Bethlen2

Áhított-e az ország Bethlen idejében „felszabadítót”?

Hogy mennyire nem az országnak volt szüksége Bethlenre, hanem Bethlennek az országra, feltűnően mutatja, hogy a felkelés ügye iránt az ő idejében épp oly feltűnően közönyös volt az ország, mint Bocskai felkelésekor. Bethlent nem az események hirtelen fordulata kényszerítette bele a felkelésbe, mint Bocskait, hanem hosszú, mindent előre kitervező és elrendező előkészítés után indult ki, s mielőtt átlépte a határt, az északkeleti Magyarország főurait már mind megnyerte magának. Világos, hogy ezek csatlakoztak is hozzá, mikor seregei élén az országban megjelent. De már a nyugati felvidéken „egy úr, egy nemes” se jött hozzá, mint maga panaszkodik.

Jellemző, hogy a Dunántúlon még a protestáns Batthyány Ferenc is csak hosszas rábeszélés után csatlakozik hozzá, s akkor is csak felesége, az idegenből hozzánk szakadt német-cseh Lobkowitz-Poppel Éva hatására. Az idegen (de természetesen protestáns) asszony sokkal lelkesebb „honleány” volt és jobban buzgott az állítólagos „magyar szabadságért”, mint az Árpád vezér seregével bejött ősöktől származó magyar főúr.

Azonban még azok is, akik előre és szívesen csatlakoztak Bethlenhez, még protestáns buzgóságuk ellenére is csak azért tették, mert emberi számítás szerint akkor bizonyosra lehetett venni Bethlen győzelmét és a Habsburgok bukását. Még az ő csatlakozásuk is elsősorban okos számításon, tehát önzésen alapult, s amennyiben eszme is szerepelt elhatározásukban, az is felekezeti volt, nem nemzeti.

Rákóczi György például a mozgalom elején Bethlen fő támogatója. Noha csak kevéssel előbb lett főispán, s így nemrég esküdött meg, hogy koronás királya „ellenségeinek ellensége” lesz, „titokban, őfelsége engedélye nélkül” Bethlenhez utazott, tőle kardot kapott és azt a bíztatást, hogy fiává és örökösévé fogja fogadni. (Erdélyi Országgyűlési Emlékek, VI. kötet, 377. o.)

Rákóczi György apja, Rákóczi Zsigmond ugyanis, ha csak rövid időre is, de már megkóstolta a fejedelemséget, s így nem csoda, ha Bethlen ezen ígéretére fia azonnal melléje állt.

De amennyiben nem önzés és önérdek volt az irányadó, akkor is csak a felekezetiség szerepelt az indítóokok között, nem pedig a hazaszeretet. Mikor Rákóczi György Bethlen felkelésének előkészítésére a hajdúkat megnyeri, a haza ügyéről, alkotmányról, nemzetről nem is beszél, csak „az Úristen anyaszentegyházának megvédését” emlegeti. (Szilágyi Sándor: I. Rákóczi György, 60. o.) Mikor pedig hadaival Kassára érkezik, hazáról, nemzetről, alkotmányról mit sem szólva, akkor is egyedül csak arra hívja fel a város lakóit, hogy „csatlakozzanak azokhoz, akik a fenyegetett vallásszabadság megvédésére felkeltek”. (Tehát elismeri, hogy még a protestáns vallás szabadságát sem bántotta még senki, csak „fenyegeti”, azaz állítólag majd bántani fogja.)

Így aztán nagyon is érthető, hogy azok a főurak, akikkel nem egyezett meg Bethlen már előre, s akik így a csatlakozás béreként nem kaptak írásbeli biztosítékot a viszontszolgálatra, bizony protestáns létükre sem nagyon siettek a melléállással. Ez ugyanis kockázattal járt és ők akkora protestánsok azért mégsem voltak, hogy tisztán annak az egyeduralmáért áldozatokat vállaljanak. Mikor pedig látták, hogy a dolgok nem is mennek olyan simán, mint eleinte gondolták; mikor látták, hogy a háború elhúzódik, nagy anyagi áldozatokat kíván, nagy pusztításokkal jár, sőt cseh szövetségeseikkel már el is bánt a császár, még azok lelkesedése is, akik előre elkötelezték magukat az ügynek, úgy lelohadt, hogy Bethlen nem győz miatta eleget panaszkodni. Dühében szitkokat szór feléjük, sőt azzal fenyegeti őket, hogy elfogatja és vasra vereti őket.

Még azok a magyar nemesek is, akik táborban voltak, mind tömegesebben kezdenek onnan megszökni. Ezeket kényelemszeretetük miatt nemcsak gyávasággal vádolja és maró gúnnyal ostorozza, hanem nem egyet ki is végeztet közülük. Ő, aki állítólag azért ragadott fegyvert, hogy a Habsburgoktól eléggé tiszteletben nem tartott magyar nemesi szabadságokat megvédje, egyenesen annyira megy, hogy gúnyosan lekicsinyli azt a csapatvezért, aki fél a magyar alkotmányt megszegni, s nem meri kivégeztetni az olyan katonákat, akik „nemes személyek”. (Bethlen politikai levelei, 240, 241. o.)

Noha a pozsonyi országgyűlésen a rendek esküt tettek neki, hogy vele együtt fognak élni és halni, s noha megalázva fejedelmi tekintélyét, a tekintélyesebb főurakkal – mintha nem is alattvalói, hanem egyenrangú társai volnának – még külön-külön eskü alatt kötelező szövetségleveleket is kötött, hogy „a hazáért” Ferdinánd uralmának örök visszautasításával együtt fognak élni (jellemző azonban, hogy Ferdinándnak még ekkor is akkora tekintélye volt előttük, hogy a mondat rá vonatkozó részét nem merték belevenni a szerződés hivatalos szövegébe), mégis még ezek a szövetség-aláírók is elhagyták Bethlent, mihelyt állóháborúvá kezdett átalakulni a háború és látni lehetett, hogy még soká tart. Még leglelkesebb hívei is vagy már megszegték, vagy elhatározták már, hogy meg fogják szegni addig már nem is egyszer letett „hazafias” esküjüket. Pedig úgy tették le, hogy külön belevették, hogy „semmi, adversa foruna, félelem, kárvallás, megszorulás, rémítés” se mentheti fel alóla őket.

Ezek után Bethlen dühe és megvetése érthető, de az is ugyancsak nyilvánvaló, hogy vagy Bethlen harcának nem volt semmi köze a hazához, sőt még a vallásszabadsághoz sem, vagy pedig csupa önző érdekemberekből álltak ezek a szabadsághősök, akiknek se haza, se felekezet nem számított akkor, ha áldozatokat kívánt tőlük vagy kockázattal járt a szolgálata.

Nálunk az általános elfogadott „hazafias” történetszemlélet azt követeli, hogy Bethlen híveit tartsuk a hősöknek, a hazafiaknak, a hűeknek, az önzetleneknek, a jellemeknek, míg a király pártján megmaradókat a haszonlesőknek, az elfajultaknak, a hatalmat mindenáron kiszolgálóknak, vagy legalábbis a törpe lelkeknek, a gyáváknak és megalkuvóknak.

Pedig hát azok, akik Bethlen mellé álltak, már tisztán e lépésükkel is becstelenekké váltak, mert megszegték a hűséget egy olyan király iránt, akinek akkor semmi más bűne nem volt, mint csak az, hogy a külföldi protestánsok támadása miatt a harmincéves háború megindulásával válságos helyzetbe került. Minket tehát a neki letett hűségeskü éppen emiatt kétszeresen is kötelezett volna iránta. A becstelenséget még növeli, hogy azok a protestáns főurak, akik Bethlennel lepaktáltak ellene, mivel legalábbis főispán mindegyikük volt, még külön is esküt tettek a király iránti hűségre akkor, mikor magas hivatalukat elfoglalták.

Ezt az esküszegést nem lehet a magyar nemesnek az Aranybullában gyökerező azzal a jogával elintézni, hogy annak a királynak, aki zsarnok módra uralkodik, megtagadhatja az engedelmességet, sőt még a fegyveres ellenálláshoz is joga van ellene. Láttuk ugyanis, hogy még Rudolf se volt zsarnok, s látni fogjuk, hogy II. Ferdinánd viszont olyan ember volt, akinél egy zsarnoknak nagyobb ellentétét még elképzelni sem lehet. De egyébként is csak egy éve, hogy királyukká választották. Egy éve tehát még nem volt zsarnok, most meg már az?

De egyébként is azt, hogy melyik király zsarnok és mikor az, semmiképpen sem állapíthatja meg az a nemes, akinek e megállapítás esetén joga van fellázadni, mert akkor az ország állandó anarchia színhelye volna. Említettük ugyanis, hogy nincs olyan uralkodó vagy államférfi, aki sohasem szegte volna meg valamely törvény betűjét. De ha még ilyen szent uralkodó is létezne, a lázadásnak akkor sem lenne semmi akadálya, hiszen azért van a hírverés és a rágalom, hogy a lázadni akarók ez esetben is gondoskodni tudjanak arról, hogy az illető uralkodót a zsarnok hírébe lehessen keverni.

Bocskaira és Bethlenre vonatkozóan már kimutattuk, a többiekre vonatkozóan pedig ezután fogjuk kimutatni, hogy nem volt egy szabadsághősünk sem (még az ideális Rákóczi Ferencet is beleszámítva), aki ne szegte volna meg többször a magyar alkotmányt, mint az a király, aki ellen azon a címen, hogy zsarnok, fellázadt. Ami pedig az ország önrendelkezési joga megcsorbulását illeti, s ami Bethlen felkelése idején is valóban fennállt, szintén bőségesen láttuk már, hogy ennek okai nem azok a Habsburg-királyaink voltak, akik ellen fellázadtunk, továbbá, hogy hazánk ezért bőséges ellenértéket kapott abban a támogatásában, melyben azoktól részesült, akik függetlenségét megcsonkították, s amely támogatást viszont egyedül a mi Habsburg „zsarnokainknak” köszönhettük.

De még ha az Aranybullára hivatkozó érvelést el is lehetne fogadni, Bethlen főúr híveit akkor sem menthetnénk fel az esküszegés és a becstelenség vádja alól. Ezek ugyanis mind főispánok, sőt még magasabb tisztségek viselői is voltak, s mikor hivatalukat elfoglalták, mindnyájan külön hűségesküt is tettek le a király kezébe, melyben többek közt az is benne volt, hogy a király ellenségeinek ők is ellenségei lesznek. Nekik tehát nemcsak Bethlenhez csatlakozni volt becstelenség, hanem még az is esküszegés lett volna részükről, ha semlegesnek maradva a küzdelemben, egyik félhez sem csatlakoztak volna. Nekik kötelességük volt a király mellett fogni fegyvert és harcolni egész a győzelemig vagy a hősi halálig.

Ha ezek a protestáns főurak II. Ferdinándot zsarnoknak tartották, és az Aranybulla alapján álltak vele szemben, miért fogadtak el tőle olyan tisztségeket, melyekkel még külön hűségeskü letevése is járt, és ha elfogadták, s a külön hűségesküt letették, miért nem tartották meg? Az ő részükről az utána Bethlenre letett eskü tehát Bethlen pozsonyi országgyűlésén is s az utána vele kötött külön szövetkezésekben is megannyi esküszegés, jellemtelenség és becstelenség volt, s bizony nem nagyon válik becsületére a magyar úri becsületnek.

Ha azonban ők annyira naivak voltak, hogy bedőltek a II. Ferdinánd ellen indított rágalmazó propaganda-hadjáratnak: ha elhitték, hogy királyuk lábbal tapodta a magyar alkotmányt, s így jogos volt ellene a fegyveres felkelés még az ő külön letett főispáni, főkapitányi vagy más esküjük ellenére is, s így a Bethlenre letett esküjük törvényes volt és a hazaszeretetből folyt, akkor miért nem tartották meg legalább ezt a „hazafias” esküt?

Megszegték ugyanis még ezt is mindnyájan, még az a négy leghatalmasabb protestáns főúr is, aki nemcsak a pozsonyi országgyűlésen királlyá koronázott Bethlenhez kézcsókra járulva tett neki hűségesküt, hanem utána még a vele kötött szövetséglevelekben is: Rákóczi György, Thurzó Imre, Széchi György és Illésházy Gáspár.

Széchi György hamarosan egyenesen Bethlen legádázabb ellensége lett a neki tett kétszeres esküje ellenére is. Thurzó Imre csak lélekben szegte meg kétszeres esküjét, mert a tettleges megszegéstől egyelőre még visszatartotta Bethlen hízelgése, főképpen pedig a maga hirtelen, még a nikolsburgi béke megkötése előtt bekövetkezett korai halála. Ha életben lett volna még Bethlen második és harmadik támadása alatt is, egészen bizonyos, hogy már nem lett volna Bethlen hívei között. De az esküszegést így is elkövette, mert ezt elsősorban a lélek követi el, s látni fogjuk, hogy Thurzó Imre lelke ezt az esküszegést annak ellenére is már elkövette, hogy még Bethlen első támadásának tartama alatt meghalt.

A négy közül Bethlen legkitartóbb híve Illésházy Gáspár volt. Harmadik támadásakor már egyedül csak ő tartott vele közülük. Az első támadás alatt azonban, mikor Thurzó is megingott, egy ideig Illésházy is elkülönítette magát az új királytól és úgy bezárkózott trencséni várába, hogy Bethlen semmi hízelgése sem tudta onnan kicsalni. Egy ideig tehát még ő is esküszegő volt, mert hiszen a szövetséglevéllel, melyet Bethlennel kötött, még a semlegesség is ellenkezett.

Még jobban megszegte esküjét, mert hiszen egyenesen az ellenséghez állt Bethlen egyik fővezére, Bosnyák Tamás is. De le kellett emiatt tartóztatnia még bizalmas emberét, kancellárját, Péchi Simont is (noha természetesen mindkettő protestáns volt), sőt egyenesen a személye ellen irányuló összeesküvés miatt tömeges letartóztatásokat és lefejezéseket is végre kellett hajtania. Melyik Habsburg-királyunk megölésére esküdtek össze valaha magyar nemesek? Megtették ezt Árpád-házi királlyal (még magával Szent Istvánnal is), Kun Lászlót pedig meg is gyilkolták, a nemzeti király és ráadásul „igazságos” Mátyás ellen is nemegyszer összeesküdtek, de látni fogjuk, hogy mikor a Wesselényi-összeesküvésben egyes forrófejű protestánsok I. Lipótot is el akarták fogni és Kasza várában fogságban tartani mindaddig, amíg a nemzet kívánságait nem teljesíti, Wesselényi nádor, aki ezt a Lipótot nemcsak rágalmakból, hanem személyesen is ismerte, nemcsak azonnal elutasította a tervet, hanem úgy megbotránkozott rajta, mint egy szentségtörésen.

Bethlent ellenben alig választották királyukká a „hazafias” és „szabadságszerető” magyarok, már meggyilkolására esküdtek össze, noha éppúgy protestánsok voltak, mint ő. A Habsburgokat „turbulens” hajlamaink ellenére is kibírtuk négyszáz évig. Bethlent, mint királyt, még egy évig se bírtuk. Még akkor se, mikor mi is protestánsok voltunk.

Első támadása végén Bethlennek még azt a szégyent is meg kellett érnie, hogy kilenc alvezére közös felterjesztésben folyamodott hozzá azért könyörögve, hogy kösse meg már a békét, mert katonáik már olyan kedvetlenek, hogy még a hópénzt se akarják már felvenni (!), s ha Bethlen őfelsége a harcot (a mi dicső szabadságharcunkat) még tovább folytatja, az „szegény hazánknak utolsó veszedelemre jutását jelenti”. Tudjuk, hogy Bethlen a harcot ekkor már csupán azért folytatta, mert II. Ferdinánd nem engedett abból, hogy a királyi címről le kell tennie. Ez volt az, amire Bethlen olyan nehezen tudta magát rászánni. Mindazt, amit kapott (még a hét megyét is), már régen megkaphatta volna. Neki azonban nemcsak a hét megye volt a fontos, hanem az is, hogy királyi címmel bírhassa őket.

De nemcsak a főurak és a katonák, hanem a köznemesek sem lelkesedtek Bethlen, akarom mondani: a magyar szabadság ügyéért. Ennek az oka vagy csak az lehetett, hogy ők is épp olyan tisztában voltak azzal, hogy ez Bethlen ügye, nem pedig a magyar szabadságé, mint Rákosi Mátyás vagy Kádár János „munkásai és parasztjai” azzal, hogy ez csak a Mátyás és a János, illetve Sztálin s Hruscsov ügye, nem pedig a munkásoké (annál kevésbé a parasztoké), vagy pedig az, mert látták, hogy itt sem a haza, sem felekezetük ügyét senki sem veszélyezteti.

„Bizony uram – írja Bethlen Rákóczi Györgynek –, mostan kívántatnék, hogy minden magyar megmutatná hazájához való szeretetit, de amint látom, abban semmi nem kell. Énmellém eddig egy úr, egy nemes ember nem jött, hanem csak az erdélyi haddal vagyok. Énrajtam ami esik, nekem, ne tulajdonítsátok, uram, mert ha az jó országnak nem kell az maga megmaradása, mellém nem jövén senki, arról én nem tehetek.”

„Nem ezt várta – írja ugyancsak Rákóczinak egy másik alkalommal – jó Magyarországtól, ahol csak várja minden ember, mint leszen a dolgoknak vége, senki sem akar szolgálni, csak az otthon heverést szereti minden ember.”

1620 tavaszán így ír: „Kiváltképpen az hadakozástól oly idegen a mi nemzetünk.”

Mi ennek éppen az ellenkezőjét tudjuk, s ezért a dolgot mással nem magyarázhatjuk, mint hogy nem a hadakozástól, hanem Bethlen ügyétől volt annyira idegen a mi nemzetünk. Ennek pedig csakis az lehetett az oka, hogy mindenki jól tudta, hogy Bethlen azon állítása, hogy a hazáért küzd, csak üres kortesszólam, nem pedig valóság.

Lőcse városának ezt írja: „Magyarországban nem akar senki semmit. Ha egy várostól zálogba kérnénk is, hetvenszer megesküsznek, hogy nincsen.” (Vajon kitől tanulták ezt az akár hetvenszer való hamis esküvést, ha nem Bethlentől.) „Nem gondolják meg, hogy ha az ország elvész, szabadságuk és minden javuk elvész, melyből a pénzt teremtették eddig.”

Nagyon gyönge kis érv. Bethlen ugyanis itt hármat állít: Először, hogy a magyaroknak még nincs szabadságuk, hanem azt csak ő fogja kivívni. Másodszor, hogy ha szabadsága nincs, akkor pénze sem lehet a magyarságnak, és harmadszor, hogy jelenleg, tehát akkor, mikor még Bethlen nem vívta ki a szabadságát, van pénze a magyarságnak, csak neki nem akarja odaadni. Nyilvánvaló, hogy két első állítása ellentétben áll a harmadikkal. Mert ha Bethlen előtt nem lett volna szabadsága a magyarnak, akkor pénze sem lehetett volna akkor még, mikor Bethlen már kérte. Pedig maga mondja, hogy volt. Csoda hát, hogy ilyen érvekre nem volt hajlandó ezt a pénzt Bethlennek adni?

„Mi vagyunk az ellenség előtt és mégis a Fátrán túl való ország fél inkább nálunknál” – írja Bethlen másutt.

„Megfogyatkozának hazájoknak. Azt nem mondhatja a nemes ország, hogy ezen hadukkal, sem maguk személyében való szolgálatjukkal, sem pénzbeli segítségekkel engemet segítettek volna. Dicsértessék Istenünk nagy neve, valamint eddig az nemes országnak szolgálhattam, azt saját magam költségévei hadaival vittem véghez. Istennel bizonyítom (kár volt ebbe Isten szent nevét belekeverni!), egy pénz hasznom eddig az országban nem volt, senki egy pénzt nem adott.” (Pedig hát láttuk, hogy ha nem is szívesen, de mégis tízszer akkora adót szavaztak meg neki, mint a Habsburgoknak szoktak, a nikolsburgi békében pedig hét megyét, hatalmas végvárakat és a velük járó mérhetetlen uradalmakat, két külföldi hercegséget (Oppelnt és Ratibort), és természetesen ezek jövedelmét is, és ezeken kívül még a megkapott várak karbantartására is 50.000 forintot szerzett meg magának, s mégis „semminek” mondja a „hasznot”, sőt égre-földre esküdözik, hogy ez semmi.)

„Minden barmokat havasokra hajtották (hogy ne lehessen őket elrekvirálni vagy hadiszállítások számára igázásra lefoglalni), és csak jó szót se adnak a jámborok; mintha mi ellenségek volnánk, úgy néznek bennünket, kin bizony kesereg a szívem.”

Mindezek az idézetek ugyancsak bőségesen bizonyítják, hogy a felkelés Bethlen felkelése és Bethlen ügye volt, nem pedig az országé. Nem volt még a protestáns országé se, hiszen a panasz csupa protestáns ellen szól. Hát még Bethlen második és harmadik felkelése!

Szatmár a Bethlentől megkapott hét vármegye egyike volt, mégis ezt írja Bethlen a szatmári főispánnak s egyúttal rokonának, Károlyi Mihálynak: „Igen jól tudom én azt, hogy nem akarja egy is kegyelmetek közül ezt az expedíciót (most csak ezen a szürke, szerény néven nevezi a „szabadságharcot”), sőt ím csak az hadak gyülekezetit sem szenvedhetné, ha egyéb lehetne benne: tudom jól azt is, hogy nem favort [jóindulatot], hanem gyűlölséget szerzek köztetek az én mostani indulásommal, de arcul nem tehetek, arra semmit nem nézhetek, hanem böcsületemet magamnak kell oltalmaznom idegen nemzettel és zsoldos katonákkal, amint lehet.” Bár panaszkodik, hogy „az ő keserűségét nyelvvel ki nem lehet mondani”, mert „az ő rettenetes meggyaláztatására” (hogy ti. a királyi címről le kellett mondania) a magyar rendek közül senki se szánakozott, de azért mégis kijelenti, hogy „semmi szükségem a gaz hadra nincsen”.

Azért jött – mondja máshol gúnyosan –, mert „hazám veszedelmét nem akartam én is úgy nézni, mint Rákóczi uramék”. E kijelentéséből egyúttal láthatjuk azt is, hogy azon négy főúr között, akivel szövetséget kötött, Rákóczi György, a negyedik is (mert eddig csak a másik három esküszegéséről hoztunk fel bizonyítékot) hűtlen lett hozzá. Annál furcsállandóbb dolog volt ez „Rákóczi uramék” részéről, mert hiszen később, mint erdélyi fejedelem, ő is épp úgy „szabadsághőssé” lett, mint most Bethlen, s természetesen ő is épp úgy egyedül csak a hazaért és az igaz religióért [hitért], mint az.

Harmadik és utolsó felkelése végén pedig így panaszkodik Bethlen:

„Rövid szóval: senkinek nagyobb gyalázatjára és kárára sem az nikolsburgi, sem az bécsi, sem az mostani pacificatio [békekötés] nem esett, mint saját magunknak. Ha valaki kérdezné, miért és kitől, egyebet nem felelhetnék, hanem ezt; azon országnak státusitól, akiknek nagy szükségekben magunk életének és fejedelemségünknek periclitálásával, sok vitéz híveinknek vérek hullásokkal, halálokkal és értékünknek érettek való elköltésével igen hasznosan szolgálván, azoktól vettük vala ezt a remunerációt [részesedést, hasznot].” Még a béketárgyalást sem várták meg – panaszkodik továbbá: „Minden rend akaratunk ellen haza oszolván, csak az sem volt, kivel beszélgessünk.”

Hogy mennyire igaz az, hogy Bethlen elsősorban nem a hazáért, sőt még csak a protestantizmusért sem küzdött, hanem önmagáért (korábban is alig tekintette valaki szabadsághősnek), azt az is feltűnően bizonyítja, hogy nem volt egyetlen önzetlen, odaadó, hűséges embere. Nem is csoda, hiszen Magyarországból csak hite megszegésével állhatott melléje valaki, hitszegést pedig nem önzetlenségből, nem önfeláldozásból, nem eszményiségből szoktak elkövetni az emberek.

Saját alattvalója, erdélyi ember meg azért nem szolgálta hűséggel, mert bizalmi emberének kellett legjobban látnia, milyen jellemtelen ember az, akit szolgál. Világos tehát, hogy nem maradhatott meg mellette becsületes ember. Hűséges és a bajban is hűséges pedig csak becsületes ember lehet.

Bethlennek nem volt olyan embere, mint amilyen Eszterházy Miklós volt II. Ferdinándnak, aki akkor is ingadozás nélkül kitartott királya mellett, mikor Bethlen diadalának tetőpontján állt, királyát pedig már Bécsben ostromolták s inzultálták a protestánsok. Az okos, a rafinált Bethlen ekkor is hízelgett neki, de még így sem érte el nála a célját. Hűségében azt is tántoríthatatlanul tűrte, mikor Bethlen bosszúból a jószágait pusztította és majorjait égette fel.

Eszterházy, akinek csak az egy vezekényi csatában négy fia, illetve vérrokona halt hősi halált, becsülete tudatában magyar és keresztény lelke egész hevével elítélte, lenézte, ostorozta, gúnyolta és megvetette Bethlent, ezt a „török-feltartott és nevelt rabot”, „aki most is jármában a töröknek, sőt ennek előtte sok esztendővel kapucsi basája volt, s Erdélyországnak fejedelemségbeli választásának is első rontója leve”. (Bethlen volt az első erdélyi fejedelem, akit nem szabad választással, hanem török parancsra emeltek a fejedelmi székbe.)

Még magának Bethlennek is imponált ez az Eszterházy hűség. 1622. október 18-ai levelében többek között ezt írja neki: „Kegyelmed kegyelmes urához, fejedelmihez való szeretetit megtartván érdemlett jutalmát is vette s veszi: azt mi nem kárhoztatjuk.”

Sajátságos, hogy Eszterházyt csak a magyar „hazafias” közvélemény kárhoztatja, mely szentül meg van róla győződve, hogy az Eszterházyak és általában mágnásaink nem okosságukért, hűségükért és helyes hazaszeretetükért kapták rangjukat és szerezték nagy vagyonukat, hanem jellemtelenségükért, érdekből a hatalom előtt való hízelgésükért és hazájuk érdekei elárulásáért. A mi közvéleményünknek Bethlen volt a jellem és a hazaszeretet, nem Eszterházy.

Pedig hát Zichy Pál és Koháry Péter – a másik két legjobban megvagyonosodott s legaulikusabbnak tartott mágnáscsalád őse – még Eszterházyn is túltett a becsületben, hűségben és önzetlenségben. Az előbbi Veszprémben, az utóbbi Érsekújvárott még akkor sem csatlakozott Bethlenhez, mikor az egész alattuk levő várőrség már csatlakozott (természetesen csak azért, mert protestánsok voltak). Mivel a becstelenség nem tudja tűrni a becsületet, mert némán is vádlónak érzi maga ellen, az őrség kényszeríteni akarta az átállásra a két derék parancsnokot, ők azonban inkább a bilincseket választották.

Hol találunk ilyeneket Bethlen várparancsnokai között? Nem csoda, hogy Eszterházy feljegyzéseiben azok a várparancsnokok, akik Bethlenhez átálltak, e néven szerepelnek: „az kapitányoknak az rossza”. Valóban így is viselkedtek nemcsak akkor, mikor még a királyt szolgálták, hanem akkor is, mikor már Bethlen zászlaja alatt voltak.

Csak a felkelő és teljében levő napot imádták. Mihelyt borús kezdett lenni az ég, s a „hazafias” és a felekezeti ügy szolgálata kockázattal kezdett járni, mindjárt lelohadt a hazafias és felekezeti buzgalom, s rögtön belátták, hogy Bethlennel tartani még nem feltétlenül hazafiság, s Bethlent elhagyni sem hazafiatlanság. Bőrük idejében való mentésében még katolikus gyűlöletük és felekezeti fanatizmusuk sem akadályozta őket.

A bajban még az az Illésházy is megtagadta új urát, aki még harmadik támadása megkezdésekor is – és most már egyedül – melléje állt. A híres Rákóczi György, a jövendő szabadsághős, a nikolsburgi béke megkötése után pedig majdnem minden birtoka a Bethlennek átengedett hét megyében volt, noha a békeszerződés biztosította számára az amnesztiát, titokban külön is kérte Bécsben a király bocsánatát, s ezzel világosan jelezte – ezért is kellett Bethlen előtt eltitkolnia a dolgot –, hogy megbánta, amit tett, s nem Bethlen, hanem a király emberének tartja magát.

Az a hét megye ugyanis csak Bethlen haláláig volt Bethlené, Bethlen pedig akármikor meghalhatott. Ezért választotta Rákóczi György inkább a biztosat, még ha felekezeti érzelmeivel ellenkezett is, és ha lépése nyilvánosságra jutása esetén vele Bethlent magára is haragította volna. Ugyancsak bebizonyította vele, mennyire előbbre való volt neki a maga érdeke, mint az egyébként annyira imádott felekezetéé, hogy az akkor még kevésbé divatos haza imádásáról ne is szóljunk.

Csak egy híve volt Bethlennek különb a többinél, Thurzó Imre. Őt még Fraknói is úgy hívta: „a lánglelkű ifjú”. Szekfű is égig magasztalja, mint akit protestáns kortársai között egyedül vezettek valóban eszmények. Természetesen nem hazafias, hanem protestáns eszmények.

Pedig hát még ez is nagy túlzás, s csak annyi benne az igazság, hogy Thurzó Imre sokkal kevésbé volt önző, mint a többiek. Ha nem hozzájuk hasonlítva, hanem magában nézzük, őt sem tarthatjuk erkölcsi eszményképnek. Az ő nagy dicsérgetése (még Szekfűtől és Fraknóitól is) jól mutatja, hogy még azok a történetíróink sem mernek egészen tárgyilagosak lenni a lázadó „hazafisággal” szemben, akik egyébként igazságra törekszenek. A felekezeti elfogultság vádjának réme őket is rettegésben tartja.

Aki ugyanis protestáns (tehát „szabadsághős”), nagyjainkat bírálni merészeli, az csak a katolikus „felekezeti” elfogultságból fakadhat. Arra ráfogják, hogy nem az egész magyarság, hanem „csak” egy „felekezet” (már ti. a katolicizmus) érdekeit képviseli. Aki ezzel szemben a protestantizmus javára elfogult, az egyszerűen csak hazai, illetve a „hazafias” történetírás egyik képviselője, ami egyébként magyar emberben még csak nem is érdem, hanem egyszerűen kutyakötelesség. Hogy az az annyira lekicsinyelt katolikus „felekezet” a magyarság 70%-ával azonos, tehát vele tartani még tényleges elfogultság esetén sem lehetne valami nagy igazságtalanság az egész magyarságra nézve, de annál inkább az, ha ugyanez az elfogultság a 30%-tól minden felekezetét együttvéve is messze járó protestantizmus javára szól, azt szintén nem hajlandó észrevenni ez az „elfogulatlan” hazafiság.

Thurzó Imre – igaz – nem volt olyan ember, akinek tetteit egyedül az anyagi érdek irányította, és aki emiatt képes lett volna a legkirívóbb erkölcsi következetlenségekre és becstelenségekre is. Egy 22-23 éves fiatalemberben ez egyébként is majdhogynem lélektani lehetetlenség. Ennyire aljas érdekemberek – néhány ijesztő kivételtől eltekintve – csak úgy 35 éves kortól felfelé tudnak lenni az emberek. Hogy tehát a Bethlen támadásakor még csak 22 éves Thurzó Imre lelkében az anyagi érdekeknél nagyobb súllyal bírt a becsület féltése, már ti. az attól való félelem, hogy mit fognak majd szólni az emberek (protestáns hitfelei s különösen a lelkészek), ha ő Bethlent eskü alatt adott szövetséglevele ellenére is elhagyja, abban nincs semmi különleges dolog.

Thurzó Imre egyébként annyira nem különlegesen nemeslelkű ember, hogy Bethlen iránti hűségében, mihelyt megszűnt a remény, hogy gyorsan diadalmaskodhassék, nemcsak mindjárt meginog, hanem már érintkezésbe is lép a katolikus és állítólag „hazafiatlan” másik párttal.

Igazán megsemmisítő szegénységi bizonyítvány mind a protestantizmusra, mind a Bethlen-féle magyar hazafiságra, hogy még legeszményibb képviselője is csak ennyire volt eszményi. A katolikus és „hazafiatlan” Eszterházy Miklós ennél sokkal eszményibb ember volt, hogy a Zichy Pálokról és Koháry Péterekről ne is szóljunk. Ferdinánd is sokkal kétségbeejtőbb helyzetben volt Bethlen támadása megindultakor, mint cseh szövetségesei leverése után Bethlen, s ő mégis sokkal önérzetesebb és jellemesebb volt annál, semhogy Bethlenékkel tárgyalásokba bocsátkozzék, pedig Bethlennél ugyancsak tárt karokra talált volna. Zichy Pál és Koháry Péter pedig királya kedvéért egyenesen akkor vállalta még a bilincsekbe verést is, mikor Ferdinánd ügye egyenesen kétségbeejtően rosszul állt, s éppen nem számíthatott arra, hogy e bilincsekből valaha kiszabadul.

Hogy az „eszményi lelkű” Thurzó Imre nem ment tovább az addig bálványimádónak és rossz magyarnak tartott ellenpárttal való megállapodásnál, s azt, hogy ő is melléje állt, tehát hogy Bethlennek adott esküjét megszegi, csak elhatározta és aláírta, de végre sohasem hajtotta, annak azok a példátlan hízelgések voltak az okai, melyekkel ekkor Bethlen elárasztotta s a maga pártján megtartani igyekezett. Thurzó hiúságára épített – ami még magasztalói szerint is rendkívül nagy volt benne – (tehát már csak emiatt sem tarthatjuk eszményi embernek) és becsületére hivatkozott. Gondolja meg – figyelmezteti –, mit fog majd lépéséről mondani a történelem. Ne feledje el, hogy nemcsak királlyá választása után – melyet az országgyűlésen éppen ő indítványozott! – esküdött neki örök hűséget, hanem ők öten utána még külön is hűséget esküdtek egymásnak adott szövetségleveleikben, s az ezekben levő eskü szövegét is éppen maga Thurzó Imre szerkesztette, sőt az egész dolgot is éppen ő indítványozta.

Hogy Thurzó Imre ilyen, rá nézve megsemmisítő érvek hatása alatt megállt a „rossz” úton, ahhoz igazán nem kellett semmiféle különös eszményi lélek, hanem csak az, hogy ne legyen már 22 éves korában teljesen elfajult és becstelen, s a haszonért még az emberek megvetését is szó nélkül vállaló ember. Ha a fiatal Thurzó valóban olyan eszményi lelkű ember lett volna, mint amilyennek Fraknói és Szekfű feltünteti, akkor nem is lehetett volna Bethlen hívévé, mert hiszen már ahhoz is esküszegés kellett. Thurzó Imre azonban, mint Árva megye örökös főispánja, külön is esküt tett Ferdinánd kezébe. De Ferdinánd koronázása is csak egy évvel előbb volt, s azon Thurzó Imre, mint az egyik legtekintélyesebb és leggazdagabb főúr, igen előkelő szerepet játszott, s mint ilyen, éppen ő tolmácsolta a nemzet hűségét és hódolatát.

Hogy mindezek ellenére már egy év múlva nemcsak megtagadta urát, hanem most meg a lázadásban játszott épp olyan, sőt még előkelőbb szerepet, mint nemrég a király megkoronázásában, az bizony igen nagy szeplő a „lánglelkű ifjú” jellemén. De nem kevésbé szégyene az se, hogy Bethlenhez is egyedül csak azért csatlakozott, mert bizonyosra vette, hogy diadalmaskodik s ő a jövő embere. Ha nem így lett volna, nem ingott volna meg iránta való hűségében azonnal, mihelyt láthatóvá vált, hogy erről most már nem lehet szó.

Félnie ugyan még ekkor sem kellett, mert annyi ereje Bethlennek ekkor is volt és maradt mindig, hogy hívei számára biztosítani tudta a bűntelenséget. Nem Bethlen bukásáról volt tehát szó, hanem csak arról, hogy lassabban ment a dolog, mint eleinte gondolták, s a siker már nem is volt olyan bizonyos.

S Thurzó mégis arra már alá is írta a király hűségére való visszatérésének reverzálisát, mire Bethlennek sikerült a visszatérés útján megállítania. Ahhoz képest, amennyire Thurzó lekötelezte már magát Bethlen ügye mellett, nem azt tartom benne dicsérendőnek, hogy Bethlennek mégis sikerült az utolsó pillanatban még megállítania, hanem azt elítélendőnek, hogy már el is árulta Bethlent arra, mire meg tudta állítani.

Thurzó gazdag, elkényeztetett, egyetlen gyerek volt. A gőg mérhetetlenül nagy volt benne, úgyszintén a hiúság és a nagyravágyás is, mert tehetséges fiú volt s apja (a nádor) büszkesége. Pedig hogy mennyivel gyengébb fából volt faragva, mint apja, mutatja, hogy apja, aki Bocskai felkelése idején élt, végig kitartott királya oldalán, míg ő már előre lepaktált Bethlennel, de aztán az ő oldalán is azonnal megingott.

Túlságos pompaszeretete is ellenszenves, ami egyébként említett hiúságának természetes következménye. Erős felekezeti érzelmei miatt, no meg önzésből és nagyravágyásból szegte meg a királya iránti hűséget, s lett Bethlen hívévé, de hogy mégis inkább nagyravágyásból, mint felekezetiségből, mutatja, hogy Bethlen iránti hűségében is azonnal megingott, mihelyt az azonnali eredmény elmaradt és a további kitartás kezdett áldozatokkal és kockázattal járni. Látható tehát, hogy Thurzó Imre önzése még felekezeti érzelmeinél és hiúságánál is nagyobb volt.

Gőgje akkor nyilatkozott meg a legellenszenvesebben, mikor Eszterházynak alacsony származását vetette szemére. Ő ugyanis nádorfi volt, Eszterházy pedig csak alispán, tehát köznemes fia. Eszterházy azonban ugyancsak fölényesen kioktatta. Azt válaszolta neki, hogy sokkal nagyobb dicsőség alacsony sorsból tehetséggel és jellembeli kiválósággal s önerőből emelkedni magasra, mint már magason is születni.

De finom gúnnyal egyúttal azt is tudtára adta, hogy ő a Salamon nemzetségből, tehát olyan nemes ősöktől származik, akik Árpáddal jöttek be az országba, tehát már a honfoglaláskor is nemesek voltak, ellenben Thurzó ősei idegenek (a Fuggerek) voltak; a nemességük éppen nem régi, a grófságot pedig pénzen vették. Egyébként pedig Eszterházy is nádori famíliából származott, mert az ő anyjának is nádor volt a testvére (Illésházy István).

Bethlen három támadása

A közöltek után már nem kell bizonyítani, hogy Bethlen felkeléseinek igazi és fő oka a nemzeti vagy felekezeti elnyomás volt-e, vagy pedig csak a maga érvényesülése. Hogy Magyarország elleni ismételt támadását ő maga nemzeti és felekezeti érdekből történtnek, tehát részéről becsületbeli kötelességének tüntette fel, az természetes, a történelmi adatok azonban azt bizonyítják, hogy minden a maga érvényesülése miatt történt, sőt hogy Bethlen egyéni érvényesülése a nemzet érdekeivel egyenesen ellentétben volt.

Annál logikátlanabb és következetlenebb kiáltványt, mint amellyel Bethlen seregeivel az ország területére lépett, még elképzelni sem lehet. Pedig láttuk, hogy Bethlen egyébként ugyancsak logikus fő volt és egyébként ugyancsak tudott józanul gondolkodni és érvelni. De hát a feketéről természetesen ő sem tudta logikusan bebizonyítani, hogy fehér.

Azt mondja benne, hogy senki sem olyan „böcsülője az szép békességnek”, mint ő, sőt „az Úristennek minden evilági áldási felett legdrágábbnak” tartja. Azt is elismeri, hogy neki a királlyal két ízben is megkötött nagyszombati egyezség értelmében most tulajdonképpen őfelségét kellene segítenie a csehek ellen. Csakugyan – folytatja – ő ezt is tervezte, sőt „kedveskedő jóakarattal ajánlta magát” őfelségének, de őfelsége tisztviselői közül „találtattak” olyanok, akik őt „rút, illetlen szókkal fenyegették”. (Vajon ki hiszi ezt el Bethlennek, mikor őfelsége éppen ekkor olyan szorongatott helyzetben volt, hogyha valamikor, akkor most igazán nem engedhette meg magának azt a fényűzést, hogy még megmaradt pár hívét is maga taszítsa el magától?)

Egyébként maga Bethlen is csak azt írja, hogy „találtattak” őfelsége tisztviselői között ilyenek, tehát kivétel volt köztük az ilyesmi, s e kivételeket őfelsége, ha valaha, akkor most igazán példásan megbüntette volna, ha Bethlen panaszával ez ügyben hozzá fordult volna! Ő azonban még ezt is „semminek tartván”, még így is „őfelsége részére készítette szeretettel hadait”.

Ámde mégis kénytelen volt – folytatja – őfelsége ellen és a csehek mellett kivonulni először, mert a csehek is hozzá fordultak segítségért. (Eszerint tehát ha az ellenség ellen készülők, s ráadásul olyan ellenség ellen, amely ellen vonulni szerződés alapján is kötelességem, akkor az, hogy az ellenség kér, hogy inkább vele menjek, feljogosít arra, hogy szerződésem megszegésével a szövetséges ellen fordulhassak? De egyébként is lehetséges, hogy az ellenség erre kérjen, ha nem tudja, hogy könnyű Katót táncba vinni? Végül pedig ne feledjük, hogy Bethlen kiáltványának megjelenésekor a nagy nyilvánosság még nem tudta ugyan, de a történetírás ma már régen tudja, hogy akkor már Bethlennek nemcsak Ferdinánddal volt szövetsége, hanem – példátlan becstelenség! – már a csehekkel is, melyet hosszú alkudozások után kötött meg velük.)

„Másodszor, mert a csehek ellen harcoló magyarokat ott a németek kegyetlenül levágták.” (Csak nem volt olyan őrült az a német, hogy a saját katonáit „vágja le” és éppen akkor, mikor úgyis alig van olyan katonája, aki mellette harcol?)

Az igazság az volt, hogy a Ferdinánd mellett Csehországban harcoló hajdúk – szokásuk szerint – olyan rablást vittek ott végbe, hogy Bouquoi fővezér büntetésül három tisztjüket kivégeztette. Erre valamennyien fellázadtak és otthagyták a harcteret.

Az csak természetes, hogy erre megsemmisítették őket, mert hiszen utána már csak rablásból élhettek volna és a közbiztonságot veszélyeztették volna. Hiszen akik hazaértek közülük, azok közül is nem egyet itthon a magyarok vágtak le rablásaik miatt. Ha Bethlen csak e rabló hajdúk levágása miatt fogott fegyvert a császáriak ellen, ugyanezen címen (csak sokkal több joggal) a csehek ellen is fordulhatott volna. Ugyanakkor ugyanis Thurn, a lázadó csehek vezére is betört Magyarországra, ő is gyilkolta a magyar lakosságot, sőt még rabokat is szedett közülük, akiket a nádor éppen ekkor próbált kiszabadítani a kezei közül. (Szalay: Eszterházy, I., 55-56. o.)

Végül indulására harmadik okul azt hozta föl Bethlen, hogy „az magyarországi klérus sok helyeken mind szóval, mind írással nyilvánvaló sok fenyegetésekkel éltenek minden rendek között, hogy nemcsak a religiónak szokott libertását akarnák turbálni, sőt fő-főpatrónusokkal, várasokkal is ki tudja, mit akarnának mívelni”.

Láttuk, hogy ez a harmadik, „hatalmas” ok nem más, mint Pázmánynak jobbágyaival kapcsolatban mondott, de aljas gonoszsággal elferdített és félremagyarázott kijelentése volt. Láttuk, hogyha valamikor, akkor ekkor, a magyar katolicizmus legválságosabb helyzetében, ugyancsak alapos oka volt „a magyarországi klérusnak”, hogy ne nagyon fenyegetőzzék. Hiszen egyenesen léte forgott kockán, s ilyenkor az ember könyörögni szokott, nem pedig fenyegetőzni. El lehet tehát hinni, hogy „a klérus” mégis éppen ekkor fenyegetőzött?

Bethlen állítólag e három ok miatt ment tehát nagy sereg élén II. Ferdinánd ellen éppen akkor, amikor a csehek, osztrákok és németek is mentek ellene, sőt még a bécsiek is. Mikor aztán váratlanul megfordult a kocka, Ferdinánd Fehérhegynél leverte a cseheket és Bethlen tárgyalni kezdett vele, hogy mentse, ami menthető, akkor egészen világossá vált, hogy nem a magyarok sorsáról, még csak nem is a protestantizmusról, hanem egyedül magáról Bethlenről volt szó.

Mikor ugyanis lényegében már eldőlt a küzdelem s nyilvánvalóvá vált, hogy sem felekezeti, sem alkotmányos téren vívmányokat nem érhet el, Bethlen utána még akkor is két évig folytatta a harcot, pusztította az országot, ontotta a magyar vért és vagyont, követelte az országtól a nagy adókat és élelmiszer- és takarmányszállításokat csak azért, hogy ne csak azt a hét megyét kapja meg, melyet Ferdinánd még mindig hajlandó volt adni, hanem azt a tizenhármat, melyet első szorultsága idején helyezett Bethlennek kilátásba; no meg, hogy megtarthassa azt a királyi címet, melyről való lemondás annyira fájt hiúságának.

Így aztán nem csoda, hogy támadása vége felé már mindenki elhagyta, még a legbuzgóbb protestánsok is, s még azok is, akik eleinte leglelkesebb hívei voltak. Neki azonban mindez nem számított, így is tovább harcolt, s addig nem tudott lemondani arról, amit már megízlelt vagy amit gondolatban már magáénak tartott, míg egészen lehetetlenné nem vált követelése.

De ekkor is szitkozódás és átkozódás közepette mondott le róla. Szidja érte a magyarokat: lenézi, lekicsinyli eddigi áldozataikat és azok előtt, akik neki – igaz, hogy csak kénytelenségből – a Habsburgok alatt szokásos adón tízszeresét szavazták meg, égre-földre esküdözik, hogy ő addig „egy pénzt nem kapott” tőlük, s hogy neki felkeléséből csak költsége volt, de haszna semmi.

Kénytelenségből aláírja a békét, de mikor aláírja, már akkor is tudja, hogy megtartani nem fogja. De az természetesen eszébe se jut, hogy egy szerződést olyan szándékkal írni alá, hogy úgyse tartom meg, a szerződő fél becsapása, tehát becstelenség, és ellenzik azzal a „tiszta” evangéliummal, melyet ő állítólag véd.

Nem csoda, hogy ennyire el volt keseredve a királyi címről való lemondás miatt. Hiszen előtte azt írta Forgách nádornak: „Hogy én Istentől és az nemes országtól régi szabadsága szerint reám ruházott kicsiny dignitást [méltóságot]* féltemben magamról levessem és örökkévaló gyalázatomra annak renunciálják [lemondásnak tekintsék], bizony uram, az sohasem lészen, arról senki ne gondolkodjék, sőt inkább halok meg tisztességem mellett.”

* A magyar királyi méltóságot jelenti ez a „kicsiny dignitás”. Úgy megszokta már ugyanis Bethlen az álnokságot, az álszerénységet és azt, hogy mindig mást mondjon, mint amit gondol, hogy nem vette észre, hogy ez már nem a maga szerénykedése, hanem az ország lekicsinylése. A magyar királyi méltóságot ugyanis csak akkor mondhatja valaki „kicsiny méltóságnak”, ha vele együtt az országot és a magyar nemzetet is lekicsinyli.

Igaz, hogy Bethlen idejében a valóságban is kicsiny volt az ország, ez a mi hazánk, de kétségtelen, hogy ennek ellenére is ez volt a legnagyobb dolog a földön számunkra, s a magyar királyi cím természetesen Bethlen számára is a legnagyobb méltóság volt. Nem is az Isten és nem is „az nemes ország” adta ezt Bethlen Gábornak, mert kétségtelen, hogy Isten is és az ország is II. Ferdinándnak adta, mégpedig nem is sokkal előbb, mint Bethlen elharácsolta előle. Pedig hát a királyi méltóságnak éppen az a legfontosabb ismertetőjele, hogy nem visszavonásig adja se az Isten, se az ország, hanem legalábbis életfogytiglan, sőt legtöbbször nemzetség-fogytiglan. Az erőszak, a fondorlat, a hitszegés, az állhatatlanság és a lázadás adta tehát a magyar koronát Bethlen Gábornak, nem pedig az Isten.

Ilyen fogadkozások után nem csoda, hogy Bethlent annyira bántotta, hogy „féltében” mégiscsak lemondott arról a „kicsiny dignitásról” és „örökkévaló gyalázatára” mégsem „halt meg tisztessége mellett”.

Tény, hogy nem királyhoz illő viselkedés volt ez tőle, de ezen úgy lehetett volna segíteni, hogy belátva, hogy nem Isten adta és hogy az nemes ország se volt valami nagyon nemes, mikor adta, hanem közönséges esküszegő, nem lett volna szabad elfogadni azt az egyébként is „kicsiny” dignitást.

De el nem fogadásához persze önuralom kellett volna, önzetlenség és jellemnagyság. Mindez pedig hogy lett volna meg abban a Bethlen Gáborban, aki már akkor is Magyarország fejedelmének írta magát, mikor még meg sem választották, és aki még akkor is Magyarország királyának címezte magát, sőt még pénzt is veretett ilyen felirattal, mikor már lemondott róla, s így ország-világ tudta, hogy nincs hozzá joga?

Bethlen azonban olyan szerencsés ember volt, hogy a magyar történetírás mindezek ellenére mégis nem ezt a sok nagyravágyást, következetlenséget, szerződésszegést és gyermekes hiúságot örökítette meg vele kapcsolatban, hanem csak azt a „bámulatos” önmérséklését, tehát önzetlenségét és szerénységét, hogy a koronát nem tetette fejére, noha kezében volt.

Pedig hát láttuk, hogy ez sem szerénységből történt, hanem okos előrelátásból, mert ha a királyi címről való lemondás még így is olyan „örökkévaló gyalázatára” volt Bethlennek, mi lett volna akkor, ha meg is koronáztatta volna magát, s aztán kellett volna lemondania? De Bethlenben ennek ellenére sem lett volna akkora önuralom, hogy a koronát ne tetesse fejére, ha konstantinápolyi követei nem jelentettek volna neki olyan rémeseket a török haragjáról, mint annak idején idéztük. Emiatt nem volt egyelőre koronázás, nem pedig Bethlen önmérséklése miatt. De hogy úgy beszélt, mintha minden az ő jellembeli tökéletessége miatt történt volna, az csak természetes.

De ha már Bethlen királyságra tört, s célját el is érte, akkor jobban vigyáznia kellett volna kijelentéseire, s nem lett volna szabad annyira kötnie az ebet a karóhoz, ha már megválasztották, inkább meghal, mintsem lemondjon. Ugyanis ilyen erősködések után mégis lemondani csakugyan rettentő szégyen volt, s ugyancsak mutatta, mennyire nem volt királynak való az az ember, akit a magyarok kénytelenségből és nemtelenül bár, de mégiscsak királyukká választottak. (Ebben egyébként Kossuth is ugyanolyan volt, mint Bethlen. Ő is azt mondta, hogy ha a temesvári csatát is elveszítjük, ő főbe lövi magát. Mikor aztán kisült, hogy mikor ezt mondta, akkor már el is volt vesztve az a temesvári csata, természetesen nem lőtte magát főbe. Ezt helyesen tette ugyan, mert valakinek főbe lőni magát bűn, s így Kossuthnak is tilos, de egy nemzeti hősnek nemzeti hőshöz méltóan is kell viselkednie. Meg kell tehát gondolni a szavait, s csak olyanokat kell mondani, amelyeket aztán meg is tart.)

„Bizony nem jő többé Bethlen Gábor segítségtekre” – önti ki keserűségét Bethlen –, „megégetvén kása a száját; nem köti fel másszor az harangot falu fejében, nem költi el érettetek ötször-hatszor való százezer forintját*, látván mostan szemeivel, mely igen elvonszák az emberek magukat, nem akarnak hazájukért, Isten tisztességéért, religiójokért, szabadságokért semmit költeni és személyekben szolgálni!”

* Ez fáj tehát legjobban: a sok pénznek hiábavaló elköltése. Mivel pedig hangsúlyozza, hogy pénzét nem volt érdemes elköltenie, ezzel azt is elismeri, hogy azt a sok pénzt nem a magyar nemzet elveszett szabadságának visszaszerzésére szánta, de még felekezete érdekeinek megvédésére sem, hanem egyedül a maga érvényesülésére. Ezt elérte ugyan, de kevesli, amit elért; ilyen sok pénzért többet várt.

Igaz, hogy a nikolsburgi békében az ország és felekezete szabadságát is kivívta, de ezt semmibe veszi. Vagy mert ez nála a sok elköltött pénzhez képest nem számított, vagy mert jól tudta, hogy a „szabadság” már támadása előtt is megvolt, s azért ezt a kortes jelszót sohasem vette komolyan. A mi „hazafias” történetírásunk azonban egyhangúlag úgy könyveli el a dolgot, hogy Bethlen kivívta mind a vallás-, mind a politikai szabadságot. De hát akkor maga Bethlen miért hangsúlyozza annyira, hogy „a kása megégette a száját” és az ő „örökkévaló gyalázatát” a békekötés után?

„Mert hát legelőször – panaszkodik miatta – Rákóczi György ment haza felesége fejfájására vagy szülésére. Aztán a többi úr is ész nélkül tódult császár kegyelmére. Még a már leszerződtetett tatár hadak megérkezését se várták meg.” Így aztán szegény Bethlen „kényszeríttetett az gyalázatos conditiók szerint megbékélni, nem úgy, mint én kívántam volna végben”. Így vette el a nikolsburgi béke „minden dicsőségét, jó hírét, nevét az magyar nemzetnek” (tehát nem is Bethlennek).

„Személyemnek tőlök megvettetése kényszerített akkor engemet azoknak az gyalázatos conditióknak (ne feledjük, hogy ezek a „gyalázatos conditiók” a nemzet függetlenségét és a vallásszabadságot tartalmazták) aláírására, mert bizony szóról szóra írom; soha én azokra nem léptem volna örök gyalázatomra, electiom renunciálásával, mert első dolgaimban így hagyattattam el, sőt így deponáltam, sőt megfosztattam electiótól őkegyelmek miatt.”

A második támadásnak tehát az volt az oka, hogy az első Bethlen szerint az ő „gyalázatával” (hazafias történetírásunk szerint azonban mégis dicsőséggel) végződött. Ezért az első támadását befejező békét már rosszhiszeműleg is írta alá. Kénytelenségből azzal a szándékkal, hogy mihelyt lehet, kiköszörüli a csorbát, azaz megszegi. Világos azonban, hogy mikor ennek eljött az ideje (hamar eljött), az újabb fegyverfogást nem ezzel okolta meg.

Jellemző álnokságára, hogy ő, aki akkor is már az újabb háborúra készült, mikor az előző háborúját befejező békét aláírta, s háborús szándékát, mint láttuk, már ekkor is hangoztatta, Ferdinándot vádolja azzal, hogy nem tartotta meg a békeszerződést s „meg nem tartván az fogadások – mondja –, sem isteni, sem pedig emberi törvénnyel az végzések megtartására is nem köteles, s így mi is hadainkkal megindultunk, remélvén azt, hogy Isten, aki az végezéseknek és hittel tött fogadások megszegésének komoly bosszúállója”, megáldja majd fegyvereit.

Bethlen tehát másodszor csak azért fogott fegyvert, mert Ferdinánd szegte meg a nikolsburgi békét. A nikolsburgi békeszerződésben az van, hogy azoknak, akiknek Bethlen az egyház vagy a királyhoz hű maradt nemesek birtokait eladományozta vagy zálogba adta, e birtokokat azonnal vissza kell adniuk, a legközelebbi országgyűlés azonban gondoskodik majd kártalaníttatásukról.

Ez az országgyűlés 1622-ben, tehát a Bethlen első és második támadása közötti időben volt, s nemzeti szempontból annyira kuruc volt, hogy Bethlen első támadásának tanulságai ellenére is ragaszkodott az idegen csapatok behozatalának tilalmához, s ennek törvénybe iktatását sikerült is elérnie. (Egyenesen előkészítette ezzel Bethlen útját egy újabb, sikerrel kecsegtető támadáshoz.) Protestáns szempontból annyira sikeres volt ez az országgyűlés, hogy az előbbi, már katolikus nádor (Forgách) helyett újra protestánst választott, Thurzó Szaniszlót.

Sem nemzeti, sem protestáns szempontból tehát sohase volt kevésbé szükség egy újabb szabadságharcra, mint ekkor, de annál nagyobb szükség volt rá Bethlen szempontjából. Ugyanez az országgyűlés ugyanis magával Bethlennel úgy kibabrált, hogy adományosainak kártalanítását a következő országgyűlésre halasztotta, ami magyarul annyit jelentett, hogy örökre elhalasztotta. Annak ugyanis, ami anyagi áldozatot követel, annál kisebb a valószínűsége, minél későbbre halasztják. Nem is kaptak Bethlen adományosai kártalanítást soha.

Sérelmes volt ez Bethlenre, de ha a nikolsburgi béke megszegésének felelt meg, az igazságtalanságot nem a király követte el, hanem az országgyűlés, tehát a magyar nemzet. Fő oka pedig az a Thurzó nádor volt, aki még az imént, az első felkeléskor, Bethlennek olyan főembere volt, hogy magát a nikolsburgi békét is ő kötötte meg a királlyal Bethlen nevében. Ez is mutatja, mennyit adtak Bethlenre állítólagos hívei. Maga az országgyűlés határozata pedig azt bizonyítja, hogy maga az ország is mennyire nem azonosította magát Bethlen érdekeivel, s hogy Bethlen már rövid magyarországi uralma alatt is mennyire eltaszította már magától az ország rokonszenvét.

A nikolsburgi békének Ferdinánd részéről való másik megsértése Bethlen szerint az volt, hogy az abban a várak karbantartására járó évi 50.000 forintot Ferdinánd nem fizette meg neki. Ez igaz volt. Ez az 50.000 forint azonban a békeszerződésnek olyan jelentéktelen pontja volt, hogy csak emiatt az egész békét sutba dobni és újra háborút indítani érthetetlen dolog. Ferdinánd részéről ez a mulasztás nem jelentett rosszakaratot a békeszerződés megtartását illetően. Ennek egyszerűen csak az volt az oka, hogy neki bőkezűsége és könnyen adakozó volta miatt pénze sohasem volt. Nemcsak Bethlennek, hanem még leghűségesebb híveinek is várakozásra és sürgetésre volt szükségük, mire megkapták azt, ami nekik járt.

A jelen esetben azonban nemcsak a császár gyarlósága volt az oka annak, hogy Bethlen nem kapta meg a pénzét. Látni fogjuk majd ugyanis, hogy Bethlen még azzal is dicsekedett, hogy neki a császár az adófizetője, s mikor ezt mondta, arra az évi 50.000 forintra gondolt, ami neki tőle a nikolsburgi béke értelmében járt.

Bethlen jobban megszegte a békeszerződést, mikor ilyesmivel hetvenkedett, mint a császár, akinek ezek után nem volt kedve Bethlennek megküldeni az „adót”. De az is mentsége a császárnak, hogy neki biztos tudomása volt arról, hogy Bethlen már a nikolsburgi béke aláírásakor a második támadásra készült, s utána is állandóan érkeztek hozzá a jelentések Bethlen háborús kijelentéseiről, sőt készülődéseiről.

Nem ostoba ember lett volna-e tehát Ferdinánd, ha ezek ellenére is küldött volna Bethlennek pénzt? Hiszen ezt a pénzt a szó szoros értelmében a saját maga ellen indítandó háború költségeire küldte volna. Tartotta volna meg tehát maga Bethlen a békét, s akkor nem kellett volna panaszkodnia arra, hogy a császár nem tartja meg.

Bethlen második támadásának nem lehetett oka ez a meg nem fizetett 50.000 forint, mert nagyon jól tudta ő azt, hogy a mindig pénztelen, s ezért mindig készületlen II. Ferdinánd mennyire fél az ő támadásától. Csak ultimátumot kellett volna tehát neki küldenie, hogy vagy 50.000 forint vagy újabb támadás, s rögtön megkapta volna a pénzét kamataival együtt. Sőt megkapta volna ultimátum nélkül is, mert mikor Bécsben megtudták, hogy Bethlen már indulni készül, ők maguk üzenték neki, hogy a pénz már készen van. Mivel Bethlen mégis megindult, nyilvánvaló, hogy támadásának nem ez az elmaradt 50.000 forint volt az oka, de nekünk, akik már azt is tudjuk, ami Ferdinánd és tanácsosai részére akkor még a jövő titka volt, azt is meg lehet már állapítanunk, hogy az ellenségnek küldte volna a császár ezt az összeget, ha megküldte volna, azaz együgyűség lett volna részéről megküldeni.

De azt is, mint igazságot mondhatjuk ki, hogy Bethlen második támadásának az országgyűlés viselkedése se volt igazi ok. Bethlen nem az az ember volt ugyanis, aki a hívei kára miatt egy 5-6-7-szer százezer forintjába belekerülő háborút megindított volna. Egészen kétségtelen tehát, hogy ez is csak ürügy volt, nem pedig igazi ok. Az igazi ok az volt, amit maga megmondott már rögtön a béke aláírása után. A királyi cím, no meg a remény, hogy a már bírt hét megye mellé esetleg még újakat is szerezhet.

Bethlen harmadik támadása azért történt, mert hitfelei nyugaton éppen ekkor újra szövetségbe tömörültek II. Ferdinánd és az Egyház ellen és így a harmincéves háború új, erőteljes fordulatot vett. A nyugatiaknak hasznos volt a keleti szövetséges, Bethlen viszont sokkal tevékenyebb és sokkal nagyravágyóbb volt, semhogy ilyen nagyszerű alkalmat elmulasztott volna szerencséje újabb megkísérlésére.

Hogy a második támadására következő békében újra megfogadta, hogy többé nem indít támadást, sőt mindenben egyenesen támogatója lesz a királynak, az természetesen a legkevésbé sem volt akadály Bethlennél a hamarosan következő harmadik támadásnak. Hiszen mikor ígérte, már akkor sem gondolt komolyan arra, hogy meg is tartja.

Igaz, hogy Ferdinánd most sem fizette meg neki a második békekötésben már 30.000 forintra leszállított évi pénzösszeget, de most már Bethlen nem is ezt hozta fel támadása okául. Most már minden megokolás nélkül egyszerűen csak jött. Hadüzenetet egyébként az első két alkalommal sem küldött. Ekkor is egyszerűen csak jött, mert a meglepetés adta hadi előnyöket nem volt hajlandó ilyen „formaságok” kedvéért (melyeket azonban a tisztességes emberek akkor még szigorúan megtartottak) feláldozni.

Bethlen e tekintetben is úttörő volt, ebben is megelőzte korát, mert ma már egészen rendszeres az ilyen becstelen, hadüzenet nélküli háború kezdése. A második világháborúban Hitler is így tett és a japánok is így tettek Amerikával, sőt már Nagy Frigyes is hadüzenet nélkül szokta megtámadni Mária Teréziát. Azonban a becstelenségben, a haszonnak a becsület elé helyezésében nem dicsőség, hanem gyalázat úttörőnek lenni.

Harmadik támadását – de csak utólag – ezzel okolta meg Bethlen: „Nem gyönyörűségből, nem fejedelemségkívánatból, nem keresztyén vérontásra való vágyódásból, hanem félelemből kellett ez mostani expedíciót felvennünk.”

Állítólag attól félt, hogy ha ő nem jön, a császár híres, rosszhírű vezére, Wallenstein tönkreteszi egész Magyarországot és az igaz religiót. Ezzel az érvelésével azonban burkoltan azt is elérte, hogy az első és a második alkalommal, mikor ő maga sem mondta, hogy a félelem miatt kellett jönnie, csakugyan „fejedelemkívánásból” és a „keresztyén vérnek ontására” jött; bár azt mi is szívesen elismerjük neki, hogy ekkor sem „gyönyörűségből”. Ez azonban édeskevés mentség.

Világos azonban, hogy félelemre most sem volt oka sem neki, sem a nemzetnek, sem a protestantizmusnak. Hiszen Bécs egyenesen őrült lett volna, ha nyugati ellenségei mellé még maga szerez magának ellenséget keleten is. De egyébként is közvetlenül Bethlen harmadik támadása előtt választották és koronázták meg a király fiát, III. Ferdinándot, s az új király épp úgy esküt tett a nemzet és a protestantizmus szabadságára, s épp úgy kiadta a koronázási hitlevelet, mint előtte apja. Pedig – nem a nemzet, hanem a protestantizmus túl nagy jogai miatt – eleinte az öreg király annyira nem akarta előre megkötni fia lelkiismeretét, hogy még fia megválasztását is el akarta halasztani, csakhogy a protestantizmus szabadságára ne kelljen neki az esküt letennie. (Bethlen, Nagy Frigyes vagy Hitler bezzeg nem haboztak volna az ő helyében. Ők egész nyugodtan letették volna azt az esküt akkor is, ha tudták volna, hogy nem fogják megtartani.)

Hogy a király mégis inkább fia megkoronázása, s vele eskütevése mellett döntött, annak kényszerhelyzete volt az oka. Az uralkodóház veszélyeztetettsége ugyanis ekkor olyan nagy volt, viszont a nagy veszéllyel való megbirkózásra pénz annyira nem állott rendelkezésére, hogy tanácsosabbnak tartotta, ha legalább a magyar protestánsokat nem teszi ellenségévé. A habozással és az eskütevés lehető elkerülésére való törekvéssel azonban egyúttal azt is tudtára adta a magyar protestánsoknak, hogy ezt az esküt, ha egyszer már letette, mennyire kötelezőnek tartja magára és fiára. Ennyire nem fenyegette tehát a magyar protestantizmust veszély – a magyar alkotmányról nem is szólva – Bethlen harmadik támadása előtt. Félelemre tehát igazán nem volt semmi ok, s ezt éppen Bethlen tudta a legjobban. Ha ő nem jön ki Erdélyből, Wallenstein serege sem lépett volna soha Magyarország területére. Volt annak másutt éppen elég dolga.

E harmadik támadás alkalmával Ferdinánd természetesen megint egészen készületlen volt. Pedig hát ezer jel mutatta már előre a készülő harmadik támadást, meg ekkor már Bethlen természetét is egész jól ismerték. De hát a jó ember, a keresztény ember, nem szeret és nem is tud háborúra készülni addig, míg a baj a nyakán nincs, s így a létfenntartás kényszere rá nem erőszakolja. A jó Ferdinánd is mindig így volt. Így aztán Bethlen megint ellenállás nélkül már hetek alatt ott volt a morva határon, pedig most az ország (a protestáns ország!) még közönyösebb volt a „szabadság” ügye iránt, mint a második alkalommal.

Wallenstein személyében azonban Bethlen most megfelelő ellenfélre akadt, s csak e tehetséges hadvezér seregének élelmezési nehézségei, majd a katonáit tizedelő pestisnek köszönhette, hogy nem járt pórul. Még így is csak úgy tudott megmenekülni Wallenstein vaskarmaiból, hogy fegyverszünetet kért Eszterházy nádortól (ilyen úr volt a nádor annak ellenére, hogy az ország – ha kényszerből is – Bethlenhez csatlakozott), ezt Wallenstein Eszterházy kedvéért meg is adta neki, de csak másnap délig, Bethlen pedig – felhasználva a jó alkalmat – az éj leple alatt reggelre eltűnt a láthatárról.

Megszökése elég szégyenletes volt, és a fegyverszünet megszegését is jelentette, mert hiszen a fegyverszünetet aláíró felek arra kötelezik magukat, hogy addig a hadi helyzeten nem változtatnak (természetesen abban az esetben, ha a fegyverszünet csak órákra szól, mint a jelen esetben). Bethlen, hogy hiúsága kárt ne szenvedjen miatta, úgy fejezte ki magát, hogy Wallensteint „stratagémával [hadi csellel] élve megtréfálta”. Csak az a kis szépséghiba volt a dologban, hogy a fegyverszünetben éppen arra kötelezte magát, hogy „stratagémával” nem fog „élni”. Úgy „tréfálkozni” egy hadvezérnek, hogy az ellenség elől megszökik, mindig szégyen (hogy csúfoltuk mi érte 48-ban Jellasicsot!), de szerződésszegéssel megszökni, mint itt Bethlen tette, kétszeresen is az.

A harmadik támadást követő béketárgyalásokon a királyhű magyarok (ezért volt Bethlen mindig annyira ellene, hogy a király megbízottjai magyarok legyenek) már nem akartak Bethlennek mindent oly könnyen megbocsátani, mint az első két alkalommal, s a királyt arra ösztökélték, hogy ne engedjen neki. Bethlen nem is volt sohasem olyan alázatos, mint e harmadik béketárgyalásokban.

Végül aztán (főként azért, mert a háború folytatása sok pénzbe került volna) újabb fogadkozásaira, hogy soha többet nem fog fegyvert az ország vagy a király ellen (a békeszerződésnek úgyszólván egész szövege nem áll másból, mint Bethlennek erre vonatkozó fogadkozásaiból), sikerült megtartani eddigi vívmányait, kivéve a már eddig is 30.000-re leszállított 50.000 forintot, melynek fizetése most már végleg kimaradt a békeszerződés szövegéből.

Hogy azonban a harmadik után nem jött még egy negyedik támadás is, annak bizonyára elsősorban az volt az oka, hogy a betegség és hamarosan a halál tett látogatást Bethlen udvarában, s már 49 éves korában jött el fiatal, de mégis túl korán elöregült testéért. A nagyra törés azonban hősünk betegségében sem szűnt meg. Ő igazán elmondhatta magáról: Dum spiro, spero [ameddig élek, remélek]. Egész halála órájáig szőtte az újabb meg újabb terveket.

Utolsó éveiben már a lengyel koronára áhítozott. Ekkor már akarva sem takarhatta nagyravágyását hazafias vagy akár csak felekezeti lepelbe, mert hiszen a lengyel koronára már bizonyára nem azért tört, mert olyan mérhetetlenül és olyan önzetlenül (!) szerette magyar hazáját, s még kevésbé azért, mert olyan buzgó kálvinista volt. Hiszen a lengyel koronát vallásváltoztatás nélkül nem is igen lehetett volna megszereznie. Kétségtelen, hogy Bethlen nem szívesen tért volna át, mert hiszen az érdekből való vallásváltoztatás rontja az ember „böcsületit”. De ha a dolog csak ettől függött volna, Bethlent ismerve, ki meri azt állítani, hogy ezt is nem tette volna meg?

Bethlen házassági terve

Hogy az elvek mennyire háttérbe szorultak Bethlen személyes érvényesülése mögött, egyúttal, hogy a hatalom- és dicsőségvágy mellett milyen nyárspolgárias, sőt gyerekes hiúság is lakozott benne, azt a legnagyszerűbben mutatja az a hő vágya (melyet három teljes éven át melengetett lelkében, s melynek megvalósítását, nem csüggedve a kudarcok miatt, újra meg újra megkísérelte), hogy Ferdinánd leányát vezethesse oltárhoz első felesége, Károlyi Zsuzsanna halála után.

Érdekes e tekintetben való viselkedését aprólékosan szemmel kísérni, mert nagyszerűen bele lehet mellette pillantani lelkének belső redőibe. Jól meg lehet belőle ismerni az embert; a nagy Bethlent is, meg a kicsit is; a nagyra törőt, meg a gyerekesen hiút is; az ellenszenveset is, meg a rokonszenveset is. Éppen ebből tűnik ki ugyanis legjobban annak a kijelentésünknek az igazsága, hogy Bethlen annyira emberi, hogy még gyarlóságaiban is van valami rokonszenves. Én magam például mindig őszintén sajnáltam, hogy vágya nem teljesülhetett. Én Ferdinánd helyében neki adtam volna a lányomat. (Látni fogjuk, hogy a jó Ferdinánd is odaadta volna, de a lányának nem kellett.)

Egyik fő jellemvonása Bethlennek, az embernek, hogy tetszelgett nagyságában, rangjában, hatalmában, gazdagságában. Hiszen ha nem tetszelgett volna benne, nem áldozott volna fel érte annyira mindent, még a becsületét is. Élete minden fontos eseményéből reklámot csinált. Ilyenkor a máskor oly takarékos ember nem sajnálta a pénzt – volt is neki elég –, mérhetetlen pompát fejtett ki és ilyenkor ország-világnak tudtára adta, ki ő. (Ez egyébként nemcsak Bethlennek, s nem is csak a fejedelmeknek volt sajátja akkor. Majdnem minden akkori magyar főúrban is megvolt mindez. Csak az előbb említettük például az olyan nemeslelkűnek tartott Thurzó Imrében. Apjának Thurzó Imre is olyan temetést, önmagának olyan fényes esküvőt csapott, hogy hatalmas uradalmakat lehetett volna venni az árán.)

Ez a tulajdonság azonban Bethlenben mégis még jobban megvolt, mint kortársaiban. Például fejedelmi elődje, Báthory Gábor hat év óta temetetlenül fekvő tetemeinek is végül olyan fényes temetést rendezett, amilyent aligha látott még Erdély. Ebben okként bizonyára az is szerepelt, hogy elhallgattassa a mendemondát, hogy azok a hajdúk, akik Báthory Gábort meggyilkolták, tulajdonképpen az ő felbéreltjei voltak. Meg akarta vele mutatni, hogy ő nem ellensége Báthory Gábornak, noha menekülnie kellett előle, míg élt, s éppen ezért beszélték róla azt, hogy ő tétette el láb alól. (No meg hát azért is, mert ha Báthory Gábor él, Bethlenből nem lehetett volna fejedelem, s Báthory Gábor túl fiatal volt ahhoz, hogy Bethlen a halálát kivárhatta volna.)

Mikor első támadásakor Magyarországon hívei királlyá választották, olyan káprázatos fénnyel vonult be az országgyűlésre, hogy fogadja a büszke magyar főurakat, a Thurzók, Illésházyak, Széchiek, Rákócziak kézcsókra járulását, hogy hónapokig káprázott bele az ország szeme. Bevonulásakor a maga és neje kísérete kétezer emberből, az akkor többnyire protestáns főuraké összesen tízezer emberből állott. (Nem csoda, hogy aztán annyira fájt neki, mikor mégis le kellett mondania erről a „kicsiny dignitásról”. De persze az sem csoda, hogy ilyen körülmények között a Habsburgok olyan nehezen tudták behajtani a török segélypénzeket, melyeket „keresztény szeretetből” kellett megszavaztatniuk azokkal az osztrák, cseh és német rendekkel, akik az „ínséges” magyarok effajta káprázatos pompakifejtését látták (a jelenlévő külföldi követségek tagjai), vagy legalább a hírét hallották.)

Mikor 1626. február 22-én a második menyegzőjét ülte a császár lánya helyett a protestáns Brandenburgi (Hohenzollern) Katalinnal, tudtára adta ezt követségek útján (ha még olyan sokba kerültek is) minden uralkodónak és nagyúrnak, aki csak élt akkor a föld kerekén. Meghívott az esküvőre mindenkit, még ellenségeit is, ha nagyurak voltak. Mert hiszen minél több és minél nagyobb urak jelentek meg az esküvőn, annál nagyobb úrnak látszott az ünnepelt.

Meghívta még Bajor Miksát is, akinek seregei pedig Fehérhegynél nemcsak a cseheknek, hanem az ő királyságának is a kegyelemdöfést adták. Bizonyára egyszerű származását akarta feledtetni ezzel a királyokénál is nagyobb fénnyel. Az effajta hiúság éppen emiatt megszokott dolog majdnem minden „self-made man”-ban [önerejéből érvényesülő emberben]. Napóleonnak is császárlány kellett feleségül (ő meg is kapta), de nemcsak az kellett neki, hanem mindjárt le is kicsinyelte menyasszonyának „szegényes” kelengyéjét (mi meg azt hittük, sőt hisszük még ma is, hogy a magyar föld minden kincse és az ország minden adója a főhercegnők „fényűzésére” ment), s rögtön tízszer annyit és tízszer olyan finomat és tízszer olyan divatost csináltatott neki mindenből, mint amennyit és mint amilyent hazulról hozott. De az is igaz, hogy neki a fitogtatásra is jobban volt szüksége, mint annak, mert annak az ősei is már félezer éve császárok voltak, s így az egyszerűség fényűzését jobban megengedhette magának.

Bethlen azt az óhaját fejezte ki, hogy esküvőjén Ferdinándot, a császárt, Pázmány képviselje. Nem azért, mert Pázmány volt, hanem azért, megy az Anyaszentegyház bíborosa. Ezt a kitüntetést nem kapta meg. (Ezt is azzal az udvarias megokolással tagadták meg tőle, hogy főpap nem való ilyen világias természetű követségbe.)

De a római császár követe természetesen ott volt az esküvőn és a másik császáré, a szultáné, akit, illetve akiket (mert hiszen egy egész ármádiával voltak) mint hajdan Zápolyának, neki is dugdosnia kellett a császár követei elől.

Bethlen azonban nem tehette, hogy esküvőjére a szultánt is meg ne hívja, nemcsak azért, mert hiúsága nem engedte meg neki, hogy csak egy császár követei legyenek ott, mikor kettőé is ott lehetnek, hanem azért se, mert a portán azt hitték (s Bethlen akarta, hogy ott azt higgyék), hogy ő egyedül csak a hatalmas török császár embere. Nem cselekedhetett hát a nyilvánosság előtt ezzel ellenkezőleg.

Jellemző azonban, hogy szövetségesei és hittestvérei már sokkal kevésbé tisztelték meg, mint a padisah, sőt mint a katolikus császár (s Bethlen mégis azzal mentette minden, a magyar király ellen elkövetett bűnét, noha effajta bűneinek száma ugyancsak légió volt, hogy a császár ő vele igen rosszul bánt). Nem küldött az esküvőre követet sem az angol király, noha Bethlen az ő vejének, mint cseh királynak, volt hajdan szövetségese. (De hisz éppen ez volt az oka, hogy nem küldött, mert volt alkalma jóllaknia Bethlennel.) Nem küldött a francia király, sem Velence, pedig mindketten a Habsburgok ellenségei, s így Bethlen szükségképpen „elvtársai” voltak.

Az esküvőn a fény és a vigasság egyébként akkora volt, hogy az ünnepi menetben hat nagy, oroszlánmódra farkig fehér-kékre festett török ló húzta az új házaspár díszhintaját, s a fény és zaj emelésére Bethlen minden elérhető zenekart szerződtetett, sőt – hogy többen legyenek – még örök ellenfele, Eszterházy nádor zenészeit is kölcsönkérte.

Bethlen annyira túlzásba vitte a hiúság természetes emberi gyarlóságát, hogy valóságos színésszé vált miatta. Még felesége halálát is a maga hiúságának, fontosságának és érdekhajhászásának szolgálatába állította. Kétségtelen, hogy még gyászában is fontosabb volt számára ez, mint a fájdalom.

Mivel azonban úgy tesz, mintha csak a gyász, a fájdalom érdekelné, valójában egy olyan ellenszenves színész alakja jelenik meg előttünk, aki még gyászában is alakoskodik. Nem ritkaság egyébként ez „hazafias nagyjaink” között. Mi ugyanis hajlamosak vagyunk a látványosságokra, a pózokra, s így nem csoda, hogy a nemzet bálványai közül nem egy nem tudott e tekintetben sem ellenállni a népszerűség növelésére annyira előnyös jó alkalomnak. Feltűnően látható például ez Wesselényi Miklósban, aki már az apjától örökölte, akiben a hiúság még egyetlen bálványozott fia szereteténél is nagyobb volt.

Bethlen első felesége, Károlyi Zsuzsanna, egy jó negyedévre a nikolsburgi béke aláírása után, 1622. május 13-án halt meg. A nagyzoló Bethlen olyan temetést rendezett neki, mintha nem mondott volna le már a királyi méltóságról. Ezzel is megmutatta, hogy lélekben nem is mondott le soha erről az egyébként is „kicsiny dignitásról”.

Természetesen Eleonóra császárnét, II. Ferdinánd (második) nejét is meghívta a temetésre. Tudta, hogy nem fog elmenni, ezt Bethlen sem kívánhatta tőle. De hátha mégis?! S akkor micsoda megtiszteltetés, micsoda dicsőség lenne ez rá nézve Erdélyben! Ha megtette volna ezt a császárné az ő kedvéért, olyan tisztelet és olyan fény fogadta volna, amilyent talán még ő sem látott. Még az is lehet, hogy emiatt a gyászba borult, de annyira hiú férj még második támadását, tehát esküszegését is elhagyta volna, vagy legalább évekre elodázta volna hálából és a nagy meghatottságtól. De – gondolta Bethlen – még ha csak követet fog képviseletében a temetésre küldeni, az is akkora megtiszteltetés és annyira fog imponálni Erdélyben, hogy így is megéri a meghívólevél megszerkesztésével járó fáradságot és költséget.

Érdemes ezt a temetési meghívót szóról szóra közölni, mert nagyszerűen meg lehet belőle ismerni Bethlent, az embert. Először is látjuk, hogy a nyelvnek micsoda művésze. Szebben, kegyeletesebben, kenetesebben és nemesebb lelkülettel talán nem is lehetett volna írni valakinek felesége halálakor, mint ahogyan Bethlen ír ebben a meghívó levélben.

„Hogy az emberi élet némi csodálatos változással ellenséges és kedvező viszonyok örök láncolata, magam házi, mégpedig gyászosnál gyászosabb példáján tapasztaltam, mint ki nemrég nehéz hadviselésekben járván el, midőn az ő császári királyi szentséges felségével kötött és megerősített béke ügyeivel kezdtem egész lélekkel foglalkozni, s evégett ide Erdélybe utaztam: a fenséges fejedelemmé, Zsuzsanna, kedves hitvesem, mint életemben, úgy ezen útban is társam és késérőm, íme váratlanul, még útközben, súlyos nyavalyába esik, s ide, Kolozsvár városomba hozatván, megérkezésünk után nyolcadik nap, úgy mint folyó május havának 13. napján éjjeli két órakor Istenhez küldött forró imádságok között és a keresztyén áhítat mindazon tiszteinek teljesítése után, melyeket az asszonyok egyik legszentebbikének valaha mívelni hagyott az emberi természet gyarlósága, elhunyt az Úrban és ezen múló életet ama halhatatlan boldogsággal, melyet egész a körülállók bámulásáig áhítozott, amily szerencsésen, oly kegyeletesen felcserélte, nekem idő előtti elhalálozása által hihetetlen és megmagyarázhatatlan lélekfájdalmat hagyva és maga utáni vágyát minden jóknak.

Mivelhogy tehát az Úrban ekként elhunytnak kötelességem, mint keresztyénhez illik, legkivált pedig irántam való tiszteletéhez és azon határtalan ragaszkodásához képest, melynél nagyobb, őszintébb és odaadóbb bármely házassági életben alig képzelhető, a végtiszteletet megadni: érette a gyászexequiák [gyászzenék] és a temetési szertartások Gyulafehérvárott fognak tartatni s teste a nagyobb egyházban a földnek, ezen mindnyájunk közös anyjának kebelébe, honnan eredetét is vette, jövő július havának első napján fog eltakaríttatni. Miért is szentséges felségedet kérve kérem, méltóztassék irántam való hajlandóságánál és indulatánál fogva a legalkalmatosabbnak látszó módon a temetésen jelen lenni és lelkemnek ezen benső szomorúságát kegyességének vigasztalásával és tanúsításával mintegy enyhíteni, s egyszersmind kedves hitvesemnek végső napját díszesíteni. Mit szentséges felségednek megszolgálni ügyekszendem, kinek is hosszú és boldog életet kedveseivel egyetemben szívből kívánok.”

Milyen jó keresztény, milyen jó és nemeslelkű ember, milyen mintaférj rajzolódik elénk e megható sorokból! Hogy szerethette a feleségét, hogy megbecsülhette, milyen példás házaséletet élhetett az a férj, aki így tud írni felesége halálakor! Mint sajnálja, hogyan gyászolja ez a jó Bethlen egyszerű, köznemesi családból származó élete párját! Még a császárnét is csak arra kéri, hogy „mintegy” enyhítse fájdalmát, mert ténylegesen enyhíteni azt úgysem lehet. A császárné meggyőződhetett róla, milyen értékes ember ez a Bethlen Gábor, és hogy eretnekek között is lehetnek és vannak jó emberek és példás keresztények.

Ha azonban érzelmeink és meghatottságunk szabadon engedése után az eszünket is használni kezdjük, akkor kellemetlenül kell megállapítanunk, hogy ugyanaz az ember, aki ilyen megható tisztelettel viseltetik „ő császári királyi szentséges felsége” s neje „ő szentséges felsége” iránt, csak a minap támadta hátba galádul „ő császári királyi szentséges felségét”, mégpedig annak ellenére, hogy maga elismerte, hogy a vele kötött szerződése azt kívánta volna, hogy ne őt, hanem ellenségeit támadja meg.

S még csak azzal se vigasztalhatjuk magunkat, hogy azóta megváltozott, s ez az írása is éppen azt bizonyítja, hogy megbánta már azt, amit tett. Ez írása után ugyanis még újra kétszer ment fegyverrel „ő császári királyi szentséges felsége” ellen, sőt ugyanakkor is, mikor ezeket a kegyeletes sorokat írta, már el is határozta, hogy megszegi az „ő császári királyi szentséges felségével” kötött és megerősített békét.

De ha az eszünket működni engedjük, még azt a megható hitvesi szeretetet sem vehetjük őszintének, melyet levelében oly megindító kegyelettel fest. Az olyan férjet ugyanis, aki igazán porig van sújtva felesége halálával, éppen nagy fájdalma miatt nem érdekli ekkor semmi; nem érdekli még a szép nagy temetés sem, annál kevésbé az, hogy a császárné „ő szentséges felsége” ott lesz-e vagy nem. Az olyan fájdalom ugyanis, mely még akkor is szépen megtűri maga mellett a hiúságot, amikor a legjobban sajog, nem fájdalom. Aki igazán sajnálja meghalt feleségét, annak nincs kedve s türelme ilyen levelek fogalmazásával tölteni idejét akkor, amikor az a ravatalon fekszik.

Bethlen azonban még annál is sokkal gyarlóbb volt, mint amit az, hogy gyászában is ilyen szép leveleket tudott megfogalmazni, feltételez. Neki akkor, mikor felesége haláláról és erényeiről ezt a szép levelet írta, már a második, az elsőnél előkelőbb feleség járt az eszében, s ez a megható gyászlevél tulajdonképpen nem is a meghalt, hanem a jövendő felesége kedvéért íródott.

Azért mutatja magát benne olyan példás férjnek, mert akkor már a császárné lányát (mostohalányát) szemelte ki második feleségnek, s a jövendő örömanyának meg akarta mutatni, milyen jó ember és milyen jó keresztény a jövendő kérő, és milyen jó férj lesz majd belőle. Olyan, akihez még a szentséges császár és császárné is bátran hozzáadhatja a lányát. Egyúttal mindjárt meg is akarta kezdeni az ismerkedést és a barátkozást az új nászasszonnyal.

Ez a példás keresztény Bethlen Gábor túlságosan is gyarló ember volt. Láttuk, hogy felesége, Károlyi Zsuzsanna, 1622. május 13-án halt meg, de a temetése – mert a nagy parádé megrendezéséhez idő kellett – csak július elsején volt. De Bethlen (datum Albae/Gyulafehérvárott die 6. junii anno 1622 (tehát felesége halála után már 3 hétre, s eltemetése előtt egy hónappal) benevolus Gabriel aláírással található a kismartoni levéltárban) azt írja Eszterházynak, hogy „Károlyi uram többet fog mondani kegyelmednek”, azaz, hogy van a levelében közölteknél sokkal fontosabb mondanivalója is, melyet azonban nem bíz papírra, hanem majd küldöttje személyesen fog élőszóban közölni.

Károlyi Mihály Bethlen nevében fel is kereste Eszterházyt Érsekújvárott s megkérte, hogy nagyon finoman puhatolózza ki, hogyan fogadnák az udvarban, ha Bethlen a császár második leányát, a még 12 évet be sem töltött Cecília Renátát, feleségül kérné. Károlyi Bethlen nevében tollba mondta Eszterházynak itt következő biztosítékait:

1. „Nem háborgatná (főhercegnő feleségét) religiójában, sőt azokhoz minden jóakaratját ajánlja, kollégiumot emel (természetesen a jezsuitáknak), templomokat ad és épít (természetesen pápistákat), s ha Istennek úgy fog tetszeni, látván igazságát az catholica religiónak, talán maga is követője leszen, mondván, hogy most is sokat szeret abban és minden jóakarattal is van hozzájuk.”

2 „Pro securitate suae fidelitatis (annak bizonyítékául biztosítékul, hogy ő maga soha nem lesz többé a császárhoz hűtlen) admittálja (befogadja) az német praesidiumot (őrséget) Tokajban, Szakmárban és Váraddá is.” (No hát ezzel Bethlen ugyancsak elárulta a magyar „hazafiságot”! Vajon elhihetjük-e neki, hogy legalább eddig hitt benne?!)

3. „Ha az alkalmatosság behozza, tudván ő az töröknek minden dolgait és ha őfelségének az leszen kegyelmes jóakaratja, kész leszen az törökre is arcul támadni és az körösztyénség mellett szolgálni (elismeri tehát, hogy eddig ellene működött), interim (közben) állandó békességet szörzeni, ha úgy tetszik őfelségének.” (Tehát közben hogyan fogja majd becsapni a törököt!)

4. „Hogy valami suspicio (gyanú) fönn ne maradjon ennél maga méltósága kereséséről, mindjárt első gyűlésen elvégezi maga vármegyéinél és ezeknél is munkálózik, hogy in successionem mind válasszák s mind megkoronázzák őfölsége öregbik fiát.” (Mivel házassági terve nem járt sikerrel, látni fogjuk, hogy bosszúból mindent elkövetett, hogy legalább ne egyhangúlag legyen király II. Ferdinánd „öregbik fia”. De persze ezt mégis egyedül csak magyar nemzeti érdekből csinálta.)

5. „Valaminemű udvart és valamennyit akar őfelsége tartani (itt „őfelségén” az ő reménybeli Habsburg-feleségét érti), mindannyit és mindúgy tartja illendő méltósága szerént, ha szintén azok mind németek lesznek is.” (Vajon volt-e ez a Bethlen Gábor annyira magyar érzelmű, mint Pázmány vagy Eszterházy?)

6. „Az ő holta után, hogy a koronához incorporáltassék Erdély, végben viszi még életében és illendő és elegendő securitást ad arra is, hogy az mostan neki engedett vármegyék fogyatkozás nélkül visszaszálljanak.” (Vajon elhihetjük-e ezek után, hogy Bethlen hitt abban a Bocskai-féle erdélyi koncepcióban, melyben állítólag még Pázmány is hitt (de Eszterházy nem), hogy ti. addig, míg idegen lesz az uralkodóház, elengedhetetlen nemzeti érdek, hogy Erdély külön és nemzeti fejedelmek alatt éljen? Pedig hát Habsburg-ellenes viszonylatban ezen alapszik az egész magyar „hazafiság” és az összes protestáns jellegű szabadságharc, sőt még Rákóczi Ferencé is. Bethlen egyenesen háromszor ragadott fegyvert ezen a „hazafias” alapon, s most látjuk, hogy maga tagadja meg az egészet anélkül, hogy Bécsben kérték volna tőle. Látjuk tehát, hogy ő maga sem hitt benne, mert ha igen, akkor közönséges hazaáruló volt.)

7. „Részletesen elsorolja, mit köt le jegyajándékul jövendő feleségének.”

8. „Ajánlja mindennemű szolgálatra magát minden ellensége ellen őfölségének is, ha kívánja, szintén az imperiumban [birodalomban] is (tehát nemcsak mint magyar királynak, hanem mind császárnak, tehát „idegen” érdekekért is), ha maga személyében kívánja is, azonkívül is minden engedelmességét ajánlván.” (Tehát elárulja a külföldi protestantizmust, hajdani (és későbbi) szövetségeseit.)

9. „Jelenti azt is, hogy van annyi értéke és állapatja, azki mellett megfelelhet az ő fölsége méltóságának abban, és hogy maga is már napról napra eszében vévén az dolgoknak mivoltát, úgy alkalmaztatja állapotjában magát, azkivel őfölsége igen contentus (megelégedett) fog lenni és az személ is.” (Ti. a Habsburg-feleség.)

10. „Mondja, hogy az földig alázza magát és olyan leszen, mint legkisebbik szolgája őfölségének, sem fáradságát, sem értékét nem kímélvén az őfelsége szolgálatjában és ha kívánhatnék, életének elfogyását is.” (Ez Bethlen egész addigi életének, s élete minden eszményének megtagadását jelenti. Világos, hogy Bethlen mindezzel azt bizonyítja, hogy ezekben az eszményekben komolyan eddig sem hitt, hanem csak ürügyekül használta őket. De mit szóljunk ahhoz, hogy házassági ajánlata elutasítása után mégis újra csak régi „eszményeit” szolgálta, sőt még újra fegyvert is ragadott értük?)

11. „Hogy az ő állapotjában meg ne ütközzék őfelsége, kéri azon; mert noha tudja azt, hogy nagy különbség vagyon őfelsége között és ő közötte, mindazonáltal tudván oly kegyes fejedelemnek őfölségét, hogy sok és nagy difficultásaival [nehézségeivel, akadályaival] is kész segíteni és promoveálni [kinevezni] mind az religiót s mind az körösztyénségnek jovát, möly dolgokat látván az állapotban, tegyen jót jó szolgájával, ha nem magáért, az közönséges jóért, tekintvén őfölsége benne azki ezekből kijühet.” (Láthatjuk, hogy Bethlen mennyire tisztában volt azzal, hogy II. Ferdinánd – aki ellen ő hűtlen módon és álnokul annyiszor ragadott fegyvert – egészen más ember volt, mint ő; hogy ő valóban csak eszményekért élt, meggyőződését szolgálta még „nagy difficultások” közepette is. Úgy látszik, mintha ez a tiszteletreméltó jellem most még Bethlenre is megtermékenyítő hatással volna, s mintha mostantól kezdve ő is elkötelezné magát ennek az eszménynek a szolgálatára. (De ő természetesen most se ingyen.) Kétség nem férhet hozzá, hogy Bethlen itt a „közönséges jón” nemcsak a keresztény, hanem egyúttal a katolikus ügyet is érti, hiszen II. Ferdinánd egyedül csak annak élt. Azzal érvel tehát, hogy ha nem tartja méltónak lánya kezére az ő személyét, adja neki azért, mert ebből nagy haszna lesz a kereszténységnek.)

12. „Az neposát (unokaöccsét; mivel gyerekei nem voltak, legközelebbi vérrokonát), hogy kiküldi (természetesen Bécsbe), hogy continue (állandóan) őfölsége udvarában lakjék, azzal is kötelezni akarván magát őfölségének.” (Tehát – „hazafias” nyelven fejezve ki magunkat – magát a Bethlen vért is el akarta „fajítani” és „hazaáruló, hazátlan bitanggá” nevelni.)

„Ezek fölött, ha mi más és több securitást talál őfölsége, azmölyre nagy gyalázatja nélkül reá léphet, kész megcselekedni.”

Még több „securitást” (biztosítékot) tehát csak azért nem ajánl fel Bethlen, mert többet már nem tud elképzelni. Kijelenti azonban, hogy ha Bécsben még többet is tudnak elképzelni, azok megadására is hajlandó. (Annál nagyobb „gyalázatjára”, mint azok, amiket már meg adott, azok sem lehettek ugyanis.)

Legfeljebb azt tekinthette volna Bethlen „nagy gyalázatának”, ha Bécs azt kívánja tőle, hogy megtérését ne csak kilátásba helyezze, hanem azonnal hajtsa is végre. Ez azonban nem nemzeti, hanem felekezeti engedmény lett volna. Bethlennek tehát csak felekezeti engedmény lett volna „nagy gyalázatára”, nemzeti engedmény nem.

A nemzet részéről mindent megadott, már csak a felekezete részéről volt még engedni valója. Azokban az eszményekben tehát, melyeket mint szabadsághős hangoztatott, még kevésbé hitt, mint felekezeti eszményeiben. Az, hogy a legfontosabb magyar várakat, melyek állítólag függetlenségünk zálogai voltak (s amelyek, ha a Habsburgok csakugyan magyarellenesek lettek volna, csakugyan szükséges zálogok lettek volna), előre átengedi a németeknek, bizonyítja, mennyire nem vette komolyan Bethlen azokat a sérelmeket, melyek különösen az ő korában olyan hangosak voltak az idegen őrségek ellen, s hogy mennyire feleslegesnek tartotta azt, hogy nemzeti szempontból bizalmatlanok legyünk „idegen” királyunkkal szemben. Bethlen jól tudta, hogy ez az „idegen” király tőlünk lélekben egyáltalán nem idegen, s annak csak egy eszménye van, a katolicizmus. Azzal pedig nekünk is csak használhatott – tehetjük hozzá mi.

„Ezek után nagy sollemnis legatiót [ünnepi követséget] (ej, de elemében lett volna itt Bethlen!) akarna bocsátani, ha mi jóakaratját látni fogja őfölségének császárnak.”

„Soha mást nem teszem, inkább mindent mivel; ne legyen példa Zsigmond (Báthory Zsigmond) fejedelem, mert ő igent szereti az személt, írott képét is leíratta.” (A kútfő a kismartoni levéltárban található, Eszterházytól saját kezűleg írva.)

Ilyen buzgó leánykérésnek, ekkora ajánlkozásoknak, ilyen meggyőző érveléseknek nagyon nehezen lehetett ellenállni. Én magam is szinte megsajnálom Bethlent, ha kérését nem teljesítik. Milyen jól tudott tárgyalni, milyen nagyszerűen, milyen plasztikusan tudta gondolatait kifejezni! Milyen bámulatos rábeszélő képességgel bírt! Hogy ki tudta önteni a lelkét! Ez ajánlat olvastára szemünk előtt áll a bámulatos tehetségű diplomata, aki szinte bele tudja lovalni, magával tudja rántani a tárgyalófelet abba, amit tőle el akar érni.

Még világosabban bizonyítja azonban ez az ajánlat, hogy Bethlennek mennyire hő vágya volt a Habsburg-feleség, a császári házba való beházasodás. Hogy ez óhajában egyedül a hatalomvágy és a parvenű hiúság vezette, nem pedig a szerelem, az vitathatatlan. Mivel a kiszemelt főhercegnő még túlságosan is fiatal, „csekély” 31 évvel fiatalabb, mint maga Bethlen, s az is feltűnő, hogy a kérő vén létére mégis határozottan a kisebbik lány kezét kéri, azt lehetne következtetni, hogy Bethlen e lépésében nemcsak a „parti”, hanem maga a „személ”, tehát az egyéni érdeklődés, a szerelem is szerepet játszott. Dehát a dolgot egész mással kell magyaráznunk.

Vonzalomról nem lehetett szó, mert hiszen a „személ”-t, akit ő „igen szeret”, sohasem látta. Igaz, hogy „a képét leíratta”, dehát az arcképbe aligha szerethetett bele. A jelek egyébként is arra mutatnak, hogy Cecília Renáta nem tartozott a Habsburg-ház legszebb nőtagjai közé. Róla nincs megírva az, ami Báthory Zsigmond szerencsétlenül járt hitveséről, Mária Krisztináról fennmaradt, hogy ti. szép is volt, jó alakú is, művelt is, kedves is, szellemes is és ráadásul még nagyon jó is. Bocskainak az ő kezére való pályázásában játszhatott szerepet a szerelem is, mert ő a szép, kedves és okos Mária Krisztinát ismerte és Erdélyben hosszabb időn át volt környezetében. De Bethlen Cecília Renáta arcképében egy olyan nőbe szerethetett csak bele, akiről Kemény – aki látta – azt írja, hogy „nemigen szép”. (Autobiographia, I., 65. o.) Olyan lehetett tehát, mint a legtöbb lány, az átlaglány: sem szép, sem csúnya.

Hogy Bethlen vén létére is határozottan Ferdinánd kisebbik lányának a kezét kérte, annak igazi oka a szerénység volt, nem pedig az, hogy a kisebbik lány tetszett neki, nem pedig a nagyobbik. Az elsőszülött lány kezét megkapni sokkal többet jelentett, mint a másodikét. Tekintettel ugyanis arra, hogy a fiúág kihaltával a leányág örökösödése következett, de először természetesen az elsőszülött lány ágáé, az ő kezével esetleg még országokat, sőt az egész Habsburg-világbirodalmat is örökölni lehetett. A nemsokára kihalt spanyol Habsburgok országait például azon a címen sikerült a Bourbonoknak a mi Habsburgjaink elől elhalászniuk, mert annak idején a Bourbon francia király az elsőszülött lányt vette el Madridból.

Noha fiúörökös is volt akkor még Madridban, mégis gondoltak erre az eshetőségre, s hogy a spanyol örökség mindenképpen megmaradjon az osztrák Habsburgok kezén, a Párizsba férjhez menő elsőszülött leányt ünnepélyesen lemondatták minden esetleg előálló effajta igényéről. Ámde Párizsban utólag ráfogták erre a lemondásra, hogy kényszerből történt, s így érvénytelen volt. Bethlen tehát csak azért kérte a második leány kezét Bécsben, mert előre le akarta szállítani igényét, hogy ezzel is csökkentse a nehézségeket.

Ha nem Bethlen magánügyeit, hanem a köz érdekét (vagy mint akkor mondták: „a közönséges jót”) nézzük, meg kell állapítanunk, hogy ez a házassági terve teljesen leleplezi Bethlent, s lehetetlenné teszi, hogy akár a hazafias magyarok, akár a protestánsok hőst láthassanak benne. Ha valakit az eddig felhozottak még nem győztek meg, s még mindig ragaszkodik ahhoz a feltevéshez, hogy Bethlen tetteiben az önzésen és a hatalomvágyon kívül – amely fogyatékosságokat ma már még rajongóinak is el kell ismerniük benne – felekezete szolgálata és hazaszeretete is e gyarlóságaival egyenrangú tényezőként szerepel, e házassági ajánlat olvastára még annak is be kell látnia, hogy tévedett.

A sok szemkápráztató ígéret közepette, amit itt Bethlen a „németnek” tesz, még kálvinistaságából enged legkevesebbet. E tekintetben is túl sok ugyan az engedmény ahhoz, hogy hithű kálvinistának tekinthessük, mert buzgó kálvinista nem „adhatja el” előre összes születendő gyermekét a római egyháznak, nem állíthat jezsuita kollégiumokat, s nem ajánlhatja föl egész életét a katolicizmus szolgálatára, és ráadásul éppen protestáns hitfeleivel szemben (mikor ugyanis ajánlatát tette, javában folyt a harmincéves háború a katolicizmus és a protestantizmus között, s Bethlen Gábor annak ajánlotta fel szolgálatait, aki e háborúban a katolikus ügy képviselője volt), mindent azonban Bethlen mégsem ajánlott fel ezen a téren. Annak az ígéretének ugyanis, hogy „az catholica religiónak talán maga is követője leszen”, a „talán” szó miatt nem sok értéke van.

A „látván igazságát az catholica religiónak” kifejezés is ugyanerre vall, mert tulajdonképpen azt jelenti, hogy most még nem látja. Hiszen ha már most is látná, akkor nem kellene a jövőre ígérnie megtérését, s még akkor is csak „talán”.

Ennél már valamivel többet jelent az a kijelentése, hogy már „most is sokat szeret abban”. Úgy látszik, a későbbi tárgyalások során Bethlen még többet is ígért ennél, mert még az erősen kálvinista Szilágyi is egyszerűen csak azt írja (Erdélyország története, II., 146. o.), hogy Bethlen „megkérte Ferdinánd leányának, Cecília Renátának kezét oly ígérettel, hogy maga is kész ennek vallását fölvenni”.

Hogy Szilágyi, sőt az egész eddigi magyar történetírás Bethlent ennek ellenére is buzgó reformátusnak tartja, aki megérdemli, hogy a magyar kálvinisták egyik legünnepeltebb hőse lehessen és maradhasson, az csak úgy lehetséges, hogy Bethlen házassági tervekor tett ígéreteit csak egyszerű diplomáciai fogásnak, tehát a sok között csak egyik újabb hazugságának tekintik, melynek komolyan vevése, annál kevésbé megtartása soha esze ágában sem volt. Kemény, aki Bethlent közelebbről ismerte, szintén azt írja Önéletírásában (kiadta Szalay László 1856-ban, 67. o.), hogy „szimulált is szegény fejedelem az religió dolgában, hogy azzal is kedvességet és hitelt szerezzen”.

Ezzel azonban nem lehet elintézni ezt a kérdést.

Én az eddigi magyar történetírással ellentétben Bethlent nem tarthatom „buzgó” reformátusnak, mert bár a kálvinizmust tévelynek és eretnekségnek tartom, de a bibliája miatt mégis becsülöm annyira, hogy sértőnek tartanám rá, ha azt a sok szerződésszegést, önzést, hazudozást és álnokságot, azt a túlságosan is csak e világgal való törődést, s miatta erkölcstelen eszközök használatát össze tudnám egyeztetni nemcsak az anyakönyvi, hanem még a „buzgó” reformátussággal is.

Csak annyi igaz, hogy ami a katolikus egyház elleni protestálást és ellenzékiséget illeti, Bethlen valóban minden porcikájában kálvinista volt. Bethlent valóban mind tetteiben, mind elveiben és életfelfogásában egy egész világ választotta el a katolicizmustól (s ez, tekintve Bethlen bűneit, becsületére válik a katolicizmusnak).

Igen-igen sok dolognak kellett volna még történnie és Bethlennek magának is igen sok változáson kellett volna még átmennie, mire ő igazi katolikus tudott volna lenni.

De nemcsak erkölcsi gátlástalansága és machiavellizmusa, tehát általános erkölcsi okok miatt szégyen a protestantizmusra, ha Bethlent hősének tekinti, hanem még felekezeti szempontból is.

Annyi ugyanis egészen bizonyos, hogy Bethlen ezt a Cecília Renátával való házasságot komolyan akarta, sőt nagyon is akarta. Semmiképpen sem lehettek tehát színleltek azok a nagy engedmények, melyeket kérése teljesítése ellenében a katolikus Egyháznak felkínált. Ha Bethlen akkor is mindent csak színlelt, s megtartani úgysem szándékozott semmit abból, amit megígért, akkor miért nem ígérte meg azt is, hogy áttér, sőt noha az áttérést csak a távoli jövőre ígérte, miért tette hozzá még így is, hogy „talán”.

Bethlen nemcsak a Habsburg-lány kezét kérte, hanem vele egyúttal egész eddigi élete és politikája megváltoztatását is ígérte. A két dolog egymással olyan szorosan összefüggött, hogy éppen azért akart a katolikusok vezérének vejévé lenni, hogy a jövőben egyenesen lehetetlenné váljon számára a régi politikájához való visszatérés. Kétségtelen, hogy Bethlennek voltak erényei is, s egyik legszebb ilyen tulajdonsága a családiasság, a felesége megbecsülése és a hozzá való ragaszkodás. Mikor Ferdinánd lánya helyett kénytelen volt megelégedni Brandenburgi Katalinnal, őt is egész életében valósággal a tenyerén hordozta.

Milyen boldog és jó férje lett volna ő akkor a Brandenburgi Katalinnál sokkal előkelőbb és nála sokkal szolidabb, jobb és hűségesebb Cecília Renátának! (A Bethlennél sokkal erősebb egyéniségű és mindenható Napóleon is milyen alázatos férje lett Mária Lujzának.)

Bethlen pszichéjének ismeretében egyenesen azt kell valószínűnek mondanunk, ha a főhercegnő feleséget megkapja, annyira annak befolyása alá került volna, hogy a valóságban a katolicizmus javára még sokkal többet tett volna, mint amennyit ígért. De a feleség befolyásától eltekintve is az egészen naivan hiú Bethlen, mint a császár veje, e szerepében annyira tetszelgett volna, hogy ettől kezdve már érvényesülési és hatalmi vágyát is ebben az irányban élte volna ki. Ekkor már egyébként is a Habsburgok hatalmának növekedése az ő hatalmának növekedése is lett volna. Régi politikáját most már nem is folytathatta volna, mert hiszen a házassága után már lehetetlen lett volna számára, hogy a törököt továbbra is hitegethesse.

De ha mellőzzük a „volnákat” és megmaradunk a szigorú valóság talaján, annyi akkor is egészen bizonyos, hogy Bethlen olyan házasságot akart kötni, mely katolikus reverzálissal járt volna. Igaz, hogy Bethlen ajánlataiban külön a reverzálisáról nincs szó, és akkor még nem is ismerte a magyar törvény a közjegyző előtt kötött reverzálisokat, kétségtelen azonban, hogy ismerte ezt a katolikus Egyház, mely magát egyedül üdvözítőnek tartja, s protestánsaink is nagyon jól tudják, hogy magát Bethlen idejében is annak tartotta. Bethlen pedig olyan Habsburgnak kérte meg a leányát, akinél még Habsburg se volt soha nagyobb katolikus. De a Habsburg-családban soha nem is fordult még elő olyan elismert vegyes házasság, melyben nem kellett volna minden gyermeknek katolikusnak lennie.

Még azt is csak a „felvilágosultság”, a II. Józsefek korában tűrték el a Habsburgok, hogy csak reverzális legyen. (József nádor vette el így protestáns feleségét.) Máskor mindig meg is kellett térnie annak a protestánsnak, aki a családdal sógorsági viszonyba akart kerülni. S ha ilyen engedményt soha nem tettek a Habsburgok még az orosz cári vagy az angol királyi család kedvéért sem, és még olyan korokban sem, amikor a hitközönyösség divat, sőt a műveltség elengedhetetlen tartozéka volt, hogy lehetett volna szó erről akkor, amikor éppen az ellenreformáció kora volt, s éppen a katolikus vezér leányát kérte feleségül, és éppen egy köznemesi származású s álnokság miatt általánosan lenézett Bethlen Gábor?

Annyi tehát egészen bizonyos, hogy Bethlen úgy akart házasodni, hogy minden gyereke katolikus lesz.

Amit tehát el akart követni, sőt egész élete legfőbb vágya volt, hogy elkövesse, egy olyan „bűn” volt, mely a kálvini felekezet mai gyakorlata szerint alkalmatlanná tesz a felekezeti tisztségviselésre, még egy egyszerű falusi presbiterré való megválasztásra is, sőt még az úrvacsorával való élés eltiltását is magával vonja. Tehát Bethlen Gábor, a nagy nemzeti hős, a magyar kálvinizmus egyik legtöbbet tömjénezett büszkesége, a magyar kálvinista férfi példaképe, a Bethlen Gábor Egyesület és az egyetemi Bethlen Gábor Kör névadója, olyan „gyászkálvinista” volt, hogy ha ő is közönséges hálandó lett volna, még presbiterré sem lehetett volna megválasztani abban az egyházközségben, melynek tagja volt.

Kiprédikálták volna a szószékről jellemtelenségét és kitették volna nevét az egyházközségi szégyentáblára, ha ma élt volna, s nem fejedelem lett volna. Pedig hát Bethlen nemcsak reverzálist akart adni egy lány kedvéért, hanem az ő keze fejében egyenesen még a katolikus ügy bajnokává is akart lenni a protestantizmus ellenében. A lány apjánál a fő érve éppen az volt, hogy ha ez a házasság létrejön, abból mérhetetlenül nagy jó származik majd a katolicizmus és a Habsburg-ház javára.

De ha azt kell megállapítanunk, hogy Bethlen még a protestantizmust is elárulta, akkor kétségtelen, hogy hazafias elveit – és ha ezek az elvek valóban azonosak voltak a haza érdekeivel –, akkor magát a hazát is még sokkal jobban elárulta.

A kálvinista magyar, ún. „kuruc” felfogásnak (melyet még katolikus magyar körökben is elfogadnak és azonosnak tartanak a hazafias magyar felfogással, s irodalmunk és történetírásunk is nyíltan azonosítja magát vele) az a lényege, hogy a Habsburg-török ellentétben a magyarságnak inkább a török oldalán volt a helye, mint a „németén”. Bethlen e politika fő képviselője. Most azonban egy jó „parti” kedvéért megtagadja elveit és égre-földre esküdözik, hogy ettől kezdve milyen igaz és hős képviselője lesz az éppen ellenkező felfogásnak. Ígéri, hogy a Habsburg király oldalán „arcul támad” a törökre, sőt egy későbbi ajánlatában még azt is megcsillogtatja, hogy az ő támogatásával néhány év alatt tönkre lehetne tenni a török egész hatalmát (tehát a Habsburgokét most már minden ellensúly nélkül hajlandó ránk szabadítani).

Már most kérdezzük: melyik politika volt előnyösebb a magyarságra? Bethlen szerint bizonyára a törökös, mert hiszen másképpen csak nem lett volna egész életében ennek a politikának a fő képviselője. De ha így áll a dolog, miért akarja most egyszerre faképnél hagyni ezt a politikát és miért ajánlja fel egész erejét és minden tehetségét éppen az ellenkező politika támogatására?

Mert végre belátta, hogy eddig tévedett? De hát akkor miért nem látják be mai hívei is? Ők miért esküsznek még most is Bethlen eredeti politikájára, s miért tartják rossz magyaroknak azokat, akiknek nem kellett belátniuk, hogy tévedtek, mert mindig helyesen fogták fel a dolgokat?

Ilyen körülmények között van-e más lehetőség, mint csak az, hogy Bethlennek nem voltak hazafias elvei, hanem egyetlen elve volt: az érvényesülés, s ebben a hazafias eszmék és jelszavak egyedül csak eszközök, csak ürügyek voltak?

Eddig azt állította, hogy azért volt ellensége, sőt fegyverrel való megtámadója háromszor egymás után is, és a megkötött békeszerződések ellenére is a Bécsben lakó királynak és az oldalán kitartó magyaroknak, mert hazaszeretete követelte ezt tőle. Most ugyanez a hazaszeretet vagy éppen az ellenkezőt kívánta tőle, vagy pedig egyáltalán felrúgott minden hazaszeretetet, mert egy kívánatos házasság és a vele összekötött és remélt dicsőség és előnyök miatt önérdeke így kívánta? Vagy talán már előbb is csak önérdeke volt az, ami miatt törökpárti politikát űzött, s a haza már akkor is csak ürügy volt?

Mentségére azt a feltevést is maga Bethlen tette lehetetlenné, hogy nem ő változott meg, hanem a viszonyok, s más viszonyok között a haza érdeke is más politikát követel. Köztudomású ugyanis, hogy a leánykérés sikertelennek bizonyulván és így politikai irányváltozása is tárgytalanná válván, Bethlen utána megint csak régi törökös politikáját folytatta, sőt utána is még kétszer akarta megmenteni „a hazát” a régi módszerrel, vagyis azzal, hogy hátba támadta azt a II. Ferdinándot, akinek szolgálatára előbb még „életének elfogyását” is felajánlotta.

Házassági ajánlata után is még kétszer hozta ide magával a törököt, akinek előbb egész Európából való kiverését ígérte, s utána is még kétszer viselkedett a törökkel való béketárgyalásokban is úgy, hogy az egész magyarság megbotránkozását idézte elő vele. Egészen kétségtelen tehát, hogy nem a viszonyok változtak meg, hanem Bethlen akart megváltozni, s lett volna hajlandó arra, hogy egyéni érvényesülése, sőt hiúsága kielégítésére végleg elhagyja azt a politikát, melyet addig állítólag nem a maga, hanem a haza érdekében követett.

Eddigi egész életében úgy viselkedett, mint aki a Habsburg-házat a magyar nemzetre veszedelmesnek tartja. Magasztalói (pedig ezek az egész eddigi magyar irodalommal és a közfelfogással azonosak) még ma is ezt tartják. Ő is, ezek is úgy tekintenek uralkodóházunkra, mint hajdan a babonás falusiak a rontó szellemre, melytől jó még kivételesen sem származhat. „Abban az famíliában – mondja maga Bethlen is (Politikai levelei, 203. o.) – a természettől beoltatott szörnyű bosszúság (értsd: rosszakarat) lakozik.” Tehát hiába hal meg valamelyikük is, a nemzetnek nem lehet belőle haszna, mert aki utána következik, az is csak olyan vagy még rosszabb.

Bethlen most mégis maga ígéri, hogy még a császár életében megkoronáztatja a nemzettel „az őfölsége öregbik fiát”, sőt „az földig megalázza magát”, hogy „ő olyan leszen, mint legkisebbik szolgája őfölségének”; még életét is „elfogyasztja” érette. Kiért? Egy olyan család tagjaiért, mely nem is lehet más, mint magyargyűlölő, mert hiszen ez „természettől oltatott beléje”.

Bethlen fent idézett tizenkét ígéretét olvasva, bizonyára az is feltűnt az olvasónak, milyen biztosan ígéri, hogy elfogadtat a nemzettel, az országgyűléssel olyan dolgokat, melyeket Habsburg sohasem tudott vele elfogadtatni, s különösen nem Bethlen korában, hiszen akkor volt legerősebb a protestantizmus az országban.

Akkor, amikor az országgyűlés még egy fia németet sem volt hajlandó megtűrni az országban, Bethlen előre kötelezi magát, hogy még Váradba, Szatmárba és Tokajba is tisztán német őrséget tesz. Vajon a nemzet ellenére vagy beleegyezésével? S hogyan tudta volna ő a nemzet beleegyezését még erre is megszerezni?

Magyarázatul más okot nem találhatunk, mint csak azt, hogy a Habsburgok azért nem tudtak az országgyűléseken úgyszólván semmit sem elérni, Bethlen meg azért tudott mindent, mert a Habsburgok alatt szabad országgyűléseink voltak, Bethlen alatt meg nem. Bethlen – éppen úgy, mint a kommunisták – mindig azt hangoztatta, hogy alatta szabad az ország, hogy a szabadság állandó hangoztatása közben ne vegyék észre, mennyire egyedül csak az ő akarata érvényesül, azaz, hogy mennyire nincs szabadság. A Habsburgok alatt ellenben annyit emlegettük az elnyomást és a nagy adót, hogy végül nemcsak mi, hanem még a bécsiek is elhitték, hogy így van, s a király alig mert az országgyűléstől adóemelést vagy más engedményt kérni, s például egész 48-ig is alig fizettünk több adót, mint 1526-ban.

Vajon miért tagadta meg házassági ajánlatában Bethlen olyan élesen régi elveit? Belátta talán, hogy nem voltak helyesek? Vagy ekkor is helyeseknek tartotta még őket, csak nem volt olyan jellem, hogy önérdekeiért fel ne áldozta volna őket? Vagy talán elvei egyáltalán nem is voltak, hanem csak egy elve volt: az érvényesülés?

Annyi bizonyos, hogy mikor Bethlen ezen ajánlatai után pár évre Ferdinánd „öregbik fiát” csakugyan megválasztották és megkoronázták Bethlen segítsége nélkül is, sőt ellenére. A választás egyhangú volt, csak Bethlen hét megyéje alkotott ellenzéket. S amikor semmi rábeszélés sem használt, s hiába kérték őket, hogy ne bontsák meg az ország egységét, és a többség szemükre hányta makacs ünneprontásukat, magánúton bocsánatot kértek és biztosították a többséget, hogy szívükben ők is teljesen egyetértenek a nemzettel, de nem mernének – mondták – uruk, Bethlen színe elé kerülni, ha a választáshoz és koronázáshoz ők is hozzájárulnának. Ezt tehát az a Bethlen tiltotta meg nekik, aki a minap még „legkisebb szolgája” akart lenni őfelségének, földig akarta magát alázni előtte, sőt életét akarta elfogyatni érette.

Az imént még Tokajt, Szatmárt és Váradot is németekkel akarta megrakni, noha jól tudta, hogy ez mennyire ellenkezik a nemzet akaratával, most megtiltja a hét megye követeinek, hogy az új király megválasztásához és megkoronázásához hozzájáruljanak, noha éppen olyan jól tudta azt is, hogy ez is törvénytelenség volt részéről, mert a magyar alkotmány szerint országgyűlési követeknek nem adhatott utasítást király vagy fejedelem, hanem csak az illető megye nemessége, illetve a város tanácsa, ha városi követekről volt szó (vagy a káptalan, ha káptalani követek voltak az illetők).

Emlékszünk rá azonban, hogy e tekintetben a magyar alkotmányt Bethlen még abban a rövid időben is megszegte, míg Magyarország tényleges királya volt, mert akkor is megtiltotta a megyéknek, hogy követeiknek az országgyűlésre utasításokat adjanak. Egyik nagyobb megsértése a magyar alkotmánynak, mint a másik. Erről azonban nem tud a magyar közvélemény, s ha figyelmeztetjük rá, akkor sem bánja. Az ilyesmi csak akkor sérelem (de ekkor esküszegés), ha Habsburg követi el. Ha szabadsághős, akkor természetes.

Az „elnyomó” Habsburgok ilyet négyszáz év alatt sem csináltak meg egyszer sem. Pedig hát milyen sok bajt okoztak nekik azok az utasítások, melyeket az országgyűlési követek megyéjüktől kaptak, s mely lehetetlenné tette részükre, hogy az udvar politikájához csatlakozzanak. Lám, Bethlen mennyivel okosabb volt náluk. Őt effajta alkotmányos béklyók nem feszélyezték. Mégis szabadsághős lett belőle, s maradt is egész mai napig is!

A magyarságnak akkoriban egyik fő sérelme volt, hogy idegen csapatok tartózkodtak az ország területén. Hogy még ez is sérelem volt számukra, csak azt bizonyítja, mennyire függetlenek voltunk. Mivel az ország védelmének költségeit idegenek fedezték, az igazán nagy magyar önérzet jele, hogy mi mégis sérelemnek tarthattuk magunkra azt, hogy ezek az idegenek a pénzüket nem kizárólag magyar csapatok tartására adták. Bethlen idejében azonban olyan fölényben voltunk, hogy még azt is ki tudtuk vívni, hogy idegen csapatok nem lehettek az országban, azaz, hogy idegenek csak fizettek, de nem idegen, hanem magyar katonákat fizettek.

Azonban ezt a követelményt, melyet törvénybe iktattak, tehát a király is elfogadott, rögtön százszázalékosan természetesen nem lehetett végrehajtani. Hiszen előbb toborozni, majd felszerelni és kiképezni kell a régi helyébe küldendő új csapatokat. De a régieket, az idegeneket sem lehetett csak úgy hetek alatt megfosztani a kenyerüktől és hazaküldeni, ha azt akartuk, hogy azok az országok, melyeknek fiaival mi így bántunk, azért tovább is csak fizessék a költségeket, de most már csak magyar csapatoknak. Ha pedig azt a pénzt, amibe ezek kerültek, a magyar országgyűléstől kellett volna várni, akkor ezek a magyar csapatok még ma sem lennének kiállítva s felszerelve. Érthető tehát, ha sérelem e tekintetben mindig volt, s mivel Bethlen volt a „szabadsághős”, természetesen Bethlen volt e „tűrhetetlen” sérelmek eltörlésének és az e tekintetben elfogadott törvények végrehajtásának szószólója, s ami a fő, a követeléshez a fegyveres nyomatékot ő adta.

Most aztán, amikor egyszerre mást gondolt és házasodni akart, nemcsak teljesen elfelejti a hajdani nemzeti követelést, hanem – az ország nemrég szentesített törvényei ellenére, melyeket éppen ő segített kivívni, s melyeket állítólag olyan fontosaknak tartott, hogy még éveken át tartó polgárháborúkat is érdemeseknek tartott értük vívni – egyenesen felszólítja Ferdinándot, hogy német csapatokkal szállja meg éppen az Erdély felé eső legerősebb végvárakat és hangsúlyozza, hogy német felesége hozhat majd magával annyi németet, amennyit akar. Nem bánja, ha egész udvara „mind németek lesznek is”. Ebben az engedményben olyan következtetés is volt, hogy mikor Bécsben mint kérő, kosarat kapott, s máshová volt kénytelen fordulni, akkor is német asszonyt hozott a házhoz, s természetesen szintén német kísérettel. Az új asszony is „csekély” 255 németet hozott magával, amikor Erdélybe megérkezett. (Szilágyi: I. Rákóczi György, 109. o.)

Bocskai végrendeletének leglényegesebb pontja, hogy addig, amíg idegen kézben, Bécsben lesz a magyar korona, Erdélyt Magyarországhoz visszatérni ne engedjék, mert addig függetlenségünk védelmére elengedhetetlen a független (legalábbis a Habsburgoktól független) Erdély. Bethlen ugyanezt hagyta meg végrendeletében. A magyar történetírás és hazafias közfelfogásunk is ezen elv alapján áll, sőt – mint már láttuk – még Pázmányra is ráfogták, hogy mint jó magyarnak, neki is ez volt a politikai elve.

Bethlen még ezt a sarkalatos és minden hazafias törekvés alapját képező elvet is kereken s önként megtagadta a Habsburg-menyasszony kedvéért. Azt az Erdélyt, melynek különállása alapján ő „hazafias” küldetését betöltötte és nevét a magyar történelembe beírta a magyar nép szabadsághősei közé, képes lett volna minden sajnálat nélkül visszalökni a Habsburgok ölébe, s ezzel a magyar szabadságot (legalábbis az ő és elvbarátai felfogása szerint) elárulni s megsemmisíteni. Azt ígérte Ferdinándnak, hogy Erdélyt rögtön az ő holta után vissza fogják kebelezni a Bécsből kormányozott Magyarországba, sőt ő ezt az országgyűlésen „végbeviszi még életében”. Vajon ezek után elhihetjük, hogy a mi „hazafias” függetlenségi politikánk komoly volt, nem pedig csak egyéni önzést takaró szólam?

Bethlen – úgy látszik – nemcsak önmagát illetően fogta fel a dolgot így, hanem az egész protestáns magyarságot illetően is, mert hiszen előre szavát merte adni, hogy amit ígér, azt az országgal el is fogja és el tudja fogadtatni.

Bethlen tehát nem akarta, hogy Erdély az ő halála után is játszhassa azt a „dicső” szerepet, melyet azelőtt Bocskai alatt és az ő „lánglelkű” vezetésével is játszott. Ennek alapján bizony arra kell gondolnunk, hogy talán ő maga sem tartotta ezt a szerepet olyan dicsőnek, mint hirdette, s mint – jelszavainak bedőlve, és a sikeres protestáns propaganda hatása alatt – még a mai magyarság is tartja. Neki minden hazafiságnál fontosabb volt a maga részére egy jó „parti”. Nemcsak mi vagyunk ezen a véleményen. Bizalmasa, a szintén kálvinista Kemény is (Autobiographia, Rumy-féle kiadás, I., 75. o.) ezt írja:

„Ez házasságra a fejedelmet vivé kiváltképpen ez ok: mivel igen nagy méltóság és nagy hír, név szerető ember vala, hogy nagy királyokkal, fejedelmekkel, annál inkább császárral való sógorság által mind méltóságát, hírét, nevét s mind birodalmát terjeszthetné és erősödhetnék állapotjában.”

Az is érdekes és feltűnő, hogy Bethlen, a magyar szabadság nagy védője és hős visszaállítója, mennyire nemlétezőnek tekinti a magyar szabadságot. Milyen bizonyosra veszi például, hogy ha ő „munkálózik” benne, „mind válasszák, mind megkoronázzák az őfölsége öregbik fiát”. Annak a hallatlan és divatos hazafiaink szerint akkor egyenesen a magyar függetlenség és szabadság halálát jelentő dolognak végrehajtásáért pedig, hogy Erdély újra Habsburg-uralom alá kerüljön, „még életében” egyenesen a leghatározottabban előre kezeskedik.

A Habsburgok valósággal rettegtek minden magyar országgyűléstől, s összehívása előtt magyar és német híveiktől egyaránt kérték a sok tanácsot, hogy hogyan viselkedjenek, milyen taktikát alkalmazzanak, hogy a nemzetet meg tudják maguknak nyerni, s valami baj ne legyen. Meg is volt rá az okuk, mert az ő „elnyomásuk” alatt annyira szabadok voltak a magyar országgyűlések, hogy úgyszólván alig szavaztak meg adót egyszerre egy évnél hosszabb időre, s akkor is csak bizonyos feltételek és sérelmeik előbb való orvoslása ellenében.

Láttuk, hogy éppen Bethlen idejében még abba sem akartak beleegyezni, hogy a király megválasztása előbb legyen mint a nádoré, mert hát nekik királyra nincs szükségük, de nádorra igen. Láttuk, hogy a császár mindenható minisztere az országgyűlés tartama alatt féltében nem meri elhagyni lakását, s valósággal életuntság fogja el a magyar rendek vele való megalázó viselkedése miatt. Láttuk, hogy V. Károly követe az egyik magyar országgyűlésről azt írja haza urának, akinek országában pedig akkor nem nyugodott le a nap, hogy életében még sohasem hallott olyan borzalmas szitkokat, mint amilyeneket ezen az országgyűlésen a magyarok kiabáltak a császár őfelsége és öccse, a római király ellen. Ezzel szemben mennyire nem jelentett problémát egy-egy országgyűlés Nagy Frigyes vagy a nagy Napóleon, s annál kevésbé Hitler, Sztálin, Rákosi Mátyás vagy Kádár János számára! E legutóbbi és oroszai ellen fellázadt az egész ország, sztrájkolt az egész munkásság, s néhány hónapra rá mégis már tapsolt nekik a „nemzetgyűlés” és mindent egyhangúan szavazott meg nekik. S emellett még nem győzte hangsúlyozni a „magyar” sajtó, hogy mennyivel szabadabb volt ez az országgyűlés, mint Rákosi Mátyáséi voltak, amelyeken csak papírról volt szabad felolvasni beszédét a felszólaló képviselőnek, nehogy egy szóval is eltérjen attól, amit a párt jóváhagyott és a megcenzúrázás engedélyezett.

Látjuk, Bethlen is mennyire nem félt az országgyűléstől még akkor sem, amikor erdélyiekkel akarta kimondatni a szabad Erdély megszűnését és protestánsokkal a katolikus Habsburgok uralma alá visszatérést. (De Bocskai is ki tudta mondatni velük ugyanezt. Kossuth is minden nehézség nélkül ki tudta volna mondatni az orosz cár magyar királlyá választását, ha lett volna még ideje ahhoz, hogy országgyűlésezhessen.)

Bethlen egyenesen azonos volt az országgyűléssel. Ott csak az történhetett, amit ő akart. Láttuk, hogy ő még azt is megtehette, hogy országgyűlése követeinek még utasítást sem engedett adni küldőiktől, az ő hét megyéje követeinek meg ő maga adott utasítást a pozsonyi országgyűlésre. Nem volt tehát tartalom nélküli dicsekvés, hogy előre megígérte Ferdinándnak, hogy Erdély még a tőlünk annyira szükségesnek és szentnek tartott „hazafias küldetése” idő előtti befejezését is akkor mondja ki, amikor ő akarja.

Bethlen mégis szabadsághős, s az már 300 év óta, a Habsburgok pedig zsarnokok, mégpedig nemcsak nálunk, hanem minden nép, még a németek szemében is. A propaganda ugyanis ilyen irányban működött, ellenreklám pedig nincs és nem is volt. Elszomorító lenne a dolog, ha írva nem volna, hogy „boldogok, akik sírnak” és „boldogok vagytok, mikor rágalmaznak és üldöznek benneteket” (Mt 5,11). Az előbbiek ugyanis a földnek élnek, s ezért itt veszik el jutalmukat, az utóbbiak pedig „Isten fiainak hívatnak” (Mt 5,9), s ezért üldözés és rágalom az osztályrészük ezen a földön. Jaj azonban annak a nemzetnek, melynek még az ideáljai is csak annak a földnek emberei, mely csak a sikert ünnepli, nem pedig az erényt, s melynek körében a rosszaknak van hírnevük és dicsőségük!

Világos, hogy Bethlen fentebb ismertetett házassági ajánlata nagy megrökönyödést okozott Bécsben. Nem tudták mit gondoljanak; hihetnek-e Bethlennek vagy nem? Őszinte-e a terv vagy csak csapda? Az csak természetes, hogy Bethlent sógornak, rokonnak még egyelőre nem akarták, de viszont elutasítani, s ezzel megbántani sem. Ezért azt felelték neki, hogy mint ilyen fontos dologban mindig szokták, elhatározásuk előtt megkérdik a család másik ágát, a spanyol udvart is. Ez Bethlennek nem eshetett rosszul, hiszen csak személye fontosságát láthatta benne. Nemcsak ürügy volt ez a válasz elhalasztására, mert valóban kikérték Madrid véleményét, de arra is jó volt, hogy idejük legyen jól meggondolni a dolgot.

Bethlen azonban hamarosan házassági ajánlata megtevése után, még mielőtt elutasították volna, megindította második támadását. Viselkedése tehát arra vallott, mintha ajánlata csak csel lett volna, hogy vele újabb támadása előkészületeit elleplezze, s támadása az udvart még készületlenebbül érje, mint máskor.

Valójában nem így volt, sőt még támadása is házassági terveit szolgálta. Arra számított ugyanis, hogy egy megvert, megalázott császár sokkal könnyebben adja oda neki majd a lányát, mint a büszke császár. Azt akarta, hogy a császár ebből is lássa, milyen veszedelmes rá nézve az elutasított kérő. Ha vejévé fogadja, ellenségből baráttá teszi; ha elutasítja, egész életére bajt szerez vele magának.

Hogy támadása nem annak bizonyítéka volt, hogy ajánlata csak csel, mutatja a dolog folytatása. Alig támadott ugyanis, már meg is kezdte a császárral a béketárgyalásokat úgy, hogy szinte azt kell mondanunk, hadüzenete helyett küldte a császárhoz békekövetét, s vele mindjárt megújította a házassági ajánlatot is hasonló, vagy talán még nagyobb ígéretek és fogadkozások kíséretében. Most már újabb, még Eszterházynál is befolyásosabbnak hitt protektort keresett: Pázmány Pétert.

Katolikus kancellárját, Kamuthy Farkast küldte hozzá követül (ártatlanul naiv „hazafias” történetírásunk csak Bethlen csókolni valóan nagy vallási türelmét látja abban, hogy katolikus volt a kancellárja), s megüzente vele, hogy ő eddig sem állt szívesen a török szolgálatában, „mert én is örömestebb társalkodnám a keresztyén fejedelmekkel, hogysem mint a pogányokkal”. De őfelsége mondta, ővele rosszul bánt, s ezzel szinte rákényszerítette, hogy a török mellé álljon. (Az ugyanis, hogy ingyen, sőt áldozatok vállalásával is lehet, sőt kell szolgálni a jó ügyet, az a jó Bethlen Gábornak még csak eszébe sem jutott. Jellemző, hogy Bocskai ugyanezt hozta fel felkelése okául. Ők azt hitték, hogy ha vagyonuk vagy érvényesülésük forog kockán, akkor csak természetes, ha hazájuk és hitük ellensége mellé állnak, ha másképpen nem tudják érdekeiket megvédeni. Ezt még akkor is természetesnek tartották, ha külön eskü is kötelezi őket királyuk, a haza és a kereszténység szolgálatára.)

Bethlen Pázmány útján tudtára adja a királynak, hogy most igazán szeretne végleg a király és a kereszténység szolgálatára lenni (miután a török szolgálata révén már akkora úr lett, hogy a császári családban jelentkezhet kérőként). Hajlandó a császár oldalán a török ellen fordulni, s mivel nála jobban senki sem ismeri a törököt, remélhető, hogy az ő segítségével Magyarország néhány év alatt felszabadulhat a pogány uralom alól. Hogy bebizonyítsa, megváltozása őszinte és végleges, ezért kéri feleségül Ferdinánd leányát.

Ha a császár veje lesz, már nem űzhet többet vele ellenséges politikát, de azt az utat is, melyet eddig járt, végleg elzárja maga elől, mert ezzel a török kegyeit is eljátssza. De más minden képzelhető biztosítékot is megad arra, hogy politikája megváltoztatására való szándéka végleges. Ezért hajlandó legerősebb váraiba német őrséget fogadni, unokaöccsét túszul Bécsbe küldeni, de ha mindez nem elég, megad mást is, amit csak a császár kíván.

Nemcsak leánya kezét kéri azonban, hanem azt is, hogy a császár engedje át egész Magyarországot az ő keze alá. Legyen itt minden intézkedési jog az ő kezében, sőt – bár a magyar források ezt nem említik, de a külföldiek igen – az ország tényleges kormányzása mellé még a királyi címet is kérte a maga részére. Ez akkor, ha a császár és király veje lesz, nem lesz már sértő Ferdinándra.

Bethlen e kívánságának teljesítése már szinte lehetetlen volt. Ferdinánd a leányát odaadhatta volna Bethlennek, de hogy veje egyúttal fiókkirály is legyen mellette, azt már nem engedhette meg. Bethlen kívánságának teljesítése esetén Magyarország igazi királyi Bethlen lett volna, Ferdinánd pedig csak az ország címzetes királya. Az, hogy élő és szellemi képességei birtokában lévő király kormányzót nevezzen ki maga helyett, csak Zápolya János alatt volt lehetséges (még őt is „Katalin királynak” keresztelték el miatta), de még alatta is csak úgy, hogy félt Grittitől, tehát nem tehette azt, amit akart. II. Ferdinánd azonban Bethlen ismételt támadásai ellenére sem jutott még ilyen mélyre.

De nem teljesíthette Ferdinánd Bethlen kérését becsületből hűséges hívei, Eszterházy, Pázmány, a Zichy Pálok és Koháry Péterek miatt sem, akik a magyar becsület, hűség, kötelességteljesítés és az igazság alapján lenézték, megvetették Bethlent, s akikre az elképzelhető legnagyobb megalázás lett volna, ha „jutalmul” éppen Bethlen alattvalóivá kellett volna válniuk, még akkor is, ha Bethlen nyíltan nem is állhatott volna rajtuk bosszút. A lázadás jutalma és a hűség büntetése lett volna ez, a királytól pedig hálátlanság.

Bethlen mérhetetlen hiúságát ismerve, éppen nem lehetetlen az a feltevés, hogy neki elsősorban nem is a császárlány keze, hanem tehetségéhez és hatalomvágyához megfelelő tér kellett. A lány kezét hiúságból ugyan, de elsősorban mégis azért kérte, mert maga is jól tudta, hogy Magyarország kormányzását átengedni és neki királyi címet adni legfeljebb csak mint a király vejének lenne lehetséges a királyi tekintély megalázása nélkül.

Azonkívül, hogy ezzel szélesebb lehetőség nyílt volna számára tehetségei kifejtésére, terveiben bizonyára az a jóleső elégtétel is szerepet játszott, hogy mégiscsak megmutatja büszke ellenfeleinek, hogy nemcsak a „titulus”, a királyi cím, ez a „kicsiny dignitas” maradt az övé, hanem még ők maguk is alattvalóivá lettek. Ferdinánd nem járulhatott ehhez hozzá, mert nem az erény és az igazság diadala lett volna.

Mikor Bethlen a második támadása alatti béketárgyalásaiban újra házassági ajánlataival hozakodott elő, a légkör még alkalmatlanabb lett hozzá és Bécsnek még több oka lett arra, hogy ajánlatait ne vegye komolyan, illetve ne fogadja jóindulatúan. Pázmány azt hangsúlyozta, hogy éppen most követett el másodszor szerződésszegést, mégpedig a legaljasabb módon. Ha vele most, bűne elkövetése közben, büntetés helyett arról a kitüntetésről tárgyalnának, hogy a császár lánya kezét milyen feltételekkel kapja meg, az rendkívül sértené a császár tekintélyét, a hű alattvalókat pedig rendkívül elkeserítené. Olyan emberrel szemben, mint Bethlen, csak erő mutatása és a büntetés hangja a megfelelő.

Pázmány tanácsa követéséhez azonban pénz és anyagi erőfeszítések lettek volna szükségesek, s ezért Bécsben végül mégiscsak megfelelőbbnek, főként pedig kényelmesebbnek találták, ha elfogadják Bethlen békeajánlatait. Ezt a királyi tekintélyt megőrizni törekvők számára az az alázatos viselkedés is megkönnyítette, melyet Bethlen tanúsított. Ezért a békét megkapta, de házassági ajánlataira elutasító választ kapott.

Bethlen rosszul számított, mikor azt hitte, hogy az erő politikája előmozdítja házassági politikáját. Ehhez ugyanis nagyobb erő és nagyobb győzelem kellett volna. Olyan erő és olyan győzelmek, melyekkel például Napóleon dicsekedhetett, aki győzelmeivel házassági céljait is elérte. Ezenkívül Bethlen erőt csak akkor mutathatott a császárral szemben, ha egyúttal jellemtelenséget is mutat és szerződésszegést is elkövet, tekintettel arra, hogy Bethlennek olyan emberrel volt dolga, mint amilyen a Habsburg-császár volt, csak hátráltatta annak a tervének megvalósulását, hogy veje lehessen.

Bethlen azonban e második, több ízben is megújított sikertelen kezdeményezései után később a szintén katolikus Kovasóczy István útján még harmadszor is megpróbálkozott e házasság ügyében, s ezért egészen bizonyosra vehetjük, hogy e tekintetben a legkomolyabb szándékai voltak, nem pedig csak fondorkodott vagy diplomáciai játékot űzött. Láttuk egyébként, hogy ezt már első ajánlata hangja is egész kétségtelenné tette.

Bizonyos tehát, hogy Bethlen valóban gyökeresen meg akarta változtatni egész politikáját, valóban végleg ott akarta hagyni a török szolgálatát, de vele együtt a Habsburg-ellenes „hazafias” politikát és a protestantizmus politikai szolgálatát is; meg akarta tehát tagadni minden eddigi látszólagos eszményét. (Ha nem látszólagos, hanem valóságos eszményei lettek volna, akkor nem akarta volna őket megtagadni. Egyenesen a katolicizmus szolgálatába akart szegődni, természetesen csak politikailag, s eleinte még így is csak érdekből.)

Könnyen meglehet azonban, hogy az évek folyamán – ha természetesen nem addig élt volna csak mint tényleg élt, mert hiszen a valóságban ekkor már életéből csak néhány év volt hátra – lélekben és meggyőződésből is katolikus lett volna. Meggyőződésük ellenére ugyanis nem szoktak emberek eszméket hosszabb időn át szolgálni. A katolicizmus elleni ellenszenv, ha nem tudatlanság az oka, mindig onnan ered, hogy a katolicizmus nehéz. Akinek érdekei kívánják, hogy katolikus legyen, annak is nehéz, de mivel emiatt kénytelen e terhes kötelességeket ellenszenv helyett jóindulattal nézni, lassacskán arra is fogékonnyá válik, hogy a katolicizmus követelte önmegtagadásoknak is alávesse magát.

Még Bourbon Henrik is többé-kevésbé meggyőződéses katolikus lett aztán, hogy megállapította, Párizs megér egy misét. Pedig jellemileg ő messze-messze alatta állt még Bethlen Gábornak is. Bourbon Henrik ugyanis már végleges „áttérése” (mert ő valóban nem „megtért”, hanem csak „áttért”) előtt is ismételten változtatta hitét, amit Bethlen Gábor nem tett meg, sőt mint láttuk, ezt még a tervezett házasság kedvéért sem ígérte meg. Bourbon Henrik továbbá egy közönséges jellemtelen nőcsábász volt, míg Bethlenről e tekintetben semmi különösebb rosszat nem tudunk.

Érdekes, hogy a madridi udvar Bethlen kérésének teljesítését tanácsolta Bécsnek (de ott feltétlenül Bethlen nyílt megtérését kívánták).

Sennyey püspök és a kancellár is, aki ez ügyben Ferdinánd követe volt Bethlennél, miután heteket töltött Erdélyben Bethlen oldalán, teljesen a házasság szószólójává vált. Bécsbe visszatérve hangsúlyozta, hogy Bethlen őszintesége minden kétségen felül áll (Fraknói: Pázmány Péter, II., 114. o.), s azt állította, hogy megtérésére is alapos remény van. Sennyey püspök hatására még a bécsi pápai nuncius is híve lett a házasságnak, sőt valósággal lelkesedett érte. „Nagy kapu tárult föl – írja erre vonatkozólag – nemcsak az erdélyiek és Gábor egyéb alattvalóinak, hanem az egész kereszténységnek is javára.” (Ugyanott 114. o.)

A dologból azonban mégsem lett semmi. Nemcsak azért, mert maga a Szentszék a leghevesebben ellenezte, hanem sok más ok miatt is. A pápai államtitkárt a bécsi nuncius nem tudta a maga oldalára állítani. Lelkendező jelentésére ezt válaszolta neki: „Uraságod jelentése érdekes és csudálatos. Ha ugyanis Bethlen, mint mindig, most is színlel ez olyan elvetemült álnokság, ami szinte a képzeletet meghaladja; ha pedig őszinte, el lehet-e hinni, hogy romlott szíve egyszerre ennyire megváltozott?... Nem tanácsolhatjuk, hogy kilátásba helyezzék neki a főhercegnő kezét, mert e rossz ember kívánatát teljesíteni annyi lenne, mint szomorú sorsot készíteni a főhercegnőnek; a színlelés pedig nem egyeztethető össze a császár őszentségével és nem éppen lenne megtisztelő őfelségére.”

A madridi nunciusnak pedig ezt írta ugyanez az államtitkár: „Hihetetlen, hogy a császár és a spanyol király bizalommal viseltessenek azon álnok és csalárd ember iránt, akinek hite és erkölcsei egyaránt gonoszak, és aki az isteni törvényeket nem kevéssé megveti, mint az emberieket.” (Egykorú másolat a Szent Domonkos-rend római könyvtárában. Fraknói: Pázmány, II., 106. o.)

Valóban: Bethlen azok után, amiket eddig tett, s azon kétségbeejtően rossz hírnév miatt, amit állandó hazudozásaival egész Európában szerzett, nem kívánhatta, hogy higgyenek neki, s ezért bizony nagy szégyen lett volna a császárra, ha ilyen rosszhírű – és még hittestvérei előtt is ilyen rosszhírű – embernek feleségül adja a lányát, s így családjába fogadja. Ennyi hazudozás és álnokság után még akkor sem hihettek Bethlennek, ha minden jel jóakarata mellett szólt.

Hiszen még most, mikor a legjobban fogadkozott és ígérgette, hogy porig alázza magát, hogy arcul támad a törökre, a jezsuitákat fogja támogatni stb., ha bíznak benne és kérését teljesítik, a lengyelek elfogták egy levelét útban a Brandenburgi választóhoz, amelyet a lengyel király azonnal elküldött Bécsbe. Ebben Bethlen azt hangsúlyozza, hogy rendületlenül ragaszkodik vallásához és protestáns szövetségeseihez, és azzal dicsekszik, hogy a császár most kínálgatja neki a lányát, de ő elutasította, mert neki nem kell katolikus feleség.

Így éppen nem csodálkozhatunk rajta, s nem tekinthetjük igazságtalanságnak, sőt még kíméletlenségnek sem, ha a pápai államtitkárnak annyira lesújtó, s ezért elutasító volt a véleménye. De nem csodálkozhatunk a velencei követ 1624. február 17-i jelentése miatt sem, melyben Bethlen házassági ajánlatáról azt írja, hogy „di chi se ridono grandamente”, azaz Bécsben mindenki a hasát fogja nevettében miatta.

Az, amit Bethlen a brandenburgi választónak írt, természetesen éppen nem cáfolja meg azon állításunkat, hogy Bethlen házassági ajánlata, tehát a vele kapcsolatos ígéretei is teljesen őszinték voltak. Ugyanis Bethlen úgyszólván el sem tudott lenni anélkül, hogy valakinek ne hazudjék, de most a brandenburgi választónak hazudott, nem pedig a császárnak. Ezen annál kevésbé csodálkozhatunk, mert hiszen láttuk már, hogy protestáns szövetségesei is észrevették, hogy nekik is hazudik s őket is becsapja. A maguk javára ők is csak annyi jót vettek észre Bethlenben, hogy többször és szívesebben csapja be a pápistákat, mint őket.

Bethlen egyedül a maga érvényesülését szolgálta diplomáciájával, s ez elejétől végig abban állt, hogy egyszerre két ellentétes irányban is szőtt terveket; a törökök és a protestánsok felé is, és ugyanakkor a Habsburg-ház és a katolicizmus felé is, s aztán hol ezt, hol azt érvényesítette aszerint, amint az erőviszonyok alakultak. Ezért sem az egyiknek, sem a másiknak soha nem írt olyat, amivel a hozzájuk vezető hidat maga mögött felégette volna. Ebben még nincs is semmi különös, hiszen minden állam diplomáciája így tesz. Bethlen azonban ennél tovább ment, s ez az, ami szokatlan és ami jellemtelen. Ő nemcsak óvatos volt, s nemcsak az ellenfél megsértésétől tartózkodott, hanem hízelgett is, s nemcsak barátainak, hanem ellenfeleinek is. Mindkettőnek úgy írt, mintha ő lenne a barát és a másik az ellenfél, s nemcsak a töröknél és protestáns hitfeleinél ócsárolta a császárt, hanem a császárnál is mindig ócsárolta a törököt és protestáns hitfeleit.

Mikor Bécsben házassági ajánlatát tette, akkor készült élete legnagyobb és legmerészebb irányváltoztatására, de ugyanakkor tudatában lévén annak is, hogy terve sikere nem bizonyos, egyidejűleg a törökök és protestáns hitfelei felé is tovább szőtte a terveket, azokat is tartotta szóval, hogy abban az esetben, ha ez a nagy és szívéhez annyira közelálló terve nem sikerül, akkor se maradjon hoppon, hanem ekkor is nyugodtan és biztosan járhassa továbbra is azt az utat, amelynek elhagyására komolyan készült, de nem sikerült.

Látható az is, mennyire okos volt eljárása, mert nem kapván meg a főhercegnő kezét, éppen annak a brandenburgi választó testvérének kezét kérte és kapta meg, akinek az előbb említett kedveskedő levelet írta, s akihez így most minden szégyen vagy kisebbségi érzet nélkül folyamodhatott. A protestáns brandenburgi választó ugyanis, még ha hallotta is a „mendemondát” a főhercegnővel való házassági tervéről, szentül meg lehetett róla győződve, hogy a dolog hiteles történetét ő ismeri; a házassági ajánlat nem Bethlentől, hanem a császártól indult ki, s Bethlen hithűségén hiúsult meg.

Ha azonban a bécsi házasság sikerült volna, képzelhetjük, mit gondolt volna a brandenburgi választó Bethlennek hozzá küldött és elhitt levele birtokában! Mivel pedig Bethlen számtalan diplomáciai játékában hol az egyik, hol a másik fél mindig pórul járt, s kénytelen volt látni, hogy becsapták és félrevezették, hazudtak neki és kijátszották, s ezt nemcsak a Habsburgok voltak kénytelenek magukról megállapítani, hanem majdnem olyan gyakran a protestánsok is. Érthető az a rendkívül rossz hír, melyet Bethlen mind a katolikusoknál, mind a protestánsoknál egyaránt szerzett.

Sajnos azt kell mondanunk, hogy a valóság is megfelelt a rossz hírnek, mert Bethlent tetteiben semmi más a világon nem vezette, mint egyedül csak a maga érvényesülése. Amit ő írt, mondott vagy ígért, bármily meggyőzően, megnyerően, sőt meghatódottan adott elő, bármennyire is csöpögtek szavai az őszinteségtől és a becsülete hangoztatásától, sőt bármennyire tele is voltak tűzdelve égre-földre való esküdözésekkel, az egyáltalán nem számított nála semmit.

Ha érdekei úgy kívánták, megtartotta őket, ha ellenkeztek vele, a legkisebb lelkiismeret-furdalás, zavar vagy elfogódottság nélkül szegte meg szavát vagy akár esküjét, s nyoma sem látszott annak, mintha tudatában lett volna annak, hogy rosszul tett. Neki csak az volt rossz, amivel ártott magának, vagyis az, amit ostobán tett, az pedig nála nemigen fordult elő.

Láttuk, hogy ez az álnokság Bethlenben annyira nagy és a hozzá megkívánható bőr annyira vastag volt, hogy első támadásakor közzétett kiáltványában szemrebbenés nélkül azt írta, hogy azért indított háborút, mert „az Istennek minden ez világi áldási felett legdrágábbnak, jobbnak az szép békességet (!) tartjuk, becsüljük”, hadseregét azért gyűjtötte már évek óta, azért szerelte fel és indította meg, „hogy afféle megsebhetett és egymástól elidegenedett szíveket, elméket jótanácsunkkal, intésünkkel, akik annak engedni akarnának, minden religió [vallás] persecutiója [üldözése] nélkül egymás szeretetére hozhassuk”.

„Ex Kolozsvár die 16. Aug. anno 1623. hora tertia post meridiem Gabriel” befejezésű levelében, melyet Károlyinak írt, azt említi, hogy „vasárnap az templombúl tizenegy órakor jöttünk ki, mivel generális gyónás volt”. Tehát jámbor, vallásos hangulata ellenére, mikor csak az imént tárta fel lelkét Isten előtt és tartott bűnbánatot és önbírálatot, van képe nagy megelégedettséggel azt írni magáról, hogy „én az tökéletlenséget másokban is gyűlölöm, magamban, ha lehet, bizony eltávoztatom”.

Bethlen tehát nemcsak olyan értelemben tartotta magát vallásos embernek, hogy templomba rendszeresen járt, Bibliát olvasott és „generális gyónásokban” vett részt, hanem abban is, hogy önmagát az erények szempontjából vizsgálgatta, ellenőrizte és a talált tökéletlenségeket magából irtogatta, „eltávoztatta”. Legfeljebb az a közbeszúrása üthet szöget fejünkbe, hogy „ha lehet”. Ezt bizonyára úgy érti, hogy „ha érvényesülésemmel nem ellenkezik”.

Úgy látszik, az még eszébe sem jutott, hogy az igazságot szolgálni, a tökéletességet gyakorolni még akkor is kötelességünk, ha „nem lehet”, vagyis ha kárunk származik belőle.

Bethlen erkölcsisége, vallásossága és istentisztelete ennyire még elméletben sem terjedt ki; annak, hogy érdekei feláldozásával is szolgálja az igazat vagy a jót, még a szükségét sem érezte, nemhogy gyakorolta volna. (Pedig a gyakorlattól micsoda messze van még az is, aki elméletben elfogadja, eszével belátja a jó szükségességét!)

„Megtartom az régi jámborok exiómáját – írja továbbá – constantia decet virum” (az állhatatosság, az elveihez való ragaszkodás legfőbb ékessége egy férfinak). E megállapításával ellentétben azonban az igazság az, hogy Bethlen mindent elmondhatott magáról, csak azt nem, hogy ezt az „axiómát” ő meg is tartotta. Ő – de ettől már igazán eláll a lélegzetünk! – még ezt is szemrebbenés nélkül leírja: „Az szép szóknak, az ígéreteknek hittem. Azt reméltem, hogy egyebek is az igazmondást úgy tisztelik, mint én.” (Nem sokszor nevettem már életemben akkorát és olyan jóízűt, mint mikor ezt olvastam.)

Hogy válhatott volna valaha igaz ember abból, aki ennyire nem ismerte, s így be tudta csapni önmagát! Bethlen, aki hisz az embereknek! És Bethlen, akit be lehet csapni szép szókkal és ígéretekkel! Bethlen, aki tiszteli az igazmondást! Bethlen, aki nincs megelégedve tárgyalófelei becsületességével!

Bethlen házassági kérése elutasításának legfőbb oka azonban nem az ő rossz híre volt, hanem Ferdinánd apai szeretete. A földi érdek vagy előny semmit sem számított az ő szemében, ha érvényesülése eszményeivel ellenkezett. Eszményeiért azonban az önérzetét is szívesen áldozatul hozta. Bethlen vejévé való fogadása a katolicizmusnak, II. Ferdinánd fő, sőt egyetlen eszményének igen sokat használt volna (ha Bethlen még sokáig élt volna, de hogy nem él sokáig, azt akkor még senki sem tudhatta).

II. Ferdinánd, mint igazi katolikus, azonban még a katolicizmust sem szolgálhatta bűnös eszközökkel, ezért családi érzelmeit nem áldozta fel politikai érdekekért. Nem tehette, hogy szeretett leányát rákényszerítse arra, hogy egy olyan férfi felesége legyen, aki négyszer annyi idős volt, mint ő; idegen és előtte ismeretlen volt; olyan rosszhírű, hogy környezetében sokan egyenesen erkölcsi szörnyetegnek tartották; egy távoli, akkor félig még Ázsiának számító országban lakott, és akitől természetesen maga az áldozatul kiszemelt leány is idegenkedett.

Hogyne idegenkedett volna, mikor még valósággal gyerek volt! Hiszen semmivel sem lehetett jobban megijeszteni, mint azzal, hogy „neki adunk a Bethlen Gábornak”, s jobban megbüntetni, mint azzal, hogy valóban neki is adják! A velencei követ jelenti 1624. május 25-én, hogy Bethlen harmadízben való kísérletezésekor, mikor Kovasóczy járt Bécsben ez ügyben, Ferdinánd tréfából lányát „erdélyi fejedelemnének” szólította: az azonban a méregtől elvörösödve és az undortól megborzongva (tinta di colore mostro riceverne disgusto) azt válaszolta, hogy őt nem Bethlennek, hanem az ördögnek adta oda.

Így aztán nem csoda, ha Bethlen végleg kosarat kapott, bár Ferdinánd mindent elkövetett, hogy ennek keserűségét enyhítse. Úgy látszik, jó szíve elhitte (ami igaz is volt), hogy Bethlen most őszintén beszél és most csakugyan és végleg melléje akart állni. Ezért a „serenissimus” (fenséges) címmel tüntette ki, ugyanazzal, amelynél több a bécsi udvari etikett szerint még az angol, sőt a spanyol királyt sem illette meg. Meg is sértődött a címadományozás miatt nemcsak a spanyol, hanem még a velencei és flórenci követ is, s Ferdinánd azt volt kénytelen mentségül felhozni, hogy nem mint római császár, hanem mint magyar király adta neki ezt a címet. (De hát adhatott-e a magyar király valakinek királyi címet?)

Ezenkívül, hogy mutassa, nem lekicsinylésből, annál kevésbé megvetésből nem teljesítette kérését, felajánlotta neki, hogy lánya helyett a rokonságából szerez neki menyasszonyt.

Bethlen „mély lélegzetet vett” a végleges elutasítás hallatára (Sennyey jelentése a m. canc. levt.-ban), s másnap teljes bizalommal, „mintha gyóntatójával beszélne”, közölte a püspökkel, hogy gondolatai „csakis őfölsége fenséges leányára” irányultak és senki másra, azaz hogy semmiféle más császári rokon nem kell neki. El is vette azonnal a protestáns Brandenburgi Katalint, s ezzel végleg lekötötte magát a másik tábor, azaz régi elvbarátai mellett.

A késő kor magyar gyermeke nem állhatja meg, hogy ne sajnálja emiatt Bethlent, a magyar katolikus pedig, hogy ne bánkódjék amiatt, amit ezzel a katolicizmus vesztett. Bánkódását csak az enyhíti, hogy ma már tudja, Bethlen évei akkor már nagyon meg voltak számlálva, s emiatt a tervezett házasság megvalósulása esetén a nagy várakozásból egyébként sem sok teljesülhetett volna.

Egészen kétségtelen az is, hogy Cecília Renáta sem járt volna Bethlen oldalán rosszul, s nem lett volna olyanforma sora, mint Mária Krisztinának Báthory Zsigmond mellett, pedig az ő erdélyi férje fiatal is volt és szép is, nem pedig öreg és csúnya, mint Bethlen. Amit ugyanis Bethlen kijelentett, hogy tud ő szerető hitvese lenni akárkinek (azaz akármilyen előkelő származású nőnek is), igaz volt.

Mivel nagyon is emberi és még hibáiban is rokonszenves volt, mint ember s különösen mint férj és családapa, közel sem volt ő olyan gonosz, mint (a pápai államtitkár, s általában azok, akik személyesen nem ismerhették) politikai bűnei miatt gondolták. Az előkelő házassággal nagyravágyásában, hiúságában kielégítve egészen bizonyos, hogy valósággal a tenyerén hordozta volna a „fenséges személyt”, s olyanforma lett volna a viszony köztük, mint Napóleon és Mária Lujza, a másik hasonló sorsra jutott Habsburg-lány között, aki azt írta háza Párizsból, hogy nem annyira ő fél a férjétől, hanem úgy látja, hogy inkább az fél őtőle, annyira mindenben jó férj akar lenni.

És ahogyan erkölcsileg Bethlen is különb volt Napóleonnál, mert ő legalább megbecsülte első élettársát is, és csak annak halála után, tehát tisztességesen és keresztény módra akart új, előkelőbb házasságot kötni, nem pedig első szerelme életében, annak kidobásával, mint a „nagy” Napóleon; épp úgy Cecília Renátával is többet nyert volna Bethlen, mint amennyit Napóleon nyert Mária Lujzával.

Mária Lujza olyan korban élt, mikor művelt embernek szégyen volt vallásosnak lenni, s ez a korszellem természetesen a Habsburgokat is megmételyezte (ha nem is annyira, mint másokat), és ez Mária Lujza nevelésében is meglátszott, mert akkoriban pap is kevés volt olyan, akitől erős hitet lehetett volna tanulni. Napóleon udvarában pedig még jobban elromlott.

Cecília Renáta azonban a vallásos ellenreformáció korának, a legvallásosabb Habsburgok gyermeke volt. A kiváló erkölcsű Mária Krisztina Cecília Renátának egyébként is nagynénje (apjának, a császárnak testvére) volt. De maga Bethlen udvara is szolid, vallásos volt, tehát ott sem kellett volna elromlania.

Bethlen, az idős és elsősorban szellemi dolgokkal foglalkozó ember mellett nem lett volna boldog egy fiatal, könnyelmű, élvvágyó asszony, mint amilyen például második felesége, Brandenburgi Katalin is volt. Ez Bethlent már életében megcsalta, halála után pedig egyik botrányt a másik után csinálta, s katolikus lett ugyan, de sokkal kisebb lélek volt annál, semhogy igazi katolikussá tudott volna lenni. Nemcsak testét nem tudta arra szorítani, hogy engedelmeskedjék a léleknek, hanem hitét sem volt ereje megvallani, mikor férje a megtérésének nyomára jött. Ekkor letagadta előtte az egész dolgot, s az úrvacsorához járult, hogy bebizonyítsa, hogy megtérése nem igaz.

Férje halála után nyíltan katolikus lett ugyan, de aztán – egy újabb férjhez menés kedvéért – újra lutheránus (nem kálvinista). Hogy melyik vallásban halt meg, nem tudom, de lehet hogy arra már lélekben újra katolikus volt, mert hiszen első megtérése érdekei ellenére, tehát feltétlenül meggyőződésből történt. Állandó csak azért nem volt, mert érdekei kívánták tőle a színlelést, sőt az eretnekségre való visszatérést.

Lényegében az erdélyi fejedelmi széket is, melyet férje reá hagyott, megtérése miatt vesztette el. Ha megmaradt volna kálvinistának, sokkal kevesebb ellensége lett volna Erdélyben, s akkor ledér életét és szeretőit is sokkal jobban elnézték volna. Hiszen elnézték ezt az erdélyiek János király özvegyének, Izabellának is, aki nem volt ugyan kálvinista, de legalább türelmes és megértő volt az eretnekségek iránt, s az erdélyiek ekkor még ezzel is megelégedtek, mert akkor még álmodni sem mertek arról, hogy még az is lehetséges, hogy maga a fejedelem is eretnek legyen.

Hogy Bethlen Ferdinándnak tett ígérete, hogy ő gondoskodni tud róla, hogy Erdély még életében visszakebeleztessék a Habsburg Magyarországba, mennyire nem volt csupán üres ígéret, s hogy mennyire nem volt szabadság a nekünk annyira híres erdélyi szabadság, azt fényesen bizonyítja, hogy Bethlen még azt is el tudta érni, hogy a Cecília Renáta helyett feleségül vett Brandenburgi Katalint, aki szintén alig volt még húszéves (éppen úgy idegen, éppen úgy német volt és éppen úgy nem tudott egy szót sem magyarul, mint Ferdinánd leánya), nő létére is – ami pedig Erdélyben még hallatlan dolog volt, sem addig, sem azóta soha nem fordult elő – minden nehézség nélkül meg tudta választatni a rendekkel utódjává.

Bethlennek nem Brandenburgi Katalin, hanem olyan feleség lett volna való, mint amilyenek a Habsburg lányok voltak, kivált a vallásos ellenreformáció korában, melyben Bethlen élt. Lehet, hogy ezt ő is jól tudta, s ez is egyik oka volt, hogy annyira és olyan sokáig ragaszkodott ahhoz a bécsi „személyhez”, akit magának kiválasztott.

Okos ember volt. Tudta, hogy ő testileg nem vonzó, már csak a kora miatt sem, de egyébként sem bír olyan tulajdonokkal, melyekkel egy nőt lekötni, annál kevésbé szerelmét megnyerni lehet. De egyébként is a szellemi életre való erős beállítottsága és az államügyekben való állandó elmerülése miatt feleségével nem is tudott annyit foglalkozni, s vele annyit törődni, mint kellett volna.

Bethlennek tehát nem élvvágyó, nem könnyelmű, nem üreslelkű feleség volt való, hanem komolyságra, önmegtartóztatásra nevelt, szolid és szigorú erkölcsű. Bethlennek a Mária Krisztinák vagy Cecília Renáták kellettek volna, hogy ne rontsák fejedelmi tekintélyét, s hogy otthon is megtalálja bennük azt, ami a férfinak hiányzik és ami szükséges neki arra, hogy nagyvonalú működéséhez a lelki harmóniát és békét megkapja.

Neki olyan feleségre lett volna szüksége, aki egyszerűségben és szigorú családi nevelésben részesült, megszokta a szigorú erkölcsi felfogást és erkölcsi életelveket; aki különbséget tud tenni bűn és erény között, és akit úgy neveltek, hogy az erény útjáról semmi sem tántoríthatja el.

Talán nemcsak hiúsága megalázása, hanem emiatt is vett szegény Bethlen olyan mély lélegzetet, mikor végleg tudomásul kellett vennie, hogy vágya nem teljesülhetett.

De nemcsak Bethlen személyes boldogsága, hanem hazánk érdekében is nagyon sajnálnunk kell terve meghiúsulását. Sajnálatunkat csak az enyhíti (sőt teljesen feleslegessé teszi), hogy Bethlen élete rövidre volt szabva s így nagyra törő szép terveit, melyek teljesítésére meg volt a tehetsége, akkor sem hajthatta volna végre, ha Ferdinánd veje lehetett volna. Aztán mivel nemcsak Károlyi Zsuzsannával, hanem Brandenburgi Katalinnal kötött házassága is terméketlen volt (nem úgy mint Zápolyának Izabellával való házassága), s így a terméketlenség okát magában Bethlenben kell keresnünk, semmi okunk nincs azt remélni, hogy a mintagyermek Cecília Renáta utódokkal ajándékozhatta volna meg.

Az is bizonyos, hogy Bethlen – mint a császár veje és Magyarország kormányzója – jó kormányzó lett volna. Ha Isten hosszabbra szabta volna életét, könnyen meglehet, hogy már az ő idejében ki tudtuk volna űzni a törököt Magyarországról, sőt talán még Európából is. A Habsburg-erőforrások egy Bethlen tehetségével megtoldva, majdnem bizonyos sikert jelentettek volna, s a kezdeti sikerek Európát is akkor még nagyobb fokban segítségre lelkesítették volna, mint ez Lipót idejében történt.

Mivel Bethlen érdekember volt, könnyen meglehet, hogy a katolikus környezetben és bálványozott feleségének és az ő tiszteletreméltó erkölcseinek hatása alatt, főként pedig, mert most már érdekei is így kívánták, mert ez jelentette számára a hatalmat és az egész Európát betöltő dicsőséget, lassacskán lélekben is és őszintén katolikussá vált volna, s az ő személye és működése nemcsak egy töröktől megszabadított, hanem a protestantizmustól is megtisztított, újra katolikus Európát eredményezett volna.

Mivel a léleknek, az életkedvnek a testre való hatását az orvostudomány ma már mindig jobban hangsúlyozza, még az is lehet, hogy a Habsburg-családba beházasodott és a töröknek Európából való kiűzését célzó diadalmas harc vezérévé vált Bethlen még sokkal tovább is élt volna, mint a tényleges, vágyaiban, terveiben, reményeiben csalódott és Brandenburgi Katalin szerelmi botrányaival megvert Bethlen.

Bethlennek a Habsburg-házhoz való csatlakozásával egy táborban egyesült volna II. Ferdinándnak még a Habsburg házban is egyedülálló, szigorú erkölcsi felfogása, nagy passzív erényei, kitartása, állhatatossága, bőkezűsége, áldozatos szelleme, s az igazságból egy tapodtat sem engedő „meg nem alkuvása” és az ilyen lélekkel, de a Habsburg-ház évszázados császári uralmával egyébként is együtt járó példátlanul nagy tekintélye Bethlen politikai, diplomáciai és hadvezéri tehetségével (mely utóbbihoz még Tildy és Wallenstein hadvezéri lángelméje is járult), soha ki nem fáradó agyával, állandóan tevékeny szellemi munkájával, önbizalmával, optimizmusával és vasidegzetével.

Ferdinándot passzivitásából, nyugalomszeretetéből, visszavonuló szerénységéből és túlzott békeszeretetéből kimozdította volna Bethlen örökké tevékeny, aktív lelkialkata, viszont az ő tág lelkiismeretűségét és erkölcsi gátlástalanságát ellensúlyozta volna Ferdinánd magas eszmei színvonala, szigorú erkölcsisége, s mindent a katolikus hit szolgálatába és az örökkévalóság távlatába állító erkölcsi fennköltsége. Bethlen volt olyan okos, hogy ennek a befolyásnak nemcsak kényszerből, hanem meggyőződésből is szívesen engedett volna, annál inkább, mert II. Ferdinánd e téren megalkuvást egyébként sem ismert.

Bátran elfogadhatjuk őszintének Bethlennek azt a kijelentését, hogy ő mindig sokkal szívesebben barátkozott volna keresztény fejedelmekkel, mintsem a pogánnyal. Nyugodtan feltehetjük, hogy ezen elsősorban azt értette, hogy ő is megunta már a machiavellistaságot, az állandó álnokságot és színlelést. Hiszen annak a már egész Európára, s benne még a protestáns hitfeleire is kiterjedő rosszhírűségnek és lenézésnek terhét, melyet ilyen irányú viselkedésével szerzett, feltétlenül éreznie kellett és látnia, hogy ha eddigi magatartását folytatja, további szereplése már egyenesen lehetetlenné válik. Könnyű megértenünk, hogy a hatalom, a befolyás és az anyagi érvényesülés mellett, melyet – hála gátlástalan eszközeinek – már megszerzett, most már egy kis erkölcsi tekintélyre, egy kis köztiszteletre és megbecsülésre is vágyott, s világos, hogy ezt nemcsak Habsburg-rokonságával, hanem erkölcsi megváltozásával is akarta megszerezni.

Természetes, hogy a Habsburg- és a Bethlen-féle lelkialkatnak egyaránt megvannak a maga előnyei és hátrányai. Az I. és II. Ferdinánd, I. Lipót, III. Károly és V. Ferdinánd jellegű uralkodók mellett, akik még annyi szórakozást és még olyan földi élvezeteket sem engedtek meg maguknak, amilyeneket alattvalóik között még az egyszerű polgári családok is élveztek, meg volt az uralkodó tekintélye, s vele a törvény és a hatóságok tekintélye is. Az emberek nem érezték magukat kizsákmányoltaknak és zsarnokság alatt élőknek, mert tudták, hogy uruk éppen olyan egyszerűségben él, mint ők, sőt erkölcsösebb, mint ők. Szolgálni is hasznos és kellemes volt őket, s a környezetüknek különösen jó dolguk volt mellettük. A dolguk nem sok volt, az életük kényelmes, a bánásmód úri, a jutalmazás nagylelkű, az irántuk való bizalom nagy, s ha ezzel visszaéltek, még akkor sem volt mindjárt baj, mert a jólelkű uruk, aki – mint keresztény – mindig a maga hibáira vigyázott és azokat vette észre, nem pedig a másokét, az ő hűtlenségüket csak akkor vette észre, ha már kénytelen volt észrevenni, de akkor is nehezen és enyhén büntetett. Csak a rossz ember gyanakvó ugyanis. A jó másokat is olyan jóknak gondol, mint amilyen ő maga.

De a széles néptömegeknek is jó dolguk volt alattuk, mert az ilyen uralkodók a hiúságtól és nagyravágyástól mentek lévén, nincsenek nagyra törő terveik, nem akarnak országokat hódítani, sőt még ha az ő jogaikat sértik meg, akkor sem kapnak mindjárt fegyverhez. Így alattvalóikat megkímélik a háború borzalmaitól, nem kell őket nagy adókkal megterhelniük, s belőlük mérhetetlen összegeket kivasalniuk hadseregekre és azok felszerelésére. (Sajnos, nekik sem mindig sikerül alattvalóikat mindettől megkímélniük, mert éppen e békés hajlamaik, az országukban uralkodó patriarchális állapotok és állandó készületlenségük csábította gonosz szomszédaikat arra, hogy háborúra kényszerítsék őket, amint ezt a Habsburgok történetében úgyszólván állandóan tapasztaljuk.)

De ezenkívül jóságuknak még az a hátránya is megvan, hogy – mivel az emberi természet számára az a legnehezebb, hogy az arany középúton megmaradjon – az ilyen uralkodók többnyire sokkal maradibbak és passzívabbak, mint kellene, s így nem tartanak mindig eléggé lépést a korral. (Igaz, hogy ezzel a meggondolatlan, a túlzott haladás hátrányaitól is megkímélik alattvalóikat, mert az a közmondás is mindig igaz marad: Lassan járj, tovább érsz.) Továbbá, hogy környezetük sokszor visszaél jóságukkal és a kellő ellenőrzés hiányában sokszor naplopóvá, lelkiismeretlenné, panamistává, sőt a nép szipolyozójává válik. (Ez nem annyira az igazi jó, hanem inkább a gyagya, tehetetlen uralkodók alatt fordul elő. A Habsburgok azonban nem gyagyák, hanem jók voltak. Az igazi jó uralkodó körében kivételképpen vannak panamisták, nem pedig rendszeresen. Abban a szellemi és erkölcsi légkörben, amely egy igazi keresztény uralkodót körülvesz, panamisták és csirkefogók nem tenyésznek.)

Az már inkább előfordul az igazi keresztény uralkodóval, tehát a Habsburgokkal is, hogy környezetük középszerű, kényelmes emberekből tevődik össze, s országukban ezért sokszor nincs meg a kellő rend, nagyvonalúság, s ezért a szemkápráztató eredmények hiányoznak. De hát nagy eredményeket egyébként sem nagyon lehet elérni ott, ahol cselekvés előtt előbb minden eszközt erkölcsi mérlegre tesznek, s csak azokat használják fel, melyek megütik a mértéket. Ezek a hátrányok azonban elenyésznek a jó uralkodók nagy előnyei mellett, s aki tudja, hogy az, amit ember tesz, sohasem lehet abszolút jó, s a földön hiába keresnek olyan jót, amelyben gyarlóság, sőt rossz is ne keveredne (mint ahogyan rossz sincs, melyben jót is ne lehetne találni), az ezen nem fog csodálkozni, annál kevésbé botránkozni.

Ezzel szemben a Bethlen, I. Rákóczi György, Katalin cárnő, Angliai Erzsébet, Nagy Frigyes, Hitler és Sztálin-féle uralkodók és államférfiak országában agyon vannak dolgoztatva és emellett éhbéren vannak tartva a hivatalviselők és tisztviselők; aki vétkezik vagy ügyetlen közülük, azonnal repül. Ezért rend van és a kincstár mindig tele. Az alkotás és a tevékenység állandó. Aki a kormány mellett ül, nagyra törő és vágyó, tehetséges és merész, hírnevet akar, a történelemnek dolgozik; ebből nagy tettek is születhetnek sokszor (de nagy katasztrófák is), és a nagy tettekből és eredményekből sokszor a népnek, a széles tömegeknek is hasznuk van. (Legtöbbször csak a késő utódoknak, mert az egykorú nép ilyenkor igen sokat szenved, hiszen a nagy tettekhez szükséges nagy áldozatokat neki kell meghoznia.)

A Bethlen és társai jellegű emberek azonban – hiszen maga a nagyravágyás is bűn, s az a merészség, mely e nagy emberek ismertetőjele, már magában foglalja a nemcsak erkölcsös eszközök használatát – legtöbbször lelkiismeretlenek, céljaik elérésében gátlástalanok, mert meg nem engedett eszközöket is felhasználnak; sokszor szeszélyesek, kiszámíthatatlanok, s így igazságtalanok; telt kincstáraikat nem alattvalóik javára használják, hanem merész s mindig új meg új terveik és dicsőségvágyuk (no meg igen sokszor szeretőik) kielégítésére, ez pedig végeláthatatlan háborúkkal alattvalóik vagyona és élete pusztításával, sőt – mikor a szerencse nem kíséri – egyenesen végpusztulásával jár.

Eszményi állapotok keletkezhetnének az államok kormányzásában, ha a két ember- és uralkodótípust egyesíteni tudnánk előnyeik és hátrányaik kölcsönös kiegyenlítésével. Ez valósulhatott volna meg Ferdinándnak és Bethlennek, mint vejének, tartós és bizalmas barátságával és együttműködésével, Ferdinánd elevenebb és vállalkozóbb, Bethlen nyugodtabb, mérsékeltebb és lelkiismeretesebb lett volna általa. Ilyen ideális ember- és uralkodótípust találhatunk Mária Teréziában, aki Habsburg atyjának és tisztán protestáns ősöktől származó braunschweigi anyjának kölcsönös jótulajdonságait szerencsésen egyesítette magában a két embertípus hibái és fogyatkozásai nélkül. Mint Habsburg atyja, ő is maga volt a megtestesült fennköltség, erény, erkölcs és becsület, aki előtt (velük ellentétben, ahol sikerült elrágalmazni) még protestáns ellenfelei is tisztelettel hajolnak meg, s akinek neve elé a Habsburgokról csak cinikus rosszakarattal és lekicsinyléssel írni tudó Carlyle is a „divine” jelzőt teszi, s akitől korának legnagyobb magyar ismerője, még a zsidó Marczali is valósággal el van bűvölve.

A pletykának (de sajnos, nem nálunk!) még az árnyékától is mentes női becsülete, lelkiismeretessége, lelki nemessége és fennköltsége, alattvalóinak a háborúval együtt járó szenvedésektől való lehető megkímélése még érdekei árán is, politikai tetteiben is szigorúan erkölcsi alapon állása, bőkezűsége és nemeslelkűsége mellett megvolt benne a takarékosság, a haladás, a pénzzel és az emberekkel bánni tudás, az állandó szellemi frissesség és folytonos lelki tevékenység és a soha ki nem fáradó agy értékes adománya is.

Ilyesfajta dolgot eredményezhetett volna a Ferdinánd-Bethlen-féle sógorsági és együttműködési kombináció is, nem ugyan egy személyben, azaz Bethlennek Cecília Renátától származó utódjában, aki sohasem született meg, s ha megszületett volna, akkor sem lehetett volna mindkettőjük országainak uralkodója, mert hiszen megvolt még a Habsburg-fiág is s az örökösödés azt illette volna, hanem életük folyamára kettőjük bizalmas és tartós együttműködésével.

Mivel azonban a főhercegi házasság meghiúsulása, de Bethlen korai halála miatt is tulajdonképpen az egész tervezés tárgytalan, nincs okunk sajnálkozni rajta, hogy a tervből sohasem lett valóság. De éppen nem lehetetlen az sem, hogy Bethlen jellemében a machiavellizmus, az önzés, a gátlástalanság és a csalárdság – nemesebb tulajdonságai rovására – annyira túlnyomó volt, hogy a Habsburg-családba beházasodva és oda bizalommal és minden hátsó gondolat nélkül befogadva és hatalomhoz, szereplési körhöz juttatva is megmaradt volna régi énje, s ez köztük szükségképpen szakításra, s ennek következtében háborúra vezetett volna.

Ha azonban a jobbik eset következett volna be, Bethlen a Ferdinándtól kapott lehetőségek folytán igen könnyen válhatott volna a törököt egész Európából kiverő világhírű hőssé. Ez annál inkább lehetséges, mert Ferdinándnak és általában a Habsburgoknak mindig csak egy bajuk volt: a pénzhiány. Márpedig, ha birodalmuk pénzügyeinek kezelését Bethlenre bízták volna, hamarosan Európa pénzeszsákjaivá és a világ bankárjaivá lehettek volna. Pedig birodalma gazdasági és pénzügyi vezetését Ferdinánd feltétlenül átadta volna vejének, ha látta volna, hogy megbízhat benne, mert őszintén katolikus. II. Ferdinándban ugyanis önzés vagy hatalmi féltékenység egyáltalán nem volt, annál kevésbé irigység. Bethlenből tehát lehetett volna a protestantizmust végleg tönkretevő katolikus, de lehetett volna belőle egy, a jótevőjét, Ferdinándot s vele a katolicizmust is hátba támadó és teljesen tönkretevő második Szász Móric is. Esetleg letaszíthatta volna a benne bízó és így neki kiszolgáltatott apósát még trónjáról is és új császári Bethlen-dinasztiát alapíthatott volna.

Bethlen számára azonban házassági ajánlata után már csak pár éve volt hátra e földi életből, s mivel mi már tudjuk, hogy sorsa így volt megírva, a tervezett házasságához fűzött álmodozás is tulajdonképpen tárgytalan. Még utódjához sem fűzhetünk álmodozásokat, mert Bethlent (mint a hozzá hasonló, csak a földieknek élő s az itt való érvényesülésért mindenre képes történelmi embereket majdnem mind) a vérszerinti utódtól megfosztotta a Gondviselés. Bizonyára nem véletlenül.

Romboló, forradalmi elemek Bethlen felkelésében

Említettük, hogy a hitújítás a XVI. században egész Európára kiterjedő forradalom volt. A Bocskai-, Bethlen-, Rákóczi György- és Thököly-féle felkelés a XVII. század magyar forradalmai voltak. Rákóczi Ferencé a XVIII. századé, negyvennyolc pedig a XIX. század nemzeti jellegű magyar forradalma volt. Lényegében mindegyik azonos akár a szociáldemokráciával (mikor még egyedül képviselte a marxizmust), akár a szovjet kommunizmussal, akár Hitler nemzetiszocializmusával, akár Mussolini fasizmusával. Az, hogy a szovjet kommunizmus oly elkeseredett ellensége volt a nemzetiszocializmusnak és megfordítva, egyáltalán nem cáfolja tételünket. Vetélytársak voltak ugyanis egymással, az pedig csak érthető, hogy senki sem tud oly féktelenül gyűlölni, mint egyik sátán tudja a másik sátánt. Mindkettő forradalmi, tehát meg nem engedett eszközökkel törekedett a hatalomra, s ha egymást gyűlölték, emiatt még egész nyugodtan lehetett mindkettő egyformán rossz, tehát egyformán forradalom.

Különböző korok különböző forradalmai között csak a kor eltérő eszméinek megfelelően vannak árnyalati eltérések, a lényeg azonban mindegyikben ugyanaz. A XVI. vagy XVII. század embere és eszméi és a XX. századé között ég és föld a különbség. Csak természetes tehát, hogy a XVI. vagy XVII. század forradalma is egész más, mint a XX. századé. A lényeg azonban így is lehet ugyanaz, sőt szükségképpen az is. A forradalom akkor is csak forradalom, ha szereplői egész más korok gyermekei is. Minden forradalomnak lényege, hogy gyűlölet és erőszak alapján áll, hogy a meglévő törvényekkel nem törődik, hogy nem lassan, nem fokozatos fejlődéssel épít, hanem felforgat és rombol, lázít, izgat és terrort gyakorol, hogy bűnös, meg nem engedett eszközöket használ célja elérésére, hogy átmenet nélkül, fergetegként távolítja el az útból a régit és hozza be az újat, hogy olyan lázas közhangulatot teremt, mely nem tűr bírálatot, nem enged megfontolást vagy tárgyilagosságot, hogy a régit, melyet eltávolítani akar, a megtestesült gonoszsággal azonosítja, s a nép esküdt ellenségének, gonosztevőnek kiált ki mindenkit, aki pártolja, védi az eltávolítandó régit, vagy akár csak lassúbb tempót is kér, hogy késedelmet, engedményt, kompromisszumot nem tűr.

Minden forradalomnak lényege az egyházellenesség is, mert hiszen az Egyház ellensége minden gyűlöletnek, minden szenvedélynek s mindenkinek, aki céljait bűnös eszközökkel éri el. A forradalmaknak ez az Egyház elleni ellenszenve természetüknek megfelelően izzó gyűlöletben, rágalmazásban, nevetségessé tevésben, terrorban és a „reakcióval”, tehát a gonoszsággal való azonosításban nyilvánul meg.

Minden forradalomnak tetszetős jelszavai vannak, melyekkel lángra gyújtja a közhangulatot. Ezek alapján állva fejti ki terrorját, de szép jelszavait ő maga szegi meg legjobban, mint ezt Bocskai és Bethlen forradalma esetében már láttuk is. Minden forradalom áldozatul dob valamit a tömegeknek, miután jelszavaival és izgatásával sikerült ellene felkorbácsolnia a féktelen gyűlöletet. Az első forradalom a keresztény társadalomban (a protestantizmus) még csak az Egyházat, illetve a papságot és az egyházi vagyont támadta (tetszetős jelszava itt az evangéliumi szegénység volt), a későbbi forradalmak a nemességet (egyenlőség, testvériség), majd a földbirtokosokat (a föld legyen azé, aki megműveli), aztán a bankárokat és gyárosokat, de ma már a szovjet kommunizmusban eljutottunk a kisiparosok, kiskereskedők és a „kulákok”, tehát a jobb módú parasztok, kisiparosok és a kiskereskedők meg nem tűréséhez és kizsákmányolóknak bélyegzéséhez is.

Az egyházzal szöges ellentétben minden forradalom lényege az, hogy nem a kötelességeikre figyelmezteti az embereket; nem a feljebbvalók tiszteletére, a más vagyonának meg nem kívánására, nem az alázatosságra és engedelmességre, a szenvedélyek feletti önuralom megszerzésére inti őket, hanem éppen ellenkezőleg: hízeleg szenvedélyeiknek, felszítja bennük a gyűlöletet, az ellenszenvet és az irigységet és feltüzeli bennük a vágyat a másé vagy a másképpen tilos után.

Ügyesen felhasználja például jelszavaiban a zsidók könnyű és sokszor erkölcstelen módon való vagyonszerzését, s azon a címen, hogy csalással szerezték, megcsillogtatja a tömegek előtt a zsidó vagyon elvevésének szabadságát. A papság ellen felhasználja azt, hogy az evangélium a szegénységet ajánlja. Azon átsiklik, hogy csak ajánlja, de nem parancsolja, és hogy nemcsak a papságnak ajánlja, hanem mindenkinek, tehát a forradalmi tömegeknek is. Továbbá, hogy nemcsak a szegénységet, hanem a szüzességet is ajánlja, mégpedig szintén mindenkinek. A papság kötelezi is magát rá, de mégis mennyire ellensége neki minden forradalom, sőt egyenesen gúny tárgyává teszi.

Hivatkozik egyes papok kényelemszeretetére, gyarlóságaira, sőt esetleg bűneire is, s ez alapon való izgatásai közben teljesen elfeledi, hogyha mindaz, amivel a papságot vádolja, igaz is volna, annyi akkor is kétségtelen, hogy a papságot hasonlíthatatlanul kevesebb bűn terheli, mint azokat, akik a papság bűneit bírálják és elítélik. Azt is elfelejti, hogy a „papi” vagyon nem a papságé, hanem az Egyházé, s ha a papság rosszul használja fel az Egyház vagyonát, az ellen ezt megakadályozó reformokkal és rendszabályokkal kell védekezni, nem pedig magának a vagyonnak az Egyháztól való elrablásával. Ezt a vagyont ugyanis a mi hívő őseink nem a nyomor enyhítésére, hanem az evangélium hirdetésének és az emberek erkölcsei javításának előmozdítására adták.

Minden forradalom túlzó és igazságtalan. Ez abból, hogy a szenvedélyek, nem pedig az ész s a józan megfontoltság alapján áll, természetszerűen következik. A régi társadalom vezetőinek tényleges bűneit is mindig túlozza, kiélezi és sokszor felháborító bűnöknek bélyegzi meg még az olyan gyarlóságokat is, melyek emberben természetesek, s így soha ki nem küszöbölhetők, legfeljebb csak egyes kiváló egyénekben. Mindez a túlzás természetes is a forradalomban, mert hiszen másképpen nem tudná felkelteni a tömegek ádáz, elsöprő gyűlöletét az uralkodó osztályok ellen. Minden forradalom túl hamar bebizonyítja azonban, hogy a tőle felállított új rend mindig hasonlíthatatlanul gyarlóbb, sőt bűnösebb, mint a tőle elsöpört régi, szereplői és vezetői pedig egyéni életükben és erkölcseikben messze mögötte állnak azoknak a régi uraknak, akiket annyira sikerült lejáratniuk és meggyűlöltetniük.

Ezért a forradalmak – noha mindig a szabadság a fő jelszavuk – sohasem engedhetik meg maguknak azt a fényűzést, hogy akár csak akkora szabadságot is engedélyezhessenek, amilyen abban a tőlük „zsarnoknak” és „elnyomónak” bélyegzett rendszerben volt, melyet elsöpörtek. Forradalom idején mindenkinek forradalmár módra kell gondolkodnia, vagy legalább (mert ezt ellenőrizni nem lehet) beszélnie s írnia.

A mi korunk forradalma, a szovjet kommunizmus, materialista, istentelen, a XVI. század forradalma, a hitújítás viszont nemcsak vallástalan nem volt még, hanem Bibliát idézett és bibliaolvasást ajánlott, sőt maga is egyenesen vallás alakjában jelentkezett. Első pillanatra tehát majdnem lehetetlennek látszik, hogy a kettő mégis lényegileg azonos lehessen. Pedig mégis így van a dolog. Ne feledjük ugyanis, hogy tulajdonképpen a kommunizmus is vallás, azaz életelv, világnézet. Nemcsak szociális programja van és nemcsak gyakorlatilag működik, hanem ideológiája is, melynek alapján azok, akik hisznek benne, életüket berendezik, s melyért mint eszményért és egyedül üdvözítő dologért élnek. Ha tehát még az istentelenség is lehet vallás, mennyivel inkább lehetett az a XVI. század forradalma, mely mivel még csak a forradalmak zsengéje volt, nem lehetett még olyan gyökeres és nem jelenthetett olyan szakítást a régivel, mint a mi forradalmunk, a forradalmak végső formája és betetőzése, a szovjet kommunizmus.

Igaz, hogy a XVI. század forradalmárai Bibliát olvasgattak, de ne feledjük, hogy eközben megkövetelték maguknak a jogot, hogy ezt a Bibliát úgy magyarázzák, ahogyan ők tartják helyesnek; hogy mint bibliaolvasók sem tűrték el, hogy az Egyház gyámkodjék felettük, hogy ő mondja meg nekik, hogy a bibliájukat hogyan kell érteni, s mi annak a hiteles értelme. Ezzel aztán – ha nem is nyíltan, hanem csak közvetve – mindjárt le is rontották a bibliájuk hitelét, tehát magát a rajta alapuló vallást is. A vallási forradalom is ellensége volt tehát a vallásnak. Ha ugyanis senkinek sincs joga megmondani, hogyan kell érteni Krisztus evangéliumát, ebből logikusan nem az következik-e, hogy az egyik így, a másik úgy érti?

Mivel pedig mindegyikük magyarázata egyformán jogos és törvényes, nem az-e a végeredmény, hogy Krisztus tanainak hiteles s mindenkire kötelező értelme nincs is, vagy ha van, hogy melyik az, azt kétségtelenül, tehát mindenkire kötelező módon megállapítani nem lehet? De ha így áll a dolog, akkor nem jutottunk-e el már az örök kétely világába, s a gyakorlati vallástalanságba, mely már csak abban különbözik a kommunizmus nyílt materializmusától, hogy nem leplezetlenül és egyenesen, hanem közvetve, kerülő utakon jut el ugyanoda, ahova a kommunizmus egyenesen és nyíltan jut el. A protestantizmus azok számára, akik akarják, jelenthet hitet is, de azok számára, akik akarják, jelenthet vallástalanságot is.

Vallástalan ember az, aki nem egy felsőbb hatalomtól megszabott erkölcsi rend előírásai szerint igazodik, hanem azt tartja, hogy felette nem áll senki, s így joga van tetteiben a maga akarata után indulni. A nyílt hitetlen azért teszi azt, ami neki jól esik, mert gőgösen mindent tagad, még a világ teremtőjét és az örök bírót is. A protestáns pedig azért, mert úgysem lehet eldönteni mi az igaz és mi az erkölcsi előírás. Vajon van-e lényegi különbség az olyan ember között, aki kereken kijelenti, hogy ő az Isten kinyilatkoztatását nem hiszi, és az olyan között, aki azt mondja, hogy hiszi, de ugyanakkor megköveteli magának azt a jogot, hogy ő mondja meg, hogyan kell érteni? Az ilyen hit semmit sem ér s inkább képmutatás, mint tényleges hit. (Hogy sok protestáns hite mégsem képmutató, annak az az oka, hogy az illető nem protestáns, nem forradalmi lélek; csak azért lett protestáns, mert annak született, lélekben azonban nem az, noha annak gondolja magát.)

Hiszen Hitler is azt mondta, hogy hisz, sőt katonái derékszíjára – annak ellenére, hogy az anyakönyvben katolikusnak volt beírva – ugyanazt vésette, amit a hívő protestantizmus használt jelszóként: „Gott mit uns” [Isten velünk].

Mikor Franciaország leigázását befejezte, azt mondta utána: „Legyen érte hála az isteni Gondviselésnek.”

S talán ez a szabad, tisztán az ő akaratától és irányításától függő, az Egyháztól függetlenített istenhite többet ért, jobbá tette, több bűntől visszatartotta Hitlert, mint Sztálint a nyílt istentelensége? Nem, csak sokkal veszélyesebb, mert ő a jó emberek közül is igen sokat meg tudott téveszteni emiatt. (Hitler, miközben „az isteni Gondviselésnek” adott hálát győzelméért és „Gott mit uns”-os derékszíjakkal szerelte fel katonáit, eltörölte a hittant az iskolákban, feloszlatta a szerzetesrendeket, s mesterséges rágalomhadjáratot vezetett a katolikus papság ellen csak azért, mert nagyobb befolyása volt a német népre, mint neki kívánatos volt.)

A forradalom minden kellékét és ismertetőjelét a legélesebben megtalálhatjuk már első kiadásában, a XVI. század úgynevezett reformációjában is. Ennek is volt tetszetős jelszava: a Biblia, a tiszta Evangélium, a vallásszabadság és a lelkiismereti szabadság, mellyel akkor tele volt a levegő, és amelyet akkor talán még többen hangoztattak, mint a francia forradalomban a szabadságot, egyenlőséget és testvériséget. A mi negyvennyolcunkban a magyar szabadságot, Hitler alatt az „őskeresztény” és az „árja” szót, Rákosi Mátyás idejében pedig az osztályharcot, a békefrontot, a népi demokráciát és a dolgozóknak azt az államát, melyet ezek a dolgozók maguknak építenek.

De a hitújítás jelszavait legalább annyira lábbal tapodták maguk a hirdetői, mint a francia forradalomban a testvériséget és a szabadságot, Rákosi Mátyás idejében pedig a békét, az életszínvonal emelkedését, sőt magukat a dolgozókat. Hiszen nemcsak a katolikus „bálványimádást”, misét, szerzeteseket, sőt a papokat sem tűrték meg, hanem még Münzer Tamást és baptistáit, Servet Mihályt és unitáriusait, Pécsi Simont és szombatosait, sőt még a kálvinistákat sem ott, ahol lutheránus kézben volt a hatalom. De természetesen a kálvinista sem tűrte, hiszen a sátán fiának tartotta a lutheránust. De azért mindkettő állandóan hangoztatta a vallásszabadságot.

A mi kálvinista Szilágyi Sándorunk I. Rákóczi György életrajzában egyáltalán nem botránkozik meg azon, hogy hőse a szombatosokat oly kegyetlenül üldözte, sőt ezt a vallásszabadsággal sem tartja ellenkezőnek. „Meg volt szabva, hogy a lelkiismeret szabadsága meddig mehet”, írja (314. o.) a legnagyobb természetességgel (s hozzátehetjük, hogy a legelképesztőbb naivsággal). Az őt egyáltalán nem zavarja, hogy ha valami meg van szabva, azaz ha a szabadságnak korlátai, határai vannak, akkor már szó sem lehet szabadságról, az a szabadságnak már paródiája, az annak bizonyítéka, hogy nincs vallásszabadság. Ahol „meg van szabva” mit szabad hinni és mit nem, ott nincs vallásszabadság. A korlátok közé szabott élet nem szabad élet.

Még elképesztőbb, hogy Szilágyi mindehhez még azt is hozzáteszi, hogy „az egész országban népszerű volt” ez a kegyetlen szombatos-üldözés. Hát éppen az, hogy népszerű volt, bizonyítja a legfelháborítóbban, hogy az erdélyi protestáns közszellem olyan messze állt a vallásszabadság szellemétől, mint Makó Jeruzsálemtől. Azonban ugyanez az erdélyi protestáns közszellem, s maga Szilágyi is a legnagyobb rokonszenvvel kíséri, mikor ugyanez a szombatosüldöző Rákóczi György fegyvert ragad a Habsburg magyarországi „vallásszabadságért”, ahol pedig szintén csak az volt megszabva, hogy a vallásszabadság meddig mehet, de a protestánsokat közel sem üldözték úgy, mint Erdélyben a szombatosokat, sőt ahol a protestánsokat egyáltalán nem is üldözték. Ezt és a stájer protestánsok viselkedését látva (hogy az angliai katolikus-üldözésekről ne is beszéljünk) mondhatja-e valaki, hogy a protestáns forradalom kevésbé hazugul használta a maga jelszavait, mint a francia forradalom vagy a bolsevizmus a magáét?

Bőséggel megvan aztán a protestantizmusban a forradalmak másik jellegzetes ismertetőjele: a tömegeknek való hízelgés is, mégpedig mind a kevélység, a dac és az engedetlenség, mind a más vagyonának megkívánása tekintetében. Ezek a szenvedélyek ekkor egyelőre még csak az Egyház és a papság ellenében jelentkeztek ugyan, de hogy a hajlam már akkor is megvolt a világi felsőbbség és a földbirtokos vagyon elleni lázadásra is, mutatja a véres és kegyetlen német parasztlázadás, melynek elsősorban Luthernek a főpapok és az egyházi vagyon elleni lázítása volt az oka. De ezen a nagy parasztlázadáson kívül még igen sok kisebb parasztlázadás is tört ki ez időben, például Ausztriában is újra meg újra és igen sok helyen.

Micsoda pápa-, püspök-, pap- és szerzeteselleni lázítás folyt ez időben, s milyen ördögien gyűlöletes módon! Forrása pedig, a sátáni gyűlölet, bizonyára nem a bibliaolvasásból eredt, hanem a Biblia szellemével annyira ellenkező forradalmi szellemből. De a más vagyonának megkívánására való izgatást is jól láthatjuk a protestáns forradalomban. Egyelőre csak a két legkönnyebben megszerezhető vagyonét: az Egyházét és a zsidókét.

Ismeretes Luther nemcsak izzó pap-, hanem zsidógyűlölete is, mely egészen anarchisztikus jellegű izgatásban nyilvánul meg részéről és zsidóüldözéseket is sűrűn eredményezett e korban. Ismeretes az Egyház teljes anyagi kifosztása minden protestánssá lett államban, mely egész kétségtelenül a protestantizmus elterjedésének és sikereinek fő oka volt az illető államokban. Ekkor azonban a földosztás előnyeiben még nem a szegény tömegeket részesítették (azokat egyébként ebben sohasem részesítették), hanem maguk a fejedelmek és a földbirtokosok, tehát azok, akiknek már addig is legtöbb volt belőle, ők osztoztak az így szerzett koncon. Mi forradalom azonban, ha még az sem, ha százezer és millió holdakat lehet szerezni ingyen a más vagyonából büntetlenül?

A hitújítás forradalom voltának számos más bizonyítékát láttuk már az eddigiekben. Hogy a negyvennyolcas szabadságharcunk is lényegében véve ilyen erkölcsileg elítélendő forradalom volt, majd akkor látjuk, ha történelmünk folyamán már oda jutunk. Most lássuk a forradalmi jelleget Bethlen felkelésében.

Arra rámutattunk már, hogy mint vallásháborút, nem tekinthetjük Bethlen háborúit erkölcsileg megengedett háborúknak. Láttuk, hogy Bethlen hitfelei a Habsburg Magyarországon nem voltak elnyomva. Még Bethlen is csak azt állította, hogy az ő hitfeleit itt el akarják nyomni. Mindjárt látni fogjuk azonban, hogy Erdély és maga Bethlen is az ottani katolikusok elnyomását nemcsak tervezte, hanem a valóságban is gyakorolta, sőt láttuk, hogy ez így volt még a Habsburg Magyarországon is a protestáns városokban (majdnem valamennyi város protestáns volt ekkor) és a protestáns főurak birtokain (majdnem minden főúr is protestáns volt ekkor még).

A király és a katolicizmus akkori szorongatott helyzetét kihasználó támadóháború volt Bethlen mindhárom háborúja, melyet azért indított, hogy Ferdinánd ne lehessen úr még a maga országaiban sem, hanem mind Magyarországon, mind Németországban, mind Csehországban, mind az osztrák örökös tartományokban, sőt később még Lengyelországban is a protestantizmus jusson uralomra, és ezekben az országokban is olyan elbánásban részesíthessék a katolicizmust, mint Erdélyben, sőt még annál is rosszabban, mert hiszen itt is csak azért őrizték meg a tárgyilagosságnak legalább a látszatát, mert tekintettel kellett lenni azokra a Habsburgokra, akik ott voltak a szomszédban, s akiknek egész Bethlen koráig Erdély fejedelmei is félig-meddig alattvalói voltak.

De Bethlen háborúinak nemcsak támadó természetében látható az erkölcstelen, a forradalmi szellem, hanem abban a módban is, amellyel előkészítették, kirobbantották és megvívták őket. Szinte eszelős felekezeti elfogultság, tajtékzó, igazi forradalmi gyűlölet, az ellenfélről rosszindulatú rémhírek és ördögi rágalmak terjesztése és a tömegek lelkében az Egyházról olyan torzkép létrehozása, amely ellen fegyvert fogni minden tisztességes ember számára szinte erkölcsi kötelesség, robbantotta ki a protestánsok vallásháborúit, köztük Bethlen fegyveres támadásait. Antikrisztusnak, babiloni kurvának nevezték az ellenséget, s ki magát az Egyházat, ki a pápát értette azon. (Rámutattunk már, hogy ezen az utóbbi gyalázatos és trágár néven szólították a börtönben Rákosi Mátyás pribékjei is az ott százával sínylődő papokat.)

Láttuk, milyen vadak voltak ez időben és milyen izgató, kihívó, sértő és gúnyos prédikációkat tartottak a protestáns lelkészek még Ausztriában Stájerben annak ellenére, hogy az ott lakó főherceg nemcsak katolikus, hanem nagy katolikus volt. Láttuk, hogy őt magát és családját is gúnyolták szószékeiken.

Láttuk, hogy nálunk is hogy torzították el és hogy csináltak a protestáns tömegek izgatására, sőt elkeserítésére alkalmas izgató anyagot Pázmány egy egészen ártatlan, s csupán földesúri jogai gyakorlását kifejező (de soha meg nem tartott) kijelentéséből. Pázmány csak a prímási birtokok jobbágyságáról beszélt; ők az egész ország népére értették. Pázmány még a prímási birtokokról sem akarta kiirtani a protestánsokat, hanem csak azt mondta, hogy még ha mind otthagyják birtokait, s így őt anyagilag tönkreteszik, akkor sem hagyja kezükben a templomokat; ők azt híresztelték, hogy ő kiirtani akarja a protestánsokat, mert az is kisebb baj, hogyha az egész ország rókák és baglyok tanyája lesz, mintha protestánsok lakják.

Így aztán természetes, ha a jószívű Bethlen fegyvert fogott, hogy ártatlan hitfelei „lemészárlását” megakadályozza és elejét vegye annak, hogy a mi szép hazánk pusztasággá legyen. Hogy mindebből még semmi sem történt meg, hogy Pázmány még meg sem kezdte ezt a rémes protestánsirtást, azt a felizgatott tömeg nem látta, de azok után, amit templomaiban a szószékről a jezsuitákról hallott, annál jobban elhitte. A szívében lakozó ördögi gyűlölet pedig lehetetlenné tette számára, hogy aközött, ami már megtörtént és ami állítólag fenyegeti, különbséget tudjon tenni. Az ellenségről mindent feltett. Nem is csoda. Ki képes minden rosszra, ha még az Antikrisztus sem? Hogy rágalom is van a világon, az eszébe sem jutott. Valóban, lehet-e az Antikrisztust egyáltalán rágalmazni, tehát olyan rosszat fogni rá, ami nem igaz?

Sepsi Laczkó Máté prédikátor följegyzéseiben majdnem minden protestáns főurat gonosz katolikusok mérgeznek meg; Magócsy Ferencet, Homonnay Bálintot, Homonnay Istvánt egyaránt. De láttuk, hogy Thurzó Imrét is katolikusok mérge küldte a másvilágra, kora protestánsai szerint. Láttuk, hogy Bocskai is katolikus kancellárjának mérgétől betegedett meg, s noha bizonyíték semmi sem volt rá, mégis felaprították érte.

Látni fogjuk, hogy Bethlen betegségét is Bécsből Erdélybe juttatott méregnek tulajdonították. Láttuk, hogy a pozsonyi lutheránusok is egész bizonyosra vették, hogy az új jezsuita kollégium alatt, melyet városukban akartak felépíteni, majd földalatti folyosók és titkos alagutak épülnek, az meg már csak természetes, hogy ha ilyesmik épülnek, ki más ellen épülhetnének, mint a gonosz eretnekek, tehát maga Pozsony város tisztes lakói ellen? No meg hát persze azért, hogy ezeken át csempésszék be a kolostorba azokat a nőket, akiket majd ezek a jezsuiták „használnak” (így szokta magát kifejezni – ha papokról és nőkről volt szó – az a protestáns asszony is, akinél Keszthelyen kis gimnazista koromban koszton-kvártélyon voltam), és hogy itt földeljék majd el azokat a csecsemőket, melyek e viszonyokból majd születnek, akiket ezek az elfajult szerzetesek természetesen megfojtanak. Mikor kevéssel Bethlen támadása előtt 1619. július 13-án akkora tűz pusztított Kassán, hogy 175 ház égett le a városban, a mi forradalmi Néróink most a katolikusokat vádolták meg a gyújtogatással. Azt híresztelték ismeretlen rémhírterjesztők, hogy a katolikusok 40 gyújtogatót béreltek fel, hogy az összes felvidéki várost (mind lutheránusok voltak ugyanis) felégessék.

Az ember esze megáll, hogy ezt az ostoba és gonosz rémhírt nemcsak rémüldöző anyókák és hisztérikus aggszüzek hitték el és terjesztették, hanem maga a kassai városi tanács is olyan komolyan vette, hogy ezek közül a mesebeli felbérelt állítólagos gyújtogatók közül többet el is fogtak és mindenáron olyan vallomásokat akartak belőlük kicsikarni, melyek a vádakat megerősítik. Hamarosan azonban még ők is meggyőződtek róla, hogy a katolikusok azért ennyire mégsem gonoszok. (A Kassa város levéltárában lévő „Liber Deliberationum” című jegyzőkönyvből az 1619. július 13., augusztus 5., 7., 12 és 22-i bejegyzések. Fraknói: Pázmány, I., 504. o.)

Dóczy Andrást, noha színmagyar s igazi becsületes, derék, vallásos ember volt, csak azért, mert katolikus, királyhű és mint kassai főkapitány, az erősen protestáns felső-tiszai vidéken a király és a katolicizmus képviselője és védője volt, még magánál a megtestesült sátánnál is gonoszabb szörnyetegnek gondolták azok a felvidéki protestánsok, akik személyesen természetesen nem ismerték. Azt hitték róla, hogy úgy nyújtogatja a protestánsoknak a méregpoharat, mint más tisztességes magyar ember a boros kupát. Úgy agyonrágalmazták emlékét, hogy az öreg Rugonfalvi Kiss, a debreceni egyetemen a történelem tanára, még napjainkban is hitt róla mindent, s ilyen értelemben terjesztette a városban, sőt az egész országban a történelemtudományt.

Pedig hát a valóság az, hogy ezzel szemben szegény Dóczy annyira ártatlanul naiv, Bethlennek és társainak becsületességében oly együgyűen hívő ember volt, hogy teljesen félrevezetni hagyta magát tőlük. Mint láttuk, Bethlennek éppen támadása megindítása előtt küld húsz mázsa salétromot (puskaporgyártásra), mikor pedig a felkelők Kassára érnek, minden katonája Bethlenhez áll (mert természetesen protestánsok voltak). Megtörténhetett volna ez egy ravasz méregkeverővel, és ha igen, ennyire tudta nélkül történhetett volna meg vele mindez?

A protestánsok ennél sokkal ügyesebben keverték volna a mérget. Ők éppen azért vigyáztak olyan nagyon és hoztak törvényt arról, hogy idegen csapatok nem lehetnek az országban, hogy arra, mire Bethlen Erdélyből megindul, Dóczy megbízható sereg nélkül maradjon. Úgy is maradt, mert a becsületes II. Ferdinánd meg is tartotta azt a törvényt, melyet kierőszakoltak belőle, s ezért hazánk területén idegen csapatok nem voltak. Így aztán szegény Dóczyt vasra verve tudta Bethlen Fogaras várába szállítani. A mi millenáris nagy történelmünk természetesen azt írja, hogy „tisztességes állapottal, noha vas volt lábain”, raboskodott ott. Vannak azonban más forrásaink is (Tört. Tár 1879., 280. o.; Kazy: Hist. Regn. Hung. II., 1. 169. o.), melyek szerint kínozták és a lábára mázsányi köveket kötöttek. Annyi pedig kétségtelen tény, hogy börtönében már néhány hónap múlva meghalt. Annyira nem vall ez „tisztességes állapotra”, hogy kortársai korai halálát nem is tudták másképpen elképzelni, mint csak erőszakos módon, mérgezéssel.

Pázmány tisztán a hitéért való önfeláldozását tanúsítani akaró kijelentéséből olyan hétfejű hidrát gyártott a forradalmi gyűlölet és rágalmazási készség, hogy támadása elején, 1619. október elején felkelése okaként még maga Bethlen is azt merte írni, s ráadásul még a katolikus lengyel királynak, hogy „az utolsó pozsonyi országgyűlésen az esztergomi érsek ünnepélyes nyilatkozatban kihirdeté (!) az igaz hit kiirtását (!), vallonoknak, olaszoknak és spanyoloknak az országba való behozatala által (!). Kijelentette, hogy Magyarország termékeny földjeit inkább vadállatok falkáinak engedik tanyául, mintsem lutheránus és kálvinista eretnekeknek szolgáljon lakhelyül”. (Fraknói: Pázmány, I., 383. o.)

De hogy mennyire nem maga Pázmány, hanem egyedül Pázmány ellenségeinek, a magyar protestánsoknak, szinte már az eszelősségig menő gyűlölete volt az oka az effajta híreszteléseknek, azt jól láthatjuk következő adatunkból. 1616-ban, tehát még ez előtt a pozsonyi országgyűlés előtt, mikor tehát még Pázmány elferdített nyilatkozatáról szó sem lehetett, Pázmány a katolikus Homonnay Györgynek az erdélyi fejedelemség megszerzésére irányuló, de balul végződött kísérlete okozta protestáns felháborodás elsimítására királyi küldetésben utazott a Felső-Tisza vidékére. Noha az ottani protestáns nemesség kiengesztelése céljából elégtételt adni ment, s magával vitte Homonnay kötelezvényét is, hogy hasonló viselkedésmódtól ezután tartózkodni fog, mégis már akkor azt híresztelték ott róla, hogy Homonnayt pártolni jön.

Az ekkor tartott kassai gyűlés egyenesen ilyen értelmű végzést hozott ellene: „Miután Pázmány Péter jezsuitát a rendek testi-lelki ellenségüknek tekintik (!), mielőbb hagyja el Magyarország felső részeit, hová a békességnek nem helyreállítására, hanem teljes megzavarása végett jött.” Azt híresztelték róla, hogy 80.000 aranyat hozott magával Homonnay újabb támadása előkészítésére. Az egyik hír szerint a király, a másik szerint a pápa küldte neki ezt a pénzt. (Az igazság az volt, hogy ekkor már Homonnay mozgolódását az erdélyi fejedelemség megszerzése érdekében Bécsben is elhibázott dolognak tartották, helytelenítették, s Pázmányt éppen azért küldték a Felső-Tisza vidékére, hogy a történtekért az ottani protestánsokat kiengesztelje.)

De hát látjuk, hogy az a sátáni gyűlölet, mellyel protestánsaink ez időben Pázmány és minden jezsuita iránt viseltettek, s az a féktelen és lelkiismeretlen rágalomhadjárat, mellyel becsületét körükben már rég tönkretették, eleve lehetetlenné tette a békeköveti szerepre. Még azt is beszélték a Felső-Tisza mentén, s mindenki hitte is, hogy Pázmány onnan nem Prágába a királyhoz, hanem Moldovába Radulhoz utazott, hogy a vajdát a Homonnayval való szövetségre rábírja, így együtt támadják meg újra Bethlent.

Még az is megtörtént ebben az időben, hogy Zemplén megye hivatalosan átírt Sáros megyének, hogy Pázmány Forgách Zsigmond nádort (aki tudvalevőleg ekkor már katolikus volt) felszólította, hogy gyilkoltassa le, illetve vesse tömlöcbe a magyar nemességet, s meg is fenyegette őket, nemsokára hatalmas sereg élén jön közibük vissza, hogy elbánjon velük. (Fraknói: Pázmány, I., 217. o.) Ilyen hangulatot csináltak a gonosz emberek a Felső-Tisza vidékén (melynek nemessége akkor még teljesen protestáns volt) már a Bethlen felkelését megelőző években. Így aztán értjük, hogy utána Pázmánynak a pozsonyi országgyűlésen tett jelentéktelen megjegyzéséből is miért lett minden protestánst elnyelő óriáskígyó.

Olyan izgatott, forradalmi, a kirobbanásig túlfűtött hangulatot csináltak mindezzel közvetlen Bethlen felkelése előtt Magyarországon, amelynél forradalmibbat még a francia forradalom kitörése előtt sem találunk. De hát Bethlennek és a vele rohamra induló protestantizmusnak ilyen hangulatra volt szüksége, hogy Erdélyből való „el-kijövését” ne Bethlen magánhadjáratának, hanem hazafias és felekezeti érdeknek tartsák, s így Magyarországon is lelkesedéssel csatlakozzanak hozzá. (Mint láttuk, a négy leggazdagabb felvidéki főúrral már előre szerződést is kötött, tehát ezek támogatását külön is biztosította magának. A rémhírek terjesztése és a belőle keletkezett izgatott s elkeseredett hangulat már csak a köznemesség és a „profanum vulgus” [köznép] megnyerésére volt szükséges vagy legalábbis hasznos. Bethlen tehát mindent mesterien előkészített és megszervezett, s igazán bámulnunk kell rajta, hogy még így is csak felkelése legelején kapta meg a magyarországi protestáns nemesség támogatását.)

Hát még a Querelae Hungariae [Magyarok sérelmei], melyet Alvinczy, kassai prédikátor írt (de persze, mint a rágalmazók szokták, névtelenül) Bethlen támadásának megindulásakor az ország közvéleményének megdolgozására, hogy izgat és rágalmaz! A gyűlöletnek, rágalmazásnak és rosszakaratú ferdítésnek ezen egyenesen bolsevista jellegű tömkelegétől elrémül az olvasó és megállapítja, hogy olyan országnak, melyben ekkora felekezeti gyűlölet tombol, szükségképpen vallásháborúban kellett elpusztulnia. Ilyen felekezeti gyűlöletszítást nem is lehet a hazaszeretettel összeegyeztetni.

De azért mégsem találtam még magyar történelmet, mely ezért Alvinczyt bűnének megfelelően elítélte volna. E gonosz querelákból [sérelmekből] látjuk azon állításunk beigazolását, hogy nem a vallásszabadságért, nem egy elnyomott, szenvedő felekezetnek az élet lehetőségéért való küzdelme miatt tört ki Bethlen magyar (?) szabadságharca, hanem a protestantizmus egyeduralmáért, a katolicizmus kiirtásáért, a sátáni gyűlölet ádáz fúriái felidézésével.

Alvinczy Kassán volt prédikátor, s abban a kassai dómban lázított („hirdette Isten igéjét”), melyet Rudolf vissza akart adni a régi hitnek, de Bocskai fegyvere ebben megakadályozta. (Miért jött tehát Bethlen is újra, mikor neki már semmit sem kellett megakadályoznia, mert hiszen akkor már a kassai dómot is régen visszaadták?)

Emlékszünk, hogy annak idején Rudolf a dóm után minden kassai templomot elvett a protestánsoktól, s ez azért történt, mert a dóm elvétele után a többi kassai templomban olyan izgatást és lázítást csináltak a prédikátorok, hogyha csak anarchiát nem akartak, meg kellett őket érte büntetni. Alvinczy „Querelae”-je hangjából jól láthatjuk, mennyire nemcsak ürügy, hanem igazság volt ez a megokolás. A Querelae megjelenésekor nem volt semmi sérelme sem a kassai, sem a többi protestánsnak, a dóm is a kezükben volt, sőt éppen a Querelae szerzője volt a dómban a prédikátor; nem a protestánsok, hanem a katolikusok voltak páriák, mert nekik nem volt és nem lehetett Kassán akkor még egy kis kápolnájuk sem. Ha tehát Alvinczy mégis ilyen hangon mennydörög a pápisták ellen, gondolhatjuk, hogyan prédikálhattak lelkésztársai rögtön a dóm elvétele után!

Igazán tanulságos s ugyancsak kinyithatja a szemét azoknak, akik azt gondolják, hogy Bethlen felkelésekor védeni kellett a protestantizmust a Habsburgok és a jezsuiták ellen. Alvinczy Péter, a kassai protestáns főprédikátor ugyanis éppen akkor tartotta szükségesnek, hogy förmedvényt írjon a katolikus önkény és erőszak ellen, mikor az ő városában, Kassán (meg hát természetesen másutt is) egy temploma sem volt és nem is lehetett az „önkényeskedő” és „erőszakos” katolikusoknak, s még Dóczy főkapitány is csak a maga házában és zárt ajtók mögött hallgathatott misét.

Tehát még ekkor is a protestánsoknak és éppen a kassai protestánsoknak voltak „Querelái”, mégpedig milyen forradalmi és elkeseredett hangú querelái! Nyilvánvaló tehát, hogy nem a panaszkodó kért benne orvoslást olyan sebekre, melyek nem voltak, hanem a gyűlölet szítása volt az egyedüli ok egy olyan ellenfél ellen, aki éppen akkor a földön fekvő, erőtlen ellenfél volt ugyan, de a jövőben esetleg még veszedelmes is lehetett. Ennek előre való megakadályozása volt a cél, felhasználva a jó alkalmat, az ellenfél akkori tehetetlenségét.

Mint minden forradalom, a „nagy” francia épp úgy, mint negyvennyolc, a marxizmus, a hitlerizmus, a kommunizmus egyaránt, Alvinczy Querelaeje is a papság ellen izgat, ezt dobja oda a féktelen tömeg gyűlöletének martalékául.

A sátán – kezdi – pokoli gyűlöletét Magyarországgal éreztetni akarván, a béke felzavarására a papságot használta eszközül. (Tehát nem Bethlen, aki hadsereggel jött, hanem a papság zavarta meg az ország békéjét.) Mindazon zavarokat és szerencsétlenségeket, melyek Magyarországot kezdettől fogva érték, a gonosz klérus idézte elő.

A klérus indítá a török ellen küldött idegen hadakat, a hon polgárai ellen hallatlan nyomort hozván az országra. (Eszerint tehát csak a papság igyekezett felszabadítani az országot a török alól, más senki? Igen nagy dicséret a papságra. Annál nagyobb gonoszság azonban, hogy a minden háborúval szükségképpen együtt járó nyomort egyedül a papság nyakába varrja. Hogy az idegen zsoldosok a papság ösztökélésére erőszakoskodtak a protestáns magyarokkal, egyenesen ördögien hazug vád, s már csak azért sem lehet igaz, mert ebben a korban még ezek az idegen zsoldosok is többnyire protestánsok voltak, hiszen nemcsak Németország nagyobb része, hanem ekkor még Csehország és Ausztria lakossága is tekintélyes részében protestáns volt. Már eddig is említettünk néhány olyan adatot, hogy egyenesen az itt parancsnokló idegen protestáns zsoldosvezérek követtek el nálunk erőszakosságokat kolostorok, katolikus egyházi intézmények ellen.)

Gyökeresen kiirtani törekedett (a klérus) a protestáns vallást. A templomokat lefoglalta, a prédikátorokat száműzette. (Csak Kassán történt ez meg, de ott is csak egészen rövid időre és akkor is csak azért, mert a katolikusoknak egy temploma sem volt ugyanott, noha katolikus – láttuk – ugyancsak bőven volt. Ami pedig a prédikátorok száműzetését illeti, nemcsak Bethlen, hanem még Bocskai idejében sem tudunk egy esetről sem. Ellenben Erdélyből valóban száműzték a jezsuitákat és Magyarországról is megpróbálta őket száműzni Bocskai is, Bethlen is, s igazán nem rajtuk múlott, hogy nem sikerült.)

A csecsemők keresztségét, a halottak illő eltakarítását gátolta. (Ez is éppen a katolikusokkal szemben történt a Székelyföld egy részét kivéve egész Erdélyben és szinte minden felvidéki vagy dunántúli városban, többek közt éppen Alvinczy városában, Kassán is. Ha pedig valaki erre azt kérdi, hogy lehetséges akkor Alvinczy panasza, a kérdezőt arra figyelmeztetjük, hogy a mi kommunistáink is amiatt panaszkodtak, hogy a nyugati államok nem tartják tiszteletben a munkások sztrájkjogát, mikor nálunk a sztrájknak még a gondolata is „hazaárulás-számba” ment, s a szocialista állam legalább úgy üldözte a sztrájkot, mint az apagyilkosságot.)

A protestánsok emiatt rá voltak kényszerítve arra, hogy fegyvert ragadjanak. A polgárháború iszonyai árasztották el az országot (nos és ki volt az, aki ezt a polgárháborút megindította?!), míg végre kivívták a bécsi békét, mely a szabadságot és egyezséget visszaállítá. (Szóval az „szabadság” volt, hogy úgyszólván egy városban sem lehetett katolikus nyilvános istentisztelet?) A klérust akkor kiirthatták volna a protestánsok, mint a hazában dúló pestist (!), de nem tették, mert remélték, hogy megjavul. (Látjuk, mennyire sajnálják, hogy nem tették, pedig hát ahol alkalmuk volt rá, ott ki is irtották, pl. Kisvárdán.)

A remény nem vált valóra. (Nem az következik-e ebből, hogy most tehát irtsuk ki őket, mint a pestist?) Újra elkezdte hinteni a viszály magvait, az erdélyi fejedelem ellen támadást hozott létre. (Itt Homonnay Györgyre céloz, mintha nem lett volna majdnem minden erdélyi fejedelemnek a klérus gonoszsága nélkül is sokszor nem is egy olyan ellenfele, aki fegyveres támadást indított ellene; Báthory Istvánnak Bekes Gáspár és Márkházy; Báthory Zsigmondnak Báthory Boldizsár; Báthory Endrének Mihály vajda és Bocskai; Rákóczi Zsigmondnak Báthory Gábor; Báthory Gábornak Székely Mózes; I. Rákóczi Györgynek ifjú Székely Mózes, Zólyomi és Bethlen István; II. Rákóczi Györgynek Barcsai, Kemény és Apafi; Apafinak Béldy stb.)

A királyt a bécsi béke megsértésére buzdítá, azt hirdetvén, hogy az eretnekeknek adott szót nem kell megtartani.

Ezt is hangoztatják protestáns körökben még ma is, s ez állítás alapján állandóan forrponton lehet is tartani a protestánsokban nemcsak a katolikus-gyűlöletet, hanem támadó, megelőző háborút is lehet ellenük kirobbantani bármikor. Akkor is, mikor ezt ünnepélyesen aláírt békeszerződés tiltja, mert hiszen ha ez a katolikusokra úgysem kötelező, miért volna kötelező a protestánsokra?

Csak természetes, hogy a vád egyedül csak a katolikus-gyűlölet és az Egyház elleni forradalmi lelkület és a bűnös eszközök megengedettsége forradalmi elvének gyümölcse.

Az is rágalom és hazugság, hogy Zsigmond császár azért hagyta menedéklevele ellenére is elégetni Huszt Jánost, mert a zsinat kimondta, hogy az eretnekeknek adott szó nem kötelez. A constanzi zsinat csak zugzsinat volt, melynek határozataival sohasem azonosította magát a római egyház, de azért ilyen hitványságokat még ez a zugzsinat sem mondott ki soha.

Egyszerre tehát kétszeresen is rágalmazzák az Egyházat. Először azzal, mintha a constanzi zsinat törvényes zsinat lett volna, melynek határozataiért az Egyház felelős, másodszor, mintha ezt akár csak ez a törvénytelen zsinat is kimondta volna. Sem az egyik, sem a másik nem igaz.

A törökkel a bécsi békével egy időben kötött zsitvatoroki béke XVI. pontja megengedi, hogy azok az Esztergom környéki falvak, melyek Esztergom elfoglalása miatt a töröknek adót fizettek, ezután is hódoltsági falvak maradjanak. Jellemző azonban a mi „hazafiainktól” (természetesen Bécs elvetemültségével ellentétben) annyira jólelkűnek és becsületesnek mondott török hitszegő jellemtelenségére, hogy a békeszerződés török példányában, mely a törökökre nézve egyedül volt irányadó, arra számítva, hogy a keresztény császáriak nem ellenőrzik majd a szöveget, vagy ha ellenőrzik is, nem értik jól a nyelvet, egy szót meghamisítva olyan értelmet adtak ennek az engedménynek, hogy azok a falvak, melyek Esztergom visszafoglalása előtt adót fizettek a töröknek, ezután is kötelesek fizetni. Ezen az alapon a törökök 158 falut követeltek maguknak, s csak nagy nehezen lehetett 60-ra lealkudni a számukat.

E magyar falvak átengedésében II. Mátyás annyira nem volt bűnös, hogy a törökök hitvány mesterkedései és erőszakoskodása miatt újra meg akarta indítani ellenük a háborút, s e célból Linzbe külön értekezletre is összehívta az illetékeseket. (Lám, mivé torzította el az igazságot a gyűlölet rágalmazása!) Hogy mégsem lett újra háború, csak annak „köszönhetjük”, hogy ezen a linzi értekezleten éppen a magyarok voltak ellene a háború újrakezdésének. Most pedig azzal rágalmazzuk az „osztrákot”, hogy ő adott át magyar falvakat a töröknek.

Egyébként éppen ezek a török torkában lévő Esztergom környéki falvak akarták, hogy így legyen, mert inkább akartak adót fizetni, mintsem hogy a várból kitörő törökök állandó rablásainak és sarcolásainak prédái legyenek. Az tehát igaz, hogy Bocskai csakugyan török kézre juttatta Esztergomot (aminek természetes velejárója volt a környéken fekvő falvak tömkelegének török adófizetővé válása), Bethlen pedig Vácot és Lippát (ez utóbbit – mint láttuk –, ő maga foglalta el a hazafias kötelességét teljesítő magyar parancsnoktól és adta oda a töröknek), sőt ugyanez a szabadsághős Bethlen még a velencei köztársaságnak is odaígérte az ország területéből Zenget. (Szekfű: Bethlen Gábor, 140. o.) De nem a klérus vagy II. Ferdinánd adott át Magyarország területéből csak valamit is.

A Querelae tehát olyan sátáni rosszakarattal, ferdítéssel és cinizmussal, melynél különbet még a sztálini propaganda sem tud felmutatni, még ezeknek az Esztergom környéki falvaknak önként vállalt török adózását is a klérus nyakába varrja. Szerinte még ezt is „a klérus csinálta” a magyar nép ellen, mégpedig előre kiszámított rosszakarattal, „hogy meggyengíttetvén az ország ereje, szabadabban üldözhesse a protestánsokat”.

Szerinte a zsitvatoroki békében a papság más módon is kimutatta részrehajlását: a katolikusok részére nagyobb előnyöket szerzett, mint a protestánsoknak. A török birodalomban – mondja – egyedül a katolikus papoknak van megengedve a kereszténység hirdetése. Bizonyára a 60 falu elengedésének jutalma volt ez. (Annyira légből kapott állítás, hogy még „hazafias szellemű” történetírásunk is elismeri, hogy éppen ellenkezőleg, a török a katolicizmussal szemben pártolta a protestantizmust.)

Ez egyébként azért is magától értetődő, mert hiszen a török fő ellensége a katolikusok feje, a császár volt, az pedig a pápától kapta a legtöbb pénzt a török ellen. A protestánsok viszont, mint a császár és a pápa ellenségei, a török természetszerű szövetségesei voltak, nemcsak keleten (magyarok), hanem nyugaton is. Ez akkor is így volt, ha formális szövetséget nem kötöttek vele, mert hiszen a törökkel való nyílt szövetség nélkül is a császár és a kereszténység erejét gyengítették, a töröknek pedig éppen erre volt szüksége.

Befejezésül megállapítja a Querelae, hogy Magyarországon általában a jóknak (ezek természetesen a protestánsok) van rossz és a rosszaknak (ezeknek nem is a katolikusok, hanem csak a papok; ilyen ravaszul akarja a katolikusoknak is legalább egy részét a papság ellen fordítani) van jó dolguk.

Aki itt ebben az országban méltóságok után vágyódik, váljék előbb rablóvá, Krisztusnak és az evangéliumnak üldözőjévé, és a klérusban azonnal hatalmas pártfogásra fog találni. (Itt bizonyára a templomrablásokra gondol, pedig itt is a protestánsok voltak az igazi rablók, a katolikusok csak legfeljebb visszarablók, de Bethlen korában még azok sem, hiszen akkor, amikor Alvinczy a Querelaet írta, már régen újra az övék volt minden kassai templom, sőt Alvinczy volt éppen a dóm pásztora.)

Kérdem, hogy most a XX. században hol van az a kultúrállam, amelyben – ha a demokratikus polgári szabadságjogok még oly széleskörűek is területén – nem kobozzák el az ilyen hangú röpiratokat és szerzőjüket nem vonják vallásgyalázás vagy rágalmazás és izgatás miatt felelősségre?! Nálunk azonban Bethlen idejében olyan nagy volt „a protestánselnyomás”, hogy Alvinczyt mindazért, amit a Querelaeben írt, nemcsak el nem ítélték, hanem még csak bíróság elé sem állították soha. Nemcsak azért nem, mert Kassa később is Bethlen uralma alatt maradt, hanem mert a felkelésért és a felkeléssel kapcsolatban elkövetett bűnökért kivétel nélkül mindenkinek amnesztia járt, tehát Alvinczynek is. (Egyébként pedig, mivel névtelenül írt, a szerzőséget úgyis letagadta volna.)

Az épületes röpirat egyébként azzal végződik, hogy a magyarországi protestánsok nem akarnak mást, csak szabadságot, igazságosságot és a katolikusokkal való egyenlőséget. Azt azonban mégis követeli, hogy a papság a közügyekkel való foglalkozástól eltiltassék (meg persze, hogy a jezsuiták is kitiltassanak). Arra a jó Alvinczy nem gondol, hogy ő is pap, és ha a katolikusok és a protestánsok jogai teljesen egyenlők, akkor a közügyekkel való foglalkozás tilalma őrá is vonatkozik. Tehát ezt a politikai röpiratot sem lett volna szabad megírnia.

Az sem jutott eszébe, hogy ő nem kívánt kevesebbet, mint olyan „egyenlőséget”, hogy azt a magyar nemest, aki a jezsuita rendben akarja Istenét, hazáját és felebarátait szolgálni, ki kell kergetni ebből az országból, ha pedig jezsuita nem lesz, hanem csak mint pap akarja ugyanezt tenni, az egyelőre bent maradhat ugyan, de attól őt is el kell tiltani, hogy magyar nemesi jogaival élhessen és az ország ügyeinek intézésébe beleszólhasson. De hát vajon egyenlőség és igazságosság-e ez, s nem vérig sértése-e a protestánssal állítólag egyenrangú katolikus „felekezetnek”?

Ezzel nem azt bizonyítja Alvinczy, hogy hazánkban a katolicizmus és a protestantizmus egyenrangú, hanem azt, amit kiáltványában előbb nyíltan ki is mondott, hogy a katolikus papság Magyarország számára egyszerűen pestis. De azért ő mégis olyan jóakaratú, hogy még a pestis számára is a maga fennkölt eszméivel egyenlő szabadságot ad. Nem veszi észre, mennyire meghazudtolja azzal önmagát, hogy a dögvésznek ad szabadságot és mennyire hazug, álnok és rosszhiszemű az a „szabadság”, amit nekünk szájjal és tollal hirdet.

Szakasztottan ugyanaz ez, ami Sztálin és Rákosi Mátyás vallásszabadsága volt, mely szintén benne volt a Magyar Népköztársaság alkotmányában, meg propagandájában is, de mivel a papok akkor is, ha nem is éppen pestis, de a nép mákonya és ópiuma és az imperialisták és háborús uszítók ügynökei voltak, ők is tudomására adták mindenkinek, hogy megengedhetetlen dolog, ha gyerekeik nevelését a szülők rájuk bízzák, s így jaj annak, aki gyerekét az iskolában az egyébként „szabad” hittanra beíratja. Aki ezt megteszi, ne várjon a népi demokráciától kenyeret, de jobb bánásmódot sem, mint ami az aljas imperialista ügynököknek és a lelkiismeretlen háborús uszítóknak jogosan és megérdemelten jár.

A forradalmi propagandának megfelelően forradalmiak voltak Bethlen „szabadságharcában” a tettek is. Már a felkelés előtti utolsó országgyűlésen (1619 márciusában) a katolikusok felhozott s már ismertetett sérelmei között ott szerepel, hogy a maróti prédikátor a templom falára egy olyan disznót festetett, melynek fejét a pápai hármas korona ékesíti. Aztán hogy Batthyány Ferenc hajdúi Mikáczi (a Migazzi nevet magyarosították erre) Miklós, váradi püspököt a saját birtokán verték össze úgy, hogy még a fogai is kipotyogtak. Hogy Tömördy György vasvári kanonokot szüreteléskor szintén a káptalan birtokán verték meg, Maurovics Mihály ungi főesperest pedig úgy összeverték, hogy majdnem belehalt. A tettesek nem bűnhődtek, nem is kutatott senki utánuk. (Ha valaki nem akarja elhinni, hogy mindez lehetséges volt olyan országban, melyben a protestánsok a klérus túltengő hatalma miatt panaszkodtak, s amelynek a királya is a katolicizmusért él-hal, figyelmeztetjük, hogy az ország igazgatása a megyék kezében volt, azok pedig ekkor (s fele részben még ma is) csupa protestáns nemesekből álltak, s ha még szinte az egész megyét birtokló földesúr is protestáns volt, a kettő együtt igazán akárminek a lehetőségét is megmagyarázza. Ne felejtsük azt se, hogy ekkor még a központi hatalom nem tudta úgy ellenőrizni a vidéket, mint ma; hogy ekkor „kiskirályok” voltak még; hogy rendőrség alig volt, „a közlekedés pedig nehézkes és lassú; télen szinte teljesen szünetelt.)

Csemetey István, vasvári prépostot, a káptalan telkén éjjel 25 lovas megtámadta és agyonverte. Ezek is büntetlenül maradtak, s szabadon járnak még ma is, panaszolják sérelmeikben a katolikusok.

Balásffy Tamás a Querelaere adott „Apologia pro clero et aliis catholicis Hungariae” című művében írja, hogy Egerben (török támogatással) egy Ferenc-rendi szerzetest keresztre feszítettek a protestánsok. Ez is 1619 szeptemberében, tehát Bethlen első felkelése alatt történt.

Ezek után már nem csodálkozhatunk azon, amit Eszterházy „In Kismarton, 8. Augusti 1626” keltezésű levelében ír Bethlennek a protestánsok vallási sérelmeire adott válaszul:

„Az religiónak bántása dolgát penig ami nézi, eszünkben vöttük, honnét legyenek ebben való infirmatiói [cáfolatai] fölségednek; de ha meghallaná az más félt is fölséged, elhittem bizonnyal, mást itilne. Mienk volt bizony az a panasz és mienk most de facto [ténylegesen] is, mert az háborúságtól fogvást sok fületlen és orratlan papot tudnánk mutatni s az emellett mártírokat is, kiket agyonvertek és sok különb-különbféle kénokkal megöltenek. Csak ím most is az pórok egynehányat végeztenek ki a világból bennek. De in contrarium [ellenben], azt hiszem, hogy igen szép keveset mutathatnak azok a panaszló uraim, s talán egyet sem.” (Valóban, tessék csak egy olyan prédikátort is megnevezni, akiket ebben a korban (vagy bármikor) a katolikusok öltek meg vagy akár csak összevertek.)

A kassai vértanúk

Hogy milyen békességes és egyedül csak „üldözött” vallásuk szabadságáért küzdő fennkölt és művelt emberekből álló csapatok lehettek azok a Bethlenéi, azt jól láthatjuk abból, amit rögtön a felkelés megindulásakor Kassán műveltek. Olyan felekezeti izgatások után, mint amilyeneket Alvinczyék műveltek, nem is lehetett ez másként. „Aki haragszik atyjafiára, az már gyilkos” – mondja az Írás (Mt 5,21-22). A gyűlölettel együtt jár a gyilkosság. (A tömeggyűlölettel pedig a tömeggyilkosság, a háború. A protestantizmusnak szükségképpen vallásháborúkat kellett hoznia, a marxizmusnak pedig szociális, az osztályharcon alapuló háborúkat, mert hiszen mindkettő izgatta, gyűlöletre szította a tömegeket.)

Rákóczi György Bethlen első felkelése megindulásakor még fiatal ember, egész életében nagy kálvinista volt, ekkor pedig mint Bethlen egyik fővezére érkezett Kassa város falai alá. Ahogyan Bocskai idejében azonnal hűtlen lett német, de katolikus királyához a szintén német, de protestáns kassai polgárság és a hűtlenségben vezére éppen a Sziléziából odaszakadt, magyarul nem is tudó, legtekintélyesebb kassai polgár, Bocatius lett, épp úgy tettek a kassaiak most is. (Nem is csoda, hiszen bűnükért sem akkor, sem most nem bűnhődtek.) Még abban is egyezik a két eset, hogy ebben az állítólag annyira „hazafias” hűtlenségben már Bocskai alatt is német volt a kassaiak vezére, pedig voltak a városnak szép számmal magyar polgárai is. Most Reiner Menyhért lett itt a „magyar” szabadsághős, akiről Szilágyi azt írja, hogy „gazdag” és „nyakas” ember volt.

Láthatjuk tehát, ahhoz, hogy valaki „vastagnyakú” lehessen, nem feltétlenül szükséges az, hogy magyar, sem az, hogy kálvinista legyen, mert Reiner Menyhért természetesen német is volt, meg lutheránus is. A vastag nyakhoz csak vagyon kell és gőg. Egyik sem dicsőség. De a forradalmi lelkület még gazdagság nélkül is elég a gőghöz. Tudjuk, hogy ilyen forradalmár lelkületűek voltak Dóczy, a katolikus, de magyar kassai főkapitány protestáns katonái is, s így természetesen ők is rebellisek lettek. A főkapitány ottmaradt sereg nélkül (mert a forradalmi gőg arra már nem terjedt ki, hogy nagy önérzete ellenére azért esküszegő is ne lehessen), s vasra verve a fogarasi várban, ott pedig hamarosan a halálba ment. Kassán tehát a Dóczyak nem voltak hazafiasak, csak a Reinerek. A Dóczyak a hazafiatlanságot képviselték.

Már láttuk, hogy a „gazdag és nyakas” Reiner Menyhért városában a katolikusoknak nem volt szabad vallásgyakorlatuk (de Bethlen természetesen csak azért fogott fegyvert, hogy a protestánsoknak legyen). Bethlen nem azért küldte hős csapatait Kassára, hogy az ott elnyomott katolikusokat felszabadítsa és diadalmas kardjával szétütvén Kassa „gazdag” és „nyakas” sváb polgárai között, a város többnyire magyar katolikusait is részesítse az emberi haladásnak ebben a jótéteményében, hanem azért, hogy a katolikusok még elnyomottabbak, a protestánsok még nyakasabbak lehessenek.

Dóczy, a vasra vert és Fogaras várába hurcolt katolikus főkapitány házában éppen akkor – amikor Bethlen hadai Rákóczi György vezérletével 1619. szeptember elején Kassát megszállták – véletlenül három pap is tartózkodott; egy esztergomi kanonok, Kőrösi Márk és két jezsuita: Pongrácz István és Grodeczky Menyhért.

A kanonok azért volt ott, mert az esztergomi főkáptalannak a környékén, Széplakon birtoka volt és a főkáptalan megbízásából a gazdálkodást ellenőrizni járt ott. Egyébként egész fiatal ember még, legfiatalabb a három között, alig harmincéves és annyira jámbor és papos, hogy csak pár hónappal előbb (április 4-én) írta haza a káptalanhoz egy fennmaradt levelében, hogy mentsék fel kiküldetése alól, mert neki a gazdasághoz és általában az anyagi ügyekkel való foglalkozáshoz annyira nincs se tehetsége, se kedve, hogy ha hazahívják, ő inkább beáll valahová káptalannak. Kőrösi kanonok tehát éppen nem olyan hajlamú ember volt, akire a nép haragudhatott volna. (Akkor nálunk – sajnos – nemigen voltak ilyen Kőrösi Márk-féle papok. Az a kevés pap, aki akkor volt, sajnos nagyon is szeretett gazdasági és anyagi ügyekkel foglalkozni. Azért volt bennük olyan kevés köszönet, de azért is érte a tőlük annyira elütő hajlamú Kőrösi Márkot az a kitüntetés, hogy már harmincéves korában kanonok volt.)

Egyébként Körös megyei (Horvátországban) magyar nemes fia volt, s ezért lett belőle ilyen jámbor pap, mert a szülőhazájától nem messze fekvő grazi jezsuitáknál tanult. (Látjuk, hogy akkor a katolikus Egyházban minden jó a jezsuitáktól jött, s így megértjük, milyen sátáni volt a protestánsok részéről az a követelés, mely őket mindenáron el akarta távolítani az országból, ráadásul a vallásszabadság nevében.)

Pongrácz István (az egyik jezsuita) egy nemesi és grófi ágon ma is virágzó, egész az Árpád-kor elejéig visszanyúló nemesi család sarja ekkor 37 éves. A környékbeli Homonnán működött annak a Homonnay Györgynek az oltalma alatt, aki nemrég tért meg s Bethlennek annyira gyűlölt gazdag ellenfele volt. Ő Kassán csak látogatóban volt Dóczynál, illetve a nála lakó papoknál, s csak pár nappal előbb (vesztére) érkezett oda.

Grodeczky Menyhért (a másik jezsuita) lengyel volt, 35 éves. Ő a kassai helyőrség katolikus tagjainak tábori papja, s akkor egy éve működött már e minőségben Kassán. Mint a helyőrség viselkedéséből láthatjuk, nem sok híve lehetett.

Tehát a kassai katolikusoknak (pedig láttuk, hogy éppen elegen voltak) egyáltalán nem is volt papjuk. A három közül kettő csak véletlenül és ideiglenesen tartózkodott ott, Grodeczky pedig talán nem is tudott magyarul s csak a katonaság tartozott hatáskörébe. Mind a hárman csak olyanformán tartózkodhattak ott a katolikus főkapitány házában, mint ahogyan az idegen követségek személyzetét védi a követség területenkívülisége. A városba szállásukról bizonyára ki sem mertek járni másképp, mint álruhában. Misét a főkapitány lakásának egyik erre a célra berendezett szobájában mondtak Dóczy családja és cselédsége részére.

Ilyen szabadsága volt a katolikusoknak Bethlen első felkelésének megindulásakor Magyarország egyik legnagyobb és legtekintélyesebb városában! De azért a felkelés mégis a protestánsok „szabadságának” megvédése céljából indult meg. Mivel utána maga Kassa városa is Bethlen (majd később Rákóczi György) uralma alá került és ott is maradt, gondolhatjuk, milyen szabadsága lehetett ott a katolikusoknak „a vallásszabadság” kivívása után, mikor már nem volt Dóczy, hanem maga a helyőrség és kapitánya is „a tiszta evangélium” híve, s így a katolicizmus megvetője (ha nem üldözője) volt.

Hiszen láttuk, hogy a környék protestáns közvéleménye Dóczyt és házát is – mivel időnként jezsuiták is tartózkodtak benne – igazi „keresztyén” felebaráti szeretettel, a bűn, az intrika, az árulás, sőt a méregkeverés házának tartotta.

Az ezen „bűnbarlangban” titokban összejövő katolikusok és a véletlenül ekkor ott tartózkodó három pap, meg hát természetesen a katolikus főkapitány is (aki mint láttuk, csak nemrég küldött Bethlennek salétromot puskaporra) onnan tudta meg Bethlen megindulását „a vallásszabadságért”, hogy Majthényi László, ez a másik honfoglaláskori ősmagyar családból származó nemes, egyébként címzetes szerémi püspök, a vallásszabadság bajnokai elől menekültében hajadonfővel és mezítláb érkezett meg Kassára szeptember másodikán. (Nem értem, miért menekült ennyire féreg módra ez az ősmagyar nemes – de genere [származása] Divék?) Hiszen Bethlen csapatai a vallásszabadságon kívül köztudomásúan a magyar alkotmány tiszteletben tartásáért is küzdöttek, s Majthényi nemcsak főpap volt, hanem egy olyan magyar nemes is, akihez még a koronás király sem nyúlhatott hozzá addig, amíg törvényes bíróság, illetve maga az országgyűlés törvényesen el nem ítélte.

Azért menekült így Majthényi püspök, mert Bethlen fővezére, Rákóczi György és alvezérei, Fáy Péter, Nyáry István és Széchi György legelőször a papi helyeket, az ország e „pestis”-fészkeit rohanták meg. Ezekkel igen hamar végezhettek, mert háromnál nem is volt több akkor Magyarország egész északkeleti részében: Lelesz, Jászó és Szepesváralja. Mindhárom helyen meggyilkolták, vagy legalább összeverték és kifosztották az ott talált papokat. (A mi ártatlan gyerekeink mennyire mást tanulnak erről az iskolában!) Majthényi püspök 15.000 tallér (más források szerint, s a forradalmi fejvesztettség idején ugyanis sokféle hír szokott terjengeni, s a szigorú igazságot megállapítani igen nehéz: 500 forint) sarc lefizetése árán tudott ép bőrrel megmenekülni, de – mint látjuk – így is csak mezítláb és hajadonfővel. Tehát még a puszta élete sem maradt meg ingyen.

Másnap, szeptember harmadikán maga Rákóczi György is megérkezett csapataival Kassa vára alá, s a protestáns helyőrség – mit sem törődve Dóczy főkapitánnyal – olyan hamar lepaktált vele, hogy ötödikén már át is adta neki a várost. De legalább – hogy hitvány esküszegését s az érte járó jövendő esetleges büntetést enyhítse – azzal a külön kikötéssel, hogy – legalábbis így van a város megmaradt jegyzőkönyveiben – senkivel se erőszakoskodjanak, még a pápistákkal sem (jellemző, hogy a katolikusokat még ezek a hivatalos jegyzőkönyvek sem a tisztességes nevükön említik, hanem csúfnéven, „pontificii” [pápistáknak] nevezik), hanem a bűnösök megbüntetését bízzák a városi tanácsra.

Hogy ezt a kikötést mennyire csak formaságnak tekintették, és hogy mennyire nem vette komolyan senki, mutatják az azonnal utána bekövetkezett rémes események. Nincs is ebben semmi feltűnő, hiszen a bolsevik magyar „alkotmányban” is benne volt a vallásszabadság, sajtószabadság és szólásszabadság, s az ő „törvényük” is kártérítést ígért az államilag kisajátított földekért, gyárakért, üzletekért, s utána csodálkozott-e rajta valaki is, hogy semmit sem tartottak meg belőle?

Először is – fütyülve a magyar nemesi kiváltságokra – vasra verték és elvitték a katonák nélkül maradt Dóczyt, Rákóczi pedig még bevonulása napján, szeptember 5-én 10 főnyi őrséget küldött az így gazdátlanul maradt Dóczy-házba, hogy a három papra vigyázzanak; se ki, se be senkit ne eresszenek. Se ételt, se italt, se levelet, se üzenetet hozzájuk bejutni ne engedjenek. Látjuk tehát, hogy az őrség nem azért volt, hogy a papokat védje, hanem mint rabokat, szigorúan őrizze.

Szeptember 5-e 1619-ben csütörtökre esett. Másnap pénteken, mikor a rab papok kérték őreiket, hogy legalább egy darab kenyeret és vizet adjanak nekik, kérésüket először megtagadták, de nemsokára mást gondoltak, és nagy röhögés közepette egy darab húst mégis bedobtak nekik. A péntekre gondolva, ezt mondták hozzá: Nesztek, barmok, faljátok föl! A „barmok” a péntek miatt a húshoz nem nyúltak.

Nemsokára egy csapat hajdú tört rájuk, s a tízfőnyi őrség nem volt akadálya annak, hogy ezt megtehessék. Kirabolták a házban berendezett kápolnát, összetörték benne a szentképeket és szobrokat, a papoktól pedig pénzt követeltek. A két jezsuita felvilágosította őket, hogy ők szerzetesek, akiknek pénzük nincs. Pénz a kanonoknál sem volt, de az ígérte, hogy fizetni fog, ha majd kiszabadult. Mivel azonban rögtön fizetni egyikük sem tudott, tudtukra adták, hogy végük. Ez azonban csak az esetleg eldugott pénz kicsalására szolgáló fenyegetés volt, mert amikor látták, hogy pénz még így sincs, eltávoztak anélkül, hogy bántották volna őket.

Szombatra, hetedikére virradó éjjel, iszonyú lármával újabb csapat tört rájuk. A nagy dörömbölésre Pongrácz atya nyitotta ki nekik a kaput. Szolgálatáért rögtön olyan buzogányütést kapott tőlük, hogy azonnal a földre rogyott. Egy darabig még folytatták ütését-verését, majd meztelenre vetkőztették, kezét-lábát összekötözték és perverz aljassággal szemérmetlenül megcsonkították. Aztán Grodeczky atyával csinálták ugyanezt. Kőrösi kanonok ugyanígy járt, de őt ezenkívül még a szoba mennyezetét tartó gerendára is felakasztották, ujjait puskacsövükbe szorítva letördelték, közben – mivel éjszaka lévén, fáklyákkal dolgoztak – testét fáklyáik lángjával sütögették és bárddal is úgy agyonvagdalták, hogy foszlányokban lógott le róla a hús és megpörkölt bordáin át kilátszottak belső részei. Végül a fejét is levágták, s mivel gyűlöletüknek még ez sem volt elég, testét levágott fejével együtt a ház pöcegödrébe dobták.

Mivel Pongrácz kínzása alatt a teste olyan helyzetben volt, hogy nem tudtak hozzáférni, az ő fejét nem vágták le a törzstől, csak két mély sebet ejtettek koponyáján. Aztán őt is az emésztőgödörbe dobták. Utoljára került sor Grodeczky atyára. Mivel arra már – úgy látszik – megunták a dolgot vagy belefáradtak, őt megkínzása és összevagdalása után még élve dobták a másik kettő után. (Nem tesszük fel róluk, hogy készakarva akarták lassú halállal elpusztítani.)

Közben megvirradt. A gyilkosok elvonultak. Utána az egész szombati nap folyamán hallhatók voltak a házban Grodeczkynek, a még mindig élő vértanúnak megtört fohászai. Dóczy szolgája, Eperjessy István, aki a kápolnában a sekrestyési teendőket is szokta végezni, segítségére ment. Grodeczky még megismerte, s a dögletes bűz és borzasztó kínjai közepette arra kérte, értesítse Hoffmann Györgyöt, a kassai kamara tanácsosát, hogy segítsen rajta. Eperjessy azonban közölte vele, hogy őt is meggyilkolták már. „Jól van tehát”, felelte a haldokló, „legyen Isten akarata!” Isten akarata az volt, hogy csak másnap, 8-án fejezze be ott a „finom” helyen életét.

A ház, ahol mindez történt, később a kassai premontreiek székháza lett, s ezt a feliratot vésték rá: „Házunkban királyok laktak, vértanúk haltak.”

Mikor a kassai katolikusok a bíróhoz fordultak, hogy papjaik holttestét a gyalázatos helyről kiszedhessék (jellemző, hogy engedély nélkül még ezt sem merték megtenni), a bíró elutasította őket. „Örüljetek – mondta –, hogy ti is nem jártatok úgy, mint papjaitok. Takarodjatok innen, s ahogyan titeket nem faggat senki, ti is legyetek csöndben.” Talán nem egészen véletlen, hogy mikor az 1956-os szabadságharc után következő március 15-e előtt – hogy újabb zavargásoknak elejét vegyék – mint mindenütt, Esztergomban is az emberek százait hurcolták ártatlanul börtönbe elrémítésül. Amikor néhány nap múlva kibocsátották őket, az ávós tiszt ezt mondta nekik: Maguk között vannak olyanok, akik nagyon jól tudják, miért kerültek ide. Azoknak pedig, akik nem tudják, miért kerültek ide, ajánlom a régi jó magyar mondást: Ne szólj szám, nem fáj fejem.

Később Gadóczy Bálint özvegyének kérésére a városi tanács annyit mégis megtett, hogy a meggyalázott holttesteket a hóhérral (!) kiszedette a pöcegödörből és a telek egy szárazabb zugában elföldeltette őket. Bizonyára ezt sem részvétből tette, hanem talán inkább egészségügyi okokból. No meg azért, hogy a dolog könnyebben feledésbe merüljön. A városi hóhér e munka elvégzése után azt a kijelentést tette, hogy ezekkel úgy elbántak, hogy hóhér sem csinálhatta volna különben.

Utána sokan és sokszor kérték Bethlentől, hogy a vértanúk holttestét ideiglenes s hozzájuk még mindig nem illő nyugvóhelyéről elvihessék, de mindig sikertelenül. Most már bizonyára nem a gyűlölet, hanem a szégyen miatt tagadta meg Bethlen az ismételt kérést. Bizonyára nem akarta, hogy az újabb temetéssel felszakadjanak a katolikusok már behegedt sebei, s újra beszéd tárgya legyen a maga és hitfelei szégyene. Végül 1620-ban Forgách nádor neje, Pálffy Katalin meg tudta tőle szerezni az addig hiába kért engedélyt, mert Bethlennek látnia kellett, hogy most már a makacs vonakodás többet árt, mint amennyit az ünnepélyes temetés. (A monda szerint az engedélyt úgy sikerült megszerezni, hogy Bethlen egy ünnepély alkalmával táncra kérte fel a nádornét, s az csak ezzel a feltétellel ment vele táncra.)

De a magyar „hazaias” történetírással ugyancsak meg lehet elégedve Bethlen. Mintha ugyanis történetíróink egytől egyig mind Bethlen cinkostársai lennének, vagy mintha mindegyiket egyenként megvesztegette volna, olyan egyöntetűen hallgatnak mindnyájan a vértanúk esetéről. Ennyire szívükön viselik Bethlen és a magyar protestantizmus becsületét. Nem is csoda, hiszen a magyar szabadság és függetlenség eszméjével azonosítják. A Szalay-Baróti-féle Magyar nemzet története pedig négy hatalmas kötetből áll, s egyenesen egy szót sem szól róla.

Ezt nem tartotta olyan fontosnak, olyan érdekes eseménynek, hogy érdemesnek tartotta volna akár csak megemlíteni is. Őt csak a gályarabok sorsa érdekli, neki csak azok a vértanúk, ő csak azok sorsán háborodik fel. Bizonyára azért, mert azok a törökkel szövetkezni akaró összeesküvők voltak, és mert azokat mégsem ölték meg, még gályára is csak egy tizedrészük került, s aki odakerült közülük, az sem volt ott még egy évig sem.

Hogy a Tolnai Világtörténelme semmit sem tud róluk (persze nem a gályarabokról, mert azokról nagyon is tud, hanem a kassai vértanúkról), az csak természetes. Én magam kisdiák voltam, amikor boldoggá avatták őket, s így már ekkor hallottam róluk, de csak a templomban és az újságokból. De hogy a történelemórán az iskolában hallottam volna valaha róluk, azaz hogy Bethlen „szabadságharcával” kapcsolatban a tanárom – noha szerzetes volt –, valaha megemlítette volna őket, arra nem emlékszem. Nem is említhette, hiszen Bethlent, mint a magyar függetlenség és a vallásszabadság hősét tanította, ezt pedig a kassai vértanúk esetével sehogy sem lehetett volna összeegyeztetni. Egyébként is említettem már, hogy mi, a szerzetes gimnázium tanulói, ugyanazt a tankönyvet használtuk, amiből Ady tanult a zilahi kálvinista kollégiumban.

Még Szekfű „Bethlen Gábor”-a is csak 10-14 sort szentel e vértanúknak, pedig e műről sokan azt tartják, hogy egyenesen Bethlen kisebbítése céljából íródott. A sorok számát azért jelölöm meg ilyen bizonytalanul, mert szegény Szekfű attól való félelmében, hogy ilyen „bőven” mert róluk írni, s emiatt esetleg még a katolikusok javára elfogultsággal vádolják s megállapítják róla, hogy nem a magyar nemzet, hanem csak „egy felekezet” történetírója, még e tizennégy sornak egy részét is a kassai városi tanács mentegetésére használja fel. Hangsúlyozza ugyanis, hogy a tetemeket a kloákából „utóbb a városi tanács vétette ki és temettette el”.

Arról egy szót sem ejt ő sem, hogy hova, kivel (a hóhérral), hogyan és milyen előzmények után történt meg ez a temetés. Láttuk, hogy a kassai városi tanács e temetést illetően is egyenesen felháborítóan viselkedett. Szekfű tömör elbeszéléséből azonban úgy látszik, mintha az a temetés a legnagyobb szeretettel, kegyelettel és vallási türelemmel történt volna. Amit mond igaz, mert a temetés valóban megtörtént és valóban a városi tanács volt az eltemettető. Hallgat azonban arról, hogy ezt a „dicséretes” dolgot a városi tanács csak felszólításra, sőt szinte kényszerítésre tette meg, s akkor is sértő módon. Valójában tehát még Szekfű is meghamisította az igazságot, mégpedig ő is a protestánsok javára. Természetesen nem szívesen, nem is önként, hanem a közvélemény terrorjának hatása alatt.

Abban a 14 sorban, melyet Szegfű a kassai vértanúknak szentel, még azt is megállapítja (tehát még abban is a protestánsokat védi), hogy a gyilkosság „minden valószínűség szerint” Rákóczi György tudta nélkül történt. Nem tudom, mire alapítja ezt a „minden valószínűséget”, hacsak arra nem, hogy Rákóczi György is magyar szabadsághős s így végtelenül megalázó lenne rá nézve, ha a bestiális gyilkosság az ő parancsára, vagy legalább hallgatólagos beleegyezésével történt volna. Világos tehát, hogy így nem történhetett, kénytelen megállapítani a magyar történetíró, ha – mint Szekfű – egyébként „labanc” is.

Szerintünk a „minden valószínűség” éppen az ellenkező felfogás mellett szól. Egy kanonok ugyanis mégiscsak valaki. Egy jezsuita is az. Ha másért nem, azért, mert annyira gyűlölték, tehát annyira fontosnak tartották. Maga Rákóczi György olyan ellenszenvvel viseltetett irántuk, hogy később, fejedelem korában, 1640. május 16-án, mivel érdekükben való folyamodásukra kedvezőtlen választ kaptak, s ezért előkelő erdélyi katolikusok személyesen jártak közbe nála érdekükben, ingerülten ezt válaszolta nekik: „Kérlek, hagyjatok békében. Nem tűrhetem őket birodalmamban.” (Szilágyi: I. Rákóczi György, 341. o.)

Majdnem lehetetlen, de feltétlenül „minden valószínűség” nélküli, hogy ezt a három papot ott Kassán, mikor a fővezér is ott van a városban, az ő tudta nélkül meg merték volna a hajdúk gyilkolni. Okoskodásunk helyessége mellett szól az is, hogy mikor először megrohanták őket, a kápolnát kifosztották és szétrombolták, a három papot is meg akarták zsarolni, de bántani nem merték őket, annak ellenére, hogy pénzt nem kaptak tőlük.

Pedig kétségtelen, hogy akár a közönséges rabló, akár a fanatikus forradalmár akkor a legdühösebb, mikor legelőször látja meg áldozatát, továbbá akkor, mikor zsákmányt remél, de csalódik.

Ha tehát e vértanúk a hajdúk vad állati indulatának lettek volna áldozatai, melyet a vezérnek nem állt hatalmában idejében megfékezni, mindenképpen első megrohanásuk alkalmával ölték volna meg őket. Ha tehát ezek az állatemberek az első alkalommal mégse nyúltak hozzájuk, mással nem lehet magyarázni, mint hogy ekkor még a vezértől nem volt rá engedélyük, sőt éppen szigorú tilalom fékezte őket, később azonban engedélyt kaptak a dologra.

Ne feledjük, hogy első alkalommal nappal jöttek, másodszor pedig éjszaka. Hogy ekkor a gyilkosság előre megfontolt szándékával jöttek, mutatja, hogy már a kapu nyitásakor buzogányütéssel kezdték. Az előre megfontolt szándékot bizonyítja az is, hogy másodszor éjszaka jöttek s első látogatásukkal ellentétben most rögtön gyilkolni kezdtek.

Aztán nem bizonyítja-e Rákóczi, majd Bethlen bűnösségét az is, hogy sem Bay Zsigmond, a gyilkos hajdúk kapitánya, sem maguk a gyilkosok soha nem bűnhődtek. Felelősségre se vonták őket, nem is nyomoztak utánuk.

Szekfűnek becsületére válik, hogy ezt hangsúlyozza. De már a Szilágyi-féle millenáris magyar történelmünk, mely majdnem 10.000 lapnyi terjedelméből 5, azaz öt sort szentel a kassai vértanúknak, ezt már a világ minden kincséért se említené meg. „Kassai vértanúk”-nak se nevezi a meggyilkoltakat, mert hiszen azt már csak nem lehet tőle kívánni, hogy ne az egész nemzet, hanem csak egy „felekezet” (mely – mellesleg megjegyezve – a magyar nemzet csekély 70%-át teszi) történelme legyen. Hogy aztán Bocskai, Bethlen, Rákóczi György és Thököly dolgait és a gályarabokat bőségesen és valóban tisztán egy olyan kis felekezet érdekében és szájíze szerint adja elő, mely az ország lakosságának még 30%-át se teszi, ez a nagy következetlenség már elkerülte figyelmét.

Ugyanez a Szilágy Sándor akkor, mikor I. Rákóczi György életrajzát írja meg, nem kevesebb, mint 400 lapnyi terjedelemben, a kassai borzalmas tömeggyilkosságról mindössze csak ennyit mond: „Szeptember 7-én, Dóczy lakásának átkutatása közben, történt egy kanonoknak és két jezsuitának felkoncolása.” (65. o.) S ezzel végeztünk. Pedig ilyen hosszú életrajz csupa aprólékosság szokott lenni. Ez is az, de természetesen nem a kassai vértanúkat illetően.

A híres szerzőt, a magyar történetírás állítólagos atyját, Rákóczi György életének ez a része nem érdekli. Szinte látszik rajta az idegesség és az unottság, mikor erről is kell írnia. Nem is méltatja az áldozatokat még arra se, hogy a nevüket megemlítse. Még csak nem is mentegeti miattuk Rákóczi Györgyöt. Még ilyen szempontból se érdekli az eset.

A maga szempontjából igaza is van. Ha nem a tárgyilagos történelmi igazság felderítése és közlése, hanem magyar szabadsághőssé felfújt szerelmetes hittestvérének felmagasztalása volt életrajza megírásának célja, a legokosabb, amit érdekében tehetett, az, hogy hallgat. A magyar közvélemény I. Rákóczi György életének e szégyenfoltjáról úgy se tud semmit s eddig még nem is nagyon érdekelte a dolog. Minek hát bolygatni a már rég elfeledettet és nem sokkal célszerűbb-e tovább is háborítatlanul rajtahagyni azt a háromszáz éves történelmi port, melyet a jótékony feledés és közöny azóta rárakott? (De ha igazuk van, miért nem csináltak így és csinálnak így a gályarabokkal is, akiknek nem is folyt a vérük?)

Szilágyi azonban nemcsak hallgat felekezete érdekében, hanem még ferdít is. Nem a Dóczy-ház „kutatása közben” történt ugyanis a tömeggyilkosság. Hiszen először, tehát a ház „kutatása közben” nem bántottak még senkit. Mikor felkoncolták a három papot, akkor már Rákóczi György őrizete alatt voltak. A három papon kívül meggyilkolták aztán még Hoffmann kamarai tanácsost, mint jó katolikust és a papok barátját, sőt ez a sors érte még Kőrösi kanonok kis apródját is, aki egyúttal ministrálni is szokott neki.

Egyéb forradalmi jellegű jelenségek

Természetes, de Eszterházy idézett levele külön is bizonyítja, hogy papgyűlölet, verés és gyilkolás nemcsak Kassán, Jászón, Leleszen és Szepesváralján volt. Hogy e helyeken volt a legvadabb és legtöbb áldozatot kívánó, annak az az oka, hogy itt, az ország északkeleti határszélén, a támadás meglepetésként érte a papságot s így nem tudott idejében elmenekülni az elől „az szép békesség” és „idves tanácsok” elől, melyeket Bethlen az országba hozott seregeivel. A nyugatibb vidékeken azonban, melyek távolabb feküdtek az erdélyi „Részek”-től s melyeket a keletről jövő vad hírek is kellőképp és idejében riasztottak, már nem várta a papság nyugodtan a helyén a „vallásszabadság” „békés” hírnökeit.

De hogy azért itt is történt bőven olyasmi, aminek nem lett volna szabad történnie, azt láthatjuk abból az „elég orratlan és fületlen papból”, akiket Eszterházy hajlandó lett volna megmutatni Bethlennek, továbbá Balásffy említett „Apológia”-jából, ahol írva vagyon, hogy 1619 szeptemberében, tehát a kassai szörnyűséggel egy időben, Tardi György, szántói prédikátor izgatására Paulus Sabariensis (Szombathelyi Pál) egri kanonokot véresre verték, Nagy György pozsonyi kanonokot kővel dobálták meg, a Liptó megyei Rózsahegyen a plébánost bántalmazták, Tislarich plébánost félholtra verték, a bazini templomban bombát robbantottak, Nagyszombatban, Szakolcán és Pozsonyban pedig olyan förtelmeket műveltek, hogy Balásffy nevén se meri nevezni.

Feltűnő a hasonlóság a bethlenisták és a sztálinisták között. Azok is papokra vadásztak, ezek is. Mint a Querelaeből és templomi izgatásaikból láttuk, ők is minden baj okát épp úgy a klérusban látták, mint a kommunisták a „klerikális reakcióban”. Mint látjuk, még ugyanazt a szót is használták. Klérus, klerikális, noha több mint 300 év választja el őket egymástól. És ahogyan a kommunisták még a papoknál és szerzeteseknél is jobban haragudtak a pápára s – ha csak a párt érdeke nem kívánta egyelőre más taktika alkalmazását – a „Vatikán” ellen tartottak majdnem minden héten „felvilágosító” rádióelőadásokat, épp úgy Bethlenék rémhíreiben is – láttuk – a pápa volt az, aki Bethlen ellen Pázmánynak Homonnay részére azt a bizonyos 80.000 forintot adta. Sőt Bethlenék pápaellenes gyűlölete annyira ment, hogy ők még katolikus helyett is mindig pápait mondtak (pápisták, latinul: pontificii, mert a római pápa latinul: pontifex Romanus).

Még a kassai vértanúk megkínzásának és meggyalázásának förtelmes, perverz részletében, mindhárom szent vértanú szemérmetlen megcsonkításában is megvan az egyezés, mert e sorok írójának 60 éves testvérbátyja holttestén is, akit 1945-ben a Somogy megyei Inkén gyilkoltak meg elrémítő kegyetlenséggel és minden megnevezhető ok nélkül a faluba benyomult kommunista oroszok, szintén látni lehetett a szemérmetlen bántalmazás nyomait is.

A második világháborúban az orosz harctéren járt katonáinktól is nemegyszer hallottam, hogy mindennapos látvány volt ott a kommunistáktól szemérmetlenül megcsonkított sok német holttest. Olyan perverz módon csinálták ezt, hogy nekem is azt kell mondanom, amit Balásffy mond Apológiájában, hogy nem merem megmondani, hogyan.

Nem véletlen tehát, amit Szilágyi Rákóczi György említett életrajzában (99. o.) közöl, mint Bornemissza Miklós újhelyi (sátoraljaújhelyi) harmincados 1623. január 10-i jelentését Rákóczi Györgyhöz: „Somogyi András (egy tisztviselője volt ez a harmincadosnak) urunk őfelségét (Bethlent) miféle gyalázatos szókkal illette, főembörök előtt, Nagyságod megbocsásson, nem is merem megírnia: herélő királynak, ződ kártyakirálynak, azonkívül még rútabb szókkal, azmelyet én meg nem merek írnya Nagyságodnak.”

Látjuk tehát, hogy a szemérmetlen csonkításokat, ezeket a bolsevik jellegzetességeket, a kortársak Bethlen „szabadsághőseiben” is jellegzetességnek találták. Nekik Bethlen „herélő király” volt.

E korbeli protestánsaink féktelen papgyűlöletét a III. Ferdinándot megválasztó és megkoronázó 1625-ös országgyűlésen történt megdöbbentő jelenet is jellemzően bizonyítja. (Itt említem meg, mert hiszen Bethlen életében történt s a szereplők egy-két évvel előbb még Bethlen „szabadsághősei” voltak.) Az alsótábla december 4-i ülésén, amelyen a vallásügyre vonatkozó cikket kezdték tárgyalni, a bizottmány katolikus előadója nem jelent meg s a katolikus rendek közül általában oly sokan voltak távol, hogy az ülésen a protestánsok lettek többségben. A protestáns előadó ezt észrevette és felhasználta. Sietve megváltoztatta a törvénycikknek a bizottmánytól már hivatalosan megállapított szövegét (a katolikus előadó e már megállapított szöveg miatt tartotta feleslegesnek, hogy az ülésen megjelenjék) és többek közt ezt a kifejezést is beleszúrta, hogy „örök időkre”.

A katolikus felszólalók megállapították, hogy ez a kifejezés az eredeti, a bizottmánytól elfogadott szövegben nincs benne. A protestánsok először nagy hanggal és szájjal próbálták őket elnémítani, mikor pedig ez nem sikerült, szavazást kértek, mely – mivel a sok távollevő katolikus miatt többségben voltak – az ő javukra ütött ki.

Mikor az alsótábla küldöttsége az így megmásított szövegű törvényjavaslattal a főrendek előtt megjelent, szónokuk, Vinkovics Benedek, zágrábi nagyprépost, volt annyira legény a talpán, hogy beszédébe belevette, hogy a bemutatott törvénycikket az alsótábla katolikus tagjai nem fogadták el, mert „oly dolgokat tartalmaz, melyek az országgyűlés megállapodásában nem foglaltatnak”. A küldöttség protestáns tagjai ezen úgy felháborodtak, hogy mikor visszatértek az alsótáblára, követelték a nagyprépost megbüntetését, mert szerintük neki nem lett volna joga az átadott törvénycikk bírálatába bocsátkozni. A nagyprépost azzal mentette magát, hogy „igazat mondtam”.

A véletlen protestáns többség terrorja azonban olyan fenyegetően nyilvánult (még azt is kiabálták, hogy a nagyprépostot ki kell dobni az ablakon: úgy látszik, nem szégyennek, hanem dicsőségnek tartották magukra, hogy Prágában hitfeleik ezt már tényleg meg is csinálták a katolikusokkal), hogy gyávaságában vagy ijedtében a bizottság egyik katolikus tagja is azt a kijelentést tette, hogy a nagyprépost eljárását ő se helyeselte s most se helyesli (de azt nem mondta, hogy a protestánsok hamisítását nem helyeselte s most se helyesli).

Erre a protestáns követek közül többen rárohantak a nagyprépostra és öklükkel ütötték, haját, szakállát tépték. Az elnök (természetesen szintén katolikus) erre úgy elvesztette a fejét, hogy elfelejtette az ülést felfüggeszteni, a katolikus és a tisztességesebb protestáns követek pedig szintén elfelejtettek a megtámadott nagyprépost segítségére sietni. Csak egy védője akadt, de az is pap volt. Szerencsére pár perc múlva az ütlegelők maguktól is észre tértek, abbahagyták „hazafias” működésüket, a nagyprépost pedig felkelve a földről, hova vitéz ütlegelői leteperték, csak annyit mondott: „Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért” s ezzel elhagyta a termet és vele az ülést.

A főrendek elhatározták, hogy fényes elégtételt szereznek a hallatlan módon az országgyűlés ülésezése közben összevert főpapnak. De a protestánsok, noha társaik tettét semmiképpen se lehetett menteni, egyáltalán nem úgy viselkedtek erre, mint azok a katolikusok, akik véletlenül kisebbségben voltak, mikor az inzultus történt, noha akkor az ő papjuk igazmondásáért szenvedett.

Ők összefogtak. Ők nem helyezkedtek arra az álláspontra, hogy ami történt, azt nem lehet menteni s ezért ők maguk is kívánják a bűnösök megbüntetését, hanem egytől egyig közösséget vállaltak bűnös társaikkal. Küldöttséget menesztettek a nádorhoz s követelték a törvényes eljárás megindításának mellőzését. Mivel kérésük nem teljesült és a törvényes eljárás megindult, fenyegetőzni kezdtek, hogy mindnyájan testületileg kivonulnak az országgyűlésről, ha verekedő társaikat elítélik.

Mivel az országgyűlés tárgysorozatán az új király koronázása szerepelt, jól tudták, hogy a király, aki mindenképpen egyhangú választást akart, semmiképpen se engedheti meg ezt az ünneprontást. Tudták, hogy ezzel olyan fegyver van kezükben, mellyel alul nem maradhatnak. Így aztán nemcsak a bűnösök megbüntetése maradt el, hanem még a törvényes eljárást is megszüntették ellenük (mert hiszen, ha ezt meg nem szüntetik, a büntetés se maradhatott volna el). Az igazmondásáért összevert főpap mindössze annyi elégtételt kapott, hogy ezek a magukról megfeledkezett alakok ünnepélyesen bocsánatot kértek az országgyűléstől, melyet meggyaláztak és melynek tekintélyét annyira lerontották és a papságtól, melyet a nagyprépostban meggyaláztak.

Hogy milyen nagy volt Bethlen felkelése alatt a szóban és tettlegességekben egyaránt megnyilvánuló papgyűlölet, mutatja az is, hogy az a besztercebányai országgyűlés, mely Bethlent királlyá választotta*, szükségesnek látta olyan törvénycikkeket is hozni (a II. és III. tc.), mely szigorúan megtiltja a lelkészeknek a más vallásfelekezetek bántalmazását vagy gúnyolását. Annyira divatos dolog volt ez akkoriban. Természetesen nem a protestáns lelkészek bántalmazása volt gyakori. De mit érnek forradalom idején az effajta törvénycikkek? Ki törődik velük?

* Ugyanez az országgyűlés elkobozta az egyházi vagyont is; eltörölte a püspökségek nagyrészét. Ezt megelőzőleg a pozsonyi országgyűlés pedig kitiltotta az országból a jezsuitákat, de ezt olyan babonás szigorral tette, hogy belevette a kérdéses törvénycikkbe, hogy még titkon se tarthat magánál jezsuitát senki, „bármely állású” legyen is az illető. Pázmányt külön és név szerint is „egyhangúlag és közértelemmel” az országból örökre száműzték „mint az ország és a közbéke megzavaróját”. (Tehát – kérdezzük – katolikus vagy egyáltalán nem is volt az országgyűlésen vagy azok is Pázmány száműzetésére szavaztak? S ez az országgyűlés „vallásszabadságot” hirdetett, a magyar közvélemény pedig még ma is elhiszi ezt neki s a magyar diáknak ezt még ma is így kell tanulnia. Pedig hát nemcsak Pázmányt, hanem vele együtt a tőle nemsokára megállapított első ma is meglevő magyar egyetemet száműzték volna „egyhangúlag és közértelemmel” az országból, ha lett volna elég erejük határozatuk végrehajtására s ezt bécsi „elnyomóink” meg nem akadályozták volna. Egyébként ez is tisztán bolsevik vonás: az „ideológiai” ellenfelet „adminisztratív” úton elnémítani, cáfolat helyett.)

A papság gyalázásán és bántalmazásán kívül – egész a legaprólékosabb részletekbe menő egyezéssel – a bethlenizmus és a sztálinizmus között a más vagyonának – különösen az Egyházénak – nagylelkű elajándékozásában és osztogatásában is bámulatos az egyezés. Csak az a különbség a kettő között, mégpedig a bethlenizmus rovására, hogy a sztálinizmus legalább mindenkiét elvette, míg a bethlenizmus csak az Egyházét. Bethlen nyakra-főre osztogatta az egyházi javakat: híveinek (fizetés helyett), hadiszállítóinak, különösen a sváb Schrembser Jánosnak (tehát még abban se különbözött a Habsburgoktól, hogy ő is idegen kézbe juttatta a magyar földet), sőt még Thurynak, a földönfutóvá vált cseh lázadóvezérnek is (a flórenci követ 1621. február 6-i jelentése), Kassa városának, Pozsony városának (akkor ezek is németeket jelentettek). Hogy jobban lekenyerezze magának, még a nádornak is 12.000 tallért ajándékozott – az esztergomi érsekség jövedelmeiből. Még Pázmánynak a katolikus magyar kultúra fejlesztésére akkor már letett alapítványait is elköltötte a maga céljaira. (Fraknói: Pázmány, I., 538. o.). Bethlen besztercebányai országgyűlése aztán nyíltan és „törvényesen” is elkobozta az egész egyházi vagyont.

Mikor mindezek történtek, Pázmány látnoki szemmel figyelmeztette a magyar nemességet, hogy ne feledje, hogy a rossz sose szokott megállni félúton s akár előbb, akár utóbb, az Egyház után már rájuk kerül majd a sor. Pázmány figyelmeztetése napjainkban már annyira bekövetkezett, hogy nemcsak a Bethlen korabeli nemesi családok nagyrészt még ma is élő utódai jutottak ugyanazon sorsra, amelyre Bethlen korában még csak az Egyház és a papság jutott, hanem ma már még a magyar jobbágyok 20 holdnál vagyonosabb utódai, sőt a kisiparosok és kiskereskedők is. Sőt ma már velük egyenesen jobban elbánnak, mint a papsággal, mert a papság mögött ott állnak a hívő tömegek s emiatt tekintettel kell lenni rájuk, de a „kizsákmányolók” mögött senki se áll, tehát velük szabadon el lehet bánni.

De a kommunizmus a végén még a kisparasztok földjét is elvette.

Hogy maga az eszme, a szellem most is ugyanaz, mint Bethlen idejében volt, mutatja, hogy azok, akik ezt most a „kizsákmányolóknak” kinevezett vagyonosabb társadalmi osztályokkal teszik, az Egyháznak, a papoknak, de különösen a Habsburgoknak épp oly ádáz ellenségei ma is, mint annak idején Bethlen és hajdúi voltak. Pedig hát Bethlen idejében a Habsburgok még világhatalom voltak, ma meg már csak „átkos” emlékük él. A bolsevizmus azonban még ezt az „emléket” is annyira veszedelmesnek tartja s úgy gyűlöli, hogy még mindig úgy hadakozik ellene, mintha valóság volna. Emiatt Bethlent magát is fegyvertársának tartja és Bocskaival egyetemben eszmei rokonának s így fegyvertársának tekinti.

Úgy látszik, nem is téved, mert hiszen Bethlen felekezete, a kálvinizmus volt az a magyar keresztyén felekezet, amely Bethlen korában a törökkel szövetkezett, korunkban pedig legelőször és legjobban kiszolgálta ezt a mindenkit (akinek földje van) gyűlölő rendszert. Pedig hát ezen annál inkább kell csodálkoznunk, mert hiszen az üldözött „kulákok” elsősorban a kálvinizmus hívei közül kerülnek ki, míg azok a nincstelen mezőgazdasági munkások, cselédek, bányászok, gyári munkások és városi proletárok, akik az új rendszer révén az ország állítólagos urai lettek, éppen annak a katolikus Egyháznak a tagjai, mely érthetetlenül, de vitathatatlanul mégis legnagyobb ellensége volt és maradt a rendszernek.

Ha a maga anyagi és földi érdekeit nézte volna az Egyház vagy a papság, minden más vallásnál inkább neki kellett volna örülnie az új rendszernek, tehát kiszolgálnia, mert hiszen ő nyerhetett volna legtöbbet, illetve veszthetett volna legkevesebbet általa. De ahogyan a bethleni forradalomnak legfőbb, sőt egyetlen ellensége a katolikus Egyház volt, megmaradt ugyanez az Egyház a bolsevista forradalom legfőbb ellenségének is, noha most már nemcsak, sőt elsősorban nem az ő vagyonának elvevéséről volt szó.

A szónak, az aláírásnak, az ígéretnek, az eskünek, a törvénynek teljes semmibevevése, melyről egyébként Bethlennel kapcsolatban már bőven szóltunk, egy újabb szembetűnő hasonlóság a két rendszer között. Mivel Bethlent e tekintetben már eléggé megismertük, most csak azokról a szószegéseiről mondjunk még egyet-mást, melyeket a fegyverszüneti szerződések megszegésével követett el. Láttuk, hogy már Zápolya János is fegyverszünet alatt hajtotta végre legsikeresebb hadi tettét: ekkor foglalta el Kassát. Bethlennél még kevesebbet számított a fegyverszünet, mint Zápolyánál, ha érdekei az ellenkezőt kívánták.

Az Eszterházyak kismartoni levéltárában II. Ferdinándnak ezt a Nádasdy Tamáshoz intézett levelét találhatjuk:

„Tudomásunkra jutott, hogy a szombathelyi és keszői erősségeket és a gyáki (jáki) kolostort, melyekben az erdélyi fejedelem őrségeket tartott, vezérletedre bízott hadainkkal a fegyverszünet megkötése után erőszakosan elfoglaltad. Miután ezt könnyen a fegyverszünet kézzelfogható megszegésének tekinthetnék, ezennel utasítunk, hogy azokat az erősségeket, ha csakugyan elfoglaltattak a tieid által, azonnal előbbeni állapotukba visszahelyeztessed.” (Szalay: Eszterházy, I., 125. o.)

Utána Eszterházynak is ezt írja a király (1620. április 23.): „Bethlen felekezetének hadait ne bántsad, ne ingereld, de ha ők nyúlnak erőszakhoz, ha ők bántják a mieinket, akkor a természet törvénye is megengedi a zászlaid alatt levő katonáknak az ellenállást.”

Így viselkedtek a Habsburgok a Bethlennel kötött fegyverszünet alatt. Ezzel szemben Bethlen úgyszólván az egész Dunántúlt a fegyverszünet tartama és oltalma alatt hódította meg. Eszterházy majdnem ugyanakkor, mikor a királytól a fegyverszünet szigorú megtartására, sőt az alatta elfoglalt erősségeknek egyenesen Bethlennek való visszaadására kapott szigorú figyelmeztetéseket, akkor kapta Munkács vára várnagyának (amely vár akkor még az ő tulajdona volt) következő épületes levelét, a fegyverszünetnek Bethlen részéről való semmibevevéséről:

„Ez jedzis (jegyzés, feljegyzés, írás) lőtt Munkács várában 14. Maji anno 1620 Farnosi János, munkácsi kapitánnak, porkoláboknak, udvarbírónak, hadnagyoknak és mind lovas, gyalog vitézeknek unszolásából.”

A várnagy elpanaszolja benne, hogy noha „ők magokat elejétől fogna csendességben tartottak”, azaz Bethlen ellen semmit se tettek, hanem azt mondták, hogy megvárják, ki lesz az ország koronás királya s annak engedelmeskednek, tehát ha Bethlen, akkor Bethlennek fognak engedelmeskedni, mégis 1620. február 29-én „a vár újra megszállatott, az uradalom tisztviselői őfölsége (Bethlen) hűségére esködtettek, sőt új udvarbírák, ispányok rendeltettenek, kik debite et indebite az jövedelmet percipiálták”.

Aztán „ugyanezen őfölsége hadainak előttök járóinak parancsolatjából viszontat másul nehány száz lovas és gyalog vitézek rá jövin az vár alatt levő majorházra sok számú juhait, barmait, bialit (bivaly), sörtésmarháit hajtották el Eszterházy Miklósnak, őnagyságának; annak fölötte kívül való majorság osztagit elcsépeltetvin mindenekkel szabadoson osztoztanak, nem gondolván semmit az induciáknak (fegyverszünetnek) erejével”. (Ez „induciákban” az volt, hogy mindennek maradnia kell annak tulajdonában, akié és abban az állapotban, amelyben a fegyverszünet megkötésekor volt.) „Nem gondolván továbbá semmit az Munkács várában levő vitézek jó magokviselésivel, urokhoz való kötelességükkel, magok mentsigivel s több egyéb méltó mentsigekkel törvéntelen, időnap előtt minden jószágokban, marhájokban zsákmánt vertenek.” (Tehát nemcsak maga az uraság, hanem alkalmazottai vagyonát is tönkretették.)

„Lőttenek kibeszélhetetlen erőszaktételek is mind asszonyállat, mind leánzó rendeken, sőt némelyeket ugyan el is vittenek hivős uroktól megfosztván” (tehát szakasztottan úgy, mint Sztálin „vitézei” csinálták).

„Csak avval is megmutatták ellenkezőképpen való ideszállásokat, hogy valamikoron mi Jézust kiáltottuk, ők Allát, Allát ivőtöttenek (üvöltöttek), iszonyatos rút szidalmakkal szidalmaztanak mind az távol levő urunkkal, őnagyságával egyetemben, kinek mi semminemű vétkét sem országa ellen, sem őfölsége (Bethlen) ellen nem tudtuk és mostan sem tudjuk.” (Kismartoni levéltár. Szalay: Eszterházy, I., 128-130. o.)

Tehát nemcsak a szerződésszegésben, rablásban és magyar nők megbecstelenítésében, hanem az istentelenségben és minden hit és vallás kigúnyolásában is megvan az egyezés a kétféle „vitézek” között. Mikor a mieink Jézust kiáltanak (értsük meg: nem Máriát, amibe mint protestánsok még belekapaszkodhattak volna, hanem Jézust, akit a protestánsoknak épp úgy kellett volna imádniuk, mint nekünk, sőt mivel ők azt a tiszteletet is, melyet mi a szentekre pazarolunk, Jézusra halmozzák, még jobban), akkor ők „,Allah”-ot „ivőtöttenek”. Világos, hogy nem azért, mintha ők a mieinkkel szemben mohamedánok lettek volna, hanem csak azért, hogy a mi vallásosságunkat, a mi Jézusunkat kigúnyolják.

S mégis azt állították, hogy „vallásuk”, nem pedig a vallástalanságuk (mint a bolsevikok már nyíltan megmondták) szabadságáért küzdöttek. Látjuk, hogy Istennel, Jézussal, vallással ők is épp oly keveset törődtek, az nekik is épp úgy hekuba [mit törődöm vele] volt, mint Bocskai hajdúinak, akik – mint láttuk – viszont azzal dicsekedtek, hogy ők az Istent „a Tiszántúl hagyták”.

A valóságban tehát nem ugyanolyan forradalom, nem épp olyan vallástalanság, Krisztusgyűlölet és Krisztus-csúfolás volt-e ez, mint korunk kommunistáié? Hiszen aki Munkács környékének akkori vallási viszonyait ismeri, tudja, hogy Eszterházynak Farmosi János alatt álló ottani vitézei többnyire szintén kálvinisták voltak, tehát itt tulajdonképpen a vallástalan, a forradalmi alapon álló kálvinista csúfolta ki a hívő és a törvényes felsőbbséget elismerő és neki tiszteletet adó vallásos kálvinistát.

Láthatjuk azt is, hogy a kálvinistákból a jók Eszterházy táborában voltak, vagy ha ott talán nem is, de semmiképpen se voltak se királyuk, se földesuruk ellenségei; a vallástalanok, a romlottak ellenben, akiknek a protestáns vallás csak ürügy volt, Bethlen legszélsőségesebb hívei voltak, noha maga Bethlen, legalább külsőleg (ha érdekeivel nem ellenkezett, akkor még belsőleg is) hitt Jézusban.

Tudvalevő, hogy kommunistáink először kiosztottak minden földet (a más földjét), tehát lábbal taposták a büntető törvénykönyv ide vonatkozó szakaszait, s mikor mindez már rég megtörtént, utána hosszú hónapok múlva beterjesztettek a száz holdnál nagyobb terjedelmű földbirtokok jövendő kisajátításáról egy törvényjavaslatot, melyet aztán jóváhagyott egy olyan „nemzetgyűlés”, melynek tagjait azok nevezték ki, akik a földet már kiosztották. Később ugyanígy előbb lefoglalták a gyárakat és a bankokat minden pénz- és anyagkészletükkel egyetemben, s miután ez megtörtént, utána ismét benyújtottak egy törvényjavaslatot a bankok és gyárak államosításáról jóváhagyásra a tőlük kinevezett országgyűlésnek.

Bethlen még ebben is egyezik velük. Ami a nemzetgyűlés tagjainak törvényes választás helyetti kinevezését illeti, egyezik annyiban, hogy ő ugyan nem maga nevezte ki országgyűléseinek követeit, hanem hagyta, hogy a megyék nemessége válassza őket, de viszont megtiltotta a megyéknek, hogy követeiknek az országgyűléseken való magatartásukat illetően utasításokat adhassanak. Gyakorlatilag a kettő körülbelül ugyanaz.

De hogy még abban is megvan a hasonlóság, hogy Bethlen is előbb cselekedett és csak utána hozta meg a törvényt, Eszterházy éles logikája és veleszületett törvénytisztelete ezt az erkölcsi szegénylegénységet is világosan észrevette. Thurzó Imréhez intézett levelében többek közt ezt írja: „Kegyelmedet kérem, melyik ország törvénye az, hogy azon dologban megesküdtessék először az országot fejedelmének s azután válasszák osztán?” (Szalay: Eszterházy, I., 85. o.) Vagyis Bethlen forradalma alatt is előbb felesküdtették az országot Bethlenre s utána választották meg királlyá.

Még abban az ezerszer ismételt, számtalanszor kifigurázott s már unalmas közhellyé vált kommunista propagandaszólamban is, hogy „tied az ország, magadnak építed!”, továbbá, hogy „most nem a földbirtokosoknak, kapitalistáknak vagy más kizsákmányolóknak, hanem magatoknak dolgoztok!” megvan az egyezés Bethlennel. Ugyanezt az érvelést Bethlen már háromszáz évvel ezelőtt felhasználta a maga céljaira.

Mikor a megyék nem akarták neki fizetni a király alattinak tízszeresét is kitevő adót, Ung és Ugocsa követeinek panaszaira Kassán 1620 húsvétján többek közt ezt adta válaszul: „Mostan nem némettel vagyon dolgotok s nem annak contribuáltok [osztotok, járultok hozzá, adtok], hanem magatoknak”. (Mocsáry: Nógrád vármegye, 1826. 3., 170-174. o.)

Bethlen elveinek veleje is egyezik a mai kommunistákéval. Ezek ugyanis az „urak” és a „papok” ellen küzdöttek; bennük látták minden baj forrását, Bethlen pedig érzelgős hazafias pátosszal így adja tudtul felkelése okát: „Az nemes Magyarország, nekem szerelmes nemzetem, kiért örömest meghalok, megbántatott sokképpen koronás királytól és a papi rendtől”. Bethlen tehát nem azt állítja, hogy a papi rend az ő felekezetét bántotta meg (a papi rend akkor még azt se bántotta meg, hisz láttuk, hogy még maga Bethlen is csak azt állítja, hogy a papi rend még csak tervezi ezt a megbántást), hanem egyenesen azt, hogy „Magyarországot, az ő szerelmetes nemzetét” és nemcsak megbántani készül, hanem már meg is bántotta. Ez még Bethlentől is sok egy kissé.

Az is a kommunistákat juttatja eszünkbe, mikor azt kell látnunk, hogy Bethlen pozsonyi országgyűlése azon a címen nyilvánítja II. Ferdinánd királlyá választását törvénytelennek (a béketárgyalások egyébként megmutatták, hogy ezt a megállapítást maga Bethlen se vette soha komolyan), hogy „Pázmány és a püspökök bejárták az országot, hogy szavazatokat szerezzenek számára”. (Szalay, IV., 521. o.)

Kivétel nélkül minden Habsburgot nagy lelkesedéssel választottunk és koronáztunk meg, nem pedig csak II. Ferdinándot, pedig hát Pázmányunk csak II. és III. Ferdinánd megválasztásakor és megkoronázásakor volt. Egyébként pedig mióta tilos, nem pedig a képzelhető legalkotmányosabb és a nemesi szabadságból természetszerűleg következő dolog az országot királyválasztáskor vagy bármely más alkalommal bejárni és ilyenkor valakinek a maga politikai meggyőződését hirdetni és neki másokat is megnyerni törekedni? Lehet emiatt érvénytelen egy királyválasztás?

A kommunista uralom alatt azonban (de csak ekkor) szintén tilos volt a rendszer ellenségének írni vagy beszélni, annál inkább tilos volt ellene korteskedni.

Az is jellemző, hogy Bethlen ugyanezen országgyűlése még azt is megállapítja, hogy „a csehek és morvák a magyaroknak hitsorsosaik és szövetségeseik” (Szalay, IV., 522. o.), tehát jóbarátaik. Épp úgy szeretnünk kellett tehát őket, mint ahogyan az orosz bolsevik uralom alatt is a cseheket, oláhokat és (kivéve azt az időt, mikor Sztálin atya haragudott rájuk) a szerbeket voltunk kötelesek szeretni. E legutóbbiakat, noha először mindenki másnál jobban benne voltak a cukorpikszisben, utána hirtelen mindenkinél jobban kellett gyűlölnünk (meg is tett ez irányban minden tőle telhetőt a „magyar” sajtó és rádió), majd aztán – parancsra – újra a köteles szeretet korszaka jött. Éppen így voltunk a csehekkel is, nem az orosz, hanem a „hazafias” magyar propaganda akaratából. Bethlen alatt kedves szövetségesek, utána mindig a leggyűlöltebb ellenségek.

Az is érdekes és szintén mutatja a bolsevizmushoz való nagy hasonlóságot, amit Széchi György ír Bethlen második támadásakor Pázmánynak: „Mondják, hogy csak Erdélyből is székely, oláh és magyar vagyon harmincezer embere, lovas és gyalog, az hajdúság azonkívül, amellett mennyi sok lator támad mellé, ha megindul”. (Szalay: Eszterházy, II., 70. o.)

Pedig hát Széchi csak ismerhette azokat, akik Bethlenhez szoktak csatlakozni! Hiszen eleinte ő is csatlakozott hozzá.

Bethlen önérzethiánya

Kommunistáink egy másik feltűnően jellegzetes tulajdonsága is megtalálható szembeszökően Bethlenben, és ez az önérzethiány. Nem azért mondom ezt, mintha elfelejtettem volna, hogy Bethlent eddig, ezzel éppen ellenkezőleg, rendkívül nagyravágyónak, hiúnak mondtam. Most sem tévesztem szemem elől, hogy Bethlenben egyenesen annyira túltengett az önérzet, hogy úgyszólván minden támadásának okát abban jelölte meg, hogy őt a király emberei megsértették s ezt ő bosszulatlanul nem hagyhatja. Hogy az ő önérzetének megsértéséért szabad tízezrek vérét ontani és százezreket nyomorba taszítani, azt Bethlen a legtermészetesebb dolognak tartotta. Ebben is hasonlított kommunistáinkhoz, mert ők is olyan hiúk, olyan elbizakodottak voltak, hogy mindenki rettegett attól, hogy akár csak a legnyilvánvalóbb igazságot is szemükbe mondja, mert dühükben azonnal Andrássy úttal szoktak felelni.

Mikor Bethlennel kapcsolatban ennek ellenére is önérzethiányról beszélek, úgy értem, hogy ha érdeke kívánta, azaz, ha a megalázkodásból haszna volt, akkor egyáltalán nem volt önérzete, akkor nagy hiúsága ellenére is szívesen alázta meg magát akár egész a porig, mint éppen ezt a kifejezést ő maga is használta.

Ebben megint feltűnően hasonlít a kommunistákhoz, akik uralmuk, azaz a párt érdekében, mikor rendszerük kirívó hibái elleplezésére vagy jó propagandaanyagokra volt szükségük, szintén képesek voltak még papok iránt is a legnagyobb hízelgésre. Ebben megint feltűnően egyezik Bethlen, a párt, de még Hitler is.

Mennyire nem bántotta például Hitler önérzetét az, mikor egész Csehországot Németországhoz csatolta, hogy előtte csak pár hónappal jelentette ki ünnepélyesen az egész világ előtt (akkor, mikor még csak Csehország németek lakta részeit kebelezte be a Német Birodalomba), hogy ez volt az utolsó területi követelése Európában! Azért mondta ezt, mert akkor még attól kellett félnie, hogy Európa még ezt se tűri el tőle. Mivel látta, hogy eltűri, az újabb haszon és dicsőség megszerzésének egy cseppet se volt útjában ünnepélyesen adott szava.

Milyen szemrebbenés nélkül küldte vissza Sztálin újra a szovjet képviselőjét a Nemzetek Szövetségébe, mikor látnia kellett, hogy nagy baklövés volt, hogy visszahívta onnan! A gyors visszaküldés annak ellenére történt, hogy akkor, mikor megbízottját visszavonta, kijelentette, hogy addig oda vissza nem megy, míg a kommunista Kínát is be nem veszik és a nemzetit ki nem zárják. Ezt nem zárták ki, azt nem vették be s Sztálin a képviselőjét minden fogadkozása ellenére már pár hónap múlva mégis újra visszaküldte.

S hogy tudtak mindketten (Hitler is, Sztálin is) hízelegni és kedveskedni azoknak, akiket meg akartak maguknak nyerni! Azt mondják, hogy akivel Hitler beszélt, az a híve is lett, olyan hatással tudott mindenkire lenni. Aki a bolsevik Oroszországban járt, az is mint barát jött onnan haza, vagy ha barát nem is lett, legalább ellenség megszűnt lenni. Olyan figyelemben részesült ott ugyanis, amiért lehetetlenség volt rosszal fizetni.

A mi kommunistáink is, kivált mikor még nem volt a hatalom egészen a kezükben s arról volt szó, hogy a magyar nép bizalmatlanságát eloszlassák, hogy tudtak hízelegni a papoknak! Milyen előzékenyek, milyen alkalmazkodók, milyen lekötelező modorúak voltak hozzájuk, noha pártjuk szabályai szerint a legveszedelmesebb ellenségnek tekintették őket s úgy gyűlölték őket, hogy egy kanál vízben megfojtották volna valamennyit. Hogy tudták kicsalni tőlük a nekik kedvező nyilatkozatokat, melyeket aztán siettek a nagy nyilvánosság elé bocsátani, még akkor is, ha az illető megkörnyékezett pap egyébként okos és óvatos volt és tulajdonképpen nem is mondott semmit, csak ők magyarázták bele nyilatkozatába azt, amit szerettek volna tőle hallani.

Milyen megalázkodással, milyen soha nem csüggedő, soha el nem kedvetlenedő kitartással, visszautasításokkal mit sem törődve toborozták a papokat azokba az ún. „békebizottságokba”, melyeknek állítólag semmi más céljuk nincs, mint csak a béke megőrzése, mely annyira hozzátartozik a papi hivatáshoz s melyekben „felekezeti különbség nélkül” minden becsületes embernek ott a helye. Effajta fáradozásaikat még akkor is a legnagyobb alkalmazkodással, udvariaskodással, sőt hízelgések közepette tették, mikor már rég az ország korlátlan urai voltak s mindezt „adminisztratív eszközökkel” is elérhették volna. S volt képük e célból a papoknak hízelegni akkor is, mikor már börtöneik a hízelgéseiket visszautasító papok százaival volt tele.

Emlékszem, azon a választáson, melyen az ellenük való szavazásra toll kellett, de ezt természetesen nem adtak a szavazónak, engem is, mint papot, micsoda előzékenységgel és milyen határtalan tisztelettel fogadtak, mikor megjelentem az egyik józsefvárosi szavazóhelyiségben, mintha ezzel a megjelenéssel már bebizonyítottam volna, hogy az ő emberük vagyok (pedig mertem volna csak ott meg nem jelenni!).

Úgy megtiszteltek, olyan finomak voltak hozzám, hogy igazán minden erkölcsi erőmet össze kellett szednem, hogy tudjak annyira udvariatlan, sőt annyira hálátlan és kíméletlen lenni, hogy ne nyíltan szavazzak rájuk, mint a többiek, hanem ennek ellenére is bemenjek a fülkébe, ott elővegyem elrejtett tollamat és ellenük szavazzak, azaz inzultáljam azokat, akik hozzám ennyire előzékenyek voltak.

Csoda aztán, hogyha ezt a tömegek köréből valóban csak 0,01% tudta megtenni? Akiknek nem hízelegtek, azok nem mertek ellenük lenni, akik pedig mertek volna, azokat hízelgésükkel vették le a lábukról.

Bethlen ugyanilyen volt (s látjuk majd, hogy Thököly is). Megsértődő és túl önérzetes, ha tehette, ha ennek se volt rá nézve kellemetlen következménye. Kedveskedő, hízelgő, a porig alázkodó, bármire kapható, bármily sértést szótlanul zsebre vágó, ha viselkedéséből olyan hasznot remélt, mely megérte a megalázkodást.

A katolikusok azért nem tudnak egy országban se úgy érvényesülni, se úgy meggazdagodni, se tekintélyes állásokat olyan arányban elnyerni, mint protestáns s (még inkább) zsidó polgártársaik, mert a katolikus természet ennek éppen az ellenkezője. (Ezért voltak a magyar származású kommunisták is elsősorban zsidók, s amennyiben keresztények is, elsősorban protestánsok, s akik katolikusok voltak közöttük, azok is ilyen zsidó vagy protestáns Bethlen Gábor vagy Thököly természetűek.)

A katolikus természet (még nincstelen falusi napszámos népünké is, sőt elsősorban azé) átlagban véve olyan, hogy inkább visszavonul, inkább mindenről lemond, de se pénzért, se érvényesülésért nem alázza meg magát. Ezért oly nagy arányban áll a katolikusság vagyontalanokból és kulikból. Nem képes arra, hogy hajbókoljon a nagyúr vagy olyan ember előtt, akiről tudja, hogy a sorsa függ tőle.

Ha az az úr megsérti, vagy azt hiszi, hogy sérteni akarta, azonnal nyersen visszavág neki s ezzel természetesen örökre elidegeníti magától. Nem bánja, ha ezzel egész életét is elrontja. Később, mikor éreznie kell viselkedése következményeit, megbánja ugyan, de akkor is csak magában. Hogy bocsánatot kérjen miatta, vagy akár csak kedveskedjék, arra még ekkor se tudja magát elszánni.

Tulajdonképpen hiba, gyarlóság ez, mert hiszen az oka a kevélység, mely pedig a hét főbűn között az első és az evangélium szellemével homlokegyenest ellenkezik. De a kevélységnek legenyhébb, hogy úgy mondjam, legnemesebb fajtája ez, mert az önzetlenség az oka és alapja. Nem a gyöngébbek legyűrésében és a velük való zsarnokoskodásban áll ez a kevélység, hanem a saját magunk érdekeinek feláldozásában, csak az a baj, hogy az áldozatot nem Istennek, nem is felebarátainknak, hanem önmagunk önérzetének hozzuk vele.

E nemes gyarlóság káros következményeit nemcsak a katolikus egyének, hanem maga a katolikus Egyház is viseli. Emiatt van ugyanis az, hogy hívei szegények maradnak, háttérbe szorulnak, nem érvényesülnek. De hogy is érvényesülhetnének, mikor volt olyan tanítványom, belvárosi kereskedő fia, aki rászólt a pénztárnál ülő anyjára azért, mert mikor a vevő fizetett, azt mondta: köszönöm. Te a pénzért árut adtál neki, mondta neki, nincs tehát semmi köszönni valód, mikor valaki fizet.

De ha iparosok a katolikusok, átlagban akkor se a jómódú iparos kerül ki közülük. Jómódú ugyanis az iparos csak akkor lesz, ha mint iparos is kereskedik, vagy legalábbis az emberekkel bánni tud. Ezért a katolikus iparos többnyire segédek nélkül, egymaga dolgozik, városban pedig ő maga is egész életében segéd marad vagy egy vállalkozó „bedolgozója”.

Hivatalokban se katolikusok a vezetők, mert vezetőkké csak azok lesznek, akik fiatalabb korukban felfelé alkalmazkodni tudtak s egyébként is bánni tudnak az emberekkel (mert alkalmazkodni, kedveskedni még lefelé is szükséges). Falun is nem a „kulákok” ők, hanem a nincstelenek, mert vagyont gyűjteni, sőt sokszor még a már meglévőt megtartani is csak az tudja, akinek a pénz, a föld, a vagyon előbbre való, mint az önérzet.

Gazdag paraszt csak az a paraszt lesz, aki földművelő létére is kereskedő, mert vagyont szerezni számítással, spekulálással lehet, nem pedig szántással-vetéssel. Abból legfeljebb csak megélni lehet – szegényesen. Nem hiába azonosították a kommunisták is a „kulákot” a kupeccel.

Inkább csak abban voltak igazságtalanok, hogy nemcsak azt a parasztot tartották kupecnek, aki azt a kulákvagyont szerezte (mert ez többnyire valóban kupec volt), hanem azt a késő utódot is, aki a már rég megszerzett (és sokszor kupecséggel szerzett) vagyont csak megőrizte, de nem gyarapította, éppen azért, mert ő már nem volt kupec.

Ezzel szemben az érdekből való megalázkodás, kedveskedés, udvariaskodás azok iránt, akiktől sorsunk függ (például a kereskedőé a vevők iránt), rendkívüli fokban ki van fejlődve a zsidók és (náluk kisebb fokban, de a katolikusoknál sokkal nagyobb fokban) a protestánsok körében. Én például, mint pap, az iskolában mindig sokkal nagyobb megtiszteltetésben, előzékenységben, udvariasságban részesültem a zsidó és a protestáns tanárok, mint a katolikus tanárok részéről. Protestáns is volt ám az igazgató minden iskolában, melyben csak működtem, noha a katolikus Magyarország katolikus fővárosában voltak ezek az iskolák!

Köztudomású, milyen engesztelhetetlenül gyűlölték és gyűlölik még ma is protestánsaink a Habsburgokat, s az is tagadhatatlan, hogy a Habsburgok se szerették őket, s ha tőlük függött, inkább katolikusokat részesítettek kitüntetésben vagy emeltek magasabb állásokba. Annál feltűnőbb, hogy ennek ellenére nemességet még a Habsburgok is aránylag sokkal többször adtak protestánsoknak, mint katolikusoknak. A magyar köznemességnek legalább a fele még ma is protestáns. Mivel pedig ezeknek csak egészen elenyésző százaléka tudja visszavinni a nemességét a mohácsi vész előtti időkbe, világos, hogy legnagyobb részük a Habsburgoktól kapta nemességét. De még ősi nemeseink nagy része is a mohácsi vész óta újabb adományt és előnevet kapott, tehát tulajdonképpen az ő mai nemességük is a Habsburgoktól származik. (Protestánsainknak azonban még csak eszükbe se jut, hogy talán mégse illenék tőlük, hogy természetesnek tartsák a gyűlöletet azok iránt, akik az ő őseiknek nemcsak királyaik voltak, hanem személyes jótevőik is, akiknek kegyeit élvezték s ők, az utódok, ma is büszkék arra, amit tőlük kaptak.)

Ezzel az érdekalázatossággal, melyet a címben önérzethiánynak neveztem, bizonyos tekintetben az üzleti szellem is azonos. Hiszen az üzletember a vevőközönség megnyerésére alkalmazza az előzékenységet és a hízelgést. Az olyan kereskedő, aki nem kedveskedik a vevőinek, jobb, ha meg se nyitja az üzletét, mert úgyis hamarosan be kell zárnia.

Láttuk, hogy kereskedőnép egy sincs katolikus. Volt ilyen is (Velence és a Hanza-városok), de ma már nincs. A Hanza-városok azóta protestánsok lettek, Velence pedig, mely katolikus maradt, ma már rég nem kereskedőváros. Míg az volt, többnyire mindig a pápa (tehát az Egyház) ellenfeleivel volt szövetségben. De a protestáns angolszász népek és Hollandiának protestáns része épp úgy kereskedő, mint a zsidó nép. Ez szégyen erkölcsi szempontból (nem annyiban, mintha kereskedni bűn volna, de igenis annyiban, hogy a kereskedés bűnösebb, vagy legalább gyarlóbb foglalkozás, mint az ipar vagy a földművelés), de dicsőség gazdasági szempontból.

De a katolikusban a szegénység, illetve az anyagi háttérbe szorulás nemcsak gazdasági szempontból baj, hanem erkölcsileg is fogyatékosság, mert hiszen a parasztgőg az oka az elmaradottságnak. Bizonyos fokú együgyűségnek is jele, mert kétségtelen, hogy a kereskedéshez nagystílűség és nagyobb intelligencia szükséges, mint a földműveléshez, sőt akár az iparhoz.

Ennek ellenére alapjában véve mégis jó jel ez az „együgyűség”, mert kétségtelenül olyan együgyűség ez, melyet az evangélium dicsér. Nem azért vagyunk ilyenek, mert tehetségtelenek vagyunk, hanem azért, mert becsületesek és önérzetesek vagyunk. Kétségtelen például, hogy a tudósok is, akik bizonyára nem az emberiség jellemtelenebb, annál kevésbé elmaradottabb részéből kerülnek ki, többnyire akkor is félszegek és a gazdasági életben érvényesülni nem tudók, ha protestánsok, sőt ha zsidók.

A jó modor hiánya, a félszegség és a gyakorlati életben érvényesülni nem tudás tehát lényegében véve azok tulajdonsága, akiket a Szentírás „Isten fiainak” mond, s akik azért nem tudnak a világon úgy érvényesülni, mint azok, akiket az Írás „e világ fiainak” nevez, mert életük célja elsősorban nem a földi érvényesülés s így a másik, a szellemi világ bírására elsősorban ők hivatalosak.

Bethlen, mint átlag a zsidók, a kommunisták és a protestánsok is, e világ fia volt. Itt a földön és anyagilag akart érvényesülni és érvényesülése érdekében képes volt fejedelem létére és mérhetetlenül nagy hiúsága ellenére is olyan önérzetnélküliségre és olyan hízelgésekre, amilyenre egy más lelki akaratú ember még szolgaállapotban se lett volna hajlandó.

Érdekes, hogy nemcsak Bethlen, Hitler és Sztálin (Rákosi Mátyást természetesen nem is említem), hanem Nagy Frigyes is ilyen volt. Őt is mindenben egyedül az önzés vezette, ő is rabló-támadó háborúkat indított hadüzenet nélkül (hogy a meglepetés előnyeit is hasznára fordíthassa) és olyan szerződések ellenére, melyek éppen az ellenkezőre kötelezték. Mikor aztán ilyen eszközökkel a győzelmet megszerezte, a legyőzött és kirabolt ellenfélhez rendkívül finom és udvarias volt s szinte hízelgett neki akkor, mikor már a lábainál hevert.

Ez is önző célból, azért történt, hogy a közvélemény rokonszenvét el ne veszítse, illetve hogy visszaszerezze. Adta az ártatlant, mert tudta, hogy az anyagi siker még nem minden. Hogy valaki nagy lehessen és hódítása maradandó legyen, ahhoz az igazság tudata és a becsület birtoka is szükséges, vagy legalább a közvélemény megnyerése, azaz a látszólagos, a külső becsület.

Ezt úgy akarta elérni, hogy legalább győzelmében mértéket tartott és megbecsülte azt, akit nemtelen eszközökkel legyőzött. Éppen ezzel bizonyította be, hogy nagy bűnei mellett se volt egyszerű kalandor, hanem valóban volt benne nagyvonalúság is.

Hadik András, a világhírű magyar hadvezér írja emlékirataiban, hogy Nagy Frigyes sokszor érdeklődött utána és József császárnak is mondta, hogy szeretné megismerni. Ez a Hadik utáni érdeklődés Berlin világhírű elfoglalójának és megsarcolójának szólt, aki a hétéves háborúban Nagy Frigyesnek igen sok bosszúságot és aggodalmat okozott. A császár, hogy Frigyes kívánságának megfeleljen, egyik vele való találkozójára Hadikot is magával vitte. Természetesen Hadik is szerette volna megismerni a még nála is híresebb embert és nagyobb hadvezért.

Az eredmény az lett, hogy a nagy király a találkozáskor úgyszólván rá se nézett Hadikra, sőt egyenesen sértően viselkedett vele. Úgy látszik, így akart rajta bosszút állni. De ekkor bizony Frigyes, a „nagy”, nagyon is törpének mutatta magát s egyúttal azt is elárulta, hogy mikor máskor a gyöngébbhez előzékeny volt, sose nemeslelkűségből, hanem önzésből, azért csinálta, hogy beszéltessen magáról és a közvéleményt a maga részére megnyerje. Olyan esetekben azonban, amelyek magánjellegűek voltak, amelyeket reklámra nem lehetett felhasználni, tehát nem volt rá semmi oka, hogy gőgjén és irigységén uralkodjék (Hadikkal való találkozójáról például sose értesült volna a történelem, ha Hadik véletlenül nem írt volna naplót), ellenfelével nagyon is kicsinyes, sőt sértően bosszúálló volt.

De tételünket bizonyítja Hadik naplójának az a feljegyzése is, hogy ugyanez a nagy király és hadvezér Hadikkal való sértő udvariatlanságával éles ellentétben magával József császárral szemben, aki hatalmat és erőt képviselt s így jóindulatának megnyerése nem lehetett rá közömbös, egészen a hízelgésig menő nagy udvariassággal viselkedett ugyanezen a találkozón.

Azt írja például Hadik, hogy a találkozáson, például az asztalnál, valahányszor József császár szólt hozzá vagy ő maga szólította meg a császárt, vagy ez az asztalnál valamit továbbított neki, vagy a császár adott oda őneki valamit, mindig mély bókkal meghajolt előtte.

Annál feltűnőbb ez, mert akkor már Nagy Frigyesnek a hatalma is volt már akkora, mint II. Józsefé, korban is sokkal idősebb volt, mint a császár, sőt apja is lehetett volna II. Józsefnek, ami pedig a hírt és dicsőséget illeti, nem is lehetett őket egymással összehasonlítani. Hiszen II. József már fiatalkora óta valóságos rajongója volt Nagy Frigyes tehetségének és sikereinek.

Nem valószínű, hogy Nagy Frigyes e feltűnő tiszteletadása csak a császári méltóságnak szólt II. Józsefben. Sokkal inkább szólt ez azon Mária Terézia fiának, aki ellen ő oly sokat vétkezett és oly sok igazságtalanságot követett el vele szemben. Azt a természetes ellenszenvet akarta vele csökkenteni, melyet becstelen eljárása a közvéleményben felkeltett.

Vagy talán – ez még valószínűbb – egyedül csak az volt vele a célja, hogy egy esetleges újabb háború esetén a császárt készületlenül találja s így épp úgy el tudjon majd vele bánni, mint anyjával el tudott. Ilyen viselkedésmód láttára ugyanis II. József csak abban az esetben tekinthette volna őt mégis ellenségének s tarthatta volna vele szemben mindig készenlétben a hadseregét, ha ő is olyanforma lelki akaratú ember lett volna, mint a „nagy” porosz király. Becsületes ember ugyanis lehetetlennek tartja, hogy olyan ember, aki őt ilyen kegyelettel veszi körül és ilyen nagy és őszinte megtiszteltetésben részesíti, tulajdonképpen ellensége s a nagy tisztelet egyedül csak arra jó, hogy félrevezesse, gyanakvását elaltassa s így a döntő pillanatban majd készületlenül találja. Mikor aztán majd lábai előtt hever, akkor újra jóbaráttá válik, aki kéri tőle a bocsánatot s azzal érvel, hogy ne haragudjék, de neki az, amit tett, mint uralkodónak, népe iránti kötelessége volt. Szerintük ugyanis csalni is szabad, sőt kell is a köz érdekében.

Ugyanilyen ember volt, mint látni fogjuk majd, Thököly is, de oly nagy fokban, hogy állandó alakoskodásával, hazudozásaival, hízelgéseivel, lekötelező modorával s nagy tiszteletadásával nemcsak a császár jámbor püspökkövetét, hanem még Lipót kemény tábornokait is valósággal az orruknál fogva vezette, mert még azok is hittek neki. Még ezek is elhitték, hogy barát, mikor a valóságban a legádázabb, de egyúttal a legkörmönfontabb ellenség volt. Ez a becsapás lehet Lipót embereinek szégyene politikai okosság szempontjából, de mindenképpen dicsőségük becsület, jólelkűség és emberbecsülés szempontjából.

Ők rosszaság, rafináltság, ravaszság, körmönfontság szempontjából ártatlan gyerekek voltak Thökölyhez képest, noha a korát tekintve Thököly volt a gyerek, ők pedig többnyire idős, „tapasztalt” emberek voltak.

De hát kit lehet álnoksággal félrevezetni? Bizonyára elsősorban azt, aki maga nem álnok. Baj, de mégis mindig dicsősége marad Lipótnak, hogy neki ilyen tábornokai voltak. De a magyar álhazafiságnak is örök szégyene marad, hogy neki viszont olyan szabadsághősei voltak, mint amilyen Bethlen és Thököly volt. (Látni fogjuk, hogy még az „eszményi lelkű” Rákóczi Ferenc se volt e tekintetben valami túlságosan ellentéte Thökölynek.)

Láttuk, hogy ilyen jellegű ember volt még a kemény ősmagyar Bocskai is. Láttuk, hogy ő is milyen hódolattal teli, alázatos üzenetet küldött Rudolf császárnak akkor, mikor már egész Magyarország a kezében volt. Tehát ő is egy szakasztott Nagy Frigyes volt. Fellázad ura ellen, megszegi számtalanszor letett hűségesküjét, s mikor e révén diadalmaskodik, akkor megalázza magát és külsőleg udvariaskodik. Nagystílűség, de undok és éppen nem magyaros jellemvonás.

Mi, katolikus magyarok, inkább csak szóban, nagyszájúságban, fenyegetésekben szoktunk gonoszak lenni, de maguktól a tettektől, fenyegetésünk végrehajtásától nagy szavunk ellenére is többnyire visszarettenünk. Fenyegetőzünk a rosszal, de nem tesszük. Az evilág fiai éppen ellenkezők. Ők nyájaskodnak s szavaik kifogástalanok, sőt megnyerőek, csak a tetteik mutatnak mást. Ők céljaik elérésére mindenre képesek, de külsőleg udvariaskodnak. S ez kommunistáinkra természetesen még jobban áll, mint szabadsághőseinkre. De hiszen kommunistáink is szabadsághősöknek tartották és hirdették magukat, viszont szabadsághőseink is a kommunisták előhírnökei és lelki rokonai voltak.

Nagyon okosak ezek a „szabadsághősök”, mert jól tudják, hogy az emberek nagy többsége buta, a buta ember pedig egy kis udvariasság, egy kis előzékenység, egy kis tiszteletadás fejében (mely oly végtelenül jól esik neki!) mindent elfeled, mindent megbocsát, mindent odaad. (Azt, ami az övé, nem mindig, de a hazát, a hitet, a közérdeket szívesen.) Akik ezt tudják, mert okosak, e révén a hatalom birtokosaivá és parancsolóikká lesznek (Bethlen még Pázmánynak és Eszterházynak is majdnem parancsoló ura lett) s nemcsak bálványuk (a hatalom) lesz az övék, hanem még a dicsőség is: szabadsághősök lesznek és maradnak évszázadokon át.

Bethlen a legjellegzetesebb képviselője volt az effajta okos embereknek. Jó emberismerő, okos és nagystílű. Nagyon vigyáz a tekintélyére, rátarti, sőt egész a gyerekességig hiú. „Nem volnék játszótársa senkinek” (Bethlen politikai levelei, 249. o.), figyelmezteti az iránta köteles tiszteletre a közönséges halandót.

Láttuk már, hogy annyira hiú és gőgös, hogy Pázmány, Eszterházy vagy Thurzó Szaniszló rá nézve sértő állítólagos kijelentései miatt képes véres háborút indítani. Ugyanő azonban tőlük ezeknél sokkal nagyobb sértéseket is szó nélkül képes volt zsebre vágni, sőt azokkal, akik megsértették, még nyájaskodni is, ha megvan belőle a kellő haszna.

Például a béketárgyalások alatt, mikor mindent elkövetett, hogy a felkelését bezáró szerződés minél több előnyt tartalmazzon (természetesen nem a nemzet, hanem elsősorban a maga számára) és emiatt Pázmány jóakarata, kinek szavára minden német, osztrák vagy cseh tanácsadójánál többet adott a császár, nagy hasznára lehet, ilyen sértéseket vágott szó nélkül zsebre tőle (hagyta, hogy Pázmány sértegesse, mert mint nagyszerű emberismerő, jól tudta, hogy mint afféle katolikus, csak beszél, de nem tesz, sőt mikor jól odamondogatott, utána akkor a legengedékenyebb, mert azt hiszi, hogy odamondogatásával az igazságnak már úgyis eleget tett):

„Felséged eddig úgy viselte a magyar nemzethez magát, mintha ugyancsak ennek romlására emeltetett volna a fejedelemségre... Kívánnám azt, hogy felséged immár valahára magába szállván engesztelné Istenét eddig való dolgairól és azután jobban kíméllené a magyar vért és országot... Mert ha csak a hiúságos szóról is számot kell adnunk, gondolja meg felséged, ennyi sok rablásban és éhenhalásban fohászkodó szegénységnek, ennyi sok ártatlan vérnek kioltása minemű vádolást teszen az Istennek igazságos széke előtt.” (1626. november 25-én, tehát harmadik támadása alatt írta ezt Bethlennek Pázmány)

E levelében Pázmány azt a véleményét fejezi ki, hogy „kétszázezer magyar héjával vagyon e Magyarország 13 esztendő alatt”, vagyis ennyi magyart pusztított ki Bethlen három támadása az akkori mindössze kétmillió magyarból. Bethlen aztán udvarias gyorsasággal (már november 30-án) a legszerényebben így válaszol Pázmány sértő tetemrehívására:

„Kívántuk volna, hogy ennyi trakta és végzés ne lett volna. De ha bűneinkért igaz ítéletéből az Úristen mindnyájunkat ezzel akart meglátogatni, arról nem tehetünk (tehát a kálvini predesztinációval védekezik)... Bátor megbüntessen minket is, ha minden igyekezettel abba elménket száma nélkül nem fárasztottuk, miképpen fordíthattuk kicsiny állapotunk szerint való szolgálatunkat... nemzetünknek hasznára, magunknak dicséretes emlékezetére”.

Aztán elkezdi bizonygatni Pázmánynak, hogy egészen 200.000 magyar bajosan pusztulhatott el az ő háborúi miatt, mert ő mindig kímélni igyekezett a magyar vért (azért szerződött még tatár hadaknak az országba való hozására is).

Ugyanekkor Eszterházytól a következő kemény levelet (Posonii, 28. Novembris 1626.) vágta zsebre:

„Ad Bethlenum! (Micsoda sértő megszólítás őfelsége helyett!)

Nem örömest terhelem sem magamat, sem felségedet ez mostani írásommal, mivelhogy erről magyar és keresztyén fejedelemnek írnom ugyan iszonyúságosnak tartom. Fejövén felséged minden okadás nélkül ez mi hazánkba nagy kéméletlenségben vévén mind ezt a szegény utolsó veszedelemhez közel járó országot s mind ennek az ő lakosit, kihozá azon mi nemzetünk és hazánk nyomorúságára az mi természet szerint való ellenségünket, a törököt, ki minek utána jó darab részét elégette és rablotta volna az országnak és abból nem kevés számú rabokat elvitt volna, egyik végházát megvéve hazánknak, a másikot is lövetvén és ostromoltatván, magáévá akarja vala tenni, ki alól mikor gyalázattal el kelleték menni, felségedet találá refugiumjának (menedékének) és úgy salválá (megmenté) őket felséged, mint ha valami nagy jó szolgálat mellől, melyet felségednek tettek, mentek volna oltalomért oda.

Ezek után összeelegyedvén az természet ellen a magyarsággal, ezen ótalom és társaság alatt, miket nem cselekedtek és cselekszenek hazánkkal és nemzetünkkel most is mind titkon s mind nyilván, ki tudná mindazt előszámlálni?! Mindazonáltal mindezek így lévén is mint hű és valami jó szolgálatjokért magok kedve ellen is, ím majd ugyan lakósivá kezdé felséged tenni ez hátramaradott részecskéjében is hazánknak őket s mint magok sajátjokban, nemzetünknek kimondhatatlan gyalázatjával és gyűlölségével és hatalmas kárával is, ugyan quartérokban telepíté őket. Melyet – él az Isten! – mikor meghallottam volna, úgy megkeseredtem és mások is, az kik igaz magyarok, hogy kész lettem volna mindennemű tractatust félben hagynom.

Ugyanis, felséged megbocsásson, nem tudom, ki nem irtóznék az ilyen magyarságtól, kivel azt se higgye felséged, hogy magának valami hasznot szerzett, avagy facilitálja (megkönnyíti) a tractát, mert értse bizonyosan felséged, hogy ha mindenekelőtte kiadtuk volna ez békességnek conditióit, azelőtt értettük volna ennek az pogánynak hazánkba való quartirozását, soha bizony ebben a tractában jelen nem lettem volna s vélem mások is. (Ezért nem szeretett Bethlen a „tractában” magyarokat.) S most is, ha csak az ő hazánkban való letelepedett állapotokkal akarja felséged extorqueálni (kicsikarni) avagy facilitálni (megkönnyíteni) kívánságit, bizonnyal higgye felséged, megcsalatik. Ne gyűlöltesse annak okáért felséged ennél inkább se magát, se ezt az mi megkevesedett nemzetünket, mert ha mindebben megyünk el, vagy tenni kell erről a magyar nemzetnek, avagy hogy felséged leszen, aki magával együtt utolsó veszedelemben hozza őket.

Tudom, nehéz szók ezek és szokatlan is felséged hozzájok, de oly igazak, mint az Istennek beszédi, kit látván, hogy mások elmulatnak megmondani, hazámért és nemzetemért kényszeríttettem felséged megbántásával és magam gyűlöltetésével is megcselekednem. Most vagyon azért ideje, hogy ne vontassa felséged holmi apró dolgokért az békességnek conclusióját és bocsássa el az törököt is felséged mellőle, hogy mi is ezeknek az hadaknak terhétől szabadíthassuk fel szegény elpusztult hazánkat és tovább már ne is keserítse nemzetünket holmi maga praetensióért (követeléseiért), mert nem azt, az mit kévánunk, de ha az mi kegyelmes urunk maga megbántását és országunk felséged miatt letett ruináját (romlását) és kárát tekintené, nincs annyi felségednek, az kit azért méltán nem kévánhatnánk... Ezekkel, nekem úgy tetszett, ugyan tartoztam, hogy megírjam felségednek, melyet mint veszen felséged, áll az felséged bölcs ítéletje, de én hazámhoz és nemzetemhez való igazságból cselekeszem mindeneket.”

Se Pázmány, se Eszterházy nem emelkedett a szuverén méltóságára. Bethlen oda emelkedett. De se Pázmánynak, se Eszterházynak senki se írt s nem is írhatott volna ilyen leveleket. Ők nem is tűrték volna el az ilyesmit még a „fölséges” cím kedvéért se. Bethlen szó nélkül zsebre vágott ilyesmiket csupán azért is, hogy egy-kettőt el ne veszítsen abból a hét megyéből, melyet már megszerzett. Hogy Bethlen ilyen leveleket zsebre tett, annál jobban csodálnunk kell, mert állítólag éppen azért indította meg ezt a most szóban forgó harmadik támadását, mert előtte Eszterházy megsértette.

Most, mivel támadása nem úgy sikerült, mint várta s „az kása megégette a száját”, noha Eszterházy most még jobban megsértette, mint előbb, már egyszerre nem volt olyan kényes a sértések iránt, sőt már két nappal e goromba kioktató levél után, sőt bizonyára azonnal a vétele után (mert hiszen ahhoz is idő kellett míg a levél elért hozzá), mint „amicus benevolus Gabriel, datum in civitate Cremniciensi (Selmecbánya), die 30. Novembris 1626”, így ír annak az Eszterházynak az újabb sértésére, akinek sértéseit megbosszulandó indította meg állítólag egész harmadik hadjáratát:

„Szeretettel kérjük kegyelmedet Érsek Urammal, Őkegyelmével egyetemben (akit Bethlen egyébként kevéssel előtte „örökre” száműzetett az országból, mint hazaárulót), instáljon [esedezzen] őfelségénél kegyelmetek, ne kívánjon immár több lehetetlenségeket őfelsége tőlünk, mert kicsiny állapotunk szerint mi is az tisztességet szeretjük („tisztességen” természetesen a vagyont, a hatalmat, a minél több megyét és várat érti), annak megromlásával nem kívánhatja őfelsége is, azt reméljük, hogy gyalázatos és fejedelmek között szokatlan szóknak formáját kövessük, annyival inkább, hogy senki kételenségében, Istennek hála, nem vagyunk.” (Azt kívánták ugyanis tőle, hogy a békekötés szövegében ki legyen fejezve, hogy Bethlen vétkezett akkor, mikor a király ellen fegyvert ragadott és a király alattvalóit is erre bujtogatta. Láttuk, hogy Bethlen nem is mondja, hogy nem igaz az, aminek elismerését kívánják tőle, csak azon a címen kéri ennek a megalázásnak az elengedését, mert ez rá nézve, mint fejedelemre nézve, igen sértő volna.)

„Nyugodjék meg kegyelmesen őfelsége és kegyelmetek is ilyen obligátióinkkal [kötelezvényeinkkel], mert fogyatkozás az mi részünkről soha azokban nem leszen (csak mellesleg jegyezzük meg, hogy eddig még minden „obligatióját” megszegte), csak minket is engedjen őfelsége az mi kevesünkben csendesen életünknek hátra maradott igen kicsiny részecskéjében megnyugodnunk.” (Kossuth szereplése vége felé szakasztottan ilyen álszerénységgel és álmegalázkodásokkal és ilyen vértanúpózokkal igyekezett maga iránt – és ugyancsak sikerrel – a nemzet részvétét, jóindulatát és ragaszkodását megnyerni.)

Csodálatos, milyen bámulatos önmegalázással, hízelgéssel és színészkedéssel igyekezett Bethlen e harmadik és utolsó béketárgyalások alatt, mikor már a nemzet, sőt már a felekezet is megunta örökös „rezgetődését” s mindig jobban kellett éreznie, hogy a nemzet lelke nincs vele, felkelteni maga iránt tárgyalófelei jóindulatát és a császárt minél nagyobb engedékenységre rábírni. Most már azonban ezzel csak azt célozta, hogy legalább az a kezén maradhasson, ami már birtokában volt. Most már ugyanis igazán nem a nemzet, sőt még csak nem is felekezete érdekeiről volt szó, hanem egyedül saját magáról.

Mikor a király biztosaival tárgyal, mindig megemeli süvegét, mikor annak a „szentséges” császárnak nevét kimondja, akinek pedig szerinte, mint láttuk már, egyenesen a vérében volt a magyar nemzet elleni „bosszúság”. (Lehet-e igazi becsületes magyar ember az, aki a haszonért ilyen undorító módon tud hízelegni és alakoskodni?) A király biztosai tiszteletére tőle rendezett lakomán így szól:

„Én Bécsbe megyek, és ha őfelsége, a császár, parancsolja, nemcsak kezeit, hanem lábait megcsókolom, és ha kívánja, fejemet is rendelkezésére állítom.” (Biboni írja ezt, aki maga is részt vett ezen a lakomán. Lásd: Fraknói: Pázmány Péter, I., 532. o.) Ez egyébként nem a harmadik támadását követő tárgyalások folyamán volt, hanem az első után, de így még többet jelent, mert hiszen akkor még sokkal jobban állt hadászatilag, mint a harmadik támadását követő trakta idején s így még jobban látszik jellemtelensége, mert hiszen e „lábcsókolása” után még kétszer támadta meg a császárt.

Amit tehát Bethlen csinált, az már szinte bohóckodás. Egészen kétségtelen azonban, hogy Bethlen komolyan csinálta, s ráadásul rögtön az után, hogy ugyanezen szentséges császár alattvalóit fellázította, sőt mikor ő maga is fegyveresen állt e császár felségterületén, noha fejedelmi széke elfoglalása után maga is hűségesküt tett neki. Így aztán világos, hogy nem minősíthetjük Bethlen viselkedését egyszerűen csak bohóckodásnak, hanem egészen másnak, annál sokkal rosszabbnak.

Érdemes itt arra a már megemlített érdekes dologra is figyelmeztetnünk, mert nagyszerűen mutatja Bethlen „finom” lelkületét, hogy a császárral szemben, kinek, mint látjuk, itt a lábát csókolja, később azzal hencegett, hogy az „adót fizet” őneki (mivel a nikolsburgi békében a császár arra kötelezte magát, hogy a Bethlennek átengedett várak fenntartására (mert e várak a császár tulajdonában maradtak s csak haszonélvezetre engedte át őket Bethlennek élete végéig) évente 50.000 aranyat fizet neki).

Az a Bethlen, aki a béketárgyalások alatt képes volt csak azért még egy évig harcolni s így pusztítani a magyar népet és vagyont, hogy a királyi címet megtarthassa; aki második támadását elsősorban azért indította meg, mivel e címről mégis le kellett mondania; akinek az emiatt szinte a végtelenbe átnyúló béketárgyalások folyamán úgyszólván egyetlen gondja volt, hogy minél több területet és várat szerezzen meg magának, 1619. október elején, tehát rögtön első támadása megindítása után, ezt írta Zsigmond, lengyel királynak:

„De regia dignitate, de invesione et occupatione regnorum nullus sermo, nulla mentio apud nos est; publica salus regnorum et gentium, praesertim gentis Hungaricae quaeritus, violata... religionis libertas... absque oppressione alterius restituatur, hoc solum agitur.” (Királyi méltóságról, országok megrohanásáról és elfoglalásáról nálunk szó sincs; ilyesmi eszünk ágában sincs; az országok és népek közügye, de különösen a magyar nemzet panaszai, a vallás megsértett szabadságának helyreállítása más vallás elnyomása nélkül (pedig ekkor már ott voltak a kassai pöcegödörben a Bethlen csapataitól lemészárolt három pap tetemei), ez vállalkozásunk egyedüli célja.) (Szalay, IV., 519. o.) Kérdem: tudtak-e ennél nagyobbat hazudni és szemtelenebbül félrevezetni akár csak a bolsevisták is? Hiszen akkor, mikor ezt írta, Bethlen már egyedül csak az ő királyi méltóságáért, sőt egyedül csak a királyi címért folytatta még egy évig a harcot.

De azért Bethlen a béketárgyalások alatt nemcsak azért követett el mindent, hogy minél több megyét kapjon, hanem azért is, hogy a megkötendő békeszerződés szövegében az ő becsülete, az ő önérzete is minél jobban kímélve legyen. Mikor például végül nagy nehezen sikerült rávenni, hogy a királyi címről való lemondásba beleegyezzék, kiköti, hogy „az erről szóló cikkelyt a kedélyek kölcsönös elkeserítésének kikerülésére (vajon „kölcsönös” elkeseredésről volt itt szó, nem pedig csak egyedül Bethlenéről?) illendő kifejezésekkel kell megírni”.

Az önérzetére is volt gondja tehát, de közel se akkora, mint az anyagiakra. Ezek kedvéért szívesen feláldozta az önérzetét is. Ha például a hét helyett mondjuk tíz megyét kapott volna, akkor beleegyezett volna abba is, hogy a királyi címről való lemondását gúnyos kifejezésekkel vegyék be a szerződés szövegébe. Mivel a hét megyét és mellé Oppelnt és Ratibort megkapta, nem bántotta fejedelmi önérzetét, hogy például a nikolsburgi békében ilyen megalázó (mert hiszen tulajdonképpen bűnvallomást jelentő) szöveget is aláírt:

„Soha, semmi szín alatt sem fog az ország igazgatásába és kormányzásába avatkozni és belé elegyedni.”

„Ezentúl nem fog ilyetén (királyi) jövedelmeket bitorolni vagy elfoglaltatni.” (Mindezzel elismerte, hogy eddig „bitorolt” ilyen jövedelmeket és hogy eddig illetéktelenül beleavatkozott és beleelegyedett az ország kormányzásába.)

„Ígéri továbbá a fejedelem úr, hogy ezentúl a császári királyi felség a fenséges ausztriai ház és annak hű alattvalói ellen sohasem fog ellenkezést elkövetni s fegyverhez nyúlni, nem is fogja őket háborgatni; veszedelmes dolgokat nem fog ellenük forralni, ellenségeiket sem fogja semmi módon segítene.” (Ezek bizony nem valami, Bethlen fejedelmi önérzetét túlságosan kímélő kifejezések mindarra vonatkozólag, amit Bethlen addig csinált.)

Beleegyezett Bethlen abba is, hogy ugyanerre a hatalma alá kerülő hét megye rendjei is felesküdjenek, sőt még maga az erdélyi országgyűlés is. Tehát abba is beleegyezett, hogy még alattvalói előtt is megalázzák s azok is lássák, mit művelt eddig az ő szabadsághőssé előlépett fejedelmi uruk, s hogy mennyire ígéri, hogy ez után megjavul és a jó útra lép. II. Ferdinánd inkább adott hét megyét, várakat, 50.000 forintot, csak hogy a királyi tekintélyt megőrizze, s hogy Bethlent bűne nyilvános elismerésére bírja: Bethlennek fontosabb volt az, mit kap s a kapott anyagiak kedvéért szemrebbenés nélkül aláírta az önérzetére nézve megalázót.

Ez egyébként annál könnyebb volt részére, mert hiszen a jó Bethlen egy szót tartott meg abból, amit a nikolsburgi békében aláírt. Annak ellenére ugyanis, hogy az aláírás után alig élt még néhány évig, mégis kétszer támadta meg őfelségét és „hű alattvalóit”, még kétszer avatkozott és elegyedett bele az ország igazgatásába és kormányzásába, nem is szólva arról, hogy a hét megye követei révén, akik a pozsonyi országgyűlésre jártak, és akiknek ő adott utasításokat, a császár országának és alattvalóinak ügyeibe is állandóan beleavatkozott.

Kétségtelen, hogy a békekötések szövege szerint mindig Bethlen volt az erkölcsileg vesztes fél. Mind a háromban elismerte bűnös voltát és égre-földre esküdözött, hogy ezután megjavul, de épp olyan kétségtelen az is, hogy anyagilag mind a három esetben ő volt a nyertes fél. Az elsőben, a nikolsburgi békében, ugyanis az önmegalázás és erkölcsi szégyenfutás ellenében nagy területeket kapott meg Magyarország testéből, és területéből nagy uradalmakat tulajdonul, a másik két békekötésben pedig még az elsőnél is megszégyenítőbb megalázások és vesszőfutások árán legalább azt el tudta érni, hogy azt, amit először megszerzett, ha nem is teljesen, de lényegében meg tudta tartani.

Ekkor már olyan volt a helyzet, hogy még ez is siker volt Bethlen részére.

Az utolsó „tracta” alkalmával ugyanis Eszterházy már ezt a szakvéleményt terjesztette a király elé:

„Látnivaló dolog, hogy az hol már kilencszer véle való végzését meg nem állotta, keveset bízhatunk, ha tizedszer végezünk is véle. Noha úgy látszik, hogy az ő perfídiája minden szegleteket eljárt már, kiből talán szabad volna úgy elmélkednünk, hogy semmi nem levén immár, az kit meg nem próbált volna nyughatatlansággal, nyugodni fog az után..., de így magát tekintvén Bethlen fejedelmet, vakmerő ítéletnek tartanám, ennyi végezéseknek felbontása után mégis valami végzésre menni véle.” (Szalay: Eszterházy, II., 429-430. o.)

A nikolsburgi békét megelőző tárgyalások (tracta) alatt Bethlen – biztosai közvetítésével – így érvelt: „Őfenségének ugyan mind oka, mind módja volna a királyi címről és jogról le nem mondania, de a keresztény vér további omlásának megelőzésére kész letenni a királyi címet” de csak „oly feltétel alatt, hogy ez áldozatáért mind ő, mind az ország rendei kielégíttessenek”.

Bethlen, úgy látszik, meg volt róla győződve, hogy ő a keresztény vér kímélésére hozza az áldozatot, de arra már nem gondolt, hogy egy kissé furcsa, hogy „a keresztény vér további omlását” csak akkor hajlandó „megelőzni”, ha az ő magánérdekei kielégíttetnek; ellenkező esetben minden lelkiismeret-furdalás nélkül ontja tovább a keresztény vért, mégpedig nemcsak keresztények, hanem az ide hívott török és tatár csapatok által is.

Mint látjuk, Bethlen legalább szóban arra is vigyázott, hogy nemcsak a maga, hanem a rendek kielégítését is kívánja. Azok kielégítésére elsősorban a jezsuiták száműzését szánta. Az azonban egyáltalán nem lett akadálya a béke megkötésének, hogy ebből nem lett semmi, ellenben a maga kielégítéséből nem enged. Nemcsak minél több megyét és várat kér, hanem eleinte még „széket és szavazatot” is a német birodalmi gyűlésen (mi köze ennek a magyar szabadsághoz, sőt nem ellenkezik-e ez egyenesen a magyar szabadsággal? Hiszen magyar ember csak azon címen lehet tagja a német birodalmi gyűlésnek, hogy Magyarország része a Német Birodalomnak.

Még azt se szégyellte kérni az a magyar szabadsághős, akinek állítólag egyedül csak a vallásszabadság és a magyar nemzet sérelmeinek orvoslására volt gondja, hogy „méltóztassék az aranygyapjat is őfelsége kieszközölni számára”. Pedig hát ezt csak katolikusok kaphatták meg és akkor még nem is a császár, hanem az a spanyol király adományozta, aki még a császárnál is gyűlöltebb személy volt a protestánsok szemében. Bethlen tehát csak ilyen feltételek alatt lett volna hajlandó megszüntetni a keresztyén vérnek tőle egyébként a legőszintébben sajnált omlását!

A későbbi „tractákban”, mikor Bethlen már közel se volt olyan fölényben, mint eleinte s mikor már nemcsak a király, hanem az ország is unni kezdte állandó szószegéseit, már valósággal könyörgéssel igyekezett minél több előnyt szerezni a maga számára, illetve minél többet megtartani továbbra is abból, amit már régebben megszerzett.

A harmadik felkelése után következő tractában például a király már nem akart beleegyezni abba, hogy mint az első két alkalommal, a lázadók most is amnesztiát kapjanak. Csakugyan tűrhetetlen volt már, hogy minden évben újra megszegjék a hűségesküt és mégis mindig büntetlenül maradjanak. Bethlen azonban valósággal könyörögni kezdett, hogy ez az ő „böcsületinek” olyan megalázása volna, hogy eltűrése után nem is maradhatna már tovább a fejedelmi széken és hogy ő hálából így meg úgy fogja örökké szolgálni őfelségét, csak ilyen megalázást ne kívánjon tőle. Az eredmény aztán az lett, hogy megint csak bocsánatot kapott mindenki s (pedig először mindenáron akarták) még azt az Illésházy Gáspárt se zárták ki az általános amnesztiából, aki e harmadik támadás alkalmával már csak egyedül csatlakozott Bethlenhez az összes magyar (protestáns) főur közül.

A hét megyét pedig azzal az alázatos érveléssel mentette meg a maga számára Bethlen, hogy ezeket őfelsége egyszer már (a nikolsburgi békében) neki adta s a fölséges ausztriai házat „az egész világ úgy ismeri, mint aki adományait nem szokta visszavenni”. (Fraknói: Pázmány, II., 96. o.)

Valósággal olyan alázatos hangon beszél tehát, mint rabszolga szokott az urával, aki a maga számára nem jogot (mert hiszen joga semmihez sincs), hanem csak nagylelkűséget és irgalmat esdekel. Vagy talán inkább, mint egy minden erkölcsi alap nélkül álló ember, akinek önérzete már rég nincs s így neki semmi se szégyen, s aki egyébként is az emberi tökéletesség olyan magas piedesztálján [erkölcsi magaslaton] álló egyén előtt alázkodik meg, akit – ellentétben ővele – noblesse oblige [a rang kötelez].

De ha így állt a dolog, akkor miért tanítják úgy a magyar történelemben, mintha éppen fordítva lett volna, s mintha ebben a párharcban Bethlen képviselte volna a jogot, igazságot, erkölcsöt és becsületet, a császár pedig az erkölcsi alsóbbrendűséget, sőt a jogtalanságot és hitszegést?

Vagy íme egy másik érv Bethlen biztosai részéről: „Kéri tehát felségedet (Bethlen), méltóztassék őt tejesebben kielégíteni és a Pozsonyban ígértek megadása által őt magának lekötelezni; ő és alattvalói a nagylelkű eljárást bőséges szolgálatokkal fogják viszonozni”. (Szalay: Eszterházy, I., 232. o.)

(Ez az első felkelés béketárgyalásaiban volt, mikor Ferdinánd szorongatott helyzetében először 13 megyét ígért Bethlennek, de Bethlen akkor olyan jól állt, hogy még az is kevés volt neki. Erre az „ígéretre” céloznak aztán most Bethlen emberei.)

Bethlen eljárása egy gyerekkori családi jelenetet juttat eszembe, mely egyúttal azt is bizonyítja, hogy ő e tekintetben mennyire nem kivétel, hanem protestáns típus.

Az első világháború folyamán egy protestáns család alkudott egyik szőlőbirtokunkra. Soká tartott az alku, mert a pénz értéke már romlott s okos ember ilyenkor nem szokott birtokot pénzért eladni. Édesapám nem engedett az először megszabott árból, a vevő házaspár pedig mindenképpen venni akart, de minél olcsóbban. Ezért újra meg újra jöttek tárgyalni, illetve könyörögni. Hangsúlyozták, hogy ők szegények, nekünk meg úgy is van és marad még elég, s úgy állították be az eladást, mint részünkről a szegény iránti jócselekedetet.

Édesapám, természetesen, nemigen hatódott meg, de mi, gyerekek, teljesen a vevők pártján álltunk s elítéltük apánkat, hogy olyan szívtelen tud lenni s nem adja nekik olcsóbban. A vevő néni ezt látva, már valahányszor tárgyalni jött, mindig virágcsokrot is hozott a nővéremnek. A birtok természetesen az övék lett, a kapott pénz hamarosan mit se ért s a háború után bekövetkező forradalmak idején, mikor csak annak volt jó dolga, akinek földje volt, az azelőtt oly alázatos vevők természetesen felénk se néztek.

Bethlen szakasztottan így tett Ferdinánddal. Az első támadását befejező béketárgyalások alkalmával biztosainak még ilyen érve is volt: „Bethlent eddig sokan annak tartották, aki az ellenséghez inkább szít, mint a keresztyénséghez. Ha kívánalmai teljesíttetnek, mind ő császári királyi felségéhez, mind a keresztyénséghez inkább fog ragaszkodni.” (Szalay: Eszterházy, I., 235. o.)

Milyen szegénységi bizonyítvány ez! Pedig saját biztosai állították ki Bethlenről, illetve Bethlen maga állította ki magáról, mert világos, hogy amit biztosai mondtak, azt maga Bethlen mondta. Elismeri tehát, hogy eddig nem viselkedett keresztény módra s elismeri azt is, hogy egyedül csak azért nem, mert nagyobb haszna volt abból, ha a keresztényellenes táborhoz csatlakozik. Most kilátásba helyezi megváltozását, de most is csak abban az esetben, ha most meg ebből lesz haszna. A második támadása közbeni béketárgyalások alkalmával maga Bethlen írja a nádornak (Kassa, 1624. április 21. Eredetije a prímási levéltárban):

„Nem tagadhatjuk, hogy nagy exacerbatióval (elkeseredéssel) nem volnánk... Nem érdemlem, bizony nem érdemlem, uram, tőletek e nagy gyalázatokat. Mert lám, egy talpalatnyi földet őfelségétől nem kívánok és nem igaz ez iránt az embereknek felőlem volt hamis csacsogások; én contentus (elégedett) volnék az én sorsommal (hát ha „contentus” volt a sorsával, akkor miért támadott újra, mikor senki se bántotta?), csak őfelsége ne venné el azt tőlem, amit egyszer adott. Ki remélheti így az őfelsége propensióját (jóindulatát), melyet nevével ígértek mindig, uram, mindnyájan. Clemens (irgalmas) legyen ám Isten azoknak, akik okai ezeknek.”

Tehát épp úgy alkuszik, rimánkodik, mint a birtokvásárló protestáns asszony a XX. században. El is érte a célját épp úgy, mint az. Az „ausztriai ház” „szokott kegyességével” most se vette tőle vissza azt, amit már odaadott, mert nem akarta megcáfolni azt, hogy ő természeténél fogva kegyes. Bethlen annyira tudatában is volt annak, hogy csakugyan egyedül csak őfelsége jóságából tarthatta meg továbbra is mindazt, amit tőle már régebben megkapott, hogy a második békekötés után nemcsak magához a királyhoz, hanem még a kancellárjához is külön köszönőlevelet írt, melyben hódolatteljes szavakkal tolmácsolta háláját. (A királyhoz írtnak kelte 1624. május 22, a kancellárhoz írté május 29. Mindkettő eredetije a prímási levéltárban.)

Ez az anyagi haszonért való minden képzeletet felülmúló, önérzet nélküli megalázkodás annál feltűnőbb és annál visszataszítóbb, mert Bethlen épp olyan elbizakodott tudott lenni, mikor nyeregben érezte magát, mint amilyen megalázkodó akkor, mikor ez volt a célravezetőbb.

Még jobban elámulunk azonban akkor, mikor azt kell látnunk, hogy még ugyanazon emberek előtt is képes volt a legszégyenletesebb megalázkodásra, ha érdekei így kívánták, akik előtt csak az imént dölyfösködött.

Láttuk, hogy száműzette „örökre”, mint fő hazaárulót, Pázmányt, de láttuk azt is, milyen megszégyenítő leveleket vágott később éppen őtőle zsebre szó nélkül, sőt köszönettel, s láttuk, hogy később fő vágya az volt, hogy esküvőjén a királyt éppen ez a „hazaáruló” képviselje. Az „örökre” szó tehát nála is csak annyi időt jelentett, mint napjaink bolsevistái szájában.

Láttuk, hogy első támadása elején, mikor még nyeregben érezte magát, mint elengedhetetlen feltételt kötötte ki, hogy a királynak hozzá küldendő békebiztosai között magyar semmiképpen ne legyen. Ez a kikötése 1620. december 17-én volt. December 29-én megismételte követelését: „A császár által választandó biztosokat mi illeti – írja –, megmarad előbbeni nézeténél őfelsége (Bethlen), hogy az egyetlen egy magyart se szabadjon közéjük sorozni és hogy kivált Pázmány Péter és Eszterházy Miklós legyenek a bizottságból kereken kirekesztve, mint hiteles közhatározatok által száműzött, elmarasztott személyek.” (De ha csak ezért nem tűrte, hogy ők békebiztosok lehessenek, akkor miért kötötte ki hogy „egyetlenegy magyar” se lehessen közöttük. Minden magyar egytől egyig bizonyára nem volt „hiteles közhatározatok által száműzött, elmarasztott személy”?)

E második nyilatkozat egyébként, noha megerősíti az elsőt, mégis mintha már kissé engedne a negyvennyolcból, mert sejteti, hogy szükség esetén mégis lehet most már magyar is a biztosok között. Annál jobban hangsúlyozza azt azonban, hogy a megbélyegzett Pázmány és Eszterházy semmiféle körülmények között se lehet köztük.

II. Ferdinánd azonban nem Bethlen volt, hanem Habsburg, s még Habsburgban is a legerősebb jellemű. Neki az elv és a becsület, a szótartás és a hála akkor is előbbre való volt a haszonnál, ha ügye egyébként olyan válságos is volt, hogy miatta Bethlen ennyire lóhátról mert vele beszélni. Ezért válaszában kijelentette, hogy az ő biztosai között igenis lesznek magyarok s Eszterházy például feltétlenül köztük lesz.

Erre Bethlen biztosai uruk nevében (s természetesen a vele való tanácskozások után) 1621. január 17-én Pozsonyból már így írtak a francia közbenjáróknak: „Mondatott nekünk, hogy Eszterházy Miklós számára Hamburgban szállás jeleltetett ki. Semmi panaszunk ellene, ha megbízás nélkül jő oda, de ha biztos képében jelenik ott meg, tudtul adjuk excellenciátoknak, hogy mi semmiféle értekezletre nem fogunk ereszkedni sem vele, sem bárki mással azon magyarok közül, akik országgyűlésileg elmarasztaltattak”. (Embassade extraordinaire, 461. o.)

Tehát már újabb engedmény. A magyarok ellen most már nincs semmi kifogás, sőt úgy tesznek, mintha azok jelenlétét soha nem is kifogásolták volna. Most már nem „egyetlenegy magyart” se hajlandó tűrni, hanem csak „az országgyűlésileg elmarasztaltakat”. Még azoknak, sőt egyenesen magának Eszterházynak is engedményt tesznek, s mint magánszeméllyel, most már vele is szívesen tárgyalnak, csak mint hivatalos békebiztossal nem.

Erre Ferdinánd tudtára adta Bethlennek, hogy az ő „országgyűlései” mit határoztak, az előtte egyáltalán nem számít, mert azok lázadók törvénytelen gyülekezetei voltak, nem pedig országgyűlések. Eszterházy az ő leghűségesebb és legméltóbb híve, akinek személyéhez a tárgyalásokban feltétlenül ragaszkodik. Annyira, hogy „kész inkább visszalépni az értekezlettől, mint Eszterházyt visszahívni”. (Embassade extraordinaire, 462. o.)

Erre aztán Bethlen 1621. január 21-én ezt írta biztosainak: „Hogy senki se tulajdoníthassa nékünk e bomlást (milyen édes és milyen csókolnivalóan békeszerető!), ám legyen. Küldje császár őfelsége biztosul azt, akit akar, de annyi áll, hogy a mi biztosaink nem fognak Eszterházyval értekezni”.

Azt hisszük, hogy a „nyájas” olvasó azon ismeretei alapján, melyeket Bethlenről már bír, egy cseppet sem csodálkozik azon, sőt magától értetődőnek tartja, hogy Bethlen biztosai aztán nemcsak „értekeztek” ezzel az Eszterházyval, mint hivatalos császári békebiztossal, hanem – hiszen ezt is tudjuk már – maga Bethlen is seregszámra írta hozzá utána a barátságos leveleket; még kioktatásokat, sőt korholásokat is elfogadott „az országgyűlésileg elmarasztalt” hazaárulótól, sőt – mint ezt is láttuk már – még szívességet is kért tőle (lakodalmára a síposait), pedig hát erre az önmegalázásra igazán nem volt rákényszerítve.

De még ennél is feltűnőbb s még ennél is sokkal sértőbb Bethlen botrányosan kicsinynek bizonyuló önérzetére Thurzó Szaniszlóval, a nádorral való esete. Ez a Thurzó Szaniszló erős protestáns, gyönge jellem s emellett hiú és nagyravágyó, bár mérsékelt tehetségű ember volt. Első támadásakor Bethlen egyik legtúlzóbb híve és kiszolgálója. Annyira meghitt embere, hogy még a nikolsburgi békét is ő köti meg nevében. Utána (mert Forgách Zsigmond nádor Bethlen első támadása közben meghalt) nádorrá választják. Hiúságának jól esik, hogy protestáns létére még Ferdinánd, Pázmány és Eszterházy is őt akarta s ezért hálából (meg bizonyára azért is, mert azóta alkalma volt Bethlent megismerni és vele jóllakni) olyan szélsőséges híve lesz az udvarnak, hogy az országgyűlésen teljesen cserbenhagyja Bethlen ügyét (Bethlen adományosainak, illetve zálogosainak kártalanításában), sőt a nyilvánosság vagy félnyilvánosság előtt még becsmérlő kifejezéseket is tesz Bethlenre.

Láttuk már, hogy Bethlenre úgy megharagudott, hogy – akár a parasztlegények a kocsmában, mikor ittasan összevesznek – kiabálni kezdett, hogy érte megyek a gazemberért s még a saját házából is kihúzom. Itt a gyengébbek kedvéért csak mellesleg jegyezzük meg, hogy egy magyar nemest a saját hazájából még a koronás király se húzhatott ki addig, míg törvényes elítélése meg nem történt és – szintén csak mellesleg megjegyezve – Bethlen a magyar alkotmány (ellentétben a Habsburgokkal, állítólag nem lábbal tiprója, hanem) megvédelmezője volt. Nálunk azonban az alkotmány megtartása csak a Habsburgokra kötelező, nem pedig ránk, s különösen nem olyankor, mikor valamelyikünket olyan méregbe hozzák, mint Thurzó Szaniszló ez esetben Bethlen Gábort.

S Bethlen ez esetben nemcsak fenyegetőzött, hanem valóban érte is jött Thurzónak. Második felkelésének nemcsak az volt az oka, hogy az érsek kicsúfolta azért, hogy le kellett tennie a királyi titulust, hanem Thurzó sértése is, sőt ő maga második támadása okául egyedül csak ezt említette. Pázmány gúnyja ugyanis jóval régebbi volt, mint Thurzó nádor sértése, meg hát az természetesen nem is volt annyira sértő, mint ez az utóbbi. (Egy érsek sokkal jobban tud és szokott is magán uralkodni, mint egy protestáns nádor.)

Bethlen második támadásában azonban az első fő lökés, amelytől – már csak azért is, mert szokása szerint hadüzenet nélkül és meglepő hirtelenséggel jött – a legtöbbet várt, nem sikerült, s mivel éles eszével azonnal belátta, hogy minél tovább vár, helyzete annál rosszabb lesz, azonnal megindította a béketárgyalásokat. Biztosai, Kamuti és társai 1623. szeptember 20-án így kezdték meg békefeltételeik előterjesztését:

„Az mi kegyelmes urunk mindenek felett az maga becsületinek megsértését fájlalja, az mely palatínus [nádor] urunktól esett őfelségén az nemes Magyarország előtt... Azért a mi kegyelmes urunk azt kívánja, hogy minthogy nem közszemélyt, sem hozzá hasonló személyt (micsoda önérzet!) gyalázott meg palatínus uram az egész keresztyén világ és az nemes Magyarország előtt, halállal büntessék meg minden haladék nélkül.”

Bethlen tehát ugyancsak ráduplázott a Habsburgokra: Nekik csak az volt a vétkük (s még ezt se tudjuk nekik soha megbocsátani), hogy a nádortól féltek s ezért, ha lehetett, elkerülték a nádorválasztást, Bethlen azonban annyira nem félt, hogy egyenesen (s mint látjuk, minden tréfa nélkül) Magyarország nádorának „haladéktalan” kivégzését követeli, mert hát őt „gyalázni” merészelte és hát mert ő nem „hozzá hasonló személy”. Meg kell hagynunk, hogy ugyancsak nagy „megbecsülése a nádori méltóságnak és a magyar alkotmánynak”!

Ha tehát Bethlen Gáborok lettek volna a magyar királyok, akkor Habsburg királyaink 400 éves magyar uralma alatt nem egy nádorunknak még a feje is lerepült volna, sőt nem is feje repült volna le, hanem akasztófán lógott volna a teste. Mert kérdek minden magyart, különösen azokat, akik idősebbek s így ismerik a mi Habsburg-uralom alatti állapotainkat: Vajon volt-e valaha nekünk olyan nádorunk, még ha az a nádor egy Eszterházy Miklós vagy Pál volt is (mi, magyarok, ugyanis már csak ilyenek vagyunk még akkor is, ha aulikusok vagyunk, mert időnként akkor is megharagszunk), aki sose gyalázta volna nemcsak Bécset, hanem magát a Habsburg-királyt is? (Legalábbis az én édesapám, noha katolikus volt, sőt még a neve is sváb volt s egyébként se volt hazafiaskodó típusú, el nem hagyott egy napot se múlni anélkül, hogy a „hóhércsaládot” – mégpedig ugyancsak torkaszakadtából – ne szidta volna, mégse kapott érte soha még pénzbüntetést se, hiszen akkor mindenki ezt csinálta, s mindenkit csak nem büntethettek meg?!)

Bethlent azonban nem lehetett gyalázni. Ő rögtön Thurzó nádor halálát kívánta, mihelyt megtudta, hogy őt gyalázta. S törvénytelenül s az alkotmány megszegésével kívánta a halálát, mert kérelméhez azt is hozzátette, hogy „haladéktalanul” történjék meg kivégzése. Egy magyar nemes (s kivált az ország első emberének) kivégzése „haladéktalanul” semmiképpen se történhetett meg alkotmányosan, mert nemcsak kivégzését, hanem még elfogását is meg kellett előznie a törvényes elítélésnek, azt pedig a törvényes eljárásnak, ami pedig igen hosszú időbe kerül, s ha sikerül is, arra, mire a bűnöst le lehetne tartóztatni, régen hűlt helye lenne.

De még ha ettől a nemesi kiváltságtól, mint igazságtalantól és a bűnösök megbüntetését szinte lehetetlenné tevőtől el istekintünk (pedig mikor a Habsburgok „bűneiről” van szó, mennyire nem tekintünk el tőle!), akkor is felháborító törvénytelenség volt Bethlen követelése. Még ha ugyanis a bűnt, a gyalázást bizonyítottnak is vesszük, akkor is gondolnunk kell arra, hogy hátha palatínus uram be volt egy kicsit csiccsentve akkor, mikor Bethlent becsmérelte (egyáltalán nem volt ritkaság ilyesmi őseinknél még az országgyűlés alatt se), pedig ez enyhítő körülmény. De ha józanul és előre megfontoltan tette, akkor is csak becsületsértés volt az, amit elkövetett, ezért pedig csak kisebb pénzbüntetés jár még akkor is, ha előkelő személyt gyalázunk, kivált ha tekintetbe vesszük, hogy aki gyalázott, az is előkelő személy volt.

Igaz, hogy Bethlen korában még halállal büntették a felségsértést, tehát az uralkodó gyalázását, ámde ez csak a Habsburgokat menthetné akkor, ha ők is olyan Bethlen Gáborok lettek volna, akik a saját házából húzták volna ki és úgy akasztották volna fel azokat a magyar nádorokat, akik őket megsértették. Sose volt azonban felségsértés az, ha valaki nem a maga szuverénjét [uralkodóját], hanem egy más ország uralkodóját sértette meg, s különösen nem akkor, ha az illető a saját uralkodójának ellenfele volt, s csak az imént támadott rá fegyveresen és hadüzenet nélkül (s utána ugyanezt még kétszer csinálta meg).

De Bethlen egyébként se volt olyan szuverén uralkodó, akinek megsértése felségsértés lehetett volna. Akkor, mikor Thurzó Szaniszló sértései elhangzottak, Bethlen már lemondott a királyi címről, tehát nem volt már felség, sőt még fenség sem. Ez utóbbi címet Ferdinándtól csak később kapta meg. Az erdélyi fejedelmek „nagyságosak” voltak, nem pedig fenségesek, székük volt, nem pedig trónjuk s vazallusai voltak nemcsak a szultánnak, hanem a magyar királynak is.

Aki magát felmagasztalja, megaláztatik, mondja az Írás. (Mt 23,12; Lk 14,11 és 18,14) Ez éppen Bethlennel igen könnyen megesett, mert neki az istene az érvényesülés és az anyagi haszon volt. Ezt az istenét olyan föltétlen imádásban részesítette, hogy kedvéért a földön minden áldozatot meghozott. Feláldozta érte még önérzetét is s így megalázta magát érte olyankor is, mikor egy kis anyagi áldozat árán elkerülhette volna. Hogy azonban a haszonért még arra is képes volt, ami most következik, azt el se hinnénk, ha a tények fejbe nem kólintanának bennünket.

Bethlen fent jelzett önérzeteskedése után ugyanis a császári hadak Németországban tönkreverték Bethlen szövetségeseit s így ő egyedül maradt. Látnia kellett azt is, hogy minél tovább vár, helyzete annál rosszabb lesz. Pázmány is ilyen bókokat csapdosott ekkor már fejéhez:

„Tudom, felséged (lám, a titulust mennyire megadja neki!) tudja mind históriákból, mind maga bölcs okosságával átlátja, mely veszedelmes dolog a török erejével a kereszténységet rontani, pusztítani s mely bátortalan felségednek is azokra bízni magát, kik bizony más keblében eperjét nem szednek... Viselje felséged szeme előtt, mivel ad számot az Istennek ítélőszéke előtt annyi sok ezer kereszténységnek testébe, lelkébe való rabságáért... Nem kétlem, hogy felséged lelkiismerete gyakran nyugtalankodik ezekért.”

Tudjuk, hogy Bethlen „lelkiismerete” volt annyira edzett, hogy csak emiatt még nem nagyon „nyugtalankodott” volna. Ámde most annyira egyedül volt – nem is csoda, hiszen ez a második támadása még saját bevallása szerint is tisztán személyi természetű volt –, hogy még a magyar protestánsok is teljesen hidegen viselkedtek ügye irányában. A törökök ugyan (akik ezt első támadása kezdetén még nem csinálták) most vele jöttek, de viszont a basájuk annyira megsértette viselkedésével Bethlen magyarjainak önérzetét, hogy Bethlennek nyílt összeveszéstől kellett tartania. Kemény, a szemtanú, azt írja Autobiographiájában (I., 55. o.), hogy Bethlen ez időben elkeseredésében ismételve mondogatta: „Csak ez egyszer engedné Isten boldog végét dolgának, soha többé az ilyen meg ilyen nemzetivel delig dologhoz nem kezdene” (tehát nem a törököket szidta, hanem a magyar nemzetet).

Végül nagy bajában a gordiuszi csomót igazán váratlan és magunkfajta ember számára hihetetlen módon oldotta meg: November második felében ő maga üzent érte és hívta meg gődingi táborába azt a nádort, akinek a saját házából való kihúzása végett indította meg a háborút, s akinek még szeptember végén is a legkomolyabban követelte „haladék nélküli” kivégzését.

Vajon mi az oka, hogy éppen neki üzent? – kérdi az ámuló halandó. Hiszen fordulhatott volna Pázmányhoz vagy Eszterházyhoz is. Azok ugyanis most nem bántották meg, rájuk nem haragudott különösebben s így a hozzájuk való fordulás nem lett volna számára ennyire gyalázatosan megalázó.

Mert okos ember s nagyon jó pszichológus volt (önérzete pedig egyáltalán nem volt) – feleljük. Tudta, hogy ez a semmiképpen nem várt önmegalázás annyira jól fog esni a nádor önérzetének, hiúságának, hogy senki mástól se várhat utána olyan ellenszolgáltatást, mint tőle. Egyébként is addig, míg a hadiállapot meg nem szűnt, csakis a nádortól, tehát Thurzótól várhatott tényleges támogatást, mert hiszen a magyar fegyveres erő feje a nádor volt; azzal egyedül ő rendelkezett.

Aztán Pázmányhoz vagy Eszterházyhoz azért se volt érdemes fordulnia, mert tudta róluk, hogy ők igaz emberek, a meggyőződésük harcosai, akik királyukat nem a haszonért, hanem elvből szolgálják. Nekik meggyőződésük, hogy akkor, mikor királyukat szolgálják, egyúttal katolicizmusukat és hazájukat is szolgálják.

Jól tudta viszont ugyanakkor azt is, hogy Thurzó Szaniszló – hiszen közelről ismerte, mert azelőtt legbensőbb hívei egyike volt – nem ilyen ember. Azóta kisült ugyanis, hogy magát Bethlent is csak érdekből szolgálta s mihelyt a királypártiaktól nagyobb koncot kapott, mint tőle kaphatott volna, protestáns létére is kész a katolikusok oldalára állni, sőt hogy új pártjának kedvében járjon s előbbi bűnét feledtesse előttük, képes volt még Bethlen gyalázására is. Bizonyára most is kapható lesz tehát legalább azon katolikus ügy elárulására, melynek táborába úgy se való.

Bethlennek akkori helyzetében fegyverszünetre, mégpedig minél hosszabb fegyverszünetre volt szüksége, viszont a király érdeke természetszerűleg azt kívánta, hogy ezt éppen most semmiképpen se kapja meg. Ezért Thurzó nádor, mint a király magyarországi fegyveres erejének legfőbb parancsnoka, Bécsből csak arra kapott felhatalmazást, hogy ha fegyverszünetet köt, az négy hétnél hosszabb időre semmiképpen se terjedjen.

Bethlen azonban e szinte lehetetlen fokú önmegalázásával (sőt önérzete tökéletes megtagadásával) annyira lekenyerezte magának az egyébként is gyenge jellemű Thurzó Szaniszlót, hogy négy hét helyett tíz hónapra kötött vele fegyverszünetet.

Ha királyunk ügyét ilyen lelkiismeretlenül eláruló nádoraink vannak, csodálkozhatunk-e, ha királyaink, hogy ilyesmiknek ki ne tegyék magukat, arra törekedtek, hogy lehetőleg ne legyen nádor, azaz ne legyen olyan ember, aki nem a király embere ugyan, de mégis joga van a király seregével rendelkezni?

Nem alkotmányellenesség volt ez részükről, hanem csak az önfenntartás ösztönének józan megnyilvánulása. Ha alkotmányellenes lett volna a király, akkor arról gondoskodott volna, hogy a nádor – annak ellenére, hogy a nemzet választja – mégis mindig az legyen, akit ő akar, nem pedig, akit a nemzet akar (Mátyás király, Nagy Frigyes, Hitler, Sztálin alatt mindig így volt az országgyűlésekkel, de így volt Bethlen, sőt Báthory István, Rákóczi György, sőt látni fogjuk, hogy még Rákóczi Ferenc alatt is). Ha pedig ez nem sikerült volna neki, akkor úgy követett volna el alkotmánysértést, hogy a nádornak ezt a jogkörét nem tartotta volna tiszteletben. (Igen könnyen megtehette volna, hiszen háborúban a fegyveres erő az ő kezében volt, vele tehát ott volt a hatalom is.)

Később (de csak jó későn) úgy oldották meg a Habsburgok ezt a dolgot, hogy az uralkodóház tagjai (főhercegek) lettek a nádorok, de viszont ekkor meg nekünk volt egészen mellékes, hogy van-e nádor vagy nincs. Nekünk csak a protestáns, tehát királyellenes nádor volt fontos, nem a nádor. De miért vesszük annyira zokon, hogy az uralkodóháznak is csak ez a nádor volt ellenszenves. Hiszen az igazság a legrosszabb esetben is csak az, hogy ők tizenkilenc voltak, mi pedig egy híján húsz.

A nádor ezen árulását látva arra is lehetne gondolni, hogy Thurzó Szaniszló egész királyhűsége és Bethlen-ellenessége csak színlelés volt; hogy ő csak Bethlen kémje volt akkor, mikor a király híveinek táborába szegődött s szerepét csak azért játszotta meg, hogy nádor lehessen s ezáltal nemcsak maga érvényesülhessen, hanem Bethlennek és vele felekezetének is legtöbbet használhasson.

Ez a feltevés téves. Thurzó nem színlelésből gyalázta Bethlent akkor, mikor tehette, mert független volt tőle, hanem meggyőződésből. Egész bizonyos, hogy Bethlent nem tisztelte, sőt lenézte. Nemcsak az egyszerű származású Bethlennek szólt ez a gőgös Thurzótól, hanem az önző és machiavellista Bethlen alantas jellemének is. Aki Bethlent közelebbről ismerte, nem becsülhette.

Bethlen azonban minden képzeletet felülmúló és Thurzóra nézve rendkívül hízelgő önmegalázásával úgy levette lábáról a gyenge jellemű, állhatatlan embert, hogy nem tudta megállni, hogy meg ne hálálja neki és össze ne szűrje vele a levet. Ő minden lelki gátlás nélkül mindig azt szolgálta, aki legutoljára tett vele jót. Szolgálta Bethlent akkor, mikor az ő kezében volt a hatalom s ő Bethlen fő-, Thurzó Imre halála után pedig legfőbb embere lehetett ezáltal.

Aztán szolgálta a királyt, mikor már újra a király lett itt az úr, s mert e szolgálata által még az eddiginél is több, nádor lehetett. Végül szolgálta megint Bethlent, mikor megint Bethlen lett Magyarország ura s mikor ő ennek ellenére mégis oly „nagylelkűen” (a valóságban olyan jellemtelenül, mert hiszen minden egyedül a haszonért történt) megbocsátott neki, sőt újra legnagyobb bizalmával „tüntette ki”.

Az bizonyos, hogy Bethlen a nádor előtti megalázkodásával bámulatos emberismeretének adta bizonyítékát. Az emberek gyengéit pompásan fel tudta használni céljaira s szinte előre tudta, hogy azok az emberek, akikkel dolga van, mit és hogyan fognak csinálni. Az is kétségtelen azonban, hogy egy önérzetére csak valamit is adó ember azt, amire Bethlen Thurzó irányában rászánta magát, akkor se tette volna meg, ha ő is a Bethlenéhez hasonló bámulatos emberismerettel és lélektani számítással rendelkezett volna. A sikernek ugyanis olyan nagy ára volt, hogy egyszerűen az önérzete nem tűrte volna, hogy pályázzék rá. Bethlené tűrte. Neki a haszon fontosabb volt, mint az önérzet.

A mi bolsevistáink ugyanilyenek voltak. Az ő önérzetük is eltűrt mindent. Ők nem szégyellték, hogy börtöneikben a papokat (és nempapokat) kínzásokkal vették rá arra, hogy ezentúl az ő ügyüket szolgálják, pedig ezzel legalább közvetve egyúttal azt is elismerték, hogy ügyük nem igaz ügy. Ők azonnal jóbarátai tudtak lenni a megkínzott „reakciósoknak”, mihelyt megtörtek.

Ők azt se szégyellték, hogy a tárgyalások ürügye alatt táborukba csalt Malétert elfogják, hogy bosszút állhassanak rajta s a magyar szabadság ügyét ezzel legértékesebb vezetőjétől megfosszák. Ők nem szégyellték szavukat adni a jugoszlávoknak, hogy Nagy Imre és társai bántódás nélkül hagyhatják el budapesti követségük területét s nem szégyellték őket ennek ellenére utána rögtön letartóztatni s ismeretlen helyre elhurcolni majd kivégezni. Ők nem szégyellték a szabadságharc alatt külföldre menekülteket amnesztia ígéretével hazacsalni s aztán az amnesztiát számtalan esetben meg nem tartani.

Például egy újságírót, akivel személyesen beszéltem, hazajövetele után börtönbe vetettek és addig nem eresztették ki onnan, míg nem vállalkozott arra, hogy az ő céljaiknak megfelelő cikksorozatot ír a külföldi menekülttáborokban uralkodó állapotokról. Pedig az az újságíró egy hétig még a börtönt is vállalta, annyira nem akarta azt a cikksorozatot megírni.

Ők nem szégyelltek a magyar püspöki kartól, kezdeti határozott ellenállás után, a legnagyobb terrorral erőszakolni ki nyilatkozatot az 1956-os szabadságharc helytelenítésére s aztán ugyanezzel a nyilatkozattal a Nemzetek Szövetsége előtt eldicsekedni s az ország hangulatának mellettük való megnyilvánulásának bizonyítására felhozni. Ők nem szégyelltek a püspökök nyakára éjszaka ávósokat küldeni s ugyanakkor a nyilvánosság előtt azzal dicsekedni, hogy az államnak az Egyházhoz való viszonya is kezd már javulni stb. A haszon ugyanis nekik is előbbre volt, mint az önérzet.

Bethlen, az üzletember

Említettük, hogy az alkalmazkodás, a haszonért való megalázkodás elsősorban az üzletemberek, a kereskedők sajátja. Aki a haszonért csak megalázkodik, csak előzékenykedik, de ennél tovább nem megy, az nemcsak jó, hanem becsületes üzletember is. Aki azonban még emberi méltóságát és a becsületét is feláldozza a haszonért, az már becstelen üzletember. Az első nem bűn még ugyan, de nem is jellemnevelő. Azért tartották a mi nemesi eleink a kereskedést (még a becsületes kereskedést is) úriemberhez, nemeshez, nem illő foglalkozásnak s ezért tartja az Egyház is a kereskedést, még a tisztességes kereskedést is, paphoz nem illő foglalkozásnak még ma is.

Még a kommunisták is azzal okolták meg a kulákok elleni gyűlöletüket, mert azok szerintük mind kupecek. De úgy látszik, hogy a „kupecséget” csak a kulákokban gyűlölték, mert hiszen nekik maguknak majdnem minden valamirevaló emberük zsidó volt, tehát kereskedők közül került ki s kereskedő ősök ivadéka volt, akár megmaradtak végig zsidónak, akár megkeresztelkedtek már (de persze többnyire protestánsnak). Tulajdonképpen az egész országkormányzat is üzlet volt részükre, üzleti alapon is vezették, a kereskedelmi „szektor” jövedelmezett belőle legtöbbet. Nem is csoda, hiszen majdnem minden hamis volt: az élelmiszerek (a zsír, a tejföl, a paprika stb.), a ruha, a cipő, az építőanyagok. (S mégis azt állították, hogy a kizsákmányolás ellen küzdöttek!)

Jellemét és természetét már ismerve nem csodálkozunk, sőt természetesnek találjuk, hogy Bethlen is született üzletember volt és nagyon szeretett és tudott is kereskedni. Nem szégyellte a kupeckedést még a fejedelmi székben se s akkor se, mikor már „fölségnek” szólították s a császárlány kezére pályázott. Ez végeredményben érthető is, hiszen sose lett volna belőle felség és sose jutott volna abba a helyzetbe, hogy a császár családjában jelentkezzék kérőnek, ha nem tudott volna olyan jól bánni a pénzzel és nem lett volna olyan jó kereskedő.

Kereskedik Bethlen (fejedelem korában is) lovakkal, ökrökkel, bőrökkel, arannyal, rézzel, higannyal, mézzel, viasszal stb., s még azt is megtette, sőt mindig így tett, hogy azokra a cikkekre, melyekkel kereskedett és épp akkor kereskedett, kiviteli tilalmat rendelt el. Ezzel egy csapásra két legyet ütött. Egyrészt ő maga több és olcsóbb árucikkhez jutott, mert alattvalói árujukat külföldre nem vihetvén, kénytelenek voltak az ő felvásárlóinak áron alul eladni; másrészt emiatt külföldön se lévén erdélyi vetélytársa, ott is diktálhatta az árakat.

De még ennyivel se elégedett meg, mert nemegyszer még limitációt, ármaximálást is elrendelt, hogy olcsóbban vásárolhasson, sőt, hogy konkurensektől ne csak külföldön, hanem itthon is mentes legyen. Mézben, viaszban még arra is kötelezte alattvalóit, hogy árujukat egyedül csak neki adhassák el. Olyan okos ember volt tehát, hogy korát 300 évvel megelőzve ő is tulajdonképpen az egész ország nevében és az egész ország termékeivel kereskedett egyedül a maga hasznára, úgy, mint a „szocialista állam”.

Ő már akkor megvalósította az államkapitalizmust. Nem csoda, hogy a kommunistáink Bethlent mint haladó szellemű magyart, magukkal rokon léleknek találták s például a debreceni közgazdasági technikumot csak ők (1957-ben) nevezték el Bethlen Gáborról (Pázmány egyetemét pedig megfosztották nevétől).

Mindez kereskedés volt, de azt már semmiképpen se mondhatjuk, hogy tisztességes kereskedés. De hát ebben is csak a szovjet kommunizmust előzte meg, melyben szintén csak egy kapitalista volt: az állam, s mivel ezt az államkapitalizmust éhes kapitalista ösztönei kielégítésében nem gátolta se rendőrség (hiszen az ő rendőrsége volt), se sajtó (hiszen az is az ő kezében volt), se közvélemény (mely mukkanni se mert), tehát a kapitalista állam kapitalistáinak három réme közül egyik se feszélyezte, sokkal szabadabban és gátlástalanabbul zsákmányolhatta ki a társadalmat, mint a kapitalisták államában azok közül a tőkések közül bármelyik, akiket annyit szidott és gyalázott. A maga lelkivilága után indulva ugyanis el se tudta képzelni, hogy még közöttük is akadhasson tisztességes ember.

Első felkelése után, mert igen sok zsákmányolt lova volt, még azt is megtette Bethlen, hogy a szászokat, akik addig ökrökkel szoktak szántani, rákényszerítette, hogy ezután erre a munkára lovakat használjanak. Ezért megvetette velük a maga lovait, ő maga pedig a szászok ezáltal feleslegessé vált ökreit külföldön jó áron értékesítette.

Ilyen lelkület mellett az is érthető, hogy a zsidókat kedvelte, a zsidó kereskedőknek szabad járást-kelést biztosított az országában, sőt portai követeit is kéri, hogy ne csak zsidó orvosokat, hanem zsidó kereskedőket is irányítsanak országába.

Bár az eddig mondottak se nagyon nevezhetők tisztességes kereskedelemnek, Bethlen még ennél is továbbment s még pénzhamisítással is növelte jövedelmét és kizsákmányolta alattvalóit. Uralma alatt a rendek nem győztek panaszkodni az országgyűléseken a sok rossz pénz miatt. De még az erdélyieknél is jobban „boldogította” ezzel az oppelnieket és a ratiboriakat. Szép, hogy azokat az alattvalóit, akik idegenek voltak s akikről – úgy látszik – sejtette is, hogy nem sokáig maradnak alattvalói (hiszen ezt a két hercegséget már második támadása miatt elvesztette), azokat csapta be inkább, mint az erdélyieket, de hát ez még „hazafias” alapon állva se mentség, mert hiszen azok is alattvalói voltak s becsapni még idegeneket se szabad.

Mi is azt tartjuk, hogy mi a Habsburgok számára „idegenek” voltunk, mégis milyen nagy bűnüknek tartjuk, hogy állítólag ők is jobban kizsákmányoltak bennünket, mint örökös tartományaik lakóit. Mivel láttuk és látni fogjuk még, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz, s mivel tapasztalat szerint az emberek olyan bűnöket szoktak feltenni másokról, melyekben maguk is ludasok, bizonyára ez a vád is azért keletkezett körünkben, mert a mi Bethlen-féle hazafiaink a Habsburgok helyében bizony úgy kizsákmányoltak volna bennünket, akár Bethlen az oppelnieket és a ratiboriakat. Hiszen kizsákmányolta ő még az ő „édes” Erdélyét is s mindössze csak annyit tudunk mentségére felhozni, hogy őket mégse egészen annyira, mint az oppelnieket.

Az is igaz, hogy a történelem folyamán alig találunk uralkodót, aki rossz pénzt sose veretett volna, sőt veretett rossz pénzt még Bethlen tőlünk szent életűnek mondott és jellemben példaképnek állított ellenfele, II. Ferdinánd is. Azonban az ő és más hasonló dolgot elkövetett uralkodók effajta műveleteit nem is lehet a Bethlenéivel egy napon említeni. II. Ferdinánd állandó pénzzavarban volt. Ez az örökös pénzzavar nála természetes lett volna még akkor is, ha nem lett volna olyan bőkezű adakozó, mint amilyen volt. Hiszen egész uralkodása egyetlen háború volt, az pedig köztudomású, hogy a háborúhoz pénz, pénz és harmadszor is pénz kell. Háborúi egyikét se ő indította meg, mindegyiket úgy kényszerítették rá, de ha már rákényszerítették őket, állnia kellett őket.

Igaz, hogy akkor még közel se voltak a háborúk annyira totálisak, mint ma, s ezért közel se kerültek annyira sokba, mint a ma háborúi, ámde akkor az adók és az államok bevételei is sokkal kisebbek voltak a maiaknál. Ezért költségeiket fedezni akkor is épp oly nehéz volt, mint ma, s miattuk az inflációt akkor is igen nehéz volt elkerülni.

A különbség a két helyzet között csak az, hogy ma úgy keletkezik az infláció, hogy fedezet nélkül bankót nyomtatnak, akkor pedig – mivel papírpénz még nem volt – úgy, hogy hamisították, hígították az ércpénzt, azaz mindig kevesebb aranyat vagy ezüstöt tettek bele. Ez ugyanaz volt, mint ma a fedezet nélküli bankjegyek nyomása. A tömegek becsapása azonban akkor a mainál mégis kisebb volt, mert világos, hogy az ércpénzt nem lehet olyan fokban hígítani, mint a papírpénzt.

A fedezet nélküli bankjegyek kibocsátását (s még inkább az arany- vagy ezüstpénz hígítását) menti a kényszerűség. Mi mást csináljon ugyanis ilyen esetben az állam? Bűntelenné azonban még a kényszerűség se teszi, mert bármi legyen is az oka, kétségtelen, hogy amit tesz, az az alattvalók becsapása, megcsalása. A csalás pedig akkor sincs megengedve, ha az állam érdekei megkívánják. A cél nem szentesíti az eszközt.

Bethlen pénzhamisítása azonban egész más eset volt, mint ez. Bethlen nem kénytelenségből, nem kényszerhelyzetből veretett hamis pénzt (pedig még ez esetben veretni is helytelen), hanem tisztán nyerészkedési szándékkal, tehát tisztán csalásból, csak azért, hogy a már meglevő sokhoz még többet szerezzen. Ő korának legpénzesebb fejedelme volt. Ő a „szabadságharcait” mindig azért indította meg, mert be akarta fektetni, hasznosítani akarta már túlságosan összegyülemlett pénzét, s mivel láttuk, hogy az egyik „szabadságharca” után már egy-két év múlva következett a másik, megtudhatjuk, hogy az ő kincstára, kiürítése után, már egy-két év múlva tele volt.

Egy-egy ilyen vállalkozása körülbelül jó félmillióba került. Láttuk ugyanis, hogy a pénzember keserű csalódásában azzal fenyegeti meg az érdekei iránt nem elég fogékony magyar protestánsokat, hogy még egyszer nem fogja elkölteni „értük” (!) öt-hatszázezer forintját.

Bethlen azonban nem azért viselt háborút és olyan sűrűn háborút, mert holmi Bethlen-féle gonosz emberek rákényszerítették, mint a szegény Habsburgokra szokták, hanem érett megfontolás után maga indította meg őket azért, mert több akart lenni, mint volt, mert hódítani akart, nagyobb országot és nagyobb hírnevet akart szerezni és mert volt hozzá pénze. „Szabadságharcai” azért következtek másfél-kétévenként egymás után, mert a háborúban kiürült (vagy inkább csak megdézsmált) kincstára ilyen hamar telt meg újra. (Tudjuk, hogy harmadik támadása után hamarosan már a lengyel koronát akarta megszerezni, tehát ekkor is túl hamar megtelt újra a kincstára.)

Ha egy ellenségeitől szorongatott, háborúba kényszerített, végső szükségbe jutott fejedelem folyamodik kénytelenségből ahhoz, hogy kivételesen kevesebb nemesfémet tesz pénzeibe, mint az előírás kívánná, az ő esetét erkölcsileg nem is lehet a Bethlenével összehasonlítani. II. Ferdinánd és fia, III. Ferdinánd a harmincéves háború folyamán nemegyszer jutott olyan válságos helyzetbe, hogy még maga Bécs is veszélyben forgott s még a dinasztia végleges bukására is gondolni lehetett.

Bethlen azonban azért folyamodott egész rendszeresen ugyanehhez az eszközhöz, hogy már meglevő sok pénze még több legyen; hogy hírnevet, dicsőséget szerezzen; hogy hódíthasson; hogy támadóháborúkat indíthasson. Sőt neki még támadóháborúi megindításakor se volt szüksége pénzhamisításra, mert neki még ehhez is megvolt a szükséges pénze. Ő egyedül csak azért hamisította a pénzt, hogy minél olcsóbban, minél kevesebb áldozattal hódíthasson; hogy előre nem látott bonyodalmak esetén se kerüljön bajba, s így mindig legyen még tartalékpénze is, azaz, hogy támadása még a biztosnál is biztosabb sikerű legyen.

Nem is támadott ő hiába sose, mert sorozatos támadásai egyikében se jutott olyan helyzetbe – láttuk, hogy ezt büszkén hangsúlyozta is –, hogy fűhöz-fához kellett volna kapkodnia, mert csapatait már nem tudta volna fizetni. Mikor első támadásakor szövetségeseit, a cseheket, Tildy teljesen leveri s így minden számítása felborult, ő még egymaga is tartani tudja magát szinte még évekig csak azért, mert kevesli a már előbb felajánlott 13 megye helyett azt a hetet, melyet Ferdinánd még hajlandó adni neki, és hogy a királyi címről ne kelljen lemondania.

De második és harmadik kevésbé sikerült támadásai után se jutott soha olyan helyzetbe, hogy kénytelen lett volna megalázkodni (hogy mégis megtette, nem kényszerűségből, hanem érdekből, önként történt) s mindenáron békét kötni. Ő ez újabb két alkalommal is bírta volna a háborút még akár évekig is. Ezért tudta elérni, hogy legalább azt, amit már bírt, mindig meg tudta tartani s híveinek biztosítani tudta az amnesztiát is nemcsak az első, hanem a második és a harmadik alkalommal is. Aki hozzá csatlakozott, annak nem nagyon kellett félnie, hogy pórul jár.

A Habsburg ház azonban azon mérhetetlen összegű pénz ellenére, melyet elköltött a harmincéves háborúban és azon számtalan fényes diadal ellenére, melyet e háború folyamán aratott, még azt a birtokállományt se tudta megtartani, melyet a háború megkezdésekor bírt. Az ő hívei és szövetségesei (többek közt még a derék bajor Miksa is) igen sokszor voltak kitéve megaláztatásoknak, szenvedéseknek és nélkülözéseknek azért, mert a Habsburgok szövetségesei voltak. A Habsburgok ugyanis csak akkor voltak biztonságban, mikor a szerencse a zászlaikhoz szegődött, váratlan vereség esetében azonban, legalább egy időre, szinte az egész birodalom összeomlott, mert pénz rögtön sohase volt, hanem mindig kellett hozzá legalább egy fél esztendő, mire nagy nehezen elő tudták teremteni kölcsönökből, zálogból.

Azt hiszem, ezek után már nem kell magyaráznunk, milyen ég és föld különbség volt erkölcsi szempontból Bethlen és a Habsburgok pénzhamisításai között. Bethlen nem is tudta, mi az a kiürült kincstár és teljes pénztelenség, mégis hamis pénzt veretett. Az ilyen pénzhamisítást semmivel se lehet menteni.

Bethlen alantas pénzvágyából és szabadon burjánozni hagyott kapzsiságából folyik az a becstelensége és szerződésszegése is, hogy noha a nikolsburgi békében világosan benne van, hogy foglyait mindkét fél váltságdíj nélkül bocsátja szabadon, tehát a béke aláírásával erre Bethlen is kötelezte magát, s noha, mint ez magától értetődő, Ferdinánd így bocsátotta szabadon foglyait. Bethlen mégis váltságdíjat csikart ki közülük azoktól, akiktől tudott. Ezt a szószegését és alantasságát a királyiak nyíltan a szemére is hányták.

Még ennél is elképesztőbb azonban, amit Szalay „Magyarország története” c. művéből (IV., 539. o.) tudtam meg, hogy ahány német vagy más külföldi zsoldost Ferdinánddal való harcaiban foglyul ejthetett, azokat mind eladta rabszolgákul a töröknek (az esztergomi vagy a budai basának), természetesen tisztán csak azért, hogy még ebből is pénzt szerezzen. Ki tette volna fel még ezt is „a hit” és a „szabadság” e híres „hőséről”? De hát könnyű Bethlennek, mert ez a szégyene egy magyar történelemben sincs benne. Az egyébként kálvinista Szalay művében is csak azért van megemlítve, mert az ő történelme a szabadságharcot követő osztrák abszolutizmus korában jelent meg. Én önérzetes hazafiságomban az azóta eltelt száz év alatt (melyben sajtószabadság volt) nem úgy intéztem volna el ezt a dolgot, hogy hallgattam volna róla, hanem úgy, hogy Szalay állítását megcáfoltam volna.

Bethlen és a magyar történetírás

Kezdjük Baráthosi Benedek bátyánkkal, de csak a tréfa kedvéért, mert neki édeskevés köze van a magyar történetíráshoz. Őt cáfolni se kell. Az ő legnagyobb ellensége a nevetés.

„Bethlen hadvezér és diplomata – írja. – A harag és irigység mondja csak nagyravágyó, ravasz barbárnak. Mindezt a történelem cáfolja meg. Irányváltozásait mindig a helyzet alakulása indokolja. Olyan ravasz ellenséggel szemben, mint a Habsburgok, neki is kötelessége volt hasonló fegyverekkel küzdeni, hogy kisikulhasson (!) cselvetéseikből. Fő céljától azonban soha el nem tért.” (Ez igaz. Fő célja azonban egyéni érvényesülése volt.)

„A béke után Bethlen közeledik a bécsi udvarhoz. Áltatják, Ferdinánd egyik leányát ígéri (!) neki feleségül, de a kamarilla (!), valamint Pázmány és Eszterházy nem bízván Bethlenben, azzal a pletykával, hogy Bethlen török lett, megakadályozzák a frigyet.” (A valóságban éppen ekkor akart Bethlen a törökkel végleg szakítani.)

Egy egész új szenzációval is szolgál Baráthosi: „Az udvar, bár az országgyűlésen célt ért, megremeg Bethlen terveitől és támadásától. Így újra a Habsburgok nem szokatlan eszközéhez fordul és egy morva orvost küld Bethlen udvarába, aki hat hét alatt halálra gyógyította a 48 éves, erős fejedelmet”.

Látjuk tehát, hogy nemcsak Bethlen korában láttak a protestánsok felekezeti fanatizmusukban minden katolikusban egy-egy méregkeverőt, hanem még most is akadnak köztük ilyenek, sőt mellette még olyan felvilágosultnak tartják magukat, hogy éppen ők még könyvet is írnak. De elhitt ilyesmiket még Rugonfalvi Kiss is, pedig ő tanár volt a debreceni egyetemen s úgyszólván az egész jelenlegi tiszántúli kálvinista értelmiséget ő nevelte. Ő is nyíltan hazaárulózza még Pázmányt is, s úgy szidja, mint a bokrot.

A morva orvost természetesen nem az udvar küldte Bethlenhez és természetesen nem is az ő kezelése okozta Bethlen halálát. Bethlen csak 48 éves volt ugyan, de éppen nem volt ekkor már „erős”. Merő betegség volt már akkor az egész ember.

A Habsburgokat, de különösen egy II. Ferdinándot ravasznak csak az gondolhatja, aki teljesen járatlan a történelemben. Hát még mit mondjunk arról, aki egyenesen méregkeverőnek gondolja?! Annak nemcsak történelmi ismereteiről, hanem még a jelleméről se gondolhatunk jót, mert tudvalevő, hogy nem a jólelkű emberek azok, akik olyan könnyen felteszik valakiről még a méregkeverést is.

A Tolnai Világtörténelme: „Bethlen Gábor minden irányban korának egyik legkiválóbb uralkodója volt. Harcok között indult meg a pályája és a harcok folyamán szerezte meg nevének tekintélyét és országinak jólétét. Negyvenkét csatában vett részt, de valamennyiben a nemzeti és a vallási szabadság szent érdekeiért küzdött.” (Látjuk tehát, hogy Bethlen a sok harcért dicséretet kap. Pedig egyébként micsoda gyűlöletes tömeggyilkosság volt a háború a Tolnai Világlapjának s hogy szemére hányta az Egyháznak, hogy nem küzdött ellene olyan határozottan, mint ő!)

„Magyarország az ő hatalmas ereje nélkül Erdéllyel együtt Csehország sorsára jutott volna, de másfelől az ő győzelmei a Habsburgok felett voltak okai annak a kudarcnak, mely Ausztriát akkor is érte, mikor a protestánsok fölött diadalt aratott.” (Nagy zavarban lenne a Tolnai Világtörténelme, ha felszólítanánk, sorolja fel azokat a győzelmeket, melyeket Bethlen a Habsburgok felett aratott s mondja meg, hogy folytak le ezek a győzelmek? Bethlen kezébe kerítette egész Magyarországot, de nem győzelmes ütközetekkel, hanem azért, mert ellenfél és ütközet nem is volt.)

„Győzelmét nem tudta kellőképpen kihasználni, mert Bethlen mindig résen volt és a legválságosabb pillanatban jelent meg a harctéren, hogy a protestánsok ellen intézett súlyos csapásokat elhárítsa.” (Bethlen nem jelent meg egy olyan harctéren se, melyen külföldi hitfelei sorsa eldőlt. Ezért is járatta le magát annyira külföldi hittestvérei előtt. Egyébként jellemző, hogy a Tolnai – noha köztudomásúlag zsidó volt – mennyire egész nyíltan azonosítja magát a protestantizmussal akkor, mikor Magyarország történelméről ír Magyarország népének. Csak nem ezért van ez a nagy szolidaritás, mert ő is velünk egy véleményen volt abban, hogy a protestantizmus és a kommunizmus lényegében azonos? Pedig hát sajnos nemcsak a Tolnai, hanem az egész magyar hazafias történetírás ennyire azonosítja magát a protestantizmus ügyével.)

„A bécsi udvar érthető okokból nem kedvelte őt. (Egyenesen elmebetegnek kellett volna lennie, ha kedvelte volna.) Minden eszközt megragadott megbuktatására, s mikor ezt a célját elérni nem tudta, a rágalom fegyvereivel akart neki ártani. (A bolsevisták is mindig azt állították, hogy őket „rágalmazzák”.) Ebben is az engesztelhetetlen gyűlölség vezette azon fejedelem iránt, aki őt több ízben megalázta (láttuk, hogy mind a három békeszerződésben Bethlen alázta meg magát az udvar előtt), harctéren legyőzte (melyik harctéren?) és reakciós tervei (itt már egészen bolsevik a szóhasználat) megvalósításának állandóan útjában volt.” (Kétségtelen, hogy II. Ferdinánd „reakciós tervein” csak a katolicizmus védelmét lehet érteni. Nem volt tehát nekünk szükségünk kommunizmusra, hogy a történetírásunk „pártos” lehessen. Nálunk már azelőtt is minden pártosan folyt.)

Jellemző, hogy a katolicizmus védelmét mint sötét reakciós tervet lehet Magyarország közvéleménye elé odaállítani, melynek meghiúsulásáért természetesen a katolikus Magyarországnak is hálásnak kell lennie Bethlen iránt, mert hiszen reakciósnak a katolikus Magyarországnak se szabad lennie. Újabb bizonyíték Bethlen mozgalmának a mi mai kommunistáinkkal való rokonságára. Mintha csak annak éberségre való figyelmeztetéseit hallanánk a Tolnai Világtörténelmében is a mindenhova beszivárgó veszedelmes ellenség, a klerikális reakció ellen.

Egyébként a fenti idézet csupán üres szólamokat tartalmaz, melyeket szerzőjük találomra, hasból írt le s melyekkel elárulja, hogy a tényeket egyáltalán nem ismeri. A Tolnai Világtörténelme is egészen úgy gondolkodik, mint Baráthosi, ha egészen annyira nem is együgyű, hogy még a másvilágra is a bécsi udvarral küldesse el Bethlen Gábort, mégpedig viruló egészsége közepette. Ugyanis Bethlen Gábor makkegészséges ugyan, de azért mégis orvost kell neki küldeni.

Mint láthatjuk, a Tolnai Világtörténelme is nyíltan protestáns alapon áll, a protestantizmus érdekét a magyarsággal egynek veszi, a bécsi udvart ő is minden lével megkentnek, minden istentelenségre azonnal kaphatónak, gonosznak, irigynek, kajánnak s melléje a butaság megtestesülésének tartja, mely Bethlenben nemcsak a tehetséget és felvilágosultságot, hanem egyúttal a jellemet, erényt és becsületességet is gyűlöli. Pedig hát láttuk, hogy az igazság az, hogy mikor ezzel a „gonosz” „udvarral” tárgyalt, maga Bethlen is mindig elismerte a maga erkölcsi alacsonyabbrendűségét s úgy viselkedett, mint ahogyan a bűnbánó szokott az igazság és erkölcs képviselőjével, akinek javulást ígért (csak sose tartotta meg, amit ígért).

Az se igaz, hogy Bethlen akár „megalázta”, akár „legyőzte” volna az udvart. Az, hogy háromszor egymás után hátba támadta és tönkre akarta tenni azt, akinek hűségére ő maga is felesküdött és akinek minden békeszerződésében újra meg újra megígérte, hogy most már igazán nem teszi többet azt, amit eddig tett, legfeljebb Bethlenre szégyenletes, tehát „megalázó”, de nem az udvarra. Az udvarra legfeljebb elszomorító és kiábrándító volt mindaz, amit Bethlen csinált.

Bethlen nem legyőzte Ferdinándot, hanem egyszerűen csak elözönlötte azt a Felvidéket, melyen királyi csapatok akkor nem voltak, mert hiszen Bethlen azért izgatta előtte állandóan a magyar rendeket, hogy „idegen” csapatokat ne tűrjenek meg az országban, mert ez sérti a magyar függetlenséget, hogy majd ha ő „el-kijön” Erdélyből, ne legyen senki, aki útjában feltartóztassa. Így aztán nem is tartóztatta fel senki, s mire – mivel még hadüzenetet se küldött – Bécsben megtudták, hogy megindult, már ott is volt az osztrák és morva határon s magát Bécset tudta fenyegetni.

Fenyegetni tudott csak tehát, nem pedig legyőzni, mert a határon túlmenni mégse tudott sose. (Morvaországban bent volt, de csak a határ közelében.) Egyetlenegyszer, utolsó támadása alkalmával lett volna alkalma érdemes ütközetre. Wallensteinnel állt szemben. Wallenstein akkor még nem volt az a világhírű hadvezér, akivé később lett, mert pályája elején állt még s egyébként se volt neki több 10-15.000 embernél, de Bethlen még így se mert vele megütközni, hanem mint láttuk, fegyverszünetet kért tőle és az éj leple alatt megszökött előle. Csak így „győzte le harctéren” Bethlen az udvart.

A király akkor verhette volna le Bethlent, amikor akarta, de ehhez ide kellett volna hoznia hozzánk a katolikus Liga nyugaton harcoló seregét. Ezt különösen Bethlen első támadásakor könnyen meg is tehette volna, hiszen Tilly serege erre a fehérhegyi győzelem után ráért volna, mert Németországban egyelőre még nem volt dolga utána. Ez esetben azonban ezt a nagy sereget egy fél évvel tovább kellett volna fizetni s természetesen nem a katolikus Ligának, hanem Ferdinándnak. Ez körülbelül ugyanannyiba került volna Ferdinándnak, mint amennyit a Bethlennek átengedett hét megye ért. Azonban Tilly seregének idehozatala még Magyarország elpusztulását is maga után vonta volna. Ezért hagyta a jó Ferdinánd Bethlent győzni s ezért engedte át neki inkább az ország egy részét.

Mindezt maga Bethlen is nagyon jól tudta s ezért használt olyan alázatos hangot a béketárgyalásokban (különösen második és harmadik támadása után, de az első legvégén is). Tudta, hogy ha a császárt nagyon megharagítja s eltaszítja magától, akkor a vesztes csak ő lehet. Ferdinándra anyagilag körülbelül egyet jelentett a háború folytatása vagy Bethlen „contentációja” (személyi igényeinek kielégítése). Bethlen számára azonban az első katasztrófát, a második a sikert jelentette. Neki tehát ugyancsak nem volt mindegy a kettő.

Az is teljesen légből kapott és a tények nem ismerésére valló állítás, hogy szövetségesét, a nyugati protestantizmust, Bethlen mentette meg az elbukástól. Ez csak lehetett volna így, de nem volt így a valóságban. Bethlent ugyanis annyiban feltűnően üldözte a balszerencse, hogy mikor nyugati protestáns szövetségesei támogatására hátba támadta a császárt, szövetségesei mindig vereséget szenvedtek.

A végromlástól azonban mégse ő mentette meg őket, mert hiszen láttuk, hogy a császár csak takarékossági okokból nem hozta ide Bethlen ellen azt a sereget, mely a nyugati protestánsokat leverte s így utána Bethlent is könnyen elintézhette volna, ha akarta volna.

Bethlen azonban annyira nem aggódott szövetségesei vagy a nyugati protestantizmus sorsa miatt, hogy a császárral való vásárt nemcsak akkor bonyolította le hidegvérűen, mikor a dolgok menetén úgyse változtathatott volna, hanem még olyankor is, mikor egy kis áldozattal reménye lehetett volna arra, hogy hasznára lehet „Isten tisztességének”, azaz a protestantizmusnak.

Külön kell méltatnunk azt az állítást, hogy a fehérhegyi diadal után mi magyarok is, mint nemzet, a csehek sorsára jutottunk volna, ha Bethlen akkor nincs fegyverben. Rákóczi György életrajzában ezt Szilágyi állítja.

Kissé ravasz a beállítás, mert se Szilágyi, se elvbarátai nem mondják meg, mit értenek azon a többesszám első személyen, amit használnak. Nem mondják meg világosan, kiket jelent az a „mi”: a magyarokat-e vagy a protestánsokat. A kettő ugyanis nem azonos.

A magyar alkotmány és szabadság (annál kevésbé maga a magyarság) semmiképpen se jutott volna a csehek sorsára Bethlen nélkül se, még a fehérhegyi protestáns vész után se. Láttuk, hogy azt a sereget, mely a bajor választóé, illetve a német katolikus Ligáé volt, Ferdinánd csak zsoldja vállalása fejében hozhatta volna a csehországi győzelem után mihozzánk Bethlen és a magyar protestantizmus ellen. Hiszen már azért is nagy árat kellett fizetnie, hogy ez a sereg Csehországba eljött a kedvéért. (Egy egész német választófejedelemséget, a Pfalzot kapta érte bajor Miksa fizetésül.) Ha emiatt még Bethlen megbüntetésére se hozta ide, egyáltalán nem valószínű, hogy idehozta volna Bethlen lázadása nélkül.

De egyébként is II. Ferdinánd csak kevéssel előtte esküdött meg Magyarország függetlenségére és alkotmányára és ő nem az az ember volt, aki esküjét aszerint szegte meg, amint érdeke kívánta vagy hatalmi állapota engedte.

Nem is lehet a cseh meg a magyar helyzetet egy vonalba állítani. A csehek támadók, provokálók voltak, a leggyalázatosabban fellázadtak Ferdinánd elődje, II. Mátyás ellen, a hozzá hűeket kiszórták az ablakon, s amikor Mátyás gyengesége tudatában még ezt is megbocsátotta nekik, elbizakodottságukban még csak szóba se álltak vele. Érthető tehát, ha leveretésük után nem volt számukra kegyelem.

Világos, hogy ha utána II. Ferdinánd ezt a sereget tovább is szolgálatában tartja s idehozza hozzánk Bethlen ellen s őt is oly megsemmisítően megveri, mint előtte a cseheket, nálunk is lett volna büntetés s nálunk is elkobozták volna a Bethlen mellett fegyvert fogottak vagyonát. Ezt már csak azért is megtették volna, hogy a háború költségeit fedezni tudják belőle.

De nálunk ez esetben se lett volna a megtorlás akkora, mint Csehországban, mert először is a lázadást nem mi kezdtük, hanem a csehek; másodszor, mert az ő szabadságaikra sose esküdött fel Ferdinánd, de a mienkre igen, mégpedig éppen fellázadásunk előtt közvetlenül. Ez az esküje a mi fellázadásunkkal érvénytelenné vált ugyan, de Ferdinándra még így se lett volna hatás nélkül. Ezen kívül Csehországban sokkal inkább maga a nemzet lázadt fel, mint nálunk. Ott nem volt olyan nagy egyéniség, mint nálunk, ahol mindent maga Bethlen Gábor csinált, tehát elsősorban mindenért ő volt a felelős.

Aztán ott a másik példa: Rákóczi Ferenc kurucait is leverték. Tönkre is tehette volna őket az udvar épp úgy, mint ahogyan II. Ferdinánd a cseh protestánsokat tönkretette, mert hiszen nyugaton akkor is befejeződött már a háború s az ott felszabadult seregek készen voltak a hazánkba való bemasírozásra. A művelet se tartott volna sokáig s ezért nagyobb pénzáldozatba se került volna. S lám, mégse lett megtorlás vagy bosszú, mégis megkaptuk a szatmári békét, sőt a legteljesebb amnesztiát is s ebből még maga Rákóczi se volt kivéve, sőt még külön haladékot is kapott a meghódolásra.

Mi címen lehet tehát azt állítani, hogy ha nem lett volna Bethlenünk, akkor végünk lett volna?

Csak annyi igaz, hogy ha végünk lett volna, egyedül Bethlen miatt lett volna végünk. Ha ugyanis nincs Bethlen, egész bizonyos, hogy nem lett volna lázadás s így büntetés se. Hogy azonban volt Bethlen és volt lázadás és a bűnhődés mégis elmaradt, annak a fő oka az volt, hogy a német protestantizmust sem sikerült Ferdinándnak eltipornia.

Mi, mint manapság, akkor is mellékharctér voltunk s a mi sorsunk is a fő harctéren, Németországban dőlt el. Ha a fehérhegyi csatával befejeződött volna a harmincéves háború, akkor, ha talán Ferdinánd esküje miatt nem is mindjárt, de legalábbis Ferdinánd utódai alatt a magyar protestantizmus felszámolása is bekövetkezett volna épp úgy, mint ahogyan Angliában és a skandináv államokban a protestáns uralkodók felszámolták a katolicizmust. Ez se jelenti azonban azt, hogy ez nemcsak a magyar protestantizmus, hanem egyúttal a magyarság felszámolását is jelentette volna.

Ha azonban nem lett volna Bethlenünk és protestantizmusunk, a magyar nemzet mint katolikus, a harmincéves háború kitörésekor épp oly támasza lett volna Ferdinándnak és a katolicizmusnak, mint például bajor Miksa volt, akkor a harmincéves háború elmaradt volna. Akkor csak egyéves háború lett volna belőle, mely a fehérhegyi győzelemmel befejeződött volna, mégpedig a Habsburgok és a katolicizmus tökéletes győzelmével. Akkor ma egész más lenne Európa arculata, mert protestantizmus legfeljebb az északi államokban lenne, de minden valószínűség szerint még ott se. Hiszen még így is csak egy hajszálon múlt, hogy Anglia újra katolikussá nem lett (a jakabisták révén), sőt még Svédország is (a lengyel és katolikus Wasak vagy Krisztina királynő megtérése révén).

Győzelmét és világuralmát a Habsburg-ház ekkor nekünk, magyaroknak köszönte volna, s világos, hogy hálás lett volna érte. Sőt ilyenkor nincs is szükség hálára, mert az erőviszonyok, a politika vaskényszerűsége miatt jutottunk volna vezető szerepre. Mennyivel tágabb perspektíva ez, mint az a Bethlennek tulajdonított érdem, hogy Fehérhegynél nem pusztultunk el mi is a csehekkel együtt!

Minket csak protestantizmusunk és Bethlenünk miatt fenyegetett az a veszély, hogy a csehekkel egy koporsóba feküdjünk. Ha ugyanekkor katolikusok lettünk volna, mégpedig meggyőződéses, áldozatkész és királyunkhoz hű katolikusok, nem koporsó várt volna ránk, hanem felemelkedés, dicsőség, sőt a kereszténység és Európa sorsának döntő irányítása. Hogy ez mind elmaradt, protestantizmusunk és Bethlenünk „érdeme”.

De mindettől el is tekintve, egyáltalán nem ismeri ezt a kort az, aki II. Ferdinándot a népek szabadságát eltipró, vagy legalább eltiporni igyekvő zsarnoknak, vagy akár csak abszolutista uralkodónak gondolja. Az abszolutizmus kora csak jóval később, I. Lipót idejében jött el. II. Ferdinánd korában ez még anakronizmus.

II. Ferdinánd idejében az uralkodónak még alig volt több joga, mint a jelenlegi uralkodóknak. Láttuk, milyen függetlenek, sőt a királlyal szemben milyen zsarnokok voltak az ő korában a mi országgyűléseink, de láttuk azt is, hogy még Pozsony város tanácsával is milyen türelmesen tárgyalgat II. Ferdinánd és alkuszik, és milyen nagy tiszteletben tartja az akkor még teljesen a protestantizmus szolgálatában álló városi tanács jogait és kiváltságait.

Ami nem magát a magyarságot, hanem a magyar protestantizmust illeti, az bizonyos, hogy ez utóbbit II. Ferdinánd szerette volna megtörni, vagy legalább meggyengíteni. S ha ez sikerült volna neki, talán olyan nagy baj lett volna magyar szempontból? Talán kárunk lenne abból, ha Magyarország (természetesen nem a csonka) ma nem 62, hanem 80-90 százalékban lenne katolikus? Hiszen ha egy vallásúak lennénk, csak azt jelentené, hogy erősebbek lennénk s eggyel kevesebb okunk lenne anélkül is állandó belső egyenetlenségünkre.

De még magát a magyar protestantizmust se érte volna semmi veszteség, ha nem lett volna Bethlen Gábor. Ez esetben ugyanis a mi protestantizmusunk semleges maradt volna a harmincéves háborúban. II. Ferdinánd még ezért is hálás lett volna neki, s mivel koronázásakor (éppen a harmincéves háború kitörésekor) ugyanis megesküdött szabadságára és jogaira, világos, hogy esküjét meg is tartotta volna. Még attól sem kellett volna félnie, hogy utóda vonja meg a protestánsok kivívott jogait, mert hiszen a Habsburgok nem győztek (s a magyarok semlegessége esetén se győztek volna) a harmincéves háborúban s így a magyar protestantizmus eltiprásához később se lett volna alkalmuk, illetve elég erejük.

Egy olyan Magyarország irányában, mely nem szegte meg királyának koronázásakor adott hűségesküjét, II. Ferdinánd is kötelezve érezte volna magát a maga koronázási esküje megtartására, melyben többek között a bécsi béke pontjai, tehát a protestantizmus teljes szabadsága is benne volt. Ez pedig mint láttuk, a valóságban nem is csak szabadságot, hanem a katolicizmus felett való uralmat jelentette.

A fehérhegyi diadal után tehát, mikor II. Ferdinánd Európa korlátlan urának érezhette magát, legfeljebb kis erőtlen kísérletek (melyeket még bele lehetett magyarázni a törvény betűjébe) történtek volna Magyarországon a katolicizmus védelmére, de nem protestáns elnyomás.

De még ez is egészen rövid ideig tarthatott volna, mert tudvalevő, hogy Ferdinánd szerencséje és katonai fölénye a fehérhegyi diadal után nem tartott sokáig, s világos, hogy mihelyt felhők tornyosultak feje fölé, még ezeket a kis jelentőségű kísérleteket is azonnal abbahagyta volna. Nem lett volna ugyanis tanácsos, ha bajában még azokat az alattvalóit is ingerli, akik eddig még protestáns létükre is passzívan viselkedtek.

Tehát nemcsak a magyar függetlenséget és alkotmányt, hanem még a magyar protestantizmust se érte volna semmi lényegesebb kár, ha nem lett volna Bethlenje, azaz „szabadságharcosa”. Ártani azonban ugyancsak nagyot ártott a magyarságnak, hogy volt Bethlenje, mert Bocskai után hamarosan és most már másodszor, sőt maga még harmadszor és negyedszer is bebizonyította, hogy ha az uralkodóház bajba kerül, arra a magyarságra, melyre annyit költött és költ, sose számíthat, sőt előre bizonyosra veheti, hogy ellenségei számát fogja gyarapítani s csak akkor tér vissza hűségére, ha kénytelen, azaz mikor a dinasztia már megbirkózott a maga ellenségeivel.

De igen sokat ártott Bethlen a magyarság hírnevének még a protestáns külföld előtt is. Láttuk Schillertől és más külföldi protestáns szerzőktől, hogy Bethlen és társai miatt olyannak látták a magyar nemzetet még ők is, mint amely nem megbízható keresztény s még a törökkel is képes szövetkezni Európa és a kereszténység ellen. Bethlen csatlakozása a nyugati protestánsoknak többet ártott, mint használt, mert mint szövetségesét, a törököt (sőt a tatárt) is hozta magával s ezzel teljesen ellenük fordította az európai közhangulatot. Ezen ugyanis akkor még a protestánsok is megbotránkoztak.

Aztán mekkora véráldozatot okozott Bethlen a magyarságnak, melynek területét éveken át és ismételten hadszíntérré tette, Lippa várának és mérhetetlenül nagy környékének átengedésével megcsonkította és a magyarokon és hajdúkon kívül német, török, tatár, kozák, lengyel zsoldosokat is zúdított a nép nyakára. Láttuk, hogy Pázmány Bethlenhez írt levelében 200.000-re becsüli azt a vérveszteséget, melyet Bethlen ismételt felkelései az akkor alig kétmilliós magyarságnak okoztak.

Nem csoda, hogy emiatt 1622 márciusában maga a magyar országgyűlés is megbélyegezte Bethlent, mikor határozatban mondta ki – természetesen elsősorban őrá célozva –, hogy „törököket, tatárokat és egyéb vad népeket ezután senki se hozzon be az országba; a különben cselekvőket érje a hűtlenség büntetése, úgyszintén azokat is, akik a törökkel cimboráskodnak”.

De mivel Bethlen az országgyűlési határozat után még kétszer hozott be az országba ilyen „vad népeket”, a törökkel pedig egész élete végéig „cimboráskodott”, világos, hogy beleesett ebbe a büntetésbe, ha gyakorlatilag, mint szuverén uralkodót, akitől féltek, nem is érte utol e megbélyegző és magyarul hazaárulásnak nevezett büntetés.

De az ország területét is megcsonkította Bethlen. Erdélyét Lippa és egész óriási vidékének, Magyarországét pedig Vác és vidékének török kézre adásával. A királynak esküt kellett tennie arra, hogy az ország területét megóvja.

Vajon Bethlenre, a szabadsághősre nem vonatkozik ez a kötelesség? Hogyne vonatkoznék, mikor még királlyá is megválasztották s mikor különösen a „hazafiak” ezt a választást érvényesnek is tartják s a Habsburgokkal szemben, akik a magyar koronát természetesen csak bitorolták, az ország törvényes királyának őt tekintik.

Olyan Habsburg királyunk 400 hosszú év alatt egy se volt, aki Magyarország területéből valamit önként átadott volna az ellenségnek, s ha erre rákényszerült, hogy utána ne vívott volna véres és költséges harcokat visszaszerzésére. Bethlen, mint már magyar király, ő maga adott át országrészeket a töröknek, sőt – mint Lippa esetében is – fegyveres erővel kényszerítette rá a jó magyar embereket arra, hogy azt, ami magyar tulajdon volt, a töröknek adják át.

Hát még akkor mi lett volna belőlünk, ha Bethlen nemcsak „szabadságharcot” kezd, hanem még győz is! Akkor ugyanis a töröktől függő és neki adót fizető magyar „nemzeti” királyság keletkezett volna. Utána már pár évre, 48 éves korában Bethlen természetesen akkor is meghalt volna, s világos, hogy utóda ez esetben is az a 20 éves Brandenburgi Katalin lett volna, aki épp úgy német volt, mint a Habsburgok és épp úgy nem tudott magyarul, mint azok. Csak melléje ő még ledér is volt, nem úgy, mint azok.

De hát nem is Brandenburgi Katalin uralkodott volna, hanem Bethlen öccse, Bethlen István és Rákóczi György marakodtak volna a hatalmon. Az előbbi jog, az utóbbi az erő és hatalom címén. Vajon mi lett volna belőlünk, ha mindez nemcsak Erdélyben, hanem Magyarországon is így lett volna? Igaz, hogy Rákóczi György Erdélyben nemcsak Brandenburgi Katalint, hanem Bethlen Istvánt is legyűrte, rendet teremtett s Erdélyt hatalmasabbá és függetlenebbé tette, mint valaha volt, akkor is, ha egyúttal magyar király is lett volna s olyan magyar király, aki török hűbéres volt?

Vajon tűrt volna-e itt a török ilyen hatalmas magyar királyt? Bethlen utóda – ha még olyan tehetséges is lett volna – a török ellen csak német protestáns szövetségben tudta volna magát tartani. De vajon ez nem jelentett volna-e ismét épp oly német befolyást, mint amilyen a Habsburgoké volt, sőt annál sokkal nagyobbat, mert a poroszok kissé „tehetségesebbek” és kíméletlenebbek lettek volna, mint az osztrákok? Hogy leigázott volna bennünket egy Gusztáv Adolf-féle protestáns német császár, aki a Habsburgok helyét elfoglalta volna!

Annak nem lettek volna állandó erkölcsi gátlásai, mint a Habsburgoknak voltak s az nem szenvedett volna állandó pénzzavarban, mint a Habsburgok. De viszont akkor nekünk jaj lett volna. S annál jobban jaj, mert nálunk a protestáns németek ellen nem működött volna az a propaganda, mely a Habsburgok ellen működött, s mi az elnyomást észre se vettük volna. Akkor nem lett volna a nemzetnek ellenálló ereje, mert hiszen számtalanszor rámutattunk már, hogy a protestáns magyar valójában nem a németet, hanem a katolikust gyűlölte a Habsburgokban. Az a magyar protestantizmus, melynek nem volt német a Sziléziából ideszakadt Bocatius János, Bocskai házi svábja, sem Reiber, Bethlen házi svábja, sem Schrember, Bethlen hadiszállítója, mely a törökkel is barátkozni tudott s még a bolsevistákkal is olyan jól megértették egymást, vajon hogy védte volna a magyarságát olyan németekkel szemben, akik „hittestvérei” voltak?

Ha pedig Bethlen (a magyar király) utódai nem a protestáns németekkel, hanem inkább a törökökkel tartottak volna, akkor meg nem lett volna a sorsunk még annál is rosszabb s a jövőnk még annál is kilátástalanabb, mint amit protestáns német befolyás alatt remélhettünk volna? Hiszen akkor meg végleg Balkánná váltunk volna.

Pedig hát Bethlen minden utóda nem lett volna egy-egy Rákóczi György. Hiszen ilyen ügyes ember olyan ritkaság, hogy Rákóczinak pénz (tehát hatalom) dolgában egész Európában nem volt párja. Őt a maga korában egész Európa leggazdagabb uralkodójának tartották. Mi lett volna azonban belőlünk törpe fejedelmek s még inkább pártviszályok alatt, melyeknek szükségképpen áldozatává kellett volna esnünk, hiszen Erdély épp olyan szabad királyválasztó ország volt, mint Lengyelország.

De még a Rákóczi Györgyök állandó tehetsége, pénze és hatalma se tudott volna rajtunk segíteni, mert a magyar királyok török vazallusok lettek volna, a törökök a jogaikból nem engedtek volna s a török akkor olyan hatalom volt, amellyel olyan ember, aki csak az akkori elvérzett és megcsonkított Magyarország erejére támaszkodhatott, nem szegülhetett volna sikerrel szembe. Magyar függetlenséget képviselni s megvédeni jobbról is, balról is egy-egy világhatalom ellen még a Rákóczi Györgyök vagy Bethlenek se tudtak volna. Az ehhez szükséges eszközök nekik se lettek volna meg, hiszen a törökkel szemben egyedül még a mi Mátyás királyunk is gyöngébbnek érezte magát, pedig akkor még megvolt az egész Magyarország s neki abból olyan bevétele volt, mint addig még semmi más magyar királynak.

De Rákóczi György egyébként se volt az a nagy tehetség, aki Bethlen volt, s különösen nem volt jó hadvezér. De ha ő maga még szerencsésen el is evickélt volna, a fia, II. Rákóczi György, már nemcsak Erdélyt, hanem egész Magyarországot döntötte volna abba a szerencsétlenségbe, melybe a valóságban csak Erdélyt és a Rákóczi családot tudta dönteni, mihelyt a törököt magára haragította.

Mind e bajokhoz járultak volna aztán még a vallási ellentétek. Ekkor ugyanis Magyarországon már a katolicizmus is erős volt. Ez a kor már a katolicizmus kora volt, nem a hitújításé. Pázmány korán már ekkor túl voltunk s az ő működésének eredményei ugyancsak meglátszottak már. De viszont a protestantizmus ereje is még töretlen volt. Itt volt tehát két egyaránt erős, körülbelül egyenrangú ellenfél. Nemzeti szempontból a legveszedelmesebb állapot.

Szilágyi Sándor Bethlent „nagy idők nagy emberének” mondja, „kit korának diplomatái közül csak Richelieu s kit a harctéren csak Gusztáv Adolf szárnyalt túl”. (Szilágyi természetesen azt írja, hogy „szárnyaltak”.) (Szilágyi: I. Rákóczi György, 147. o.)

Említettük, hogy ami Bethlen tehetségét illeti, egyetértünk, mert mi is különlegesen nagy tehetségnek tartjuk. Nemcsak diplomáciai, hanem hadvezéri tehetségét illetően is egyetértünk Szilágyival. Azonban Szilágyit felekezeti elfogultsága egy kissé azért mégis túl messze viszi. Bethlent még hasonlítani se lehet Richelieu-höz. Igaz, hogy gátlásai Richelieu-nek se igen voltak s lelkiismerete majdnem olyan tág volt, mint a mi Bethlenünké*, de Richelieu-nek tekintélye volt az európai politikában. Mindenki nagy embernek tartotta és rettegett a hatalmától és eszétől. Bethlen nem volt akkora hatalom, hogy rettegni kellett volna tőle. Őt csak lenézték és megvetették az európai politikában, még saját protestáns pártjában is. Csak akkor álltak vele szóba, ha maga ajánlkozott, de akkor se szívesen. Például még Brandenburgi Katalinnal való esküvőjére se mert küldeni követet egy nyugati szövetségese se, mert a nyilvánosság előtt szégyellték és titkolták, hogy szövetségben vannak vele. Milyen szégyen ez Bethlenre!

* Az Egyház nem is dicsekedett soha Richelieu tehetségével. Nem büszke volt rá, hanem mindig szégyellte, hogy bíboros volt. Arra azonban büszke lehet az Egyház, hogy nem ő tette bíborossá, hanem a francia király, és hogy ez nem is nagyon könnyen sikerült neki. Richelieu maga is érezte, hogy ő nem papnak és nem bíborosnak való. Nem is akart soha az lenni, hanem csak államférfi.

Ami Bethlen hadvezéri tehetségét illeti, én magam is kiemeltem fentebb, hogy e tekintetben is nagyra tartom. Arról azonban még csak vitatkozni se lehet, hogy e tekintetben nemcsak Gusztáv Adolfhoz, hanem Wallensteinhez és Tillyhez se lehet hasonlítani. Kétségtelen, hogy a protestáns svéd Torstenson és Weimari Bernát is sokkal nagyobb hadvezéri tehetség volt nála. Bethlen tehát még a harmincéves háború hadvezérei között se tartozott a legtehetségesebbek közé. Bethlen kora egyébként is igen gazdag volt tehetséges hadvezérekben.

Említettem, hogy igazi nagy csatát Bethlen egyáltalán nem is vívott. Hogy lehetne hát őt együtt emlegetni a világ legtehetségesebb hadvezéreivel?! A szellemi fölény, a rendkívül gyors elhatározás, az ellenfél meglepetések elé állítása jellemzi Bethlen hadi működését. Határozottan látszik rajta a tehetség, de hogy a világtörténelem legnagyobb hadvezérei: egy Gusztáv Adolf, egy Tilly, egy Wallenstein se volt nála nagyobb, annak bizonyítására Bethlennek nem is nyílt alkalma, illetve mikor nyílt volna, elkerülte.

Rugonfalvi Kiss István, a debreceni egyetem öreg történelemtanára, mint kálvinista, olyan rajongója Bethlen Gábornak, hogy Szekfű „Bethlen Gábor”-ára, „Az átértékelt Bethlen Gábor” címen egy 120 oldalas cáfolatot írt. Háromszor is elolvastam ezt a cáfolatot, pedig ugyancsak terhes dolog volt, mert éppen nem üdítő vagy könnyű olvasmány, de – hiába! – a legjobb akarattal se mondhattam utána azt, hogy megcáfolja azt az általános képet, melyet Szekfű Bethlenről fest, sőt még Szekfű egyes részletadatait se.

Legfeljebb talán annak az egy állításának az igazságát gyengítette meg némileg, hogy első támadását közvetlenül megelőzőleg csakugyan egészen olyan példátlan hitszegéssel járt el, mint Szekfű – Pray után – írja. (Emiatt Szekfűnek ezt a Bethlen elleni érvét én mellőztem is.) Ismétlem: Bethlen e a nagy szégyene sincs megcáfolva, csak némileg talán meggyengítve. Általában Rugonfalvi olyan zavarosan cáfol, hogy alig lehet megérteni, hogy tulajdonképpen mit is cáfol és mi az, amit be akar bizonyítani.

De ha Rugonfalvi ezt a kis részletkérdést egész világosan meg is cáfolta volna, az se jelentene semmit. Hiszen Bethlen perfídiája és hitszegései ezer más esetben olyan kétségtelenül be vannak bizonyítva, hogy eggyel több vagy kevesebb volt-e belőle, az már igazán semmit se számít. De az még ebben az esetben is kétségtelen, hogy Bethlen az állítólag „méregkeverő” Dóczyt úgy be tudta csapni, hogy közvetlenül fegyverfogása előtt is húsz mázsa salétromot küldött neki a saját maga elleni támadás megkönnyítésére.

Rendkívül meglepett, hogy egy nagyon művelt, józan és nyugodt, bár öntudatos protestáns ismerős fővárosi középiskolai igazgató Rugonfalvi művét Szekfű képzelhető legalaposabb és legsikerültebb cáfolatának találta. Ő bizonyára nemcsak háromszor, mint én, hanem egész nyugodtan és alaposan még egyszer se olvasta el, bár mint tudománykedvelő és sokat olvasó emberről joggal feltehetem, hogy legalább nagyjából azért mégis elolvasta.

Neki az tetszett legjobban Rugonfalvi művében, hogy felszólítja Szekfűt, bocsássák ezt az ügyet egy hattagú irodalmi bizottság (zsűri) elé. Döntsék el ők, kinek van igaza. Ha a döntés ellene fog szólni, Rugonfalvi becsületszavára kötelezi magát, hogy azonnal lemond egyetemi székéről és többé soha történelmi művet nem ír.

Pedig hát Rugonfalvi természetesen nem volt olyan okos és annyira önző, hogy maga mondta meg, kik legyenek ennek a bizottságnak tagjai. El is kellett ismerni, hogy egytől egyig elsőrendű szakemberek az ajánlottak, de kettő közülük zsidó (Angyal Dávid és Marczali Henrik), a harmadik erősen felekezeti szellemű protestáns (Szádeczky-Kardos Lajos), a negyedik végül katolikus, sőt még szerzetes is, Takáts Sándor, de láttuk, hogy ő még protestánsabb, mint akármelyik protestáns.

Szekfű még csak válaszra se méltatta a kérdés eldöntésének effajta tervét. Nem is lett volna semmi értelme. Hogy az igazság pálmáját Szekfűvel szemben Rugonfalvinak adta volna a bizottság, arról természetesen szó se lehetett volna. Szekfű „Bethlen”-ét és Rugonfalvi „Átértékelt Bethlen”-ét tudományos érték szempontjából egy napon még említeni se lehet.

Szekfű művét élvezet, Rugonfalviét kín végigolvasni. Nem a tartalmat és az irányzatot értem, mert hiszen világos, hogy egy divatosan hazafias magyarnak Rugonfalvi irányzata a felüdítő, Szekfűé pedig egyenesen undort keltő, hanem az előadásmódot és az írásművészetet. Nem is hiszem, hogy rajtam kívül még sokaknak sikerült volna az egész művet (pedig egyébként ugyancsak kis lélegzetű munka) végigolvasni, már ti. úgy, hogy semmit se hagyott volna ki belőle. De ami a fő: Szekfű megállapításaiból egyetlenegy sincs benne megcáfolva. Rugonfalvi felhoz igen sok Bethlenre kedvező adatot, de egyet se cáfol meg azokból a Bethlent kompromittáló adatokból, melyeket Szekfűben találunk.

Rugonfalvi érvelése abban áll, hogy idézi Bethlen öndicsérgetéseit, aztán az erdélyi kálvinista felekezeti krónikaíróknak róla szóló dicsérő áradozásait, de teljesen megfeledkezik arról, hogy történelmi kritika is van a világon, sőt éppen ez teszi tudománnyá a történetírást. Kiss ezeket is, azokat is mint történeti tényeket fogadja el, aztán hazafias szíve egész hevével kezd el háborogni azon, hogy ezt a dicső, ezt a nagy, ezt az örökre példamutató magyart hogy meri Szekfű a sárba gyalázni. (Pedig dehogy meri ezt megtenni Szekfű! Csupán csak azt meri megtenni, hogy a Bethlen ellen szóló adatokat is meri közölni. Helyeselni azonban már nem is meri, sőt még azt se meri mondani, hogy elhiszi őket. Csupán abban áll egész „vakmerősége”, hogy nem háborodik fel ezeken a Bethlen ellen szóló adatokon, s bár nem azonosítja magát velük, azt se mondja, hogy nem igazak.)

Rugonfalvi művének az az alapvető hibája, hogy teljesen megfeledkezik arról, hogy azok a felekezeti dicsérgetések, melyeket ő idéz, teljesen ellentétben vannak a történelmileg kétségtelenül megállapított tényekkel, melyeket fentebb mi is egész ármádiával sorakoztattunk fel és amelyek kétségtelenül bizonyítják, hogy a közhit és a felekezeti elfogultságból származó, Bethlent mint embert és mint jellemet is magasztaló állítások a történelmi igazsággal nem egyeztethetők össze és csupán felekezeti elfogultságból vagy egyéni érdekeltségből származnak.

Rugonfalvi tévedésének másik oka az, hogy Bethlen tehetségét, mely csakugyan történelmi valóság, és amelyet valóban lehet ünnepelni és bámulni, összezavarja Bethlen jellemével. Azt a kezdetleges, csak gyerekeket kielégítő álláspontot foglalja el, hogy aki tehetség, annak szükségképpen jónak és jellemesnek, tehát erkölcsileg is épp oly értékesnek kell lennie.

Nem fogadhatjuk el azt az álláspontot, hogy Bethlent azért, mert közéleti pályáján tehetségével sikereket ért el s emiatt egy politikai irányzat, mely magát egyszerűen a hazafisággal azonosította, s természetesen mindent elkövet, hogy továbbra is vele azonosíthassa, zászlajául választotta, bírálatban részesíteni nem, hanem csak magasztalni lehet.

Pedig, hogy mennyire túl vagyunk már azon, hogy Bethlent valami önzetlen, ideális lelkű hősnek tarthassuk, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy még Ravasz László is így jellemezte a halála 300. évfordulójára rendezett felekezeti ünnepségen: „Hideg, ravasz, számító észember volt”.

Nem lehetne olyan tudományos bizottságot összeállítani, mely a Bethlen-kérdésben Szekfűvel szemben Rugonfalvi Kissnek adjon igazat! Rugonfalvi, mint egy rég elmúlt világból ittmaradt, idejétmúlt aggastyán mutatkozik be a világban előttünk, aki még mindig ott tart, hogy Bethlen „jámborul uralkodott” s aki szerint a magyar történelem egyik legtiszteletreméltóbb eszményi alakja. Szerinte tehát Bethlen nemcsak tehetség, hanem elsőrangú jellem, hazafi, kultúrember és erkölcsi eszménykép is egyúttal.

A szemünket kell dörzsölnünk, hogy nem káprázik-e, mikor azt kell látnunk, hogy Rugonfalvi Kissnek, akinek Bethlen olyan felmérhetetlenül nagy, Pázmány még Bethlen halálának 300. évfordulóján se más, mint egy egyszerű nemzettagadó hazaáruló, aki inkább azt akarta, hogy Magyarország pusztaság legyen, mintsem hogy lakói eretnekek legyenek.

Kiss még most is szentül hiszi azt is, hogy Bethlen korának vezető protestáns férfiai többnyire a katolikusok és a bécsi udvar mérgétől pusztultak el; hogy Dóczy, kassai kapitány is notórius méregkeverő volt stb. S ez az ember még tényleges egyetemi tanár volt, mikor mindezeket írta. Igaz, hogy csak Döbröcönben. Szegény Magyarország és szegény Debrecen! És szegény tudomány!

Ezek után már igazán csodálkozunk, hogy arról, hogy II. Ferdinánd küldött orvost az egészséges Bethlennek azért, hogy sikerrel a másvilágra segítse, mégse tud még Rugonfalvi Kiss se. Ennyi történelmi kritika tehát még benne is volt.

Arról tehát, hogy egy magyar történelmi szakemberekből álló bizottság egy tudományos párviadalban egy Szekfűvel szemben egy Rugonfalvi Kissnek adott volna igazat, szó se lehet. Az se valószínű azonban, hogy Szekfűnek adott volna igazat. Részint, mert Szádeczky egész biztosan Rugonfalvi mellé állt volna, sőt valószínűleg még talán Takáts is (akkor még, mert későbbi írásaiból látható, hogy már ő is mindjobban kezdett észre térni); részint mert ilyen bizottságok sose szoktak a két szemben álló párt egyike mellett egész nyíltan kiállni. Legkivált azonban egy annyira kényes dologban nem, mely egy akkor még országszerte elismert és tisztelt nemzeti hős babérjainak megtépázását és így a közvéleménnyel való szembeszegülést jelentett volna.

A bizottság döntése tehát valószínűleg olyan lett volna, hogy a kecske is jóllakjék és a káposzta is megmaradjon. A döntés elismerését fejezte volna ki Szekfű történelmi alapossága és új szempontjai iránt, de épp oly elismeréssel adózott volna Rugonfalvi „lángoló honszerelme” és a nemzeti hagyományokhoz való tiszteletreméltó ragaszkodása iránt is. A döntés tehát „nesze semmi fogd meg jól” lett volna.

Ha azonban a bizottság döntése már a mi „népi demokráciánk” idejére esett volna, akkor egészen bizonyos, hogy Rugonfalvi Kiss javára szólt volna. Nem azért, mintha éppen ebben az időben valami túlságosan dühöngött volna a „lángoló honszerelem” vagy a nemzeti hagyományokhoz és a régihez való ragaszkodás, hanem azért, mert a kommunista történettudománynak nyílt parancs szerint „pártosnak” kellett lennie s a Habsburgok elleni propaganda-hadjárat beletartozott a kommunista „ideológiába”, a klerikális reakció elleni éberség pedig kötelező volt. Ekkor a Rugonfalvi Kiss elleni döntés egyet jelentett volna az állásvesztéssel, sőt a börtönnel.

Jól láthatják belőle azok, akik a Bethlen-kultuszt még mindig a hazafiság követelésének gondolják, mennyire kevés köze van ennek a kultusznak a hazaszeretethez és a nemzeti hagyományok tiszteletéhez, sőt milyen szépen összeegyeztethető a nemzeti hagyományok megvetésével, sőt egyenesen a nemzetköziséggel is! Bethlen forradalmár volt és a bolsevizmus is forradalom és a zsák megtalálja a foltját. Ellenben olyen korszak sose fog eljönni, melyben a destrukció, a forradalom, a gyűlölet, az izgatás, a bolsevizmus a Habsburgokat vagy Pázmányt választja cégérül s annak javára lesz „pártos”. Sőt még olyan forradalom se, mely legalább semleges tud irántuk maradni s ellenük nem izgat.

Rugonfalvi Kiss „Bethlen eszményi alakját” emlegeti. Ezt írja: „Én amit Bethlen Gáborról tudok, saját leveleinek, az őt jól ismerő emberek nyilatkozatainak többszöri átolvasása alapján megfontoltan, nyugodt lelkiismerettel állítom, hogy ő a világtörténelem legideálisabb, legtisztább és legzseniálisabb szabadsághősei közé tartozik. Előtte a szabadság a legmagasabb emberi eszmény és a kor szellemének megfelelően a szabadságot különösen abban látja, hogy ki-ki vallási meggyőződését szabadon követhesse.” Ez a Bethlen Magyarországból száműzette a jezsuitákat. Pázmányt különösen és név szerint azért, mert korteskedni járt az országba. Bethlen tehát nem tűri, hogy az ellenfél korteskedjék, de azért mégis szabadsághős, sőt a „legzseniálisabb, legtisztább, legideálisabb” szabadsághős.

Az egész világtörténelem e legideálisabb és legtisztább szabadsághőse alatt azonban nem lehetett se püspöke, se papnevelő intézete Erdélyben a katolikusoknak; alatta kínozták halálra a három kassai vértanút s gyilkosaikat nemcsak meg nem büntette, hanem még csak nem is nyomoztatott utánuk. De ugyanő – mint láttuk – még a háromszéki unitáriusokat is „megszentenciázta”. Rugonfalvi minden szava tehát a valósággal homlokegyenest ellenkező kortesszólam (egyetemi tanár szájából).

„Ilyen ember a XVII. század elején csak erdélyi talajon nőhetett, hol a vallásszabadság fogalma legelőbb született meg.” (Ma már egészen idejétmúlt, sőt egyenesen együgyű állítás. Erdélyben a vallásszabadság – legalábbis a katolikusok részére – nem megszületett, hanem kegyetlenül és cinikusan keresztre feszíttetett.)

„Itt hangzik el politikai programként legelőbb: a hit Isten ajándéka, tehát Istent bántja meg az, aki mást hitében megháborgat.”

Bölcseletileg is képtelen állítás ez, az is látható belőle, hogy maga Rugonfalvi is vagy nem hisz, vagy ha igen, akkor azt se tudja, mi az a hit. Isten ajándéka ugyanis csak az igazság lehet, a hamisság semmiképpen se. Ha például katolikus vagyok s ezért úgy tudom, hogy Isten és Jézus akarata az, hogy a papok megbocsáthassák embertársaik bűneit, de látom, hogy vannak emberek, akik ezt nem jézusi eredetűnek, hanem a papok csalásának és az emberek sajnálatos félrevezetésének tartják, akkor én ezt a hitet nem tekinthetem őbennük „Isten ajándékának”, hanem gonoszságnak, vagy legalábbis sajnálatos tévedésnek, melyet nekem erőmhöz képest kötelességem kiküszöbölni.

Ha ellenben protestáns vagyok, és mint ilyen azt hiszem, hogy a gyónás intézménye csakugyan papi találmány az emberi lelkiismeret rabságban tartására vagy például a katolikus Egyház Oltáriszentség-tana az emberi elme sajnálatos eltévelyedése, sőt undok bálványimádás, akkor szintén nem tarthatom ezt a sajnálatos, sőt felháborító dolgot „Isten ajándékának” az emberekben, melyet nekem tisztelnem kell.

Ezért joggal vontam le Rugonfalvi fenti kijelentéséből azt a következtetést, hogy ő tulajdonképpen egy vallást se hisz (ez esetben logikus a kijelentése, de így is álnok, mert akkor meg nem nyilatkozhatna a vallásról olyan áhítatos tisztelettel, mint ő teszi). Az igazság tehát az, hogy Rugonfalvi tulajdonképpen vallási forradalmár, mint a protestantizmus is az; a vallást magánügynek tartja, mint a bolsevizmus is annak tartja. De mint az, ő is képmutató, mert úgy tesz, mintha ezt a vallást meg is becsülné. Képmutatás ez benne, mert logikusan az ilyen vallást nem becsülheti, csak lenézheti.

Ezt a logikátlanságot bizonyítja az is, hogy Rugonfalvi az ő „Átértékelt Bethlen”-jében a katolikusból lutheránussá, majd lutheránusból kálvinistává, végül kálvinistából unitáriussá lett János Zsigmondot, aki tehát végül már a kálvinizmust se hitte, így dicséri:

„Ezt az elvet (hogy ti. bármiféle legyen is a hitünk, mindegyik Isten ajándéka) testesítette meg János Zsigmond, ki istenfélő, tökéletes, igaz keresztyén fejedelem vala, kinél drágalátosabb királya nem volt az keresztyéneknek.” (Láttuk, hogy János Zsigmond még akkor is szánandó figura volt, ha a már nevetségesség vagy együgyűség határait súroló hitcseréit nem is tekintjük hibájának.)

Nemcsak Rugonfalvi, hanem mások is különösen azt emelik ki és dicsérik Bethlenben, hogy korát meghaladóan annyira türelmes volt a katolikusok iránt. A jezsuitákat például – mondják – egyenesen behívta Erdélybe, szerette őket, sőt Káldy Györgynek ezer forintos adományával egyenesen ő tette lehetővé katolikus szentírásfordítása megjelenését. Pozsonyban, mikor ott diadala teljében országgyűlést tartott, nemcsak a maga kálvinista istentiszteletén vett részt, hanem a katolikusok miséjén is. Tehát egészen modern gondolkodású, felvilágosult fejedelem volt.

Ezekre az érvekre a következő választ adjuk: Ha az, amit itt Bethlenben annyira dicsérnek, igaz volna, csak azt bizonyítaná, hogy Bethlen hitközönyös volt, azaz valójában egyik vallásban se hitt. Azonban nem így van. Bethlen, annak a kornak megfelelően, melyben élt, hívő ember volt még, lelkületében teljesen protestáns s ezért katolikusellenes. Ami megértést a katolicizmus felé ennek ellenére mutatott, az csupán érdekből való alkalmazkodás volt, mert még protestáns meggyőződése mellett is (ami feltétlenül meg volt benne) tulajdonképpen vallása az önérdek volt.

A protestáns Szalay is ezt a meggyőződést merítette Bethlen élete és uralkodása tanulmányozásából. Ő így ír róla: „Bethlen jelleme vallásos oldallal is bírt. Bizonyság a körülmény, hogy életében húsz egynéhányszor végigolvasta a Bibliát... De a vallásügyet mindenha másodsorba helyezte. Élt vele, mint eszközzel, céljainak elérésére. Ő nem volt olyan buzgó protestáns, mint például a Thurzók. Ezeken meglátszott a wittenbergi nevelés, rajta, hogy iskoláit részben a temesvári basánál, a portánál járta.” (IV., 516. o.)

Pedig hát Szalay kissé többet olvasta Bethlen eredeti leveleit és az egykorú krónikákat, mint Rugonfalvi Kiss.

Bethlen éles, természetes ésszel megáldott, de aránylag műveletlen volt, nem pedig korát meghaladó felvilágosult ember. Attól lett ő olyan bámulatosan „felvilágosult”, mert nem járt iskolába, sőt mert már egész fiatal korában az iszlám befolyása alatt állt?

Ami Bethlen jezsuita pártolását illeti, ez közönséges hízelgés volt Ferdinánd felé s csak akkor nyilvánult meg, mikor vagy a lánya kezét akarta elnyerni vagy – a béketárgyalások alatt – azt akarta neki bebizonyítani, hogy tőle nem kell féltenie a katolicizmust, tehát egész nyugodtan engedhet át neki minél több megyét. (A ravasz Bethlen jól tudta, hogy Ferdinánd elsősorban nem azért sajnálja annyira neki átengedni az ország keleti megyéit, mert ezzel az ő hatalma kisebb lesz, hanem ottani alattvalóinak lelki üdvét félti a protestáns fejedelmektől. Bethlen jól tudta, mennyire más ember Ferdinánd, mint ő.)

Hogy a valóságban milyen volt Bethlen felekezeti szempontból való felfogása, mutatja azt, hogy az ő uralma alatt Erdélyben épp úgy el volt nyomva a katolicizmus, mint akár előtte, akár utána. Látni fogjuk majd, hogy „Az erdélyi katolicizmus múltja és jelene” című mű szerint egyenesen Bethlen alatt volt a legrosszabb sorsa az erdélyi katolicizmusnak, s még utóda, a fanatikus kálvinista Rákóczi György részéről is több jóindulatot tapasztalt az Egyház, mint Bethlentől. Néhány, még az erdélyi igazság szerint is a katolikusokat illető templomot visszaadott ugyan, de csak Ferdinánd kényszerítésére, nem pedig önként, s még így is csak akkor, mikor az engedmény fejében viszontszolgáltatást kapott vagy várt. De még ilyenkor is csak azt hajtotta végre, s ekkor is csak részben, amit már régen szerződésben megígért és amit már régen kötelessége lett volna végrehajtani.

A jezsuitákat pedig úgy „pártolta” és „szerette”, hogy még a csehekkel kötött szövetségi szerződésbe is belevette, hogy se az egyik, se a másik szerződő fél nem fogja őket megtűrni területén. A tőle tartott pozsonyi országgyűlés pedig – mint már láttuk – még azt is megtiltotta, hogy valaki jezsuitát tartson a házánál, akár csak mint magánembert is. Micsoda naivság tehát Rugonfalvi Kisstől, hogy annyira meghatódik tőle, ha máskor ugyanez a ravasz Bethlen kedveskedik a jezsuitáknak, sőt hívja őket országába!

Bethlen természetesen Káldy Györgynek is csak ravaszságból és a maga érdekében kedveskedett. Akkor ugyanis, mikor az ezer forintot adta neki, tárgyalásban volt Ferdinánddal, s azok a jezsuiták, akiknek kedveskedett, éppen Bécsbe tartottak. Nem is kedveskedett nekik hiába, mert a nagyszombati jezsuiták (s kivált maga Káldy György) úgy bedőltek neki, hízelgése úgy lekenyerezte őket, hogy valóságos ügyvédeivé lettek neki Bécsben. Nem győzték ott hangsúlyozni, milyen jó ember az a Bethlen és mennyire lehet adni arra, amit ígér.

A Káldy szentírásfordítása kiadásának költségeire adott ezer forint nem érdektelen anyagi befektetés volt a jó kereskedő Bethlen részéről, hanem közönséges lekenyerezés és kortesfogás. Káldynak akkor már egy évtizede zsebében volt a szentírásfordítása (illetve Szántó bibliafordítása), de abban a katolikus Egyházban, melynek minden földje és jövedelme protestáns kézben volt akkor még, nem talált senkit, aki a kinyomatás költségeinek fedezését vállalhatta volna. Minden gazdag főúr protestáns volt akkor már és még, a főpapok pedig szegények, mert az ő birtokaik is vagy protestáns kézben vagy elpusztulva, vagy török kézben voltak. Ami katolikus kézben volt az egyházi birtokból, az meg sokszor a török elleni védelem céljaira volt lefoglalva. Mikor Pázmány már esztergomi érsek volt, már sokkal jobb állapotok voltak, mint előtte, s mégis ő is még ekkor is arra hivatkozik, hogy érseki jövedelmének kétharmad részét a király élvezi, nem ő. (Fraknói: Pázmány, I., 222. o.), továbbá, hogy csak egyedül Bethlen háborúi 200.000 forintnyi kárt és jövedelem-kiesést okoztak a prímási birtokokban.

Bethlen ezer forintos adományát, melyet Káldy szentírásfordítása kiadására adott s mellyel vallási türelmét s a katolicizmus és a kultúra iránti szerető megértését akarta bizonyítani, egyenesen visszataszító cselekedetnek kell tekintenünk, ha meggondoljuk, hogy ugyanő még azt a katolicizmust is, mely annyira szegény volt, hogy még Káldy bibliájának kiadására se volt képes, még attól a kis vagyonától is megfosztotta, amely még megvolt neki: elkoboztatta birtokait az országgyűléssel, amennyiben hatalmába kerültek, eladományozta, elzálogosította, szabad prédának tekintette őket; tatárokkal, törökökkel, hajdúkkal pusztíttatta őket. Hogy fogadhatnánk jó szívvel az ezer forintját, mikor magának az esztergomi érsekségnek ugyanakkor 200.000 forint kárt okozott?

Ha minden úgy történt volna, ahogyan Bethlen akarta, akkor nem is lehetett volna katolikus szentírásfordítás. Hiszen azt jezsuita csinálta, jezsuiták pedig Bethlen győzelme esetén még lappangva se lehettek volna nálunk, mert a „türelmes” Bethlen országgyűlése még ezt se tűrte volna el Magyarországon. Hogy ezek a naivan megható gesztusok csak színészkedés és érdekhajhászat volt, de a lelke ugyanakkor tele volt engesztelhetetlen katolikusgyűlölettel, azt jól láthatjuk abból, hogy a jezsuitákat annak ellenére (illetve éppen azért) akarta örökre eltávolítani az országból, hogy felkészültségükkel és feddhetetlenségükkel teljesen tisztában volt.

Annyira sokra tartotta azokat, akiket száműzetett az országból, hogy nem volt más vágya, mint az, hogy az az iskola, melyet ő alapít majd felekezetének, olyan legyen, mint a jezsuiták iskolái. Azt akarta, hogy ott „ne magyar (értsd: protestáns) iskolákban való hitván (!) szokás szerint tanítsanak, hanem more jesuitanum [jezsuita szokás szerint] exerceálja [gyakorolja] magát a gyermek az oratio [könyörgés, beszéd] csinálásokban”. (Ugyanekkor ugyanezeket a jezsuitákat úgy kitiltatja az országból, hogy még magánemberként se tartózkodhassanak itt. S ráadásul Bethlen mégis korát meghaladó, felvilágosult ember és csókolni valóan megértő a más „felekezetűek” iránt!)

Az igazság az, hogy ez a sokszor látszólag megértést mutató, sőt a katolicizmusnak egyenesen hízelgő ember lelke mélyén olyan katolikusgyűlölő volt, hogy szinte minden katolikusban ősgonoszt látott.

Ez a vallásilag türelmes ember például az ecsedi hajdúkat támadása megindításakor azzal akarta rávenni arra, hogy a király hűségében kitartó kapitányukat „nyakon kötve” adják ki neki – amint ezt Zichy Pállal és Koháry Péterrel (mint láttuk) alatta szolgáló katonái meg is csinálták –, hogy azt írta nekik, hogy „a pápa és a pápisták Isten választott egyházának eltörlésére fordították elméjüket” és hogy „az Úristen akar valamit veszedelmekre az bálványosoknak indítani”. (Rugonfalvi Kiss pedig meghatódik, sőt azt követeli, hogy még maguk ezek a „bálványosok” is hatódjanak meg, ha néha, mikor érdekei úgy kívánják, a vállukat is megveregeti ugyanez a Bethlen.)

Thurzó Imrét igazán nem kellett arra inteni, hogy a katolicizmustól óvakodjék. Éppen elég gyűlöletet szívott volna magába ellene Heidelbergben, ha nem szívta volna be ugyanezt magába már az anyatejjel is. Bethlen mégis így ír neki: „Kegyelmetek szorgalmatosan vigyázzon magára, ótalmazza felérkezésükig magokat kegyelmetek a pápista csalárdságtól, nekik sok stratagémájok (ravasz hadicselük) vagyon”.

Bosnyák Tamás – mind majdnem mindenki – protestáns létére is elpártolt Bethlentől, de Bethlennek sikerült kézre kerítenie. Ekkor ilyen utasítást adott ki a vele való bánásmódra: „Vasat veretvén lábaira, semmiféle pápista embert mellé beszállani nem engedvén”.

Mikor két unokaöccsét, Istókot és Pétert, nyugatra küldi utazni, figyelmezteti őket, hogy pápista városokban templomokat és kollégiumokat ne igen látogassanak és a páterekkel való beszélgetésektől óvakodjanak.

Mindez megannyi sötét felekezeti korlátoltság jele, mely természetesen nem akadályozta a felvilágosult Bethlenben azt a másfajta korlátoltságot se, hogy boszorkányokban, rontókban és varázslókban is hitt és a hitének megfelelően félt is tőlük.

A „pápista” Könyves Kálmán országgyűlése állítólag már a sötét középkor legmélyén elrendelte, hogy a boszorkányokról, akik nincsenek, szó ne essék. A felvilágosult Bethlen országgyűlésének még 1614-ben is egyik első tárgypontja „a nézők, jövendőmondók, varázslók és bűbájosok, úgy mint ördögi tudományok” megrendszabályozása volt. Világos, hogy nem azért, mintha Bethlenék azt hitték volna, hogy ilyenek még 1614-ben is ne lennének.

Bethlen még első felesége (Károlyi Zsuzsanna) betegségét is Bánffi Dénesné Báthory Anna „rontásának” tulajdonította. Börtönbe is vetette érte más „öt ördöngössel” együtt, s hogy nem lett sorsuk a máglyahalál vagy legalább a bakó bárdja, egyebek közt annak is köszönhető, hogy el akarta velük érni, hogy a rontást visszavegyék és feleségét meggyógyítsák.

Ennyi minden összefért tehát Bethlennek mind felvilágosultságával, mind a katolikusok iránti annyira dicséretes türelmével. Bethlen „felvilágosult” ember csak annyiban volt, hogy neki a vallás – annak ellenére, hogy több mint 300 éve élt – már akkor is épp oly mellékes volt, akár a XX. század zsidó bankárának vagy angolszász kapitalistájának. Hogy kora fanatikus felekezeti gyűlölete és elmaradott babonasága ennek ellenére is teljes fokban megvolt benne, az csak felekezeti elfogultsága ellenszenvességét növeli.

A csepregi vérengzés

Bethlen első támadásának idejéből egy igen nagy sérelme van a magyar protestánsoknak, elsősorban a lutheránusoknak: a csepregi vérengzés. Különösen dunántúli protestáns körökben úgy emlegetik ezt, mint egy valóságos magyar Szent Bertalan-éjt. E protestáns propaganda szerint Eszterházy Miklós serege 1621. január 6-án 1223 lutheránust (köztük egy lelkészt) Csepreg városában kegyetlenül lemészároltatott. A protestáns hírverés szerint a lutheránus „vértanúk” száma ennél is sokkal több volt, mert csak az eltemetett holttestek száma volt ennyi. Igen sok holttest azonban teljesen a lángok martaléka lett, úgyhogy eltemetni se kellett vagy lehetett.

Nincs is olyan magyar lutheránus, legalábbis dunántúli lutheránus nincs, aki erről a hajmeresztő mészárlásról ne tudna. A csepregi vérengzést szinte az egész magyar lutheránus hitoktatás és igehirdetés központjába állították – legalábbis így volt ez még az én ifjúkoromban – s felekezeti sajtójuk újra meg újra felhánytorgatta a katolikusok e vérlázító kegyetlenségét és az ő siralmas, de dicsőséges vértanúságukat.

Nehéz tisztán látni a kérdésben s megállapítani, mi belőle a történelmi igazság s mi a felekezeti hírverés. A magyar történetírásban ugyanis sehol se találjuk nyomát ennek a rémtettnek. Nincs róla szó se a Szalayban, se a Szalay-Barótiban, se a Hóman-Szekfűben, se a Szilágyi tíz nagykötetes millenáris történetében, se Szekfű „Bethlen”-jében, de még Rugonfalvi Kiss „Átértékelt Bethlen”-jében se. Ezen az alapon tagadhatnánk is a dolog történelmi valóságát, mert egyenesen lehetetlenségnek kell mondanunk, hogy egy (vagy ezerötszáz áldozattal járó) tömegmészárlás mellett csak úgy nyomtalanul haladhatott volna el az egész magyar történetírás.

Még akkor is lehetetlennek kellene ezt mondanunk, ha az áldozatok katolikusok lettek volna, akik tudvalevőleg nem foglalkoznak hírveréssel és reklámozással. Hát hogy volna ez lehetséges akkor, mikor az áldozatok még protestánsok is s még a protestantizmusnak is a legműveltebb, legkulturáltabb felekezetéhez tartoztak. Hiszen a protestánsok mindig minden képzelhető alkalmat megragadtak arra, hogy a katolicizmust befeketíthessék és bűneit a maguk javára kellően kamatoztassák.

Milyen világpropagandát csinált például a protestantizmus a párizsi Szent Bertalan-éjnek és ebben a hírverésben mennyire részt vett a magyar protestantizmus is, pedig ott csak 1100 holttestet földeltek el, tehát kevesebbet (!), mint állítólag Csepregen. A felekezeti propaganda még 200.000 áldozatról is beszélt, de a párizsi városháza ma is meglévő levéltára csak 1100-ról tud. (Archives curieuses de l’Histoire de Frande Cimbertől és Danfoutól, I. ser. VII., 533. o.) Milyen hírverést csinált aztán a magyar történetírás a gályaraboknak! Pedig látni fogjuk, hogy ezek alig voltak néhányan s még egy évig se voltak gályán s egyedül csak azok a protestáns lelkészek és iskolamesterek kerültek gályára, akik – dacból – ezt maguk akarták.

A csepregi vérengzésnek még sokkal borzalmasabbnak kellett lennie, mint a világtörténelemben egyedülálló párizsi Szent Bertalan-éjnek, mert hiszen a még ma is csak 4-5000 lakost számláló Csepreg állítólag több „vértanút” adott, mint a több százezres Párizs. A csepregi borzalom ráadásul még történelmileg is biztosabban kikutatottnak látszik a Szent Bertalan-éjinél, mert a párizsi városháza iratai, mint láttuk, csak százasnyi pontossággal tudják megadni az eltemetett áldozatok számát, míg Csepregen egyesekig menő pontossággal tudjuk az áldozatok számát: 1223. Se több, se kevesebb.

Ha azonban a történettudomány módszereivel elkezdünk kutatni a csepregi vérengzés után, azt találjuk, hogy az esemény egyetlen „bizonyítéka” egy egészen kezdetleges, a katolicizmus, a papok és szerzetesek ellen izgató versezet, melyet állítólag egy lutheránus diák írt, aki szemtanúja volt a vérengzésnek, de Isten különös kegyelméből kivételesen el tudott menekülni s a verset később bujdosása idején írta. De ennek a diáknak se tudjuk még a nevét se. Így aztán mi se érthetőbb, mint az, hogy a Csepregen történt borzalmas vérengzésről az egész magyar történetírás mélyen hallgat.

A Csepreg környéki lutheránus (mert Csepregen ma már nincsenek lutheránusok) parasztok vagy iparosok egyikénél-másikánál ezelőtt még egy fél évszázaddal megtalálható volt ennek a versnek egy-egy féltve őrzött példánya (Farkas Sándor: „Csepreg mezőváros története”), melyet mint nagy felekezeti kincset köröztek egymás között a hittestvérek és készítettek belőle a maguk számára másolatokat. Pedig hát ha az az elmenekült szemtanú diák – mint a versben ő maga mondja – bujdosása idején írta meg a dolgot, akkor érthetetlen, hogy mégis éppen otthon, Csepreg környékén és csak ott ismerik a hittestvérek ezt a verset.

Arról is tud a történelem, hogy mikor Bethlen cseh szövetségeseinek fehérhegyi veresége után (1620. november 8.) csapatait kivonta a Dunántúlról, II. Ferdinánd egy Preiner (más alakban Breiner, elferdítve Brenner) nevű tábornokát küldte az így felszabadult Dunántúl biztosítására s Bethlennek ottani hívei meghódoltatására. Ez a Preiner aztán Batthyány Ferenctől, akit – mint láttuk már – protestáns idegen felesége, Lobkowitz Poppel Éva csábított át Bethlen pártjára, visszafoglalta többek közt Kőszeget és Csepreget is. Hogy e visszafoglalás közben kegyetlenségek történtek Csepregen s a lutheránus templom is a lángok martalékává lett, azt is említi nemcsak a lutheránus Závodszky, hanem a jezsuita Kazy is. A dolog azonban mindkettő szerint 1620. december elején történt, nem pedig 1621. január 6-án, s szerintük a vezér Preiner volt, nem pedig Eszterházy Miklós.

A történelmi igazság tehát, melyet komoly emberek nem versekből, s kivált nem olyan versekből, melyeknek még a szerzőjét se tudjuk, szoktak meríteni, az, amit Kazy és Závodszky közöl, de éppen tőlük tudjuk meg, mennyire nem megbízhatók a vers adatai. S ha látjuk, hogy a vers „szemtanú” szerzője az esemény keltét is hamisan közli és a vezér nevét is, Eszterházyt tehát – akit mint „hitehagyott” lutheránust gyűlöl – teljesen alaptalanul rágalmazza meg, akkor világos, hogy az áldozatok számára vonatkozó adatai is egyszerűen képzelgés szüleményei.

(Mint egészen jelentéktelen eseményről, ezért nem tesz róla említést a magyar történetírás.) Hogy adatai mégis annyira pontosak, az a szerző tudatlansága mellett még rosszhiszeműségét, szélhámosságát is bizonyítja, mert hiszen nyilvánvaló, hogy az annyira pontos számot hasból írja.

Az egész nemzet történetét átfogó munkáink pedig azért nem írnak semmit a csepregi vérengzésről, mert az áldozatok száma semmiképpen se lehetett sokkal több, mint amennyi hasonló harcokban lenni szokott. Aki hatványra emeli az áldozatok számát, tömeggyilkosságról beszél s az idegen Preiner helyett az egészet a magyar Eszterházyra fogja csak azért, mert mint volt lutheránusra, őrá jobban haragszik, mint az idegenre, az már ugyancsak megcáfolta „szemtanú” voltát, de hitelét is.

De mindezt bizonyítja a vers kezdetleges tartalma s a benne megnyilvánuló fanatikus felekezeti gyűlölet is. Többek közt azt írja például, hogy „egy papi szerzet” csinálta az egészet. Így folytatja:

„Volt olyan jász barát, ki ezzel kérkedik,
Hogy ő itt Csepreghben igen vitézkedik;
Mert az fegyverével tizenöt embert ölt,
Az ki még többet is ölni igyekezik.
Az pápistaságnak bizonyos jelei
E szörnyűség dolog férges gyümölcsei,
Mivel tudományát fegyverrel terjeszti,
Kegyetlenségeit hidegvérrel nézi”.

Lehet-e ezek után még csak vitatkozni is arról, hogy hitelreméltó-e ez a vers vagy sem? A közölt részletből azt is láthatjuk, hogy ez a verses krónika még Tinódi Lantos Sebestyén „művészetétől” is mennyire messze jár! Hát még a történelmi hitelességtől! Szerinte tehát barátok is részt vettek az öldöklésben s egyikükről még azt is pontosan tudja, hogy 15, azaz tizenöt ártatlan csepregi lutheránust ölt meg egymaga saját kezűleg.

Még érdekesebb, hogy noha a szerző szemtanúnak és csepreginek mondja magát, mégis csak a jász barát „dicsekvéséből” tudja azt, amit állít, nem pedig személyes tapasztalatból. De hogy ő, a lutheránus csepregi diák, hogyan hallhatta a jász barát dicsekvését, ismét csak érthetetlen. Csak nem menekült az akkor még tiszta lutheránus Csepregről a vérszopó katolikusok „papi szerzetei” elől érthetetlenül éppen a tiszta katolikus messzi jászságba és éppen a szegény hitfeleit kiirtó „papi szerzet” körébe?

Az is igazán bájos naivság, hogy a katolicizmust ítéli el azért, mert „tudományát fegyverrel terjeszti”. Hiszen kétségtelen, hogy a csepregi veszedelemre sose került volna sor, ha a protestáns Bethlen Gábor a messze Erdélyből fegyverrel oda nem megy az ország nyugati szélére. S vajon mi másért ment oda, mint hogy a kálvinizmus „tudományát” ott fegyverrel terjessze? Tagadhatatlan ugyanis, hogy fegyverrel jött ki Erdélyből és fegyverrel ment a Dunántúlra. Tagadhatatlan, hogy egész addig, míg Bethlen Erdélyből fegyverrel oda nem ment, Csepregen a lutheránusokat senki se bántotta. Bethlen felkelésekor ugyanis a város mind a két, hajdan egyaránt katolikus temploma az ő kezükben volt és senki se akarta a templomokat tőlük elvenni. Legalább ebben az esetben az is tagadhatatlan, hogy nem a „papi szerzet” támadott fegyverrel, hanem legfeljebb védekezett a protestáns fegyver támadása ellen.

Hogy azért teljesen a vers állításait se tagadjuk, az igazság körülbelül ez lehetett: Nem ugyan 1621. január 6-án, hanem 1620. december elején és nem Eszterházy, hanem Preiner felkereste seregével a lázadás ügye mellett még Bethlen hadi távozása után is kitartó dunántúli protestáns fészkeket, köztük Csepreget is. A városban két protestáns templom is volt, mindkettő templomerőd, azaz kőbástyával körülvéve.

Preiner közeledtének hírére a fanatikus protestáns lakosság, bízva a két templomerőd ellenálló erejében, s látva, hogy sokan vannak, mert még a környék protestáns lakossága is odavonult, elhatározta, hogy nem adja meg magát, hanem a templomerődökben védekezik. Ezzel maga mondott le a békéről, sőt, mivel a polgári lakosság fogott fegyvert, még arról is, hogy a katonákat megillető hadijog alapján bánjanak vele, ha ellenállása nem sikerül.

A fegyveres ellenállást még a verses krónika is elismeri, de azzal magyarázza, hogy félelemből vonultak a templomerődökbe. Az igazság ezen állításnak éppen az ellenkezője. Aki fél, az megadja magát még akkor is, ha katona. Ha a csepregi polgári lakosság valóban csak az ellenségtől való féltében vonult volna be a templomerődökbe, akkor nem fegyveresen vonult volna oda be s nem védte volna magát fegyverrel, mint Csepregen történt. A csepregiek azáltal, hogy a templomerődökbe vonultak s onnan fegyverrel lőtték a városukba bevonuló sorkatonaságot, partizántevékenységet kezdtek s vállalták ennek következményeit is. Az ugyanis még ma, a XX. században is hadiszabály, hogy a foglyul esett partizánokat lemészárolják. A csepregiekkel azonban még ez se történt meg, mert őket harc közben mészárolták le, illetve úgy pusztultak el az égő templomerődben.

A csepregi lutheránusoknak az volt a bűnük, hogy fegyvert fogtak annak ellenére, hogy nem voltak katonák. Ezért bűnhődtek. Noha olvashatták bibliájukban, hogy aki fegyvert ragad, fegyverrel vész el (Mt 26,52), ők őrült fanatizmusukban és a pápista bálványimádás elleni esztelen gyűlöletükben civil létükre szembeszálltak a városukba bevonuló reguláris katonasággal s ezért szinte kikényszerítették sorsukat. Ha a fanatizmus és a gyűlölet el nem vakította volna őket, tudniuk kellett volna, hogy ez a küzdelem bajosan végződhet az ő győzelmükkel. De hát annyira gyűlölték a „papi szerzetet”, hogy a gyűlölet egészen megzavarta ítélőképességüket.

Úgy látszik, lelkészük is megérdemelte sorsát (egyik lelkészük, mert több is volt nekik). Neki ugyanis okosabbnak kellett volna lennie, mint egyszerű híveinek s békeszeretőbbnek, keresztyénibbnek is kellett volna lennie, mint azoknak. Neki kellett volna felvilágosítania őket és mérsékletre intenie. De épp az ellenkezőt csinálta, mert a prédikátor még fanatikusabb volt és még jobban tudott gyűlölni, mint hívei. Még a verses krónika is azt írja, hogy miközben folyt a harc, bent a templomerődben a lelkész „hallgatóit is bátorítja vala”.

Még a verses krónikából is megtudhatjuk, hogy a hívek mind a két templomerődben harcot vívtak, majd felmásztak a templom padlására s tornyába s ott pusztultak el részint az ostromlók fegyvereitől, részint a tűztől, részint azért, mert onnan leugráltak. De hát ki az oka akkor a haláluknak? Hiszen nem is mint foglyokat lőtték őket agyon, noha még ez ellen is csak az irgalom, nem pedig a jog alapján lehetett volna kifogást tenni. Pedig még irgalmat is hogy lehetne várni a harc hevében s mikor a bosszút és a kegyetlenséget szinte kikényszerítették abból a katonaságból, mellyel szembeszegültek?

Hogy valóban nemcsak félelmükben, hanem fegyveres védekezés céljából vonultak a templomerődökbe, még az irányzatos verses krónikából is kitűnik, mert ez is azt mondja, hogy mikor már a védekezők látták, hogy ők a gyengébb fél,

„És az szegény község belül megrémülvén,
Hogy a veszedelem ők fejeken lévén,
Szót ád ki nekik (az ostromlóknak),
csak hogy kegyelem légyen,
Megszűnik belül is a lövés ekképpen”.

„Az szegény község” tehát csak akkor szüntette be a lövöldözést, mikor már az ostromlóktól kegyelmet volt kénytelen kérni. Világos tehát, hogy egész addig, míg ez meg nem történt, lövöldözött. Így aztán még akkor se csodálkozhatunk, ha abban igaza van a krónikának (pedig éppen nem vagyunk kötelesek elhinni, amit mond, mert hiszen nem történelmi kútfővel van dolgunk és számtalan állításáról állapítottuk már meg, hogy valótlan), hogy az ostromlók a kegyelemkérésre se adtak kegyelmet, hanem utána is folytatták az ostromot, mely most már az öldöklés jellegét öltötte magára. Partizánokkal így szokás ugyanis bánni, s ha nem is szép az ilyesmi – sajnos –, érthető, mert a katonaság ilyenkor fizeti vissza nekik mindazt, amit addig az ő irreguláris tevékenységüktől szenvednie kellett.

Csepregen tehát csak a lutheránus partizánok bűnhődtek s romlásukat egyedül maguknak köszönhették. Miért nem történt például ugyanilyen pusztulás és öldöklés Kőszegen vagy Kakompakon? Itt is protestáns volt a lakosság ekkor még (ma meg már Csepregen se az), ezek is Bethlen nagy hívei voltak (noha ezek – Csepreggel ellentétben – nem magyarok, hanem németek voltak), az ő városukat is ugyanekkor és ugyanaz a Preiner vette be, illetve hozzájuk is ő vonult be. Itt mégse tudnak semmiféle borzalomról vagy öldöklésről még a lutheránus hírverők se. Bizonyára azért, mert az itteni lutheránusok okosabbak voltak, mint a csepregiek. Ők nem szálltak szembe polgár létükre a katonasággal, hanem Bethlen seregeinek távozásából le tudták vonni magukra nézve a szükséges következtetéseket.

Hogy mennyi lehetett Csepregen az áldozat, azt természetesen nem lehet tudni. De hogy 1223 nem, azt egész bizonyosan mondhatjuk. Talán lehettek nyolcvanan, százan, százötvenen. Ne felejtsük, hogy egy rakásban nyolcvan holttest is elrémítően sok, s ha egyszerű ember meglátja őket, igen könnyen csinál belőlük ezret. Kivált ha verset ír az illető, évtizedekkel később írja és felekezeti érzelmei is azt kívánják tőle, hogy inkább többet írjon, mint kevesebbet.

Az, hogy a versíró nem hozzávetőlegesen beszél, hanem egész pontos számot közöl, az már egymaga bizonyítja, hogy nagyképűsködik. Ilyen borzalmak idején nem szokott se alkalom, se kedv lenni arra, hogy a holttesteket számlálgassák, s különösen nem akkor, ha még ezren is felül kell számlálni. Hogy fogadhatnánk el a költőnek a holttestek számára vonatkozó adatát, mikor láttuk, hogy még a tőle szintén egészen pontosan megadott idő is hamis, sőt téves még a hadvezér neve és személye is.

Igaz, hogy a hajdan protestáns Csepreg ma már tiszta katolikus, de még ez se bizonyítja azt, hogy azért lett katolikussá, mert itt hajdan kiirtották a protestánsokat. Például a Zala megyei Nagykanizsa környéki Kiskomárom is híres kálvinista központ volt valaha, noha semmiféle protestáns öldöklés nem történt benne s ma mégis még Csepregnél is katolikusabb. Még az Abaúj megyei Vizsolyban is már csak a lakosság egy egészen kis töredéke kálvinista, pedig hajdan róla nevezték el a protestáns Károlyi-bibliát, kálvinistaüldözés pedig annyira nem volt soha a faluban, hogy a község szép nagy középkori temploma még ma is a falunak ma már csak egy kis töredékére zsugorodott kálvinistái kezében van.

Ha Csepregen baj érte a lutheránusokat, annak nem az átkozott „papi szerzet”, nem Eszterházy Miklós, sőt még csak Preiner se az oka, hanem egyedül az ottani lutheránusok ostoba fanatizmusa és katolikusgyűlölete, mely még Bethlen hadainak elvonulása után se tudta belátni, hogy egyelőre vége a protestánsuralomnak, hanem ostobán fejjel ment a falnak és szembeszállt egy, a városba bevonuló egész hadsereggel, abban bízva, hogy ők is sokan vannak, nem is egy, hanem két templomuk is van s mind a kettő erőd is egyúttal, főképpen pedig megvédi majd őket a seregek ura és Istene, mely nem hagyja el a bajban az ő népét. Világos, hogy ennek a fanatizmusnak csakis rossz vége lehetett s a seregek ura nem védte meg őket. Vagy mert nem tekintette őket a maga népének, vagy azért, mert annak országa nem e világból való s a földön egyáltalán nem szolgáltat mindig igazságot. Hiszen ha mindig szolgáltatna, akkor a neki való szolgálat közönséges önzés lenne.

A sajnálatos csepregi eset miatt még Preinert se kell valami különlegesen gonosz vagy kegyetlen vezérnek tartanunk. Kevés olyan vezért (vagy hadsereget találhatnánk), aki hasonló esetben rá tudta volna venni katonáit, hogy mihelyt a fanatikus partizánok kitűzik a fehér zászlót, azonnal megszüntessék a harcot és kegyelmet adjanak. Olyan katonaságot pedig még kevésbé, mely az elkeseredett ostrom hevében s éppen akkor, mikor már a küzdelem a javára fordult, a vezér szavára azonnal békeszerető báránnyá változik. Ezt katonák még akkor se igen szokták megtenni, ha ellenfeleik is katonák, nem pedig partizánok. Nem hiába mondja az Írás, hogy aki fegyvert fog, fegyverrel vész el. (Mt 26,52)

Arról az Eszterházy Miklósról pedig, akire e verses krónika fanatizmusa az egész rémtettet fogja, a magyar irodalomtörténet megalapítója, a szintén lutheránus hittestvér Toldy (Schedel) Ferenc így ír: „Mint Eszterházy, a legjobbak közt is oly tiszteletreméltó nem volt senki”. (Magyar államférfiak és írók, I., 181. o.) S ezt a legjobbak közt is legtiszteletreméltóbbat a csepregi krónika megteszi az emberi bőrbe bújt szörnyetegnek!

A csepregiek pusztulásának közvetlen oka a szerencsétlen áldozatok ostoba vallási fanatizmusa volt ugyan, távolabbi és igazi oka azonban az a Bethlen Gábor volt, aki vallásháborút kezdett, támadóháborút indított s aki valóban „fegyverrel akarta terjeszteni” a maga eretnek „tudományát”. Ha ő veszteg maradt volna Erdélyben, ha nem indított volna vallásháborút, a csepregi lutheránusok fanatizmusa számára se nyílt volna tér vagy alkalom és Preiner serege se került volna soha Csepregbe. Még maga a sereg, mely fölött parancsnokolt, se jött volna soha létre, mert II. Ferdinánd azt igazán nem jókedvében toborozta, hiszen ilyesmire sose volt pénze, hanem csak azért, mert Bethlen erre a szó szoros értelmében rákényszerítette. Szorult helyzetében kölcsönt kellett kikönyörögnie miatta s így szerzett sereget.

Amit azonban e téren Julier Ferenc, az ismert magyar hadtörténeti író (csak nem sül ki róla, hogy ráadásul még katolikusnak is anyakönyvezték?) produkál Bethlenre vonatkozólag „Magyar hadvezérek” című könyvében (221. o.), az már nem is történelem, hanem vicc és annyira komolytalan, hogy vetekedik a csepregi verses krónika ismeretlenségbe burkolózó lutheránus diákjával. Julier ugyanis Bethlen érdemének tulajdonítja, hogy „lángeszű külpolitikája megóvta Erdélyt és Felső-Magyarországot (a Dunántúlt és Csepreget tehát még jobban, mert hiszen ez az országrész még kevesebbet szenvedett a háborútól, mint Felső-Magyarország, mely a tulajdonképpen harctér volt) a Közép-Európa legnagyobb részét sivataggá változtató 30 éves háború pusztításaitól”.

Az igazság az, hogy a 30 éves háború pusztításaitól nemcsak Erdély, hanem egész Magyarország is teljesen megmaradt volna, ha Bethlen (majd később Rákóczi György) nem hozta volna ide hozzánk ezeket a pusztításokat egymás után háromszor is. Tisztán miatta, tisztán az ő nagyravágyása miatt pusztítottak itt „a Felvidéken is és a Dunántúlon is” az ő hajdúi is, meg a német zsoldosok is, meg Mansfeld is, sőt még a tatárok is, mint Bethlen szövetségesei. Miatta kellett kínhalált halnia a három kassai pap vértanúnak, s természetesen tisztán miatta pusztultak el a csepregi lutheránusok is, ha nem is olyan ártatlanul, mint a kassai pap vértanúk. Ezt elhallgatni elfogult irányzatosság, vagy mint a kommunisták nevezik: „pártos” történetírás.

Minek nevezzük azonban azt, ha valaki nemcsak ennyit vétkezik az igazság és a tárgyilagosság ellen, hanem éppen az ellenkezőjét emeli ki és hangsúlyozza annak, mint ami a valóságban történt s egyszerűen azt állítja, hogy Bethlen és Bethlen lángesze az, mely hazánkat távol tartotta a harmincéves háború borzalmas pusztításaitól, ahelyett, hogy azt állapítaná meg, hogy ő az oka, hogy ezeket a pusztításokat, köztük a csepregit is, hazánknak is meg kellett ismernie.