ellenére is a legbarátságosabb kapcsolatokat tartották fenn felekezetükkel és annak képviselőivel, és a legmegértőbben írnak róluk műveikben, mert nekik emiatt még éppen nem kellett haragban lenniük egymással, ellenben az ugyanilyen gyönge hitű és életű katolikusok mindig gyűlölik az Egyházat és papjait. Ezt műveikben is kimutatják s maga az Egyház is siet tudtukra adni, hogy nem tekinti őket magáéinak s hogyha ilyeneknek maradnak, nem üdvözülhetnek.

Világos, hogy ha valaki pap, akkor is lehetséges számára, hogy ne legyen keresztény. Nemcsak a gyakorlatban, hanem akár még elvekben is lehetséges ez. Igaz, hogy nyíltan csak akkor lehet ez így, ha ki is lép, azaz ha hivatalosan is megszűnik pap lenni. Ámde vannak és a történelmi múltban is voltak olyan idők, mikor még erre sincs szüksége, mert az Egyháznak nincs hatalma ahhoz, hogy az ilyen papok ellen nyíltan felléphessen, s például állásvesztéssel sújthassa őket. Martinovics például azért maradhatott pap, sőt kaphatott még apáti címet is, mert II. József és II. Lipót idejében élt s ekkor az állam a „felvilágosult” papokat nyíltan pártolta az Egyház „reakciósságával” szemben.

Az olyan pap, aki országgyűlési képviselő, sőt miniszter (mint Horváth Mihály volt 49-ben vagy Vass József Horthy idejében) vagy egyetemi tanár (Korniss Gyula vagy Czirbusz), ha anyagilag független író vagy nagynevű ember (mint Hock János volt), vagy esetleg az országház könyvtárosa, mint Takáts Sándor volt (ki protestáns barátainak köszönhette ezt az állását), akkor a mai jogállamban is megengedheti magának, hogy pap létére se legyen katolikus és ezt írásaiban is kimutathassa (hisz függetlenségét biztosító előkelő jó állását éppen ezért kapta, mert ezt kimutatta).

A katolikusellenes pap történetírók mind ilyenek voltak, s hogy mennyire nem voltak igazi papok, sőt még igazi katolikusok se, azt mutatja az életük. Horváth Mihálynak például – mint 48-cal kapcsolatban majd bőven látjuk – püspök létére is népes családja volt s utódai ma is itt élnek közöttünk. (Egyébként nem volt felszentelt, hanem csak a magyar kormánytól kinevezett püspök.)

Ha Takáts Sándor nem papos életének ilyen látható bizonyítékai nincsenek is (ha nincsenek), az még nem bizonyítja, hogy jobb volt Horváth Mihálynál. Hiszen Horváth Mihályban a család csak családiasságát és gyermekszeretetét bizonyítja s azt, hogy kitartott egy nő mellett, ami semmiképpen se hiba.

Láttuk, hogy még az Akadémiában felette tartott emlékbeszéd is azt mondja, hogy csak azért lett piarista, mert akkor a világi tanárok nehezen tudtak állást kapni. Horváth Mihály részére tehát a nagy család még enyhítő körülmény, az meg viszont az Egyház részére enyhítő körülmény, hogy az olyan ember, mint ő, csak címzetes püspök lehetett, de még a címet is a magyar kormánytól kapta, nem az Egyháztól. (Ez viszont a 48-as magyar kormány bűnösségét mutatja.)

Ezelőtt 50-100 évvel még a papok is nyugodtan szidhatták a „klerikalizmust”, az „ultramontanizmust”, a „jezsuitizmust” és a „bigottságot” (a „békepapok” a kommunizmus alatt különösen a Habsburgokat szidták). Akkor ugyanis még legfeljebb csak a papok java vette észre az ilyesmiből, hogy az annak a jele, hogy az illető papok tulajdonképpen nem is katolikusok.

Láttuk, hogy a lutheránus Ráth Károlytól alig egy századdal ezelőtt Rómer Flóris, Ipolyi Arnold, sőt a győri püspök és káptalan, a kolostorok és az egri érsek se vette zokon, hogy a jezsuitizmus „réme” ellen hadakozott. Még nem is olyan régen az olyan tudós vagy író papoknak, akik egyetemi tanárok, országgyűlési képviselők, a Magyar Tudományos Akadémia tagjai, sőt akár csak jól jövedelmező kanonoki stallumok tulajdonosai akartak lenni, ha talán nekik a pápát, a jezsuitákat vagy az átkos idegen római befolyást nem is kellett szidniuk, de legalábbis jóban kellett lenniük, karon fogva sétálniuk azokkal, akik még ezt is megtették.

Mindezek után semmi érthetetlen sincs abban, hogy velem szemben is nemcsak egy katolikus, hanem egyenesen egy katolikus pap – de természetesen a régi generációból való pap, aki nem vette észre, hogy ma már más világ van, mint még az ő fiatal korában volt, olyan pap, aki fiatal korában még botrányokat csinált, a kommunizmus alatt pedig még azt is szolgálta – tartotta szükségesnek megvédeni a magyar protestantizmus „becsületét”.

Mivel az ő fiatal korában még az effajta szolgálatok nem szoktak ingyen történni, szükségesnek tartotta mindjárt azt is hozzátenni, hogy ő mindezt nem érdekből csinálja, mert ő ma már összetört aggastyán s ezért neki e földi életben már senki se adhat semmit. De mikor önzetlenségét hangsúlyozta, csak azt felejtette el, hogy nemcsak pénz és anyagiak vannak a földi életben, hanem elismerés, írói siker, hír, népszerűség és dicsőség is s ennek megfelelően nemcsak pénzvágy, hanem dicsőségvágy és hiúság is s mindezt öreg embernek is lehet adni, sőt ilyesmire az öregek jobban kaphatók, mint a fiatalok.

Nálunk még Pompéry idejében is, sőt még ma is hazafiságszámba megy a Habsburg-ellenes, sőt a protestáns magyar történelmi felfogás. Nemcsak lehetséges volt tehát, hogy katolikus, sőt katolikus paptörténetíró is képviselje ezt a felfogást, hanem erre, hacsak az érvényesülés útját maga előtt elzárni vagy magát közgyűlöletnek kitenni nem akarta, egyenesen rá volt kényszerítve.

Az ezzel ellenkező történelmi felfogás képviselete egyenesen lehetetlenné tette a tudományos érvényesülést (egyetemi tanárság, akadémiai tagság), sőt az ilyen történetíró művéhez egyáltalán nem is talált volna kiadót. Ez utóbbi egyébként csak szerencséje lett volna, mert ha csak művét agyon nem hallgatták volna, a közvélemény gyűlöletének központjává s a hazaáruló, vagy legalábbis az „elfajult” magyar díszes jelzőjének állandóan becsmérelt, sőt megvetett tulajdonosává lett volna.

Hogy Szekfűből ennek ellenére is egyetemi tanár lett, nem cáfolja állításunkat. Először, mert egy Szekfű szabású tudós nem terem minden bokorban, s ha még belőle se lehetett volna egyetemi tanár, az kissé túl sok lett volna már a jóból. Másodszor, mert Szekfű se a katolicizmust, se a Habsburgokat sose védte nyíltan, de – legalábbis a Habsburgokat – még ő is sokszor egyenesen becsmérelte egészen nyíltan. Nem egy diákot találtam, aki a Hóman-Szekfű történelem alapján Szekfűt nyíltan Habsburg-ellenes történetírónak gondolta.

Harmadszor pedig Szekfű már a jelen korban írt s ma már sokkal inkább lehet egy történetírónak az igazságot megírnia, mint még a XIX. században.

Ellenben ha egy pap – mint a jelen esetben Pompéry – arra vállalkozott, hogy egyenesen ő védje meg a protestáns hazafiak becsületét, szinte előre hallhatta a tapsokat és éljeneket, melyeket e „példamutató” szerepléséért s a nemzet érdekeinek minden „felekezeti” érdek fölé való emeléséért majd kapni fog.

Tudhatta azt is, hogy ellenhang nem is lesz, s ha igen, csak néhány, szinte a nyilvánosság kizárásával megjelenő „felekezeti” lapban. Ne mondja tehát Pompéry nekünk azt, hogy ő a protestáns érdekek szolgálatáért nem kaphatott semmit. Mivel én magam kérésére műve megjelenésekor mellőztem a bírálatot, kritika helyett nem is kapott Pompéry a magyar irodalomban és közéletben e szolgálatért mást, mint csak elismerést.

Ha valaki Magyarországon „a vallási béke” érdekében szólalt fel, csak elismerést kaphatott érte. Ha pedig éppen egy katolikus pap volt az, aki „igazságot” szolgáltatott a protestantizmusnak, akkor egyenesen elragadtatásba hozta a mi lapjainkat, országgyűlésünket, közéletünket és „hazafias” tömegeinket. Nem is tudták ezt mással magyarázni, mint csak azzal, hogy olyan sziklakemény jellem, hogy neki „az igazság” és a haza még „felekezeténél” és hitfelei becsülésénél is előbbre való. Hát még maguk a protestánsok milyen hálásak voltak érte!

A magyar sajtó egyhangúlag klerikálisellenes s határozottan inkább protestáns-, mint katolikuspárti volt még a második kommunizmust közvetlenül megelőző időkben. A közvélemény a Nemzeti Újságot és az Új Nemzedéket csak a „papok lapjának” tartotta, nem a katolikusokénak. Ezek a „papi” lapok Habsburg-pártiak voltak annyiban, hogy időnként cikkeket közöltek a külföldön tartózkodó királyi családról, de nem annyiban, hogy történelmi szerepüket is védeni merészelték volna.

Takáts Sándornak katolikus szempontból annyira kifogásolható és a legélesebben Habsburg-ellenes műveit például a Nemzeti Újság épp úgy dicsérte, mint a többi lap. Takátsnak tehát legfeljebb csak a „jezsuiták lapjától”, a Magyar Kultúrától kellett volna félnie, de utolsó éveiben Banga páter vezényletével már ez is irányt változtatott és áttért a protestánsokkal való mindenáron jóban levés politikájára. Takáts Sándort azonban még ez a lap se bírálta soha még abban az időben se, mikor még harcias volt.

Pompéry Aurél azonban – a biztonság kedvéért – azért még engem is külön megkért, hogy én se legyek „goromba”. Ennyire rabja volt tehát a hiúságának az, aki úgy tett, mintha szentül meg volna róla győződve, hogy egyedül csak az igazság vezeti a tollát, s hogy neki a földön már úgyse adhat senki semmit.

De azért az se volt véletlen, hogy erre a szerepre (és ilyen önzetlenül!) éppen egy olyan pap vállalkozott, aki az érvényesülésért vagy hogy hallattasson magáról, kevéssel előtte még a kommunizmus kiszolgálására is kész volt.

De hát Pompéry mégis elhitette magával, hogy egyedül csak az igazság és a nemzet érdeke vezeti, mikor katolikus pap létére a protestantizmus „becsülete” védelmére állt ki. Csak mikor már a halál leheletét érzi, csak akkor veszi észre még ő maga is, hogy valójában csak a hiúsága állította oda arra szerepre.

Egyébként hogy mennyire nem volt tisztában a helyzettel, mutatja, hogy annak ellenére, hogy én cikkemben nem a protestáns, hanem a magyar történetírás irányzatosságáról beszéltem, ő nem a magyar (sokszor egyenesen katolikus papok írta) történelem irányzatosságát cáfolja (mert én ezt vádoltam ezzel), hanem csak a protestáns történetírásét.

Az még csak eszébe se jut, hogy nemcsak a protestáns, hanem általában a magyar történetírás irányzatos és katolikusellenes, mégpedig még akkor is, ha katolikusok, sőt ha papok, sőt ha egyenesen maga Pompéry írja is.

Láttuk, hogy ez a lehetetlennek látszó állítás nagyon is lehetséges, sőt feltűnő valóság, mert hiszen egyedül csak a katolicizmus képviseli logikusan és húsba vágóan a keresztény erkölcsöt és a hívő világnézetet, ennek pedig minden gonosz, sőt minden gyarló ember ellensége. Pedig hát melyik ember, sőt melyik pap nem gyarló?

A sok gyalázkodás, névtelen levelek, fenyegetések és terror miatt még Szekfű se mert egészen tárgyilagos lenni a katolikus Egyház vagy a Habsburgok iránt. Még ő is tett engedményeket az igazság rovására. Azzal mentette magát érte lelkiismerete előtt, hogy a magyar történelmi igazságszolgáltatás vak éjszakájában nem lehet egyszerre reflektorokat gyújtani, mert a fényhez nem szokott szemek megvakulnak tőle s a kár nagyobb lesz, mint a haszon. Sokkal célszerűbb csak pislákoló mécsesekkel kezdeni a dolgot. Pompéry azonban még mécsest se volt hajlandó gyújtani, s mivel szemünk ehhez volt szokva s így ez volt ránk nézve kellemesebb, a sötétség további fenntartásának szolgálatába állt.

Nem a protestáns történetírást vádoltam tehát én (s vádolom még most is) irányzatossággal és a Habsburgok és a katolicizmus kárára elfogultsággal, hanem – ami ennél sokkal nagyobb baj és szégyen – a magyar történetírást. Egyenesen szükségszerű is volt, hogy irányzatos legyen ez a történetírás, mert hiszen a történetíró eddig elismerést, érvényesülést, akár anyagi, akár erkölcsi jutalmat csak ilyen szellemben írt történelemért kaphatott még akkor is, ha katolikus, sőt ha katolikus pap volt.

Acsády Ignác például nem protestáns volt, hanem zsidó; az volt Angyal Dávid és Steier is és ők is épp oly katolikus- és Habsburg-ellenesek, mint a kálvinista Szilágyi vagy Thaly Kálmán, sőt Steier még jobban, mint ők.

A szintén zsidó Marczali Henrik, mint magyar történetíró, tárgyilagosabb. Neki inkább a világtörténelemben látszik még a katolikusellenessége. A valamennyi között legirányzatosabb, legprotestánspártibb Tolnai Világtörténelmével se protestánsok, hanem zsidók „gazdagították” a magyar irodalmat és boldogították a magyar közéletet. Egyrészt azért, mert a forradalmár, a felforgató hajlamú zsidóság természetszerű ellensége mind a katolicizmusnak, mind a Habsburgoknak, másrészt, mert a siker és a népszerűség nekik még jobban bálványuk, mint nekünk, keresztényeknek, ezt pedig nálunk csak „hazafias” szellemű történetírással lehetett megszerezni.

A magyar zsidónak egyébként is nagyobb szüksége volt arra, hogy a hazafiságát bebizonyítsa s fitogtassa, mint egy magyar katolikusnak. A „hazafiatlanság” vállalása még kálvinistáinkra nézve jelentett volna legkisebb kockázatot, őket azonban e tekintetben olyan elfogultan nevelték, hogy köztük eddig még nem születhetett meg a magyar Macaulay. (Macaulay is ír még sok valótlant is a katolicizmus ellen (nem is csoda, hiszen 150 éve írt), de ő már sok igazat megírt a protestantizmus ellen is. Ilyen magyar protestáns történetíró még nem volt.)

Azt mondja Pompéry, hogy az a vádam, hogy a protestáns szabadsághősöket elsősorban nem a haza, hanem az önérdek vezette, a magyar protestantizmusra „felette sértő” s ezért érte a magyar protestantizmusnak elégtétel jár; ezt megfelelő módon csak katolikus ember adhatja meg s ezért vállalkozik rá ő.

Pompéry nem is gondolja, mennyire mindennapi, megszokott, elcsépelt dolgot tesz ő e „hősies” és példamutató cselekedetével!

Nem a protestáns, hanem a magyar történetírást vádoltuk és vádoljuk mi irányzatossággal és katolikusellenességgel. Látni fogjuk majd azt is, hogy nemcsak a protestáns szabadsághősökről, hanem a katolikusokról (Martinovicsról, sőt Rákóczi Ferencről) is megállapítom, hogy elsősorban nem a haza, hanem a maguk érdeke vezette őket. Ezért nem a protestantizmusnak jár elégtétel, mert hiszen a sérelem se őt érte.

Nemcsak protestánsok, hanem katolikusok is, sőt katolikus papok (a Horváth Mihályok és Takáts Sándorok) is rajongói voltak eddig a protestáns magyar hazafiságnak s nemcsak protestánsok, hanem ők is ugyancsak ráterítették a vizes lepedőt a főpapokra, jezsuitákra és aulikus katolikus magyarokra! Meg is kapták érte jutalmukat: tudományukért és hazafiságukért dicsért nagy emberek lettek belőlük; miniszterek, országgyűlési képviselők, sőt püspökök (igaz, felszentelés nélkül, de javadalommal, s vajon melyik volt fontosabb nekik?) lettek belőlük jutalmul, vagy legalábbis országházi könyvtárosok és akadémiai tagok és – ami a legfontosabb – egész életükre elkerülték az írók rettegett ellenségét, a gáncsot és a kritikát, ami szegény Szekfűnek még a kis félénk mécsgyújtásért is oly bőven kijutott. Ezeket a „hazafias” papokat ellenben a katolikus sajtó is magasztalta, mert hiszen katolikusok és papok voltak. A protestáns és zsidó „hazafias” sajtó pedig azért, mert hiszen katolikus és pap létükre is nekik írtak, nem pedig az Egyháznak és az igazságnak.

Hogy tárgyilagosságát fitogtassa, azt írja Pompéry, hogy engem azért, mert igazságtalanul megrágalmazott katolikus történelmi személyek becsületét megvédtem a protestáns elfogultság ellen, elismerés illet, de a protestáns történelmi személyek elleni kifogás már támadás, tehát helytelen dolog részemről. Pompéry katolikus önérzetét – ha ugyan egyáltalán volt valaha – annyira eltompította a magyar történetírásnak ez a tőlünk már megszokott irányzatossága, hogy nem vette észre, hogy az én cikkemnek ez a része is védelem volt, nem pedig támadás.

Mindenki számára, aki nemcsak jó magyar, hanem jó katolikus is, tűrhetetlenül sértő az a beállítás, hogy a magyar szabadságot úgyszólván mindig csak protestánsok védték (ha katolikusok voltak, mint Rákóczi Ferenc, azok is elsősorban a protestánsokra támaszkodtak), viszont a katolikusok, különösen a jó katolikusok, azok, akik főpapjaikra hallgattak és a jezsuitákkal tartottak, mindig az udvar legodaadóbb szolgái voltak, annak érdekeit a nemzeti ügy rovására is kiszolgálták s a felkelések alatt első dolguk volt Bécsbe menekülni.

Ezt feltétlenül szégyen és sérti a katolikusok becsületét még akkor is, ha csak az ellentábor és a kommunizmus hangsúlyozná ki, nem pedig átlag a magyar irodalom. Kisigényűnek és kíméletért hálásnak ugyanis csak annak kell lennie, akinek vaj van a fején, s szabad-e egy magyar katolikusnak úgy viselkednie, mintha Egyházának és főpapjainak valóban vaj volna a fején, ha a valóságban nem úgy van, sőt az igazság az, hogy elsősorban (mint az Egyház igaz voltából szükségszerűen következik is) mindig a legnagyobb katolikusok voltak a legjobb magyar hazafiak?

Ezen az annyira igazságtalan katolikus szégyen ellen védekezem én tehát, mikor kimutatom, hogy a történelmi igazság az, hogy a mi agyonreklámozott szabadsághőseink, mégpedig nemcsak a protestánsok, hanem a katolikusok is, például a Wesselényi-összeesküvés résztvevői, Martinovics, sőt még az „ideális” Rákóczi Ferenc is (mint majd látjuk), elsősorban nem a hazát, hanem a maguk érdekét s legfeljebb még a protestantizmust nézték (ha protestánsok voltak), a katolikus érdekeknek pedig határozottan ellene voltak (ellene volt még a „jó” katolikus Rákóczi Ferenc is).

De a dolog lényege egyébként is nem az, hogy az, amit csinálok, támadás-e vagy védelem, sértő-e valakire vagy nem, hanem egyedül az, hogy amit állítok, igaz-e vagy nem. A kérdés ezen dől el. Ami igaz, annak kimutatása, még ha sértő is valakire vagy valakikre, egyenesen a nemzet iránti kötelesség, azoknak pedig, akiket az igazság sért, a nemzet iránti kötelességük e sérelem elviselése. Ami pedig nem igaz, annak viszont a leleplezése kötelesség a nemzet iránt.

Teljesen elhibázott dolog tehát Pompéry részéről, ha ő itt nem lát mást, ha ő annak még a lehetőségével se foglalkozik, hogy a két egymás mellett álló fél: a katolicizmus és protestantizmus közötti esetleges vitában talán az is lehetséges, hogy csak az egyiknek van igaza, s ezért nem lát mást, mint csak sérelmet és igazságtalanságot, ha nem ötven százalékra egyezünk ki, hanem a pálmát teljesen az egyiknek adjuk.

Hiszen a pálma tulajdonképpen eddig is csak az egyiké volt, a protestantizmusé, s erre bizony igen gyenge flastrom [vigasz] volt, hogy néha, mikor üres közéleti szólamok hangoztatásának volt a helye, akkor a katolikus alsópapság mindenkori önzetlen hazafiságát is kiemelték (de a főpapságét még ilyenkor se). Pedig a katolikus Egyház dogmái szerint egyedül csak a főpapság az, amelynek tanítani, útba igazítani joga van. Ezt az alsópapság csak a főpapság képviseletében és utasítása szerint gyakorolhatja. A főpapság szerepének elítélése tehát magának a katolikus Egyháznak az elítélése.

A történetírásban nem az fontos, hogy ért-e valakit sérelem, s ki az, akit ért, hanem hogy jogos-e a sérelem vagy pedig a történelmi igazságból folyik-e s így megérdemelt-e? Ha a magyar protestantizmust egy történetíró részéről sérelem érte, akkor teljesen mellékes – legalábbis az igazság, tehát a történelem szempontjából teljesen mellékes –, hogy ezt a sérelmet katolikus vagy protestáns; pap vagy nem pap követte-e el, hanem egyedül az a fontos, hogy ez a sérelem valóban az igazság, valóban a történelem részéről érte-e az illetőt. Nem elégtételadással (s még arra is gondosan vigyázva, hogy ha a sértő katolikus és pap volt, akkor az elégtételadó is katolikus és pap legyen) kell tehát erre válaszolni, hanem annak kimutatásával, hogy a sérelem okozója nem a történelmi igazság, hanem az elfogult felekezetiség volt.

Ez természetesen elegendő elégtétel a sértett fél számára, a sértő fél azonban ez esetben megérdemli, hogy ezen kívül meg is bélyegezzék, mert rágalmazott, s itt, mivel rágalma a nemzet egy egész rétege ellen irányult, békebontást követett el s nagyot vétkezett a nemzet érdekei ellen.

Arra az álláspontra helyezkedni azonban, hogy a magyar történetírónak se a magyar katolicizmusra, se a magyar protestantizmusra sértő dolgot megállapítania nem szabad, s ha ez mégis megtörténik, akkor egy másik magyar történetírónak (mégpedig lehetőleg ugyanazon „érdekszövetségbe” tartozónak) elégtételt kell adnia a megsértett félnek, teljesen tudománytalan és történelmietlen felfogás.

A történetírásnak, mint minden más tudományágnak, sem a katolicizmust, sem a protestantizmust, sem az arisztokráciát, sem a proletariátust nem szabad szolgálnia, még csak a társadalmi békét se, hanem egyedül csak az igazságot. Még a nemzetet is csak olyan értelemben szabad szolgálnia, hogy az igazság kiderítésével tulajdonképpen a nemzetet szolgálja.

Ha azonban a kettő nem járna szükségképpen együtt s az egyiket szembe lehetne állítani a másikkal, akkor is feltétlenül az igazságot kellene szolgálnia, nem a nemzetet. De egyébként már az maga nemzetgyalázás, ha valaki arra az álláspontra helyezkedik, hogy hamissággal kell szolgálnia nemzetét. Ezzel ugyanis már elismeri azt, hogy nemzete ügye és az igazság ellentétben állnak egymással. Lehet-e azonban ennél sértőbb álláspontra helyezkedni egy nemzet ellen?

A történetírás nem azért van, hogy sérelmeket orvosoljon, s ezekért elégtételt adjon, hanem egyedül azért, hogy igazságokat megállapítson és rágalmakat vagy tévedéseket kiküszöböljön s helyreigazítson. Ezt megtenni akkor is kötelessége, ha vele egyes nagy befolyású társadalmi rétegek érdekeit megsérti. Ezzel sérelmeiket is lehet ugyan orvosolni, sőt valójában sérelmeket csakis így lehet orvosolni, mert csak így lehet kimutatni, hogy a sérelem valóban sérelem, azaz igazságtalan, de ha ezt tesszük, akkor se sérelmekről, hanem valótlanságokról, ferdítésekről vagy rágalmakról és ezek megcáfolásáról beszélünk.

E bevezetés után természetesen Pompéry is azt igyekszik kimutatni, hogy a történelmi igazság épp úgy szól a magyar protestantizmus, mint a katolicizmus mellett, tehát hogy az a sérelem, mely részemről a protestantizmust érte, valóban jogtalan volt, mert az igazság megsértéséből keletkezett. De látni fogjuk, hogy (nem hiába beszél még maga Pompéry is tévedés vagy történelmi ferdítés helyett sérelemről), valóban csak a protestantizmust érte (igazságosan) sérelem részünkről, nem pedig a történelmi igazságot.

*

Ez bevezetés volt Pompéry részéről is, részünkről is. Most következik a tárgyalás, azaz annak bizonyítása Pompéry részéről, hogy valóban igazságtalan dolog protestáns nagyjaink elítélése katolikus nagyjainkkal szemben, aztán erre az ellenérvek a mi részünkről. Miután mi is előadtuk megjegyzéseinket Pompéry protestánspártoló érveire, nyugodtan rábízhatjuk az olvasóra, hogy részünkről olyan sértés történt és történik-e itt, melyért a magyar protestantizmusnak az igazság nevében jár elégtétel, vagy pedig maga a történelmi igazság kívánja-e azt, hogy a magyar protestantizmust „megsértsük”.

Két protestáns szabadsághősünk, Bocskai és Bethlen szerepét már megtárgyaltuk. Őket illetően már nyugodtan rábízhatjuk az olvasóra, hogy csak a hazaszeretet, vagy legalább elsősorban a hazaszeretet vezette-e őket akkor, mikor koronás királyuk ellen fegyvert fogtak és a törökkel szövetkeztek ellene, vagy pedig más alantasabb indokok, s hogy kik voltak nagyobb hazafiak és jobb magyarok: azok-e, akik mellettük, vagy akik királyuk oldalán ellenük harcoltak (bár ez utóbbiak kevesen voltak).

E tekintetben Pompéry nem is száll velünk vitába, már csak azért se, mert akkor még mi se fejtettük ki erre vonatkozó bizonyítékainkat bővebben. Pompéry műve csak az erdélyi vallásszabadságot védi, ezt tartja valóságosnak és a mi ezt tagadó állításainkkal szemben védi a magyar protestantizmus „becsületét”. Ezért foglalkozunk vele itt.

Előre megmondjuk: rendkívül kíváncsiak vagyunk, mit mond, mert igazán szeretnénk tudni, hogy ezek után, amiket az erdélyi vallásszabadsággal kapcsolatban mondtunk, mit tud valaki e „vallásszabadság” valóságának védelmére felhozni. A dologra annál kíváncsiabbak lehetünk, mert Pompéry művén meglátszik, hogy ennek a kérdésnek ő az egyik legalaposabb ismerője.

Pompéry azt írja, hogy „irányzatos történetírás az, mely az erdélyi katolikusoknak csak a XVI. és XVII. században történt elnyomásáról szól, ahelyett hogy – az elnyomást nagyon csak cum grano salis [módjával] véve – azt a türelmességet, méltányosságot, szabadelvűséget is magasztalná, mellyel az erdélyi protestáns fejedelmek és rendek az említett századokban a vallás ügyét elrendezték”.

„Valamennyi katolikus egyházi személy – írja – Erdélyből soha sem törvénnyel, jogilag, sem a valóságban nem volt kitiltva, száműzve.” Azt is hangsúlyozza, hogy Erdélyben az Egyháztól csak a nagyjavadalmakat vették el, de a falusi kisjavadalmakat nem.

Azt is tévesen írtam a cikkemben – folytatja –, hogy a protestáns Erdély nem tűrte meg a területén a jezsuitákat; hogy bebocsátásukat nem tudta kicsikarni a protestáns rendektől még a nagy katolikus Báthory Zsigmond fejedelem se. Az igazság ugyanis az, hogy rajta kívül még két másik fejedelem is, akik közül az egyik nem is volt katolikus (Bethlen), ki tudta ezt „csikarni” a protestáns rendektől. Mikor jogilag ki voltak tiltva, a valóságban akkor is bent voltak, ha sokszor álruhában is. Ezt a protestáns erdélyi rendek is tudták, mégis eltűrték.

Ami azt az állításomat illeti – mondja tovább –, hogy Erdélyben a protestáns többség még azt se engedte meg, hogy a katolikusoknak püspökük lehessen, „bizony majdnem szóról szóra igaz”. De azért én még e tekintetben is vétkezem a tárgyilagosság ellen, mert úgy állítom be a dolgot, mintha püspök alatt élni a vallásszabadság minimuma lenne. A valóság az, hogy ez a vallásszabadság maximuma s ezt a maximumot az erdélyi protestánsok nem adták ugyan meg a katolikusoknak, de megadták azt, hogy legalább lehettek papjaik, Ferenc-rendi kolostoraik, 1618-tól kezdve még püspöki vikáriusaik is, akik közül többet a pápa püspökké is felszentelhetett. Pedig hát ez is csak vallásszabadság, ha nem is a vallásszabadság teljes foka.

Én – mondja – csak a negatívumokat emeltem ki, de „annak, aki nemcsak annak örül, ha embertestvéreit vádolhatja, hanem annak is, ha embertestvéreiről, legyenek azok bármennyire is ellenfelei és legyen bármennyi is a bűnük, jót is mondhat, annak a pozitívumokat is ki kellett volna emelnie, vagy legalább meg kellett volna említenie”.

Erdélyben – folytatja – nemcsak az történt, hogy a katolikus egyháztól a javait elvették és a katolikus püspököt az országból száműzték, hanem az is, hogy a katolikusok vallásukat továbbra is gyakorolhatták.

„Ahol a lakosság tiszta protestáns volt – állapítja meg –, vagy csak elenyészően kevés katolikus élt, ott a nyilvános katolikus vallásgyakorlat tilos volt. Katolikus pap ide is bemehetett ugyan keresztelni, halottat beszentelni, híve szobájában akár misét is mondhatott, de nyilvánosan nem működhetett, a halottat se kísérhette ki a temetőbe s a községben nem maradhatott, hanem dolga végeztével távoznia kellett. Azokban a községekben azonban, melyek tiszta katolikusok voltak, vagy csak elenyésző számú protestáns lakott bennük, a protestánsoknak semmivel sem volt több joguk, mint a protestáns községekben a katolikusoknak. Ezekben ők sem rendelkeztek a templomépítés vagy a nyilvános vallásgyakorlat jogával. Tehát tejes volt az egyenlőség.

Viszont a vegyes vallású községekben, ott, ahol a kisebbség számottevő volt, a többség kapta a templomot, a kisebbség pedig megkapta a jogot a külön templom építésére, sőt a másik felekezetet kötelezték arra, hogy a másikat temploma megépítésében anyagilag és munkájával segítse. Ilyen községekben mindkét felekezetnek nyilvános vallásgyakorlata volt.”

Olyan nagy volt az igazságosság mindkét fél iránt, hogy ha az egyik panaszt emelt, hogy az illető helyen az ő hívei többen vannak, mint a másikéi s ezen a címen követelte, hogy a nagyobb templomot neki adják, az országgyűlés biztosokat küldött ki, hogy megszámlálják a hívőket és a számlálás eredménye alapján intézkedjenek. Így adták vissza például 1615-ben panaszukra a katolikusoknak a tövisi, kolozsmonostori, somlyai és udvarhelyi templomot. A „teljes paritás” annyira tökéletes volt, hogy a vikáriusok több esetben fölszentelt püspökök lévén, papokat is szentelhettek és a katolikusok még bérmálkozhattak is.

Igaz, hogy a tordai országgyűlés 1566 márciusában minden pápistát kitiltott Erdélyből, de emiatt „egyetlenegy katolikus pap sem távozott az országból”, mert ezt a törvényt még abban az évben hatályon kívül helyezték. De hatályon kívül helyezése előtt se tartották meg. Hogy a gyakorlat is olyan volt Erdélyben, mint az elv, azt bizonyítja egy emlékirat 1625-ből, mely azt mondja, hogy a Székelyföldön három Ferenc-rendi kolostor és több mint száz katolikus plébános van, a székelységen kívül pedig még négy.

A régi erdélyi protestáns rendek tehát, igenis, türelmesek voltak, mert ha nem is adtak a katolikusoknak ideális, teljes vallásszabadságot; akkorát, mint amekkorát ők élveztek, mert nekik rendes püspökeik voltak és nagy egyházi vagyonnal rendelkeztek, de azért a katolikusoknak mégis adtak vallásszabadságot, őket mégis türelemben részesítették. „Avagy – kérdi Pompéry – a kis, a kisebb türelem, nem türelem? A kis, a kisebb vallásszabadság nem vallásszabadság?”

Sőt Pompéry egyenesen azt állítja és bizonyítja, hogy a régi erdélyi protestáns rendeket egyenesen dicséret illeti meg, mert az akkori protestáns államokhoz képest, ahol mindenütt a katolikusok legteljesebb elnyomása folyt és ahol ők semmi szabadságot se kaptak, korszakot alkottak és egyedül álltak a világon.

Ezért igazság szerint azt kell mondanunk, hogy a régi erdélyi protestáns rendek a katolikusokhoz egyenesen rendkívül türelmesek voltak. Ha pedig az erdélyi állapotokat a magyarországiakhoz hasonlítjuk, akkor is Erdélyé a győzelem, mondja Pompéry. Erdélyben nagyobb volt a vallásszabadság, mint a királyi Magyarországon. Itt ugyanis a földesúri jog szabályozta a jobbágyok vallási életét s így a templomokkal, sőt a lelkészségekkel is a földesúr rendelkezett, míg Erdélyben a jobbágyok vallásszabadsága teljesen védve volt a földesurak beavatkozása ellen, s ha a földesúr más valláson volt, mint jobbágyai, a földesúr papjának nemcsak erőszakolnia nem lehetett vallásilag a jobbágyokat, hanem még érintkeznie se volt szabad velük.

Pompéry annyira meg van győződve igazáról, hogy azt hiszi, hogy az én véleményem csak azért tér el az övétől, mert én az erdélyi vallásügyi állapotokat nem tanulmányoztam elég alaposan.

Pompéry állításaira a válaszom az, hogy gyakorlatilag teljesen valótlanok, okoskodásaira pedig, hogy – enyhén szólva – furcsák. Arra a megállapítására, hogy a kisebb fokú vallásszabadság is vallásszabadság, azt felelem, hogy egyáltalán nincs igaza, sőt ilyen furcsa állításra nem is juthatott volna, ha célja valóban az lett volna, hogy ebben a kérdésben igazságot szolgáltasson, nem pedig az, hogy pap létére is ő legyen a katolikus, aki a magyar protestánsok megsértett becsületének az elégtételt megadja.

De arra a meggyőződésre is, hogy a magyar protestantizmust részemről sérelem érte, csak úgy juthatott, hogy már eleve elfogult volt. Elfogult, de nem mint a protestánsok és minden egészséges érzékű ember szokta, a maga egyháza és hitfelei javára (minden normális emberrel ez szokott megtörténni), hanem ellene. Ez minden lehet, csak nem érdem vagy nem dicsőség. Ez – ha nevén nevezzük a gyermeket – árulás. A magyar protestantizmust ugyanis csak akkor érte részemről sérelem, ha nincs igazam. Mivel azonban mindenki azonnal látni fogja, mennyire igazam van, világos, hogy sérelmet csak az állapíthat meg, aki irányzatos. Mit szóljunk azonban ahhoz, ha egy katolikus pap tartja magára dicsőségnek azt, hogy a saját egyháza kárára irányzatos?

Kétségtelen, hogy csak az szabad, aki egészen szabad. Aki csak félig szabad, világos, hogy nem szabad. Ki tart egy rabot szabadnak azért, mert – a többi rabbal ellentétben – neki csak a lábain van bilincs, a kezein nem? Ha valakinek azelőtt egyszerre négy kulccsal zárták a börtönét és kezén-lábán bilincsek voltak, mostantól kezdve pedig megelégszenek egy kulccsal és csak a lábára tesznek bilincset, ki mondja róla, hogy az illető most már szabad s rabságról szó se lehet? Az igazság az, hogy most is épp úgy rab az illető, csak rabságának a foka enyhült. Ha Pompéry azt mondja nekem, hogy a kisebb szabadság is szabadság, én azt válaszolom neki, hogy a kisebb rabság is rabság.

Vallásszabadság csak ott van, ahol mindenki teljesen korlátlanul gyakorolhatja, sőt korlátlanul hirdetheti és terjesztheti is a vallását. Ahol az emberek e tekintetben akár csak a legkisebb korlátozásnak is vannak kitéve, ott lehet az illető vallás helyzete többé-kevésbé tűrhető, de semmiképpen se szabad. Szó se lehet tehát róla, hogy a kisebb vallásszabadság is vallásszabadság. Az csak kisebb korlátozás, kisebb rabság, de semmiképpen se szabadság. A szabadság fogalmához tartozik a korlátozásoktól való teljes mentesség. Ez tehát a vallásszabadság fogalmához is épp úgy hozzátartozik.

Ha tehát én azt az állításomat akarom igazolni, hogy Erdélyben a katolikusok számára nem volt vallásszabadság, akkor nem a tárgyilagosság hiánya részemről, ha ennek bizonyítására csak a negatívumokat nézem, mert hiszen ebben az esetben csak ezeket kell néznem. Ha ugyanis csak egy negatívumot is találok, akkor már joggal állapítottam meg, hogy nincs szabadság. Ha van korlátozás, akkor már nincs szabadság. Itt a pozitívumok nem számítanak, itt egyedül a negatívumok döntik el a kérdést.

Hiába állapítom meg és szedegetem össze a legnagyobb gonddal a pozitívumokat is, ha mellettük csak egy negatívumot is találok (pedig én hányat és mekkorákat találtam!), akkor már azt kell megállapítanom, hogy itt nincs vallásszabadság. Nem mondtam én tehát valótlant, mikor azt állapítottam meg, hogy Erdélyben nem volt vallásszabadság.

Mikor Pompéry azt kénytelen megállapítani, hogy Erdélyben bizonyos tekintetben volt vallásszabadság, bizonyos tekintetben azonban nem volt, akkor már akarata ellenére is azt állapította meg, hogy nem volt. Egy bilincs is bilincs, az enyhe rabság is rabság, a higiénikus börtön is börtön.

Pompéry azzal bizonyítja, hogy Erdélyben volt vallásszabadság, hogy kimutatja, hogy Erdélyben a katolikusok elnyomása sokkal nagyobb is lehetett volna annál, mint amilyen a valóságban volt. Ámde ezzel csak a puskaport fedezi fel, mert én még olyan elnyomást nem láttam, sőt még elképzelni se tudok, amelynél nagyobb már nem is lehetne. Ha tehát egy elnyomás, egy rabság mentségére csak ezt tudjuk felhozni, akkor igazán kár volt egy szót is szólnunk.

Hamis tehát a magyar történetírásnak (sajnos, nem a magyar protestáns, hanem a magyar történetírásnak) az az évszázadok óta még a katolikusoktól is igazságként elfogadott állítása, hogy a királyi Magyarországon nem volt vallásszabadság, Erdélyben pedig volt. Az igazság ugyanis a legjobb esetben is csak az, hogy a vallásszabadság nagyobb volt Erdélyben, mint a királyi Magyarországon, de vallásszabadság vagy mindkét országban egyaránt volt, vagy egyaránt nem volt egyikben sem. A két állítás között pedig igen nagy a különbség. Hát még ha – mint mindjárt kitűnik – az sül ki végeredményként, hogy a protestánsoknak a királyi Magyarországon egyenesen nagyobb szabadságuk volt, mint Erdélyben a katolikusoknak!

Aztán akkor is igazságtalanságot követ el velem szemben Pompéry, mikor úgy tünteti fel a dolgot, mintha ez az egész kérdés csak az én kezdeményezésemre került volna bele a közvéleménybe. Mint láttuk, egyenesen úgy fejezi ki magát, hogy „vádat” emeltem a régi magyar erdélyi protestánsok ellen; hogy megsértettem a „becsületüket”.

Az igazság az, hogy ugyanezt a vádat a Habsburgok, a főpapság, sőt a királlyal tartó (többnyire katolikus) magyarok ellen a magyar protestánsok emelték és már évszázadok óta hangoztatják, tehát ők sértik már évszázadok óta a katolikusok „becsületét” (s mégse akadt még protestáns lelkész, aki úgy érezte volna, hogy ezek ellen úgy illik, hogy egyenesen ő védje meg a katolikusok becsületét, sőt még katolikus pap se akadt eddig ilyen).

Pedig hát mennyivel nagyobb „vád”, „sérelem” és „becsületsértő” dolog ez, mint az én „vádam”. Az én „vádamról” alig néhány ezer ember vett tudomást, míg a főpapok és katolikus követőik ellenit 300 éve hangoztatják már, s olyan sikerrel, hogy nemcsak a protestánsok milliói hiszik és hangoztatják, hanem még a katolikusok 80%-a is (a klerikálisokat és ultramontánok kis számát kivéve), hogy a zsidókról, szociáldemokratákról, nyilasokról és kommunistákról ne is beszéljünk).

Még a szerzetes gimnáziumokban is úgy tanították a magyar történelmet egész mai napig (nem nyíltan ugyan, de ha csak nem volt egészen bamba, a diák csak ezt érthette belőle), hogy hazánkban a Habsburgok egész történelmi szereplése nem volt más, mint hogy a főpapok és jezsuiták buzgó támogatása mellett állandóan üldözték, nyomták, szorongatták itt a szegény ártatlan, sőt a magyar hazafiságot szinte egyedül képviselő protestánsokat (éppen amiatt szorongatták őket, mert a hazafiságot képviselték) és hogy ezzel szemben a protestáns Erdély a vallásszabadság ideális hazája volt és ebben példamutató és első volt az egész világon.

Hogy időnként, mikor az anyaországban a magyar függetlenséget képviselő protestánsoknak ez a gonosz, lelketlen elnyomása már teljesen türelmetlenné vált, Erdély dicső protestáns fejedelmei, a magyar függetlenség e megvédői és örök büszkeségei, még fegyvert is kénytelenek voltak ragadni azért, hogy megvédjék a törvényt és az igazságot a vallásszabadságot protestáns nyomásra végre törvénybe iktató, de nálunk a törvények és a koronázási eskü gyalázatos lábbal tiprásával ezt soha meg nem tartó bécsi udvar ellen is, hogy a protestánsok kegyetlen elnyomását legalább enyhítsék.

Ez mindig sikerült is e dicsőknek, mert vitézek voltak, önzetlenek és lángelmék, de céljukat maradandóan sose érhették el, mert annak az átkozott uralkodóháznak és a velük mindig egy húron pendülő jezsuitáknak és főpapoknak (bátran lehet őket szidni, mert a jezsuiták nem azonosak az egyházzal, főpap pedig csak néhány van, nagy vagyona miatt ezek is általánosan gyűlöltek s mi velük szemben ugyanis kellően kiemeljük az alsópapság (mely sokkal nagyobb számú) önzetlen hazafiságát) már velük született tulajdonsága az igazság és a magyar nép gyűlölete, a gonoszság, az álnokság és a perfídia; az esküszegés pedig olyan nekik, mint a mindennapi kenyér.

Mikor dicső szabadsághőseink sarokba szorítják őket, esküdöznek és minden jót ígérnek, mihelyt azonban elmúlt fejük felől a vihar, folytatják tovább ott, ahol elhagyták s a hiszékeny, becsületes magyar népet tovább is épp úgy rabságukban tartják és szipolyozzák, mint azelőtt. A zilahi vagy debreceni, pápai, sárospataki kollégiumban a kifejezések is ugyanezek voltak. A szerzetes gimnáziumokban természetesen nem, de a lényeg ugyanaz volt itt, mint ott, hiszen rámutattam, hogy még a tankönyv is ugyanaz volt. Másként, mint így, nem is taníthatta a magyar történelmet magyar történettanár.

Ez aztán csakugyan vád és már ötszázadik éve ugyancsak sérti az uralkodóház, a főpapság és a királyhoz hű katolikusok becsületét, mégse kérte ki eddig még senki. Hiszi is majdnem az egész ország. Olyan állandó és megingathatatlan ez a meggyőződés a magyar nemzeti lélek egén, mint a sarkcsillag: az egyébként annyira ingatag magyar ebben nem volt ingatag, ebben nem változott.

Hitték és hangoztatták négyszáz éven át a Habsburgok uralma alatt: én diákkoromban akkor tanultam így. (Lehetett, mert akkor valóban szabadság volt s ezért a Habsburgok becsületét is lehetett becsmérelni (legfeljebb nem a király személyét, hanem helyette a bécsi udvart becsmérelték). Az emberek annál jobban elhitték, mert azt hitték, hogy ha nem lenne igaz, csak nem tűrnék?!)

Aztán felfokozva és féktelen gyűlölettel hirdették Károlyi Mihály köztársaságában és az első kommunizmus alatt, ahol már hivatalból kellett „pártosnak” lenni s a párt érdeke és az osztálygyűlölet ébrentartása követelte ezt a gyűlöletet. Rendületlenül tovább élt azonban a Horthy-korban is. Aztán új erőre kapott a levente-mozgalomban, még nagyobbra a nyilasságban (Hitler „Mein Kampf”-ja szerint a Habsburgok a német nép legnagyobb ellenségei voltak, a magyar nyilasok pedig a magyar nép legnagyobb ellenségei voltak) és egész az eszelősségig fokozódott a „népi demokrácia” népgyűlésein, rádiójában, sajtójában és „tudományosságában” a klerikálisok becsületének állandó gyalázása.

Ez tehát olyan irányelv, olyan állandó szilárd meggyőződés a magyar közvéleményben, mely még a nemzetiszocializmus és a kommunizmus halálos ellentétét és gyűlöletét is kibírta. Egymást is gyűlölték, de azért a Habsburgokat is egyformán gyűlölték. Ebben egyet tudtak érteni. De hiszen az egyházgyűlöletben is egyetértettek.

Hogy ugyanis az, amit csak a főpapokra és jezsuitákra címeztek, valójában a katolicizmusnak szól, azt a hozzáértők mindig tudják, ma pedig – a kommunizmus tanulságai után – tudják már még az együgyűek is. Ma már tudjuk, hogy az is klerikalizmus, ha valaki a gyerekét hittanra járatja, sőt még az is, aki az utcán megáll egy pappal beszélni. Az a vád tehát, melyet a magyar protestantizmus (sőt évszázados eredményes sikeres propagandája eredményeként már majdhogynem az egész magyar közvélemény) a magyar katolicizmus ellen emelt, nem oly vértelen s csak elméleti, csak az észnek szóló „vád” volt, mint az enyém a magyar protestantizmus ellen, hanem az érzelmeket is megmozgató, sőt felkorbácsoló s kissé sértőbb is, mint az enyém, s bizonyára időben is megelőzte az én „vádamat”.

Négyszáz év alatt mégse akadt egy protestáns Pompéry Aurél se, aki észrevette volna ezt a vádat és a magyar katolikusok becsületére tűrhetetlenül sértő voltát és azt tartotta volna, hogy ezért csak egy protestáns adhat a magyar katolicizmus becsületének igazi elégtételt. S mikor aztán protestáns híján (mint, legalább Pompéry szerint, illett volna) és négyszáz éves késéssel végre megjelentem én, a katolikus pap, akkor a protestantizmus sérelméről, igazságtalanságáról és az elégtételadás szükségességéről beszél ismét egy katolikus, sőt egy katolikus pap és az elégtételt ráadásul az igazság nevében ajánlja fel.

A négyszáz éves és az egész ország nyilvánosságát átfogó megbecstelenítő vád a saját egyháza ellen nem fájt e papnak és 400 év egész papságának annyira, hogy írásra késztette volna és hogy az elégtétel adás szükségességét érezte volna, sőt katolikus önérzete annyira kicsi volt, hogy még azt se vette észre, hogy nem támadás történt részemről, hanem védekezés, és hogy a négyszáz éven át sértett igazság kapja meg csak itt s négyszáz éves késéssel a neki igazság szerint járó elégtételt.

Pompéry katolicizmusának annyira nem fájt ez az évszázadok óta tartó és az egész ország közvéleményét átfogó vád, hogy ő eddig ezt észre se vette, s azért azt hitte, hogy én nem védekezem, hanem támadok; azt hitte, nem a katolikus becsületet védem, hanem a protestáns becsületet támadom.

Pompéry nem veszi észre, hogy én nem egyszerűen csak azt írtam, hogy Erdélyben a katolikusok részére nem volt vallásszabadság, hanem azt is állítottam, hogy ezzel szemben az egész magyar közvélemény (még a katolikus is) abban a meggyőződésben van és van már négyszáz éve, hogy a Habsburg Magyarországon viszont nem volt vallásszabadság a protestánsok részére, mégpedig a katolikus főpapság bűnéből nem volt, Erdélyben pedig szerintük volt, és a protestantizmus érdeméből volt, sőt ez az erdélyi nagy erény még a Habsburg magyarországi bűnök megszüntetésére és megbüntetésére is ismételten tett kísérleteket.

S mikor aztán én erre védekezésül megállapítom, hogy sokkal nagyobb vallásszabadság volt a Habsburg Magyarországon a protestánsok részére, mint amekkora volt Erdélyben a katolikus magyarok részére, akkor válaszul azzal akarják kimutatni, hogy elfogult vagyok s nincs igazam, hogy rámutatnak, hogy én Erdélyben csak a negatívumokat veszem észre, a pozitívumokat nem.

Mert – mondják – igaz, hogy Erdélyben a katolikusok vallásszabadsága nem volt tökéletes, de bizonyos vallásszabadságuk azért mégiscsak volt ott a katolikusoknak is és a kis vallásszabadság is vallásszabadság. Csak hát én ezt, mert elfogult vagyok, nem akarom meglátni. Pedig hát Erdélyben olyan gyenge volt a katolikusok elnyomása, hogy csak a nagyjavadalmakat vették el a katolikusoktól, a plébániai földeket nem, pedig végeredményben ezeket is elvehették volna (el is vették ezeket mindenütt, ahol lehetett, vagyis ahol a nép teljes egészében katolikus nem maradt); csak a katolikus püspökséget nem tűrték, de a plébániákat hagyták tovább is működni s elvégre azokat is megszüntethették volna (azokat is megszüntették mindenütt, ahol lehetett, vagyis ahol a népnek legalább egy része protestáns lett); meg aztán a katolikusok néha még bérmálkozhattak is és ez mind-mind türelem és jóakarat jele, amiért elismerés, mégpedig „rendkívüli” elismerés jár a régi erdélyi protestáns rendeknek és fejedelmeknek. De én mindebből semmit se vagyok hajlandó tudomásul venni, hanem csak gánccsal fizetek s csak vádat emelek.

De – válaszolom – nemcsak üres szalmacséplés-e az egész effajta válasz? Mert vajon van-e vagy volt-e valaha a földön olyan ország és olyan vallási elnyomás, melyben az elnyomás mellett türelmet is nem tapasztalhatunk, s amely oly nagymérvű, hogy kegyetlenebbet még elképzelni se lehet? Ha valahol például nemcsak a püspökséget, hanem még a plébániákat se tűrik, a nem egyoldalú, az elfogulatlan ember akkor is felhozhatja az üldözők „türelme” bizonyítására, hogy legalább az egyszerű hívőket mégse vitték börtönbe. Ez pedig mégiscsak jóindulat és türelem jele, amiért igazság szerint elismerés jár, mégpedig igen nagy elismerés, s aki ezt nem veszi észre, az elfogult, s ezért azoknak, akik nem elfogultak, az igazságtalanul megsértett félnek elégtételt kell adniuk.

Ha pedig kisül, hogy bizony voltak olyan országok is, ahol még az egyszerű híveket is börtönbe vitték a hitükért, akkor azok, akik állítólag nem elfogultak, még mindig felhívhatják figyelmüket arra, hogy a börtönben legalább emberségesen bántak velük.

Ha a bánásmód is kegyetlen volt, akkor azt, hogy a büntetés csak börtön volt, nem pedig halál (s elvégre halál is lehetett volna), tehát még mindig van türelem és jóakarat, ami dicséretes.

De ha a büntetés halál volt, még mindig megállapíthatjuk a türelmet és a jóakaratot abban, hogy legalább kínpadra nem vonták őket s a halál nem kínhalál volt, hanem csak egyszerű lefejezés.

Ha pedig még ezt se hozhatjuk fel a hóhérok mentségére, még mindig ott van a jóakarat jele abban, hogy legalább a holttesteket nem hagyták ott az ég madarainak (mert hiszen ezt is megtehették volna), hanem tisztességesen eltemették, illetve hozzátartozóiknak megengedték, hogy eltemethessék őket.

Mire való tehát ez az egész szőrszálhasogatás? Nem egyedül annak a jele-e, hogy aki él vele, az az elfogult, az nem keresi az igazságot, az akar mindenáron menteni? És hogy lehet az, hogy az, aki így tesz, éppen egy katolikus pap és éppen mindenáron a protestantizmust akarja menteni? Más okot nem találhatunk rá, mint csak azt, hogy azért teszi, mert annak az országnak a különös viszonyai miatt, melyben csinálja, ez népszerű munka s ilyen eljárással lehet ott könnyebben babérokat szerezni.

De még kétségbeejtőbbé teszi ezt az érvelésmódot az, hogy az érvelő katolikus pap nem hajlandó észrevenni, hogy ugyanezen az alapon nemcsak az erdélyi régi protestánsokat, hanem a Habsburg Magyarország protestánsüldözését is lehetne menteni, de ezt eddig még se Pompéry, se a magyar történetírásban vagy szépirodalomban eddig még senki se tette meg. Itt csak a negatívumokat veszik észre.

Ha a Habsburgokat és a főpapokat lehetne menteni vele, akkor senkinek se jut eszébe, hogy a kis vallásszabadság is vallásszabadság és hogy azért is elismerés és megbecsülés jár. Vajon a Habsburg ország oldalán csak tehertétel van s ott nincs semmi pozitívum, semmi enyhítő körülmény? Sőt nincs még sokkal nagyobb és sokkal több, mint a protestáns Erdélyben? Vajon a Habsburg Magyarországon nem lehettek-e a protestánsoknak még püspökeik is? Vajon a Habsburgok raboltak-e el a magyar protestáns felekezettől akár csak egy hold földet is?

Vajon ott a protestánsoknak nem lehettek-e még kollégiumaik is? Hiszen majdnem minden híres magyar kálvinista kollégium megünnepelte már fennállása 400 évét s lehetséges lenne-e ez, ha ezek a „híres” kollégiumok nem éppen az „üldözés korában” keletkeztek volna? Vajon nem jár-e ezért elismerés a Habsburgoknak is s vajon miért nem születtek még meg azok a protestáns lelkészek, akik ezért – hitfeleik egyoldalúságával szemben – nekik elégtételt adtak?

Vajon volt-e Erdélyben a katolikusoknak nyomdájuk? A Habsburg elnyomás alatt a magyar protestánsoknak volt, s nem is egy. S ha a jezsuitákat nem száműzték volna Erdélyből, nem lett volna-e akkor ott a katolikusoknak is nyomdájuk? Így tehát nem egyedül az üldözés volt-e az oka, hogy nem volt?

Vajon nem választhattak-e a Habsburgok „elnyomása” alatt a magyar protestánsok mindig még protestáns nádort is és nem így volt-e egész addig, míg csak többséget alkottak? Sőt nem állított-e az állítólag protestánselnyomó király a katolikusok mellett mindig protestáns nádorjelölteket is, még akkor is, mikor már kisebbségben voltak? Mikor pedig koronaőrt választottak, egyiküknek nem kellett-e mindig protestánsnak lennie még akkor is, mikor már oly messze voltak a többségtől, mint Makó Jeruzsálemtől s így a nagy katolikus többség mind a kettőt is választhatta volna katolikusok közül, ha akarta volna?

Vajon előfordult-e csak egyszer is, hogy a Habsburg király s a vele tartó „gonosz” főpapok száműzték az országból azokat a protestáns prédikátorokat, akik igen tevékenyek, jó szónokok, általánosan tisztelt jellemek s így nagyon népszerűek voltak, csak azért, hogy a protestantizmus erősödését akadályozzák? Pedig az erdélyi protestánsok még ezt is megtették a katolicizmussal, mikor a jezsuitákat száműzték s ezt még Magyarországon is mindig meg akarták tenni, mikor Erdélynek olyan hősi fejedelmei voltak, akik a „vallásszabadságot” (risum teneatis, amici) Magyarországon is meg akarták honosítani, mint dicső erdélyi exportot.

Vajon mi az oka, hogy ezért az egész együgyűségbe menő felekezeti egyoldalúságért, elfogultságért és igazságtalanságért még senki se adott elégtételt se a Habsburgoknak, se a főpapoknak, se a katolikusoknak? Tessék elővenni bármely magyar könyvet, elolvasni bármely verset, elbeszélést, regényt, újságot, vezércikket; megnézni bármely színdarabot; részt venni bármely népgyűlésen, iskolaünnepélyen, tudományos előadáson, magánbeszélgetésben vagy országgyűlési ülésen, vagy hallgatni a magyar rádióadásokat akár Horthy uralma, akár Hitler diktátorsága, akár a kommunizmus alatt!

Egyikben se azt az állítást hallottuk vagy olvastuk, hogy – mint Pompéry kívánja tőlem Erdéllyel kapcsolatban – a Habsburg Magyarországon kisebb volt a vallásszabadság, mint a protestáns Erdélyben, hanem mindig és mindenütt csak azt, hogy ott nem volt vallásszabadság, itt pedig volt, mégpedig az egész világnak példamutató módon volt; ott elnyomták a lelkiismereti szabadságot, itt meg nem; egyik a vallási elnyomás visszataszító helye volt, a másik pedig a vallásszabadság klasszikus hazája, sőt innen védték meg még a másik ország vallásszabadságát is, illetve sajnos, csak megpróbálták megvédeni, de a másik országban uralkodó gonoszság és elvetemültség miatt, sajnos, hiába.

Most aztán Pompérytől megtudjuk, mégpedig olyan magától értetődően, mintha már azelőtt is tudtuk volna, s mintha az egész magyar irodalom és közélet nem éppen az ellenkezőt bizonyítaná, hogy mindez nem igaz: teljes, tehát igazi vallásszabadság Erdélyben se volt s hogy e szép tulajdonsággal Erdélyt is csak azon a címen ruházhatjuk fel, mert a kis vallásszabadság is vallásszabadság.

Ebből a megállapításból viszont azt tudhatjuk meg, hogy nem is képzelhető olyan vallási elnyomás, melyre rá ne foghatnánk azt, hogy vallásszabadság, ti. kis vallásszabadság (de azt megállapítottuk, hogy a kis vallásszabadság is vallásszabadság). De ebből meg viszont azt is megállapíthatjuk, hogy a Habsburg Magyarországon se elnyomás volt, hanem vallásszabadság (kis vallásszabadság).

Én azonban azért, mert egyszer az erdélyi kisebb fokú vallásszabadságnak vallási elnyomás nevet adtam, megrovásban részesülök és egyoldalúnak, elfogultnak bélyegeznek meg s még egy katolikus pap is az igazság iránti kötelességének tartja, hogy e sértésemért az erdélyi protestantizmusnak elégtételt adjon. Az azonban még most se jut eszébe még ennek az „igazságszerető” katolikus papnak se, hogy a Habsburgok és a főpapok ellen is történt néminemű igazságtalanság, mégpedig nem egyszer, hanem 400 éven át állandóan, s ezt az igazságtalanságot és becsületsértést nem egy ember, hanem az egész magyar történetírás, irodalom és közvélemény követte és követi el, mert az ottani kisebb fokú vallásszabadságot nemcsak 400 év óta nevezi nálunk mindenki vallási elnyomásnak, vallásüldözésnek, hanem ezt a legtűrhetetlenebb jelzőkkel meg is bélyegzi.

Vajon mi az oka, hogy ezért elégtétel megadásának szükségességét még ma se érzi senki? Mi az oka, hogy ebben senki se lát egyoldalúságot, elfogultságot, vádat, sérelmet? Vajon csak a magyar protestantizmusnak van becsülete vagy önérzete, a magyar katolicizmusnak, főpapoknak és Habsburgoknak nincs? Egy ember bűne, az én bűnöm olyan fontos? Ezt annyira nem tűrheti a régi magyar erdélyi protestánsok becsülete, az egész magyar történetírás, irodalom és közvélemény bűne viszont annyira mellékes? Ennek igazságtalansága, elfogultsága és egyoldalúsága ellen nem kell védeni senki becsületét?

Pompéry szememre hányja, hogy az erdélyi protestantizmus történetében nem voltam hajlandó észrevenni a rossz mellett a jót, a negatívum mellett a pozitívumot, az elnyomás és rosszakarat mellett a türelmet és a jóakaratot. Ugyanakkor egy szava sincs az ellen, hogy az egész magyar (nemcsak protestáns) történetírás, az egész magyar irodalom és az egész magyar közvélemény négy teljes évszázadon át nem volt és még jelenleg se hajlandó észrevenni (köztük még maga Pompéry se), hogy ő meg viszont a Habsburg Magyarországon nem volt hajlandó észrevenni a jót, a pozitívumot, a türelmet, a jóakaratot. Hogy itt csak a negatívumot, a rosszakaratot, a vallási elnyomást látta, s nemcsak látta, hanem a legkeményebben meg is bélyegezte, sőt állandóan izgatott is ellene. Erdélyben ellenben csak a pozitívumot látta, csak a türelmet, a megértést, a jóakaratot, a vallásszabadságot magasztalta, noha a jó ott is épp úgy keverve volt negatívummal, türelmetlenséggel és elnyomással, mint a Habsburg Magyarországon, sőt annál sokkal jobban.

Az igazság az, hogy a XVI. és XVII. században még se a Habsburg Magyarországon, se Erdélyben (se sehol másutt) nem volt még vallásszabadság (sőt nem volt még a XVIII. században se), de a Habsburg Magyarországon is volt belőle annyi (sőt látni fogjuk mindjárt, hogy sokkal több), mint amekkora Erdélyben volt. De ha nem lett volna nagyobb, sőt ha valamivel talán még kisebb is lett volna ez a vallásszabadság a protestáns Habsburg Magyarországon, mint a protestáns Erdélyben, én akkor is joggal fejezhetném ki magamat egyszerűen csak úgy, hogy nem Erdélyben volt vallásszabadság, hanem a Habsburgok alatt, s nem a Habsburgok alatt nyomták el a vallásszabadságot, hanem Erdélyben.

Ha ugyanis azt a mérsékeltebb vallásszabadságot, mely a Habsburgok alatt volt, lehetett 400 éven át állandóan vallási elnyomásnak nevezni, megbélyegezni és a miatta indított lázadásokat szabadságharcoknak nevezni és helyeselni, akkor az Erdélyben ugyanakkor található (még Pompéry szerint is csak) mérsékelt, kisebb fokú vallásszabadságot is lehet vallási elnyomásnak nevezni s ennek megfelelően megbélyegezni. És ha az erdélyi katolikusok vallási elnyomását lehetett négyszáz éven át egy egész nemzeti közvéleménynek vallásszabadságként ünnepelni, akkor azt se mondhatja senki egyoldalúságnak, ha a Habsburgok kisebb vallásszabadságról én is egyszerűen azt mondom, hogy épp úgy vallásszabadság volt, mint az, amit Erdélyben oly igazságtalanul ünneplünk.

Ha azt, ami a valóságban csak úgy különbözött egymástól, mint a tizenkilenc az egy híján húsztól, egy egész nemzet közvéleménye képes volt 400 éven át élesen szembeállítani egymással s az egyiket vallási elnyomásnak nevezni s ennek megfelelően szidni, átkozni és megvetni, a másikat pedig vallásszabadságnak, sőt világbüszkeségnek megtenni s ennek megfelelően magasztalni, áldani és büszkeség tárgyává tenni, akkor az, aki ezt a nemzeti, sőt tudományos bűnt jóvá akarja tenni, az igazság elleni többszázados vétek ellensúlyozására és mételyező hatásának közömbösítésére, egyenesen köteles szintén erélyes és egyoldalú kifejezést használni.

*

Mivel a félrabság még nem szabadság, láttuk, hogy még Pompérynek is el kell ismernie, hogy Erdélyben nem volt vallásszabadság. Vallásszabadságnak viszont – legalább az ő érvelése alapján – a Habsburg Magyarországon is kellett lennie, mert hiszen láttuk, hogy ő a kisebb vallásszabadságot is vallásszabadságnak tartja. Tökéletes, tehát olyan elnyomás ugyanis, melynél nagyobb már nem is képzelhető, nem is lehetséges. Mivel mindkét országban mérsékelt, tehát kisebb fokú vallásszabadság volt, nézzük meg most azt, melyikben volt az elnyomás mérsékeltebb és melyikben a szabadság nagyobb: a Habsburg Magyarországon-e vagy a protestáns Erdélyben? Pompéry azt állítja, hogy Erdélyt illeti a pálma. Mi azt állítottuk, hogy a Habsburg Magyarországot.

Lássuk, ki mellett szól az igazság?

Ami az erdélyi jezsuiták helyzetét illeti, ebben a tekintetben egyáltalán nincs Pompéry felvilágosításai után se helyreigazítani valóm. Amit erre vonatkozólag Pompéry az én állításaim ellenében felhoz, nem cáfolat, hanem csak szőrszálhasogatás. Én akkor röviden írtam, világos tehát, hogy csak a lényegre szorítkoztam s ennek a lényegnek az igazsága Pompéry aprólékos helyreigazításai után csak még nyilvánvalóbbá válik. Pompéry se tagadja, hogy amit írtam, igaz. A jezsuitáknak Erdélyben maradhatását még az akkor még nagy katolikus Báthory Zsigmondnak se sikerült a protestáns rendektől kicsikarnia.

Erre az állításomra nem cáfolat az és nem lehet belőle a régi protestáns erdélyi rendek és fejedelmek jóakaratára vagy akár csak türelmére következtetni abból, amit Pompéry megállapít, ti. hogy maga Báthory Zsigmond is a rendek beleegyezésével vissza tudta hozni újra a jezsuitáit azután is, mikor már ugyanezek a rendek ki tudták tőle csikarni száműzetésüket; az se cáfolat, hogy őutána még két fejedelem is behozta őket Erdélybe s e fejedelmek közül az egyik ráadásul még nem is volt katolikus. (A katolikus Báthory István volt, ő hozta be először őket.)

Ezt a behozatalt nem lehet az erdélyi rendek vallási türelmének bizonyítására felhozni, mert hiszen éppen az ő türelmetlenségük és vallási gyűlöletük miatt ezt a katolikus Báthory István csak akkor merte és tudta megtenni, mikor hatalmas lengyel király is volt s így már nem függött az erdélyi rendektől, azok pedig már nem mertek rendelkezéseivel szembeszállni. Furcsa, hogy Pompéry ezzel a behozatallal az erdélyi rendek vallási türelme mellett érvel. Hiszen alig hunyta le szemét ez a hatalmas, ez a koronás erdélyi fejedelem, unokaöccsének, Zsigmondnak, aki már nem volt lengyel király is, hanem csak erdélyi fejedelem s így teljesen az erdélyi rendektől függött, már csak vagy a fejedelmi szék, vagy a jezsuiták között lehetett választania.

Emlékszünk, hogy ekkor mondták neki az erdélyi rendek, hogy mi csak találunk magunknak másik fejedelmet, de őnagysága már bajosabban talál magának helyettünk másik országot. Az érv meggyőző volt és hatott. A jezsuitáknak azonnal (két hét alatt) menniük kellett. A protestáns türelmetlenség s gyűlölet azonban olyan nagy volt, hogy hiába mondott még a maguk hozta törvény is két hetet, a valóságban a jezsuitáknak még aznap kellett menniük. S Pompéry a jezsuiták körül mégis türelmet, sőt jóakaratot lát Erdélyben, mégpedig igen nagy türelmet és igen nagy jóakaratot, amiért nekik katolikus részről nem gáncs, hanem elismerés jár.

Hogy később egyes jezsuiták mégis bent lehettek Erdélyben, annak sem a protestáns rendek jóakarata volt az oka, hanem Báthory Zsigmond alatt például egyedül csak az, hogy közben ő a protestáns Bocskaitól megtanulta, hogyan lehet és kell elbánni az akaratoskodó rendekkel. Mikor aztán a törökkel való szakítás tekintetében Bocskai vezetésével megtanította engedelmeskedni a rendeket, mert jó néhányat kivégeztetett közülük, világos, hogy az ellen se mertek már tiltakozni, mikor látták, hogy egy-egy jezsuita is van újra az országban.

Ez volt tehát az a második behozás, melyre Pompéry céloz s mellyel a régi erdélyi protestáns rendek elismerésre érdemesen nagy vallási türelmét akarja bizonyítani. Látjuk, hogy meglehetősen sovány kis türelem, de még ehhez sincs semmi köze az erdélyi protestáns rendek jóakaratának. De azért Pompéry mégis azt gondolja, hogy mégis nem ő, hanem én vagyok az egyoldalú és az elfogult. Hogy én – ha elfogult vagyok – legalább a magam felenyája javára vagyok elfogult, ő azonban katolikus pap létére is a protestánsok javára az, azt – úgy látszik – bennem kifogásolandónak, magában természetesnek tartja.

A harmadik jezsuita behozó erdélyi fejedelem, s aki ráadásul még protestáns is volt, tehát különösen bizonyítja az elismerésre méltó protestáns türelmet és jóakaratot, Bethlen Gábor volt. Az ő idejében is beleegyeztek ebbe a rendek. Igaz, hogy sose kérdezte tőlük s így nem is volt alkalmuk beleegyezni. Bethlen nagy egyénisége és körmönfontsága mellett a rendek csak Fejbólintó Jánosok voltak, ellenvéleményük sose volt s nem is lehetett, tehát, ha van érdem, itt is egyedül csak Bethlené lehet, nem pedig a protestáns rendeké.

Ami már most maga Bethlen „érdemét” illeti, hogy ez mekkora lehet, láthattuk már onnan, hogy az erdélyi katolicizmus múltját tárgyaló mű, Bethlen minden ellenkezőt hangoztató szólamai ellenére, éppen őt tartja a katolikusok iránt legrosszabb akarattal levő erdélyi fejedelemnek. E mű szerint Bethlen a katolikusok elleni rosszakaratban még a két Rákóczi Györgyön is túltett.

Bethlennek a jezsuiták iránti „jóakarata” akkor kezdődött, mikor élete legnagyobb politikai színváltozását tervezte, mikor szakítani akart a törökkel s Ferdinánd leányának kezét és vele Magyarország kormányzóságát kérte. Láttuk, hogy ekkor azt üzente Bécsbe, hogy hozhat magával Erdélybe a főhercegnő annyi papot, amennyit akar, ő maga is katolikus templomokat és kollégiumokat fog alapítani, sőt az is lehet, hogy még ő maga is katolikus lesz.

Ekkor és ezért hívott be Bethlen először két, majd több jezsuitát, s eleinte – hogy Bécsnek kedvében járjon s kérése ott sikerrel járjon – annyira hízelgett nekik, hogy miséjük fényének emelésére még a maga fejedelmi zenészeit is elküldte a katolikus templomba (illetve nem a templomba, mert katolikus templomot a türelmes protestánsok csak a Székelyföldön tűrtek meg, hanem abba a helyiségbe, ahol a misét tartották).

Bethlen nem volt olyan kisszabású egyéniség, hogy mikor terve meghiúsult, még annyira se tudta volna magát fékezni, hogy a jezsuitákat rögtön ki ne zavarta volna Erdélyből, különösen mikor – kivált Páter Szinit – mint tudós és jómódú embereket, személyesen is megkedvelte már őket. Egyébként az önző ok megszűnte után, ami miatt a jezsuitáknak kedveskedett, nem is maradt már ideje irántuk való ellenszenvét újra kimutatni, mert hiszen utána hamarosan meg is halt.

De egyébként is, mivel élete végén már lengyel király akart lenni, ismét csak érdeke kívánta, hogy a katolikusoknak kedveskedjék, tehát már csak emiatt se zavarhatta ki azonnal az Erdélybe bevitt jezsuitákat. Hogy Bethlennek a jezsuitákkal való nyájaskodása mennyire lehetett őszinte, azon a megállapításon kívül, hogy Bethlen volt az erdélyi katolicizmus iránt a legrosszabb akaratú erdélyi fejedelem, még abból a már idézett levéléből is sejthetjük, melyben külföldön utazó unokaöccsei nevelőit még a jezsuitákkal való szóba állástól is aggódva óvja.

Azt, hogy a Bethlen után következő kálvinista erdélyi fejedelmek alatt is majdnem mindig tartózkodott Erdélyben egy-két jezsuita, kár volt Pompérynek annyira kiemelnie és a protestáns türelem annyira elismerésre méltó jelének feltüntetnie. Hiszen még az is, amit erre vonatkozólag ő maga megemlít, a türelemnek éppen az ellenkezőjét bizonyítja. Igaza van abban, hogy Erdélyben később is majdnem állandóan voltak jezsuiták, sőt Kolozsmonostoron néha még tanítgattak is, de számuk mindig csak egy-kettő volt, tehát tanításuk csak magánjellegű lehetett és egészen kis körre terjedhetett ki.

Ez az egy-két jezsuita térítéssel egyáltalán nem foglalkozhatott (ettől a maguk érdekében úgy kellett félniük, mint a tűztől, mert hiszen ha csak egy valamirevaló személy is megtért volna hatásukra, újabb szigorú törvényt hoztak volna ellenük és egyenesen hajtóvadászatot tartottak volna azon rendtagok ellen, akik mégis belopóztak volna az országba). Ezért meg kellett elégedniük a már meglevő hívek felkeresésével, de még ezt is többnyire álruhában tették.

Az „elismerésre méltó” protestáns türelem akkora volt Erdélyben, hogy a törvény ellenére kivételesen az országban tartózkodó jezsuiták az álruha mellett még az álnév használatát is szükségesnek tartották, P. Nagyfalussy János például Nagy János, P. Almássy Pál Sárhegyi Mihály, P. Csete István, Vízkeleti Zsigmond, P. Álló Imre, Hédervári Imre, P. Hilbert János Kőszegi Zsigmond álnevet használt.

Pompéry Aurél érvelése tehát épp úgy fest, mintha egy kommunista Rákosi Mátyás uralma alatt írt volna könyvet, hogy a párt és a párttagok nagy elismeréssel és hálával tartoznak Horthy Miklósnak és rendszerének, mert hiszen ez a rendszer a kommunisták iránt olyan türelmes volt, hogy a föld alatt és álnéven még működni is engedte őket (Horthy e téren még többet „megengedett”, mint az erdélyiek, mert az ő „országlása” alatt a földalatti kommunisták még lapot is adtak ki) s ezért illik, hogy az igazságtalanul megrágalmazott Horthynak egy kommunista adjon elégtételt s az állapítsa meg, hogy Horthy alatt szabadsága volt Magyarországon a kommunizmusnak, mert hiszen tagadhatatlan, hogy a kisebb szabadság is szabadság. Kérdem, elbírta volna-e ezt az iszonyú hazugságot a kommunista önérzet? Pompéry katolikus önérzete elbírta, sőt egyenesen megkövetelte ezt az állítást.

Még ugyanazon helyen hosszabb ideig megmaradni se mertek az Erdélyben titkon működő jezsuiták s ezért helyüket állandóan változtatták. Az 1657-ben meghalt P. Komis István jezsuita. Erdély egyik legelőkelőbb és legvagyonosabb főúri családjából származott és családja ősi fészkében, Szent Benedek várában működött, de a szentségek kiszolgáltatását óvatosságból még ő is csak éjszakánként végezte. Ha Pompéry Aurélnak, a katolikus papnak, még ez is vallásszabadság, annyit akkor is feltétlenül megállapíthatunk, hogy a magyar közvélemény, bármennyire naiv is e tekintetben egyébként, egész bizonyosan nem ilyen vallásszabadságra gondol akkor, mikor Erdélyért, mint e tekintetben úttörőért és ország-világ számára példát adó primadonnáért lelkesedik.

Látjuk tehát, hogy az erdélyi jezsuiták történelmében minden az őskeresztények katakombáira emlékeztet bennünket; félelmet és rettegést lehel minden: bujkálás, álruha, álnév, az éjszaka sötétje környezi az erdélyi jezsuitákat. De azért Pompéry, a katolikus pap, mégis nem győzi eléggé hangsúlyozni, hogy milyen „tökéletlen” katolikusüldözők voltak a régi erdélyi protestáns rendek. Szerinte ugyanis ezek a rendek nagyon jól tudták, hogy a kitiltott jezsuiták álruhában bent vannak s mégis tűrték őket.

Igaz – érvel továbbá Pompéry –, hogy egyik országgyűlésük Sámbár Mátyást, egy másik P. Fabót név szerint is külön kitiltotta az országból, de mivel ők ennek ellenére mégis bentmaradtak, az erdélyi protestáns rendek semmiképpen se lehettek „tökéletes” üldözők s ezért mindenképpen elismerést érdemelnek, mégpedig tőlünk, katolikusoktól is és elsősorban éppen mitőlünk. (Ilyen érvelés alapján kommunista szempontból nemcsak Horthynak, hanem még Szálasinak is elismerés jár, mert hiszen tudvalevő, hogy álnéven, a föld alatt és az éjszaka csendjében még az ő rémuralma alatt is voltak kommunisták az országban s éppen ekkor még jobban voltak, mint Horthy alatt, mert ekkor még titkos rádiójuk is volt. S a kommunisták mégis milyen kegyetlenül felkötötték ezt a tökéletlenül üldöző, ezt a türelmes és kommunista szempontból az igazság alapján elismerést érdemlő Szálasit!)

Erdélyben a katolikusok helyzete olyan siralmas volt, hogy azt még Pompéry is elismeri, hogy Erdély a vallásszabadság tekintetében nem haladt, hanem inkább mindig hátrább ment és mindig tökéletesebb üldözővé vált a tökéletlenebből. Még ő is kénytelen elismerni, hogy az erdélyi törvényhozásnak a jezsuitákra vonatkozó záróakkordja mégiscsak az őket az országból teljesen száműző 1652-es törvény lett II. Rákóczi György alatt.

Az 1653-ban kiadott „Approbatae Constitutiones”-nek nevezett végleges erdélyi alkotmány nyíltan kitiltja az országból a jezsuitákat, mégpedig még Pompéry szerint is – pedig ez, mint láthatjuk, ugyancsak nagy szó – „gyermekes vádak alapján”. A III. cím egyenesen „szörnyű büntetéssel fenyegeti azokat, akik a jezsuitákat álruhában maguknál tartani merik”.

De azért ez se akadálya annak, hogy Pompéry azért végeredményben mégis ki ne mondja, hogy az erdélyi rendek „tökéletlen üldözők” voltak, sőt „vallási téren türelmesek voltak, sőt rendkívüli módon voltak türelmesek (!), tehát a régi erdélyi protestáns rendeket vallási türelmetlenségükért dicsérni (!) kell”. El kell ismerni: a Pompéry Aurélok miatt csakugyan nem fordult volna fel soha a vallási béke! Csak hát az a baj, hogy a protestánsok a maguk részéről nem voltak Pompéry Aurélok!

Mi Pompéryvel szemben azt állítjuk, hogy a régi protestáns erdélyi rendek a jezsuiták iránt annyira türelmetlenek voltak, hogy türelmetlenebbek már nem is lehettek volna. Ne felejtsük el ugyanis – mert Pompéry ezt is teljesen elfelejti –, hogy Erdély nem volt független ország s ezért az erdélyi rendek közel se tehették mindig azt, amit akartak és amit szerettek volna. Erdély egyik ura a török volt. A török miatt valamennyi jezsuitát bátran le is gyilkolhatták volna. A portán ezzel valószínűleg még jó pontot is szereztek volna maguknak.

Erdély azonban nemcsak a portától függött, hanem Bécstől is. Mikor valójában nem függött tőle, még akkor is állandóan alkalmazkodnia kellett hozzá. Erdélynek a törökkel való szövetsége ugyanis sose volt őszinte, mert a török sokkal megbízhatatlanabb és szeszélyesebb hűbérúr volt, semhogy egy keresztény ország véglegesen a kezébe tehette volna le a sorsát. Az erdélyiek sose tudhatták, mikor kell ellene a Habsburg királynál menedéket keresniük.

Láttuk, hogy mint erdélyi fejedelem, még Bocskai is mindig hűbérese akart maradni a magyar királynak. Egész Rákóczi Györgyig (az elsőig) minden trónra lépő erdélyi fejedelemnek el kellett magát ismertetnie a magyar királlyal is, sőt hűségesküt is kellett neki tennie. Ebben a hűségnyilatkozatban mindig voltak egyes pontok a katolikus egyház sorsának Erdélyben való megkönnyítésére.

Az erdélyi fejedelmek, hacsak egészen ostoba, elbizakodott gyerekek nem voltak, mint Báthory Gábor és II. Rákóczi György (de ezek mindketten hamarosan meg is bűnhődtek érte), akár őszintén, akár álnokul, de állandóan igyekeztek fenntartani a jó viszonyt a bécsi udvarral. Tudjuk, hogy még az erdélyi fejedelmek közül az egyik leghatalmasabb, tehát aránylag legfüggetlenebb I. Rákóczi György) is rendkívül buzgó kálvinista létére is állandóan barátságos és udvarias összeköttetésben és levelezésben állt még Pázmánnyal is. Világos, hogy nem azért, mert szerette Pázmányt, hanem azért, mert érdekei így kívánták.

Világos, hogy ilyen viszonyok között az erdélyi fejedelmek vagy rendek, ha mégúgy szerettek volna, akkor se fölöstökömözhettek [reggelizhettek] minden reggel jezsuitákat. Világos, hogy azokat a pontokat, melyek megtartására a katolicizmus javára kötelezték magukat akkor, mikor Bécs elismerését kapták, nem szeghették meg utána mindig és rögtön és teljesen (részben és időnként úgyis mindig megszegték).

Világos, hogy ilyen előzmények után az új fejedelemnek, ha már széke elfoglalásakor a jezsuiták közül néhányat álruhában bent talált az országban, Bécs miatt továbbra is tűrnie kellett ott őket. Tűrte tehát őket, hiszen nyílt s nagy garral-zajjal való üldözésük teljesen lehetetlenné tette volna a megszokott, kétkulacsos erdélyi politikát s az ilyen nyílt ellenségeskedés kára a fejedelemre s Erdélyre százszor akkora lett volna, mint a haszna.

Vajon mennyit ártott az erdélyi protestantizmusnak az a néhány hittanóra, melyet egy-egy álruhás jezsuita a kolozsmonostori katolikus elemi iskolában adott? Nem erény volt tehát az erdélyiek részéről ez a „tökéletlen üldözés”, hanem az egyszerű józan ész természetes következménye és az önérdek követelménye. Ez az oka annak, hogy az 1652-es nyílt és végleges kiűzést és 1653-as, az „Approbatae Constitutiones” alkotmányba foglalt sértő türelmetlenségét már csak az a II. Rákóczi György csinálta meg, aki már független nagyúrnak született, azt hitte már, hogy nincs szüksége Habsburg elismerésre vagy kegyre (mint tudjuk, nagyon keservesen csalódott e feltevésében), elbizakodott volt és ostoba. Ki is törte miatta a nyakát hamarosan.

Aztán azt se szabad elfelejtenünk – amit Pompéry természetesen szintén elfelejt –, hogy Erdély egész fennállása alatt a Habsburg Magyarország „elnyomott” protestánsai védőjének szerepét játszotta. Sokszor fegyverrel is, de érdeklődéssel, tárgyalásokkal, diplomáciával mindig. Ezt a szerepét mindig a „vallásszabadság” jelszava alatt játszotta. Ha fegyverrel kelt fel, zászlaira akkor is mindig ezt a „szent” szót írta. Világos azonban, hogy ilyen körülmények között egyenesen rá volt kényszerítve arra, hogy a maga országában is tegyen legalább bizonyos olyan látszatintézkedéseket, melyek e jelszóval egyezni látszanak.

Aki mindezt meggondolja, ha józan eszű ember, nem emiatt örvendezik és hálálkodik, hogy az erdélyi protestánsok olyan tökéletlen üldözők s olyan türelmesek voltak, hogy álruhában és az éj leple alatt néha még egy-egy jezsuitát is megtűrtek országukban, mikor pedig kizavarták őket, akkor is csak őket (értsd meg te elfogult, gyűlölködő katolikus: egyedül csak őket) száműzték, nem pedig az összes pápista papot (s uramfia, kell-e ennél nagyobb türelem, kell-e ennél nagyobb jóakarat és meghatóbb vallásszabadság?!), hanem inkább azon töri a fejét, hogyan lehetett egy olyan ország, mely vallási kisebbségével ilyen gyalázatosan bánt, ugyanakkor a magyarországi vallási kisebbségnek erkölcsi alapon álló s arra hivatkozó védelmezője és a vallásszabadság bajnoka?

Nekünk Pompéryvel tökéletesen ellentétben azt kell megállapítanunk, hogy tekintve azt a függő helyzetet, melyben Erdély a katolikusok védőjével, a Habsburg-házzal volt, és azt a politikai szerepet, melyet a vallásszabadság örve alatt a Habsburg Magyarországgal szemben állandóan játszott, annál nagyobb vallási üldözés, mint amilyenben a katolicizmus Erdélyben részesült, még el se képzelhető. De tiszteletreméltó eszméknek és jelszavaknak ennél rútabb és álnokabb kijátszása se!

A Habsburgokkal való jóban levés és a vallásszabadság látszatának némi megőrzése céljából miért ne tűrhették volna el az erdélyiek országukban álruhában és álnéven néhány jezsuitát s miért ne tűrhették volna el, hogy ezek Kolozsmonostoron még néhány hittanórát is adhassanak katolikus elemi iskolában, mikor ennek fejében mind a magyarországi protestantizmus, mind a maguk politikája számára ennél sokkal jelentősebb előnyöket értek el, ők maguk pedig így is kellően gondoskodni tudtak arról, hogy a jezsuiták náluk ne téríthessenek, protestánsokkal ne foglalkozhassanak, el ne szaporodhassanak, irodalmi tevékenységet ki ne fejthessenek, híres kollégiumaik fel ne éledhessenek, ezáltal tekintélyes katolikus értelmiséget vagy irodalmi életet Erdélyben ne teremthessenek, érdemes erkölcsű és képzettebb papságot ott ne nevelhessenek és a protestáns ifjúságra vonzó hatással ne lehessenek.

Ha ezt elérték, nem lehettek-e az eredményekkel teljesen megelégedve, tekintve, hogy a jezsuiták azalatt a rövid kilencévi szabadabb működésük alatt, melyet Báthory István jóvoltából élvezhettek, már egy Pázmányt szereztek és neveltek a katolikus Egyháznak a kálvinista ifjúságból (az anyaországban pedig – szintén alig néhány évvel betelepedésük után – már egy Eszterházy nádort a lutheránus magyar ifjúságból)? Hogy Erdélyben az ilyesminek további lehetőségét azonnal és egyszer s mindenkorra el tudták tiporni, kívánhatott-e ennél többet az erdélyi protestantizmus? Jóakarat, türelem jele volt-e hát részéről, hogy ennyivel (ilyen „kevéssel”) megelégedett?

Ha már most a vallásszabadságnak a jezsuitakérdéshez tartozó részében összehasonlítjuk a protestáns Erdélyt a Habsburg Magyarországgal, mindenképpen azt kell megállapítanunk, hogy e tekintetében az erdélyi vallásszabadság határozottan sokkal kisebb fokú volt a katolikusok számára, mint amekkora vallásszabadság volt e tekintetben a Habsburg Magyarországon a protestáns lelkészek számára.

Igaz, hogy a protestánsoknál nincsenek jezsuiták, akiket a Habsburgok kitilthattak volna, de nem is a név, a szó a fontos, hanem a lényeg, a tartalom. A jezsuiták voltak akkor a katolikus papság élcsapata, élcsapata pedig minden eszmének van s így a magyar protestantizmusnak is volt. A XVI. és XVII. században nálunk Magyari István, Sztárai Mihály, Bornemissza Péter, Alvinczi Péter, Károlyi Gáspár és társaik voltak a protestáns jezsuiták. Ők játszották a hazai protestantizmusban azt a szerepet, melyet a katolikus Egyházban a jezsuiták.

Ha tehát a Habsburg Magyarországon is épp olyan protestánsüldözés lett volna, mint amilyen katolikusüldözés Erdélyben volt, akkor Magyarországból is száműzni kellett volna minden valamire való protestáns írót, szónokot, térítőt és minden olyan lelkészt, aki kimagaslóbb egyéniség volt s így nagy hasznára volt a protestantizmusnak. Vagy pedig nagy türelmesen csak annyit engedni meg, hogy közülük néhány álruhában és álnéven s az éjszaka leple alatt néhány éven át itt lappanghasson.

Akkor a Habsburg Magyarországon is meg kellett volna szüntetni minden magasabb protestáns iskolát (a katolicizmus részére a jezsuiták kitiltása Erdélyben ezt jelentette) és nyomdát (a jezsuiták kitiltása a katolikusok számára ezzel is együtt járt). Ha ugyanis nincs, aki írjon, akkor nyomdára sincs szükség, ha pedig már van nyomda, akkor magától megszűnik az a nyomda.

Mindenki tudja azonban, hogy nálunk a Habsburgok a vallásüldözésnek e legördögibb és egyúttal leggyávább és legszégyenletesebb fajához sose folyamodtak. Ők nem voltak olyan ördögien cinikusok, hogy hirdették, sőt törvénybe iktatták a protestáns vallás bevett, sőt a katolicizmussal egyenlő joggal bíró voltát (mint ezt Erdélyben a protestánsok tették a katolicizmussal), de viszont nem engedték meg neki, hogy más, mint erkölcstelen, kényelmes és tudatlan papjai legyenek; hogy magasabb iskolákat is állíthasson és írói lehessenek. (Elméletben a katolicizmusnak mindez a jezsuiták nélkül is meg lehetett volna, de az akkori viszonyok közepette gyakorlatilag nem. Pedig hát a valóság számít, nem pedig az elmélet.)

Tehát „törvényesen bevették” a katolicizmust Erdélyben, csak híveit tartották mesterségesen tudatlanságban, csak fiait nem engedték tanulni (az erdélyi ifjak, ha katolikusok voltak, illetve ha katolikusok akartak maradni, nemcsak otthon nem tanulhattak, hanem egész 1642-ig még Bécsben, vagy Magyarországon se). (Az erdélyi katolicizmus múltja és jelene, 82. o.) Mi vallási elnyomás, ha még ez se az, s nem a vallási elnyomásnak éppen a legördögibb módja-e ez?

S milyen ravasz volt ez a sátán! Mert hiszen nemcsak a katolikus, hanem a protestáns erdélyi ifjaknak is tilos volt Bécsben vagy Magyarországon tanulni, tehát a tilalom látszólag nem a katolicizmus ellen irányult. De hát ezzel az erdélyi protestáns ifjak semmit se vesztettek, mert ők otthon is tanulhattak, meg hát az összes külföldi protestáns egyetem és főiskola is nyitva állt előttük, de a katolikus erdélyi ifjak számára, akiknek otthon nem volt iskolájuk, a tilalom a mesterséges tudatlanságban tartást vagy az elprotestánsítást jelentette.

Ez a tilalom gyakorlatilag azt jelentette, hogy Erdélyben az uralkodó protestantizmus nem tűrte, hogy a katolicizmusnak képzettebb s buzgóbb papjai legyenek; azt jelentette, hogy elnyomták a katolikus kultúrát és a katolikus ifjúságot eltiltották a katolikus kultúra forrásaitól. Ekkora elnyomás bizony csak a kommunista vasfüggöny mögött volt, de nem a Habsburgok országában. (Jellemző, hogy elméletben s az alkotmány szerint a vasfüggöny mögött is „vallásszabadság” volt.)

A katolikus Habsburgok nem voltak annyira önérzetlenek, sem oly perfidek, mint Erdélyben a protestantizmus, mely mivel erkölcsi és szellemi téren szabad verseny esetén nem bírta volna a vitát az ellenféllel, a későbbi kommunizmus „adminisztratív eszközeihez” folyamodott és fizikai erőszakkal, mesterséges gúzsbakötéssel és elnyomással tette lehetetlenné „ideológiai” ellenfele számára, hogy a szellemi porondon ellenfélként megjelenhessen s mindezt a vallásszabadság és a törvény előtti egyenlőség elvének perfid hangoztatása és formái külsőségeinek megtartása közepette!

*

Az egyházi nagyjavadalmak elrablása, sőt a püspökség eltörlése és nyílt megszüntetése ugyanilyen szellemi rabszolgaságot jelentett. E tekintetben az erdélyiek annyira egyenesen s nyíltan jártak el, hogy még a külsőségek megtartásával se törődtek s ezért ebbéli eljárásuk mentségére még a „tárgyilagos” Pompéry se tud még olyan szépségflastromokkal se szolgálni, mint amilyenekkel a jezsuiták esetében még tudott.

Hogy a katolikusoknak püspökük ne lehessen, az olyan fontos és elengedhetetlen szabálya volt az erdélyi protestáns valláspolitikának, hogy mikor már (persze nem önként) ismét végleg visszatértek a Habsburg király jogara alá, annak ellenére, hogy a magyar közvélemény úgy tudja, hogy ez az erdélyi híres „szabadság” végleges elvesztésével járt s Erdély számára is a Habsburg önkényuralom korát jelentette, az erdélyi protestánsok még ezen „önkényuralom” alatt se akartak engedni abból a jogukból, hogy a katolikusoknak ne lehessen püspökük, s el is tudták érni, hogy egy ideig még Lipót „önkényuralma” alatt se lehetett nekik püspökük (természetesen nem a protestánsoknak, hanem a most már állítólag elnyomó katolikusoknak).

Az erdélyi katolikus püspökség visszaállításáról még a Diploma Leopoldinumban sincs szó, sőt a végleges erdélyi Habsburg-uralom visszaállítása után még egy jó negyedszázad eltelt, mire végre 1716-ban ki tudták vívni az erdélyi katolikusok, hogy végre-valahára ők is nemcsak az erdélyi képmutató alkotmány betűjében, hanem a valóságban is egyenjogúak lehessenek magyar protestáns testvéreikkel s nekik is lehessen püspökük.

Pedig hát ez az évszázados erdélyi püspöktelenség éppen nem olyan mellékes dolog, mint a „tárgyilagos” Pompéry fel szeretné tüntetni. Nemcsak elméletben nem volt ez mellékes, hanem a gyakorlatban se. Láttuk, hogy a püspöknélküliség nemcsak azt jelentette, hogy az erdélyi katolikusok nem bérmálkozhattak és hogy papjelöltjeiket nagy költségek és viszontagságok közepette Moldvába vagy Lengyelországba kellett kiküldeniük felszentelésre (ebből láthatjuk, hogy még azt se engedték meg, hogy e célból Magyarországra küldjék őket), hanem gyakorlatilag egyet jelentett a papnevelő intézet, tehát a papi utánpótlás hiányával.

Majdnem lehetetlenné tette a régiek helyébe új papokról való gondoskodást, de különösen azt, hogy ezek az új papok kellően képzettek és aszketikailag jól megneveltek, jellemben s erkölcsökben lehetőleg feddhetetlenek legyenek. Pedig hát az erdélyi katolicizmus jövője, sőt élete elsősorban ettől függött. (Vajon akadályozták-e a Habsburgok a magyar protestáns prédikátorok tudományos kiképzését és katolikusellenes, felekezeti szellemben való nevelését s tettek-e e tekintetben akár csak kísérletet is?)

A jezsuiták kiűzése a tudományos és erkölcsi színvonal felemelésének lehetőségétől már úgyis megfosztott erdélyi katolikus papság felemelkedésének újabb leküzdhetetlen akadályát jelentette. Hogy tisztulhatott volna meg, hogy emelkedhetett volna fel erkölcsi elfajultságából az a székely katolikus papság, melynek nem volt feje, nem volt lelki vezetője, nem volt s nem is lehetett ellenőrzője, a jóra ösztökélője, bűneinek korholója és megbüntetője? Ha hiányzott az, aki az Egyház törvényeinek megtartására rászorította, bűneiért felelősségre vonta s megbüntette volna?

Még korunkban is sokat jelentene, akkor azonban egyenesen megsemmisítő hátrányt jelentett, hogy hiányzott az erdélyi katolikus életben a püspök tekintélye. Nem volt az Egyháznak megfelelő súllyal bíró képviselője, aki az országgyűlésen is, a közéletben is, a fejedelmi udvarban is kellő tekintéllyel képviselte volna érdekeit. Fenn is maradtak az erdélyi katolikusok panaszai, hogy azért, mert nincs senki, aki szóljon érdekükben, még olyan helyen is a rövidebbet húzzák, ahol többséget alkotnak. Még rosszabb a helyzetük – panaszolták – mint az oláhoknak (akiknek vallását a törvény el se ismerte), mert püspökeik még azoknak is lehetnek és vannak, csak nekik nincs és nem lehet. (Panaszaik az 1640-es országgyűlésen. Erdélyi Országgyűlési Emlékek, X., 290-294. o.)

Látjuk tehát, hogy a dolgot nem lehet egyszerűen csak azzal elintézni, mint Pompéry akarja, hogy hiszen a püspök helyett volt püspökhelyettes (vikárius) s ezt Róma néha még püspökké is fel tudta szentelni. Először, mert igen sokszor nemcsak püspök, hanem még vikárius se volt, s ha volt is, akkor is a protestáns fejedelem erősítette meg, sőt nevezte ki, mint például Rákóczi György Szalinai Istvánt. A katolikusok tehát nem az Egyháztól kapták püspökhelyettesüket, hanem a protestáns Erdélytől. (Az Egyház úgy mentette meg a veszett fejsze nyelét, hogy azt, akit a fejedelem kinevezett, ő is kinevezte. Ha ugyanis ő mást nevezett volna ki, akkor még nagyobb is lett volna a baj. De hát milyen szabadság az, ahol az ellenféltől függ az, hogy ki legyen a katolikusok pásztora? Lehetett-e így valaha megújulás?)

Pedig a katolikus papság erkölcsei olyan mélyen álltak, hogy e téren megújulásra feltétlenül szükség lett volna. Ugyanaz volt a helyzet, mint a kommunizmus alatt, mikor a vallásszabadság épp úgy bevett vallásnak mondta a katolikust, mint a kálvinistát. A kommunizmus alatt is csak olyan pap lehetett a börtönbe hurcolt, internált, vagy meghalt püspök helyettese, akit az állam (mely mesterségesen és elvből az Egyház tönkretevésére törekedett) elfogadott, sőt az Egyház nyakára erőszakolt (Beresztóczi).

Felszentelt püspök egyébként is csak kivételesen s akkor is elenyészően rövid ideig volt az erdélyi püspöki vikárius. De akkor is mihaszna volt annak, hogy a hatalma megvolt a papszentelésre, de nem volt, akit felszenteljen, mert nem volt papnevelő intézet?

Hogy a gyakorlatban micsoda erkölcsi és szellemi elesettségbe taszította az erdélyi katolicizmust az a rosszlelkű tilalom, hogy püspöke nem lehetett és hogy ez mennyire lehetetlenné tette számára ebből az erkölcsi nyomorból való felemelkedést, arra íme, néhány bizonyíték a gyakorlati életből:

Az első vikárius Csikmádéfalvi Szentandrássy István volt. Őt a pápa küldte e minőségben Erdélybe, hogy az erdélyi püspöktilalom hátrányait úgy-ahogy kivédje vele. (Pompéry tehát még azért is hálát rebeg az erdélyi protestánsoknak, hogy még ezt a színszékely püspökhelyettest is nem röpítették ki azonnal az országból.) Mint neve mutatja, előkelő székely származású volt. Püspökké is fel volt szentelve. Eszerint minden feltétel meglett volna hozzá, hogy hivatását sikeresen betölthesse, s azt gondolná az ember, hogy mivel hús volt az ő húsukból, vér az ő vérükből, az erdélyi papság és a hívek kitörő lelkesedéssel fogadták. Igen, a buzgó és vallásilag művelt papság és hívek. De hol és hányan voltak akkor ilyenek nemcsak a hívek, hanem még a papok között is? Hiszen az akkori katolicizmus és papság fő baja éppen a dekadencia volt.

Mire Róma erre a szerepre alkalmas embert talált és a püspökké szentelt Szentandrássy püspökhelyettesként Erdélybe mehetett, már 1600 körül járt az idő. Addig tehát már majdnem száz év telt el az erdélyi papság feje fölött politikai zűrzavarok (láttuk, hogy minden erdélyi vagy a vele határos részekre eső püspök egymás után erőszakos halált halt), háborúk okozta eldurvulás, szellemi lesüllyedés és a majdnem százéves püspöktelenség, tehát ellenőrzéshiány okozta erkölcsi lesüllyedésben.

Ilyen állapotok közepette a katolikus papságban különösen nagynak kell lennie az erkölcsi elfajulásnak, hiszen örökös szüzességre van kötelezve, az pedig még lelki műveltség és állandó ellenőrzés mellett se gyerekjáték. Hát még a XVI. századbeli Magyarország és Erdély erkölcsi állapotai közepette! Az erdélyi papságban 1600 körül, mikor a jó Szentandrássy megérkezett közéjük, még annál is alantasabb állapotok lehettek, mint amilyent a néhány évtizeddel előbbi veszprémi püspök egyházlátogatása alkalmával már láttunk.

A papság arra már megszokta azt, hogy nincs feljebbvalója, hogy felelősségre senki se vonja; hogy úgy él, ahogy akar. Világos tehát, hogy jobb szeretett volna továbbra is ilyen függetlenül paposkodni, mint egy, a Rómából a nyakára küldött vikárius ellenőrzése alatt. A függetlenségről való önkéntes lemondáshoz igen nagy lélek, igen nagy jellem, igen nagy tökéletesség kívánatos. De hol volt már 1600-ban ettől a székely papság? Hiszen ezek már mind olyan papok voltak, akik nem szemináriumban nevelkedtek, hanem a régi öreg plébánosok válogatták ki őket híveik fiai közül s így magánúton csak tőlük kapták a „tudományt” és a papi nevelést.

Egy cseppet se csodálkozhatunk tehát, hogy mihelyt ez a székely papság megtudta, hogy püspöki helytartót kap, azonnal összejött, de nem azért, hogy hódolattal üdvözölje, hanem hogy a változás miatt nemtetszését fejezze ki és vele szemben már megszerzett „jogait” megvédje. Ha Szentandrássy vikárius csak a pápa embere lett volna, akkor még gyűlésre se jöttek volna össze ellene, hanem egyszerűen szóba se álltak volna vele, mert hiszen a pápa karhatalmat nem tudott volna küldeni melléje.

A bölcs pápa azonban előre tisztában volt ezzel az emberi gyarlósággal s mielőtt Szentandrássyt Erdélybe indította, Béccsel már megtárgyalta a dolgot. Erdélyben ugyanis épp ekkor került a fejedelmi székre a fiatal Báthory Gábor, aki, mint tudjuk, nagy kálvinista és féktelen erkölcsű gyerek volt ugyan, de ekkor még ingatag uralma támogatására szüksége volt Bécs kegyeire s a jó Habsburgok ezt a jó alkalmat felhasználták arra, hogy az erdélyi katolicizmus számára kérjenek és kapjanak tőle egyes biztosítékokat annak ellenében, hogy őt fejedelemnek elismerik.

Ezért, de egyedül csak ezért (nem pedig, mint Pompéry mondja, a régi erdélyi protestánsok elismerést méltóan „tökéletlen”, majdhogynem jószívű „üldözése” miatt) mehetett be Erdélybe az első vikárius (püspökhelyettes) fejedelmi biztosok, tehát hivatalos állami elismerés és támogatás kíséretében. (Látjuk tehát, hogy még ezt is egyedül csak a Habsburgoknak köszönjük s még ez se történhetett volna meg soha, ha ők nincsenek, illetve ha nem olyan jó és buzgó katolikusok, mint amilyenek voltak.) Egyedül csak ez a Bécs adta állami támogatás volt az oka annak is, hogy a székely plébánosok szükségesnek tartották, hogy gyűlésre jöjjenek össze a Rómából küldött püspökhelyettes ellen, s csak emiatt nem tehették meg azt, hogy egyszerűen fütyülnek rá.

(Persze tévedne, aki egyszerűen csak azt gondolja, hogy még ezeknek a katolikus plébánosoknak se kellett a pápa, tehát tulajdonképpen még ők is protestánsok voltak. Nem. Ők katolikusok voltak, csak kényelmes katolikusok. Nekik pápa kellett, de nem kellett tiszta erkölcs és fegyelem. Hogy a kettőt aztán hogy lehet összeegyeztetni, az ahhoz szükséges fifikát már száz éve megtanulhatták protestáns honfitársaiktól.)

Láttuk, hogy az erdélyi protestánsok is milyen nagyszerűen össze tudták egyeztetni a törvénybe iktatott vallásszabadságot, a katolicizmus legundokabb elnyomásával. Pedig hát e kettő közt sincs nagyobb ellentét, mint magunkat pápistának mondani és tartani s ugyanakkor a pápa követére is fütyülni akkor, mikor rendbe akar bennünket szedni, azaz meg akar bennünket reformálni.

De az is lehet, hogy ezeknek az 1600 körüli székely katolikus plébánosoknak nem is kellett ezt éppen protestáns honfitársaiktól tanulniuk. Hiszen székely góbék voltak egytől egyig, tehát megvolt a maguk furfangos esze. De a kényelemszeretet egyébként is nemcsak nem protestáns, még csak nem is székely, hanem egyszerűen emberi tulajdonság.

Azért jártak el így, mert emberek voltak s nem részesültek (akkor nem is részesülhettek) olyan evangéliumi nevelésben, mely ezt az emberi természetet megnemesítette volna, bár tömegesen s különösen kivételt nem tűrően ezt az emberi természetet még az evangéliummal megnemesíteni is inkább csak elméletben lehet, mint a gyakorlatban. Nem tömegáru az. Ezért mondta az apostoloknak Krisztus Urunk, hogy „gyűlölni fog benneteket a világ” (Mt 24,9; Mk 13,13; Lk 21,17). A világ (azaz az emberek többsége) tehát mindig gyűlölője marad az evangéliumnak. Ne csodálkozzunk hát annyira a székely plébánosoknak a pápától nyakukra küldött püspökhelyettes elleni berzenkedésén.

A székely papság aztán a hivatalos állami támogatás ellenére is ki tudta kényszeríteni a püspökhelyettestől azt az ígéretet, hogy az esperesi kerület igazgatásába nem fog beleszólni, azaz, hogy marad minden majdnem úgy, mint ahogyan eddig volt. A püspökhelyettesnek bizonyára megvolt a maga oka rá, hogy ezt a nagy engedményt megtette. Hiszen még az engedmény ellenére se tarthatta magát sokáig.

Báthory Gábor ugyanis mihelyt Bécs segítségével uralmát megszilárdította, teljesen átadta magát a kicsapongásoknak, s mivel a botrányos élete miatt kitört összeesküvés erősen katolikus jellegű volt, abbahagyta a katolicizmus iránti eddigi jóakaratú színlelést, Szentandrássy püspökhelyettesnek azonnal el kellett hagynia Erdély területét, a székelyföldi katolikus papi egerek pedig a hívek nagy kárára épp oly szabadon cincoghattak és garázdálkodhattak továbbra is, mint azelőtt. Macskájukat az a protestáns vallási gyűlölet távolította el, melyet most még Pompéry is tökéletesnek mond (elhallgatja vagy nem tudja azonban, hogy e gyűlölet előbbi „tökéletlensége” se az erdélyiek érdeme volt, hanem a Habsburgoké).

Olyan tökéletes lett egyszerre ez a protestáns vallási gyűlölet, hogy Szentandrássy kiűzése után az erdélyi katolikusok egy egész félszázadon át csak egyszer láttak még katolikus felszentelt püspököt.

De jó dolga lehetett e fél évszázad alatt a székely plébánosoknak. Hogy a szegény székely híveknek milyen dolga volt ezalatt, azzal senki se törődött. A „senki” szót azonban nem kell szóról szóra venni, mert az emberek gyarlók ugyan, de jellemek és egészen kiválók is mindig akadnak közöttük. Egyes erdélyi katolikus tanácsosok és urak ugyanis ez idő alatt ismételten panaszt tettek a fejedelem és a rendek előtt a székely papság botrányos életmódja és emiatt a katolikus székely nép eldurvulása miatt. Sajnos, panaszukat nem tehették másnál, mint a kálvinista fejedelemnél és a többségükben protestáns rendeknél.

A fejedelem ekkor Bethlen Gábor volt, aki kénytelen volt belátni, hogy ha a pápista papság hitványsága és ennek következményeként a katolikus nép eldurvulása, műveletlensége protestáns szempontból kívánatos is, a dolgot a végletekbe vinni mégse lehet, vagy legalábbis azt a látszatot, mintha mindez a protestánsok részéről készakarva történnék, mégis el kell kerülni.

Ezért 1618. május másodikán Bethlen Fejérdi Mártont kinevezte vikáriussá és főesperessé. Vallási és egyházjogi szempontból tűrhetetlen volt ugyan, hogy a katolikusoknak egy protestáns adjon főpásztort, de gyakorlatilag mégis többet ért, mintha a vikáriust a pápa nevezte volna ki. Olyan társasággal ugyanis, mint amilyen akkor a székely papság volt, karhatalom nélkül mit sem lehetett kezdeni, ezt pedig csak a fejedelem tudott adni a püspökhelyettesnek, de a pápa, akinek hatalma nem e világból való, nem.

Ismételten említettük már, hogy „Az erdélyi katolicizmus múltja és jelene” című mű azt mondja, hogy Bethlen valláspolitikája engedékenynek látszik ugyan s vannak a katolicizmusra előnyösnek látszó intézkedései is, a katolicizmus érdekében azonban ő se tett semmivel se többet, mint amennyit a helyzet és körülmények kierőszakoltak belőle, vagy mint amennyit egyedül azért tett, hogy politikai előnyt szerezzen belőle a maga számára. Azt mondja e mű, hogy Rákóczi György nagy katolikusgyűlölete és ellenszenve ellenére is többet tett az erdélyi katolicizmus javára, mint a vallási türelméről oly híresnek kikiáltott Bethlen Gábor.

Titkos rosszakaratát mutatja például, hogy mikor a katolicizmus javára valamely rendeletet kiadott, azzal sose törődött, hogy végre is hajtják-e. Látszik, hogy az egész csak Bécsnek szóló reklám és hírverés volt, nem pedig igazságszeretet vagy igazi jóakarat. Fejérdi vikárius kinevezése is alig ért többet a semminél. Hogy azt a karhatalmat, illetve hivatalos támogatást, melyet Bethlen ígért neki, megkapta-e a valóságban is, arról semmi hír. Minden jel amellett szól, hogy nem.

1634-ben II. Ferdinánd nevezett ki erdélyi püspököt Simándi István személyében, aki hamarosan utána meg is érkezett Erdélybe és reformjai megvalósítására nemzeti zsinatot hívott össze. A papság azonban a reformok megakadályozására – sajnos, joggal – abba kapaszkodott bele, hogy az új püspöknek nincs pápai megerősítése s e címen tiltakozott a zsinat ellen. Erre a protestánsok is felfigyeltek, segítségére siettek (a pápai joghatóság tisztelete címén) a reformok ellen tiltakozó papságnak és a püspököt azonnal kiparancsolták Erdélyből (ha lett volna pápai megerősítése, még jobban kiparancsolták volna). Ezzel aztán a rendcsinálásra és a papság erkölcsi felemelésére irányuló ezen újabb kísérlet is meghiúsult.

Hogy a székely papság rendbe szedésének megakadályozása, szellemi és erkölcsi színvonalának a mélyponton való megtartása az erdélyi protestantizmus részéről nem véletlen volt, hanem tudatos rosszakarat gyümölcse, azt nyíltan elismeri az a kötelezvény, melyet II. Rákóczi György 1658. június 4-én Gyulafehérvárott állított ki a bécsi udvar számára.

A lengyel kudarc és az azt követő megaláztatások ugyanis megtörték Rákóczi gőgjét, Lipóthoz fordult segítségért, s hogy ezt tőle megkaphassa, ennek fejében állította ki ezt a kötelezvényt. Őszintén megmondja itt, hogy azokat az egyházi javakat, melyeket a protestáns Erdély a hitújítás idejében, akkor már több mint száz éve elrabolt, ő már nem adhatja vissza*, fejedelmi szavára és keresztény hitére ígérte azonban itt Rákóczi, hogy ott, ahol katolikusok eddig is voltak, a katolikus vallás szabad gyakorlatát biztosítja. (Ezzel nyíltan elismerte, hogy az erdélyiek az erdélyi alkotmányt eddig megsértették. Ott ugyanis, ahol voltak katolikusok, vallásuk szabad gyakorlatát az alkotmány szerint eddig is meg kellett volna engedniük. Tűrhetetlen dolog, hogy II. Rákóczi György ide csak lengyel kudarca és a török haragjának magára idézése után jutott el, azaz csak akkor, mikor már Bécs külön segítsége nélkül nem tudta magát tartani.)

* A Habsburgok Magyarországon, sőt mikor újra sikerült visszaszerezniük, még Erdélyben is (még ilyen hosszú idő múltán is) visszaadták az elrabolt egyházi javakat és így lehetségessé tették, hogy az Egyház a működéséhez elengedhetetlen intézményeket is létrehozhassa. Ezek nélkül ugyanis gyakorlati haszna alig lett volna a püspökségek visszaállításának, illetve betöltésének. Az erdélyi püspökséget például csak a XVIII. század elején tudták visszaállítani, mégis ennek a püspökségnek is épp úgy meglett a sok ezer holdas javadalma, mint a többinek. Még az ennél is későbbi eredetű görög katolikus erdélyi püspökségek majdnem mindegyikének is lett földbirtoka; a nagyváradinak egyenesen százezer holdon felül (erdőkben).

Ezt a jó Habsburgok természetesen csak úgy tudták elérni, hogy a már megszűnt püspökség visszaállítása után újra megvették, vagy a zálogból kiváltották az illető püspökség elherdált javait, mégpedig nem a maguk, hanem az Egyház részére. Lelkiismeretük ugyanis nem tudta elviselni, hogy azok a földi javak, melyeket mások (őseink) Istennek adtak, az ő uralmuk alatt (amely alatt történt dolgokért ők voltak felelősek) e szent céltól elvonassanak. Ezt a szép elvet 1556 áprilisában még az erdélyi országgyűlés is elismerte és kimondta, csak nem tartotta meg. Százszor könnyebb ugyanis jogokat elméletben elismerni, mint a gyakorlatban is végrehajtani. Az előbbihez csak becsületes lelkület kell, az utóbbihoz azonban áldozat s ez már csak a Habsburgokban volt meg.

Vajon melyik tiszteletreméltóbb eljárás: a protestantizmusé és az utána következő későbbi forradalmaké-e, melyek úgy akarták megnyerni a tömegek kegyét, hogy a másét, de különösen és elsősorban az Egyházét ígérték neki, vagy a Habsburgoké, akik 400 hosszú év alatt az Egyháztól nemcsak el nem vettek semmit, hanem nagy áldozatok árán még azt is visszaszerezték az Egyháznak, melyet mások lelkiismeretlen kapzsisága elrabolt?

Elsősorban azért tudott lenni a már protestáns Magyarországból újra katolikus Magyarország.

Elsősorban, sőt úgyszólván egyedül az ő érdemük az, hogy nálunk az egyházi birtokok határa az ő 1918-as bukásukkor majdnem ugyanaz volt, mint amit ezer évvel előbb Szent István szabott meg. Ez a dicséretük természetesen nem azt jelenti, mintha mi elvből elleneznénk minden földreformot, mert ha elítéljük a szentségtörő rablást, az nem jelenti azt, hogy azt is helytelenítjük, ha az Egyház beleegyezésével földben fekvő vagyonának egy részét törvényes úton és eszközökkel más természetű vagyonná változtatjuk át, ha a tömegek érdeke valóban így kívánja.

Az is érdekes, és mutatja az erdélyi „vallásszabadság” „ideális” voltát, hogy olyan helyeken, ahol katolikusok nagyobb számban nincsenek, még most se jut még csak eszébe se, hogy vallásszabadságot ígérjen nekik. A térítést tehát még most se engedi meg, pedig az, hogy valaki vallási meggyőződését szabadon terjeszthesse, a vallásszabadság elengedhetetlen feltétele.

Azt is ígéri kötelezvényében, hogy ezután nem engedi a katolikus vallást kisebbíteni, kiirtani. (Tehát eddig ezt is engedte. Ha ugyanis eddig se engedte volna, miért kellene akkor ígérnie, hogy ezután nem engedi?)

Megengedi, hogy Erdélyben katolikus iskolákat szabadon alapítsanak, a meglévők pedig továbbra is szabadon működjenek. (Katolikus iskolákat tehát eddig nem lehetett Erdélyben alapítani, ami a katolikus kultúra és műveltség mesterséges gúzsbakötését jelentette, természetesen a vallásszabadság hangoztatása közepette. Az az ígéret, hogy a meglévő iskolák szabadon működhetnek, bizonyára a kolozsmonostori iskola eddigi gúzsbakötésének megszüntetésére irányuló ígéret volt.)

A katolikus tanítókat és papokat tanításukban és az iskolai fegyelemben senki se fogja akadályozni (eddig tehát akadályozta). Az erdélyi püspökök a maguk költségén szabadon székelhetnek Erdélyben, szabadon prédikálhatnak, előkelő helyzetük lesz, lelki ügyekben híveik felett minden ellenkezés nélkül joghatóságot gyakorolhatnak. (Ha mindezeket a fejedelem még akkor se tartja maguktól értetődőknek, mikor még beereszti országába a püspököt, gondolhatjuk, milyen szabadon működhetett, kormányozhatott, prédikálhatott, reformálhatott ott a szerény, vagyon nélküli és a fejedelemtől kinevezett püspökhelyettes! Egyébként láttuk, hogy katolikus püspököt Erdélybe még akkor is sokáig nem tudtak bevinni, mikor már a Habsburgok voltak Erdély „nagyfejedelmei”.)

Szabad lesz a prédikálás, körmenetek tartása és minden egyéb katolikus gyakorlat (tehát eddig ezek egyike se volt szabad). A fejedelem nem fogja többé pártját a rossz papoknak. (Tehát – hogy a katolicizmus reneszánszát megakadályozza – eddig igazi sátáni módon még ezt is megtette. Tehát nemcsak a jezsuitákat űzte ki és tiltotta el a működéstől (s most már egész nyíltan láthatjuk, hogy csak azért, mert értékes, jó papok voltak s a katolikus újjáéledést meg tudták volna valósítani), hanem ugyanez életre kelés megakadályozására tudatosan pártul fogta a hitvány s a híveket botránkoztató papokat is, ha az Egyház meg akarta tőlük szabadítani a híveket. Teljesen úgy járt tehát el, mint a kommunisták. (Lásd: Arch. Secr. Vat. Germ., 163., 61r.) Kárpáthy-Kravjánszky: I. Rákóczi Ferenc katolizálásának politikai vonatkozásai, 12. o. Szent István Akadémia, 1940.)

*

A székely plébánosok (Erdélyben a protestáns uralom alatt csak a Székelyföldön voltak plébánosok) többnyire jó nemesi családból származtak és rendszeresen házasodtak. Nem ágyasságban éltek, hanem házasodtak. Az a gyakorlat fejlődött ki ugyanis közöttük a Rómától való és évtizedeken át tartó gyakorlati elszakítás miatt, hogy azt az Egyházban dívó szokást, hogy házasodni papoknak (például a görög katolikus papoknak) a felszentelés előtt szabad, képmutató módon szigorúan megtartották s ezért már házasok voltak akkor, mikor Moldvába vagy Lengyelországba kiutaztak a püspökhöz a felszentelésre.

Ott a felszentelő püspöknek becsülettel megvallották, hogy feleségük van, de – már jóval kisebb becsülettel – arra is kötelezték magukat (mert a püspök másképp nem szentelte volna fel őket), hogy hazatértük (a felszentelés) után felségüktől különválva fognak élni. Mikor aztán hazaértek, szavukat megszegve épp úgy folytatták házaséletüket, mint azelőtt. (Ez természetesen a legrosszabb eset, mert bizonyára voltak köztük olyanok is, akik ezt az ígéretet is komolyan tették vagy eleinte próbálták megtartani, csak nem sikerült.)

Világos azonban, hogy ez a helyzet nem azonos a görög katolikus papságéval. Az törvényes, mert az Egyház engedélyén, ez rosszhiszemű és szószegésen és az Egyház törvényeinek mesterséges kijátszásán alapult.

Egyenesen lehetetlen volt, hogy az ilyen papság viszont más tekintetben kifogástalan legyen. Csoda-e, ha az ilyen papságnak nem is kellett püspök, sőt még püspökhelyettes se, maga a pap pedig nem kellett a híveknek? Természetes azonban az is, hogy addig, míg a katolikusoknak ilyen papjaik voltak, az erdélyi protestantizmus is nyugodtan alhatott miatta.

Világos ugyanis, hogy abban a székely papságban, melynek évszázadokon át nem volt feljebbvalója, s ha ideiglenesen volt, akkor vele szemben pártul fogta a protestáns fejedelem és országgyűlés, szép számmal akadtak olyanok is, akik az egyházi előírásokat még külsőleg se tartották meg, ha éppen nagyon kellemetlen volt nekik, s voltak olyanok, akik a felszentelés után is „megházasodtak”, tehát valóban ágyasságban éltek. Külsőleg még ez se volt ágyasság, mert az ilyen papok – a „kéz kezet mos” elve alapján – egymást „törvényesen” is megeskették, sőt – hogy feddhesse magát az illető – szabályos házasságlevelet is adtak egymásnak a megtörtént esküvőről. A XVI. század végén a csíkszéki papok közül, akik pedig az egész erdélyi papság felét s még a javát tették, csak négy volt olyan, akinek nem volt felesége.

E nős papok aztán oly erőszakosan küzdöttek a tőlük bizonyára „reakciónak” nevezett egyházi reformtörekvések ellen, hogy nőtlen papot meg se tűrtek maguk között (a kommunizmus alatt is végtelenül bántotta a békepapokat, ha a papok között csak egy is volt, aki nem ment el az ő békegyűléseikre). Az erdélyi papok is üldözték a nőtlen papot. 1649-ben például országgyűlési határozattal kellett rájuk erőszakolni, hogy nőtlen papot is meg lehet választani főesperessé (!).

Ilyenek voltak tehát a püspöktelen Erdély katolikus papjai, s kétségtelen, hogy azért voltak ilyenek, mert püspöktelenek voltak. Pompéry szerint „tökéletlen”, de a valóságban egyenesen pokolian tökéletes üldözőik miatt azonban, akik püspökségüket kirabolták, sőt a püspököt még így vagyontalanul se tűrték meg s így aztán azt se tűrték meg, hogy papnevelő intézetük lehessen, még ilyen papjaik se lehettek. A szegény katolikus székelyek nagyon boldogoknak mondhatták magukat, ha még ilyen papjaik is voltak, mert a fenti okok miatt még ez is csak ritkán jutott osztályrészükül. Mesebeszéd az ugyanis, amit Pompéry bizonyítékként felhoz, hogy ti. a Székelyföldön több mint száz katolikus plébánia volt a protestáns Erdélyben.

Az az emlékirat, melyre ő hivatkozik, az egyetlen kútfő, mely ilyen nagy számokat közöl. Más források sokkal kevesebbről beszélnek és egész bizonyosan meg lehet állapítani, hogy nem a Pompérytől idézettnek, hanem ezeknek a más forrásoknak van igazuk. Adatok vannak rá, hogy 1584-ben még a Székelyföldön is, ahol még legjobban voltak papok, sokszor 10-20 éves egyének se voltak még megkeresztelve. (Az erdélyi katolicizmus múltja és jelene, 46. o.)

A Székelyföldön kívül egyáltalán nem volt Erdélyben katolikus pap. 1579-ben Kolozsváron a város katolikusainak egy asztalosmester szokta vasárnaponként az evangéliumot felolvasni. Volt olyan katolikus nemes, aki katolikus pap híján protestáns prédikátort tartott birtokán, pedig egyébként annyira nem akart újhitű lenni, hogy a prédikátor szónoklatát állandóan ellenőrizte (ugyanitt 47. o.). 1583-ban az egész Székelyföldön mindössze 24 pap volt s ezek közül 15 esett Csík-, Gyergyó- és Kászonszékre, tehát a mai tiszta katolikus Csík megye területére, Háromszékre pedig kilenc. Udvarhelyszékre tehát, ahol pedig a katolikusok relatív többségben vannak, egy se. A „tárgyilagos” Pompérytől tehát teljesen hamis képet kaptunk, mégpedig – mint ez már egy katolikus paphoz illik – a katolicizmus szabadságának hátrányára hamisat.

A Habsburgok érdeméből később visszaállított erdélyi katolikus egyházmegye sematizmusaiból megtudhatjuk, melyik plébánia mikor alakult, illetve mikor állították fel újra a protestantizmus okozta pusztulása után. Pontosan megállapítható belőle, hogy az egész Székelységben 1690-ben, tehát akkor, mikor Erdély megint Habsburg-uralom alá került, összesen 47 plébánia állt fenn. A Székelyföld nélküli Erdélyben egyetlenegy volt csak: Szászfenesen. Pedig hát ezek az adatok még nem jelentik egyúttal azt is, hogy minden plébánia valóban be is volt töltve, s különösen hogy állandóan volt az illető községeknek papjuk. Számtalan adatunk van ugyanis arra, hogy a meglévő plébániák is üresen álltak.

Báthory Endre bíboros írja 1591-ben, hogy a Báthory család birtokain vannak a katolikusoknak templomaik, de nem mindegyiknek van papja. Később még ezek a plébániák is elpusztultak – nem is csoda, hiszen pap nélküli plébániák voltak –, mert látjuk, hogy 1690-ben a Székelyföldön kívül már csak Szászfenesen volt plébánia, az pedig nem volt Báthory-birtok. Ugyancsak Báthory Endre írja, hogy Gyergyószékben négy plébánia van, pap azonban csak az egyikben van, mert a másik három plébániát Lázár András elpusztította és helyükbe más vallásúakat állított fel. (Pedig a Lázárok jelenleg katolikusok.)

Az 1581-ben a Székelyföldön népmissziót tartó jezsuita nem tudott olyan korán felkelni, hogy a gyónók már ne vártak volna rá. Marosvásárhelyen háromezren akartak gyónni, csak nem volt pap, aki meggyóntassa őket. (E 3000 gyónó ellenére még Marosvásárhelyen se volt plébánia s az egész Székelyföld fővárosa a vallásszabadság eme kegyét csak akkor kapta meg, mikor már újra Habsburgok parancsoltak Erdélyben és a magyar történetírás szerint megkezdték állítólag nem a katolikus vallás szabadságának visszaállítását, hanem a vallásszabadság elnyomását.

Mikor I. Rákóczi György Szalinai István bosnyák Ferenc-rendi szerzetes személyében, akinek a pápa is megerősítést adott, vikáriust nevezett ki, a székely papság számára nem volt törvényes ürügy az ellenállásra, de azért természetesen most is ellenállt. Szalinai, mivel karhatalmat kapott a fejedelemtől, vaskézzel rendet teremtett s egy ellenálló papot le is záratott. De az egész székelység felzúdult miatta ellene, mert a papoknak tekintélyes nemesi rokonságuk volt, feleségük is többnyire nemes leány volt s ezek egész rokonsága is a püspökhelyettes ellen fordult.

A fejedelemhez mentek ellene panasszal. Az kérdőre vonta. Hát minek kaptam akkor karhatalmat, ha felhasználnom nem szabad? – válaszolta méltán a fejedelemnek. A fejedelem mégis arra utasította, hogy hatalmával csak mérsékelten éljen és a lecsukott papnak visszaadta szabadságát. De így viszont a vikárius minden tekintélye tönkre volt téve. Mivel öreg is volt és a nős, de befolyásolt papok igen sok kellemetlenséget okoztak neki, úgy elkedvetlenedett, hogy lemondott s az Egyház megint püspökhelyettes nélkül maradt.

A nagy paphiány is hozzájárult Szalinai elkedvetlenedéséhez. Próbált Magyarországról kérni papokat, de onnan se kaphatott, hiszen ott se volt. Kénytelen volt úgy segíteni magán, hogy világiakat állított be a plébániákra (tehát még arra a kétségbeejtően kevés 47 plébániára is, ami volt), hogy vasárnaponként legalább az evangéliumot felolvassák, a gyerekeket megkereszteljék és a halottakat eltemessék. Hogy a hitben valami kis jártasságuk is legyen, Fejéregyházán, a Hallerek birtokán épült Ferenc-rendi kolostorban licenciátusképző iskolát állított fel. Minden tervét meghiúsította azonban a fejedelem, aki kimondta, hogy Csíksomlyón és Mikházán kívül nem lehet kolostoruk a ferenceseknek s ezért a fejéregyházit (természetesen a licenciátusképző iskolával egyetemben) feloszlatta. (Csodálkozhatunk-e ezek után, ha szegény Szalinainak elment a kedve? Azon azonban annál jobban csodálkozhatunk, hogy Pompéry ezzel a vallásszabadsággal annyira meg van elégedve.)

Látjuk tehát, mit jelentett a gyakorlatban az, hogy az erdélyi katolikusoknak püspökük nem lehetett, még ha vikáriusuk időnként volt is. Látjuk, hogy ez a püspöktelenség nemcsak egyszerű szépséghiba volt, mint Pompéry állítja, hanem az egész erdélyi katolicizmus lelki életének megbénítását jelentette, elfajulásával volt egyenlő és felemelkedését tette lehetetlenné. Azt jelentette, hogy emiatt az erdélyi katolikus papságot a protestánsok egész 200 éves uralma alatt lehetetlen volt egyháziatlanságából, félkatolicizmusából felemelni, de még ilyen félkatolikus papokkal is csak a leghiányosabban lehetett a híveket ellátni.

Nézzük meg most, hogy ezzel szemben milyen volt a helyzete a protestánsoknak a Habsburg Magyarországon, hogy ebben a viszonylatban is megállapíthassuk, hol volt nagyobb az elnyomás s kisebb a vallásszabadság. Határozottan azt kell mondanunk, hogy protestánsoknak a Habsburg Magyarországon sokkal nagyobb szabadságuk volt. Itt ugyanis lehettek és voltak is protestáns prédikátorok bőven az állítólagos elnyomás ellenére is, s ezeknek nem kellett katolikusoknak lenniük, hanem csak úgy duzzadhattak a protestáns öntudattól, sőt még állandó katolikusellenes uszításukért is csak egyes, nagyon kirívó, kivételes esetekben részesültek büntetésben. Nekik szuperintendenseik vagy püspökeik is lehettek tetszés szerint és teljes számmal, és ezeket mindig ők maguk választották, nem pedig a császár nevezte ki őket, annál kevésbé küldte a maga embereit a nyakukra.

Annyira kétségtelen, hogy e tekintetben Bécs semmit meg nem kísérelt a magyar protestantizmus elfajítására és e révén való tönkretevésére, hogy e tekintetben még a hazafias” magyar történetírás, sőt a felekezeti sajtó részéről se olvashattunk soha panaszokat vagy sérelmeket.

A Habsburgoktól és a katolikus főpapságtól Magyarországon „elnyomott” protestánsok teljesen a maguk protestáns törvényei szerint élték felekezeti életüket, nem úgy, mint a székelyföldi katolikusok, akiknek papjai fölött – protestáns módra – világiak ítélkeztek és ítélték őket esetleg még állásuktól való elmozdításra is. Még a pápától küldött vikáriusnak (például Szentandrássynak) is a világiak bevonásával kellett a neki ellenszegülő papokkal tárgyalnia, ami teljesen ellentétben áll az Egyház törvényeivel. Arról se hallottunk soha, hogy az állítólag tűrhetetlenül nagy Habsburg üldözés miatt nem volt elég protestáns lelkész akár csak valaha is Magyarországon azért, mert a protestáns ifjak nem mertek elegen papoknak menni, vagy mert akik vállalkoztak volna rá, azoknak nem volt alkalmuk kitanulni.

A Habsburg Magyarország protestáns ifjai külföldre is szabadon mehettek tanulni és ugyancsak sűrűn látogatták is a Habsburg-gyűlöletre nevelő külföldi protestáns egyetemeket. Ezek látogatásának megnehezítése csak a jóval későbbi századokban kezdődött s a tilalom akkor is csak az akkor már a hitetlenséget képviselő „felvilágosultság”, nem pedig a protestantizmus ellen irányult.

De nemcsak a tárgyalt két szempont (a jezsuiták kiűzése és a püspökség eltörlése) tekintetében volt kisebb a vallásszabadság Erdélyben, mint a Habsburg Magyarországon, hanem általánosságban is. Hiába hangsúlyozza annyira Pompéry, hogy milyen tökéletes egyenlőség volt jogok tekintetében az erdélyi alkotmányban a katolicizmus és a három bevett protestáns felekezet között; hiába emeli ki, hogy az erdélyi vallásügyi törvények csak a „status quo”-t védték és hogy ezt is csak azért, mert békét akartak és száműzni kívánták az országból az annyira káros vallási háborúságot; hiába mondja, hogy csak ezért szorították a jezsuitákat is háttérbe és csak ezért tiltották el őket a térítéstől és hogy katolikus papnak is csak ezért nem volt szabad protestáns vidéken működni (de éppen emiatt protestáns papnak se katolikus területen).

Pompéry ugyanis egy igen fontos dolgot elfelejt, azt, hogy ez az egész gyönyörű egyenlőség egyszerű képmutatás és perfid szemfényvesztés volt, a tomboló katolikusellenesség és a vallásszabadság lábbal tiprásának leplezésére. Pompéry nem veszi észre, hogy az erdélyi törvények csak akkor rendelték el a „status quo” szigorú védelmét, mikor – a Székelyföldet nem számítva – már egész Erdély protestáns volt, mikor területén katolikus már sehol se volt.

(Láttuk, hogy 1690-ben, mikor Habsburg-uralom alá került, egész Erdélyben egyedül csak az egy Szászfenesen volt katolikus plébánia. Hamis tehát Pompérynek az az állítása is, hogy csak a nagyjavadalmakat vették el. Ha ugyanis egész Erdély területén még a plébániák is megszűntek, akkor bizonyára a volt egyházközségi és templomföldek is megszűntek, illetve protestáns kézre kerültek. Csak a Székelyföldön maradtak meg a plébániaföldek, de ott is csak azokon a vidékeken, amelyeket a hitújítás érintetlenül hagyott.)

Az erdélyi protestantizmusnak tehát csak akkor lett annyira fontos a „status quo” és a vallási béke, mikor már a „status quo” megváltozásával a protestantizmus csak veszthetett, a katolicizmus pedig csak nyerhetett volna. Ezt akarták tehát a törvények megakadályozni, nem pedig a vallási békét védték. Nem a méltányosság gyakorlása volt ez, hanem egyedül a protestáns egyeduralom biztosítása.

Ugyanolyan viselkedés volt ez vallási téren, mint a kommunizmusé nemzetiségi tekintetben. Miután tökéletesen kielégítette az összes szláv és román nemzeti igényeket: miután a cseheknek visszaadta nemcsak a tótokat, hanem még háromnegyed millió színmagyart is egész az Öreg-Dunáig és az Ipolyig, sőt ezt a magyarságot még ősi földjéről is kiűzte; miután a szerbnek odaadta nemcsak az összes szerbet, horvátot, vendet, sokácot, bunyevácot és a köztük lakó több százezer németet (akiket még földjükről és házukból is kiűzött), hanem még félmillió, többnyire a határ mentén lakó magyart is; miután Romániánál hagyták nemcsak az összes oláhokat és a sok százezer németet (akiket szintén ki is raboltak és nagyrészt el is űztek); miután újra elszakították tőlünk a székelyeket is s összesen egymillió és hétszázezer magyart, nekünk, a magyaroknak kezdték el hirdetni, hogy milyen káros és mennyire tűrhetetlen ez a túlzott nacionalizmus és hogy a kommunizmus elveinek megfelelően milyen nagy szabadsága van Romániában, Csehszlovákiában és Jugoszláviában az ottani magyar kisebbségnek!

De hát ha a kommunizmusnak annyira mellékes, hogy milyen fajhoz tartozik valaki, és ha szemében annyira káros a túlzott nacionalizmus, akkor miért nem maradhattak meg ezek a tótok, szerbek, horvátok, oláhok abban a Magyarországban, hol ezer éven át laktak, s akkor miért nem arról gondoskodtak, hogy itt nálunk, Magyarországon kaphassák meg nemzetiségi és faji jogaikat ezek a nemzetiségek, hogy nálunk legyenek a magyarokkal egyenrangú állampolgárok? Miért kellett előbb nemcsak őket, hanem még a magyarok millióit is előbb Romániához, Csehszlovákiához, Jugoszláviához átcsatolni s aztán ott gondoskodni arról, hogy ezek a most már idegen országban élő, tehát nemzetiségi magyarok is egyenrangúak legyenek az államalkotó román vagy szláv nemzettel s fajjal? S különösen Csehszlovákiában miért kellett ezt csak akkor kimondani, mikor már a magyarokat ki is rabolták ott mindenükből és el is űzték onnan? És ha a kommunizmus annyira ellene van a sovinizmusnak és a nemzetiségekhez annyira igazságos, akkor miért nem hagyták Magyarországon legalább azokat a magyarokat, akiket a müncheni s más egyezmények visszaadtak, s akik egyébként is csak egy részét tették a Trianonban az országtól szakított színmagyarságnak?

Mondom, a régi erdélyi törvények is előbb megvárták, míg a vallási forradalom egész Erdélyből kiírtja a katolicizmust s (míg ez meg nem történt, addig szabad volt téríteni) mikor pedig ez megtörtént, akkor szigorú törvényeket hoztak a „status quo” és „a vallási béke” megőrzése céljából. Akkor eltiltották a térítéseket, s ráadásul mindezt elnevezték vallásszabadságnak. Mert hát – mondják képmutatóan – a térítés nemcsak a katolikusoknak volt tilos, hanem a protestánsoknak is. Szigorúan az egyenlőség alapján álltak, mint egy olyan államhoz illik, mely a történelemben legelőször helyezkedett a legtisztább vallásszabadság alapjára. Mintha bizony a térítés megtiltása és a „status quo”, mint sérthetetlen tabu, szigorú állami őrzése összeegyeztethető volna azzal a vallásszabadsággal, amely ki-ki hitének és vallási meggyőződésének szabad hirdetésében áll.

Mi lett volna azonban, ha Erdélyben a mohácsi vész után, mikor még egész Erdély katolikus volt, János király is tabuként őrizte volna a vallási „status quo”-t és a nemzeti szempontból oly fontos vallási béke megőrzése érdekében ő is eltiltotta volna a térítést, vagyis ő is olyan értelemben állt volna a vallásszabadság alapján, mint a későbbi erdélyi alkotmány? S mi lett volna, ha viszont a mohácsi vész után Magyarországon I. Ferdinánd is ugyanezen elvek alapján járt volna el?

Hiszen ez utóbbira még így is azt fogják rá, hogy ellene volt a „vallásszabadságnak”. Mit mondanának hát rá akkor, ha már 1526-ban ragaszkodott volna a szigorú „status quo”-hoz? Pedig hát semmi különbség se lett volna az erdélyiek és a Ferdinánd vagy János efféle eljárása között, mert hiszen Ferdinánd és János akkor ragaszkodtak a „status quo”-hoz, mikor még az ország tiszta katolikus volt, a „türelmes” erdélyi protestáns rendek és kálvinista fejedelmek pedig akkor, mikor már Erdély tiszta protestáns volt?

*

A történelem folyamán egymást váltják az eszmék, a koráramlatok, a szellemi divatok. A XVI. század ilyen divatja, koreszméje, amelytől akkor mindenki megittasult, melynek legalább többé-kevésbé mindenki hatása alatt állt, a hitújítás volt. Ez 1600 körül már kiadta erejét, megszűnt divat lenni, nem volt már többé varázsa. Minden új eszmével így van. Eleinte felkapják, aztán megunják, leteszik az emberek s az újabb felé fordulnak. Körülbelül 1600-tól kezdve már a hitújításért se rajongtak az emberek, hanem rajongás helyett már bírálgatni kezdték.

Az erdélyi törvény addig, míg mámorosak voltak tőle az emberek, míg rajongtak érte, szabadon hagyta működni ezt az eszmét, s eszébe se jutott, hogy „status quo” is van a világon, vagy hogy a vallási béke oly nagy kincse a nemzetnek. (Még az se jutott eszébe, hogy a vallási egység mekkora kincs.) Akkor szabad volt a „status quo”-t megbontani, szabad volt újat behozni, szabad volt a nép vallási egységét megbontani. Akkor minden törvényes akadály nélkül lehetett egy új hit szolgálatába adni a meglévő templomokat, plébániákat és plébániai javadalmakat.

Annak ellenére, hogy eszükbe se jutott a szép elv, sőt újra törvénybe is iktatták, hogy „ami egyszer Istennek ajánltatott, többé világi célokat nem szolgálhat”, mégis egymás után foglalták el a kolostorokat, űzték el belőlük a szerzeteseket és apácákat anélkül, hogy ezt az állam akár a „status quo”, akár a vallási béke, akár a tízparancs „ne orozz”-a alapján kötelességének látta volna megakadályozni.

A püspök székházát és javadalmait egyenesen maga az országgyűlés foglalja le és ajándékozza oda a királyné eltartására, sőt 1566-ban Torcián még azt is kimondja, hogy nem is tűr „status quo”-t és hogy „az afféle (micsoda lenézés!) egyházi rendben való egyházi személyek, akik a pápai tartományhoz és emberi szerzéshez (azaz magyarul: a „status quo”-hoz, az eddigi állapotokhoz) ragaszkodnak és abból megtérni nem akarnak, az őfelsége birodalmából mindenünnen kiigazíttassanak”.

Ekkor már a Székelyföld egy részét kivéve (azt a részét, amely legtávolabb esett a közlekedéstől s ahova nem is járt senki, aki nem ottani lakos volt) Erdélyben mindenki protestáns volt, sőt úgy látszott, hogy még ez a félreeső Székelyföld is az lesz, mert hiszen ugyanaz az „őfelsége”, akinek birodalmából Tordán a pápista egyházi személyeket „kiigazították” (János Zsigmond), a katolikus székelyeket nemességüktől is megfosztotta, jobbágysorba taszította, birtokaikat pedig protestáns híveinek eladományozta. Márpedig mint az új protestáns földesurak jobbágyaira, rájuk is az a sors várt, mint a többi erdélyire.

Mire azonban Erdély már egészen protestáns lett, ugyanez a protestantizmus el is vesztette eleven erejét, kezdett kimenni már a divatból s megszűnt az a vonzóerő lenni, ami addig volt.

Ellenben ezzel egy időben jelentkezni kezdett az újabb szellemi áramlat, az újabb, a XVII. század lelki divatja, a katolikus visszahatás, az ellenreformáció, a protestánsok egy része visszatérésének divatja, az az idő, mikor már bírálni kezdték a protestantizmust és újra kezdték megbecsülni a régi Egyházat és értékeit, s hozzá újra visszatérni lett szokássá.

Ekkor a mi jó erdélyi protestánsaink egyszerre „a vallási békét” és a „status quo”-t kezdték értékelni, nemzeti kincsnek tartani, tehát a törvénnyel védeni s e törekvésüket ráadásul elnevezték vallásszabadságnak. Szigorúan a vallási paritás és egyenlőség alapjára helyezkedtek ugyanis s ezért nemcsak a katolicizmus, hanem a protestantizmus terjesztését is megtiltották (akkor, mikor már nem is lehetett terjeszteni, mert mindenki protestáns volt már).

Vajon miért nem volt fontos a „status quo” akkor, mikor a reformáció jött és hódított? Miért volt szabad akkor téríteni és miért nem voltak akkor „békebontók” ezek a térítők? És ha az, hogy nekik szabadságot adjanak erre a térítésre és békebontásra, akkor a vallásszabadság követelménye volt, miért lett ugyanez a következő században, mikor már a katolicizmusnak lett volna előnyére ez a terjesztés, egyszerre az országra káros s ezért törvényileg tilos a békebontás?

Milyen mérkőzés az, amelyben addig, míg a megtámadott fél indiszpozícióval küzd, ezért alul van, nem tud felülkerekedni, vele szemben teljes szabadságot adok a fölényben lévő ellenfélnek, mihelyt azonban látom, hogy már elmúlt az indiszpozíciója, kezdi magát összeszedni, sőt már fölényben is van, akkor rögtön lefújom a mérkőzést és kijelentem, hogy már lejárt a mérkőzés ideje, most már békére van szükség, már káros a vallási vita, tehát maradjon a jelenlegi „status quo”?

Pedig hát Erdélyben szóról szóra ez történt. Az erdélyi protestáns rendek és fejedelem részéről a „status quo” törvényes védelme és a vallási „békebontás” eltiltása a világtörténelem egyik legnagyobb csalása és egyik legundokabb képmutatása. S a magyar irodalom és közélet, sőt még Pompéry, a katolikus pap is milyen halálos komolyan veszik, s hogy lelkesedik érte, mint a kort meghaladó és az egész világ számára példamutató elvért!

Pompéry határozottan kimondja, hogy a Habsburg Magyarországon közel se volt olyan vallásszabadsága a protestánsoknak, mint amilyent a kálvinista fejedelmek alatt Erdélyben élveztek a katolikusok. Ezzel ugyan semmi újat nem mond, mert hiszen a magyar történetírás, szépirodalom, újságírás és az egész magyar közfelfogás már évszázadok óta egyenesen abban a meggyőződésben van, hogy a Habsburgok Magyarországában a protestánsok számára csak elnyomás, Erdélyben pedig a katolikusok (és mindenki) számára csak vallásszabadság volt.

Pompéry tehát akkor, mikor elismeri, hogy mindkét országban volt elnyomás is és volt vallásszabadság is s csak az elnyomás vagy a szabadság fokában volt különbség a két ország között (szerinte a habsburgi ország szégyenére), már tulajdonképpen szembehelyezkedik a közvéleménnyel és nagy engedményt tesz a történelmi igazságnak s a tudományos haladásnak; olyan engedményt, hova a magyar közvélemény még nem jutott el. De hát Pompéry is messze jár még a teljes igazságtól, mert az igazság az, hogy a Habsburg-elnyomás egyenesen kisebb volt a protestánsok ellen, mint az erdélyi a katolikusok ellen, illetve a protestánsok szabadsága a habsburgi országban nagyobb volt, mint a katolikusoké a protestáns Erdélyben.

Pompéry e tekintetben való állításának tarthatatlanságát már bőven be is bizonyította. De neki egyébként is azt, hogy a Habsburg-elnyomás mégiscsak nagyobb volt, mint az erdélyi, nem számunkra kellene hangsúlyoznia és nem a protestantizmusnak adott elégtételként, hanem a magyar közvélemény felé és katolikus elégtételként. A magyar közvélemény ugyanis eddig azt hitte, sőt még ma is azt hiszi, hogy a két ország között nem mennyiségi, hanem minőségi különbség volt. A magyar közvélemény még ma is azt hiszi, hogy a két ország között e tekintetben nem az a különbség, hogy az egyik jobban elnyomott, illetve az egyik kisebb szabadságot adott, mint a másik, hanem az, hogy az egyik elnyomott, a másik szabadságot adott; az egyik gyötört, a másik éltetett; az egyik modern volt, a másik középkorian elmaradott; az egyik felvilágosult volt, a másik sötét reakciós; az egyik gyűlölt, a másik szeretett.

Pompéry ezen a nagy igazságtalanságon teljesen átsiklik, s úgy tesz, mintha a magyar irodalom s közvélemény is azt az álláspontot képviselné, melyet ő, s mintha az is tudna a Habsburgok adta protestáns vallási szabadságról is és az erdélyi katolikus vallási elnyomásról is s ez utóbbiért csak azért lelkesednék, az előbbin meg csak azért botránkozna, mert Erdélyben a katolikus elnyomás kisebb, a szabadság nagyobb volt, mint a szomszédos anyaországban a protestánsoké.

Pompéry csak arról tud, hogy én illettem igazságtalan váddal az erdélyi protestantizmust s ezért csak annak jár ezért elégtétel; mit sem tud azonban arról a vádról, mellyel a magyar irodalom és közvélemény (benne természetesen még a katolikus közvélemény is, mert hiszen ha ez nem lenne benne, akkor nem beszélhetnénk magyar közvéleményről) illette, sőt illeti még ma is a Habsburgokat s velük együtt a magyar katolicizmust, vagy legalábbis a főpapságot (ez azonban magát a magyar katolicizmust jelenti, mert az Egyházban egyedül a főpapság tanít és kormányoz, s aki nem engedelmeskedik neki, az nem katolikus), ti., hogy az ő uralmuk alatt az erdélyi katolikus szabadsággal szemben egyszerűen protestáns elnyomás volt.

Ez a vád még Pompéry szerint is igazságtalan s ezért ellene a Habsburgoknak, a magyar katolicizmusnak s a főpapságnak is járna elégtétel, melynek szükségét azonban Pompéry egyáltalán nem érzi. Igaz, hogy ez az elégtétel az ő eszmevilága szerint a protestánsoktól járna a Habsburgoknak és a főpapoknak, nem pedig tőle, a katolikus paptól, de akkor legalább fel kellett volna őket szólítania erre az eszmei kötelességükre, vagy legalább megállapítania, hogy az elégtételadás szükségessége fennáll. Pompéry azonban effajta elégtételadás szükségére egyáltalán nem céloz.

A magyar közvélemény eddig azt tartotta, hogy a Habsburgok alatt Magyarországon tisztán csak elnyomás és vallásüldözés folyt (legalábbis a protestánsok ellen), a Habsburgok tehát – Pompéry kifejezésével élve – „tökéletes” üldözők voltak, Erdélyben pedig „tökéletes” vallásszabadság volt (hiszen másképp csak nem lehetne Erdély e tekintetben az egész világ számára példa?). Most azonban már még Pompéry is hangsúlyozza, hogy Erdélyben csak olyan értelemben volt vallásszabadság, hogy a kisebb vallásszabadság is vallásszabadság. Mivel azonban ha ez igaz, akkor a kisebb üldözés is üldözés, kétségtelen, hogy Erdélyben is üldözték a katolikusokat. Ez tehát nemcsak a protestánsokkal történt meg a Habsburgok és a főpapok alatt.

Ennyit mondanánk akkor, ha Pompérynek igaza volna, azaz ha Erdélyben csakugyan nagyobb lett volna a szabadság a katolikusok számára, mint a Habsburgok alatt a protestánsok számára. Láttuk már azonban s a következőkben még jobban látjuk, hogy egyenesen felháborítóan nincsen igaza. Erdély a Habsburgok magyarországi „vallásüldözésével” szemben nemcsak a vallásszabadság ideális hazája nem volt, hanem annál még csak enyhébb üldözője se volt a vallási kisebbségnek. Éppen ellenkezőleg: Erdély sokkal jobban elnyomta a katolikusokat, mint amennyire a Habsburgok vagy a főpapok Magyarországa elnyomta a protestánsokat.

*

Állítása bizonyítása folyamán Pompéry vallásjogi fejlődés tekintetében öt korszakra osztja a mohácsi vész utáni Habsburg Magyarország történelmét. Az első korszakot 1606-ig, a bécsi békéig számítja. 1526-1606-ig szerinte (s a valóságban is) a Habsburg Magyarországon elméletben, azaz a törvény betűje szerint egyáltalán nem volt vallásszabadság. Nem volt nemcsak a jobbágyok, hanem még a nemesek számára se, mert egész a bécsi békéig érvényben voltak a régi, egyedül csak a katolikus vallást elismerő és az eretnekséget tiltó, követőiket halállal sújtó magyar törvények, sőt a régieket még újabb hasonlókkal is kiegészítették (mint ezt már mi is közöltük). Mindez – de természetesen mi mondjuk, nem pedig Pompéry – világosan mutatja, hogy mind a kassai dóm visszavétele, mind a Rudolftól „önkényesen” a törvénykönyvbe a katolikus vallás javára betoldott cikkelye teljesen megfelelt a magyar alkotmánynak és a törvény szellemének, s hogy a Habsburgok és a főpapok álltak törvényes alapon, nem pedig a protestánsok.

Mindez azonban csak elmélet volt. A gyakorlatban ugyanis a nemesség teljes vallásszabadságot élvezett, mert hiszen minden büntetés vagy hátrány nélkül térhetett át majdnem teljes számban az új hitre, sőt az eretnekség követése még annak se volt akadálya, hogy az ilyen nemesből akár még nádor is lehessen. A jobbágyokról már nem mondhatjuk ezt. Nekik nemcsak elméletben, hanem a gyakorlatban se volt vallásszabadságuk, mert e tekintetben a „cuius regio, eius religio” elv (mely Pompéry szerint – s a valóságban is – éppen nem volt külföldről behozott portéka, hanem nálunk is épp úgy a törvényben gyökerezett, mint ott) érvényesült s ezért a jobbágyok vallásának a sorsa a földesúrtól függött. A nemesek tehát önként, a jobbágyok pedig a földesurak kényszerítésére vagy rendelkezése miatt lettek protestánsok, mert a földesurak a birtokukon lévő templomban olyan lelkészt alkalmaztak, mely azt a vallást hirdette, melyet ők vallottak.

Pompérynek e korra vonatkozólag a Habsburg Magyarországról tett megállapításai tehát helyesek, de csak a tényeket, nem pedig a tények minősítését illetően. Ezért a végső megállapítása is, hogy ti. Erdélyben e korban nagyobb vallásszabadság volt, mint az anyaországban a Habsburgok alatt, teljesen hamis. Ebben az első korszakban, tehát a bécsi békét megelőző időben, protestánsaink igazán meg lehetnek elégedve a Habsburg Magyarországgal. E korban a magyar nemességnek az írott törvény ellenére a gyakorlatban tökéletes vallásszabadsága volt. Hogyne lett volna az, mikor szinte mindnyájan protestánssá lehettek anélkül, hogy a legkisebb káruk vagy hátrányuk lett volna belőle, sőt mikor még az egyházi vagyonból meg is gazdagodhattak melléje.

Az, hogy elméletben, a törvény betűje szerint semmi vallásszabadságuk se volt, semmit se számít, mert igazán nem kell félni az olyan elmélettől, melyet senki se tart meg, mellyel senki se törődik, melynek a gyakorlat éppen az ellentéte s melyet bárki büntetlenül megszeghet. Olyan országban, melynek uralkodóháza katolikus, ez az elméleti, de csak elméleti vallásváltoztatási tilalom tulajdonképpen magától értetődő, mert hiszen köztudomású, hogy a katolikus Egyház elméletben e tilalom alapján áll és fog is állni mindig. Világos ugyanis, hogy az elmélet úgy szól, hogy helytelenül mindenkinek tilos cselekedni és tilos az igazságot a tévely kedvéért otthagyni. De ha mindezek ellenére ezt mégis mindenki szabadon és büntetlenül teheti, annak az olyan ember, aki e tekintetben elméletben is a szabadság alapján áll, csak örülhet. Ami tehát a nemességet illeti, protestánsaink a bécsi béke előtti időben, tehát az egész XVI. század folyamán, a Habsburg Magyarország vallásszabadságával teljes mértékben meg lehettek elégedve. Hiszen ekkor tették Magyarországot protestánssá. Ha nem volt szabad, akkor hogy tehették azzá?

Ami a jobbágyokat illeti, protestánsaink még jobban meg lehettek elégedve a Habsburg ország e korával. Igaz, hogy a jobbágyoknak e korban nemcsak elméletben nem volt szabadságuk, hanem a gyakorlatban se, mert hiszen vallásuk teljesen a földesuraktól függött, azonban ebben az időben a földesurak a földesúri jogot, tehát a vallási kényszert, csupán csak a katolicizmus ellen használták. Ebben a korban tehát a magyar nemességnek nemcsak arra volt szabadsága, hogy – minden ellenkező elméleti tilalom ellenére – szabadon cserélhette hitét, hanem még arra is, hogy új hitét, a protestantizmust jobbágyaira még rá is erőszakolhatta. S ez a „joga” – minden állítólagos Habsburg-fanatizmus ellenére – nemcsak elméletben volt meg, hanem a valóságban is. Hiszen e kényszer folytán az ország szinte egész jobbágysága valóban protestánssá lett.

A városokban a városi polgárság felett viszont a városi tanácsok gyakorolták ugyanezt a vallási kényszert és városainkat tették e korban erőszakkal teljesen protestánsokká.

Pompéry azonban e korral kapcsolatban – bámulatos szellemi színvaksággal – nem lát semmi mást, mint csak ezt a szót: vallásszabadság. Hogy a katolicizmus javára nyilvánul-e meg vagy a protestantizmuséra, azt nem hajlandó figyelembe venni. Mivel ez a „szent” elv a Habsburg Magyarországon a XVI. században a jobbágyságot illetően mind elméletben, mind gyakorlatban egyaránt meg volt sértve, megállapítja, hogy a helyzet sokkal rosszabb volt itt, mint Erdélyben, ahol szerinte nem volt megsértve. (Ebben sincs ugyan igaza, mert ha elfogadja, sőt hangsúlyozza, hogy az anyaországban nem önként lettek az addig katolikus jobbágyok protestánsokká, nem tudom mi címen gondolja, hogy ugyanez a folyamat ugyanebben a korban Erdélyben viszont önként ment végbe?)

Miközben Pompéry a Habsburg-országban e korban a vallásszabadság durva megsértését megállapítja, azon a kis „jelentéktelenségen” egyszerűen átsiklik, hogy a magyarországi jobbágyok vallásszabadságát ez időben még a Habsburg-országban se a katolicizmus, nem is a Habsburgok vagy a főpapok, hanem a vallásszabadságot hirdető protestáns magyar főurak, tehát a protestantizmus sértette meg. Elméletben a katolicizmus sértette a vallásszabadságot, mert e korban a magyar törvények az eretnekségeket büntették halállal, a gyakorlatban, a valóságban azonban a protestantizmus volt az, mely erőszakkal irtotta ki a katolicizmust, mégpedig épp annak ellenére, hogy az ország középkori törvényei az új hittel szemben írták elő ezt az erőszakot.

A protestantizmus kárára, tehát a Habsburgok vagy a katolicizmus részéről, a bécsi békét megelőző időben nemcsak nem volt megsértve a vallásszabadság a Habsburg Magyarországon, hanem éppen az ellenkező történt: a protestánsok tiporhatták és tiporták lábbal a katolikusok vallásszabadságát, ha ezek a katolikusok jobbágyok voltak, s mindez annak ellenére történhetett meg, hogy a törvények éppen az ellenkezőt írták elő.

Igaza van tehát Pompérynek, hogy a Habsburgok alatt 1606 előtt kisebb volt a vallásszabadság, mint később a protestáns Erdélyben, csak azt felejtette el megmondani, hogy ez nem a katolicizmus javára és nem a Habsburgok vagy a főpapok bűnéből, hanem a protestantizmus javára és a protestánsok bűnéből történt.

Ha az „Erdély” szón a protestantizmust értjük (márpedig a jelen esetben azt értjük rajta), akkor azt kell megállapítanunk, hogy a bécsi béke előtti időben „Erdély” (az erdélyi szellem) még a Habsburgok országában is uralkodott s még ott is el tudta nyomni a katolikusok vallásszabadságát. Ami e korban a Habsburg Magyarországon a vallásszabadság szempontjából bűn volt, azt a protestánsok követték el, nem pedig a katolicizmus, a Habsburgok vagy a főpapok.

Pompéry azonban ezt a „kis” különbséget (tehát a lényeget) nem hajlandó észrevenni. Ő csak azt állapítja meg, hogy e korban a Habsburgok Magyarországában nem volt vallásszabadság, mint később Erdélyben, ha tökéletlen fokban is, de némileg mégiscsak volt, s ebből aztán (tehát a Habsburg-ország protestánsainak legnagyobb szégyenéből) levonja a következtetést, hogy a szintén gyarló protestáns Erdély mégiscsak tökéletesebb volt e tekintetben, mint a katolicizmus és a Habsburgok Magyarországa. Mivel a protestánsok a bűnüket Habsburg-uralom alatt követték el, egyszerűen úgy tesz, mintha a protestáns bűn Habsburg s katolikus bűn lenne.

Ami most ugyanebben a korban az erdélyi vallásszabadságot illeti, a valóság közel se mutatja azt az ideális állapotot, melyet Pompéry állapít meg róla, aki azt mondja, hogy Erdélyben mind elméletben, mind a gyakorlatban a legtökéletesebb vallásszabadság volt ebben a korban mind a nemesek, mind a jobbágyok részére. Ezen állítás valótlanságát már „a priori” [tapasztalat nélkül] is meg lehet állapítani. Lehetetlenség ugyanis, hogy a magyar nemességnek az a része, mely az anyaországban lakott, kíméletlenül élt földesúri jogával s ehhez módja is volt annak ellenére, hogy az államhatalom katolikus kézben volt, az ország törvényei pedig egyenesen halállal büntettek minden eretnekséget, viszont ugyanennek a nemességnek Erdélyben lakó része (sőt sokszor ugyanaz a nemesi személy azon birtokain, melyek Erdélyben voltak) egyáltalán nem élt ugyanezzel a földesúri joggal új hite javára.

Pompéry azért hiszi el és teszi fel mégis ezt a lehetetlenséget, mert Erdélyben az uralomra jutott protestánsok nem a protestantizmus kizárólagosságát vagy uralkodó voltát és a katolicizmus tilos voltát iktatták törvénybe (mint ugyanekkor az északi, protestánssá lett államokban csinálták), hanem a felekezetek közti egyenlőséget és a vallásszabadságot.

Ő ezt a törvénybe iktatást szóról szóra és ideális értelemben veszi. Ezzel azonban a történelmi érzék teljes hiányáról tesz tanúságot, mert nem veszi tudomásul, hogy a XVI. században még a mai értelemben vett vallásszabadságról, tehát olyan vallásszabadságról, melyet nemcsak forradalmi jelszónak használunk, hanem komolyan is veszünk és meg is tartunk, nem lehet szó. Ilyesmit a XVIII. század második fele előtt bármely országban hiába keresünk. Nem találjuk meg ezt nemcsak katolikus, hanem még protestáns országokban se, mégpedig az utóbbiakban nemcsak a katolikus-protestáns viszonylatban nem, hanem még a protestáns felekezeteknek egymás közötti viszonylatában se. Ebben a korban még arról se lehet szó, hogy a lutheranizmus akár csak a kálvinizmust is megtűrje vagy fordítva.

Az északi protestáns államok és a mi Erdélyünk közt e korban nem az a különbség, hogy azok ez időben még a középkor szellemében gondolkodtak s azért területükön egyszerűen eltiltották a katolicizmust, ellenben Erdély már ekkor olyan felvilágosult volt, hogy akkor, mikor már protestáns volt, a vallásszabadságot iktatta törvénybe.

Az igazi különbség a kettő között nem ez volt, hanem csak az, hogy az északi államok, mikor protestánssá lettek, a maguk urai voltak, ezért nem voltak kénytelenek diplomatizálni, hanem azt mondhatták ki törvényeikben, amit gondoltak és akartak. Erdélynek ellenben akkor, mikor protestáns lett, még katolikus királynéja volt (Izabella) s az ő halála után egy ideig még fia, János Zsigmond is katolikus maradt, sőt egy ideig még később is katolikus volt a fejedelem (Báthory István, Kristóf, Zsigmond, Endre). Világos tehát, hogy az erdélyi protestáns rendek nem büntették halállal, sőt még csak tilosként se bélyegezhették meg királynéjuk, később fejedelmük vallását, hanem legalább elméletben meg kellett elégedniük a maguk vallásszabadsága törvénybe iktatásával, vagyis annak kimondásával, hogy szabad protestánsnak is lenni, meg katolikusnak is.

Később pedig, mikor már kálvinista fejedelmeik voltak, azért kellett megmaradniuk az elméleti fikció mellett (melyet azonban mint láttunk és mint látni fogjuk, a valóságban sose tartottak meg, tehát csakugyan csak fikció volt és az is maradt mindig), mert minden új erdélyi fejedelemnek a törökön kívül a császár-királlyal is el kellett ismertetnie magát, a török sakkban tartására vele is jóban kellett lennie, ennek feltétele azonban mindig a katolikusok szabadsága volt (az erdélyi elméleti vallásszabadság tehát tulajdonképpen a Habsburgok érdeme, nem pedig a protestantizmusé vagy az erdélyiek felvilágosultságáé vagy békeszeretetéé). Ezen kívül, mivel az erdélyi kálvinista fejedelmeknek úgyszólván mellékfoglalkozása volt a magyarországi protestáns vallásszabadság védelme, e szerepben csak akkor léphettek fel, ha otthon a saját országukban, ha a gyakorlatban nem is, de legalább elméletben megvan ugyanez a vallásszabadság.

Hogy aztán ez az erdélyi elmélet milyen kétségbeejtően messze járt a valóságtól, arra még Pompéry is kénytelen rámutatni. Még ő is elismerte, hogy katolikus püspököt nem tűrtek meg országukban, se jezsuita iskolákat vagy térítést, s ezért ő is elismeri, hogy az erdélyi vallásszabadság valójában nem vallásszabadság volt, hanem csak „tökéletlen üldözés”. Sajátságos, hogy most mégis azt állítja, hogy 1606-ig Erdélyben tökéletes vallásszabadság volt.

Az erdélyi psziché (ami egyébként természetes is) annyira nem volt magasabb rendű a skandinávnál, hogy katolikusgyűlölete épp oly nyílt katolikusellenes törvényben robbant ki (mihelyt János Zsigmond, a fejedelem, is épp úgy protestáns lett, mint az északi királyok azok lettek), mint az északi államokban. Láttuk, hogy a tordai országgyűlés 1566-ban egész nyíltan megtagadta a vallásszabadság elvét s még elméletben is megtiltotta a katolicizmust, mert törvényt is hozott ellene. Minden pápista papot „kiigazított” az országból.

A Habsburg-ország protestáns nemeseinek – láttuk – eszükbe se jutott ilyen gonosz törvény alkotása, sőt katolikus királyuk ösztökélésére egész nyugodt képpel egymás után hozták még az újabb törvényeket is a saját protestáns vallásuk ellen. Gondolták, úgyse számítanak ezek a valóságban semmit.

Vagy pedig akkor, mikor az „eretnekséget” eltiltották, titkon arra gondoltak, hogy nem ők (a lutheránusok) az eretnekek, hanem csak az újabban terjeszkedni kezdő kálvinisták, mikor pedig ők maguk is kálvinisták voltak már, akkor az unitáriusokra meg az anabaptistákra gondoltak.

Ha azonban azt kell látnunk, hogy a jobbágyaik köréből még ezek az elméletben annyira türelmes, sőt még a saját vallásuk elméletben való eltiltásába is beleegyező anyaországi rendek is teljesen kiirtották a katolicizmust, el lehet-e akkor hinni, hogy viszont azok az erdélyi rendek, akik katolikusgyűlöletükben még elméletben is eltiltották a katolicizmust és meghozták a tordai végzést, nem kényszerrel tették jobbágyaikat protestánsokká, hanem előbb megkérdezték őket, hogy akarnak-e, s megvárták, míg önként akarnak? Addig pedig, míg ez meg nem történt, fizették részükre a katolikus papot?

Ha valakinek olyan kétségbeejtő lenne a logikája, hogy még ezt is elhiszi, vagy ha valaki azért tartja ezt lehetségesnek, mert az erdélyiek később hoztak elméletben mérsékeltebb törvényeket is és csak „tökéletlen üldözők voltak”, azt is ki kell ábrándítsák a tények. Mert hiszen Erdélyben épp úgy tudunk kolostorok elfoglalásáról, sőt lerombolásáról, szerzetesek elűzéséről, az Egyház vagyona elfoglalásáról, mint az anyaországban, sőt még jobban. Az is tény, hogy a jobbágyság Erdélyben épp úgy, sőt még jobban protestáns lett, mint az anyaországban. Vajon milyen címen tesszük fel tehát, hogy itt kényszer hatására lett azzá, ott pedig önként? Látjuk tehát, hogy egyenesen kétségbeejtő Pompéry, a katolikus pap elfogultsága a saját vallását oltalmazók kárára és háttérbe szorítói javára.

Abban sincs igaza Pompérynek, hogy az erdélyi protestánsok azt a szégyenletes tordai határozatot már kilenc hónap múlva megsemmisítették. (Ő ugyanis ezt állítja.) Az is igaz, hogy ekkor már egy újabb országgyűlési határozatot hoztak, de ebbe az újabb határozatba ezt a megsemmisítést csak Pompérynek a protestánsok iránti, egész a logikátlanságába átcsapó jóindulata erőszakolja bele, a valóságban azonban ennek ott nyoma sincs. Ott csak az van egész világosan, hogy még a görögkeleti vallást, tehát az oláh jobbágyok vallását is eltiltják (a már kilenc hónappal előbb eltiltott katolikus vallás mellett). Szekfű is e nézeten van, s olvasóink mindjárt látni fogják, hogy józan és elfogulatlan ember nem is lehet e tekintetben más nézeten.

Ez az újabb határozat szóról szóra így szól:

„Az religio dolgában végeztetett volt: Ezelőtt is egyenlő akarattal megtekintvén, hogy mindeneknek felette minden keresztyének isteni dolgát kelljen szem előtt viselni, hogy ez előtt való articulusok tartása szerént az evangélium prédikálása semminemű nemzet között meg ne háboríttassék és az Isten tisztessége, nevekedése, meg ne bántassék, sőt inkább minden bálványozások és Isten ellen való káromlások közülök kitisztíttassanak és megszűnjenek, most is azért újabban végeztetett, hogy az birodalomból minden nemzetség közül efféle bálványozások kitörültessenek és az Istennek igéje szabadon hirdettessék, kiváltképpen pedig az oláhok között, kiknek pásztoraik vakok lévén, vakokat vezetnek és eképpen mind magokat, mind a szegény községet veszedelemre vitték.” (Szilágyi: Erdélyi Országgyűlési Emlékek, II., 326. o.)

Pompéry elismeri, hogy Szekfű sokkal nagyobb tudós, mint ő, de azt mondja, hogy azt ő még Szekfűnél is jobban tudja, hogy ez a végzés semmi más, mint visszavonása az 1566 márciusában tartott tordai határozatnak. Merész állítását arra alapozza, hogy ez az újabb határozat az „ez előtt való articulusokra” hivatkozik, ezek pedig csak a régi, a katolicizmust védő és az eretnekségeket tiltó magyar törvényeket jelenthetik. Pedig hát a vak is látja, hogy ez az újabb határozat az „ez előtt való articulusokon” a legutóbb hozott tordai végzést érti. Ez előtt az újabb végzés előtt ugyanis a tordai végzés volt.

De bizonyítja ezt az is, hogy ez az újabb végzés épp úgy „a bálványozások” eltiltásáról beszél, mint a tordai, s ha akkor a katolicizmust értette rajta (hiszen ezért tiltotta el), akkor most is azt érti rajta, s ezt csak természetesebbé teszi az, hogy most a katolikus hit mellé a még sokkal „babonásabb” görögkeleti vallást is belefoglalja a „bálványozásba” és eltiltja.

Világos az is, hogy „az evangélium prédikálásán” most is egyedül a protestáns, a „bálványozásoktól megtisztított” evangéliumot érti.

Hogy lehet józan ésszel azt gondolni, hogy a törvénycikk most már csak a görögkeleti vallást tiltja (de bizonyára ezt tiltani se vallásszabadság), a katolikust most már egynek veszi a „tiszta” evangéliummal, mikor egy éve sincs, hogy kimondta, hogy a katolicizmus tűrhetetlen bálványozás, s mikor egy szót se szólt arról, hogy most már megváltoztatta a felfogását s nyomát se említi annak, mintha bármi változtatni vagy visszavonni valója lenne, sőt külön hangsúlyozza, hogy „az ez előtt való articulusok”, azaz a tordai végzés alapján áll és ítéli el most is „a bálványozásokat” és áll ki „az evangélium prédikálása” mellett.

Szerintünk mindez annyira világos, hogy még csak tárgyalni se lehet más értelemről s nem győzünk csodálkozni Pompéryn, aki ebből a tordai végzést, tehát a pápista papoknak az országból való kiigazításának megszüntetését olvassa ki.

Mindenkinek látnia kell, hogy itt nem a már kitiltottak újra beeresztéséről, hanem újabb kitiltásáról, a kitiltásnak egy másfajta bálványozás, az oláhok óhit bálványozására való kiterjesztéséről van szó. Ha az országgyűlés az „ez előtt való articulusokon” a középkori Magyarország katolikus hitét védő törvényeit értené, mégpedig olyan értelemben, hogy ezzel még azokat az újabb törvényeket is el akarná törölni, melyeket Erdély azóta hozott s melyek meghozatala óta még egy év se telt el, lehetetlenség, hogy ezt ne mondta volna meg világosan.

Pedig hát erre ebben az újabb határozatban még csak a leghomályosabb célzás sincs. Ez az új határozat nem „mea culpázás” a tavalyi határozatért, hanem az arra való önérzetes hivatkozás, az ott kimondott szellemben való továbbhaladás, annak kiterjesztése az oláhok vallására, melynek megemlítéséről tavaly megfeledkeztek, mert nemesek nem tartozván hozzá, eleinte még azt se igen vették észre, hogy van, vagy hogy méltó arra, hogy még artikulusokat is hozzanak róla. De egyébként is, ha az országgyűlés a középkori vallási törvényeket akarta volna idézni, akkor „régi” artikulusokat emlegetett volna, nem pedig „ez (ez országgyűlés) előtt való”-kat. Hiszen akkor magát a már bevett protestantizmust is újra tilosnak kellett volna kimondania.

De ha Pompérynek csakugyan igaza lenne s Erdély már hónapokkal utána valóban eltörölte volna azokat a szégyenletes tordai artikulusokat, a dolognak akkor is alig lenne akkora gyakorlati jelentősége, hogy megérné ezt a szőrszálhasogatást. (Mi csak azért bocsátkoztunk bele tárgyalásába, hogy megmutassuk, milyen hihetetlen dolgokra képes az elfogultság s hogy még katolikus pap is mennyire elfogult lehet a protestánsok javára.)

A szőrszálhasogatás Pompérynek azért volt érdemes, mert népszerűséggel járt. Pedig mit érne az, ha Erdély a tordai határozatot csakugyan már egy év múlva visszavonta s akár soha ki se mondta volna, hanem valóban a vallásszabadságot mondta volna ki, mikor ennek a szónak akkor szakasztottan olyan értelme volt s egy morzsányival se volt több tartalma vagy nagyobb jelentősége, mint korunkban a bolsevizmus idején a „szabadság”-nak, melyet az is százszor is törvénybe iktatott.

A törvénynek, az alkotmánynak és a „népnevelők” agitációs érveinek a kommunizmus alatt is minden második szava a „szabadság” volt, de e szónak gyakorlati jelentősége annyira nem volt, hogy az emberek, akiket állítólag felszabadítottak, ásítoztak, mikor hallották s csak azért nem dühítette őket, mert ezen már túl voltak s az utálat helyett a közöny vett már rajtuk erőt. (Az 1956-os szabadságharc azonban megmutatta, hogy mit takart ez a közöny!)

Előttem azok az erdélyi protestánsok, akik az erdélyi püspökség vagyonának lefoglalásával, sőt a püspökség teljes megszűnésével és a jezsuiták kitiltásával oly szégyenletes és sátáni módon akadályozták meg két évszázadon át, hogy katolikus magyar honfitársaik a szellem szegénységéből és az erkölcsi elfajulásból kiemelkedhessenek s akik még azt is nyíltan, sőt írásban ismerték el, hogy e célból még a katolikusok rossz papjait is pártul fogták, hogy a katolikusok meg ne szabadulhassanak tőlük, sokkal rokonszenvesebbek a tordai országgyűlésen, mikor egyenesek és fanatizmusukban és gyűlöletükben nyíltan tévelygőknek sőt bálványozóknak nevezik a katolikus papokat és ezért „kiigazítják” őket maguk közül, mint mikor képmutató módon vallásszabadságot cikkelyeznek be a római religio recepta voltáról, de ugyanakkor nem tűrik meg, hogy ugyanezeknek a „szabad” katolikusoknak püspökük lehessen, aki rendet csináljon elfajult papjaik között és jobbakról gondoskodjék; mikor álruhában való bujkálásra kényszerítik a katolikusoknak azon papjait, akik nem tanulatlanok, akiken a hívek nem botránkoznak, hanem épülnek, akik nem gazdálkodással töltik idejüket, hanem igehirdetéssel, s olyan erkölcsűek, melyen a hívek nem botránkoznak, hanem épülnek, sőt csodálkoznak; akik magasabb iskolát nem engednek nekik felállítani, de azért azt is megtiltják nekik, hogy fiaik külföldön szerezzék meg azt a katolikus műveltséget, melyet otthon nem engednek nekik megszerezni.

Nem a törvény, nem a betű a fontos, hanem a valóság, a gyakorlat. Mit törődünk mi azzal, hogy azonnal iktatta-e törvénybe Erdély a vallásszabadságot, vagy pedig előbb Tordán ő is megtévedt; mit számít az, hogy ezt a megtévedést már kilenc hónap múlva bűnbánóan visszavonta-e vagy pedig évszázadokon át otthagyta a törvénytárban, mikor tudjuk, hogy akármi volt a törvényben, a valóságban, a gyakorlatban sose volt Erdélyben vallásszabadság?

Egy törvény meghozatala és kihirdetése még a mai rendezett kultúrállamokban se jelenti szükségképpen azt, hogy csakugyan végre is hajtják, vagyis, hogy nemcsak elméletben, hanem a valóságban is megvan. Gondolhatjuk hát, mennyire inkább nem jelentette ezt a XVI. század zavarai között Erdélyben!

Tudjuk, hogy Erdélyben később a törvény betűjébe csakugyan belekerült a vallásszabadság a katolicizmus részére, de azt is láttuk már, hogy a püspökség visszaállítását azért ekkor se tűrték, a jezsuitákat se eresztették be akkor se, papnevelőjük, sőt egyetlenegy középiskolájuk akkor se lehetett a „szabad” katolikusoknak, sőt a Székelyföldön kívül még plébániájuk se, még az ország fővárosában, Kolozsvárott se. Erdélyben a vallásszabadság törvénye épp úgy nem akadályozta a katolikusok szolgaságban tartását, mint ahogyan nem akadályozta a Habsburg Magyarország egész a bécsi békéig életben lévő, az eretnekek elégetését elrendelő törvénye nem akadályozta nemcsak azt, hogy az egész ország eretnek ne legyen, hanem még azt se, hogy még Pompéry szerint is egyenesen a nép akarata ellenére, erőszakkal tegyék eretnekké.

Ezek a vallásszabadságot lehelő törvények nem azt jelentik, hogy Erdély úttörő volt a haladásban, hanem csak azt, hogy már akkor a szovjet úttörője volt az álnokságban. A Habsburg Magyarország függvénye lévén és politikai okokból az „elnyomott” magyar protestánsok védőjéül tolván fel magát ugyanis, nem szeghette meg még elméletben is nyíltan azt a vallásszabadságot, mely legtöbb és legbiztosabb tejet adó fejőstehene volt évszázadokon át. Ezért kénytelen volt a gyakorlatban homlokegyenest ellenkező elméletet törvénybe iktatni és artikulusokba foglalni.

Ennyi az egész, s hogy ez mennyire nem jelent a valóságban semmit, mutatja, hogy a szovjet alkotmányban is benne volt mind a vallás-, mind a sajtó-, mind a szólásszabadság; ott is meg tudták mondani, hogy melyik hányadik artikulusban található meg, sőt ekkor egyenesen noszogatták, sőt rákényszerítették az embereket a szólásra (a hozzászólásra) és a sajtó számára nyilatkozatra. S vajon jelentett-e ez tényleges szabadságot akár a sajtóra, akár a szólásra (akár a vallásra)?

1566-ban, a tordai országgyűlés idején, János Zsigmond alatt, még nem fejlődött ki Erdélyben ez a képmutató gyakorlat. Hiszen ekkor a fejedelem is csak nemrég hagyta el még ősei vallását és a sok hitcsere közepette még nemigen tudhatta, hogy hol és melyik hitben fog végleg megállapodni. Ekkor – nem lévén még rá szüksége – nem tanulta meg még a politikai színészkedésnek azt a mesterségét, melynek később Erdély és fejedelmei olyan mesterei voltak s amelyben a szó nem a gondolat kifejezésére, hanem elleplezésére szolgált. Ezért Tordán még brutálisak voltak bár, de legalább egyenesek és őszinték.

Erdély azonban hamarosan megtanulta a színlelést és a törvény szavába bekerült és ottmaradt a vallásszabadság. A valóságban azonban a katolicizmus sorsa olyan szolgaság lett, melyben az elnyomás csupán aszerint volt hol enyhébb, hol szigorúbb, amint ezt a Béccsel való kapcsolatok kívánták; aszerint, hogy a török vagy a bécsi nyomás volt-e az országra erősebb, az ennek vagy annak kedvében való járás volt-e az országra előnyösebb. Maga az elnyomás azonban mindig megvolt.

Miként a bécsi béke előtt az anyaországban a protestáns földesurak hibájából nem volt a katolikus jobbágyoknak semmi vallásszabadságuk, épp úgy kellett az erdélyi katolikus jobbágyoknak is protestánssá lenniük az erdélyi protestáns földesurak türelmetlensége és vallásszabadságot nem ismerő lelkülete miatt.

Ez a protestáns türelmetlenség Erdélyből még jobban kiirtotta a katolicizmust, mint az anyaországból, mert hiszen láttuk, hogy mikor a különálló s protestáns uralom alatt álló Erdély 1690-ben megszűnt, a székelyföldet kivéve csak egy helyen volt katolikus plébánia s még ez az egy hely se volt város. A Székelyföld is csak azért maradhatott meg katolikusnak, mert ott nem is volt jobbágyság, tehát rájuk a földesurak hatalma nem terjedt ki. Még azt is megpróbálták az erdélyi fejedelmek, hogy a székelyeket is jobbágyokká tegyék, de ez csak részben sikerült nekik. A Székelyföld azon részén, melyet sikerült földesúri hatalom alá vonniuk, ott a katolicizmust kiirtaniuk is sikerült. Ott a székelyek is protestánsok ma is.

De többet mondok: Erdélyben ez időben még a nemeseknek se volt vallásszabadsága. Sőt többet mondok még ennél is: nem volt még magának az erdélyi fejedelemnek se, ha katolikus volt. Láttuk, hogy még Báthory Zsigmondnak is el kellett távolítania maga mellől, sőt még az országból is, nevelőit és legbizalmasabb tanácsadóit, s ha egyeseket közülük később mégis visszahívhatott, ez csak úgy történhetett, hogy megszegte az országgyűlési határozatot, azaz törvénytelen módon.

De nemcsak az egyébként sok kifogás alá eső Báthory Zsigmondnak nem volt Erdélyben vallásszabadsága, hanem még a nagy Báthory Istvánnak se. Csodálom, hogy erről Pompéry nem tud. Abból ugyanis, hogy oly szilárd meggyőződéssel állítja, hogy a jezsuiták kiűzésétől és a katolikus püspök nemtűrésétől eltekintve Erdélyben a legtökéletesebb vallásszabadság, sőt vallási egyenlőség uralkodott, ezt kell következtetnem. Pedig Báthory István szégyenletes esete Szilágyi „Erdélyország története” c. művében is és a Szalay-Barótiban is bent van. (III. kötet, 186. o.)

„István fejedelem nem akarván alattvalóival összeütközésbe jönni (sajátságos, hogy ettől az „összeütközéstől” alattvalói nem féltek, de a fejedelemnek kellett tőle félnie), nem tartott katolikus papot, hanem a protestáns Károlyi Péter szónoklatait hallgatta (igazán épületes vallásszabadság!) és csak vadászat közben ment el egy-egy misére”, olvashatjuk Szalay-Barótiban. A XVI. század folyamán, Erdély történetének olyan korszakában, melyben Pompéry szerint ott tökéletes vallásszabadság volt, olyan nagy volt a „paritás”, hogy még a katolikus fejedelem se mert udvarában a maga vallása szerint levő papot tartani, tehát még ő se gyakorolhatta szabadon vallását. Nemcsak nyilvánosan nem, hanem – mint látjuk – még magánistentisztelet alakjában se. Másképp összeütközésbe került volna a vallásszabadságot akkor már rég törvénybe iktatott s a világnak így legelőször példaadó alattvalóival!

Ezt a nagy összeütközést még a nagy Báthory István se merte megkockáztatni. Ezért misét csak vadászat alkalmával mert hallgatni, tehát eldugott helyen, emberi lakóhelyektől távol, s ott, ahol csak bizalmasai voltak jelen. Hogy legalább ilyen helyen hallgatott, az egyúttal azt is bizonyítja, hogy annak, hogy nyilvánosan nem hallgatott misét, nem hitközönyössége, hanem valóban a félelem volt az oka.

De ahol szabadság van, lehet-e ott félelem? Pedig hogy ez a félelem milyen nagy lehetett, mutatja, hogy nemcsak holmi szegény jobbágyokra, hanem még magára a fejedelemre is kiterjedt, mégpedig még olyan fejedelemre is, aki olyan messze volt az anyámasszony katonájától, hogy Bekes Gáspár leverése után tucatjával akasztatta fel a legelőkelőbb erdélyi főurakat.

Hogy Báthory István mennyire szívesen hallgatott volna misét, ha mert volna, mutatja az is, hogy mikor már, mint a katolikus Lengyelország királya, e tekintetben is a maga ura lett, még jezsuitákat is küldött Erdélybe.

Mit szóljunk hát ezek után ahhoz a katolikus paphoz, aki a régi erdélyi protestáns rendeket (tehát Báthory István „alattvalóit”) nem győzi dicsérni azért, mert szerinte nemcsak „türelmesek”, hanem „rendkívüli módon türelmesek” voltak a katolikusok és a katolicizmus iránt. Vajon a kemény Báthory István miért fél mégis annyira tőlük, hogy nemcsak misére nem mert menni, mikor ezek a „rendkívüli módon türelmes” protestáns erdélyi rendek látták, hanem tőlük való félelmében a nyilvánosság előtt a protestáns istentiszteleten vett részt, tehát látszólag még a hitét is megtagadta. Vajon tette volna-e mindezt a később egyenesen a jezsuitákat behozó Báthory, ha nem félt volna valakitől, és ha ez a félelem nem lett volna egészen rendkívülien nagy?

A tárgyilagos történetírónak tehát – Pompéryvel és a magyar közvéleménnyel (melyet Pompéry alázatosan, illetve gerinctelenül kiszolgált) ellentétben – azt kell megállapítania, hogy a régi erdélyi protestáns rendek valóban „rendkívüli módon” voltak valamik, de nem türelmesek, hanem türelmetlenek. Olyan rendkívüli módon, hogy még a tömeges akasztásra is képes Báthory Istvánt is meg tudták félemlíteni.

Szilágyi Erdélyország történetében így adja tudtunkra ezt a Báthory Istvánra és az erdélyi protestáns rendekre egyaránt szégyenletes dolgot: „A csaknem egészen protestáns Erdélyben (ez se igaz, mert Erdély ekkor – még akkor is, ha csak a magyarokat, székelyeket és szászokat vesszük, az oláhokat pedig mi is nemlétezőknek tekintjük – még annyira se volt protestáns, mint a Habsburg Magyarország, mert a székelység Erdélyben nem semmi és főurak is szép számmal voltak katolikusok!) nyilvánosan nem hallgatott (Báthory István) misét, hanem a lelki épülés kedvéért vadászat színe alatt valamelyik szomszéd faluba távozott, hol világi öltönybe bújtatott lelkész várt reá. De ez nála csak ildom volt, nem akarván a közvéleményt megsérteni.”

Szilágyi tehát még tovább megy, mint Szalay-Baróti, mert szerinte még maga a vadászat is csak ürügy volt. Báthory István ekkor is olyan nagy katolikus volt, hogy azért ment „vadászni”, hogy misét hallgathasson s misét – annak ellenére, hogy fejedelem volt s éppen egy olyan országnak volt a fejedelme, mely a világ minden országát megelőzte a vallástalanság törvénybe iktatásában – csak így mert hallgatni.

Szilágyiból még azt is megtudjuk, hogy a büszke Báthory István félelme (s ennek megfelelően egészen „rendkívüli módon türelmes” s ezért „dicséretet érdemlő” alattvalóinak terrorja) olyan nagy volt, hogy a papot, aki számára a misét valamely erdő mélyén elmondja, még „világi öltönybe” is „bújtatta”, tehát a szó szoros értelmében úgy csempészte oda.

Kérdem, miben különbözött a protestáns, de vallásszabadsággal dicsekvő Erdély katolikus fejedelmének helyzete a katakombák világának keresztényétől? S vajon csak így jutottak-e protestáns istentisztelethez ugyanezen XVI. században a Habsburgok Magyarországának protestánsai is? Hiszen maga Pompéry állapítja meg, hogy ekkor Magyarországon még a katolikus jobbágyok is kénytelenek voltak (protestáns földesuraik erőszaka miatt) protestáns istentiszteletre járni s e révén protestánssá is lenni.

S Pompéry mégis azt állapítja meg, hogy e korban Erdélyben vallásszabadság volt, mert a tordai határozat csak kilenc hónapig volt érvényben (!), ellenben a Habsburg Magyarországon nem. (Ebben igaza is van, csak azt felejti el, hogy a Habsburg Magyarországon is a katolikusok (a katolikus jobbágyok) voltak azok, akiknek e korban nem volt vallásszabadsága, tehát itt is a protestánsok bűne miatt volt vallásszabadság, nem pedig a Habsburgok vagy a főpapok bűne miatt.)

A Habsburgok vagy a főpapok „vakbuzgósága” miatt a magyar protestánsoknak még „elnyomásuk” mélypontján, az artikuláris helyek korszakában se kellett az erdők mélyére vonulniuk s prédikátoraikat álruhába bújtatniuk, mert magánhelyen, sőt iskolájuk félnyilvános (vagy egészen nyilvános) tantermében még akkor is összejöhettek akár minden nap is, s ott lehettek akár estétől reggelig is. Nekik nem kellett azt hazudniuk, mint Báthory Istvánnak, hogy nem istentiszteletre, hanem vadászni mennek.

Báthory István e gyáva viselkedése (bizonyára nem ok nélkül, mert ki meri mondani, hogy Báthory István gyáva ember volt?) éppen nem lehetett kivétel s titok se igen lehetett. A mise hallgatása ugyan titok volt, de a kálvinista istentiszteleteken való részvétele annyira nem volt az, hogy a katolikusok közül sokan azt hitték (kénytelenek voltak azt hinni), hogy lélekben már nem is katolikus. Ennek a híre is elment, mert a lengyelek például, mielőtt királyukká választották, bizalmasan külön megkérdezték tőle, hogy katolikus-e. Mindenki tudta ugyan, hogy a Báthoryak katolikusok, de abban már senki se volt bizonyos, hogy Báthory István is az-e még?

Nálunk pedig nemcsak minden protestáns és minden „jó magyar” katolikus, hanem még Pompéry Aurél (a katolikus paptörténetíró) is egyenesen esküdözik arra, hogy a tordai végzés csak kilenc hónapig volt érvényben s e röpke kilenc hónaptól eltekintve Erdélyben mindig vallásszabadság volt (a bécsi békét megelőző időben pedig „a legtökéletesebb vallásszabadság”), éles ellentétben a Habsburg ország felháborító vallási elnyomásával. Ez a gyönyörű szabadság nemcsak a nemesek kiváltsága volt, hanem a jobbágyokra is kiterjedt. Jogok tekintetében is a legtökéletesebb „paritás” uralkodott katolikusok és protestánsok között! (A valóságban a szabadság nemcsak a jobbágyokra, hanem még magára a fejedelemre se terjedt ki.)

A kor ismeretében és a történtek láttára azt is kimondhatjuk, hogy Báthory István katolikus vallása miatt fejedelem se lehetett volna Erdélyben, ha nem ő lett volna egész Erdélyben a leggazdagabb főúr, s ha a kerelőszentpáli csatában nem fegyverrel szerezte volna meg a hatalmat, azaz ha nem lett volna olyan tehetség, mint amilyen volt, s ha tehetsége mellé nem lett volna meg benne még a Bocskaiak és Bethlenek erkölcsi gátlástalansága is. (Talán azért is akasztatott olyan tömegesen, hogy a protestánsokat megfélemlítse.) De látjuk, hogy hiába volt gazdag, hiába tehetséges és hiába volt képes még tömeges akasztásra is, mégis titkolnia kellett katolikus voltát, hogy fejedelmi székében megmaradhasson. Félnie kellett ellenfeleitől, mert azok még gátlástalanabbak voltak, mint ő. Neki csupa Bocskai- és Bethlen-féle emberekkel volt dolga.

Az is épületes dolog, ahogyan Szilágyi (akit a „tárgyilagos” Pompéry a történelmi tárgyilagosság valóságos megtestesülésének tart) ezt a Báthory Istvánnal történt felháborító dolgot elintézi. „Ez (a titokban való misehallgatás) nála (Báthory Istvánnál) csak ildom volt – mondja –, nem akarván a közvéleményt megsérteni.”

Szilágyi tehát semmi különöset nem lát abban, hogy a vallásszabadság klasszikus hazájában még a fejedelemnek, sőt egy Báthory Istvánnak is hazudnia kell, ha misét akar hallgatni s még a papot is álruhába kell bújtatnia (tehát ebben is hazudnia). Az ő szemében ez nem felháborító, a katolicizmusra se sértő. Szerinte ez „csak ildom” követelménye volt.

Ő nem akad fel azon, hogy Erdélyben elméletben vallásszabadság, sőt katolikus és református vallás között a törvénycikkelyek szerint a legtökéletesebb paritás volt ugyan, de azért „a közvélemény” mégis tűrhetetlennek találta, hogy a fejedelem nem kálvinista, hanem katolikus (pedig addig még sose volt olyan fejedelmük, aki széke elfoglalásakor ne lett volna katolikus), s ha már ezt kénytelen-kelletlen el is tűrte, azt már nem tűrte el, hogy fejedelme úgy viselkedjék, mint aki katolikus.

Szilágyi először is „közvéleményről” beszél, tehát egyszerűen nem veszi tudomásul, hogy Erdélyben mások is voltak, nemcsak protestánsok (de azért hangsúlyozza, hogy milyen nagy volt a „felekezetek” között a „paritás”). Annál egyoldalúbb és a katolicizmusra sértőbb ez a kifejezés, mert hiszen nemcsak a székelyek voltak katolikusok, hanem a leggazdagabb és legtekintélyesebb erdélyi főurak is, akkor pedig csak ezek számítottak.

Igaz, hogy Erdélyben, ha katolikusok voltak, nem nagyon számítottak, mert ott nem tűrték, hogy ezek a katolikus főurak már protestánssá lett jobbágyaikra vallásilag csak a legkisebb hatással is legyenek. Ahogyan Báthory Istvánnak (a fejedelemnek) titkolnia kellett, hogy misét hallgat, majdnem úgy kellett ugyanezt a főuraknak is titkolniuk jobbágyaik előtt. Az igazság tehát az, hogy Erdélyben protestánsnak lenni éppen olyan szabad volt, mint a kommunizmus alatt hittanra járni. Katolikusnak lenni pedig körülbelül csak úgy volt szabad, mint a kommunizmus alatt hittanra járni. Elméletben a kommunizmus alatt is mindkettő egyformán szabad volt, de a valóságban nem. Ezért szöktek be a be nem íratott gyerekek a hittanra s ezért kergette ki őket az ezt állandóan ellenőrző igazgató. Ezért jártak a kőbányai katolikusok is misére a belvárosba (ahol nem ismerték őket), úgy, mint Báthory István az erdőbe. Ahogyan továbbá Báthory „világi öltönybe” „bújtatta” ilyenkor a papjait, úgy „bújtak” „világi öltönybe” a „népi demokrácia” „szabad vallásgyakorlatának” papjai is, ha városi híveiket meglátogatták. A hívek kérték ezt ilyenkor tőlük. Szilágyi szerint – látjuk – ez nem vallásüldözés miatt történt, hanem „csak az ildom” kívánta így az illető papoktól.

Báthoryban tehát magától értetődő volt ez a viselkedés, mert hiszen okos ember nem „sérti meg” ok nélkül „a közvéleményt”, sőt egyenesen kötelessége volt így viselkedni, mert ildomosnak lenni minden művelt emberre kötelesség s szégyen lenne egy országra, ha még a fejedelme se művelt, ildomos ember. Arról egészen megfeledkezik ez a nagy pártatlanságáról különösen híres kálvinista magyar történetíró, hogy ez a kötelező „ildom” a Habsburg Magyarországon nemcsak a büszke főurakban nem volt meg, hanem még a legutolsó, protestáns jobbágyban se.

A Habsburg Magyarországon protestáns jobbágyok nemcsak azzal nem elégedtek meg, hogy legalább a magán vallásgyakorlatra még a legnagyobb „elnyomás” idején is mindig megvolt a szabadságuk, hanem még azért is mérhetetlenül megsértődtek, mert voltak olyan megyék, melyek területén csak egyes meghatározott helyeken volt nyilvános vallásgyakorlatra szabadságuk. Évszázadokon át valóságos forradalmi hangon és egész Európát betöltő fülsiketítő propaganda kíséretében követelték azt a jogukat, hogy katolikus földesúr alatt is legyen nyilvános vallásgyakorlatuk, sőt a templom az övék legyen. És az állandó és ügyes propaganda hatása alatt még a katolikus közvélemény is (sőt mint látjuk, még egyes katolikus papok is) teljesen igazat is adnak nekik.

Akadt-e már vajon magyar történetíró, akinek velük kapcsolatban is eszébe jutott volna az, hogy őket is az „ildomra” figyelmeztesse és megállapítsa, hogy ha a vallási kisebbséghez tartozó egyén a többség szeme láttára meri a maga kisebbségben levő vallását gyakorolni, akkor „megsérti a közvéleményt”, tehát az „ildom” követeli, hogy a nagy Báthory István példájára ő is tartózkodjék a többségben levők ingerlésétől?

Erdélyben a protestáns többség már egyenesen legendássá vált „vallásszabadsága” alatt még Báthory István fejedelemnek is „ildomosan” kellett viselkednie, a főpapok Habsburg Magyarországában még a legutolsó protestáns jobbágynak is szabad, sőt kötelessége volt ildomtalannak lennie földesura, sőt királya vallásával szemben. De azért ott mégse volt vallásszabadság, hanem egész Európát megbotránkoztató vallási elnyomás és üldözés, mert ott ez nem ildomtalanság volt, hanem a legelemibb emberi jog, amelyet még a szentséges római császárnak is tiszteletben kellett tartani.

Mikor a Horthy-korban mozgalom indult, hogy az iskolatermek és középületi helyiségek falán elhelyezzék a feszületet, a kálvinista kisebbségtől nem azt követelték, hogy ő maga rakja fel oda ezeket a feszületeket; még csak azt se, hogy tisztelegjen előttük, mikor meglátja őket; természetesen azt se, hogy azokban a helyiségekben, melyekben ezek a katolikus vallási jelvények ott vannak, ők tagadják le vagy legalább titkolják el (mint Báthory István kénytelen volt csinálni a szabad Erdélyben) a maguk ellenvéleményét; annál kevésbé azt, hogy ezekbe a helyiségekbe az ő lelkészeik csak álruhába mehessenek be, hanem csupán csak annyit, hogy a többség iránti ildomból ezt a feszületet ott eltűrjék. (Mindenkinek el kell ismernie, hogy legalább ezt valóban az az ildom kívánta volna, melyet Szilágyi Báthory Istvánnal kapcsolatban emleget.)

Ők azonban még ennyire se voltak semmiképpen se rávehetők, mert hangsúlyozták, hogy a feszület tisztán katolikus vallási jelvény s ezért a maguk vallási meggyőződésére vérig sértőnek tartják, hogy az állam épületeibe katolikus jelvényeket helyezzenek el azon a címen, mert az állam nagy többsége (70%-a) katolikusokból áll, sőt 85%-a (katolikus + görög katolikus) olyanokból, akiknek feszületük van. A dolog vége aztán az lett, hogy a kálvinisták „ildomtalansága” miatt először feszület helyett megelégedtünk volna az egyszerű kereszttel is, a végén pedig – mert a kálvinista ildom még ezt is tűrhetetlennek találta – a dologból nem lett semmi, mert a kereszthez való ragaszkodás részünkről volt ildomtalanság.

Erdélyben a kálvinizmus semmiképpen se tett ki 70 százalékot. Nem tett ennyit még a protestantizmus se. Igaz, hogy akkor még az oláhok nem számítottak, de a katolikusok a görög katolikus oláhok nélkül is elérik az összes protestáns felét. Szilágyi mégis kálvinista erdélyi „közvéleményről” beszélt s a hozzá való alkalmazkodást a kisebbség részéről szerinte az „ildom” követelte.

Horthy idejében nem jutott senkinek se eszébe (még a katolikusoknak se) hogy ez a feszületkérdés a kálvinisták számára egyedül csak az ildom kérdése, s miközben ők vallási meggyőződésükre hivatkoztak, senki se merte odakiáltani nekik: Uraim! Legyenek ildomosak!

Mikor azonban az erdélyi fejedelmek legnagyobbikának el kell bújnia a saját alattvalói elől, ha vallási meggyőződését akarja követni s ráadásul hazudnia kell, hogy csak vadászni megy s még a papot is álruhában kell odacsempésznie, az a mi közvéleményünk számára a legtökéletesebb vallásszabadság, melyre az egész világ előtt büszkének kell lennünk. Egyik legnagyobb történetírónk pedig megállapítja, hogy ez a fejedelem részéről egyszerű ildom volt, mellyel alattvalói többségének vallási meggyőződése iránt természetszerűleg tartozott.

Biztosíthatunk róla mindenkit, hogy Báthory István volt olyan önérzetes, sőt büszke ember, hogy ilyen gyáva, ilyen jellemtelen színészkedésre nem vetemedett volna, ha nem lett volna kénytelen. Mikor már fejedelemsége mellett lengyel király is volt, már nem is tett így. Akkor már jezsuitákat küldött Erdélybe, mégpedig nyíltan.

Elképzelhetjük ennek alapján, milyen vallásszabadság, milyen vallási „paritás”, milyen vallási terror lehetett Erdélyben akkor, mikor ő ott fejedelem volt. Hát még milyen lehetett utána, mikor már a fejedelem is kálvinista volt, nemcsak alattvalói!

*

Báthory István 1583-ban (mikor tehát már lengyel király volt) védőlevelet adott ki a katolikusok érdekében, melyben kiveszi őket a protestánsok joghatósága alól. Elrendeli benne, hogy egyik felekezet se gyakoroljon a másik fölött joghatóságot, mert ebből csak viszálykodások származnak. (Tehát még most se meri megmondani az igazat, hogy azért nem, mert a törvényben bevett vallások egyenrangúak, teljes köztük a „paritás”, hanem csak a vallási béke nevében meri ezt kifogásolni.) Tudomására jutott – mondja benne –, hogy a katolikusok e tekintetben rövidséget szenvednek.

Ezzel szemben a Habsburg Magyarország protestánsai micsoda felháborító sérelemnek és önérzetükre milyen tűrhetetlennek tartották, hogy az ő házassági ügyeikben is a katolikus szentszékek ítélkeztek (bár protestáns, nem pedig katolikus hitelvek alapján) és hogy a híveiket látogató püspökök az ő lelkészeiket is felülvizsgálták. (Ez nem rendszeresen történt, hanem csak azt jelenti, hogy néha ez is előfordult. S természetesen még így, kivételesen se mindenütt, mert például a Tiszántúlon, a kálvinizmus fő fészkében ez még kivételesen se fordulhatott elő, mert hiszen ott akkor még úgyszólván nem is volt sehol katolikus plébánia (még ma se sok van) s így a püspököknek a protestánsok felülvizsgálására nem is volt alkalma. De a nyugati vidékeken se történt meg olyan falvakban, melyekben nem volt katolikus plébánia is. Ez egyébként még így, kivételesen is csak a barokk kor idején, III. Károly alatt és Mária Terézia uralkodásának első felében fordult elő.)

Báthory István védőleveléből (de már sok kútfőből is) láthatjuk, hogy ugyanez Erdélyben egész rendszeres dolog volt már a bécsi béke előtt is. Ha most meggondoljuk, hogy ezek a protestáns túlkapások akkor történtek, mikor Erdélyben még a fejedelem is katolikus volt, gondolhatjuk, milyen állapotok uralkodhattak akkor a Báthory Gáborok, Bethlenek, Rákócziak és Apafiak idejében! S mindez az egyenjogúság és a „szigorú paritás” törvénybe iktatása ellenére!

Bocskai, rövid erdélyi fejedelemsége alatt s annak ellenére, hogy a vallásszabadság dicső bajnoka volt, országgyűlési határozat nélkül elfoglalta a jezsuiták kolozsmonostori, egyébként is igénytelen kis iskoláját s vele kapcsolatos kis ingatlanait. Nagy tisztelője lehetett a törvénynek, mert hiszen ha már el akarta venni, attól igazán nem kellett volna félnie, hogy az országgyűlés is meg nem teszi ugyanezt, ha eléje terjeszti. Ő azonban nemcsak a vallásszabadság törvényét szegte meg, hanem még az alkotmányt is. Ő a jezsuitákat valóban magánúton rabolta ki. Vagy talán azért nem ment ebben az ügyben az országgyűlés elé, mert a jezsuitáknak akkor már úgyis olyan kevés volt a retyerutyájuk, hogy ilyen jelentéktelen ügyben nem tartotta érdemesnek az országgyűlést foglalkoztatni? Ha igen, akkor magának a fejedelemnek miért volt érdemes e csekélység miatt rabolni és a törvényt megsérteni?

Pompéry a tökéletes „paritás” bizonyítására hangsúlyozza, hogy Erdélyben nemcsak katolikus pap nem mehetett tiszta protestáns vidékre, hanem protestáns lelkész se mehetett működni tiszta katolikus területre. A tökéletes egyenlőség megvolt tehát. Vegyes vallású vidékeken pedig a főtemplom a nagyobb számú felekezetet illette, s ha valamelyik azt állította, hogy hívei többen vannak, mint a másik felekezetéé és ezen a címen a főtemplomra tartott igényt, az országgyűlés hivatalos számlálást rendelt el s ennek alapján például Bethlen visszaadatta a tövisi, kolozsmonostori, fenesi, bácsi, jegenyei, szilágysomlyói és udvarhelyi templomot a katolikusoknak. E két utóbbi helyen azonban azt is elrendelte, hogy az átadott helyen a kálvinistáknak közköltségen építsenek új templomot. Ugyanez a közköltségen való építés a katolikusoknak is kijárt, ha ők szorultak valahol kisebbségbe s így a főtemplomot tőlük kellett elvenni.

Szép mindez, feleljük, sőt nagyon is szép, de – sajnos – csak elméletben volt ilyen szép, ha Pompéry jámborul mégúgy azt hiszi is, hogy a gyakorlatban is így volt. Még az se ütött szöget a fejébe, hogy maga is csak arra tud példát felhozni, mikor a katolikus városnak kellett közköltségen templomot építenie a kálvinisták számára, de arra nem, hogy protestáns város tette volna meg ezt katolikus kisebbség számára. Azt is elfelejti, hogy paritásról már csak azért se lehetett szó, mert a törvény egész Erdélyt tiszta protestáns vidéknek tekintette. Annyira annak, hogy katolikus pap még Kolozsvárott, Marosvásárhelyen (a székelyek fővárosában!), Szebenben, Brassóban, Besztercén, Meggyesen, Alvincon, Nagyenyeden, Sepsiszentgyörgyön, mely városok mindegyikében ma a lakosság egyharmada katolikus, sőt még Kézdivásárhelyen, hol ma a lakosság abszolút többsége az, se végezhetett nyilvános egyházi ténykedést, például nem kísérhette ki a temetőbe a város utcáin át a katolikus halottat. Pap nem is lakhatott e városok egyikében se, hanem a híve lakásában vagy a temetőben a sírnál elvégzett magánténykedése után el kellett hagynia a város területét.

Nem tehetjük fel, hogy akár csak Pompéry is elhihesse, hogy e nagyvárosokban, egész Erdély e nevezetes politikai, gazdasági vagy kulturális gócpontjaiban sehol se volt megemlíthető számú katolikus, sőt még az ország fővárosában, a népes Kolozsvárott se volt annyi katolikus, hogy legalább egy kis kápolnát, ha nemis a város, hanem a maguk költségén építtessen ott magának.

Tud-e valaki (látjuk, hogy tud, mégpedig még katolikus pap is tud) olyan elfogult lenni, hogy jóhiszeműen merje azt állítani, hogy nem a felekezeti gyűlölet és fanatizmus, hanem valóban a felekezetek közt törvényben biztosított egyenlőség kívánta meg, hogy a katolikusoknak még az ország fővárosában se lehessen még csak egy kis kápolnájuk se, s hogy katolikus pap még ott se tartózkodhassék?

Nem vérig sértő volt-e ez az elméletben a protestáns felekezetekkel teljesen egyenrangú katolikusokra, s nem ugyanazzal a perfid képmutatással és hazugsággal van-e itt dolgunk, melyet a bolsevizmusban annyira utáltunk? Egyenlőség vagy akár csak szabadság-e az, hogy az országgyűlés nagyszámú katolikus tagjainak, akiknek emiatt heteken át kellett Kolozsvárott tartózkodniuk, ez alatt az idő alatt még a vasárnapi misére se lehetett elmenniük, legfeljebb titokban, a lakásukon vehettek rajta részt, ha olyan nagy urak voltak köztük, hogy külön tarthattak maguknak papot (de mikor az utcára kiment, annak is álruhát kellett öltenie, nehogy az a Pompéry bámulta fene nagy paritás megártson neki)?

Pedig hát az országgyűlés éppen nem volt mindig Kolozsvárott. Volt Marosvásárhelyt is, Besztercén is, Tordán is, Szebenben is, de akárhol volt, a katolikus rendek sorsa mindenütt ez volt. Az ő Csíkszeredájukon vagy Gyergyószentmiklósukon sose volt országgyűlés, hiszen említettük, hogy olyan félreeső, eldugott helyen voltak, hogy ott csak az járt, aki oda való volt. Arról a jogukról, hogy ide járjanak, igazán könnyen lemondhattak a kálvinista lelkészek.

Ellenben a katolikusok részére azt jelentette ez a nagy paritás, hogy ha valamelyikük például meghalt az országgyűlés tartama alatt (egész bizonyos, hogy nemegyszer előfordult), még csak pap se kísérhette ki a temetőbe, pedig akkor ezt mindennél nagyobb megszégyenítésnek tartották. (Az előkelők úgy segítettek magukon, hogy holttestüket hazavitették s otthon temették el, nem pedig az országgyűlés színhelyén.)

Igaz, hogy a csíki, gyergyói, berecki havasok alján a katolikusok is olyanforma előnyökkel rendelkeztek, mint Kolozsvárott, Marosvásárhelyen, Szebenben, Tordán vagy Besztercén a protestánsok, de csak nem meri valaki komoly képpel azt állítani, hogy ez „paritás”? Oda a világ végére, a havasok aljára, nem nem mehetett, hanem egyszerűen nem ment protestáns prédikátor. Örült, hogy nem kellett odamennie. Mit is csinált volna ott, mikor ott a lakosság még ma, mikor autóval lehet és szokás közlekedni s mikor már az emberek igen tekintélyes része nem abban a faluban él, melyben született, még mindig 99,9%-ban katolikus. Ellenben az előbb felsorolt erdélyi nagyvárosokban legalábbis ma már a lakosság egyharmada katolikus. Ezekből tehát volt értelme kitiltani nemcsak a jezsuitákat, hanem még általában a papokat is s ez a kitiltás itt valóban sérelem volt és a katolicizmus tényleges elnyomását jelentette a „paritás” értelmében és a törvénybe iktatott szentséges szent vallásszabadság alapján.

Arról se akar tudni a jó Pompéry Aurél, mert ha akarna róla tudni, akkor nem védhetné katolikus pap létére is a protestánsok „becsületét” és nem érdemelhetné ki „tárgyilagosságáért” a magyar közvélemény olcsó elismerését, hogy azokat a templomokat, melyeket felsorol, nem az országgyűlés igazságszeretetéből és a paritás alapján adatta vissza a katolikusoknak, hanem a dolgot Bethlen Gábor csinálta, de természetesen ő se azért, mert belátta, hogy a paritás és az igazság ezt kívánja, hanem egyedül azért, mert fejedelemmé való elismerését a Habsburg II. Mátyás ehhez a feltételhez kötötte. Hogyan, hogy a messze Bécsben a Habsburgok tudták, hogy az erdélyi városokban a katolicizmus el volt nyomva, Bethlen, az erdélyi fejedelem, pedig egész addig nem tudta?

Közönséges politikai sakkhúzás volt ez tehát, nem pedig a katolikusok iránti türelem, hogy szabadságról ne is beszéljünk. Nem is volt itt semmi szükség a katolikusok és kálvinisták megolvasására, legalábbis Szászfenesen, Jegenyén és Bácsott nem, mert itt egyáltalán nem is voltak kálvinisták, csak katolikusok. De a templomok mégis kálvinista kézben voltak s mégis Bécs (illetve akkor Prága) terrorjára, illetve politikai ellenszolgáltatására volt szükség, hogy a katolikusok kezébe visszakerüljenek, mert ellenszolgáltatás nélkül, tehát csak úgy ingyen, még ilyen helyzetben se voltak hajlandók belátni a szellemi rabszolgatartók, hogy mit kíván a „paritás”, sőt a legelemibb igazságérzet.

Ezt egyébként legalább hallgatólagosan Pompéry is elismeri, mert ő is azt mondja, hogy csak Szilágysomlyón és Székelyudvarhelyen kellett a községnek a katolikusoknak visszaadott templom helyett közköltségen újat építeni a kálvinisták számára. Mivel se Szászfenesen, se Bácsott, se Jegenyén, se Kolozsmonostoron, se Tövisen ezt nem rendelték el, lehetett-e más oka, mint az, hogy ott nem is voltak, legalábbis megemlíthető számban nem voltak kálvinisták? S lám, a templom mégis mindaddig az ő kezükben volt, míg csak Bécs rá nem kényszerítette visszaadásukra a vallásszabadság klasszikus hazáját, illetve míg megfelelő értékű koncot nem adott ellenértékként visszaadásukért. Ingyen tehát még most se csinálták ott, ahol némi kálvinistaság mégis volt, még így is rákényszerítették a katolikus városokat, hogy kálvinistáiknak a maguk költségén építsenek templomot.

Azt mondja Pompéry, hogy hasonló esetben ugyanezt a katolikusok is megkapták. Példát azonban elfelejtett rá felhozni. Sőt akaratlanul bár, de ő maga is bizonyítja, hogy ez a valóságban sose történt meg, mert azt csak nem mondhatja, hogy Kolozsmonostoron, Tövisen, Fenesen, Bácsott, Jegenyén nem voltak katolikusok, pedig hát egyik helyen se építettek a katolikusoknak közköltségen templomot, sőt még azt se engedték meg, hogy ők maguk építhessenek maguknak egész odáig, amíg az egyetlen kálvinista kézben levő templomot Bethlen II. Mátyásnak adott kötelezvénye miatt vissza nem kellett adniuk.

Ebből a II. Mátyás–Bethlen-féle esetből egyúttal azt is világosan látjuk, hogy Bécs, illetve a Habsburgok legalább annyira voltak a vallásszabadság – természetesen a katolikusok vallásszabadságának – védői Erdélyben a protestánsok türelmetlensége és túlkapásai ellen, mint amennyire Erdély és az erdélyi fejedelmek voltak a protestánsok vallásszabadságának védői a királyi Magyarországon. A kettő közti különbség csak az, hogy az egyik kellőképpen gondoskodott a maga hősi kiállásának kellő reklámozásáról, míg a másik ezt teljesen elmulasztotta (bizonyára azért, mert nála sokkal önzetlenebbül tette).

Innen van aztán, hogy még mi, katolikusok is (ugyancsak szégyellhetjük érte magunkat) csak a protestánsok elnyomásáról tudunk s még mi is csak az erdélyieknek a vallás szabadságáért vívott hősi harcait ünnepeljük. A Habsburgokról se azt tudjuk, hogy legalább Erdélyben ők is védték a vallásszabadságot, hanem csak azt, hogy otthon mennyire elnyomták, sőt hogy valahányszor Erdélyt sikerült hatalmukba keríteniük, ott is mennyire elnyomták a nemzeti és a vallásszabadságot egyaránt. Vallásszabadságon ugyanis (minő szégyenletes szellemi rabszolgaság!), még katolikus közvéleményünk is csak a protestánsok szabadságát érti. Még neki is csak egyedül annak elnyomása fáj. A katolikusok elnyomását még a katolikus közvélemény is egyenesen „vallásszabadságnak” hívja.

Azok az esetek tehát, melyeket Pompéry az erdélyi vallásfelekezetek tökéletes egyenlőségének bizonyítására felhoz, az ő állításával éppen ellenkezőleg, azt bizonyítják, milyen vérlázító fokban nem volt meg Erdélyben ez a törvényben előírt, elméleti paritás.

A mi „hazafias” közvéleményünk azzal vádolja a Habsburgokat, hogy hiába védték meg nálunk a vallásszabadságot újra meg újra a dicső erdélyiek, s ilyenkor hiába kötelezte magát megtartására a Habsburg király, az ő sötét lelkük utána rögtön megszegte, amire kötelezte magát, mihelyt megszűnt az erdélyi nyomás. A hite, a szava ugyanis sose számított semmit.

A valóságban ez a vád százszor jobban illik az erdélyi fejedelmekre és országgyűlésekre, mint Bécsre. Az azonban, amit Erdély szegett meg és amit Erdély nem tartott meg, nálunk senkinek se fáj. Nem is fájhat senkinek, hiszen senki se tud róla.

Azokban az imént felsorolt katolikus erdélyi helységekben ugyanis, melyekben Habsburg nyomásra (tehát se nem önként, se nem ingyen) végrehajtották az erdélyi törvényt és visszaadták az addig igazságtalanul és a törvény ellenére kálvinista kézen tartott templomokat s ezt egy katolikus pap nagy diadallal adja tudomásunkra, mint egyedül a protestánsok érdemét, az egész dolog még így is csak szemfényvesztés volt és csak addig tartott, amíg Béccsel jóban kellett lenni. Mihelyt a politikai helyzet megváltozott, a paritásra, sőt még a méltányosságra is fütyültek az erdélyi fejedelmek és rendek.

Említettük már, hogy 1690-ben, mikor Erdély újra s most már végleg a Habsburgok uralma alá került, egyedül csak Szászfenesen volt katolikus plébánia, a többi községben csak 1690 után, tehát már a Habsburgok „elnyomása” alatt tudott újra megalakulni a katolikus plébánia, noha hívek, mint láttuk, bőségesen voltak és vannak. Ez pedig kétségtelen bizonyítéka annak, hogy az, amit Bethlen bécsi nyomásra országgyűlésével elhatároztatott, annak ellenére, hogy az erdélyi törvények alapján már régen és önként meg kellett volna történnie, most is csak papíroson történt meg.

Az országgyűlés vagy csak azért rendelte el a jelzett templomok visszaadását, hogy Bécset félrevezesse, vagy pedig utólag akadályozta meg a felekezeti fanatizmus a határozat végrehajtását s ezt a hatóságok tűrték, vagy talán még örömmel is látták. Annyi azonban tény, hogy Tövisen csak 1701-ben, Jegenyén 1710-ben, Kisbácson csak 1776-ban, Kolozsmonostoron pedig csak 1787-ben, tehát mindegyik helyen csak akkor, mikor már Erdély régen a Habsburgok uralma alatt volt, keletkezett a ma meglevő plébánia. Mi azonban csak arról tudunk, hogy csak a Habsburgok szokták – de ők rendszeresen – kijátszani – esküjük galád megszegésével – az országgyűlések törvényes határozatait.

Még Székelyudvarhelyen is, mely pedig nem tartozik a szorosan vett Erdélyhez, hanem a Székelyföldön van, s ahol a katolikusok száma több mint kétszerese a kálvinistákénak, a katolikusoknak csak 1613-ban ad engedélyt Bethlen Gábor a paptartásra, a közvetlen mellette fekvő Bethlenfalvának pedig 1614-ben. (S a mi protestánsaink milyen elnyomásnak veszik, hogy a paptartáshoz nekik is a Helytartótanács engedélye kellett, pedig hát nekik ehhez 1613-ban még nem is kellett engedély, hanem csak a barokk kor idején.) De e két székely helyen is II. Mátyásnak, nem pedig Bethlen Gábornak köszönik a katolikusok ezt a nagy kegyet, mert ez is Bethlen bécsi tárgyalásainak eredménye, tehát szintén csak ellenszolgáltatás fejében történt.

De Bethlennek még itt is nem érdeme, hanem bűne van, mert itt se tartotta meg a szavát, vagy ha szavát nem egyenesen ő szegte meg, annyi bizonyos, hogy eltűrte, hogy hitfelei megakadályozzák azt, amit ő megengedett s aminek – mivel ezt se ingyen tette – az árát is felvette. Hogy tudhatták ugyanis Bécsben, illetve Prágában azt, mi történik a székely havasok között és mit tartanak meg és mit nem Erdélyben?! Annyi ugyanis tény, mert történelmi kútfők beszélnek róla, hogy mind Székelyudvarhelyen, mind Bethlenfalván ezután is csak álruhában tartózkodhatott a Ferenc-rendi páter. Szerzetesi ruhájában nem tűrte a felekezeti gyűlölet és uralomvágy (pedig Bethlenfalva tiszta katolikus, csak a környéke protestáns).

Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy emiatt magát Bethlent is bűnösnek ne mondjuk, mert sokkal jobban tudott ő rendet tartani és sokkal jobban volt őneki mindenre gondja, semhogy feltehetnénk, hogy mindez tudta nélkül történt. Egy túlságosan békeszerető, kényelmes Habsburgról elhihetnénk ezt, de Bethlen Gáborról nem. A kényelemszeretet is hiba, de egy olyan tevékeny szellem és olyan fáradhatatlan agy, mint amilyen Bethlen Gáboré volt, sokkal bűnösebb, ha ilyesmi történik alatta.

Láttuk, hogy a székelyudvarhelyi, a kálvinistáknál sokkal nagyobb számú katolikus csak azzal a feltétellel kapta vissza a város egyetlen templomát, hogy a kálvinista kisebbségnek közköltségén építenek egyet helyette. Mivel ez sose épült meg, addig pedig, míg el nem készült, nem adták vissza (ez is jellemző), és a templom minden országgyűlési határozat és bécsi ellenszolgáltatás ellenére végleg a kálvinisták kezén maradt. De erről persze Pompéry már semmit se tud. Pedig hát ilyen körülmények között azt is könnyen elhiszi nekünk mindenki, hogy az az új templom aligha azért nem készült el, mert a katolikusok nem akarták.

Az is sokat mond, hogy mivel a székelyudvarhelyi katolikusok a templomot nem kapták vissza, a paptartásra se kaptak engedélyt. Csak arra kapták meg az engedélyt, hogy a közeli Bethlenfalvára átjárhassanak misére (még ehhez is engedély kellett?!) és az ottani pap (tehát a még otthon is álruhában járásra kényszerített ferences) is bejárhatott Udvarhelyre beteget ellátni és temetni. (Reméljük, hogy legalább itt azt is megengedték neki, hogy a halottat az utcán át is végigkísérhesse!)

Székelyudvarhelyen I. Rákóczi György 1636-ban végre megengedte, hogy a valóságba is átmehessen Bethlen Gábor 1613. április 10-i engedélye. De viszont Rákóczi se adta ezt ingyen, mert ennek fejében kikötötte, hogy a bethlenfalvi lelkészi állás viszont szűnjön meg. Ez se új plébánia engedélyezése volt tehát, hanem csak a már meglévőnek máshova való áthelyezése. Tehát a protestáns „falkörmözés” (mint a Dunántúlon mondják) a katolikusoknak még így is csak úgy tudott adni valamit, hogy ugyanakkor elkörmözött tőlük más valamit. Úgy látszik, a protestáns Erdélyben is ugyanolyan ez, mint a Dunántúlon, pedig de messze van a két országrész egymástól!

Pompéry nagyra van vele, hogy nemcsak protestáns, hanem a katolikus kisebbség részére is kellett közköltségen templomot építeni, ha templomukat, mint többségnek, a másik felekezetnek kellett átadniuk. „Az erdélyi katolicizmus múltja és jelene” című mű – miért, miért nem, nem tudom – azt mondja, hogy a katolikusok ezzel a kedvezménnyel sose éltek, vagyis hogy ők se kaptak ilyen közköltségen épített templomot. Vajon mi lehetett az oka? Annyit elárulhatok, hogy semmiképpen se az, hogy a vallásuk tiltotta meg nekik, hogy ilyen templomot elfogadjanak. Mert a katolikusoknak tilos ugyan, hogy a tévely részére templomot építsenek, de semmiképpen se tilos elfogadniuk olyan templomot, melyet tévelygők építenek az igazság számára. De hát ezt egész történelmük alatt hiába várták.

Erdélyben a katolikusoknak még Apafi alatt is kérniük kellett 1665-ben, hogy legalább az ország fővárosában, ahol oly sokszor megfordultak és ahol olyan sok katolikus van, templomot építhessenek. Tehát nem is azt kérik, hogy a már meglevő sok templom közül (melyek mindegyikét ők építették) adjanak vissza nekik legalább egyet, hanem csak azt, hogy a maguk pénzén építhessenek egyet. (III. Károly alatt a protestánsoknak is engedély kellett ehhez Magyarországon, de ezt ők micsoda elnyomás jelének tekintik!) A kérelem eredménytelen volt. A következő évben újra kérvényeznek miatta, 1669-ben ismét, de mindig eredménytelenül. (Még kérvényezni is csak azért mertek újra meg újra, mert Bécs ott állt a hátuk mögött.)

1670 első felében megismétlik kísérletüket, ez év decemberében pedig Bécsben Rothalhoz fordulnak az ügyben pártfogásért, hogy telket kaphassanak az építendő templomhoz, s ha már meglesz a telek, erre hivatkozva több eredménnyel kérhessenek az építésre engedélyt. Mind hasztalan. De azért a mi Pompérynk mégis valósággal el van ragadtatva az erdélyi türelemtől, sőt a vallások között ott uralkodó tökéletes paritástól! Szerinte csak oda nem engedtek katolikus papot, ahol katolikus se volt. Ott pedig mit is keresett volna.

Apafitól azoknak a törvénycikkeknek az eltörlését is kérték a katolikusok, melyek vallásukra nézve sérelmesek voltak. (Ki gondolná Pompéry „elégtétele” után, hogy nemcsak a gyakorlatban, hanem még elméletben se volt paritás?!) Ügyük támogatására megkérték a Habsburgokat is s a király el is küldte ez ügyben Kászonyi leleszi prépostot Erdélybe s megígérte Apafinak, hogy a katolikusoknak teendő engedmények fejében elő fogja mozdítani Apafi érdekeit a portán (a Habsburgoknak állandó követe volt ott). Apafi még ilyen ellenszolgáltatások fejében se volt hajlandó a katolikusoknak engedményt tenni.

Sokat megtudhatunk az 1675 őszén tartott országgyűlés eseményeiből is. Ekkor már végét járta a török hűbéres protestáns „független” Erdély, hiszen csak 15 év kellett már, hogy itt is Habsburgok parancsoljanak. Engedményekre azonban még ekkor se voltak hajlandók az ekkor még uralkodó protestánsok. Az ország katolikus rendjei még ezen az országgyűlésen is kénytelenek voltak felpanaszolni, hogy a katolikus papokat az országban sok sérelem éri. A vallásgyakorlat megháborítása se ritka dolog. Igazságtalanul meg is adóztatják őket. Még ma sincs templomuk még Kolozsvárott se és ma is előfordul, hogy katolikusoknak is fizetniük kell a protestáns papot.

Ki tud azonban nálunk ezekről a katolikus sérelmekről, s ki tud róluk még a katolikusok közül is? Melyik magyar katolikus nem tud azonban a Habsburg-ország protestánsainak sérelmeiről, sőt „elnyomásáról”?

Jellemző azonban a protestáns Erdély eszmevilágára, hogy az országgyűlés a sérelmek elismerése és orvoslása helyett viszontváddal felel. (A kommunizmus alatt is csak azt hallottuk a rádióban és azt olvastuk az újságban, hogy a gyerekek az iskolában összeverik azokat, akik nem járnak hittanra, sőt egy gyereket – borzalmas kannibalizmus! – még fel is akasztottak emiatt a fogasra.) Azt beszélik, mondták az erdélyi országgyűlésen is, hogy a katolikusok vikáriusa valójában püspök, aki papokat szentel, noha az alkotmány (az akkor már életbe lépett Approbatae Constitutiones) azt mondja, hogy a katolikusoknak püspökük nem lehet.

Tehát Erdélyben még ez is bűntény volt! Pedig hát Pompéry egyik fő érve az volt az erdélyi régi protestánsok meghatóan nagy vallási türelmére, hogy a katolikusok vikáriusa néha még felszentelt püspök is lehetett. Hát csak így lehetett!

S jellemző a szegény erdélyi katolikusok helyzetére – nem tudjuk, mosolyogjunk-e vagy sírjunk rajta –, de erre a viszontvádra az addig panaszkodó katolikusok úgy megijednek, hogy letagadják a dolgot és vele egyidejűleg természetesen sérelmeikkel is elhallgatnak, mert félnek, hogy ellenfeleik tovább firtatják azt a „törvénytelenséget”, melyet ők elkövettek. Akkor ugyanis a vikárius kivételesen valóban felszentelt püspök volt.

Mi azonban – Pompéry érvelésének bedőlve – azt hittük, hogy legalább ez mégse volt bűn az annyira szigorúan paritásos Erdélyben. Most megtudtuk, hogy akkora bűn volt, hogy még 1675-ben is és még a tehetetlen Apafi uralma alatt is (mert ha a katolikusokról volt szó, még ő se volt tehetetlen) olyan rémes bűn volt ez, hogy le kellett tagadni és a sérelmekkel azonnal elhallgatni. Az, hogy a katolikusoknak még 1675-ben se lehetett még Kolozsvárott se temploma, nem volt bűne a legszigorúbb vallási paritás alapján álló erdélyi protestánsoknak, de az, hogy a katolikusok püspökhelyettese püspökké volt szentelve, megbocsáthatatlan bűne volt az erdélyi katolikusoknak. Az előbbi nem ellenkezett az erdélyi „törvénnyel”, de az utóbbi nagyon is.

De azért mégis katolikus pap állapítja meg – mégpedig azon a címen, hogy ez tőlünk a protestánsok becsületének jár –, hogy az erdélyi régi protestáns rendek türelmesek, azaz dehogy: „rendkívül” türelmesek voltak irántunk!

*

A Habsburg Magyarország vallásügyi szempontból második korszaka Pompéry szerint 1606-1647-ig tartott. Mivel a bécsi béke kimondta a vallásszabadságot, a magyar nemeseknek szerinte ettől kezdve nemcsak a gyakorlatban (mint 1606-ig), hanem elméletben, a törvény betűje szerint is megvolt a vallásszabadságuk. A jobbágyok azonban ezzel a joggal a bécsi béke után se bírtak, mert a földesúri jog a bécsi béke után is érvényben maradt s emiatt a vallásszabadság a Habsburg-országban ekkor is kisebb maradt, mint Erdélyben, hol a törvény „mindkét felekezeten levő jobbágyok vallásszabadságát hathatósan megoltalmazta”.

Ez az állítás – legalábbis a gyakorlatban – már csak azért se lehet igaz, mert hiszen Erdélyben egyáltalán nem is voltak katolikus jobbágyok, akiket a törvény „megoltalmazhatott” volna. A katolikusnak megmaradt székelyek ugyanis nem voltak jobbágyok s éppen azért maradhattak meg katolikusoknak, mert nem voltak földesúri jog alatt. Az a „hathatós” „megoltalmazás” tehát csak elméletben volt meg, de nem a gyakorlatban, ez pedig éppen azt jelenti, hogy nem volt „hathatós”, mert hiszen ez a szó a valóságost jelenti.

Hogy mennyire nem igaz Pompéry állítása, arra vonatkozólag elég arra az imént említett adatunkra hivatkoznunk, hogy egy kálvinista Lázár még a szabad Székelyföldön, tehát olyan területen is, mely nem tartozott földesúri jogai alá, egész sereg plébániát és templomot vett el a katolikusoktól. El lehet hát hinni, hogy ez az ember a saját birtokain viszont meghagyta vallásuk szabadságában katolikus jobbágyait?

Kétségtelen tehát, hogy azért is egyedül csak azért „oltalmazta” az erdélyi törvény (mégpedig „hathatósan”) bármely jobbágy vallásszabadságát a földesúri „önkény” ellen, mert olyan katolikus jobbágyok, akiket protestáns földesurak ellen kellett volna oltalmazni, e korban Erdélyben már nem voltak. Erdélyben a valóságban egyedül csak a protestáns jobbágyok vallásszabadságát kellett oltalmazni katolikus földesurak ellen (mert ilyen jobbágy igen sok volt). Ezért volt tehát a törvényben az, hogy bármely vallású jobbágyot oltalmaz bármely vallású földesúr ellen, mert a valóságban a törvény csak a protestáns jobbágyokat oltalmazhatta. A dúsgazdag katolikus Báthoryaknak, Telegdieknek, Kendieknek, Komisoknak, Jósikáknak, Aporoknak, Halleroknak ezrével voltak kálvinista jobbágyaik, de melyik erdélyi protestáns főúrnak, melyik Bethlennek, Bánffynak, Keménynek, Rédeynek, Barcsaynak, Telekinek, Apafinak voltak katolikus jobbágyai?

Az erdélyi törvény tehát oly „hathatósan” oltalmazta a mindkét felekezeten levő jobbágyok „vallásszabadságát”, hogy nemcsak a protestáns földesurak jobbágyainak kellett protestánsoknak lenniük és maradniuk, hanem még a katolikus földesurak jobbágyai se hallgathattak soha, még kivételesen se, nemcsak egy-egy beszédével a népet magával ragadó jezsuitát, hanem még az akkori, tudományban és erkölcsben amúgy is elég alacsony színvonalú, erdélyi katolikus papságot se. Még az ilyen pap is csak a nép teljes kizárásával, a földesúr kastélya mélyén, egyedül csak a család számára tarthatott például néha éjféli misét vagy hamvazhatta meg böjt elején a család tagjait.

Hogy a katolikus nemeseknek Erdélyben milyen tökéletes vallásszabadságuk volt, annak bizonyítására Pompéry azt hangsúlyozza, hogy akárhányszor a legmagasabb állásokat töltötték be a kálvinista fejedelmek mellett. A vallási kisebbséghez való tartozásuk tehát érvényesülésükben egyáltalán nem volt akadály.

Nem sokat bizonyít ez – feleljük – az illető fejedelmek vallási türelme mellett. A katolikus főurak voltak ugyanis a leggazdagabbak Erdélyben s uradalmai és várai címén olyan hatalmat jelentett akkor egy-egy ilyen dúsgazdag főúr, hogy a fejedelem érdeke kívánta, hogy ne tegye az illetőt ellenségévé, hanem lekösse magának.

Ne feledjük aztán azt se, hogy Erdély nyugati szomszédai, a Habsburgok és Lengyelország, mindketten katolikusok voltak s a velük való érintkezésben szintén érdeke volt a fejedelemnek, hogy ne protestánsokat küldjön hozzájuk tárgyalófélül. Hogy tehát Erdélyben katolikusokat is alkalmaztak befolyásosabb állásokra, még nem bizonyítja a vallási türelmet.

Mikor a Habsburg-ország ellen intézték sorozatos támadásaikat, akkor az erdélyi fejedelmek előkelő katolikus híveinek tekintélyes állásokba helyezése arra is jó volt, hogy ezzel az illetőket visszatartsa a katolikus ügy támogatásától, illetve (mivel ez Erdélyben nem volt lehetséges, mert halállal járt volna) a semlegességtől. Látjuk is, hogy ezek a Bethlentől meg Rákóczi Györgytől előkelő állásban alkalmazott katolikus erdélyiek támadásaik alkalmával az ő leglelkesebb híveik közé tartoztak.

Hogy egyébként mennyire hátrányt jelentett Erdélyben katolikusnak lenni, s különösen az, aki öntudatos és buzgó katolikus volt, mennyire kénytelen volt háttérbe vonulni, sőt mennyire le is nézték vallásáért, mutatja nemcsak Báthory István e tekintetben való gyáva viselkedése még fejedelem korában is, hanem még „hazafias” történetíróink is megcáfolják ezt akaratlanul is, mikor a szereplő katolikus erdélyiek neve elé többnyire odateszik „a katolikus” jelzőt. Vajon oda kellene-e ezt tenniük, ha az, hogy katolikus ember tekintélyes állást töltsön be Erdélyben, valóban olyan természetes lett volna, mint a törvényben kimondott paritás megkívánta.

A katolikus Báthoryakat ugyancsak öntudatos egyéniségük, mérhetetlen gazdaságuk s vele járó büszkeségük ellenére csak úgy emlegették maguk közt „rendkívül türelmes” protestáns honfitársaik, hogy „milites Mariae”.

Tehát épp úgy lenézték és gúny tárgyává tették őket vallásuk miatt, mint korunkban az iskolában a rosszabb gyerekek, kaszárnyában a katonák, gyárakban a munkások jámborabb, vallásosabb társaikat. A gúny a legerősebb fegyver s ezért nem csoda, hogy hamarosan még a „milites Mariae” egyik ága, az ecsedi (amely aztán a szörnyeteg Erzsébettől ajándékozta meg a családot és a magyar fajt), már kálvinistává lett, sőt előbb-utóbb valószínűleg azzá lett volna még a nagy István is, ha közben Lengyelország királyává nem lesz s onnan nem kap támogatást már nagyrészt eltűnt katolikus öntudata alátámasztására.

Az Izabella lengyel szeretőit tűrni nem akaró erdélyi főurak is a katolikusok közül kerültek ki. Katolikusok voltak azok is, akik Báthory Gábor kicsapongásait, féktelenségét, állandó vérrontásait és menyecske csábításait nem voltak hajlandók tűrni. A kálvinisták már ekkor is olyanformán viselkedtek, mint a kommunizmus alatt. A kenyér és az érvényesülés kedvéért többnyire megalkudtak. Ne szólj szám, nem fáj fejem, gondolták magukban. Maul halten und weiter dienen! [Mukkanás nélkül kell tűrni!]

Az országban mindenki tudta például, hogy a protestáns Imrefi feleségével a kicsapongó fejedelem bűnös viszonyt folytat, csak maga Imrefi nem tudta. Ő szótlanul tűrte, mert így kényelmesebb volt, sőt haszna is volt belőle: ő lett miatta a fejedelmi tanács elnöke. Mihelyt azonban a katolikus Kornis Boldizsár feleségére is rávetette szemét a buja fejedelem, mindjárt veszedelmes összeesküvés és vérpad lett belőle a katolikus főurak körében.

Hogy mind az Izabella, mind a Báthory Gábor szeretői miatt elégedetlenkedők törvénytelen kivégzését (tehát tulajdonképpen legyilkolását) utólag olyan engedelmesen, sőt szívesen jóváhagyta az erdélyi országgyűlés, sőt mindkét esetben egyenesen köszönetet szavazott a fejedelemnek érte, annak okai között feltétlenül meg kell látnunk azt is, hogy az áldozatok katolikusok voltak. A maguk felenyájának törvénytelen legyilkolását és kirablását aligha tűrték volna az erdélyiek szó nélkül, vagy ha félelmükben meg is tették volna (mert hiszen Báthory István, Rákóczi György és Apafi alatt protestánsok legyilkolását, illetve vagyoni kifosztását is szó nélkül eltűrték), de köszönetet bizonyára mégse szavaztak volna érte. Pedig Báthory Gábort, ezt a züllött gyermekfejedelmet, „a haza atyja” díszes (és éppen rá illő) jelzővel ruházták fel érte.

Olyan erős volt e korban Erdélyben a katolikus ellenszenv, hogy – a kálvinista fejedelem bűnei iránti tökéletes színvaksággal – mindenki egyszerűen a katolikusoknak a kálvinisták elleni összeesküvését látta a dologban, s ahelyett, hogy szégyellték volna, hogy az erkölcs, emberélet és vagyon szemérmetlen lábbal tiprása fejedelmük által csak a katolikusoknak fájt, nekik nem, nem elégedtek meg a „bűnös” katolikusok élete kioltásával és vagyona elvételével, hanem ezenkívül még magát a katolicizmust is sújtották s büntetésül az országgyűlés ekkor tiltotta ki a katolikus papokat és vette el a katolikusoktól a templomokat a katolikus Tövisen, Kolozsmonostoron és Szilágysomlyón. Gyulafehérvárott is ekkor szüntették meg s tiltották el a katolikus nyilvános vallásgyakorlatot. Pompéry minderről szintén nem hajlandó tudni semmit.

Teljesen érthetetlen előttünk ez az országgyűlési végzés, mert hiszen abban az 1606-1647-ig terjedő korszakban keletkezett, melyben Pompéry szerint Erdélyben mind a nemességnek, mind a jobbágyságnak a legteljesebb vallásszabadsága volt mind elméletben, mind gyakorlatban; mikor a rendek a szigorú paritás alapján állottak; mikor mindkét felekezeten való jobbágyok vallásszabadságát hathatósan (!) megoltalmazták; mikor nemcsak türelmesek, hanem „rendkívül türelmesek” voltak a katolikusokhoz, s csak oda nem engedtek papot, ahol katolikusok egyáltalán nem voltak, tehát nem is volt rájuk szükség.

Úgy látszik tehát, hogy valamely egészen érthetetlen okból az említett helyeken egyszerre megkevesbedtek, sőt teljesen eltűntek a katolikusok. Csak az a különös, hogy ennek a mind valláspolitikailag, mind közegészségügyileg teljesen érthetetlen jelenségnek az okát sem Pompéry, sem más „hazafias” történetírónk – pedig hát őket nem felekezeti, hanem tisztán csak nemzeti szempontok vezérlik – egyáltalán nem kutatják.

Hogy tehát katolikus főurak is kerülhettek néha Erdélyben vezető állásba, az egyáltalán nem bizonyítja az ottani vallási paritást, sőt még csak a vallási türelmet se. Ellenben akkor, mikor Bocskai fegyvert ragadott a Habsburgok Magyarországában tomboló protestáns vallásüldözés miatt, akkor Magyarországon nádor ugyan nem volt, de az utána következő legnagyobb úr, az országbíró, protestáns volt: ecsedi Báthory István. De nem olyan protestáns ám, mint a katolikus Báthory István fejedelem korában (álruhába bújtatott misézőpapjával), hanem olyan, hogy a kálvinizmus egész 400 éves magyarországi történetében nem volt még olyan fanatikus kálvinista, mint ő. Tudjuk, hogy egyébként is olyan volt, hogy mikor Bécsbe hívták, csak akkor lett volna kedve őt hívó királyának engedelmeskedni, ha Ecsed vára is Bécsbe ment volna utána, azaz soha.

Hogy lehet az, hogy mi a magyarországi protestánsüldözést mégis valónak, sőt tűrhetetlenül nagynak tartjuk még ma is (mert hiszen Bocskai felkelését nagyon szükségesnek és hazafiasnak találjuk), ellenben Erdélyben még azt is „rendkívülien” nagy protestáns türelemnek tartjuk, hogy nemcsak kizárólagosan protestánsok, hanem néha legalább azok a katolikusok is kaptak magasabb állást, akik még szerintük is „jó hazafiak” voltak.

Bocskai felkelése után pedig, tehát abban az 1606-1647-ig terjedő korban, melyet most tárgyalunk (s melyben Pompéry szerint a Habsburgok alatt protestáns elnyomás volt), még a nádorok is protestánsok voltak (Illésházy Thurzó György, Thurzó Szaniszló, sőt mikor nádor lett, még Forgách Zsigmond is az volt). Itt tehát Pompérynek még ez se bizonyítja a paritást, sőt még a vallási türelmet se.

Ami Kolozsvár vagy Gyulafehérvár volt Erdélynek, az volt a Habsburg Magyarországnak Pozsony. Főváros, központ, ahol az országgyűlések miatt gyakran tartózkodott a nemesség, s ahol a főnemességnek és a vagyonosabb köznemeseknek házaik voltak. Ezért nagy sérelem volt tehát az erdélyi katolikusságra, hogy még itt se lehetett temploma s nyilvános istentisztelethez még itt sem volt joga. Nem csoda, hogy a dolog bántotta őket, vallási önérzetükre sértőnek tartották és hogy annyit és oly szívósan kérelmezték, bár mindig hiába. Hogy az erdélyi katolicizmushoz képest mennyire szabad volt a protestantizmus a királyi Magyarországon, sőt milyen nagy úr volt, azt Kolozsvárnak (vagy ha tetszik, Gyulafehérvárnak vagy Marosvásárhelynek) e tekintetben Pozsonnyal való összehasonlításából is jól láthatjuk.

A Habsburg-ország protestánsainak egyszer se kellett kérelmet beadniuk azért, hogy Pozsonyban templomuk lehessen és ott nyilvánosan istentiszteletre járhassanak, mert ez a joguk ott mindig megvolt, sőt – mint láttuk – a katolikusoknak, sőt magának a királynak kellett őhozzájuk kérvényt beadni, hogy a városban magasabb katolikus iskolát emelhessenek.

Ebben az 1606-1647-ig tartó korban, melyet most tárgyalunk, sőt éppen akkor, mikor a „legvakbuzgóbb” Habsburg (II. Ferdinánd) volt a királyunk, mikor jezsuita és legnagyobb térítőnk volt a prímásunk és a szintén buzgó térítő, Eszterházy Miklós volt a nádorunk, a pozsonyi protestánsok a már meglevő, sőt meglevők mellé még egy sokkal szebb és nagyobb, újabb templom építését is elhatározták.

De nem úgy tettek ám, mint a jámbor erdélyi katolikusok, hogy – bizonyára a nagy paritás alapján – még első templomuk felépítésére is előbb esdeklő kérvényt adtak be az országgyűléshez, hogy megengedje. (S az – bizonyára azért, mert nemcsak türelmes, hanem „rendkívüli módon türelmes volt” – még ezt se engedte meg, sőt – bizonyára azért, mert a Századok, a magyar történetírás hivatalos folyóiratának 1895-ös évfolyamának 523. lapja szerint Erdély „a politikai és vallásszabadság klasszikus földje” volt – még a kérvények egymás után következő egész sorozata ellenére se engedte meg.)

A pozsonyi protestánsoknak új templomuk építéséhez épp úgy engedélyre lett volna szükségük, ha meg akarták volna tartani a törvényt, mint a kolozsvári katolikusoknak Erdélyben, s mint ahogyan még II. Ferdinándnak is a város engedélyére volt szüksége, mikor kollégiumot akart emelni Pozsony városában. Az erdélyi katolikusok, sőt maga II. Ferdinánd is megtartotta a törvényt s az építés előtt engedélyt kért (az erdélyi katolikusok az országgyűléstől, II. Ferdinánd Pozsony város tanácsától).

A pozsonyi protestánsok azonban úgy el voltak nyomva, illetve olyan nagy úrnak tartották magukat, hogy fütyültek a törvényre és minden engedély nélkül egyszerűen megkezdték az építést. Pedig hát Pozsony nem valami isten háta mögötti kis falu volt, melyben azért lehet büntetlenül megszegni a törvényt, mert úgyse tudja meg senki, hanem főváros, az ország központja, a törvény őreinek székhelye, hol a „túlbuzgó” katolikus nádornak is és a nagy „protestánsüldöző” prímásnak is lakása volt, sőt magának a „vakbuzgó” császárnak a székhelyéhez, Bécshez is annyira közel volt, hogy majdhogynem Bécs egyik külvárosának lehetett volna tekinteni.

Ezért aztán a törvénysértés szinte egyenesen kihívásszámba ment, szinte mesterségesen odadobott kesztyű volt a király, nádor és prímás elébe s így eltűrése tekintélyük teljes lejáratását jelentette volna. Ezért – de valószínűleg csak ezért – 1634-ben királyi rendeletet kaptak ezek a kihívó pozsonyi protestánsok, mely figyelmeztette őket törvénysértésükre és megparancsolta nekik, hogy az építést azonnal hagyják abba. Mivel a protestánsok e leiratra fittyet hánytak s utána is épp úgy folytatták az építést, s mindaddig újabb tilalmakat kaptak, csak büntetést nem, s ezért a további tilalmakkal épp úgy nem törődtek, mint az elsővel. Mindössze annyit tartottak szükségesnek, hogy elmentek a nádorhoz s megkérték, hogy vonassa vissza a királyi tilalmat (!).

A „túlbuzgó” katolikus Eszterházy nádor erre – szintén nagyon jellemző – nádori szavára fogadta nekik, hogy kieszközli a tilalom visszavonását s csak azért könyörgött nekik, hogy a királyi rendeletek iránti tiszteletből legalább addig, míg a rendelet visszavonása megtörténik, szüneteltessék az építést, hogy ezzel bebizonyítsák, hogy a király jóakaratára méltók. A pozsonyi protestánsok azonban olyan uraknak érezték magukat (s mint az események megmutatták, voltak is olyan urak), hogy még ilyen biztosíték ellenében se voltak hajlandók akár csak ideiglenesen is abbahagyni az építést.

Végül aztán király is, nádor is, prímás is (a „legvakbuzgóbb” király valamennyi között, a legkatolikusabb nádor minden nádor között és a legtürelmetlenebb prímás minden prímás között) maguk is belátták, hogy az „üldözött” protestánsok sokkal nagyobb urak náluknál, de még Magyarország törvényeinél is, s királyi tekintély ide, királyi tekintély oda, úgy tettek, mintha semmi se történt volna, vagy mintha az, ami történt, a törvénnyel nem ellenkezett volna s mintha ők a törvénytelenséget egész sereg leiratukban már meg nem állapították volna.

Mikor aztán az új templom 1638-ra elkészült és – mint az ilyenkor szokás – a büszke győztesek nagy cécót rendeztek felavatására, noha prímás, nádor, országbíró, kancellár éppen az ünnepség idején mentek arra együtt, úgy tettek, mintha semmit se látnának vagy hallanának, s mintha előtte semmit se tiltottak volna meg.

Hogy tekintélyük veszett fejszéjének legalább a nyelét megmentsék, utólag is csak azt kérték a protestánsoktól, hogy az országgyűlés alatt majd legalább a törvényhozó, tehát a törvényt hivatalosan képviselő rendek ne ebbe a templomba járjanak istentiszteletre, hanem a régi törvényes templomba. A történtek után talán most már senkit se lep meg, hogy az országgyűlés alatt aztán a protestáns rendek csak azért is ebbe a templomba jártak.

Az országgyűlés rendjei ekkor már nagy többségükben katolikusok voltak, de azért bizonyára az se lepi meg az olvasót, hogy a békesség kedvéért – melyet a katolikusok nem emlegetnek, annál kevésbé reklámozni, hanem gyakorolni szoktak – ők se tették szóvá a dolgot s így a protestánsok győzelme teljes volt. S mindez az ellenreformáció „legsötétebb” korszakában, Bécs mellett, a nagy nyilvánosság előtt, Pázmány és Eszterházy hallgatólagos jóváhagyásával történt.

Erdélyben pedig a katolikusok ugyanakkor, sőt még 50 évvel később is, nemcsak építési engedély nélkül nem mernek építeni, hanem hiába adják be egymás után kérvényeiket azért, hogy Kolozsvárott nem a második, hanem az első templomukat felépíthessék, a Századok a hivatalos magyar történetírás nevében állapítja meg, hogy a Habsburg Magyarország a türelmetlen s erőszakos vallásüldözés, Erdély pedig „a politikai és vallásszabadság klasszikus földje” volt, azt pedig egyenesen egy pap történetíró mondja ki, hogy Erdély egyenesen „rendkívüli módon” volt „türelmes” a katolikusok iránt. Ilyesmi lehetséges – kérem – a tudományban még a XX. században is! Pedig ez a történetírás még csak nem is nevezte magát nyíltan „pártosnak”, mint a kommunista történetírás!

Vajon mi lehet az oka, hogy az erdélyi katolikusok addig, míg engedélyt nem kaptak, nem mertek Kolozsvárott templomépítésbe kezdeni, noha ott egy templomuk se volt még nekik, ellenben a pozsonyi protestánsok mertek, noha volt már templomuk? Vajon mi az oka, hogy a kolozsvári katolikusok, illetve az erdélyi katolikusok Kolozsvárott minden kérvényezés ellenére se kezdhették meg templomuk építését mindaddig, míg Erdély a Habsburgok uralma alá nem került, ellenben Pozsonyban a protestánsok engedély nélkül is meg merték kezdeni a második templom építését is s azt ismételt királyi tilalmak ellenére is minden baj vagy büntetés nélkül be tudták fejezni?

E kérdésekre a válasz felesleges. Csak azt említem meg még jellemzésül, hogy a Századok (1895. évf. 78. o.), azt a helytartótanácsot, mely a pozsonyi protestánsoktól még ezt is eltűrte „flagellum haereticorum”-nak, „az eretnekek ostorának” nevezi, azt az Erdélyt pedig, mely a katolikusoknak Kolozsvárott semmiképpen se engedélyezett templomot, mint láttuk, „a vallásszabadság klasszikus földjének”!

A magyar vallásügyi jog történetében a harmadik korszakot Pompéry 1647-1681-ig számítja. E korban a törvény a jobbágyoknak is vallásszabadságot ad, sőt külön kiemeli, hogy a templomhoz a földesúri jog ellenére is joguk van akkor is, ha a földesúr más vallású, mint ők. Ámde – mondja Pompéry – még így se volt tulajdonképpeni vallásszabadság a Habsburg-országban, mert a valóságban ekkor is a földesúri akarat döntött. (Tehát csak a Habsburg-országban tartja lehetségesnek, hogy a gyakorlat ellenkezzék a törvénnyel, sőt ezt itt mint természeteset ki is emeli, Erdélyben azonban, ahol a vallásszabadság merő fikció és hazugság volt, szentül meg van győződve, hogy a törvény betűje mindig egyet jelentett a valósággal.)

A protestánsok számára legszomorúbb kornak a negyediket mondja Pompéry, mely 1681-től III. Károlyig számít, mikor a jobbágyoknak vallási téren úgyszólván semmi joguk se volt, mert a törvény elismeri ugyan vallásszabadságukat, de hozzáteszi, hogy „a földesurak jogainak fenntartásával”, ami gyakorlatilag mindent semmivé tett. Az ötödik korszakot, III. Károly és Mária Terézia idejét, Pompéry az előbbihez képest nagy haladásnak tartja, mert e két nagy uralkodó véget vetett a földesúri önkénynek a valóságban is, nem pedig csak elméletben. A protestánsok birtokában levő templomokat ekkor már nem lehetett a földesúri jog alapján elvenni, s ahol templomuk nem volt, magán vallásgyakorlatuk szabadságát ott is ténylegesen biztosították.

Ez mind igaz, még sincs igaza azonban Pompérynek akkor, mikor azt állítja, hogy ez a kor a régihez képest haladást jelentett. Kimutattuk ugyanis, hogy a katolikus urak vallási téren való önkénye a valóságban sokkal kevésbé érvényesült, mint ő felteszi. A főurak templomelvételi jogukat – megmagyaráztuk már, miért – a valóságban akkor is alig gyakorolták, mikor elméletben a törvény még meghagyta nekik.

Végül II. József türelmi rendelete még Pompéry szerint is végleg felszabadította a protestánsokat a vallási elnyomás alól s ez volt szerinte e tekintetben a hatodik korszak.

Pompéry kijelentéseivel szemben meg kell állapítanunk, hogy a Habsburg-ország protestánsai még a „sanyarúbb” korszakokban is hasonlíthatatlanul szabadabbak voltak az erdélyi katolikusoknál. Ezen állításom igazságát a megdönthetetlen tények ereje is igazolja. Aki Magyarországot földrajzilag, néprajzilag és gazdaságilag a statisztikai adatok világánál ismeri, annak feltűnik, hogy a hajdani telkes jobbágyok utódai, azaz a mai falvak jobb módú, őslakos gazdái, nemcsak az Alföldön, hanem még a Dunántúlon, sőt részben még a Felvidéken is, tehát azokon a területeken is, melyek mindig Habsburg-uralom alatt álltak, még ma is igen nagy arányban protestánsok. Még olyan megyékben is, melyeknek ma 70-80%-a katolikus, ezt a katolikus többséget a városok lakossága, az iparosok, az értelmiség és a földnélküli földművelők teszik ki, akik az illető megyében nagyrészt nem is őslakosok. (Baranya, Somogy, Veszprém, Fejér, Komárom megye stb.). Ami jobb módú katolikus parasztság található, még e megyékben is többnyire német, tehát új keletű, betelepített.

Ez a tény, ez a valóság egészen kétségtelenül bizonyítja, hogy az a protestáns visszaszorító folyamat, melyet Pompéry s vele az egész magyar közvélemény is, mint természeteset feltételez, a valóságban nem történt meg. Hogy a magyar jobbágyság vallási hovatartozása tisztán a Pázmány kora óta már majdnem teljesen katolikus földesuraktól függött, mert a templomokkal és lelkészi állásokkal ők rendelkeztek s így jobbágyaikat tetszésük szerint kényszeríthették a maguk vallására, csak a hitújítás korára áll, de nem a katolikus visszahatáséra. Ekkor ez csak megtörténhetett volna, de a valóságban nem történt meg.

Akkor megtörtént, mikor a földesurak voltak protestánsok és a jobbágyok katolikusok, tehát a XVI. század folyamán, s akkor megtörtént ez nemcsak Erdélyben, ahol a katolikus uralkodó (Izabella és Báthory István) ezzel nem törődött, illetve maga is protestáns volt (János Zsigmondtól kezdve), hanem megtörtént még a Habsburg-Magyarországon is I. Ferdinánd, Miksa és Rudolf uralkodása alatt.

Megtörténhetett mindkét országban, mert a XVI. században az üldözők (ezek a protestáns földesurak és protestáns városi tanácsok) vadak, erőszakosak és türelmetlenek voltak, az üldözöttek (a katolikus jobbágyok és egyszerű városi lakosok) gyámoltalanok és tehetetlenek. Érdekes és jellemző azonban, hogy ez a szinte százszázalékos eredménnyel járó erőszakosság és földesúri jog egyáltalán nem fáj a magyar történetírásnak, sőt sokszor egyenesen nyíltan üdvözli, mint áldást.

Ellenben a XVII. század folyamán, az ellenreformáció korában, mint Magyarország statisztikája bizonyítja, már éppen nem sikerült az ellentétes folyamat. Erdélyben, ahol a hatalom protestáns kézben maradt, még csak megkísérelni se engedték, mert törvényileg tiltottak el minden katolikus terjeszkedési kísérletet (s ott e tilalmat ráadásul még vallásszabadságnak is elnevezték).

A Habsburg Magyarországon legalább eleinte a törvény megadta volna rá a lehetőséget, mert a földesúri jog Pázmány után néhány évtizedig még érvényben maradt, mégis itt is alig történt valami, mert most már a földesurak voltak jámborok és tehetetlenek (hiszen most már katolikusok voltak), de nekik most már nem jámbor és tehetetlen katolikus jobbágyokkal volt dolguk, hanem azóta öntudatosított, önérzettől duzzadó, fanatizált forradalmárokkal, akiknek egy egész Európát behálózó, ügyes reklámmal, illetve propagandával dolgozó hathatós szervezet is rendelkezésükre állt.

Ez a propagandaszervezet egész Európát betöltötte a magyar protestánsok elnyomása miatti sirámaival, melyből alig volt valami igaz, de a siránkozás épp azért történt, hogy ne is lehessen belőle soha valóság. Most már nemcsak az elnyomottak, illetve az elnyomandók voltak öntudatosak, sőt fanatikusok, hanem egyúttal az „elnyomók” is tehetetlenek s jámborak voltak. Mint Magyarország jelenlegi statisztikája mutatja, el is érte célját a propaganda-hadjárat, a visszatérés terén alig történt valami (legalábbis erőszakos úton alig), de viszont annak a propagandának, mely csak azért működött, hogy a készülő veszedelmeket megelőzze, annyira sikeres volt a hatása, hogy még ma is érződik s mindenki azt hiszi, még a katolikusok és még Pompéry Aurél is, hogy valóban erőszakos úton lett Magyarország újra katolikussá.

A valóság az, hogy a katolicizmus ezt a nagy eredményt elsősorban szellemi és erkölcsi, tehát evangéliumi eszközökkel érte el s a hatalom (akár az állami, akár a földesúri hatalom) támogatása csak annyiban játszott szerepet, hogy megvédte ezt az evangéliumi működést az ellenfél erőszakosságától és fanatizmusától s így lehetővé tette számára, hogy itt-ott egyáltalán működhessék.

Egészen mellékes volt tehát ez a szerep, de annyiban mégis lényeges, mert nélküle a szellemi és erkölcsi erők nem működhettek volna s ezért az ország bizony protestáns maradt volna.

Erdélyben például a protestáns hatalom s a rá támaszkodó erőszak a jezsuiták kitiltásával, ezzel a katolikus sajtó és iskolaügy megbénításával, a püspökség eltörlésével s feléledésének makacs megakadályozásával (a katolikusoknak még 1675-ben is le kell tagadniuk, hogy vikáriusuk felszentelt püspök) s ezáltal papnevelő intézet felállítása és a papi utánpótlás és erkölcsi felemelkedés lehetetlenné tételével el is érte azt, hogy a katolikus feléledés és terjeszkedés végleg elmaradt, illetve nem kezdődhetett meg addig, míg Erdély a Habsburgoktól független volt.

Hogy akkor, mikor már a katolicizmusnak lett volna belőle haszna, a földesúri jog már csak írott malaszt maradt, ahhoz nálunk a törökvilág is hozzájárult. Ha a XVII. század protestáns jobbágya is épp oly jámbor és tehetetlen lett volna, mint a XVI. század katolikus jobbágya és a XVII. századnak a régi Egyházba visszatért földesura is épp oly erőszakos és kíméletlen tudott volna lenni, mint az előbbi század protestánssá lett földesura, a jobbágyoknak az Egyházba való visszavezetését akkor is nagyon megnehezítették volna az új viszonyok.

A török kiűzésével felszabadult ország néptelen (de éppen legtermékenyebb) területeire a föld újra való megművelése céljából a jobbágyok százezreire volt szükség s ezért az új birtokosok az ország lakott részeiből úgy csalogatták oda a föld népét, hogy legalább egyelőre még a földesúri szolgáltatások alól is felmentették őket. Érthető hát, hogy valóságos népvándorlás indult meg a Felvidékről és a Dunántúlról. Joguk volt a jobbágyoknak hozzá, hiszen szabad költözködési joguk volt. Ha pedig e jogukban akadályozták őket, ez gazdasági szükségszerűség volt, mert ha szabadjára hagyják a folyamatot, a Dunántúlon s a Felvidéken nem marad ember, műveletlenül maradnak a földek, sőt az ország adóbevétele is megszűnik, mert világos, hogy az a jobbágy, aki nincs, az adót se fizeti. Egy részük így is felkerekedett titkon, azaz úgy szökött el.

Világos, hogy ilyen körülmények között a földesurak a Dunántúlon és a Felvidéken is kedvükben jártak jobbágyaiknak, orvosolták sérelmeiket, de semmiképpen se keserítették őket éppen ekkor azzal, hogy elvették templomukat, elűzték lelkészüket. Bármilyen buzgó katolikus lett is volna a földesúr, egyenesen őrültnek kellett volna lennie, ha ezt tette volna. Még vallásának se használt volna vele semmit, mert egyik éjszaka egyszerre csak eltűnt volna az egész falu népe s a templom és paplak ott maradt volna nép nélkül, az uraság földjei és állatai pedig gondozók nélkül.

Így aztán éppen nem csodálkozhatunk azon, amit a statisztika előbb említett számai mutatnak, sőt még azon se, hogy még ma is még olyan falvakban is protestáns az őslakosság, mely egyházi, sőt jezsuita birtok volt s az maradt a legutóbbi időkig. Minden okos földesúr arra törekszik (s természetesen ugyanerre törekedett a múltban is), hogy munkásai, tehát jobbágyai megelégedettek legyenek. Milyen késhegyig menő harcokat folytattak például az országgyűléseken a földesurak már századokkal ezelőtt is, hogy a jobbágyaik adóját ne kelljen emelniük.

Láttuk már, hogy Esztergom megyében (nem a csonkában, mert azok a falvak, melyekről szó van, éppen elszakított, csehországi részében fekszenek; egyébként éppen ez az elszakított rész a megye legmagyarabb része) éppen azok a falvak a legkálvinistábbak, melyek lakói prímási jobbágyok voltak, s hogy ez a jelenség éppen nem kivétel, ott van ugyancsak csattanós bizonyítéknak a Veszprém megyei Balatonkenese, meg Vörösberény. E két községnek egyenesen a jezsuiták voltak e korban a földesurai s egész a legújabb időkig (ma már nem, mert mindkét községbe igen nagy katolikus betelepülések történtek) Kenese 80, Berény pedig 60%-ban kálvinista maradt, de a törzslakosság, a hajdani jobbágyok utódai természetesen ma is úgyszólván teljesen kálvinisták. S ha így maradt ez a főpapi, sőt jezsuita birtokokon, világos, hogy még inkább így maradt a katolikus (és többnyire buzgó katolikus) Nádasdyak, Eszterházyak, Batthyányok, Zichyek, Széchényiek, Festetichek birtokain is.

*

A Habsburg Magyarország a protestánsok, Erdély a katolikusok ellen védekezett; annak a protestánsok, ennek a katolikusok szabadsága volt útjában. Az anyaországban akkor, mikor a XVII. század első felében már majdnem minden nagybirtokos újra katolikus lett, a jobbágyság már többnyire protestáns volt. A földesúri jogból tehát (ha érvényesülhetett volna) a katolicizmusnak lett volna haszna. Erdélyben, melynek köznépe (az oláhokat nem számítva) szintén protestáns volt, a protestáns kézben levő hatalom nem engedte érvényesülni az ellenreformációt. Itt nem tértek ugyan vissza a főurak, de a földesúri jog gyakorlásából szintén a katolicizmusnak lett volna haszna, mert annak ellenére, hogy a jobbágyok protestánsok lettek, a főurak közül sokan megmaradtak katolikusoknak.

Hogy ennek ellenére jobbágyaik mégis protestánsok lettek, azon nem csodálkozhatunk. Elég csak arra a felekezeti terrorra gondolnunk, mely olyan hangulatot tudott teremteni az országban, hogy még az akkor katolikus fejedelemtől is azt kívánta az „ildom”, hogy a havasokba menjen, papját pedig álruhába bújtassa akkor, ha misét akar hallgatni, nyilvánosan azonban ő is protestáns istentiszteleten vegyen részt. Láttuk, hogy a XVI. században Erdélyben s kapcsolt részeiben úgyszólván minden püspököt úgy gyilkoltak meg, az egyházi szervezet tökéletesen felbomlott s a katolicizmushoz a jobbágyoknál magasabb intelligenciájuk miatt hű maradt földesurak, ha akarták volna se küldhettek volna jobbágyaiknak meghalt, elűzött vagy meggyilkolt papjuk helyett újat. Ilyen körülmények között megtehette egy vallásilag kulturált s öntudatos főúri család, hogy mégis megmaradt katolikusnak, de nem tehették ezt meg falusi jobbágyok.

Erdély és az anyaország között tehát az ellenreformáció megindultával (mely természetesen helyesen nevezve nem az „ellenreformáció”, hanem az Egyház igazi reformációjának, megújhodásának, a visszaélésektől való megtisztításának kora volt) az volt a különbség, hogy Erdélyben az államilag védett felekezetre káros volt a földesúri jog további fenntartása, az anyaországban pedig előnyős. Itt a katolicizmus érdeke azt kívánta, hogy a földesúri jog szabadon érvényesülhessen, Erdélyben a protestantizmus érdeke az volt, hogy ne érvényesülhessen.

Nézzük meg már most, mit kívánt volna a vallásszabadság elvének érvényesítése az egyik, s mit a másik országban, s ezzel szemben mi történt a valóságban az egyik, s mi a másik helyen. Mielőtt azonban a jobbágyokkal foglalkoznánk, vegyük előbb röviden szemügyre ugyanezen szempontból a városokat.

Ha ezekben a vallásszabadság elve talán azt nem is követelte volna, hogy a protestánsok adják vissza a katolikusoktól erőszakkal elfoglalt templomokat (egyedül csak az elévülés címén mondhatjuk, hogy a jog és igazság nem kívánta még ezt is; ahol tehát a templomok elvétele óta még nem telt el az elévüléshez a jogban megkívánt idő, a vallásszabadság tiszteletben tartásával még ez is együtt járt volna), de az mindenképpen következett volna a vallásszabadság elvének tiszteletben tartásából, hogy legalább azt megengedjék a katolikusoknak, hogy elvett templomaik helyett újat (sőt ha sokan vannak, akár újakat) építhessenek maguknak a maguk költségén, ha akarnak.

A katolikusok ezen jogát bizonyára még a leggyűlölködőbb protestáns se tagadja meg, tény azonban (s ezt mindenki, aki egy cseppet is ismeri ezt a kort, tudja is), hogy ekkor még a templomépítés jogát a protestánsok a katolikusoktól minden olyan városban, ahol a hatalom kezükben volt (pedig majdnem minden magyarországi városban a kezükben volt), mégis kivétel nélkül megtagadták. Ezt a jogot a városi katolikusok csak több évtizedes (ha az ellenreformáció kora kezdetétől számítunk, mert egyébként évszázados) késéssel s akkor is csak Habsburg „terrorral” tudták kivívni. Itt tehát a Habsburgok erőszaka nem a vallásszabadság ellen, hanem a vallásszabadság javára érvényesült.

Erdély és Magyarország között e tekintetben csak az volt a különbség, hogy az erdélyi városokban, ahol a Habsburg terror nem siethetett segítségünkre, a katolikusok a vallásszabadságukat még a „szabad” és független Erdély legutolsó évében, 1690-ben se tudták kivívni. Egész addig nem, míg csak a Habsburgoknak „elnyomniuk” nem sikerült a „vallásszabadságot” (tehát Erdélyben 1690-ig, az anyaországban az 1650-es, 1670-es évekig, tehát még ott se sokkal korábban, mint Erdélyben).

Mind az anyaországban, mind Erdélyben egész a jelzett időig minden olyan városban, melyben a hatalom protestáns kézben volt (pedig mindenhol ott volt, csak az anyaországban volt egy-két kivétel: Nagyszombat, Pozsony, Szeged), a katolikusoknak még az is tilos volt, hogy katolikus pap lakhassék falaik között. Vagy ha beteg hívét ellátni vagy halottját eltemetni a pap bement, a halottat nyilvánosan a temetőbe kísérhette vagy híveinek a szentségeket úgy szolgálhatta volna ki, hogy a protestánsok is lássák, napnyugtakor e papnak is távoznia kellett a városból.

Vitathatatlan tehát, hogy legalábbis a városokban a Habsburgok mind az anyaországban, mind Erdélyben (mert láttuk, hogy itt is támogatták a katolikusokat már a protestáns uralom idején is) a vallásszabadság mellett, a protestánsok pedig mindkét országban a vallásszabadság ellen működtek.

E megállapításunk erejét nem csökkenti, hogy a városi katolikusok vallásszabadságának kiküzdése után néha a Habsburg-államhatalom is átcsapott az ellenkező végletbe s mihelyt a hatalom a kezében volt, a Habsburgok alatt az is előfordult, hogy a protestánsok elnyomása lett az eredmény; ők is minden templomot visszaadtak a katolikusoknak s még csak arra se adtak engedélyt, hogy a protestánsok az elvettek helyett a maguk költségén újat építhessenek.

Ez a kor szellemével járt együtt, de Erdélyben sose történt meg, még 1690 (tehát a Habsburgok uralma helyreállta) után se. Magyarországon is csak az 1670-es évekkel kezdődőleg (a magyar közvélemény azonban úgy tudja, sőt még a történetírás is olyanformán ír, mintha a Habsburgok alatt mindig így lett volna, viszont a magyarországi városokban egész az 1670-es évekig, Erdélyben pedig egész 1690-ig tartó katolikus elnyomásról egyáltalán nem tud). De még az anyaországban és az 1670-es évek után se történt ez meg mindenütt, s ahol kivételesen esetleg meg is történt, csak egészen rövid időre.

Ezeket a rövid ideig tartó kivételeket is bőségesen megmagyarázza, hogy ezzel a katolikusok csak a protestánsok „Jó napot!”-ját viszonozták „Fogadj Isten!”-nel. S még csak azt se mondhatjuk rá, hogy a bűnt nem szabad bűnnel viszonozni. Előzőleg ugyanis a katolikusok elnyomása a protestánsok részéről bűn volt ugyan, mert ők a lelkiismereti szabadság alapján állva nyomták el katolikus polgártársaik lelkiismeretét és vallásszabadságát, de nem volt bűn ugyanez a Habsburgok, a főpapok vagy a katolikusok részéről, mert ők sose hirdettek se lelkiismereti, se vallásszabadságot, hanem mindig igazságvallást hirdettek; azt az igazságot, mellyel szemben nincs, sose volt és nem is lehet szabadság.

Egyenesen őrültség vagy megbocsáthatatlan bűn lett volna részükről, ha akkor, mikor a vallásszabadság alapján álló protestánsok Erdélyében, sőt a világ minden akkori protestáns államában tilos volt katolikus templomot építeni, ugyanakkor éppen a nem a vallásszabadság alapján álló Egyház (mely emiatt már úgyis vállalta a protestáns propaganda által félrevezetett közvélemény minden gyűlöletét) viszonozza vallásszabadsággal a neki a protestánsok részéről addig jutott elnyomást, ha végül valahol nagy nehezen felülkerekedett. Pedig hát említettük, hogy a gyakorlatban nagyrészt mégis ezzel viszonozta, s különösen nálunk az Egyház inkább csak elméletben volt türelmetlen, de nem a valóságban.

Kétségtelen tehát, hogy legalábbis a városokban az egész XVI. századon át és még a XVII. évszázad első kétharmadában is a vallásszabadság terén a katolikusok voltak az elnyomott és a protestánsok az elnyomó (mégpedig éppen nem „tökéletlenül” elnyomó, hanem ugyancsak totálisan elnyomó) fél. A Habsburgok voltak a vallásszabadság támogatói, s amennyiben a XVII. század utolsó harmadában időnként és itt-ott ők is kezdték elnyomni a protestantizmust, ez az elnyomásuk is sokkal „tökéletlenebb” volt, mint az az elnyomás, melyet ugyanezen városokban a protestánsok addig az ország katolikus királya és katolicizmust védő törvényei ellenére több mint egy évszázadon át kifejtettek. Erdélyben, ahol a protestáns uralom alatt a katolicizmus annyira el volt nyomva, a Habsburg-nyomás uralmuk itteni helyreállítása után is csak a katolikusok támogatásában merült ki s sose nyilvánult meg a protestánsok szabadságának elnyomásában, hanem legfeljebb túlkapásainak időnkénti megakadályozásában.

Ami most a jobbágyokat illeti, Erdélyben e tekintetben se beszélhetünk vallásszabadságról, hanem csak a már beérkezett protestantizmus erőszakos védelméről az új életre kelt katolicizmussal szemben, tehát a vallásszabadsággal való szembehelyezkedésről.

Az erdélyi törvény csak olyan területeken, illetve csak egy olyan félreeső területen engedte meg a katolikus papságnak az ige hirdetését, ahol más, mint katolikus, nem volt; a protestánsokat, kommunista szólásmóddal élve, adminisztratív úton védte a katolicizmus ellen, s ebben a vallásszabadsággal annyira ellenkező törekvésében annyira ment, hogy a katolikus papságot a tiszta katolikus, eldugott Székelyföldön kívül sehol se engedte a nép közé lépni, még a katolikus főurak birtokain se.

A magántulajdonnak valóban a későbbi kommunizmus előszelét jelentő korlátozása volt, hogy katolikus nagybirtokos még a saját birtokán se építhetett katolikus templomot, nem vehetett részt feltámadási vagy úrnapi körmeneten, tehát még ott is meg volt fosztva attól a jogtól, hogy nyilvánosan tisztelhesse Istenét s gyakorolhassa vallását s még misét (például éjféli misét) is csak titokban hallgathatott. Ez nemcsak a vallásszabadság korlátozása volt, hanem vele kapcsolatban még a magántulajdonjogé is. Az így megregulázott katolikus földbirtokos a maga magánmiséjére még a saját jobbágyait se ereszthette be, még akkor se, ha azok önként vagy akár csak kíváncsiságból szerették volna megnézni.

Világos, hogy mindez nem az erdélyi jobbágyok vallásszabadságának védelme, hanem a katolikus vallás szabadságának elnyomása volt, vagy legalábbis sokkal inkább volt ez, mint az. Pedig hát ez Erdélyben nemcsak elméleti sérelem volt, hanem valóságos, mert hiszen bőségben voltak ott gazdag katolikus főurak, akiknek tízezrével voltak jobbágyaik.

A sérelmet még növeli, hogy hiányzott a paritás. Ez a védelem ugyanis a gyakorlatban egyedül csak a protestantizmusnak szólt, mert katolikus város, melyben a protestáns terjeszkedést lehetett volna így akadályozni, Erdélyben egy se volt, tehát a törvények egyedül csak a katolikus terjeszkedést akadályozták. De falu se volt olyan egy se, mely protestáns földesura ellenére is katolikus lett volna s így lakóit védeni lehetett vagy kellett volna földesura vallási túlkapásai ellen. De katolikus földesurak hatalma alatt a protestáns falvak százai voltak.

Nem igaz tehát, hogy az erdélyi törvény a katolikusok javára épp úgy védte a „status quo”-t. Ez legfeljebb elméletben volt meg, nem a gyakorlatban, mert a törvény akkor rögzítette és merevítette meg a „status quo”-t, mikor a katolicizmus életének mélypontján volt; akkor fújta le és tiltotta meg törvényileg terjeszkedését, mikor tehetetlenül a földön hevert s még Kolozsváron, Gyulafehérváron, Marosvásárhelyen, Nagyszebenben, Brassóban és Nagyváradon se volt semmi szervezete. A felekezetek közti egyenlőség tehát csak látszatra volt meg. A vallásügyi törvények meghozatalának célja Erdélyben nem a vallásszabadság védelme, hanem a protestantizmus uralmának és a katolicizmus elesettségének fenntartása volt. Ezt Erdély még azzal is bebizonyította, hogy még ezeket a csak látszólag paritást biztosító törvényeket is állandóan megszegte, mint láttuk.

E tekintetben is mennyire mások voltak a Habsburg-ország állapotai! Vitathatatlan, hogy a templommal és a benne alkalmazott pappal való rendelkezés joga a földesúri jogban gyökerezett nálunk és külföldön egyaránt. A templom a földesúr telkén állt, tehát tulajdonképpen az övé volt. De ő is építette. Jobbágyai csak a munkát adták hozzá, de a robot és a földesúri szolgáltatások címén ez egyébként is akkor még kötelességük volt. A papot is ő választotta ki s ő alkalmazta (ez a joga még máig is megvan). A plébániai földeket is ő adta, a plébánialak is az ő telkén állt, ő is építtette. Javíttatása még ma is kötelessége annyira, hogy elmulasztása esetén még végre is lehet rajta hajtani.

Ez volt az oka, hogy mindaddig (az egész XVI. században), míg ez a földesúri hatalom, ez a templommal és a pappal való rendelkezés a protestantizmus javára érvényesült, senkinek se jutott eszébe, hogy jogosságát kétségbe vonja. Mire kritikával kezdtek élni az emberek s kérdezgetni kezdték, joga van-e mindehhez a földesúrnak, arra már pap és templom régen az új hit tulajdonában volt és annak szolgálatában állt.

Világos, hogy a birtokán álló templommal és a benne alkalmazott és a földesúrtól fizetett pappal való rendelkezés jogának elvétele a földesúr jogait, sőt a magántulajdont is sértette, de az is világos, hogy ha ez a jog a jobbágyok legszentebb emberi jogát, az igazság megismerésének és követésének lehetőségét akadályozta, akkor az államnak joga, sőt kötelessége volt ezt a jogot megnyirbálni.

Ámde kétségtelen, hogy az államnak csak akkor kell beleavatkoznia a földesurak egyébként törvényes jogába, ha ez a jog fontosabb és magasabb rendű jogokat tesz lehetetlenné, például a jobbágyokat az igazság és a jó erkölcs megismerésében és gyakorlásában akadályozza, de nem akkor, ha a földesúr erőszakosan akarja őket az igazság ismeretéhez eljuttatni és erkölcseikben megjavítani. Ha tehát az igazságvallás alapján, tehát katolikus alapon állunk, akkor az államnak ezt a jogát, sőt kötelességét csak a katolicizmus javára engedhetjük, illetve követelhetjük meg.

Protestáns alapon nem tehetjük ezt. A protestantizmus éppen ezáltal, hogy e téren az embereknek szabadságot enged, tulajdonképpen azt adja tudtunkra, hogy szerinte a vallási igazság objektíve nem állapítható meg s ezért mindenki egyéni lelkiismeretére bízandó.

Ha azonban ettől a szemponttól eltekintünk és mi is a protestáns alapra helyezkedünk, nem kell-e akkor is igazságtalanságnak minősítenünk, hogy nálunk az államnak ezt a földesúri jogot csak akkor jutott eszébe megnyirbálni, mikor már a protestantizmus érdekeit kezdte sérteni? Igazság-e az, hogy a földesúri jogot a mi államunk addig, míg katolikusból kellett protestánssá tenni a jobbágyokat, szótlanul tűrte s csak akkor tartotta szükségesnek fellépni ellene, mikor már megfordult a folyamat, az ellenreformáció szele kezdett fújdogálni és a katolicizmusnak lett volna hasznára?

Mint minden új koráramlatnak, az ellenreformációnak is, az értelmiség (tehát a főurak) előbb hatása alá került, mint a nép. Mind több főúr lett protestánsból katolikus s így földesúri jogát most már nem a katolicizmus ellen, hanem javára kezdte volna érvényesíteni. Sőt, ha a földesúri jog alapján szótlanul néztük az egész magyar köznép protestánssá tevését, nem egyenesen az igazság és a méltányosság követelte-e, hogy ne avatkozzunk bele az ellenkező folyamat zavartalan lejátszódásába se?

Ha a XVI. században jogtalanság volt, hogy a nép vallását földesurai döntsék el, akkor a XVII. század ellenkező irányú folyamatát éppen ezért, a jogtalanság helyrehozására kellett volna beavatkozás nélkül lefolyni engedni. Ha pedig ezt a XVI. századi folyamatot jogosnak s törvényesnek tartjuk, akkor ennek kellett volna tartanunk a XVII. század hasonló folyamatát is, tehát lefolyásába még kevésbé lett volna szabad államilag beavatkozni.

A valóságban azonban éppen ellenkezőleg történt. Míg a földesúri jogból a protestantizmusnak volt haszna, addig mindenki természetesnek tartotta, s éppen a protestantizmus volt az, mely akkor ezt nemcsak passzíve élvezte, mint ahogyan a katolicizmus passzíve tűrte, hanem mint a protestantizmus elvét, külön hirdette is, hogy „cuius regio, eius religio”: akié a föld, azé a vallás (megszabásának joga).

Mihelyt azonban az 1600-as évek elejével a művelt, a vezetőelemeknek a katolikus Egyházba való mind sűrűbb visszatérésével megindult az ellenkező folyamat s a földesúri jog a protestantizmus kárára kezdett érvényesülni, egyszerre megállapították, de csak ekkor állapították meg, hogy a jobbágyok emberi jogaival és a vallásszabadsággal ellenkezik, s ezért ekkor már meg kellett tőle fosztani a földesurakat.

Erdélyben, ahol a hatalom protestáns kézben volt, földesúri jogaiktól már elejétől fogva megfosztották a katolikus földesurakat (e jogfosztás elméletben mindegyiket, de a valóságban csak a katolikusokat érintette), mégpedig úgy, hogy még a saját vallásukat is titkolniuk kellett miatta, sőt mint láttuk már, Nagy Bercsényi Miklós ősét Erdélyben a saját jobbágyai gúnyolták ki katolikus vallása miatt s neki ezt tűrnie kellett, mikor pedig tűrni már nem tudta, menekülnie kellett az országból. Jobbágyai lerombolták a kastélyát, az állam pedig elkobozta a birtokait.

Ezt kell mondanunk, ha protestáns álláspontra helyezkedünk, vagyis azt tartjuk, hogy minden vallás egyformán jó, vagy legalábbis egyformán jó lehet valaki számára. A katolikus álláspont ezzel szemben az, hogy igaz vallás csak egy lehet és senkinek sincs joga tetszés szerint választani az igazság és a tévely között. A földesúr tehát nem helyezkedhet semleges álláspontra, mert hiszen ha jobbágyának jobb tetszik a tévely, annak vagy tudatlansága az oka, vagy a rosszasága. Se az egyiket, se a másikat nem lehet tiszteletben tartani. Ezen az állásponton állva is megengedhető, hogy a katolikus földesúr a maga vallását, tehát az igazságot, ne erőszakolja rá jobbágyaira. Hiszen csak az a hit ér valamit, amely meggyőződésből folyik, a meggyőződést azonban nem lehet senkire se ráerőszakolni. Azt meggyőződéssel kell elérni.

De az ellenreformáció katolikus földesurai nem is a hitet kényszerítették rá jobbágyaikra, hanem csak azt a katolikus templomot és benne alkalmazott papot, mely, ha nem is rögtön (mert rögtön csak rombolni lehet, az építéshez mindig idő kell), de idővel lehetővé fogja tenni jobbágyaik számára azt a meggyőzést, mely egyedül adhat meggyőződést. Az eredmények megmutatták, hogy valóban lehetővé is tette.

Magam is tanítványaim között egyik legnagyobb katolikussá éppen azt tudtam tenni, akit eleinte úgy kellett rákényszerítenem, hogy katolikus hittanra járjon, mert addig – a törvény ellenére – kálvinista hittanra járt.

Katolikus földesúr számára a katolikus meggyőződés semmiképpen se tette azonban lehetővé, hogy a tévelyt támogassa, tehát hogy protestáns lelkésznek adjon ingyen lakást, annak fizetéséhez járuljon hozzá, annak adjon tüzelőt, annak lakását tataroztassa stb. Még az is kötelessége volt, hogy minden bűntelen eszközt felhasználjon, hogy jobbágyai s mindenki, aki tőle függ, az igazságot minél előbb megismerje és kövesse.

Az erdélyi törvény azonban annyira ellenkezett a lelkiismereti szabadsággal, hogy még azt is megakadályozta, hogy a katolikus földesúr a maga birtokán és a maga költségén templomot építhessen annak a vallásnak, melyet hisz, s hogy az a pap, akit a maga számára a maga költségén tart, jobbágyaival még csak ne is érintkezhessen, tehát nekik az igazság megismerésére csak lehetőséget se adhasson, sőt hogy ez a pap jobbágyai előtt ne is mutatkozhasson .

De az éremnek ez egyébként is csak egyik oldala. A másik oldala ugyanis az, hogy a vallásszabadsághoz az is hozzátartozik, hogy egy vallást se szabad megfosztani attól a jogától, hogy tanait az emberekkel megismertethesse, azaz hirdethesse. Hiszen az emberek csak akkor tudják helyesen eldönteni, hogy két vallás között melyik a jobb, ha ismerik az egyiket is és a másikat is. Az erdélyi törvény ettől a lehetőségtől teljesen megfosztotta a protestáns jobbágyokat. A katolikus földesurakat pedig attól a lehetőségtől, hogy meggyőződésüket terjeszthessék (mely pedig szintén hozzátartozik a vallásszabadsághoz és az általános emberi jogokhoz). Szabad-e az az ember, akinek szent meggyőződése van, melyért él-hal, mégse tehet érte semmit, mert tétlenségre kárhoztatja a törvény (egy olyan ország törvénye, mely állítólag a szabadság hazája volt s éppen a vallási szabadság terén párját ritkította a világon!), mely szigorúan megtiltotta neki, hogy azt a boldogító igazságot, melynek ő örömtől repeső tulajdonosa, akár csak a saját alkalmazottai között is terjeszthesse? A „szabad” Erdélyben a katolikusok még akkor is ilyen szánandó rabszolgák voltak, ha dúsgazdag főurak voltak!

Vajon a vallásszabadság szempontjából melyik fontosabb: az-e, hogy valaki a vallási meggyőződését terjeszthesse, vagyis hogy az erdélyi szánandó szellemi és erkölcsi megkötöttségtől ment legyen, vagy az, hogy esetleg egyesek meggyőződésük terjesztését ne vigyék túlzásba és szellemi, erkölcsi fegyvereiken kívül más fegyvert ne is használjanak? Erre a kérdésre a válasz legalábbis kétséges.

Ha azonban tekintetbe vesszük, hogy a protestánsaink a vallásszabadságnak ezt az egyoldalú magyarázatát, mely egyedül a földesurak esetleges erőszakosságának megakadályozásában merült ki, csak akkor kezdték el fontosnak tartani, mikor már egy évszázadon át szabadon hagyták érvényesülni az erőszakot a maguk javára, viszont a vallásszabadság másik oldalának érvényesülését, mely a vallási meggyőződés szabad terjesztését követeli meg, szintén csak akkor tiltották el és tették lehetetlenné, mikor már a katolicizmusnak lett volna haszna belőle, akkor már igazán egészen nyilvánvalóvá válik az erdélyi álláspontnak nemcsak igazságtalansága, hanem még álnoksága is.

Itt ugyanazzal a jelenséggel állunk szemben, melyet a kommunizmus uralma alatt állandóan tapasztaltunk, ti. hogy valamit el akartak érni – bármily jogtalan és igazságtalan is volt az a valami –, a dolog valamilyen tetszetős oldalára mutattak rá, ezt a tetszetősséget hangoztatták, emellett érveltek, ennek helyes voltát bizonyították népgyűléseken, sajtóban, rádióban, pártagitációban, „népnevelésben”. (Például a béketábor magasztalása s vele szemben „az imperialisták” meggyűlöltetése a külpolitikában; a „tied az ország, magadnak építed” szólama a belső használatban stb.)

Ugyanilyenek voltak a protestantizmus jelszavai is: vallásszabadság, lelkiismereti szabadság; előbb a „cuius regio, eius religio” hangoztatása, majd „a földesúri önkény” elleni küzdelem; politikailag a nádori méltóság, mint hazafias szentség, mely azonban 48-ban, mikor már szabadon betölthették volna, a kutyának se kellett, a megyei önkormányzat végtelen „hazafias” fontossága, melyet aztán félig már Horthy is, a népi demokrácia pedig teljesen eltörölt, s mindkettő anélkül tehette meg, hogy bárkinek is eszébe jutott volna, hogy a dolog ellenkezik a haza érdekeivel; előbb a nemesi adómentesség volt hazafias tabu, a kommunizmus alatt pedig a hajdani nemesség kifosztása volt épp oly hazafias kötelesség stb.

Előbb nemesi kiváltságok legkülönbözőbb megtartása, most a volt nemeseknek, a földesuraknak még a legelemibb emberi jogoktól való megfosztása.

A protestantizmus és a kommunizmus szólamai között csak az a különbség, hogy az előbbieket még most is komolyan vesszük és hisszük (még katolikus berkekben is), a kommunizmuséival azonban már frissiben is teljesen tisztában volt mindenki. Pedig hát azok a régi „hazafias” szólamok se voltak egy cseppet se hazafiasabbak, se igazabbak, komolyabbak, jobbhiszeműek, se kevésbé perfidek, vagy rosszhiszeműek; azok kitalálói és hangoztatói se voltak sokkal becsületesebb és érdemesebb emberek és azok se szolgáltak kevésbé önző érdekeket, mint ma a kommunizmus már egészen nyíltan agitációs célokat szolgáló jelszavai.

A nagy különbségnek a tömegek irányukban való viselkedése tekintetében bizonyára az az oka, hogy régen még naivabbak, tapasztalatlanabbak voltak a tömegek, könnyebben hittek s könnyebb volt őket megtéveszteni, mert e téren még nem voltak olyan tapasztalataik, mint ma már vannak. Nem csoda, hogy a tömegek akkor még hittek vezetőiknek, hiszen egész addig az Egyház vezette őket s éppen ezért tértek át az Egyház vezetéséből más vezetők alá, mert azt gondolták, hogy azok se rosszabbak, mint az Egyház emberei, sőt náluk még különbek.

Azóta azonban már voltak a tömegeknek protestáns, majd „felvilágosult”, majd nacionalista, sőt soviniszta vezetői, aztán jöttek a szociáldemokraták, végül a kommunisták. Csodálkozhatunk-e, ha ennyi tapasztalat után ma már nem hisznek az emberek senkinek s azokon a szép szólamokon, melyekért nemrég még életüket adták, ma már csak nevetnek, vagy hallatukra fásultan, megvetően legyintenek? Sajátságos azonban, hogy a megszokás folytán a régi jelszavakat még mindig komolyan veszik az emberek s még mindig tisztelettel emlegetik őket. Ideje volna már végre, hogy e tekintetben is észre térjenek.

Erdélyben a katolikusok vallásszabadságának eltiltására a szabadjukra hagyott katolikus földesurak esetleges erőszakosságától való félelem egyébként is alaptalan volt, mert a földesurak részéről erőszaktól legfeljebb a Habsburg Magyarországon lehetett volna félni, de nem Erdélyben, ahol egyenesen fanatikusan protestáns országgyűlési többség és fejedelem őrködött a protestantizmus érdekein.

Legalább akkor, ha a vallásról volt szó, nem volt ott védtelen pária a protestáns jobbágy. Hiszen erőszakoskodás esetén csak a szájukat kellett volna kinyitniuk s azonnal elégtételt, földesuruk pedig példás büntetést kapott volna. A Bercsényi-esetből láttuk, illetve látni fogjuk, hogy ezt az erdélyi kálvinista jobbágyok nagyon is jól tudták, s nemcsak a szájukat, hanem még a kezüket és fütyköseiket is „kinyitották”, ha a földesuruk törvénytelenségbe csapott át, még ha ezt a törvénytelenséget szintén törvénytelen viselkedésükkel ők maguk erőszakolták is ki abból a katolikus földesúrból.

De a földesurak erőszakos hitterjesztéséről még a Habsburg-országban is alig lehetett szó. Ez ugyanis a jobbágyokat elkeserítette volna, annak pedig a földesúr itta volna meg a levét. Mindenki tudja, hogy nem sokat ér az olyan munkás dolga, aki a gazdáját gyűlöli, sőt ellenségének tekinti. A földesúr állatait a jobbágya kezeli, az eteti, tehát akkor és úgy árt neki, mikor akar s ezt okos ellenőrzéssel legfeljebb csökkenteni lehet, de nem meggátolni. Az elkeseredett jobbágy még gazdája kazlait, asztagait, gazdasági épületeit is felgyújtathatja, s különösen könnyen tehette ezt a régi világban, mikor, ha utána világgá ment, sokkal több reménye volt, hogy soha el nem fogják, s így nem bűnhődik, mint a mai detektíves világban.

De említettük már, hogy akkor ilyen erőszakos, bosszúálló cselekedetekre nem is volt szüksége a jobbágyoknak, mert vissza tudtak ők ütni törvényesen is: egyszerűen elköltöztek s kerestek maguknak más gazdát, olyat, aki nem kényszerítette őket vissza a régi vallásra, illetve nem fosztotta meg őket régi lelkészeiktől. Ha költözni nem engedte őket földesuruk, titkon szöktek meg. Új gazdát pedig nem nekik kellett keresniük, hanem az kereste őket. Van ugyanis idő, mikor munkáshiány van (háborúk és forradalmak idején), s van, mikor munkásbőség (békében és gazdasági pangás idején). Az első esetben a munkás az úr s ezért a munkaadó kedveskedik neki, a másodikban a munkaadó az, aki fölényben van, s ekkor van alkalma éhbér adására vagy hatalmi túlkapásokra, ha rosszlelkű. Az ellenreformáció korában s az utána következő katolikus barokk korban nem ez a világ volt nálunk.

A reformáció visszaszorításának ideje mind Erdélyben, mind Magyarországon a török háborúk idejére, illetve a török kiűzése után következő korszakra esett, tehát mindenképpen olyan időre, mikor munkáshiány volt, tehát nem a munkaadó, hanem a munkás volt fölényben, tehát a földesúrnak kellett hozzá alkalmazkodnia, neki kellett a munkásnak kedveskednie, nem pedig megfordítva.

Millió holdak szabadultak fel ekkor, melyek addig nem álltak művelés alatt, mert lakatlanok voltak. Az emberek nagy tömegeit kellett megművelésükre megszerezni. A földesurak adómentességgel csalogatták, sőt nagy költséggel messze országokban toborozták őket. De világos, hogy a hazai jobbágyok is szívesen mentek a felszabadított területekre, mert ott jobb dolguk volt. Ott adót egyelőre még nem kellett fizetni, mert még nem alakult újjá a megye, nem jött még létre a közigazgatási szervezet. A földesúri szolgáltatások is könnyebbek voltak, sőt eleinte egészen el is engedték őket.

Látni fogjuk, hogy ez időben nemcsak az anyaországi, hanem az erdélyi országgyűlések is tele vannak panaszokkal, hogy szöknek a jobbágyok. Őrültnek kellett volna lennie annak a földesúrnak, aki még ilyen körülmények között is keseríteni próbálta volna jobbágyait. Hiszen otthagyták azok még akkor is, ha kedveskedett nekik. Báró Harruckern is katolikus volt, mégis majdnem kizárólag lutheránus tótokat telepített majdnem egész Békés megyét kitevő alföldi birtokaira. Lehetetlenség volt, hogy katolikus létére készakarva válogatta volna ki a lutheránusokat. Telepesei bizonyára azért voltak mégis mind azok, mert régi hazájukban, a Felvidéken, megpróbálta őket katolikussá tenni a földesúr s ők emiatt elégedetlenkedtek s később aztán már hiába kedveskedett nekik, mihelyt alkalmuk lett rá, új hazát kerestek maguknak.

Hogyne kerestek volna, mikor meredek, sziklás, sovány hegyi földjeik helyett zsíros alföldi feketeföldet kaptak, s mindegyik tízszer annyit, mint amekkorát otthon elhagyott. Ilyen körülmények között érthető, ha még a legbuzgóbb katolikus földesúr is felhagyott az adminisztratív úton való térítési kísérletekkel, ha még oly finoman próbálkozott is velük. Mit használt volna vele a katolicizmusnak, ha nem katolikussá teszi, hanem végeredményben elnépteleníti a vidéket s birtokai munkáskéz nélkül maradnak?

Említettük, hogy seregestől vannak olyan falvaink, melyekben mindig az Egyház volt a földesúr s népük mégis ma is tiszta református. Most már értjük, hogy lehet ez, s látjuk azt is, hogy a gyakorlatban közel se volt az ellenreformáció se olyan erőszakos, se a protestantizmusra olyan veszélyes, mint amilyen a híre. Értjük most már, hogy Esztergom megye mindössze öt református többségű faluja közül hogy lehet egyenesen három (Bucs, Dunamocs és Érsekkéty) prímási birtok, de a másik kettő is katolikus, mégpedig buzgó katolikus család birtoka (az egyik, Nagysáp, a mindig aulikus Sándor-, később gróf Sándor-családé, a másik Kisújfalu, a Pálffyaké).

E legutóbbi (Kisújfalu) például egyenesen a „vallásüldözések” korában lett katolikusból reformátussá (ki gondolná, hogy még ez is lehetséges volt?) annak ellenére, hogy földesura nemcsak katolikus, hanem mindig jó katolikus család volt. Némethy Lajos „Egyházi vizsgálat Esztergom vármegyében 1701-ben” című művéből ugyanis megtudhatjuk, hogy Kisújfaluban 1701-ben a 93 lakos közül még csak 20 volt „a-catholicus”, ma pedig Kisújfalu egész Esztergom megye legreformátusabb (és egyúttal legvagyonosabb) községe, ahol az 1938-as magyar népszámlálás (mikor ideiglenesen újra magyar uralom alá került) mindössze 107 katolikust talált a 795 kálvinista (és 67 lutheránus) mellett.

Az 1701-es egyházi vizitáció azt mondja, hogy a falunak temploma van Szent László tiszteletére és iskolája (természetesen mindkettő katolikus kézben), melynek Nagy Ferenc, 30 éves férfi a rektora, aki az elűzött hajdani prédikátor házában lakik. Hamarosan utána jött azonban Rákóczi (a katolikus Rákóczi) szabadságharca, alatta (az ő kálvinista kurucai uralma alatt) a falu immár nagy katolikus többsége mukkanni se mert, mert olyanforma helyzetben volt, mint a kommunizmus alatt a reakciósok, s bár ez a Rákóczi-féle vihar igen hamar elvonult a „reakciósok” feje felett s utána 30 évig tartott III. Károly és 40 évig Mária Terézia „reakciós” uralma, tehát 70 álló éven át „üldözték” a protestánsokat, a Rákóczi alatt visszavett templom megmaradt kálvinista kézben, s ma már csak kálvinista templom és iskola van a faluban s még a katolikusok gyerekei is a kálvinista iskolába kénytelenek járni.

De ugyancsak Esztergom megyében Nagyölvedet, mely szintén prímási birtok volt és maradt, 1701-ben 104 katolikus és 37 nemkatolikus lakta (24. o.), 1938-ban pedig 1532 katolikus mellett 502 protestáns volt a faluban. A protestantizmus tehát minden veszteség nélkül úszta meg az egész XVIII. század rémes „protestánsüldözését”. Mivel pedig tudvalevő, hogy a legtöbb magyar faluban a legutóbbi száz évben a katolikusok természetes szaporodás által a kálvinisták rovására erősen megnövekedtek, azt kell mondanunk, hogy Nagyölved kálvinistáit úgy üldözte a barokk kori államhatalom és a földesúr-prímás, hogy a falu katolikusai rovására egyenesen megszaporodtak tőle.

Nem lehetett tehát olyan veszedelmes az a földesúri protestáns jobbágyüldözés. Az erdélyi protestáns államhatalom azonban valóban úgy megvédte a már protestáns jobbágyokat katolikus földesuraik buzgalmával szemben, hogy hiába lett 1690-től kezdve Erdélyben is majdnem 250 évig tartó Habsburg-uralom, falusi, tehát jobbágyeredetű katolikus lakosságot a Székelyföldet kivéve egész Erdélyben még ma is hiába keresünk.

Az artikuláris helyek rendszere, mely egyébként is aránylag rövid ideig volt érvényben s melyet, mint láttuk, Pompéry is, mint a protestánsok számára enyhülést jegyez fel, se jelentett valami veszélyes „elnyomást” a magyar protestánsok részére. Az imént felhozott statisztikai adatokkal már ezt az állításunkat is bebizonyítottuk, mert hiszen a most említett Esztergom megyei kálvinista terjeszkedés nemcsak a földesúri jog ellenére történt, ha egyúttal az artikuláris helyek korában is.

Ezzel a kérdéssel annak idején majd bővebben foglalkozunk. Itt csak annyit említünk meg, hogy nem az egész országban, hanem csak 11 nyugati megyében volt az artikuláris helyekre szorítva a nyilvános protestáns istentisztelet. Mivel pedig ezek a megyék éppen azok voltak, ahol legkevésbé volt protestáns a lakosság, megyénként a protestánsoknak két engedélyezett parókia itt nem is jelentett valami nagy háttérbe szorítást. Magán vallásgyakorlatuk pedig még e megyékben is minden faluban volt, s hogy ez mennyire nem semmi, mutatja a holland katolikusok esete. Ott – annak ellenére, hogy akkor még az ország majdnem fele katolikus volt – még artikuláris helyeket se engedélyeztek sehol a katolikusoknak. Nekik csak magán vallásgyakorlatuk lehetett. S annak ellenére, hogy ez az állapot több száz éven át tartott (nem úgy, mint nálunk), mégis még ma is két olyan tartománya is van Hollandiának (Limburg és Noord-Brabant), ahol a katolikusok még ma is több mint 90%-át teszik ki a lakosságnak.

Hogy az artikuláris helyekre való szorítás mennyire nem tette jogtalan páriákká a magyar protestánsokat, sőt még hogy uralomvágyukat és dölyfüket is mennyire érintetlenül hagyta, tanulságosan mutatja a vadosfai eset, melyet már tárgyaltunk. Vadosfa volt a ma 90%-ban katolikus Sopron megyében a lutheránusoknak a kettő közül az egyik artikuláris helye.

Sopron megye ott van a nyugati osztrák határon, egészen Bécs közelében, mégis, mikor a lutheránus anyaegyház mellett e kis falu katolikusai is építettek maguknak egy kis szerény kápolnát, e vakmerő merénylet miatt a falu „elnyomott” (hiszen 1751-ben vagyunk!) lutheránusai úgy felháborodtak, hogy augusztus 20-án dühtől toporzékolva, kezükben fegyverrel várták (hisz itt ők voltak többen) a kápolna felszentelésére vidékről a faluba körmenetben (tehát ima és ájtatos énekek közepette) érkező katolikusokat.

Be se eresztették őket a faluba, hanem tevékenységüket azzal kezdték, hogy már kint nekik hajtották a marhacsordát. Noha e kihívásra a valóban jámbor katolikus tömeg annyira nem mutatott támadó kedvet, hogy mindjárt menekülni is kezdett, mégis sárba tiporták templomi zászlóikat, összetörték és meggyalázták a magukkal hozott Mária-szobrot, egy embert közülük meg is öltek, többeket – köztük a körmenetet vezető papot is – véresre verték.

Noha utána büntetésül még a bántalmazásokba belehalt ember két gyilkosa is csak tíz-tíz évet kapott (Ilyen körülmények közt történt gyilkosságért ugyan a mai törvényhozás se büntetne senkit halállal, ne felejtsük azonban, hogy 1751-ben még egész más volt az igazságszolgáltatás, sőt hasonló esetekben – hogy a fanatizmust letörjék s a tömeget megfélemlítsék – még mai szemmel nézve is megokolt a szigorúbb fellépés), Fábry Gergely pedig, a falu lelkésze, aki egyúttal a lutheránusok „püspöke” is volt s akiről bebizonyosodott, hogy az egész erőszakosság felbujtója, sőt megszervezője volt, a hivatalvesztésen kívül mással nem is bűnhődött, a magyar történetírás és irodalom mégis nem a katolikusok megtámadásán, hanem a támadók túl szigorú büntetésén botránkozik.

A magyar történettudomány hivatalos folyóirata, a Századok 1895-ös évfolyama – igaz, hogy nemcsak a cikkíró (Zsilinszky), hanem a szerkesztő is (Szilágyi) protestáns volt – azt írja, hogy a katolikusok „csupa vallási felsőbbségi érzelemből és bosszantási szándékból” építettek kápolnát a tiszta lutheránus faluban és ez ellen a nép „a béke érdekében (!) szólalt fel”.

A magyar történetírás tehát egyszerűen felekezeti kihívásnak, „bosszantásnak” tartja és nevezi azt, ha katolikusok egy protestáns faluban is építenek maguknak kápolnát s még azt is helyeslik, sőt „a béke érdekében” történő, tehát hasznos és jótékony műveletnek tartják, ha őket ezért a protestánsok jól összeverik, sőt egyet meg is gyilkolnak közülük, s egy cseppet se csodálkoznak még azon se, hogy mindez éppen olyan korban történik, melyben a protestánsokat „üldözték”, nem pedig a katolikusokat.

Keszthely is tiszta katolikus, Kunszentmárton is és Balatonboglár is. Az a százfőnyi reformátusság, ami van bennük, az is máshonnan vetődött oda. Mégis mindhárom helyre nemcsak templomot építettek a reformátusok, hanem még lelkészséget is felállítottak. Somogycsicsó pedig épp oly kis falu, mint Vadosfa és épp annyira katolikus, mint amennyire lutheránus az, egy Beák nevű, földbérletből (a katolikus báró Inkeyek földjének bérletéből) meggazdagodott lutheránus paraszt mégis itt is építtetett lutheránus templomot (épp akkorát, mint a katolikusoké, mert azoké is csak kápolna) s legalábbis ez az utóbbi csakugyan csak bosszantásul épült. Mégis nemcsak katolikuslázadás és lutheránus összeverés nem lett a dologból, hanem a katolikusok részéről még csak csendes rosszallás se. A tiszta katolikus Csornán is az egész város ünnepe volt a lutheránusok imaházának felavatása.

A Századok és a magyar történetírás mégis a katolikusokat hibáztatja a vadosfai vérengzés és vallásgyalázás miatt, s noha még halál is lett a dologból, nyíltan „ártatlanoknak” mondja (77-89. o.) a protestáns vallásgyalázókat és gyilkosokat. Azon se csodálkozik egy cseppet se, hogy az effajta „bosszantási szándékhoz” a katolikusok részéről még a legnagyobb üldözés korában is annyira nem voltak hozzászokva a magyar protestánsok, hogy olyan véres főlénnyel feleltek rá, mint a vadosfai lutheránusok.

Egy középiskolai történettanár, aki hitehagyott pap volt, később „felesége” összeköttetéseivel középiskolai igazgató is lett, Budapest 1944-45-ös ostroma alatt pedig „feleségével” együtt egy légbe röpült óvóhelyen lelte halálát, egyébként mint ember jó és megnyerő, mint hazafi pedig egészen lelkes és nemeslelkű volt. Évtizedes történettanári pályáján minden évben és minden osztályban őszintén átérzett, nagy hazafias hévvel (s természetesen nagy hatással is) adta elő tanítványainak, hogy annak, hogy Erdélyben annyira tért vesztett a magyarság az oláhok javára, elsősorban a Habsburgok protestánsüldözése volt az oka. Mikor ugyanis ők 1690-ben uralmuk alá hajtották Erdélyt és oda is behozták az artikuláris helyek törvényét, tehát megyénként Erdélyben is csak két-két kálvinista lelkészséget engedélyeztek, az erdélyi majdnem tisztán kálvinista magyarságot ezzel megfosztották vezetőitől.

Mivel a falusi magyar nép lelke szomjúhozta az Istent, saját vallása szerinti istentisztelete pedig nem lehetett, kénytelen volt vallási igényei kielégítését ott keresni, ahol megtalálta, faluja oláh templomában és oláh papjánál s így évszázadok folyamán eloláhosodott. Így lett Erdély magyarból románná. Ez is egyik hatásos módja volt a Habsburgok magyarirtásának a katolikus vallás védelmének ürügye alatt. Valójában nem katolikustámogatás volt ez, hanem sátáni magyarirtás.

A jó „szaktanár” tehát nem is sejtette, hogy Erdélyben sose voltak artikuláris helyek. Mikor az ezekre vonatkozó törvényt Magyarországon meghozták, a Habsburgok uralma hamarosan Erdélyre is kiterjedt ugyan, de nem terjedtek ki oda a magyar országgyűlések határozatai. Nemcsak azok nem, melyeket a protestáns nyilvános vallásgyakorlat korlátozására vonatkozólag hoztak, hanem más törvények se. Erdély a Habsburgok uralma alatt is külön ország maradt, melynek külön országgyűlései és külön törvényei voltak egész 1848-ig. De artikuláris helyek – mint már említettük – még az anyaországban se voltak mindenütt, hanem csak 11 nyugati megyében, azokban, melyekben egyébként is kevés volt a protestáns (s azok is inkább lutheránusok, tehát nem magyarok voltak). Az Alföldön például és az Erdéllyel határos kálvinista magyar vidékeken sose voltak artikuláris helyek az anyaországban se.

Ez a volt „szaktanár” egyik tudatlansága. A másik pedig az, hogy ő azt hitte, hogy artikuláris helyek évszázadokon át voltak. A valóságban csak évtizedekig voltak azok érvényben még ott is, ahol voltak, nem évszázadokig. Erdélyben azonban még akkor is, mikor már visszakerült a Habsburgok uralma alá, mint látjuk, még addig is jó idő eltelt, míg a katolikusok azt el tudták érni, hogy ne legyenek legalább hátrányban, s ne legyenek másodrendű állampolgárok a protestánsok mellett, nemhogy elnyomásukra gondoltak volna.

A Diploma Leopoldinum, mely az erdélyi ügyeket legelőször szabályozta, még se a jezsuitáknak az országba való visszatérhetéséről nem szól semmit, se a katolikus püspökség visszaállításáról. Az van benne, hogy vallási téren maradjon minden úgy, ahogy jelenleg van, kivéve, hogy a katolikusoknak megengedtessék, hogy Kolozsvárott a saját költségükön (tehát még most se közköltségen, noha Pompéry azt hiszi, hogy még a protestáns uralom alatt is közköltségen emeltek nekik templomot minden olyan helyen, ahol nem volt nekik, noha híveik voltak), Gyulafehérvárott pedig felépíthetik a hajdan Báthory Kristóf építette, most romokban heverő kis templomot.

Ebből is láthatjuk, milyen elnyomásban éltek addig Erdélyben a katolikusok. Gyulafehérvárott minden templomukat elvették a protestánsok. A katolikus fejedelem (Báthory Kristóf) se mer nekik egyet se visszaadni, hanem inkább maga épít nekik egy kis újat, de mihelyt protestáns lesz az erdélyi fejedelem, ezt se használhatják, hanem egész a Habsburgok visszatértéig romokban hever. De még ekkor is külön diplomára van szükségük, hogy újra felépíthessék. Még azt is kimondja ez a Diploma, hogy a régi katolikus egyházi javadalmak is megmaradnak továbbra is azok kezén, akik jelenleg bírják őket, tehát a protestánsok kezén). Vallási tekintetben a katolikusokra olyan siralmas volt az eredeti Diploma Leopoldinum, hogy utána kétségbeesve kérdezgették Bécstől, hogy tudtak ott ilyen okmányt aláírni?

Hogy eleinte még a Habsburgok alatt is elnyomottak voltak Erdélyben a katolikusok, mutatja kívánságaik szerénysége, még a Diploma Leopoldinum után is. Még ekkor is csak ezt a hatot kérték: 1. Hogy a katolikusoknak is lehessen püspökük, mint a többi bevett, sőt be nem vett (görög és görögkeleti) valláson levőknek is van. 2. A katolikus egyházi személyeknek hasonló szabadságuk és jövedelmük legyen, mint a más bevett valláson levő személyeknek. 3. Alsó és felsőbb iskoláik szintén épp oly szabadon lehessenek. 4. Egyenlő szabadság legyen számukra tisztségek viselésében a protestánsokkal. 5. Városokban és egyéb helyeken, ahol több templom van, azok egyenlően osztassanak el vagy belőlük egy a katolikusoknak adassék. Ahol nincs templomuk, ott építhessenek. 6. Mindenféle szerzet, amely azelőtt Erdélyben volt, ha akar, szabadon bejöhessen és bent lakhassék.

Ezeket ekkor még mind csak kérik az erdélyi katolikusok. A magyar történelem szaktanára pedig évtizedeken át azt tanítja, hogy artikuláris helyekre szorították a kálvinistákat.

E szerény és csupán az egyenjogúság legelemibb feltételét tartalmazó kívánságok ellen a három protestáns felekezet még ekkor is tiltakozott és késhegyig menő harcot folytatott kivívásuk megakadályozására.

Jellemző, hogy a katolikusoknak sok helyen még ekkor is hozzá kellett járulniuk a protestáns lelkészek fizetéséhez, mégpedig épp oly dézsma alakjában, mint a protestáns hívőknek.

Most a katolikusok csak azzal a szerény kéréssel álltak elő, hogy ahol a protestáns lelkész dézsmát szed, ott ennek egy része – mert a katolikusok is fizetik – a katolikus papé legyen. A protestánsok azonban erre a kérelemre azt felelték, hogy ott, ahol a protestáns lelkész dézsmát szed és ezt a katolikusoktól is szedi, azért szedi, mert neki ott ehhez adománylevélen alapuló kiváltsága van. Ebből tehát a katolikus papot (mert neki ilyen adománylevélen alapuló kiváltsága nincs) semmi se illeti meg.

Vajon melyik történetírónak vagy történetolvasónak jutott ez a magyarázat eszébe akkor, mikor a Habsburg-országban néhol katolikus papok szedtek protestánsoktól is dézsmát? Ott ezen mindenki csak háborogni tudott, csak a protestánsok elnyomását és önérzetük vérig sértését látták benne még a katolikusok is s egyáltalán nem látták a dolgot elintézve azzal, hogy ehhez a katolikus papnak az erdélyi lutheránus szász lelkészeknél kissé régibb adományleveleken alapuló joga van.

A protestánsok még I. Lipót uralma alá visszakerülve is olyan makacsul és olyan hévvel védték meglévő kiváltságaikat (tehát ragaszkodtak a katolikusok további elnyomásához), hogy ezek miatt, csak hogy egyelőre legalább a súlyosabb bilincseikből szabaduljanak, a jezsuiták visszahozásának és a püspökség visszaállításának kérelmével (ha protestánsokról lett volna szó, ők a „követelés” szót használták volna) egyelőre elő se hozakodtak. Az erdélyi püspökséget ezért csak 26 évre rá (1716-ban) állították vissza, a jezsuitákat pedig sose vitték be újra.

Ez volt a tényleges helyzet Erdélyben a Habsburgok alatt. De artikuláris helyekről, tehát a kálvinista istentisztelet megtiltásáról, illetve csak bizonyos helyekre korlátozásáról beszélni Erdélyben éppen olyan képtelenség, mint ágyúkról beszélni Karthágóban.

A Habsburgokat tehát semmiképpen se, de az erdélyi kálvinista fejedelmeket és a rendek türelmetlenségét és vallási fanatizmusát már teljes joggal vádolhatjuk az oláhok között lakó hajdani katolikus magyarok kipusztulásáért. Az erdélyi protestáns magyarok ugyanis, mint láttuk, addig, míg ők parancsoltak, még csak artikuláris helyeket se engedélyeztek hazájukban a katolikus magyaroknak (Erdélyben ugyanis a katolikusok is épp úgy mind magyarok voltak s azok is ma is, mint a kálvinisták. A szászok lutheránusok voltak s ma is azok, nem pedig katolikusok, s nekik tökéletes vallásszabadságuk volt, sőt többnyire ők voltak azok, akiknek még a katolikusok is tartoztak dézsmát fizetni.)

Hogyne lett volna oka Erdély katolikus magyarsága eloláhosodásának az erdélyi protestáns türelmetlenség, mikor az egy Szászfenest kivéve az egész oláhokkal tarkított Erdélyben egyetlen egy plébániát se engedélyeztek részére, de még ezt az egyet se elejétől kezdve, s mikor végre engedélyezték, akkor is a Habsburgok érdeme volt, mert akkor se ingyen engedélyezték. Erdély protestánsai még a Habsburgok érdemét is csak elrontották e tekintetben, mert hiszen a Habsburgok nemcsak Szászfenesen, hanem Kolozsmonostoron, Tövisen, Bácson, Jegenyén is kikényszerítették, illetve megvásárolták az erdélyiektől a katolikus magyar plébánia felállításának jogát, de azok becsapták őket és ezeket a nemcsak katolikus, hanem egyúttal (az oláhokkal szemben) magyar őrállomásokat kötelezvényük ellenére se engedték létrejönni, illetve életben maradni. Mindez történelmi igazság, mégse szokta egy „szaktanár” se megmagyarázni a magyar iskolákban.

Pedig hát felerészben ezek se tiszta magyar, hanem féloláh, félmagyar falvak voltak, melyekben a magyarok egyházi szervezetének elnyomása egyúttal eloláhosodásukat is jelentette. Hány ezer katolikus magyar kallódhatott el emiatt a több száz éves protestáns uralom alatt egész Erdélyben azért, mert katolikus lelkipásztorokat nem kapván (mert hiszen se püspök nem lehetett, aki nevelésükről gondoskodhatott volna, se papnevelő intézet, ahol nevelkedhettek volna), odamentek az igéért, ahol kapták, azaz falujuk oláh templomába!

Ez az eloláhosodás annál könnyebben ment, mert hiszen az erdélyi oláhoknak fele a Habsburgok buzgólkodásából még katolikus is lett. Amelyik faluban pedig az oláhok görög katolikusok voltak, ott a katolikus magyaroknak még hitet se kellett változtatniuk, mikor eloláhosodtak, csak szertartást. Ez a szertartásváltozás azonban nemzetiségi szempontból mindent jelentett: a magyarok halálát.

Erdélyben az egyesült oláhok nélkül is majdnem annyi a katolikus, mint a kálvinista (1910-ben volt 375.325 katolikus és 399.312 kálvinista), de ennek ellenére a katolikusoknak csak 239 plébániájuk volt, a kálvinisták 526 lelkészsége mellett. Szó se lehet tehát arról, mintha az erdélyi reformátusoknak nem lehetett és nem lett volna elég lelkészségük. A Habsburgok itteni „sátáni” magyarpusztításának tehát éppen az ellenkezőjét mutatják az adatok. Egy kálvinista magyarnak se kellett eloláhosodnia amiatt, hogy az uralkodóház nem engedélyezett nekik lelkészségeket. Ellenben a katolikus nyilvános vallásgyakorlat elnyomása miatt nagyon is bőséges nyomai vannak a kálvinista felekezeti gyűlölet magyarpusztításának. Ezt azonban a magyar közvélemény nem mint „sátánit”, hanem mint a vallási türelem terén való korszakalkotó és „klasszikus” példamutatást tartja nyilván.

Erdélyben is 250 éven át (1690-1918) tartott a Habsburgok uralma, tehát nem volt rövidebb a protestáns uralomnál. Ha tehát ennek ellenére is 526 lelkészsége megmaradt a 399 ezer kálvinistának, akkor ma az erdélyi 375 ezer katolikus magyarnak is kellene lenni vagy 500 erdélyi faluban plébániájának, ha az ő „vallásszabadságuk” is csak annyira üldözte volna a katolikusokat, mint őket a Habsburgok. Mivel azonban 500 katolikus plébánia helyett csak 239-et találunk, meg kell állapítanunk, hogy majdnem 300-at kiirtottak vagy megakadályozták létrejöttében.

Pedig hát a való helyzet még ennél is rosszabb, mert adatokkal tudjuk bizonyítani, hogy ez az 500 kálvinista anyaegyház Erdélyben már a XVIII. század közepén is megvolt, a 239 katolikus magyar anyaegyház azonban úgyszólván teljes egészében csak a legújabb időben, a Habsburgok uralma alatt tudott létrejönni, mert hiszen emlékszünk, hogy 1690-ben a Habsburg-uralom kezdetén még csak 48 volt meg belőlük, de egy kivételével ezek is mind a Székelyföldön voltak, tehát olyan helyen, ahol a magyarság vegyületlenül lakik, tehát az eloláhosodás veszélye anélkül se fenyegetné. A katolikus magyarság azon részének, mely a tulajdonképpeni Erdélyben, tehát oláhokkal vegyesen lakik, csak egy lelkészsége volt. Így aztán nem csoda, hogy a katolikus magyarság ebből a tulajdonképpeni Erdélyből, a városokat kivéve, már teljesen ki is pusztult arra, mire a Habsburgok uralomra jutása szabadságot biztosított volna neki.

A 239 jelenlegi erdélyi katolikus lelkészségből majdnem 200-at a Habsburgoknak köszön az erdélyi magyarság s különösen nekik köszönjük azt, hogy ezek a lelkészi állomások ma már ténylegesen is be vannak töltve, nem pedig csak papíron, azaz csak jogilag vannak meg. Az ő Erdélybe való bevonulásuk előtt még annak a csekély 48 plébániának is zöme betöltetlen volt, mert nem volt papi utánpótlás s nem is lehetett, mert nemcsak püspöki vagyon nem volt, hanem még maga a püspök is hiányzott. Ellenben tisztán a nálunk vallásszabadságnak nevezett erdélyi protestáns türelmetlenségnek, sőt gonoszlelkű elnyomásnak „köszönhetjük” azt, hogy még ebből a csekély 239 katolikus erdélyi plébániából is majdnem kétszáz 1700 előtt még nem volt, tehát addig nem védhette a magyarságot az oláhságba való beolvadás ellen.

Hogy mennyire gonosz, mennyire erőszakos és mennyire természetellenes nyomás alatt állhatott az erdélyi katolikus magyarság a protestáns uralom törvénybeiktatott s tőlük agyonreklámozott „vallásszabadsága”, sőt egyenjogúsága ellenére, azt abból is nagyszerűen láthatjuk, hogy annak ellenére, hogy a katolikusok közmondásosan tehetetlenek s bizony ott se igen sűrűn állítgatják a plébániákat, ahol senki se akadályozza őket benne (például Amerikában is sokkal több a magyar kálvinista lelkészség van, mint katolikus, pedig katolikus magyar háromszor annyi van ott, mint kálvinista), Erdélyben az 1690-ben felszabadult katolikusok a meglevő 48 mellé már 1715-ig, tehát csekély 25 év alatt, 37 új plébániát állítottak fel, melyek közül azonban csak egy volt a Székelyföldön, a többi mind a szorosan vett Erdélyben, tehát az oláhok között.

Nem állíthatja tehát jóhiszeműen senki, hogy a protestáns kormányzat valóban csak azért nem engedett Erdélyben máshol katolikus plébániákat, mint a Székelyföldön, mert máshol nem is volt katolikus. Ha nem volt, miért bújt ki szinte a földből egyszerre 36 plébánia, mihelyt létrejöttüket nem akadályozta az államhatalom? S ha ennyire voltak katolikusok még 1690-ben, tehát vagy 250 éves árvaság, elhanyagoltság és elnyomás ellenére is, képzelhetjük, mennyien lehettek még Bocskai és Bethlen Gábor idejében, s hogy hányan oláhosodtak el közülük e 250 hosszú éven át!

Az erdélyi kálvinisták természetesen nem azért csinálták azt, amit csináltak, hogy az ottani magyarság eloláhosodjék. Ezt ők nemcsak készakarva nem akarták, hanem bizonyára el is kerülte figyelmüket a kérdésnek ez az oldala. De ha látták volna s gondoltak volna rá, sajnos, akkor se nagyon mondhatjuk, hogy másképp jártak volna el.

A nacionalizmus eszméje csak a XVII. század végétől kezdve kezd jelentősebb szerepet játszani a népek életében, a faji eszme pedig egyenesen csak a XX. század terméke. Abban az időben, mikor még Erdélyben a protestánsok uralkodtak és a katolikus elnyomást gyakorolták, a vallás még sokkal fontosabb tényező volt a közéletben, mint a nemzeti vagy faji érzés, a katolikusgyűlölet is sokkal erősebb volt tehát, mint a nemzeti összetartás vagy a fajgyűlölet. Az oláhság, mint szegény és a politikai jogokból akkor még kirekesztett jobbágynép, egyébként is annyira jelentéktelen tényező volt még akkor, hogy senki se gondolt arra, hogy valaha még a magyarság vetélytársa is lehet.

E mentségével szemben azonban erősíti és különösen visszataszítóvá teszi az erdélyi protestantizmus bűnét az, hogy amit művelt, a törvény és saját elvei ellenére művelte és hogy mindent a vallásszabadság, a vallási egyenjogúság, a paritás hangoztatása közepette, képmutatóan perfiden követett el.

Láthattuk Pompéryből, hogy maga az erdélyi törvény – a jezsuiták kitiltását és a katolikus püspökség eltiltását kivéve, melyeket egyébként is csak a protestáns uralom legvégén vettek be az erdélyi alkotmányba (ők tehát csak rosszabbak és korlátoltabbak lettek az idő haladtával, ahelyett, hogy felemelkedtek volna s felvilágosultabbak lettek volna) – valóban szigorúan a vallási egyenlőség alapján állott, s ha megtartották volna, akkor csak a valóban tisztán protestáns városokban és községekben nem lehetett volna építeni katolikus templomot és felállítani katolikus plébániát.

De hogy ezek a katolikus paptól és templomtól kegyetlen makacssággal megfosztott erdélyi városok és falvak mennyire nem voltak olyan tiszta protestánsok, mint amilyeneknek kellett volna lenniük, ha az erdélyi protestantizmus nem lett volna álnok és képmutató, bizonyítja az a gyorsaság, mellyel területükön a katolikus plébániák szinte gomba módra keltek ki a földből azonnal, mihelyt az ellenük irányuló természetellenes erőszak megszűnt.

Az erdélyi protestáns felekezeti gyűlölet fanatizmusa nem tudta nyugodtan nézni a katolicizmust. Püspököt és jezsuitát sehol és egyáltalán nem tudott nézni, de katolikus plébániát is csak ott, ahol ő nem látta: a messze eldugott Csiki-, Gyergyói-, Kézdi-medencében, ahol kálvinista sose járt. Ott, ahol ők is voltak, ahol ők is látták volna, nem tűrtek semmiféle katolikus papot, templomot, hogy a kolostorról ne is beszéljünk. Ezért nem lehetett pápista templom Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Gyulafehérvárott, sőt még Kézdivásárhelyen se, noha a legutóbbi helyen egyenesen több volt a katolikus, mint ők, de mivel ők is ott voltak, katolikus pap már nem lehetett ott, mert az őket idegesítette.

Milyen szerencsések azonban ezek az erdélyi kálvinisták! Lábbal tiporták a vallásszabadságot, mégis arról híresek, hogy ők mondták ki a világon legelőször, s így példát mutattak a világnak! Pedig hát nem kimondani kell valamit, hanem gyakorolni. Az elv kimondása csak akkor lehet dicsőség, ha vallástalan alapon állunk (mert hiszen ha van igaz vallás is, akkor már – legalább elvben – nem lehet vallásszabadság, mert az igazsággal szemben senki se szabad). A protestantizmus azonban már akkor, mikor a szabad vallási kutatás s vele a vallás szubjektív jellegét kimondta, tulajdonképpen azt mondta ki, hogy nem ismer igazság-vallást. Erdély tehát elméletben nem lehetett e tekintetben az első.

De ha elméletben az első is lett volna, mit ér az olyan elmélet, melyet éppen kimondói szegnek meg intézményesen. Pedig hát tagadhatatlan, hogy az erdélyiek állandóan ezt csinálták, s „szép” elveik ellenére többet és nagyobbat vétkeztek a vallásszabadság ellen, mint azok a Habsburgok, akik az egyedül üdvözítő vallás alapján álltak ugyan, de – illetve éppen ezért – becsületesek voltak, jószívűek és megbocsátók, tehát gyakorlatilag türelmesek.

Az Erdélyben uralkodó protestánsok a katolikus püspökség eltörlésével, a jezsuiták kiűzésével és a katolikus élet minden téren való teljes megbénításával lehetetlenné tették országukban nemcsak a katolikus kultúrát, hanem a papság erkölcsi felemelését és a papi utánpótlást is. Ők az okai, hogy Erdélyben csak a Székelyföldön maradt meg a katolikus magyarság. Ahol oláhokkal vegyesen lakott, ott vagy kipusztult, vagy lassan oláhvá lett. Mégis nemcsak protestánsok, hanem katolikusok, sőt még volt katolikus papok és tanítványaik ezrei is szentül meg vannak róla győződve, hogy még az erdélyi magyarság eloláhosodása is a Habsburgok (s természetesen a velük tartó főpapok) bűne, mert tudatlanságukban, történettanári oklevelük ellenére is artikuláris helyeket keresnek még Erdélyben is.

Ha az erdélyi protestáns többség megtartotta volna azt, amit álnokul törvénybe iktatott, akkor Erdélyben nagy katolikus irodalom lett volna; akkor Erdély tele lett volna jezsuita kollégiumokkal; akkor az ottani katolicizmus expanzió [terjeszkedés] lett volna, duzzadt volna az életerőtől s az erdélyi papokból, szerzetesekből és jezsuitákból bőséggel jutott volna a moldvai csángóknak is s ott most több százezer főnyi, öntudatos és művelt magyarság lenne. Mivel azonban ott ma már csak a magyarság utolsó mohikánjai élnek, dühükben protestánsaink az olasz papokat és azt a Rómát szidják, mely őket a csángókhoz küldte. Még csak eszükbe se jutott, hogy a bűnt kissé közelebb, önmagukban, az ő álnok „vallásszabadságukban”, a saját elvük lábbal tiprásában kellene keresniük.