Báthory Zsigmond, Mária Krisztina, II. Mátyás

Báthory Zsigmond
(1581–1598-ig uralkodott, élt 1572–1613)

A Báthory-család a Hunyadi, Zápolya és Rákóczi mellett a legmagasabbra jutott híres magyar család, mely egyébként annyiban még a másik hármat is felülmúlja, hogy leányágon az Árpádoktól származik. Évszázadokon át a magyar közéletben a legelőkelőbb szerepet játszotta, s végül nemcsak itthon lett szuverénné, mint a Hunyadiak, Zápolyák és Rákócziak, hanem somlyói Báthory Istvánban a magyar történelemben egészen egyedül álló módon, mint lengyel király, még idegen ország trónjára is került.

A családban – kivált élete vége felé – nemcsak a kiváló, hanem a dekadens tulajdonságok, a terheltség is erősen észrevehető. Ilyen elfajult Báthoryak voltak: a világtörténelemben szörnyűségében szinte egyedülálló, már bőven tárgyalt Erzsébet, aztán Zsigmond és Gábor, mindketten erdélyi fejedelmek. Ilyen volt aztán Gábor testvére, Anna is. Aztán az a Báthory István, aki az országnak a mohácsi vész idejében volt a nádora, egy iszákos, egészen tehetségtelen és lusta, de azért mégis hiú ember és az ecsedi ágból való István, akiről szintén volt már szó. Nem terheltség jele volt-e ugyanis az is, hogy ez a rendkívül „vallásos”, fanatikus kálvinista a feleségéhez éveken át egy szót se szólt minden ok nélkül. Egyébként vele történt az az ismert jelenet, hogy mikor a király Bécsbe hívatta, állítólag elindult, de mikor hátranézett és látta, hogy Ecsed vára nem megy vele együtt, visszafordult és azt mondta, hogy akkor ő se megy. Egyébként Bocskai kortársa volt, s láttuk, hogy még őt is milyen nehezen tudta Bocskai rávenni arra, hogy hozzá csatlakozzék.

Báthory Zsigmond István, lengyel király testvéröccsének, Kristófnak volt a fia. Az anyja Bocskai Katalin volt, a híres Bocskai testvére. Gyermekfejjel, kilencéves korában került a trónra (1572-ben született) s 1581–1598-ig uralkodott egyfolytában, de önálló (gyámság nélküli) uralma csak 1588-ban kezdődött, a jezsuiták kitiltásával, mert a rendek részéről ez volt a feltétele a gyámság megszüntetésének. Közismertek kegyetlenségei, de az már kevésbé közismert – sőt nemrég szinte senki se tudta –, hogy ezek a vérengzések sokkal inkább nagybátyja, Bocskai István lelkét terhelik, aki ekkor mindenható tanácsadója volt. De ezzel a legkevésbé se akarjuk tisztára mosni őt magát, mert ha fiatal is volt, nem volt már gyerek, s egyébként is sokkal erősebb egyéniség volt, semhogy tanácsadói bábjának lehetne tekintenünk.

Még kegyetlenségénél is közismertebb róla, hogy mikor megunta az uralkodást és lemondott róla, oly sokszor jött még újra vissza, hogy alig találjuk párját hasonlónak a világtörténelemben. Természetesen minden visszajövése egy-egy szószegést jelentett részéről, és mivel minden lemondása és visszajövése az erdélyiek hozzájárulásával történt, mindez az erdélyi rendeknek is épp oly szószegésével járt, mint magának Báthory Zsigmondnak. Lemondása mindig az ország Rudolfnak való átadását és az ő hűségére való felesküvését is jelentette, visszajövetele pedig mindig ennek a hűségeskünek a megszegését. Hogy háromszori lemondása után még negyedszer is visszamehetett fejedelemnek, nemcsak annak a bizonyítéka, hogy Erdélyben (azt is mondhatnánk: a magyar protestánsoknál) milyen könnyen ment az esküszegés, ha az a királynak letett eskü volt (úgy látszik azért ment olyan könnyen, mert ott csak a király „esküszegéseit” tartották számon, de ezeket aztán annál jobban), hanem egyúttal annak is, hogy Erdély, a magyar „szabadságnak” ez a híres fenntartója, mennyire nem volt szabad: rendjei mennyire nem maguk intézték sorsukat. Bajosan hihető ugyanis, hogy ezt a sok cirkuszt egymás után egészen szabad akaratból csinálták.

Szégyen ez a folytonos tróncsere Báthory Zsigmondra, de talán még nagyobb szégyen Erdélyre. Rá szégyen, hogy ott még azt is meg lehetett csinálni. Világos, hogy az országgyűlések nem teljesen önként egyeztek bele a sok cserébe. Báthory Zsigmondot négyszer egymás után már csak azért se ismerhették el teljesen önként, mert hiszen katolikus volt, sőt az uszályában még jezsuiták is voltak. A „szabad” Erdély tehát kissé túlságosan messze volt a szabadságtól. Ennél nekünk a Habsburgok „elnyomása” alatt sokkal nagyobb önrendelkezési jogunk volt. A magyar országgyűlésekkel – nem hiába, hogy annyira nem szívesen hívták össze királyaink – közel se lehetett olyan könnyen elbánni. Ott a mi rendjeink valóban szabadok voltak.

Nem egészen szabad akaratból szegték meg tehát az erdélyiek négyszer egymás után a Rudolfnak letett hűségesküt, mégis joggal kérdezhetjük tőlük, hol volt ekkor a híres magyar kurucság és gerinc? Ha ugyanis az ország igen tekintélyes része nem lett volna kapható a teljesen önkéntes esküszegésre, akkor se Bocskai, se senki nem tudta volna az országgyűlést terrorizálni, hogy mindig egyhangú szavazat lett belőle.

A becsülethez való ragaszkodás még csak túlságosan veszélyes se lett volna, mert nem hiszem, hogy akár csak Bocskai is meg merte volna tenni, hogy bárkit is kivégeztessen azért, mert nem akarta megszegni a királyának tett (s végül már negyedszer letett) hűségesküt. Mégse akadt egy ilyen gerinces erdélyi se. Olyanok bizonyára voltak szép számmal, akik nem szívesen szegték meg azt az esküt, de olyan nem volt, aki a megtartásáért kockázatot vállalni is hajlandó lett volna.

Mikor a szerzetesek vezette keszthelyi gimnáziumban – mint említettem, ugyanabból a tankönyvből, melyből Ady Endre a zilahi kálvinista gimnáziumban tanulta a magyar történelmet – Báthory Zsigmond kegyetlenségét és állhatatlanságát tanultam, nagyon szíven döfött és megzavart, hogy a szerző (Varga Ottó), azt a jelzőt használta Zsigmond neve előtt, hogy „a jezsuiták neveltje”, s úgy fogalmazta meg a dolgot, hogy Báthory Zsigmond bűnei és lehetetlen egyénisége, meg a jezsuita nevelés között szükségképpen összefüggést kellett látni.

Szilágyi Sándor is összefüggést lát a kettő között (Varga Ottó bizonyára csak őt utánozta). Még csak nem is valószínűségről, hanem egyenesen bizonyosságról beszél, mert Báthory Zsigmond nevelésének a jezsuitákra bízását a nagy Báthory István egy kis tévedésének tartja, melynek mégis végzetes hatása lett. „Íme, hova vezetnek – írja – nagy emberek apró botlásai!” (Szilágyi: Erdélyország története, I., 423. o.)

Íme, hova vezet – kiáltunk fel mi is, de mi már nem Báthory Istvánra, hanem Szilágyi Sándorra célozva – az az átkozott felekezeti elfogultság s milyen törpévé és milyen szánalmasan kezdetleges gondolkodásúvá teszi még a nagyokat is.

Szilágyi Sándor tehát, akit sokan a magyar történetírás apjának tartanak, nem is gyanakszik, hanem mint tényt állapítja meg, hogy Báthory Zsigmond csak azért lett kegyetlen és egész a nevetségességig állhatatlan, mert nagybátyja jezsuitákra bízta a nevelését! Ha kálvinistákra bízta volna, akkor – úgy látszik – épp oly nagy uralkodó lett volna belőle, mint a nagybátyja, a nagy lengyel király (akinek a nevelését – érdekes – nem bízta az apja kálvinistákra). Ha Báthory István unokaöccse nevelését katolikusokra bízza, de legalább nem jezsuitákra, akkor legalább átlagember bizonyára lehetett volna belőle, de jezsuitákra bízva nem válhatott belőle más, mint aki vált, visszataszító és nevetséges figura. Pedig hát maga Szilágyi vált ezen állításával nevetséges figurává, akinek példátlan elfogultságát, ha azt a száz évet, mely korban elválasztja tőlünk, nem tudnánk mentségére felhozni, meg se tudnánk érteni.

Diákkoromban azonban még nem Szilágyit, illetve Varga Ottót néztem le miatta, hanem mivel szerzetes tanárom se szólt semmit s rajta se láttam, hogy furcsállná a dolgot (Hát még mennyire elhitték és hogy taníthatták ezt a zilahi kálvinista tanárok! Csoda-e hát, hogya az úgyis annyira rosszra hajló Ady is olyan papgyűlölő lett, hogy erre vonatkozó írásait kéjjel idézgethették Rákosi és Kádár „népi demokráciája” idején?), én a jezsuiták iránti tiszteletemben azért akkor se inogtam ugyan meg, de olyan ellentmondást idézett fel lelkemben, melyet semmiképpen se tudtam megoldani.

Az ugyanis még csak eszembe se jutott, hogy ez a kiváló tankönyv még szégyenletes felekezeti elfogultságban is szenvedhet, illetve Szilágyit szolgailag utánozhatja ebben. Pedig ezzel kapcsolatban de megszégyeníthette volna az én szerzetes történettanárom a felekezeti elfogultságot és de megnövelhette volna bennünk, tanítványaiban a katolikus önérzetet, ha értett volna a dologhoz, vagy ha egyáltalán lett volna benne hajlam ilyesmire!

Így magamra hagyva azonban ugyancsak megzavart ez a szerzetes iskolába, sőt semmilyen iskolába se való tankönyv, mert gyermekfejjel és élettapasztalat nélkül akkor még el se tudtam képzelni, hogy egy olyan ember, akit jezsuiták neveltek, még rossz is lehessen. Terheltségre, abnormisságra akkor még nem gondoltam. Ezért még hitemben is megzavart, hogy Báthory Zsigmond, a jezsuitatanítvány volt ennyire értéktelen ember. Húsz év múlva azonban magamon tapasztaltam, mennyire lehetséges ez a jezsuiták minden szégyene nélkül.

Akkor már nekem is volt ugyanis olyan tanítványom, aki érettségi után is még vagy 5-10 éven át talán engem kivétel nélkül minden nap meglátogatott, pedig lassacskán már terhemre lévén, már nem valami szívesen fogadtam. (Báthory Zsigmond aligha érintkezett annyit a jezsuitákkal, mint ez a tanítványom énvelem.) A kívülállók azt hitték volna, hogy ha valaki, akkor ez a fiatalember ugyancsak az én befolyásom alatt áll. Mindezek ellenére azonban az illető azt a terheltségéből folyó bűnét, ami nagyon bántotta, s ami miatt tulajdonképpen hozzám járt, mégis csak érettségi után vagy tíz évre merte nekem megmondani.

Világos tehát, hogy ebben a lelki ügyében addig tanácsadója se lehettem neki, hiszen nem is sejtettem, mi a baja. Mikor aztán végül megtörtént a nagy esemény és feltárta a lelkét, rögtön meg is szűntek a látogatásai. Utána már csak 3-5 évenként láttam egyszer. Ez alatt az idő alatt – mint egyszer maga megvallotta – volt úgy, hogy dühösen tűzbe dobta az imakönyvét és az érettségi tablóról az én fényképemet is, sőt még az iskolai értesítőjéből is minden lapot, ahol a „hittan” szó előfordult, de közben volt úgy is, hogy nyílt levelezőlapon csókolta ezerszer a kezemet és írta azt, hogy a világ legjobb embere én vagyok.

Ezzel aztán megoldottuk Báthory Zsigmond, „a jezsuiták neveltje” hitványságának rejtélyét is. Báthory Zsigmond is terhelt volt és ez az én tanítványom is (még a terheltségük fajtája is egyezett). Szilágyi Sándor, Varga Ottó és kálvinista hitfeleik (meg persze azok a katolikus tízezrek is, akik tőlük tanultak magyar történelmet), igen nagy igazságtalanságot követnek el, mikor Báthory Zsigmond jellembeli fogyatékosságait a jezsuita neveléssel kapcsolatba hozó célzásokat tesznek, sőt Szilágyi, aki már száz éve írt – mint láttuk –, erre vonatkozólag nem is csak sejtetve céloz, hanem egész kereken és világosan állít. Nem a történetíró tárgyilagossága és igazságszeretete, hanem a primitív felekezeti ember egyoldalúsága, művelt emberre s még inkább tudósra annyira megszégyenítő, öntudatlan, alantas felekezeti gyűlölete, ha pedig katolikus emberekről van szó, a bűnös egyháztagnak az őt elítélő Egyház és papság iránti ellenszenve nyilvánul meg a hasonló jelenségekben.

Biztosíthatom Szilágyi Sándort, Varga Ottót és számtalan társukat, különösen Szádeczky Lajost, aki a szerkesztő (Szilágyi) minden akadályozása nélkül, féktelen lutheránus felekezeti elfogultságában egyenesen a „hazátlan” jezsuitákról merészel a Századokban írni (1895. évf., 523. o.), hogy ők még csak nem is sejtik, kik azok a jezsuiták. Noha én e kifogásolt történetírók őszinte hazafiságát még ezek után is valódinak veszem és elhiszem, mégis biztosíthatom őket, hogy bennük nemcsak nincs akkora erkölcsi tökéletesség, mint amekkora azokban a tőlük annyira gyűlölt és lenézett jezsuitákban megvolt, akik Báthory Zsigmondot nevelték, hanem ezek a jezsuiták egyenesen olyan erkölcsi magaslaton álltak, hogy ha ők őket közelről megismernék, felkiáltanának, hogy sose hitték volna, hogy ember még ennyire jó is lehessen.

Világos, hogy nem azt állítom, hogy kivétel nélkül minden jezsuitáról ezt állapítanák meg, hanem igenis azt, hogy nagyon sok jezsuitáról állapítanák meg, ha alkalmuk volna közelebbről megismerni őket és hogy éppen azok az igazi jezsuiták, akikről megállapítanák. Akik nem ilyenek, azok nem igazi jezsuiták s ezt éppen ők tudják magukról legjobban, de természetesen rendtársaik is észreveszik rajtuk. Báthory Zsigmond nevelője, a magyar Leleszi, és gyóntatója, a spanyol Carillo egyaránt ilyen igazi jezsuita volt.

Biztosíthatom róla Szilágyi Sándorékat és a tőlük megmételyezetteket, hogy Báthory Zsigmond terheltsége senkinek se fájt annyira, mint jezsuita nevelőinek és gyóntatóinak, s mivel tudom, hogy éppen azok, akik a jezsuitákat annyira elítélik, azt tartják, hogy a terhelt embereknek nincs is szabad akaratuk, még inkább csodálkoznom kell azon a példátlan elfogultságon, mely mégis a jezsuitákban keresi a hibát azért, mert Báthory Zsigmondból még ők se tudtak rendes embert faragni.

Világos, hogy nem én voltam felelős az előbb említett terhelt tanítványom azon bűneiért, melyeket dührohamaiban, mikor még az imakönyvét és vele az én képemet is tűzbe dobta, elkövetett. Szabad akarata azonban csak az őrülteknek nincs, a terhelteknek még van, csak betegesen csökkent fokban s ezért egyedül a katolicizmus erejének (melyet én közvetítettem neki az iskolában) tulajdonítom, hogy mikor ezelőtt tíz évvel utoljára felkeresett, már annyira le volt ugyan rongyolódva, hogy féltem, hogy tetveket kapok tőle s utána ki kellett szellőztetni a szobát a váltatlan fehérnemű bántó szaga miatt, lelkileg azonban egészen jó állapotban találtam. Azt a bűnt pedig, melyre terheltsége hajtotta, még egyszer se követte el, noha a hajlam olyan nagy volt benne, hogy az említett dührohamok is mindig azért jöttek rá, mert az Egyház és természetesen az Egyházzal együtt én is és ennek következtében a maga lelkiismerete is gátolta elkövetésükben.

Báthory Zsigmond is alkotott nagyokat terheltsége ellenére is, de ez már aligha történt volna meg, ha nagybátyja, a nagy Báthory István, el nem követi azt a „kicsiny” hibát, hogy nevelését jezsuitákra bízza. Ellenben Báthory Zsigmond legközelebbi rokona (első unokatestvére) a hírhedt Báthory Erzsébet (aki nemcsak apai, hanem anyai ágon is Báthory volt), és akinek az a Magvari István, sárvári prédikátor volt a lelkiatyja, aki „az országokban levő sok rombolásoknak okait” a katolikus „bálványimádásnak” tulajdonította, más emléket nem hagyott maga után a történelemben, csak a vérengzést, de azt aztán minden verseny felett állóan.

Kinek jutott azonban valaha eszébe, hogy ezt Báthory Erzsébet protestantizmusából eredeztesse? Hogy lehet, hogy a magyar katolikus papok között egy se akadt ilyen elfogult, legalábbis olyan nem, aki tudós és író volt, a nemzet tanításával foglalkozott és a Magyar Tudományos Akadémia is olyan okosnak tartotta, hogy tagjai közé választotta, mint Szilágyit? Olyan történelmi művet se láttam még, mely azt is megemlítette volna, hogy ennek a szörnyetegnek (bizonyára kissé másfajta „szörny” volt ő, mint Ráth Károly jezsuitái!) olyan kiváló protestáns lelkész volt a lelki vezetője, mint Magvari István, annál kevésbé látta valaki Báthory Erzsébetet, mint szörnyeteget, ilyen jelzővel neve előtt, hogy „a protestáns hitvitázók neveltje”.

Éppen ellenkezőleg. Láttuk, hogy Báthory Erzsébet protestáns életrajzírója annyira megértő hősnője terheltsége iránt, hogy még bűnösnek se találja, csak betegnek. (Egy, a kommunista rádióban felolvasott értekezés ugyanezen a véleményen volt.) Nem haragszik rá, hanem csak sajnálja. Szerinte Báthory Erzsébetnek muszáj volt csinálnia azt, amit csinált. Világos tehát, hogy nem is felelős érte. A katolikus, sőt jezsuita tanítvány Zsigmond tetteiért azonban – láttuk – nemcsak ő maga felelős, hanem még azok a jezsuiták is, akik nevelték, de még maga az egész jezsuita rend is, sőt még nagybátyja, a lengyel király is, aki olyan meggondolatlan volt, hogy nevelését rájuk bízta. A felekezeti gyűlölet akkora elfogultságot okoz, hogy hiába vannak intő példának legközelebbi rokonai: Gábor, Erzsébet, Anna, akik mindnyájan protestánsok és mégis még elfajultabbak, mint Zsigmond. Ez a példátlan elfogultság mégis azt hiszi, hogy Zsigmond még a terheltséget se születésével hozta a világra, hanem még ezt is a jezsuita „szörnyek” gonoszsága oltotta belé. Ej, az a meggondolatlan nagybátyja, aki az ártatlan gyerekeket ilyen nevelőkre bízta!

Báthory Erzsébet testvérének, Zsigmond első unokatestvérének, Istvánnak volt a fia Gábor, a fejedelem, a lánya pedig Anna. Ezek is mindketten kálvinisták voltak, nagyot azonban – Zsigmondtól eltérően – ők semmit se tettek, csak gonoszt. Gábor, aki 1608-1613-ig volt Erdély fejedelme, a somlyai ágból származott, mint Zsigmond, de az ecsedi Istvánnak is, akiben az ecsedi ág kihalt, egyedül ő örökölte mérhetetlen birtokait. Az öreg ugyanis nem engedte, hogy birtokai a katolikus Báthoryak kezére kerüljenek.

A fanatikus öreg kálvinista, aki minden idejét kálvinista hittudósai körében töltötte, bizonyára a vagyonnal együtt arról is kellőképpen gondoskodott, hogy örököse jó kálvinista nevelésben részesüljön. De Báthory Gáborral kapcsolatban derék történetíróink egyikének se jutott eszébe, természetesen a katolikus történetíróknak se, sőt azoknak még kevésbé, mert ők mitől féltek jobban, mint hogy a jezsuitizmus, értsd: a katolikus „felekezeti” elfogultság gyanújába kerüljenek, hogy az ő nevelésének kudarcát is kálvinista nevelőinek nyakába varrják, vagy akár csak futólag is megemlítsék, hogy nevelői hétpróbás kálvinista hittudósok voltak.

Pedig hát ez a nevelés is teljesen sikertelen volt, noha abban az egyben tökéletes sikert ért el, hogy Gábor mindig nagy kálvinista maradt s úgy utálta a jezsuitákat, mint a bűneit, illetve nem úgy, mert a bűneit egyáltalán nem utálta.

Eleinte ugyan úgy látszott, hogy a dúsgazdag, gőgös, elkényeztetett, körülhízelgett 19 éves fiú, mivel vetélytársaival szemben másképp nem tudta volna magát a fejedelmi széken megtartani, még felekezetét is elárulta, mert Bécsnek írásban kötelezte magát a katolikus vallás pártolására, azonban a kálvinistaság nagyobb volt benne, mint a becsület és adott szava, mert ennek ellenére alig volt még olyan erdélyi fejedelem, akitől a katolikusoknak többet kellett volna szenvedniük, mint őtőle, pedig ez igen nagy szó, mert nem volt köztük olyan, akitől – ha csak a fejedelem maga is katolikus nem volt – nem kellett volna szenvedniük. Kellett bizony azoknak szenvedniük, még a katolikus fejedelmektől is, mert Erdélyben még azok se voltak a maguk urai s protestáns nyomásra még nekik is sok olyat kellett tenniük, amit önként nem tettek volna.

Báthory Gábor már 24 éves korában meghalt, mert már ekkor megölték, de rövid élete alatt is annyit züllött és annyit gyilkolt, mint más gonosztevők még akkor se, ha 60 évig élnek. Egész élete csupa háború volt, melyeket mind gőgje, nyugtalansága és hetvenkedése okozott, vagy pedig a nőcsábításai. Az övéinél sokkal kisebb bűnök voltak a „jezsuiták neveltjének”, Báthory Zsigmondnak a gyilkosságai, még akkor is, ha nem Bocskai felbujtására követte volna el őket, mert ezek legalább nemcsak bujálkodás és virtuskodások, hanem egy nagy cél, az országnak a török alóli felszabadítása érdekében történtek.

Báthory Gábor elől végül menekülnie kellett még annak a Bethlen Gábornak is, aki tulajdonképpen fejedelemmé tette, s csak azért, mert egy lakoma alkalmával megakadályozta, hogy egyik nővendégét a fejedelem meggyalázhassa. De megvolt benne nagynénjének, a véres Báthory Erzsébet kegyetlensége is. Lovászmesterét dühében ő maga tapostatta agyon azzal a lóval, melynek hátán ült, Szebenben pedig maga ugratta le a várfokról a mélységbe azokat, akik ellene fellázadtak. Azt beszélték róla Erdélyben, hogy testvérével, Annával is vérfertőző viszonyban élt (hogy Anna női erkölcsei a legutolsók voltak s egyenesen mint kóbor prostituált fejezte be életét, valószínűsíti a vádat), sőt még azt is beszélték róla, hogy még a lova is szeretője volt.

Báthory Zsigmond terheltségére is következtethetünk abból, hogy mikor „Opóliából” (Oppelnből) először visszatért a fejedelmi székbe, azt említik az egykori források, hogy apródjai ott nyüzsögtek körülötte, s hogy ezek az apródok mit jelentettek számára, sejthetjük abból, hogy a királyi biztosok „foedissimi sui pueri”-nek, azaz az ő undok ifjainak nevezik őket. A feleségétől ellene Rómában megindított házassági perében is az a vád ellene, hogy olyan életmódot folytatott, melynek szégyene még nejére is árnyat vet.

Ilyen volt akkor a Báthory-vér, mégpedig a protestáns Báthory-vér, mint láttuk, sokkal jobban, mint a család katolikus ágáé. Ebből a vérből származott azonban Zsigmond is s ilyen vérrokonok mellett szinte természetesnek kell tartanunk terheltségét, amelyen bizony még a jó jezsuita nevelés is bajosan segíthetett, kivált mikor a jezsuiták emlékirataiból (Gyenis András: Száz jezsuita arcél, I., 380-405. o.) azt is megtudjuk, hogy gyóntatóját, Carillo Alfonz atyát, aszerint, milyen hangulata volt – szakasztottan úgy, mint az én említett terhelt tanítványom –, néha hónapokig se eresztette maga elé s ilyenkor, mikor rajta volt a rosszaság, ha meggyónt is, gyónását nem a gyóntatójánál végezte. Úgy látszik, gyóntatója előtt jobban szégyellte magát. Ez a szégyen azonban nem vall éppen arra, mintha a jezsuiták okai lennének elfajultságának. Ez éppen ellenkezőleg, azt bizonyítja, hogy Carillónak sokkal nagyobb tekintélye volt előtte, mint más papnak, s tőle jobban is félt, illetve előtte jobban szégyellte magát.

Az egy Zsigmondot kivéve mind kálvinisták voltak a vele egy időben élő, nála még sokkal elfajultabb Báthoryak, de azok egyikénél se jutott eszébe senkinek, hogy elfajultságuk okát kálvinista nevelésükből eredeztesse. Azok bűnein még meg se nagyon botránkoztak. Láttuk, milyen enyhén ítéli meg Kubinyi Báthory Erzsébetet. Gábor és Anna életrajzíróját, Makai erdélyi református püspököt pedig egész más oldalról érdekelte a dolog. Ő nagyszerű irodalmi témát talált a két testvér, Gábor és Anna vérfertőző szerelmében, mely csiklandósságával vonzza az olvasót s így megírása jó anyagi sikert is jelent. Ezért „Ördögszekér” címen regényt írt róluk. Móricz Zsigmond, a másik „buzgó” kálvinista, meg Báthory Gábor életéről írt regényt s ott említi meg lova iránti szerelmét is. Ebből természetesen nem következik, hogy igaz is volt a dolog, de az igen, hogy nagy disznó lehetett ez a nem jezsuitáktól nevelt Báthory. De disznó az a regény is, melyet a szintén aligha jezsuitáktól nevelt Móricz Zsigmond írt róla. De hát ez a regény is épp azért volt kelendő s a jó Móricz Zsigmond fő célja úgyis ez volt.

Ami pedig Báthory Annát illeti, tény, hogy noha természetesen őt se jezsuiták s természetesen nem is apácák nevelték, még Bethlen Gábor is lecsukatta, mégpedig azon a címen, hogy boszorkány. Boszorkány bizonyára nem volt, de ha a legelőkelőbb erdélyi család egy nőtagját, akinek a testvére egyenesen Erdély fejedelme volt, mint boszorkányt csuknak le, annak bizonyára megvolt a maga bőséges oka. Bethlen azt gondolta, hogy a felesége azért beteg, mert Báthory Anna rontotta meg. Báthory Anna rossz erkölcsein kívül láthatjuk e vádból azt is, hogy – minden kálvinistasága és nagysága ellenére – mennyire látszik Bethlenen is az a 300 év, mely korban tőlünk elválasztja. Tanulságos eset protestánsaink részére, akik azt hiszik, hogy a babonára való hajlam csak katolikusok között díszlik.

Látjuk tehát, hogy ilyen rokonság és ilyen családi terheltség mellett Báthory Zsigmondnak protestáns rokonainál sokkal kisebb bűneit jezsuita neveléséből eredeztetni az elfogultságnak, a tárgyilagosság és az igazságszeretet hiányának, a felekezeti gyűlöletnek, sőt fanatizmusnak, de a tudatlanságnak is olyan foka, mely az egész magyar történetírásra is szégyenletes. Láttuk ugyanis, hogy nemcsak Ráth Károly és Varga Ottó, hanem még történetírásunk oly nagy alakja is nyakig benne leledzik, mint Szilágyi Sándor. Egyetlen mentsége, hogy – amint mondottam – régibb ember volt, nem pedig tárgyilagos korunk gyermeke.

De mit szóljunk az iskolai tankönyvhöz? Az ifjúság nevelésébe ugyanis ilyen irányzatosságot, az igazságosság elleni ilyen nagy vétséget, ilyen felekezeti gyűlöletet bevinni, s ráadásul nem is a vallási kisebbség, hanem a többség ellen a kisebbség részéről, megbocsáthatatlan bűn, de egyúttal rendkívül fonák helyzet is. Annál inkább érthetetlennek kell a dolgot tartanunk, mert tudvalevő, hogy a tankönyveket hivatalos bírálóbizottságnak is kiadják, mielőtt engedélyezik. Egy katolikus tankönyvíró világtörténetében például a hivatalos bírálatban protestáns részről még ezt a címet is kifogásolták: „Középkori eretnekségek.” Azt hozták fel ellene, hogy azok csak katolikus szempontból voltak eretnekségek. A szerzőnek ki is kellett a dolgot javítania. Pedig tudvalevő, hogy ezek az eretnekségek nem a lutheránusok vagy kálvinisták – azok vallását a szerző a világ minden kincséért se merte volna tankönyvében „eretnekségeknek” nevezni –, hanem a ma már nem létező Katarok és Valdiak voltak. Ezek „leeretnekezése” tehát ma már senkit se sérthet.

Hogy lehet, hogy viszont Varga Ottó tankönyvében engedélyezése előtt senki se kifogásolta a jezsuiták elleni annyira igazságtalan, sunyi támadást, noha jezsuiták tudvalevőleg még vannak. Talán a tankönyvbíráló bizottságban akkor még nem volt egyetlenegy katolikus se? Vagy ha voltak (mert egészen bizonyos, hogy voltak még szerzetes tanárok is) hogyhogy egyiknek se bántotta a katolikus önérzetét, s ha azt nem, mert ilyen nem volt bennük, legalább az igazságszeretetét? Hogy lehet, hogy éppen ellenkezőleg, még szerzetes iskolákban is éppen ezt a tankönyvet tartották a magyar ifjúság nevelésére a legalkalmasabbnak?

Más választ bizony nem adhatunk, mint csak azt, hogy akkor még nálunk nem volt katolikus öntudat. Ötven évvel ezelőtt még a magyar katolicizmus szégyenletes szellemi rabszolgaságban élt. Nem a maga szemével látott, nem a maga eszével gondolkodott, hanem az ellenségével. A legszomorúbb azonban az volt, hogy a szolgaságot és a szellemi láncokat nem is érezte. Szolgaságában meg volt róla győződve, hogy ő szabad, illetve hogy az igazság láncai azok, melyek ránehezednek. Megmásíthatatlannak gondolta a helyzetet, s hogy ne fájjon az, amin – gondolta – úgy se lehet segíteni, úgy tett, mintha nem is látná a láncokat és mintha nem is fájnának neki. De aki nem volt igazi katolikus, annak nem is fájt. De hány volt akkor még nálunk az igazi katolikus?

Mikor egyszer egy öreg szerzetes tanárnak, aki rendje négyezer holdas birtokára ment nyaralni, a vasúti kocsiban, ahol összetalálkoztam vele, felháborodottan, sőt elkeseredve mondtam, hogy Budapest 700.000 katolikusának mindössze 30 plébániája van s azok legnagyobb része is csak a legutóbbi években keletkezett. Mikor arra hivatkoztam, hogy Londonban ennél sokkal kevesebb katolikusnak 300 plébániája van, és hogy még Amsterdamban is van annyi katolikus plébánia, mint Budapesten, noha kisebb sokkal a mi fővárosunknál és csak 20-25%-a katolikus, a legáldottabb nyugalommal és megelégedéssel azt felelte: Már miért kellene nálunk mindennek úgy lennie, mint Londonban vagy Amsterdamban?!

Diákkoromban még én is épp úgy nem tudtam volna Varga Ottónak megmagyarázni, hogy miért nincs igaza, mint ahogyan a tankönyvbíráló bizottság katolikus tagjai nem tudták megmagyarázni, mert akkor még én is azt hittem, hogy igaza van. Ma azonban az eddig elmondottakon kívül még ezt is mondanám neki:

Az állhatatlan Báthory Zsigmond jezsuita tanítvány volt, igaz. De ne felejtse, hogy nemcsak őt nevelték jezsuiták. Pázmány Péter is jezsuita tanítvány volt. És amint még a vak is látja, hogy Báthory Zsigmond nem azért lett állhatatlan, kegyetlen, impotens s fajtalan, mert a jezsuiták nevelték, hanem azért, mert Báthorynak született, épp úgy el kell ismernie még a felekezeti gyűlölettől elvakultnak is, hogy viszont Pázmányból, a kálvinista köznemes fiúból, egyedül a jezsuiták nevelése csinált buzgó katolikust, nagy írót, szónokot, államférfit, diplomatát és mecénást. Pázmányt minden értékével, szónoklataival, logikájával, fáradhatatlan buzgalmával, törzsökös nyelvével, műveivel, egyetemével és minden alkotásával egyetemben egyedül a jezsuita nevelésnek köszöni a magyar történelem, irodalomtörténet, kultúra és művelődés.

Eszterházy Miklósból se lett volna soha nádor, sőt a magyar nádorok egyik legnagyobbika, ha nem kerül a jezsuiták nevelése alá. E nélkül valószínűleg megmaradt volna szegény lutheránus köznemesnek. Lehet, hogy tehetsége és jelleme akkor is alispánná tette volna Pozsony megyében, de ennél sokkal többé bajosan, mert ilyen régi korból nincs történelmünkben még egy példa arra, hogy köznemesből és szegényből valaki, illetve valamely család egy nemzedék alatt lett volna főnemessé és éppen a leggazdagabb főnemessé, melyből két nádor is kikerült.

De ha valakinek Pázmány és Eszterházy Miklós, mint nagy katolikusok, nem rokonszenvesek, s azért, mert őket ők nevelték nekünk, még nem nagyon áldják a jezsuitákat, tudunk szolgálni bőven olyan jezsuita neveltekkel is, akik még nekik is rokonszenvesek, mert olyasmiben voltak kiválóak, ami még nekik is imponált. Nemcsak Báthory Zsigmond volt „a jezsuiták neveltje”, hanem az volt Zrínyi Miklós, a költő is, az volt II. Rákóczi Ferenc is, és az volt „Nagy” Bercsényi Miklós is, sőt éppen neki már az apja is az volt, meg a nagyapja is. A Bercsényi családnál ősidőktől fogva nem volt jezsuitább család Magyarországon. Vajon mi az oka, hogy olyan magyar történetíró vagy költő még nem akadt, katolikus se, aki Zrínyi Miklós, Rákóczi Ferenc vagy Bercsényi Miklós neve elé oda tette volna jelzőnek azt, hogy „a jezsuiták neveltje”?

Még érdekesebb, hogy még Hadik András, Berlin világhírű elfoglalója, a leglegendásabb magyar katona, is tökéletesen jezsuita nevelés volt s ez annyira meg is látszott rajta egész életében, noha abban a vallástalan korban élt, melyben még a Habsburgokat is egy II. József képviselte, mikor a pápa II. Józsefet – éppen vallástalansága miatt – Bécsben meglátogatta, Hadik, az akkor már világhírű katona és a bécsi legfőbb haditanács elnöke, nyilvánosan és nem is egyszer a pápa lábát csókolgatta. Ezzel is pótolni akarta azt a tiszteletet, melyet Krisztus földi helytartója akkor a császártól nem kapott meg, illetve csak külsőleg kapott meg, de miniszterétől, a „felvilágosult” Kaunitztól, még külsőleg se.

Protestánsaink és hitetlenjeink azt hiszik, hogy ilyen önérzettelen, férfiatlan és babonás lábcsókolgatásokra csak vénasszonyok vagy törpe és korlátolt egyének vetemedhetnek. Hogy mennyire tévednek, Hadik példája bizonyítja, mert akkor ezt a vallástalan Bécsben a világ legbátrabb, legtalpraesettebb és legönérzetesebb katonája csinálta meggyőződésből és dacos leckéül azok felé, akik – akkor majdnem mindenki, a császárt se véve ki – azt hitték, hogy a vallás már meghaladott dolog s valóban csak vénasszonyoknak és a betegeknek való.

De – sajnos – itt akaratlanul is újra vissza kell térnünk a felekezeti elfogultságra, mely azonban itt már sokkal finomabb módon nyilvánul meg, mint előbb Varga Ottóban és Szilágyiban. Hadikról ezt a jellemző adatot Markó Árpád Hadik János életrajzából vettük. Ugyanezen műből azt is megtudjuk, hogy Hadik nemcsak nagy katona, hanem igen nagy olvasó s az irodalomnak is igen nagy kedvelője volt, aki maga is szeretett írni. Többek közt önéletrajzát is megírta. (A pápa bécsi látogatásakor való viselkedését is innen tudjuk meg, tehát a képzelhető leghitelesebb forrásból.)

Csodálatos, hogy Markó Árpád Hadik nagy műveltségét, irodalomszeretetét és írói készségét nem jezsuita nevelőinek tulajdonítja, hanem annak, hogy az ősei lutheránus lelkészek voltak. Szerinte ezt őtőlük örökölte. Pedig hát Hadiknak már az apja is katolikus volt s a nagy katona egész életén át „bigottan” nagy katolikus volta is ugyancsak bizonyítja, mennyire jezsuita nevelésének hatása alatt állt. Markónak mégse jutott eszébe, hogy a műveltséget és az irodalom szeretetét a jezsuitáktól is lehet tanulni, sőt a napnál világosabb, hogy Hadik csakis ott tanulhatta. Nem. Markó visszamegy az őseire, s mivel azok protestáns lelkészek voltak, megállapítja, hogy ez a hajlam benne csak innen eredhet. De hát persze Markó Árpád is protestáns, bár ő – mint már a mai kor embere – feltűnően tárgyilagos történetíró. De azért, látjuk, a felekezeti kollégiumi nevelés és az anyatej atavizmusa [visszaütése] még belőle is kitör. Neki is az írásai késztettek arra, hogy érdeklődjem, milyen vallású volt, pedig az író, de különösen a történetíró írásaiból nem volna szabad észrevennie vagy gyanítania az olvasónak, hogy az Egyház tagjai közé tartozik-e vagy valamelyik tőle elszakadt s ezért iránta ellenszenvvel viseltető valamelyik felekezet követője. Látjuk tehát, hogy a magyar történetírók felekezeti elfogultsága miatt Báthory Zsigmond, az állhatatlanság elrettentő példaképe, jellegzetesen a „jezsuiták neveltje” lett s velem együtt, diákkori emlékként, a magyar értelmiség lelkében mint ilyen maradt meg. Pályázatot hirdetek: Nagy jutalmat kap az az egyén, aki talál állami iskolák részére írt tankönyvet vagy általában magyar történelmi művet, melyben Zrínyi, a költő, vagy Rákóczi Ferenc, a szabadsághős, vagy Bercsényi Miklós, vagy Hadik András, akkor, mikor mint hazafiak vagy nagy tehetségek magasztalásban részesülnek, úgy vannak aposztrofálva, mint „jezsuiták neveltjei”, azaz ahol a kiválóságuk van összeköttetésbe hozva jezsuita nevelésükkel. Nem félek, hogy valakinek ki kell fizetnem a pályadíjat. A magyar történelemben jezsuita tanítványként csak azt lehet emlegetni, akit leszólni kell, nem pedig magasztalni. Pedig hát látjuk, hogy az ilyen magasztalni való jezsuita neveltek csak úgy nyüzsögnek a magyar történelemben.

Egyébként Báthory Zsigmond nemcsak a terheltségét kapta a Báthory-vérből, hanem családja kiválóságait is örökölte. „A természet ritka tulajdonságokkal ruházta fel. Ritka szép férfiú volt, tüzes szemekkel, sasorral, parancsoló tekintettel.” (Szilágyi) „Természetesen bátor és eszes” volt, írja ugyanő. Szalay-Baróti történelme is hangsúlyozza, hogy „kellemes külseje” mellett „észtehetségei se voltak mindennapiak”.

Találtam olyan forrást is, mely rendkívül nagy testi erejét emlegeti. Mikor a Rudolffal való szövetség tárgyában személyesen járt Prágában, ott is rendkívül eszesnek és tehetségesnek találták. Mindenkire a legjobb benyomást tette.

Érthetetlen, hogy ugyanaz a Szilágyi, aki „ritka szép férfiúnak” mondja és tüzes szemeit, sasorrát és parancsoló tekintetét dicsérgeti, két lappal előbb azt írja róla, hogy nagybátyja, István király „midőn arcképét meglátta, elborult és balsejtelemmel mondá, hogy semmi sincs benne a Báthory-vonásokból”. Nagy történetírónk nem veszi észre, hogy lehetetlen felekezeti elfogultságában és öntudatlan gyűlöletében (mert hát Zsigmond annak ellenére, hogy erdélyi fejedelem volt, nem kálvinista, hanem katolikus, sőt – minő merénylet! – „jezsuita nevelés” volt) milyen bántó ellentmondásba keveredett önmagával.

Ha ugyanis Zsigmond ritka szép férfiú volt (ezt pedig maga Szilágyi mondja), de viszont e ritka szép férfiúban nem volt semmi Báthory-vonás, az azt jelenti, hogy a Báthoryak nem voltak szép emberek, hogy Zsigmond szépsége kivétel volt a családban. Semmiképpen se értjük azonban, miért kellett emiatt ezt az örvendetes dolgot megállapító lengyel királynak „elborulnia” és „balsejtelemmel” állapítania meg a dolgot. Neki ezt – éppen ellenkezőleg – örömmel kellett volna megállapítania.

De egyébként is, ha Zsigmondban nem volt semmi Báthory-vonás, akkor csak Bocskai-vonás lehetett volna benne, mert ha az apjára nem ütött, akkor bizonyára az anyjára ütött. Mivel pedig a Bocskai-vonások kálvinista vonások voltak, csakis szépek lehettek. Nem értem tehát, miért kell ezek miatt a kálvini történetírónak is elborulni s balsejtelmekkel eltelni.

Ilyesmire legfeljebb akkor lenne ok, ha ezekkel a nem Báthory vonásokra való utalásokkal a királyi nagybátyja arra akart volna célozni, hogy Bocskai Erzsébet az ő Zsigmond fiát nem Báthory Kristóftól, a férjétől, hanem valaki mástól, egy kevésbé szép férfiútól, szülte. De ez a feltevés megint csak lehetetlen, mert hiszen egy Bocskai-leány feleség nemcsak szükségképpen szép, hanem szükségképpen erényes is. Isten mentsen meg a gondolatától is annak, hogy a felekezetét annyira imádó Szilágyi ilyen gyalázatos dologra akarna fenti kijelentésével célozni.

Nincs tehát magyarázatul más lehetőség hátra, mint csak az, hogy – ha akaratlanul is – de megint csak a szégyenletes felekezeti elfogultság tört ki Szilágyiból. Neki a jezsuitáktól körülvett Báthory az, aki ellenszenves, s ezt az ellenszenvet úgy akarja a felekezeti elfogultságtól mentesíteni, hogy mindenáron meg akarja állapítani, hogy ez az ellenszenv Zsigmond iránt a katolikus lengyel királyban is megvolt.

Közben azonban elfelejti, hogy azt, amit mond, illetve a lengyel királlyal mondat, már ő maga megcáfolta, Báthory Zsigmond csak szebb, csak értelmesebb megjelenésű lehetett, mint a többi Báthory, hiszen annyira szépnek mondja, hogy még nála is szebb már senki se lehetett s ez egyébként természetes következménye is annak, hogy benne a már magában is szép Báthory-fajta mellett még a dicső Bocskai-vér is csörgedezett.

Hogy nézhette hát egy ilyen gyerek arcképét a nagybátyja „elborulva” és „balsejtelmektől” gyötörten?

Ez a legújabb Zsigmond elleni elfogultság természetesen nem magától Szilágyitól származik, hanem attól a kálvinista hitfelétől, aki a lengyel királyról az idézett jelenetet leírja. Szilágyinak azonban, ha ő maga is nem szenvedett volna ugyanabban a felekezeti elfogultságban, ezt az ellentmondást észre kellett volna vennie. Ő azonban, mivel szakasztottan ugyanolyan észjárású és egyoldalú volt, mint annak a kútfőnek szerzője, melyet idéz, még ezt a nyilvánvaló ellentmondást se vette észre, hanem a megállapítást kritika nélkül elfogadja. Neki ugyanis magától értetődő, hogy az a Báthory Zsigmond, aki neki felekezeti okokból ellenszenves, kiváló nagybátyjának is csak ellenszenves lehetett, de világos, hogy annak, mivel katolikus volt, nem jezsuita lelkülete, hanem az ellenszenves vonásai miatt. Közben azonban teljesen megfeledkezik róla, hogy ugyanő előbb már megállapította, hogy Zsigmond vonásai egyenesen „ritka szépek” voltak.

A jezsuitáknak még Báthory Zsigmonddal kapcsolatban sincs semmiféle szégyellni valójuk s ez a leginkább magától értetődőbb dolog azok részére, akik a jezsuitákat nem felekezeti gyűlöletből, nem is rágalmakból vagy mesékből, hanem a valóságból ismerik. Az ilyen emberek ugyanis a jezsuitákat nem gyűlölni szokták, hanem tisztelni, sőt sokszor bámulni.

Hogy ki volt például Báthory Zsigmond jezsuita nevelője, P. Leleszi, azt az erdélyi kormányzóknak a lengyel királyhoz (aki helyett Erdélyt kormányozták) intézett, 1583. augusztus 17-én kelt panaszából jellemzően láthatjuk. P. Leleszinek egyszerre két igen ritka és különösen tiszteletreméltó jellemvonását is megállapíthatjuk e panaszból, de láthatjuk belőle azt is, mennyire nem kényeztette fejedelmi csemetéjét ez a jezsuita. P. Leleszi e két rendkívül szép tulajdonsága az igénytelen egyszerűség és ennek ellenére a megalázkodó hízelgés teljes hiánya.

De lássuk a kormányzók panaszát:

„Parancsolta vala fenséged azt is, hogy Pater Joannest (Leleszi Jánost) az urunk preceptorát, ide beköltöztetnénk az ó házunkba, hogy lenne úgy közelebb urunkhoz és az urunk institúciójára kontinuusban (állandóan) vigyázhatna, kihez mi készek voltunk és most is vagyunk. Sőt a házakat is már neki ürítettök és készítettök volt, de Pater Joannest reá nem vehettük, hogy beköltözzék. Mondja azt, hogy ő magától azt nem míveltetheti, hogy helyét megváltoztassa és udvarba menjen lakni, hanem superiertól vár belőle és ha az provinciális ide jő, az lássa, az tegyen ítéletet felőle, kiben acquiescalnunk kell, noha elég alkalmatlan dolgot látunk az urunk alá fel való járásában és úgy lenne mind uronknak, mind neki nagyobb nyugodalmára.”

A nagy király szeptember 7-i válasza bizonyítja, hogy ő ugyanazzal a jó véleménnyel volt a jezsuitákról, mint mi. De hát az, aki nem rágalmakból, hanem a maga tapasztalatából ismerte őket, nem is lehetett más véleménnyel: „Az mi a Páter Joannes be nem menését nézi, ne csudája kegyelmetek, mert ők az ő rendeket igen stricte tartják. Várjuk ez napokban hozzánk Páter Provinciálist, ki kegyelmetekhez menvén megoktatja kegyelmetekkel Páter Joannest, ha pedig ugyan nem lehetne a bemenés, a prépostházba való utat úgy által rekesztetik, hogy kevés comitatussal (kísérettel) minden ember látása nélkül is odajárhat az mi atyánkfia.”

Tudjuk, hogy Zsigmondnak már 16 éves korában, mikor a maga ura lett (milyen irónia!), ugyanezt a „Pater Joannest”, akiben, mivel közelről ismerte, az erkölcs és az erény megtestesülését tisztelte, az országban dühöngő féktelen felekezeti gyűlölet miatt el kellett űznie maga mellől. Hogy ez a gyűlölet mekkora lehetett, sejthetjük onnan, hogy még a művelt Szilágyi is és még háromszáz év múlva se tudja magát kivonni alóla.

Télvíz idején és éppen nagybetegen kellett menekülnie Erdélyből ennek a szegény Páter Joannesnek. Jellemző, hogy akkora volt a gyűlölet, hogy az erdélyi protestánsok még a saját törvényüket se tartották meg: a jezsuitáknak még aznap kellett menniük, noha a törvény kétheti időt szabott a távozásra. Ezek a felekezeti forradalmárok épp úgy megszegték a „szocialista törvényességet”, mint Sztálin vagy Rákosi Mátyás forradalmár gyűlölködői. Szegény P. Leleszi a gyors és nagybetegen való menekülés után sose lett többé egészséges, bár hálás, ragaszkodó fejedelmi tanítványa a maga költségén is gyógyíttatta még külföldön is. Rá öt évre, még negyvenes éveiben meg is halt.

Gondolhatjuk, milyen törést okozhatott a mindössze 16 éves s akkor még ártatlan gyerek lelkében, hogy akarata ellenére el kellett űznie maga mellől, sőt még országából is azokat a szent életű férfiakat, akikről ő tudta a legjobban, hogy az igazság, az erény és a becsület emberileg legméltóbb képviselői voltak. Így bizony nem lehet embert nevelni valakiből még akkor se, ha nem születik Báthory-terheltségben.

Egész bizonyos például, hogy az a későbbi nagy bűne, hogy bosszút állt, sőt kegyetlen volt azok iránt, akik akarata végrehajtásában akadályozták, az ekkor keletkezett lelki törésben váltódott ki belőle.

Ha nekünk kellene Báthory Zsigmond neve elé jelzőt tennünk, mi a Varga Ottóé helyett ezt tennénk oda: „a jezsuita nevelőitől kálvinista erőszakkal megfosztott s így lelkében végzetes törést szenvedett Báthory Zsigmond”. Vagy: „a kálvinisták felekezeti fanatizmusa miatt erkölcsileg tönkretett Báthory Zsigmond.”

Bizonyára sokkal közelebb járnánk az igazsághoz, mint azok, akik hibáit egyszerűen annak tulajdonítják, hogy a jezsuiták nevelték.

Ez az állítás légből kapott, illetve tisztán a felekezeti elfogultságból származik. De hogy az ifjú erkölcsi elfajulásához nagyban hozzájárult a protestáns fanatizmus is, mely olyasmire kényszerítette, ami megítélése szerint a világ legnagyobb igazságtalansága volt s éppen azokat bélyegezte meg bűnös embereknek, akik ezt tapasztalata szerint minden erdélyi között a legkevésbé érdemelték meg, s hogy ennek nemcsak meg kellett történnie, hanem éppen ő általa és az ő bűnéből kellett megtörténnie, az vitathatatlan mindazok számára, akik értenek valamit a lélektanhoz és a pedagógiához.

Talán azért is hangsúlyozták az erdélyi protestánsok annyira, hogy Báthory Zsigmond a jezsuita nevelés áldozata, hogy az igazi bűnösökről, azaz önmagukról eltereljék vele a figyelmet. Úgy látszik tehát, hogy legalább tudat alatt mégis bántja őket érte a lelkiismeret. Érdekes ugyanis, hogy nemcsak Szilágyi és Varga Ottó, hanem a Szalay-Baróti-féle magyar történelem is a „jezsuitáktól nevelt fejedelmet” emlegeti, mikor Báthory Zsigmond bűneit sorolja fel. Hogy Baráthosi Balogh Benedek bátyánk is (már egészen elfelejtettük!) lakonikusan csak így jellemzi: „Eszes jezsuita nevelés és idegbajos”, az csak természetes. (B. Balogh Benedek egyébként Erdélyből is származik.)

Ami Báthory Zsigmond gyóntatóját, a spanyol Carillót illeti, természetesen vele is teljesen meg lehetünk elégedve. Szomorú és jellemző, hogy őt még Báthory Endre, a bíboros és későbbi fejedelem is bűnösnek gondolta Báthory Boldizsár és társai kivégzésében. Pedig hát akkor, mikor ezek a vérengzések történtek, Carillo nem is volt Zsigmond oldalán. Bizonyítékaink vannak azonban arra is, hogy ha ekkor is a fejedelem gyóntatója lett volna, még ez se bizonyítana ellene semmit. Hisz láttuk már, hogy mikor még tényleges gyóntatója volt, akkor is nemegyszer előfordult, hogy a fejedelem hetekig se bocsátotta maga elé. Világos, hogy olyankor nem, mikor rajta volt a rosszaság.

Carillo azonban nemcsak a fejedelmi udvarban, hanem még Erdélyben sem tartózkodott akkor, mikor ezek a kivégzések történtek, hanem a Német Birodalomban járt követségben. Lehet, hogy Zsigmond éppen azért küldte oda, hogy ne legyen útjában, mert egyébként nem az udvari gyóntatót szokták a fejedelmek követségbe küldeni. Legalábbis olyan fejedelmek nem, akiknek arra az udvari gyóntatóra szükségük is van.

Akkor, mikor a bakó működött, nem a jezsuiták, hanem a kálvinista és erkölcsileg gátlástalan Bocskai nagybácsi volt a fiatal fejedelem közelében, akkor ő volt mindenható tanácsosa.

Báthory Zsigmond egy időben vissza akarta állítani az erdélyi püspökséget is. Sajnos, ez se sikerült neki. Ebben nem volt olyan vasakarata, mint a törökök elleni offenzívát ellenzők eltiprásában. Ez egyébként érthető is, mert hiszen nem az ő, hanem Bocskai vasakarata működött itt, az pedig világos, hogy Bocskai erdélyi katolikus püspökséget nemcsak vasakarattal nem, hanem sehogy se akart. Mikor Zsigmond az erdélyi püspökség visszaállítását tervezte, Carillót szemelte ki erre a megtisztelő tisztségre. Hogy mennyire önzetlen és mennyire igazi jezsuita volt ez az agyonrágalmazott és a magyar protestánsoktól még a jezsuiták közt is a legsátánibbnak elrágalmazott Carillo, láthatjuk abból, hogy nem győzött könyörögni a fejedelemnek, hogy ne őt tegye püspökké, sőt még rendfőnökének is írt, hogy térítse el e szándékától a fejedelmet.

Ellenben mikor már a fejedelem eljátszotta kisded játékait és szegény, hazátlan, földönfutó lett a hajdan hatalmas Báthory Zsigmondból és ő szorult már rá Carillóra, pedig az – ugyancsak kevés hálával tartozott neki – a legnagyobb önzetlenséggel fáradozott ügyében s mivel spanyol volt s később vissza is került hazájába, két éven át egyik emlékiratot a másik után írta érdekében a spanyol királyhoz, sőt személyesen is többször járt az udvarban, hogy ott évdíjat eszközöljön ki volt tanítványa és ura számára. Ez végül sikerült is neki s Zsigmondnak annál jobban esett, mert akkor már úgyszólván ez volt az egyetlen megélhetési forrása. Ilyen „deceitful man”-ok voltak a jezsuiták!

Báthory Zsigmond egyébként élete végén már (és a jezsuiták nélkül) olyan mélyre süllyedt, hogy arra is vannak adatok, hogy még eretnek is lett.

Negyvenéves korában halt meg Prágában 1613. március 27-én.

Mária Krisztina

Érdekes és lélektani szempontból úgyszólván megmagyarázhatatlan Báthory Zsigmond házasélete. (Igaz, hogy azok az „undok” apródok tulajdonképpen mindent megmagyaráznak: homoszexuális volt.) Neki tudvalevőleg sikerült az, ami mindkét nemzeti királyunknak (kezdve Mátyás királytól és végezve Zápolya Jánoson) és „szabadsághősünknek” (Bocskainak és Bethlennek) elérhetetlen szíve vágya volt: ő kapott Habsburg feleséget, mégpedig még Habsburg viszonylatban is előkelőt: II. Ferdinánd császár és király testvérét (bár akkor még II. Ferdinánd nem volt se császár, se király), Mária Krisztinát, aki ráadásul mind testileg kívánatos volt, mind lelkileg kiváló. Báthory Zsigmond mégse lett soha a férje (a házasságot Róma később az el nem hálás címén érvénytelenítette). Zsigmond még a közelében se bírt lenni. Idegesítette még a látása is. A fejedelmi székről való állandó leköszönéseinek is ez volt egyik fő oka. De a fejedelmi székre való visszatérésének is, mert mikor viszont távol volt tőle, akkor meg kívánkozott utána. Valami érthetetlen pszichikai eredetű impotencia lehetett a viselkedés oka, mely elkeserítette Zsigmond életét.

Pedig olyan nő, aki Mária Krisztinánál alkalmasabb lett volna egy fiatal férj boldogítására, kevés volt még. Báthory Zsigmond egy olyan angyalt kapott Habsburg feleségében, aki őt még így is szerette, s kijelentette, hogy mint testvére és ápolója is szívesen vele marad, ha egyszer már örök hűséget esküdött neki. De úgy látszik, hogy angyali mivolta férjét még jobban idegesítette és nyugtalanította. Ő nem tudta nézni feleségének, akihez annyira méltatlan volt, angyali ártatlanságát, jóságát, türelmét és néma szenvedését.

Mária Krisztinának, úgy látszik, ezt a sorsot szánta a földön a Gondviselés. Már Erdélybe indulásának baljós körülményei is jelezték, mi vár ott rá. Közvetlenül az indulás előtt úgy megbetegedett, hogy a kitűzött időben nem lehetett elindulnia. El kellett halasztani az időpontot. Mikor végre elindulhattak, útközben hamarosan megkapják a hírt, hogy Katalin nevű 19 éves testvére, akiről az van megírva, hogy olyan szépségű szűz volt, hogy akik ránéztek, csodálkozásra ragadta őket, de lelki kiválóságai még testi szépségénél is nagyobbak voltak, meghalt. Képzelhetjük, mennyire lehetett egy ilyen testvért egy rajongó fiatal lánynak szeretni, s a hír vétele után milyen érzelmekkel folytatta útját a menyasszony messze, idegen országba egy olyan „barbár” férjhez, akit még sose látott!

Maga Mária Krisztina is határozottan szép nő volt. Erre annyi bizonyíték van, hogy ténynek kell vennünk. Ezért a hozzáértőt mosolygásra kelti a jó Tolnai Világtörténelme, mely noha maga is elismeri, hogy a dolgot „tisztán megérteni tulajdonképpen még ma se lehet”, mégse tudja Báthory impotenciáját mással, mint a főhercegnő „rútságával” magyarázni. Szerinte ugyanis (sőt még szerintünk is, már ti. ha valaki kellően „hazafias”) egy Habsburg főherceg csak tökkelütött, egy Habsburg főhercegnő pedig csak rút lehet. Mária Krisztina is olyan csúnya volt tehát, hogy fiatal, erős férje impotenciát kapott tőle. Annyira lelkiismeretes és olyan tudományos alaposságú is ez a magyar világtörténelem, hogy állítását bizonyítja is, mégpedig a főhercegnő arcképével.

Valóban, ez az arckép, melyet Mária Krisztináról közöl, nem valami szép vagy vonzó nőt mutat, ámde köztudomású, hogy sokszor még a fénykép is csal, hát még az évszázadokkal ezelőtti időkből származó arckép. Láttuk, hogy Izabella királynénak is van olyan arcképe is, melyen tündérszép, és olyan is, amelyen egyenesen boszorkány. Pedig hát Izabella sose volt öreg, mert negyvenes éveiben halt meg.

Mária Krisztina még azon a képen se rút, melyet a Tolnai Világtörténelme közöl róla, a Tolnai azonban azt írja, hogy Krisztina rútsága „a képen domborodik annyira élesen szemünkbe”. Ez a magyar nép körében legtöbb példányban forgó történelmünk tehát még annál is csúnyábbnak gondolja, mint amilyent a tőle közölt kép mutat. De ezenkívül is írja, hogy „nem tartozott a kívánatos és szép nők közé. Előre hajló orra, duzzadó ajaka, kifejezéstelen szemei egyáltalán nem adtak bájt sem egyéniségének, sem alakjának. Szellemileg sem bírt kiváló tulajdonságokkal”.

Nem tudom, hogy a Tolnai Világtörténelme honnan veszi a Mária Krisztinára vonatkozó adatokat. Azt hiszem, hogy csupán hasból vette őket, illetve egyedül csak Báthory Zsigmond ellenszenvére alapítja mindezt, amit mond erre vonatkozólag, mert állítására nemcsak történelmi adat nincs, hanem a történelmi kútfők éppen az ellenkezőjét mondják annak, amit ő állít. A tények is mást bizonyítanak. Mária Krisztina minden férfinek megtetszett, akinek alkalma volt megismerni. Láttuk, hogy még Bocskainak is, sőt látni fogjuk, hogy még másnak is.

Minden történelmi forrás hangsúlyozza, hogy Mária Krisztina arca is szép volt és az alakja is, s emellett – a Tolnai Világtörténelme állításával szöges ellentétben – rendkívül művelt, szellemes, eleven észjárású, jó társalgó és igen jó modorú is volt, hogy rendkívüli jóságáról és önzetlenségéről ne is beszéljünk.

Münchenben például, ahol – nagybátyjánál – gyerekkora egy részét töltötte, a család kedvence volt. A Tolnai Világtörténelménél kissé tekintélyesebb Szilágyi is úgy emlegeti, mint „szép, deli, szellemdús fejedelemasszonyt”, pedig eddigi tapasztalataink után már ugyancsak bizonyosra vehetjük, hogy még ha Szilágyi is így ír róla, akkor már igazán szépnek, delinek és szellemdúsnak kellett lennie, mert ha még Báthory Zsigmond is „a jezsuiták neveltje” volt, mennyire az volt akkor Mária Krisztina! (Szilágyi pedig még Báthory István arcát is elborultatja, mikor Zsigmond arcképét meglátja.)

Annyira szép, kecses és vonzó volt Mária Krisztina, hogy Erdélyben akkor mindenki azt beszélte, hogy a fejedelmet megbabonázták (még azt is tudták ki: Majláth Margit), hogy házassága sose legyen boldog. Másképpen, természetes módon, nem is tudták megmagyarázni, hogy lehetett ilyen nőt nem szeretni. Egyébként Zsigmond már az esküvő előtt három nappal, tehát mikor feleségét még nem is látta, már észrevette magában az impotenciát. Rudolf császárt kétségbeesésében rögtön értesítette is róla. Akkor azonban már világbotrány lett volna a kényes és a nyilvánosság elé annyira nem való ok is. Ezért most már meg kellett történni a házasságnak.

Érdekes az is, hogy már Mária Krisztina anyját is Erdélybe kérték feleségül. Akkor János Zsigmond volt a kérő, de őt Krisztina nagyapja, mint eretneket, s mint akinek egyébként is egész teste egy betegség, a leghatározottabban visszautasította. S lám, a bajor Mária helyett a lányának jutott az a keserves sors, hogy erdélyi fejedelemnévé legyen s éppen neki is olyan erdélyi férj jutott, aki bár szép férfi volt s olyan erős, mint egy bika, de a lelke „csupa betegség” volt.

Említettük, hogy Báthory Zsigmond élete végén állítólag még eretnek is lett, s ráadásul épp úgy unitárius, mint János Zsigmond. Ez a hír külföldi forrásból származik. (Nem is lehet erdélyi eredetű, hiszen akkor már Zsigmond régen nem lakott Erdélyben.) Szellemidézéssel azonban már otthon, Erdélyben is foglalkozott Báthory Zsigmond. Bizonyára nem azért, mert túlságosan jezsuita nevelői hatása alatt állt s mindenben szerintük igazodott.

Hogy Mária Krisztina „rútságának” megállapításával mennyire fején találta a szöget a Tolnai Világtörténelme, közlöm még azt is, hogy az a Szádeczky Lajos, akinek túlzott jezsuita-ellenességét az imént említettem, s aki nálunk a legbővebben foglalkozott Mária Krisztina életével (a Századok 1883-as évfolyamában), szintén „nemes léleknek” (138. o.) és „bájos hölgynek” (270. o.) nevezi. Még akkor is, mikor már a csalódásoktól és szenvedésektől megtörten Erdélyből újra visszament anyjához, nemcsak Bocskai (aki úgy emlegeti, mint „erdélyi dámát”) pályázott a kezére, hanem a flórenci herceg is „esengett kezéért”. (Századok, 1883. évf., 273. o.)

Még érdekesebb, hogy mikor Zsigmond helyett unokatestvére, Báthory Endre lett Erdély fejedelme, Mária Krisztina „egyszeri látásra annyira megtetszett neki, hogy kész lett volna letenni a bíbornok-ruhát (bíbornok ugyanis már volt, de pap még nem), ha a fejedelemnő kezét nyerhette volna cserébe”. (270. o.)

„Hogy Endre komolyan kívánta volna ezt a házasságot, mutatja az is, hogy a fejedelemnő hazatérése után sem adott fel a reménnyel és a fejedelemnő egyik hű emberének, Kakas Istvánnak, midőn ez visszatért Grazból, nagyon emlegette asszonyát és nyíltan mondogatta neki, hogy senki mást nem óhajtana feleségül, csak Mária Krisztinát. Van jele, mintha a pápánál is tett volna lépéseket ez irányban.”

Annyit világosan mond Szamosközy, hogy a bíbornok-fejedelem erősen óhajtotta volna feleségül. „A cardinál iszonyúképpen (!) szerette Mária Krisztinát; elvötte volna... Immár ki akart öltözni a papi ruhából. Készen is voltak ruhái. Giczi Péter mondta volt a cardinálnak: Ki tudja – úgymond –, mit cselekedett Báthory Zsigmond az asszonynak? Mond néki cardinál: Megesküdt az én kezemen Zsigmond, hogy semmi afféle dolga nem volt véle; meg is hittem bizonyosan.”

Mária Krisztinának nem kellett azonban semmiféle férfi keze s ezért Báthory Endre, a „cardinál”, fájó szívvel bár, de kénytelen volt útjára bocsátani Erdélyből, de szíve érzelmeit egy gyönyörű fogat felajánlásával még kifejezte iránta utoljára.

Látjuk tehát, hogy Mária Krisztinába, ebbe a „rút” főhercegnőbe úgyszólván mindenki beleszeretett, aki megismerte. Még az a haszna is megvolt erdélyi tartózkodásának, hogy ez a Bécstől és a katolikus erkölcsöktől olyan messze eső s ezért tőlük oly babonásan idegenkedő ország végre Mária Krisztina személyében egy eleven főhercegnőt is látott, s elmondhatjuk, hogy vonzó testi tulajdonságaitól eltekintve is mind fennkölt családjának, a Habsburgoknak, mind a katolicizmusnak és a jezsuitáknak ugyancsak becsületet szerzett közöttük. Tőle az erdélyiek – ha lett volna szemük a látásra és lett volna fülük a hallásra – megtudhatták volna, hogy mi az a pápista „bálványimádás” és milyen az az elfajító hatású jezsuita nevelés, mert természetesen nemcsak Báthory Zsigmondot, hanem – mégpedig nála sokkal inkább – Mária Krisztinát is jezsuiták nevelték. Ezt egyébként nem is annyira az akkori erdélyieknek kellett volna megtanulniuk, mert hiszen láttuk, hogy gyerekeiket ott még a protestáns lelkészek is az ő iskoláikba adták, tehát ők maguk nagyon jól tudták, milyen az a jezsuita nevelés, hanem az erdélyi történetíróknak. Ezt pedig, mint láttuk, még az a Szádeczky Lajos se tanulta meg, aki ezt a sok szépet és jót Mária Krisztináról, a jezsuiták neveltjéről felkutatta és közzétette.

Ha régebbi, még egész fegyelmezetlenül a felekezeti elfogultság hatása alatt író protestáns történetíróinkat olvassuk, az az érzésünk, mintha ők azt hinnék, hogy Báthory Zsigmondot nem veleszületett terheltsége, hanem egyenesen a jezsuita nevelés tette volna olyanná, amilyen lett, s mintha jezsuita nevelői egyenesen megelégedéssel látták volna ilyen ingatagnak és időnként kegyetlennek neveltjüket. Világos, hogy ez a felfogás olyan együgyűség és a katolikus erkölcsnek és a jezsuitáknak olyan végzetes félreismerése, melyet csak az ádáz gyűlölettel lehet megmagyarázni, s mely egyenesen elképeszti a XX. század már sokkal tárgyilagosabb embereit. Pedig látjuk, hogy ebben az elfogultságban még Szilágyi is mennyire nyakig benne leledzett.

Az igazság az, hogy Báthory Zsigmond erkölcsi és jellemfogyatékosságait senki se látta olyan tisztán és senki se fájlalta annyira, mint éppen jezsuita nevelői. Pálcát is törtek felette, hiszen gyóntatója (Carillo) nemcsak jezsuita, hanem – urambocsá! – melléje még spanyol is volt, ezt írta róla Mária Krisztinának: „Szánalomra méltó ember, hogy annyira elvesztette szeme világát”. (Századok, 1883. évf., 141. o.)

Mivel a terhelt embernek is megvan még a szabad akarata s így ő is nevelhető, csak sokkal nehezebben, mint a rendes ember, könnyen meglehet, hogy a jezsuiták még Báthory Zsigmondból is embert tudtak volna nevelni, ha nevelői működésüknek nem lett volna vége már növendékük 16 éves korában. Hiszen tulajdonképpen nevelésüket akkor kellett volna abbahagyniuk, mikor a dresszúrát elhagyva végül az észhez lehet szólni és az életre nevelni s a tanítvány figyelmét a tulajdonképpen csak ekkor jelentkezni kezdő szenvedélyek elleni küzdelemre fel lehet hívni. Báthory Zsigmond jezsuita nevelőinek azonban ekkor már távozniuk kellett volt növendékük oldala mellől, mert a szerencsétlen ifjút már ekkor rákényszerítették arra, hogy gyűlölje azokat, akiket szeret, és hogy legyen hálátlan és önző. (A jezsuiták kiűzésébe ugyanis csak azért egyezett bele, hogy fejedelem maradhasson.)

Mindezek gyakorlati eredményeként annak a meggyőződésnek kellett kialakulnia az ifjú lelkében, hogy tulajdonképpen nem is volt helyes és jó, amire nevelői tanították. Mivel azonban akkor már 16 éves volt s egyébként is korán fejlődött mind testileg, mind lelkileg s így volt már annyi érettsége és önállósága, hogy mégiscsak tudta, hogy csak jót, nemest és igazat tanult azoktól, akiket most rágalmaznak előtte s amely rágalmakat illetően kénytelen volt úgy tenni, mintha hinné őket, ezzel már adva is van az elrontott – de természetesen nem a jezsuitáktól, hanem egészen másoktól elrontott –, szerencsétlen ember minden erkölcsi fogyatékossága és jellembeli hibája: a végletek közti hánykolódás és kettősség s az elkeseredett düh, hol a rossz, hol pedig a jó ellen.

Az esze és a szíve mindig az Egyházé és a jezsuitáké maradt, de a szenvedélyei, a bosszúállás, a düh és a harag, no meg a perverz érzékiség, melyek természetellenesen nagy fokban veleszülettek s melyeket az a nagy lelki destrukció és törés, mely 16 éves ideális ifjú korában kívülről érte s mely meggyőződésével ellenkezőt erőszakolt reá s arra kényszerítette, hogy a jót rossznak, a rosszat jónak tartsa, még természetellenesebbre fokozott s meggyőződésével ellenkező bűnökbe vitte. Így jött létre a történelem Báthory Zsigmondja, ez a szánandó, de egyúttal részvétre is méltó figura.

Okoskodásunkra nem cáfolat az, hogy Báthory Zsigmond tulajdonképpen sose hajtotta végre a jezsuiták kiűzésére vonatkozó törvényt, mert udvarában végig és állandóan voltak jezsuiták. Voltak ugyanis, de csak kivételképpen és dacból. Azonban ezt az állapotot nem lehet egyenlőnek venni a törvényes állapottal. Ez nem cáfolja a Zsigmond lelkében végbemenő lelki törést, hiszen éppen annak következménye volt. A fejedelmi ifjú éppen azért, mert meggyőződésével ellenkezőre kényszerítették, időnként dacból és csak azért is megmutatta, mik az igazi érzelmei, de ezt csak időnként mutatta ki. Közben ugyanis szenvedélyei is felszabadultak, életében egymást váltogatták a bűnös, sőt féktelen időszakok a bűnbánó és megcsömörlő periódusokkal s a jezsuitáknak előtte természetesen csak ez utóbbiak idején volt becsülete.

Elismerjük azt is, hogy Báthory Zsigmond erkölcsi lesüllyedésének a veleszületett terheltségen kívül még az is oka volt, hogy kamaszkorában, mikor a terheltségével járó szenvedélyekkel való lelki harcnak meg kellett volna kezdődnie, már fejedelem, tehát a maga és mások ura volt, olyan emberektől körülvéve, akik nem irányították, annál kevésbé feddték, hanem hízelegtek neki. Azokat, akik jó irányban befolyásolták volna és feddeni is merték volna, épp ekkor távolították el oldala mellől, mikor legjobban szüksége lett volna rájuk. Lehet, hogy a terhelt s már kamasz Báthory Zsigmond akkor is bűnössé vált volna, ha megmaradhattak volna mellette jezsuita nevelői, de annyi bizonyos, hogy nem ilyen nagy fokban. Terhelt és már 16 éves korában önállóvá, sőt élet és halál urává váló egyént igen nehéz az erkölcsi és becsület útján megtartani, egészen lehetetlen azonban akkor, ha 16 éves korában az történik vele, ami az erdélyi protestáns fanatizmus miatt Báthory Zsigmonddal történt.

Mária Krisztinával Grazban, illetve a müncheni bajor udvarban, egész más helyzetben voltak jezsuita nevelői. A jezsuiták benne is terhelt egyént kaptak nevelésre, hiszen őrült Johanna ivadéka volt s ráadásul – belterjesztéssel – apai és anyai ágon egyaránt, de testi és szellemi kiválóságokat, érzékeny és mély női kedélyt, szellemi elevenséget és az átlagosnál jóval nagyobb intelligenciát is (mindezek egyébként Zsigmondban is megvoltak). Itt a családi kör és az egész környezet ugyanazt a szellemet lehelte, amit a jezsuiták. (Különösen erre lett volna szüksége egy terhelt tanítványnak.) Itt nem állt be törés és az eddigivel épp ellenkezőre hangolás már 16 éves korban, hanem harmonikusan, az egész életen át megmaradt minden az eredeti vágányon.

Hogy nemcsak külső tényezők, hanem öröklött belső tényezők se zavarták a jezsuiták nevelő munkáját, az becsületére válik a Habsburg- és Wittelsbach-családnak (mely utóbbi akkor, mikor Erzsébet királyné származott belőle, sok értékes tulajdonsága mellett már egészen terhelt volt), de elsősorban mégis a Habsburg-családnak, mert Mária Krisztinának nemcsak az apja volt Habsburg, hanem még az anyjának anyja is, aki épp úgy I. Ferdinánd gyermeke volt, mint apja, tehát ő mind anyja, mind apja révén I. Ferdinánd unokája volt.

Mária Krisztinából annyira eszményi ember, nő, keresztény, feleség és uralkodó vált, hogy képzelni se lehet ideálisabbat. Pedig ezt a merész állításunkat éppen a minden porcikájában protestáns Szádeczky Lajos adatai alapján állapítjuk meg, aki – mint említettük – a Századok 1883. évfolyamában nálunk legbővebben foglalkozott életével.

Mielőtt élete kikutatásához fogott, bizonyára az ő ellenszenve se volt kisebb iránta, mint a Tolnai Világtörténelme kontár írójáé. Hiszen a protestantizmus a katolikus vallásosságot a lélektelen formaságok tömkelegének tartja, melyek a belső megigazulást és a lélek szárnyalását lehetetlenné teszik, nem pedig előmozdítják. Azt hiszik, hogy a katolicizmus külső formalizmusa a természetes nőiességet, azokat a tulajdonságokat, melyek a nőt vonzóvá teszik, kiöli, vagy legalábbis elszínteleníti, vonzó természetességétől megfosztja.

Mária Krisztina életén láthatjuk, hogy ez mennyire nem igaz, s hogy a jezsuiták mennyire mesteri nevelők, hiszen növendékükben még azokat a vonzó emberi tulajdonságokat is virágozni látjuk, melyek a nem vallásos embereknek tetszenek. Még feltűnőbb, hogy Mária Krisztina, ez a vonzó nő, uralkodni is tudott; még ebben is okos volt.

Mikor Zsigmond országát átadta Rudolfnak (első ízben) és Erdélyt azonnal elhagyta, a kormányzónak kijelölt Miksa főherceg megérkezése pedig késett (sőt el is maradt), ideiglenesen Mária Krisztina kormányozta Erdélyt. Kormányzása idejéről Szádeczky így ír:

„Mária Krisztiernát a szenvedés három éve megviselte, de nem törte meg. A gyenge nőben erős lélek lakott: szívének minden vágya haza vonzotta, de missziójáról egy percre se feledkezett meg. A közügyet, uralkodóházuk és a kereszténység érdekét, melynek magát áldozatul szentelte, előbbre tette saját érdekeinél, szíve-lelke vágyainál. Belátta, hogy szüksége van a császárnak arra, hogy ő Erdélyben maradjon és nem habozott, hogy engedelmeskedjék. Szenvedése, mártírsága megszerezték számára az egész ország osztatlan részvétét és ragaszkodását és ő nagyra becsülte ezt, mert annál inkább szolgálhatott urának, császárának, küldetésének”. (Itt szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy ez a „mártíromság”, melyet a főhercegnő Erdélyben vállalt, közel se olyan természetes, mint Szádeczky feltünteti.)

A Mária Krisztináéhoz hasonló (bár közel se olyan súlyos) helyzetben volt egy kis tizedrangú protestáns német hercegnő is Oroszországban, buta, durva és alkoholista cári férje oldalán. De belőle nem mártír, hanem Nagy Katalin cárnő lett, aki híres lett szeretői légiójáról és nemi kielégítetlenségéről, és aki úgy lett híres cárnővé, hogy hitvány férjét egyszerűen eltétette láb alól.

Izabella is húszéves fejjel özvegyen maradt Erdélyben Zápolya János után, de ő se vállalt azért mártíromságot, hanem szép fiatal szeretőket tartott s nem is egyet. Ő katolikus volt ugyan, de a protestánsok iránt megértő katolikus.

Bethlen Gábor húszéves felesége, a szintén protestáns Brandenburgi Katalin pedig, noha neki más panasza nem lehetett férjére, mint csak az, hogy idős volt hozzá s túlságosan elmerült az államügyekbe, szintén nem vállalt mártíromságot, hanem már életében is megcsalta az urát, aki őt egyébként a tenyerén hordozta. Azzal, hogy szeretője (Csáki) hatására még férje életében ő is katolikus lett, nem nagyon vigasztalhatják meg magukat protestánsaink, mert mihelyt férje s a szigorú kálvinista teológusok megtudták, azonnal újra letette a kálvinista hitvallást s noha – annak bizonyságául, hogy ezzel ezek a teológusok és fejedelmi uruk csak a lelkiismereti szabadságot szegték meg (később újra csak katolikus lett, a végén, de már a külföldön, megint csak újra protestáns lett).

„De az is világos volt előtte – folytatjuk Mária Krisztináról Szádeczky idézését –, hogy háború esetére, ami minden percben várható volt, az ő keze nagyon gyenge lenne a kormány vezetésére és az esetre saját érdekeivel és vágyaival összeesnének a magasabb politikai érdekek is, ti. hogy a kormányt erősebb kéznek engedje át és ő hazatérjen. Mielőtt tehát Kővárt, száműzetése csendes magányát elhagyná, tudatja a császárt, hogy bár nagyon-nagyon nehezére esik, az ő kívánatára elfogadja a kormányzást, kéri azonban, hogy minél előbb gondoskodjék az ország más által kormányoztatásáról, hogy ő feltett szándéka szerint hazatérhessen édes anyjához, mielőtt a háború kitörne, mielőtt az út a kimenetelre elzáratnék.”

Ennyire távol állt tehát Mária Krisztina a nők oly gyakori hibájától, a nagyravágyástól és az uralomvágytól. Noha okos és művelt volt és az uralkodásra is lett volna képessége, ő csak nő akart maradni s eszébe se jutott, hogy ő esetleg még az uralkodásra is alkalmas. Pedig sokkal alkalmasabb lett volna rá, mint szerencsétlen férje. De azért gyenge, tehetetlen, a veszélyektől rettegő és előlük megfutó nő se volt. Anyjához írt levelei tele vannak rettegéssel, hogy a törökök vagy a tatárok minden percben megszállhatják az országot. Állandóan attól rettegett, hogy ha vár a hazamenéssel, hamarosan el lesz zárva az útja, s ha akar, se mehet. Félelme nem is volt alaptalan, mert a török bosszút lihegett az országnak a császárral való szövetsége miatt, melyet természetesen az ő megkérdezése nélkül kötött meg, viszont Erdély Zsigmond oktalan lemondásával olyan gyönge lett e zavaros állapotok közepette, hogy a törököt a jó alkalom szinte csábította egy bosszuló hadjárat megindítására. Mária Krisztina mégis vállalta a megbízást és maradt, noha egyébként a hatalom csak terhére volt, nemhogy csábította volna.

Milyen gyalázatosan bánt ővele Zsigmond! Messze távolból odahozatja Erdélybe, s mikor hosszú, keserves út után végre megérkezik, nem kell neki, bujkál előle, találkozni se akar vele. Ezt olyan férj teszi vele, aki számára nagy kitüntetés volt az ő keze, s akihez egy messze, ismeretlen, bizonytalan, tőle „barbárnak” gondolt s ráadásul még eretnek országba kimenni igen nagy áldozat volt tőle. S ő természetesen, kivált eleinte, nem is tudhatta, hogy mi az oka a sértő viselkedésnek, mert hiszen ha tudta volna, akkor csak sajnálnia kellett volna szerencsétlen férjét, nem pedig megsértődni a viselkedése miatt. De a közvélemény – legalább egy ideig – még akkor se tudta az igazi okot, mikor már ő tudta – lám, a Tolnai Világtörténelme még ma is azt hiszi, hogy Krisztina éktelen rútsága volt az oka a különös viselkedésnek –, ezért még így is szégyen volt rá. Van-e nagyobb szégyen, nagyobb megalázás egy nőre, mintha nem tetszik, ha a férjének nem kell?

S Mária Krisztina mindezek ellenére is milyen eszményi feleség! Nem haragszik, nem csinál jeleneteket, csak sír, de azt is csak titokban. Mikor megtudja az okot, még férjét is vigasztalja. Kéri, sose búsuljon betegsége miatt. Neki nem is kell az, amitől őt ez megfosztja. Ő mint testvére és ápolója, szeretettel fogja őt egész életén át gondozni. De Zsigmondnak még mint testvér vagy ápolónő se kellett, hiszen nem tehette, hogy el ne fogja a keserűség és a szégyen, ha ránézett.

De az eszményi feleség még így is olyan jó volt hozzá, hogy mikor Oppelnből (első alkalommal) hazajött, hogy az ország visszafogadta és újra fejedelem lehetett, elsősorban annak köszönhette, hogy felesége, annak a császárnak az unokahúga, akit visszajövésével becsapott, azonnal feltétel nélkül melléje állt. Ő igazán megtartotta az evangéliumi mondást, hogy az ember elhagyja apját, anyját, testvéreit és feleségéhez (férjéhez) ragaszkodik. (Mt 19,4-6; Mk 10,6-9) (Igaz, hogy nem olyan férjhez, mint amilyen Báthory Zsigmond volt. Még az ilyen férjhez is ragaszkodni már igazán nem természetes, hanem evangéliumi.)

A visszatérő Zsigmond is nagyon jól tudta, milyen fontos rá nézve felesége megnyerése s ezért most legelső útja hozzá vezette (a hatalom ugyanis akkor még a császár emberei kezében volt Erdélyben s ők bajosan léphettek fel Zsigmond ellen akkor, ha a főhercegnő az oldalán volt). Noha Zsigmond ezt önzésből csinálta, s az okos asszony ezt bizonyára tudta, s ha nem tudta volna, megtudhatta volna abból, hogy hazajöttekor is vele voltak „foedissimi sui pueri” [undok ifjai], de mégis egyszerre újra szerető feleség lesz, akinek az ura mellett a helye és az ő érdekei támogatása az egyedüli gondja. Férje kedvéért – bármilyen elfajult és hitvány volt is ez a férj – még a Habsburg-család érdekeivel is szembehelyezkedik, hiszen férje szerződésszegő hazajövetelével Erdély birtokától fosztotta meg az uralkodóházat. Így tett, mert így felel meg az Evangélium szellemének, mely szerint a hitves még apjával, anyjával és testvéreivel szemben is hitveséhez ragaszkodik.

A rosszmájúak erre persze azt mondják, hogy igen, mert kitört belőle a nő és már igen áhítozta a férfiölelést. Ámde Zsigmond részéről ölelésről nemcsak régebben, hanem most se volt szó, s hogy Mária Krisztina mennyire nem ezt „áhítozta”, mutatja, hogy se a szerelmes Báthory Endre, se Bocskai, se a flórenci herceg ölelései nem kellettek neki. Pedig lelkiismerete se tilthatta tőlük, mert hiszen Zsigmonddal kötött házasságát Róma is érvénytelenítette, s láttuk, hogy Zsigmond is eskü alatt biztosította Endrét, hogy ő a feleségéhez soha nem nyúlt.

„Mária Krisztierna – folytatja Szádeczky – a trónon is inkább szelíd és gyöngéd nő maradt, mintsem uralkodó lett volna. A nagyobb fontosságú államügyek vezetésébe kevésbé folyt be, bár maga is mindent aláírt (azaz minden az ő nevében folyt). De annál több ideje maradt arra, hogy a hozzá folyamodók, özvegyek, árvák kéréseit, panaszait meghallhassa, szükségeiket és szenvedéseiket enyhítse. Senkit sem bocsátott el magától vigasz nélkül, mindenkinek jogos kívánsága védelmezőt talált benne; ahol kegyadományokról volt szó, a bőkezűség, ahol terhek enyhítéséről, az engedékenység volt jelszava. Így engedi el, könyörgésére, Váradi Gellért Jánosnénak bordézsmáját »maga és apró árváinak táplálására megtekintvén özvegyi állapotját«. Hogy minő részvéttel tudott lenni alattvalói iránt, mutatja ama szép vigasztaló levele, melyet a szász királybíróhoz, Süveg Alberthez, írt, midőn ez kisfia halálát gyászolta.” (Süveg Albert lutheránus volt. A protestánsok pedig meg vannak győződve, hogy a jezsuiták mást nem nevelnek bele növendékeikbe, csak az eretnekgyűlöletet.)

„A fejedelemnőt jó szíve, a trónon is nemes egyszerűsége és egyéniségének más jeles tulajdonai népszerűvé tették és az erdélyiek szeretetét és tiszteletét biztosították számára, jóllehet az ideiglenes kormányzás, a biztosok uralma éppen nem örvendett népszerűségnek. S hogy a fejedelemné személye mégis mily népszerű volt, tanúsítják kimenetele után, még Mihály vajda idejéből is, az akkori császári biztosok jelentései. Főképp saját birtokainak jobbágyai nem tudták felejteni. Így Monor lakosairól írják, hogy egyre csak az ő régi úrnőjük, a »német királyné« után sóhajtoznak vissza.”

Hogy a Habsburg- és jezsuitagyűlölők okuljanak rajta, ehhez csak azt jegyezzük meg, hogy azok a jobbágyok, akikhez „a német királyné” annyira jó volt, protestánsok voltak, hiszen Erdélyben akkor csak a Székelyföldön voltak katolikusok, sőt még most se nagyon vannak másutt, mind csak a városokban. Őket bizonyára meglepi, mi azonban természetesnek tartjuk, hogy Mária Krisztina a jezsuitáktól csak ilyen eretnekgyűlöletet tanult. Nem eretnekeket gyűlölnek ugyanis azok, hanem eretnekségeket, de ezeket is csak azért, mert az eretnekeket nagyon szeretik. A keresztény nemcsak az eretneket, hanem még a makacs, a megtéríthetetlen eretneket is szereti, mert az is ember, sőt az is Krisztus testvére s mert a hibát nem másokban, hanem magában szokta észrevenni s az ítéletet egyébként is Istenre bízza, akit ez egyedül illet.

Azt a pohár vizet, melyet az eretneknek adunk, szintén Krisztusnak adjuk (Mt 10,42). Ezt tanulta Mária Krisztina a jezsuitákból s ezért áldották még haló poraiban is magyar protestáns és oláh jobbágyai is. Nem szeretett még soha kálvinista kálvinistát annyira, mint amennyire szeretik a kálvinistákat azok a jezsuiták, akikről az, aki ismeri őket, azt mondja: ez igazán igazi jezsuita.

Mária Krisztina, miután visszautasította Báthory Endre, Bocskai és a flórenci herceg kezét, 1607 júliusában belépett abba az apácazárdába, melyet Hallban (Tirol) I. Ferdinánd egyik leánya (tehát Mária Krisztina apjának és anyai nagyapjának egyaránt testvére) alapított és ott Istennek szentelte életét, mint már a zárda alapítója is csinálta s melynek szabályai között, mint emlékszünk, az is ott volt, hogy aki oda belép, annak főhercegnői rangjáról és minden kivételezésre való igényéről le kell mondania.

Szádeczky, aki pedig erről aligha tudott, szintén hangsúlyozza, hogy „a legközönségesebb és legnehezebb munkát” nemcsak ő, hanem főhercegnő társai is „épp úgy végeztek, mint társnőik, sőt versenyeztek az önfeláldozásban. Főképp Mária Krisztierna. Annyira, hogy szükségesnek látták anyja által megintetni, hogy gyenge testét kímélje, nagyon meg ne erőltesse magát. Mintha csak a mi Szent Margitunk nyulakszigeti zárdai életét látnánk megújulni Mária Krisztierna halli kolostori életében: úgy élt és gyötörte magát a kegyes mártírnő”.

Hallban is halt meg 1621. április 6-án 47 éves korában. Jegyajándékát, mely szerződés szerint férjétől való elválás esetére is, sőt éppen akkor legjobban járt neki, és amelynek visszafizetésére az erdélyi országgyűlés is kötelezte magát, haláláig se tudta megkapni az erdélyi rendektől. Hiába volt ott annyira népszerű. Pedig ugyanezek az erdélyi protestánsok hogy tudják gyűlölni a Habsburgokat azért, mert állítólag néha ők se tartották meg az országgyűlések határozatait! Pedig erre a pénzre Mária Krisztinának olyan nagy szüksége lett volna, hogy panaszára kárpótlásul a császár ígért neki évi 15.000 forint járadékot, de – azok a gonosz Habsburgok ugyanis nemcsak nekünk nem tudtak fizetni, hanem főhercegnőknek sem – életében ezt is csak egyszer kapta meg, de akkor se 15, hanem csak 10 ezer forintot. A jóknak már csak ez a sorsa a földön!

II. Mátyás (1608-1619)

Említettük, hogy Miksának hat olyan fia volt, aki elérte a felnőtt kort. Sajátságos, hogy családja mégis már az első nemzedékben kihalt. Mind a hat fia vagy nőtlenül, vagy gyermektelenül halt meg. A legidősebb volt köztük Rudolf, ki koronáit örökölte és aki nőtlenül halt meg. A második Ernő volt, aki talán a legértékesebb volt köztük. Említettük, hogy Miksa és felesége, a spanyol Mária, első unokatestvérek voltak, de már az ő szüleik is szintén első unokatestvérek voltak, a nagyanyjuk pedig Őrült Johanna volt, tehát terhelt volt az a család, mely immár egymás után két nemzedéken át rokonházasságot kötött. Láttuk, hogy ennek hátrányait legjobban Rudolf, az elsőszülött fiú érezte meg. A második, a derék jó Ernő, már kevésbé, de azért ő is. Gyenge testalkatú volt, lelkileg pedig melankóliában nyilvánult meg benne az ideges terheltség. Hideg, tartózkodó természetű volt s életében alig látta valaki valaha mosolyogni.

De noha az ilyen idegalkatú emberek rendszerint önzők, szeretetlenek, s ezért ellenszenvesek szoktak lenni, s bátyja, Rudolf, ilyen is volt, öccsében, Ernőben, melankóliája ellenére is akkora volt a szívjóság, hogy mégis szelíd, békés természetű s ezért vonzó, megnyerő egyén volt. A magyarok is szerették. Apjának nagy nyelvtehetségét is legjobban ő örökölte. Nagybátyja, II. Fülöp, ez a szintén melankolikus, nehezen megközelíthető és nehezen felmelegedő egyéniség is igen szerette és lányát, Izabellát, és hozományául Németalföldet neki szánta, de – sajnos – ez utóbbival már elkésett, mert arra már igen előre haladott ott a forradalom. Maga Ernő is korán és nőtlenül halt meg 1595-ben, 42 éves korában.

A harmadik fiú volt Mátyás, aki bátyját, Rudolfot, leszorította a magyar és a cseh trónról, s bátyja hamarosan utána bekövetkező halála után a császári méltóságot is elnyerte. Ő megint csak a családból nősült, ő is Habsburg-lányt, unokatestvérét vette el, nagybátyja, Tiroli Ferdinánd, leányát, Annát. Igen harmonikus, boldog házasságban élt vele, de gyermektelen maradt.

Mátyás nem tartozik a jellemileg legkiválóbb Habsburgok közé, noha láttuk, hogy még így is nemegyszer példát adott a jóban kora magyarjainak. Láttuk már alázatos türelmét a fizetetlen zsoldosok között s igazságszeretetét, mellyel a protekciós Báthory Erzsébet törvény elé állítását követelte. Láttuk azonban azt is, hogy császári bátyja ellen is fellépett és a háta mögött egyezkedett a lázadó és eretnek Bocskaival. Ha e tettét Rudolf már-már a beszámíthatatlanságig fajuló idegbaja miatt esetleg menteni is lehet, azt már semmiképpen se, hogy már fiatal korában is vállalt hasonló s Habsburgban szokatlan szerepet nagyravágyásból bátyja sérelmére. No de hasonló, sőt ezeknél sokkal nagyobb dolgok a mi Árpád-házunkban mindennaposak voltak. Ott szinte szabály volt, hogy a nagyravágyó öcs fellázadt királyi bátyja, illetve annak kiskorú fia ellen.

A testvérek között Mátyáson látszott meg legjobban apjuk protestáns érzülete is. Nem mintha lélekben protestáns lett volna, vagy mintha lélekben akár csak oda is húzott volna, hanem mert bátyjával szemben annyira megértő volt a lázadó magyar és cseh protestánsok iránt és azok is annyira megbíztak benne. Valójában azonban ezt is csak érvényesülési vágyból tette, s mikor már a maga ura lett, már csak birodalmi érdekből is, de – úgy látszik – szívből is védte az Egyház érdekeit, amennyire tudta. Mivel azonban a Habsburgok még érdekből és még színből se szűrték össze soha a levet azokkal, akik az igaz hit és a törvényes hatalom ellenségei voltak, ő uralkodóházunknak még a gyarlóbb tagjai közé tartozik.

Abban is különbözik családja többi tagjától, hogy míg azok uralkodni tudtak érzelmeiken, s mivel nemcsak németek fejedelmei voltak, faji és nemzeti érzelmeiket háttérbe tudták szorítani uralkodói kötelességeik előtt s mindenfajta alattvalójuknak tudtak egyformán igazságos atyja lenni, II. Mátyásból velünk, magyarokkal, szemben sokszor kiütközött a büszke német, igaz, hogy belőle is csak akkor, mikor még nem került trónra. Azonban Mátyás élete nagy része erre az időre esik. Főherceg korából származó bizalmas családi leveleiben nemegyszer találunk magyarszidalmazásra, amit legtöbb Habsburg királyunknak még legbizalmasabb leveleiben se találunk, bizonyítékául annak, hogy nekik a lelkükben sem voltak – még titokban se – ilyen érzelmek. II. Mátyás magyarellenességének mentségére is felhozhatjuk, hogy egy kor magyarjai se álltak jellemileg és erkölcsileg olyan mélyen, mint az ő korának magyar társadalma. (Ezt külön fejezetben bebizonyítottuk.) Nem annyira a magyarok, hanem a bűn gyűlölője volt ő.

Jellemző, hogy Rudolf, aki nekünk annyira ellenszenves, és aki nálunk annyira népszerűtlen volt és az ma is, és aki sose állt szóba se lázadókkal, se eretnekekkel, szívében, lelkében szeretett bennünket. Nála hiába kutatnánk magyarellenes megnyilvánulások után. Ő tehát még annak a kornak a bűnös magyarjait is tudta szeretni. Ellenben öccse, aki paktált velünk, megvetett bennünket. Talán azért is volt neki olyan lesújtó véleménye rólunk, mert sokat volt köztünk, ismert bennünket és éppen a lázadókat és az eretnekség képviselőit ismerte meg legjobban közülünk. Rudolfnak ellenben a hű, az értékes magyarokkal volt inkább dolga. Legalábbis közelebbről csak azokat ismerte.

De azért jellemileg még Mátyás is megütötte egy átlagszínvonalú uralkodó vagy államférfi mértékét. Hunyadi Mátyás például, azaz I. Mátyás, a mi „igazságos” Mátyás királyunk, sokkal nagyobb színész, sokkal nagyobb machiavellista, erkölcsileg sokkal gátlástalanabb volt nála. II. Mátyás csak a Habsburgok erkölcsi színvonalát nem ütötte meg, nem átlagban az uralkodóét vagy államférfiakét. Hogy a magyarok iránti ellenszenv is ki tudott benne fejlődni, annak az lehet az oka, hogy nem volt meg benne az a nagyobb vallásosság, mely a legtöbb Habsburgban megvolt; az az igazi katolicizmus, mely meg tud bocsátani; mely alázatos s ezért a maga bűneit szokta kutatni, nem másokét; mely fölébe tud emelkedni a faji ellentéteknek is.

Érdekes, hogy mivel minden addigi Habsburg között ő volt az, aki legtöbbet tartózkodott közöttünk, és mivel a protestáns és elégedetlenkedő magyarság iránt minden elődjénél megértőbb volt, történetírásunk az addig uralkodott négy Habsburg között ő ellene tesz legkevesebb kifogást. Különösen régebben még dicsérni is tudta.

Tanulságos dolog s elgondolásra ad alkalmat, hogy nekünk éppen a leggyarlóbb, sőt még minket is legkevésbé szerető Habsburg volt a legrokonszenvesebb. Nekünk csak II. József, aki még II. Mátyásnál is kevésbé volt katolikus, tetszett még II. Mátyásnál is jobban. Látszik, hogy elsősorban a katolicizmus és a szigorú katolikus erkölcsök voltak azok, amik nem tetszettek nálunk a Habsburgokban.

Aki vallási műveletlenségében és erkölcsi elvei szabadosságában hozzánk hasonlóbb volt közöttük, az már mindjárt jobban tetszett nálunk s annak még azt is megbocsátottuk, hogy lenézett és megvetett bennünket. Persze ezt is úgy intéztük el, hogy – mint szabadsághőseink bűneiről – erről egyszerűen nem tudtunk. Újabban azonban tudnak róla történetíróink s ma már az a divat, hogy II. Mátyásnak rólunk ejtett megvető kifejezéseit is az egész Habsburg-ház iránti ellenszenv növelésére vagy – mivel növelni már úgyse lehet – ébrentartására használhatják fel.

Egyébként II. Mátyás abban a tekintetben is előnytelenül nevezetes, hogy azóta, mióta a magyar trónra kerültek, ő volt az a Habsburg, akinek legkisebb volt a hatalma. (III. Frigyes császárnak, Mátyás király kortársának, még nála is kisebb volt a hatalma, de ő még csak császár volt, nem pedig egyúttal magyar király is.) Az ő idejében tetőzött a protestantizmus elterjedése is, mert az ő uralma alatt nemcsak Magyarország volt protestáns, hanem Csehország, sőt igen tekintélyes részben Ausztria, Bécs, Lengyelország és Franciaország is.

II. Mátyás cseh protestáns alattvalóival szemben egyenesen szánandó figura volt s gyengeségében s erőtlensége tudatában olyan bárgyú engedékenységet tanúsított az ő fennhéjázásukkal szemben, hogy ezzel adott okot a harmincéves háború kitörésére. Annyiban azonban ez is hasznos, mert mutatja, hogy ezen, az egész világtörténelemben egyik legtovább tartó, legmakacsabb és legkegyetlenebb háborúban nem a katolicizmus volt a támadó fél, nem az robbantotta ki a háborút, hacsak nem túlságosan békeszeretetével és engedékenységével, mely ellenfeleit egyenesen esztelenül kihívókká tette.