A protestánsok forradalmi erőszakja Ausztriában

A protestánsok forradalmi erőszakja Ausztriában

A vallásszabadság a kezdődő protestantizmus kortes jelszava volt csupán, mely egy cseppet sem volt jobban valóság, mint a sztálinista államrendszerben a szabadság, melyet – éppen ezért – ott sem emlegettek kevesebbet. A vallásszabadságot a XVIII. század második felében a francia forradalmat megelőző, úgynevezett felvilágosultság hozta meg, azaz a nyílt istentelenség és vallástalanság kora, nem pedig a XVI. század hitújítása. A tényleges vallásszabadság elve ugyanis a vallástalanságtól, vagy legalábbis az intézményes kétkedéstől elválaszthatatlan. Ha a vallásszabadság híve vagyok, az logikusan csak azt jelentheti, hogy szerintem igaz vallás nincs, vagy ha van, hogy melyik az, azt soha eldönteni nem lehet. A vallásszabadság híve tehát csak hitközönyös ember lehet, azaz csak olyan ember, akinek vallási meggyőződése nincs.

Az igazság világában nincs és nem is lehet szabadság, tehát a vallás világában sem mindaddig, amíg a vallás az igazság világába tartozik. Az igazságnak lényege, hogy kényszerít, hogy kötelez, hogy szellemi rabszolgává tesz. Amelyik tanító igazságokat ad elő, az nem engedheti meg tanítványainak, hogy tetszésük szerint higgyék vagy ne higgyék azt, amit tanít nekik. Az előadott dolgokban szabad válogatási lehetőséget csak az a tanító engedhet meg tanítványainak, aki maga sem biztos annak helyességében, amit előad, vagy ha igen, nincs hivatása magaslatán, mert vagy megfizették vagy megfélemlítették. Az igazság alkut nem ismer, de középutat sem az ellentétes vélemények kiegyenlítésére. Az igazsággal ember csak rabszolgai viszonyban lehet. Ez az egyetlen rabszolgaság, mely nem szégyen az emberre, hanem dicsőség, illetve magától értetődő, a józan észből következő, a világ legtermészetesebb dolga.

A vallásszabadság elvét csak az a vallás hirdetheti, amely nem igazság és nem is akar az lenni. Ha egy vallás a maga tanait igazaknak tartja, akkor a saját tanaival csak részben is ellenkező minden más vallást kénytelen nem igaznak tartani, e megállapítás minden következményével egyetemben. A nem igazra nem adhat szabadságot az igazság, mert ha ad, akkor már azt is elismerte, hogy ő sem igaz. Az, hogy a protestantizmus elméletben hirdette és hirdeti a vallásszabadságot, sőt éppen ezt tette fő jelszavává, világos bizonyítéka annak, hogy a protestantizmus létrehozói a legfontosabb dologban, a lényegben, egy óriási engedményt tettek a vallástalanságnak.

Feladták azt az alapelvet, hogy a vallás tanai nemcsak üdvösek, hasznosak és szükségesek, hanem egyúttal igazak is. Pedig az a vallás, amely nem igaz, vagy amelyről legalábbis nem lehet bizonyosan tudni igaz-e vagy nem, már szükséges sem lehet. De még hasznosnak sem nagyon mondható, mert az ilyen vallás nem adhat megnyugvást, nem boldogíthat, s így hathatós fék se lehet sem a tömegek, sem az egyének bűneinek és káros szenvedélyeinek megfékezésére. Az ilyen vallás az ember érzelmeinek, hangulatának, sőt szeszélyeinek labdája.

A protestantizmus eleinte még nem jutott el erre a végzetes, igazság voltát megcáfoló eredményre. Eleinte még ő is hitt, illetve fanatikus volt; lelkesedett a maga tanaiért és féktelenül gyűlölte azokat, akik vele ellenkező véleményen voltak. A vallásszabadságot ő is csak kortesfogásnak használta, mint a kommunizmus a maga „szabadságát”. Hiszen a vallásszabadság jelszavát akkor is használta már, mikor még nemcsak a katolicizmussal, hanem a hitetlenséggel szemben is hitt a maga igazában. Ugyanazon célból használta, mint a kommunizmus a „szabadságot”, azaz ott, ahol a szabadságra neki volt szüksége és belőle egyedül neki volt haszna. Ahol már ő volt az úr, ott már nem termett szabadság más részére. Ahol módja volt rá, ő sem adott szabadságot se a régi „bálványimádásra”, se a hitetlenségre vagy erkölcstelenségre.

Mindkettő ellen a dühös forradalmár fanatizmusával küzdött még akkor, amikor még neki is volt hite.

Ez újdonság a történelem felületes ismerői számára. Az ő képzeletükben ugyanis csak a szegény, üldözött, gályarabságra, máglyára hurcolt és kínpadra vont szegény ártatlan protestánsok élnek, akik örülnek, ha szabadon lélegezni hagyják őket; akik az emberiség szellemi rabszolgasága alóli felszabadításának hősei voltak, s mint ilyenek, a távoli jobb jövő reményében harcoltak és szenvedtek annak a kornak az eljöveteléért, melynek mi már az ő jóvoltukból boldog birtokosai vagyunk.

Hogy ez a szemlélet mennyire téves, és hogy a valóság mennyire ellenkezik vele, arra a legcsattanósabb bizonyítékul az osztrák örökös tartományok protestánsainak viselkedését hozzuk fel, mert – azt gondolhatná az ember – ha valahol a földön, akkor itt el voltak nyomva a protestánsok, és ha valahol, akkor itt jogtalanok, üldözöttek és ennek következtében félénkek, megriadtak, alázatosak voltak. Hiszen köztudomású, hogy végül a „kegyetlen” Habsburgok teljesen ki is irtották őket.

A történelmi adatok azt mutatják, hogy a valóság az elképzeltnek éppen az ellenkezője. Az igazság az, hogy az osztrák örökös tartományok XVI. századbeli protestánsai a történelem egyik legerőszakosabb, legdölyfösebb, legtürelmetlenebb, leghangosabb és legelbizakodottabb kisebbsége voltak. Olyanformák voltak, mint Franciaországban a hugenották, vagy mint a görög vagy koreai polgárháborúban a kommunisták; fanatikus, elbizakodott, önző és törvényt egyáltalán nem ismerő kisebbség, mely, ha végül nem talált volna erőskezű megfékezőre, alpesi hazájában épp úgy kiirtotta volna a katolicizmusnak még az írmagját is, mint ahogyan a svéd, a norvég, a finn, a dán, az angol protestantizmus kiirtotta a katolicizmust a maga hazájából. Ausztriát ők is épp úgy tiszta protestánssá tették volna, mint amilyen tiszta protestánsok jelenleg ezek az északi államok.

Hogy aztán II. Ferdinánd utána aránylag olyan könnyen és minden különösebb erőfeszítés vagy vérontás nélkül meg tudta őket semmisíteni és örökös tartományait újra tiszta katolikus országokká tudta tenni, ez is csak azt bizonyítja, hogy lényegileg – nagy hangjuk és erőszakosságuk ellenére – mennyire gyenge, erőtlen és a nép tömegében talajjal nem bíró törpe kisebbség voltak. Szakasztottan úgy, mint korunk kommunistái a „népi demokráciákban”, ahol őket is fegyvertelen gyerekek tudták legyőzni 1956-ban.

Az osztrák protestánsok e forradalmi erőszakossága és fanatizmusa annyira igáz, hogy egyes nagy elmék protestáns egyoldalúságban történt nevelésük ellenére is észrevették. De nálunk a szélesebb néprétegekbe sajnos, még most sem jutott el ez a felismerés, még a katolikusok közé se. A protestáns Schiller azonban a harmincéves háború kitörése előtti állapotokat vázolva, már több mint másfélszáz évvel ezelőtt így írt (idézett műve I., 34. o.):

„Bár az osztrák fejedelmek katolikus uralkodók voltak, és ráadásul még a pápaság támaszai is, országaik mégis messze voltak attól, hogy katolikus országoknak legyenek mondhatók. Ezekre a vidékekre is eljutottak az új vélekedések és Ferdinánd bajai és Miksa jósága folytán gyors szerencsével terjedtek el. Az osztrák tartományok azt mutatták kicsinyben, amit Németország nagyban. Az úri és lovagi osztály nagyobb részre evangélikus volt és a városokban nagyon is erős túlsúlyt vívtak ki maguknak a protestánsok. Mihelyt soraikból egyeseknek sikerült bejutniuk a tartományképviseletbe, észrevétlenül egyik hely a másik után került a kezükbe és a katolikusok kiszoríttattak. A nagyszámú úri és lovagrenddel és a városok képviselőivel szemben a néhány főpap szava túl gyenge volt, melyet a többiek ildomtalan gúnyolódásai és sértő megvetése a tartománygyűlésről teljesen el is riasztott.”

Tehát mikor még jogtalanok voltak, s mikor a törvény még azt sem tűrte, hogy létezzenek, a gyakorlatban már akkor is ők voltak azok, akik terrorizálták a katolikusokat, s így gyakorlatilag megvonták tőlük a vallásszabadság jogát. Ugyanazzal a vad, fanatikus, türelmetlen és neveletlen türelmetlenséggel léptek fel tehát, mellyel a modern idők marxista munkásmozgalmai inzultálták az Egyház papjait, „csuhásozták” őket, odakiabáltak nekik, hogy elviszik a szerencséjüket, s így szinte száműzték őket a nyilvános életből és az utca forgatagából, s rákényszerítették őket, hogy papi ruhájukat levessék és álruhában járjanak.

Ahogyan ezek gúnyolták a gyárban az evés előtt imádkozó munkást, lenézték és papcselédnek csúfolták, úgy száműzték a nyilvános életből a „bálványimádó” pápistákat Miksa és Rudolf korának osztrák és stájer protestánsai. A kettő még abban is egyezik, hogy mindketten akkor voltak ilyen fölényes üldözők, mikor a fő panaszuk az volt és a közvélemény is azt tartotta, hogy tulajdonképpen ők az üldözöttek. A marxizmus propagandájában még ma is állandóan az szerepel, hogy azelőtt feudális világ volt, jogtalan, elnyomott pária volt a munkás és a rendőrlovak patái tiporták őket a pesti aszfalton.

„Így észrevétlenül – folytatja Schiller – az egész osztrák tartománygyűlés protestánssá lett és a reformáció gyors lépésekkel közeledett a nyilvános elismerés felé. Az uralkodó a rendektől függött, mert ők voltak azok, akik az adót megszavazták neki vagy megtagadták. A pénzzavarokat, melyekben Ferdinánd és fia voltak, felhasználták egyik vallásszabadságnak a másik után való kicsikarására tőlük. Az úri és lovagi rendnek végül a vallás szabad gyakorlatát engedte meg Miksa, bár csak a saját területeiken és kastélyaikban.” (Mivel nemcsak kastélyaikban, hanem „területeiken” is, ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy mindenütt. A pap egyébként is a földesúrtól függött. Láttuk, hogy főnemes uralom, oligarchia volt abban a korban, a várral bíró főnemesek a királytól sem féltek, s egyébként is a központi hatalom gyengesége mellett és az akkori nehézkes közlekedési viszonyok között akkor az eldugott vidéken egészen szabadon lehetett garázdálkodni.)

„Az evangélikus prédikátoroknak zabolátlan rajongó-buzgalma azonban átlépte ezt a bölcsességtől korlátozott célt. A határozott tilalom ellenére többen közülük a vidéki városokban és magában Bécsben is (!) hallatták nyilvánosan szavukat és a nép seregestől tódult ez új evangéliumhoz, melynek legjobb fűszere az odamondogatások és gúnyszónoklatok voltak. Így állandó tápot kapott a fanatizmus és a két oly közelálló egyház viszonyát tisztátalan buzgalmuk mérge fertőzte meg.” (Látjuk tehát, hogy protestantizmusa, mégpedig sokszor nagyon is elfogult protestantizmusa ellenére még Schiller is egyedül a protestánsok bűnét állapítja meg a kiéleződött vallási viszonyok okaként, s olyan kifejezéseket használ, melyek a katolikusok iránti rokonszenvét bizonyítják e téren.

Világosan látható tehát, hogy még az osztrák örökös tartományokban is (pedig ezt gondolná legkevésbé az egész más irányban befolyásolt közvélemény) a protestánsok voltak a támadó, a hangos és az erőszakos fél már akkor is, amikor elméletben, az írott törvény szerint (melyet a közvélemény összetéveszt a valóságos állapotokkal) még a máglya volt a sorsa a „szegény, üldözött” protestánsnak. A valóságban – látjuk – már ekkor is ők voltak azok, akik a gyakorlatban nem engedtek vallásszabadságot azoknak a katolikusoknak, akikről az avatatlan azt gondolja, hogy azonnal máglyára küldték volna őket, ha nem titokban lappangtak volna. Erőszakos fellépésükkel, gúnyukkal, közvélemény kialakítására alkalmas tevékenységükkel már akkor kiszorították a katolicizmust a nyilvános életből és hamupipőke szerep vállalására kényszerítették, mikor elméletben még a katolikusoknak kellett volna lenniük a türelmetlen zsarnokoknak.

Mikor tanaikat még nem is lett volna szabad hirdetniük, legalábbis a városokban és Bécsben nem, nemcsak hirdették, hanem – ahelyett, hogy örültek volna a törvény ellenére is ölükbe hullott szabadságnak – már ekkor is mást se tettek „igehirdetés” közben, mint hogy gúnyolták, megvetették, lenézték, nevetség tárgyává tették a mások vallását. Azt, melyet még az ő szüleik is vallottak, uralkodójuk jelenleg is vallott, mely a nép kevésbé hangos többsége előtt tisztelet és ragaszkodás tárgya volt, s melynek tulajdonképpen joga lett volna őket máglyán elégetni.

Többség volt ez a vallás még akkor is, csak ez a többség nem a nép salakjából, hanem a javából kerülvén ki, nem volt annyira nagyszájú és erőszakos, mint ők, hanem szerényen visszavonult, mert szájtehetséggel nem rendelkezett, gúnyolódni nem szeretett s emiatt kevésnek, sőt nem létezőnek látszott. Mikor aztán végre uralkodójuk fellépett a kihívó erőszakoskodások ellen és érvényt szerzett a törvénynek, egyszerre kisült, hogy milyen sok volt az, ami mindennek látszott. Mivel csak fölényeskedni és gúnyolódni tudott, mihelyt ez nem volt számára lehetséges, egyszerre úgy eltűnt, mint a tavaszi hó.

A XVI. században protestánsaink a tiszta evangéliumnak a vallásszabadság alapján álló hirdetését úgy értették, hogy csak úgy ömlött a szószékről a „babona” és a „bálványimádás”, a „Teufelswerk” (az ördög műve), a „Pfaffentrug” (csuhási csalás), sőt egész trágár kifejezések (Babylonische Hure stb.) özöne, a rágalmazások, maró gúnyolódások, ferdítések, szócsavarások, lehetetlen mesék feltálalása az Egyház és papjai kigúnyolására és nevetségessé tételére. Úgy volt ekkor is, mint Voltaire korában, csak ez nem francia szellemességgel, hanem XVI. századi és alpesi durvasággal történt.

Még az is előfordult, hogy hivatalosan felelősségre vonták azt a prédikátort (pl. Naumugban Mohr lelkészt), akinek beszédeiben nem volt elég papgyalázás és pápaócsárlás (Hurter, I., 395. o., Döllinger: Reform II., 75. o.) Mikor a németországi Interimmel kapcsolatban az ansbachi területen kiadták a rendeletet, hogy a prédikátorok a népet egyelőre inkább a bűnbánatra buzdítsák, ne pedig csak a pápa és a papok ellen uszítsák, a prédikátorok nyilvánosan tiltakoztak az effajta rendeletek ellen. „Ha mi – hangzott a válaszuk – ezek után a pápát, papokat és szerzeteseket nem nevezhetnénk és ostorozhatnánk név szerint, akkor, ha ezt a dolgot csakugyan végrehajtanánk és megtartanánk, az igazság elnyomását jelentené és nagy megbotránkozást okozna. Az igazi keresztények azt tartanák rólunk, hogy meg akarjuk tagadni az igazságot.” (Hurter, I., 397. o., Döllinger, II., 647. o.)

A hírhedt Opitz 1577-ben Bécsben, ahol és amikor állítólag a legkegyetlenebb protestánsellenes szellem dühöngött (hiszen éppen az a Rudolf volt ott az úr, aki nálunk ugyanakkor „rémuralmat” gyakorolt), azt prédikálta, hogy Nagy Szent Gergely pápa idejében Rómában egy tóban, mely egy apácakolostor mellett volt, 6.000 (!) gyermekfejet találtak (melyeket természetesen mind az ottani apácák szültek és öltek meg).

Ugyanezen Opitzot még a ravatalán is azért dicsérte lelkésztársa, hogy „a pápaság és papjai ellen a legbuzgóbban mennydörgött”. Akkor ugyanis az ilyesmi a legfőbb erény volt egy protestáns lelkészben. Ezt az Opitzot Rudolf aztán kiutasította Bécsből. A történelemkönyvek nem mondják meg, hogy miért, hanem Opitzot a vallásszabadság áldozatának tekintik. Pedig hát csak a vallási békebontás, az ízléstelenség, a korlátoltság, a felekezeti fanatizmus, a rágalom és a lázítás „áldozata” volt.

Canisius Szent Pétert korának protestánsai szóban és írásban egyszerűen csak „canis austriacus”-nak, osztrák kutyának nevezték, sőt mint Khesl egy 1596-os keltezésű okmányából kitűnik, a protestánsok az alsó-ausztriai tartománygyűléseken a prelátusokat (főpapokat) gúnyosan és megvetően még hivatalos felszólalásaikban is csak mint „pilátusokat” emlegették. (Hurter, I., 396. o.) Pedig hát Alsó-Ausztriában ez időben a legsötétebb vallási elnyomás volt, s természetesen mindenki úgy tudja, hogy nem az uralmon levő katolikusokat, hanem a szegény protestánsokat „nyomták el”.

Ez az állandó mocskolódás és gyűlöletre uszítás természetesen nemcsak az osztrák protestánsok jellegzetessége volt. A jámbor katolikusnak vagy a hitújítással szemben ellenszenvvel viseltető embernek egyáltalán nem nevezhető Erasmus Rotterdamus is ezt írja: „Imaházukba sose léptem be, de néha láttam őket, amint jöttek ki a gyülekezetből, fel voltak fújva az elbizakodottság lelkétől és mindegyikük arca haragot és vadságot mutatott.”

Érdekes és feltűnő a kezdődő protestantizmus nevesebb embereiben a túlfűtött fanatizmus okozta állandó nyugtalanság, mely nem hagyta nyugton őket, hanem űzi-hajtja egyik helyről a másikra. Feltűnő bennük a vagabundság, a kóborlási hajlam, mely mindig megy, mindig mozog, mert nem bírja ki egy helyben sokáig, ámbár az is lehetséges, hogy őt nem bírják ki. A Németországban ismert Hashusius például 1555-ben goslari, a következő évben már rostocki szuperintendens. Aztán főszuperintendens Heidelbergben, aztán Brémában, aztán Magdeburgban, aztán Weselben, aztán a kis Neuburgban a Duna mellett; 1569-ben jénai professzor, aztán samlandi püspök, végül megint professzor Helmstädtben, hol 1588-ban meghal.

A nála sokkal ismertebb és nálunk is járt Comenius születik Morvaországban, meghal Amsterdamban. Szülőfalujából előbb elkerül Strasnitzba, aztán elmegy tanulni Heilbronnba, majd Heidelbergbe. Aztán preraui rektor lesz, majd fulnecki lelkész, honnan Brandeisbe vonul. Innen Lengyelországba megy, aztán visszamegy megint Brandeisbe, aztán újra Lengyelországba, Lissába. Innen Angliába megy, onnan Svédországba, honnan rövidesen a poroszországi Elbingbe. Onnan újra Svédországba, de hamarosan megint visszakerül a lengyelországi Lissába, s miközben eddig már háromszor meg is házasodott, végül Lorántffy Zsuzsanna meghívására hozzánk jön Sárospatakra, de itt is csak három iskolaéven át bírja ki, s aztán újra visszamegy Lissába. Onnan végül elvergődik Amsterdamba, ahol meghal. Mégis még a cseh (sőt magyar) kommunizmus alatt is hogy ünnepelték a 400 éves jubileumát!

Karintia reformátora Primus Truber, eredetileg kanonok volt Laibachban. Mivel elvette a szakácsnőjét (utána ő is még háromszor „megházasodott”), Laibach derék és hithű püspöke, Urban Textor kiutasítja a városból. Utána a szent életű püspök nemsokára megcsúszott a fagyos lépcsőn, s olyan szerencsétlenül esett el, hogy szörnyethalt. A protestánsok (a szegény, üldözött protestánsok) örömmámorban úsztak a hír hallatára, és olyan diadalordításba törtek ki, hogy kárörvendezésüket még irodalmilag is megörökítették, mégpedig nem is egy műben. Wolfgang Waldner egy „Az üldözött keresztényekhez” című iratában azt írja, hogy Urban püspöknek az ördög kettétörte a nyakát egy lépcsőn. A nála sokkal híresebb Flaccius pedig egy gyalázatos epigrammát írt az esetről „In foedam mortem Urbani ep. Labac. summi persecutoris Christi” címen. A laibachi katolikusok azonban szentül meg voltak győződve róla, hogy azt a végzetes lépcsőt a püspök protestáns gyűlölői öntözték fel, hogy a püspök elcsússzon rajta, s bizony – tekintettel arra, hogy ilyen Primus Truber-féle emberekkel van dolga – még az sem lehetetlen, hogy az effajta híreket még a tárgyilagos történetíró is elhiggye.

Primus Truber „az üldözött igaz keresztény” a püspök halála után természetesen visszatér Laibachba, de most már nemcsak maga jön, hanem tizenkét „üldözött” prédikátortársát is hozza magával, s ráadásul még egy könyvnyomdát is. A főherceg pedig (az üldöző főherceg) kénytelen jó képet vágni a dologhoz. A jó Primus Truber azonban, ahogyan megunta és ezért állandóan cserélgette maga mellett a „feleségeket”, úgy megunta és állandóan cserélgette működési helyeit is. Ha ugyanis nem kergették tovább a katolikusok, akkor megunták működését a protestánsok, s ha ezek miatt se kellett mennie, akkor ment kóborlási hajlama és nyugtalan szelleme miatt.

Mind az „üldözéseket”, mind az önkéntes vándorlásokat annyira büszkeségének tartotta, hogy gondosan megjegyezte, hány helyen volt már, hogy eldicsekedhessék vele. Egy Karintia rendjeihez intézett iratában például így írja magát alá: „Primus Truber azelőtti, szabályosan meghívott, bemutatott és megerősített (azt persze már nem írja, hogy bűnei miatt elkergetett) laibachi kanonok, lacki (bei Ratschach) plébános, tyferi és Szent Bertalan-feldi plébános, cilly káplán, vend prédikátor Triestben, az első üldözés után a Tauber melletti Rottenburgban prédikátor, Kemptenben és Aurachban plébános, a tiszteletreméltó és dicséretes krajnai tartomány prédikátora és a görzi grófságban Rubiában prédikátor, a második üldözés után laufeni plébános, jelenleg pedig Derendingenben, Tübingen mellett, plébános”.

A kóbor hajlam és a gyakori házasodás mellett látjuk, hogy még mennyire gyarló és hiú ember is volt ez a Primus Truber. Az Írás azt mondja, ne tudja a bal kezed, hogy mit csinál a jobb (Mt 6,3). Ezzel szemben látjuk, hogy ez a jámbor reformátor mennyire tudta és mennyire észben tartotta, mit szenvedett már ő a tiszta evangéliumért (nem a sok feleségért), s mennyire gondja volt rá, hogy mások is megtudják. Nem akart ingyen szenvedni, sőt tőkét csinált belőle magának.

A mi híres Szenci Molnár Albertünk is ilyen kóbor hajlamú ember volt. Költői lélek, a könyv és toll fáradhatatlan embere, de inkább a költészet érdekelte, mint az evangélium, és vándorösztöne őt is egész haláláig ide-oda hajtotta. Ha itthon volt, visszavágyott külföldre, ha külföldön volt, hazavágyott. Itt is, ott is egyaránt csalódtak benne azok, akik valamely munkakörre meghívták. Még az sem tudjuk, hol és mikor halt meg. Egyszer csak eltűnik a szemünk elől, mint a falusi komédiások.

Veresmarty Mihály, a kálvinista lelkészből katolikus pappá lett író, nagyon kívánt vele találkozni, mert azt hitte, hogy ő majd meg tudja előtte védeni azt a kálvinizmust, melynek javára ő már nem talált semmi érvet. Nem nyugodott, míg vágya nem teljesült és nem találkozott a híres férfiúval. Az eredmény aztán a legnagyobb kiábrándulás volt. Ő hitbeli meggyőződésből hevített, lángoló buzgalmú hittudóst várt, akinek tudománya majd elkápráztatja, s helyette csak egy bohém költőt talált, akit a hit igazsága nem is nagyon érdekelt.

Stájerország fővárosában, Grazban, tehát az uralkodó főherceg székhelyén, 1569-ben egyszerre két nevezetes haláleset történt. Meghalt a legelőkelőbb stájer nemes, Sigmund von Wildenstein és a grazi plébános, akit a helybeli kolostorban tartott elsőmisés ünnepségen ért hirtelen a halál. Az eset után való vasárnap a protestáns istentiszteleten erről szólt a prédikáció és a szónok megállapította, hogy az elhunyt nemes (aki protestáns volt) „az üdvösségbe lépett át, a plébános halála miatt azonban mindenkit el kell fognia a rémületnek, mert azért ért ilyen szörnyű véget, mert a bálványimádás előmozdításában töltötte el életét. Így bünteti ugyanis Isten az ő igazságának megvetőit, akik csak a maguk dicsőségét és hasznát keresik”. A prédikátor állítólag még azt is mondta „szent” beszédében, hogy a plébános a kolostorban agyonette magát s azért ütötte meg a guta. E legutóbbi állítás megtörténte azonban nincs egészen kétségtelenül bizonyítva. (Hogy is lehetne, hiszen természetes, hogy a protestáns igehirdetés tanúi protestánsok voltak, s mivel tanúkihallgatásokat azért végeztek, hogy a prédikátort megbüntessék, érthető, hogy hívei a beszéd kényesebb részeire „már nem emlékeztek”.)

Az istentisztelet és a prédikáció akkor még sokkal nagyobb szerepet játszott a közéletben, mint ma, hiszen akkor még az emberek életét a templom irányította. Ezért a jelzett prédikáció miatt a kolostor főnöke panasszal fordult a városi tanácshoz, hogy állapítsa meg, hogy kijelentéseit a prédikátor magától tette-e vagy más megbízásából, és hogy figyelmeztesse az illetőt, hogy hasonló állításoktól és érvelésektől máskor tartózkodjék, mert megismétlődés esetén panaszával a főherceghez fog fordulni.

Köztudomású – mondja a beadvány –, hogy az elhunyt plébános olyan derék és feddhetetlen ember volt, akiben senki sem találhatott kifogásolni valót. De egyébként is hogy lehet összeegyeztetni a prédikátor eljárását az evangélium szellemével és a felebaráti szeretettel? Nem tudja a prédikátor, hogy egyedül az égi bíró az, aki üdvösség és kárhozat felett dönt, nem pedig a gyarló földi ember?

Az esetből jól láthatjuk, milyen urak voltak ekkor már Grazban a protestánsok. Nem eldugott faluban, hanem a központban, majdhogynem az „üldöző” főherceg füle hallatára merik támadni a törvény szerint egyedül engedélyezett hitet és még halálukban is gyalázni és megvetni e hit képviselőit. S mégis milyen szelíd és tartózkodó a katolikusok panasza! Pedig ez a panasz bizonyára csak azért és akkor történt meg, mert az egész városban erről beszéltek. A protestánsok gúnyos kárörömmel, a katolikusok megbotránkozva. De azért a kolostor csak kér, s még a feljelentést is csak újabb sérelem esetére helyezi kilátásba. Még jobban mutatja azonban az akkori helyzetet az ügy elintézése.

A városi tanács természetesen közölte a beadvány tartalmát az illető prédikátorral, az azonban gőgjében és elbizakodottságában minden visszavonást, kimagyarázkodást, elégtételt vagy jövőre vonatkozó ígéretet kereken megtagadott. Még annyira sem ereszkedett le, hogy legalább a panasz tárgyát tagadásba vette volna. Nem is volt rá szüksége, mert maga a városi tanács is annyira protestáns érzelmű volt, hogy a kolostornak adott válaszában elég fölényes hangon kioktatta az apátot, hogy nem kellett volna hamis besúgásokra hallgatnia. (Pedig maga a megvádolt prédikátor se mondta egy szóval sem, hogy a vád hamis.) Ezzel aztán el is volt intézve a dolog, mert a főhercegi udvar, noha egyenesen lehetetlen, hogy a dologról ne tudott volna, arról, amiről az egész város beszélt, szintén nem csinált semmit. Úgy tett, mintha nem tudna róla. Ő se tartotta tanácsosnak a darázsfészekbe belenyúlni és hatalmas, s ezért túlságosan is érzékeny protestáns alattvalóit magára haragítani.

1580 úrnapját Graz, a stájer főváros ősi szokás szerint az egész ott székelő főhercegi udvar részvételével ülte meg. A rákövetkező vasárnap Homberger Jeremiás, lutheránus prédikátor, egy köszvénytől megnyomorított, de annál fanatikusabb ember, a városban nyilvános szószéken a következőképpen mennydörgött:

Az egész úrnapi ünnepség tiszta bálványimádás; létrehozói, rendezői, résztvevői valamennyien átok alá esnek. Ha a felsőbbség olyat parancsol az alattvalóknak, ami Istennel vagy igéjével ellenkezik, nem kötelesek engedelmeskedni. Krisztus a szentséget azért rendelte, hogy együk, nem pedig azért, hogy körülhordozzuk. A pápisták bálványozást és Krisztus tanaival ellenkező dolgot űznek, nem csoda hát, hogy még a tehenek is megzavarták őket két évvel ezelőtt, mert még ők sem tudták tovább nézni a körmenet borzalmasságát. A jezsuiták csirkefogók és gazemberek.

A fentiekben csak azt írtuk le, amit – mint tényleg megtörtént kijelentéseit – maga a rettenthetetlen szónok is elismert, mikor beszéde miatt felelősségre vonták, s amiben nem is volt hajlandó semmi nem illő, annál kevésbé vétkes dolgot találni. Amit ő „szent” beszédében mondott, arra ő – mondta – Isten igéje folytán feltétlenül fel van jogosítva.

Csak arra vonatkozólag tartott szükségesnek némi kis kimagyarázást, hogy ő a két főhercegtestvért: Károlyt és Ferdinándot, mint egy jármot húzó két ökröt nevezte volna meg, mert ő nevet egyáltalán nem mondott és a két ökrön nemcsak a két főherceget, hanem bármely más uralkodót is lehetett érteni. Azt tehát nem tagadta, hogy ezt a finom és szellemes hasonlatot prédikációjában szintén megtette, sőt még azt sem mondta, hogy nem a főhercegekre értette. (Mivel a főhercegek ketten voltak, és ők ketten vettek részt az úrnapi körmeneten, a kimagyarázás bizony meglehetősen együgyű. Ezt másra nem is lehetett érteni, mint a két stájer főhercegre.)

Ami pedig a prelátusokat és a jezsuitákat illeti, azokról véleménye szerint jogosan lehet mondani, hogy bálványimádásukat és elvetemült, istentelen voltukat külső pompával leplezik a nép előtt. Igazságosnak és illőnek tartja, hogy fogyatékosságaikat leleplezze és a hívőket, ezeket a védtelen juhokat, az effajta farkasok ellenében felvilágosítással megvédelmezze.

Világos, hogy mindaz, amit ez a Homberger Jeremiás művelt, már nemcsak a vallásszabadsággal való tűrhetetlen visszaélés volt, hanem becsületsértés, rágalmazás és vallásgyalázás, és a fejedelmi tekintély tűrhetetlen meggyalázása is, melyet ma, a XX. században a legteljesebb vallásszabadság és szólásszabadság korában is büntetnek. Vajon mi történt volna, ha jármot húzó buta ökrökként figurázta volna ki például Hitlert, Sztálint, Rákosi Mátyást vagy Kádár Jánost (ez utóbbiakat, mint orosz jármot húzó ökröket) egy olyan budapesti prédikáció, amely után az egész város ezen nevetett volna!

Még azt is eltűrni tehát egyenesen lehetetlen volt még a türelmes grazi főhercegek számára is, még akkor is, ha magával a katolikus hit és a papok sérelmével nem törődtek volna. Mégis milyen nehezen tudott magának e mondhatatlan sérelemért a stájer uralkodó főherceg elégtételt szerezni, mikor e célból most már kénytelen volt lépéseket tenni!

Jól láthatjuk a közölt esetekből, hogy a protestánsok egész addig, amíg csak ki nem irtották őket (az „irtáson” természetesen nem fegyvert, nem is bitót, sőt még csak börtönt se kell érteni), még Ausztriában is állandóan offenzívában voltak, mindig ők voltak a támadó fél. Épp úgy, mint a hitleristák vagy a kommunisták már akkor is, mikor még illegalitásban voltak, vagyis mikor még üldözték őket, bombákat dobtak és hidakat robbantottak.

Mikor a főherceg felszólította a tartományfőnököt (Landeshauptmann), és a Landtag tagjait, hogy hívják fel a prédikátort, hogy terjessze elé írásban, hogy mit mondott és mit tud felhozni annak mentségére, amit mondott, felszólítására ezek a hivatalos emberek, akik természetesen többnyire protestánsok voltak, azt merték válaszolni, hogy először szüntesse meg a főherceg őfelsége a katolikus szószékek túlkapásait. (A válasz olyan volt tehát, mintha Rákosi vagy Kádár az előbb említett prédikációért előbb a hercegprímáshoz fordult volna elégtételért, s az elégtétel helyett azt a választ kapta volna, hogy előbb szüntessék meg a Szabad Népnek vagy a Népszabadságnak a katolikus papság elleni rágalmait.)

Erre természetesen még a Habsburg főherceg is rendre utasította ezeket a protestáns stájer rendeket és megismételte követelését, hogy teljesítsék parancsát. Mivel a főherceg kezében még hadsereg volt, most már természetesen engedelmeskedniük kellett, de amint első válaszukat is csak az ügy elodázása céljából adták (mert azt józan ésszel nem várhatták, hogy válaszukkal a főherceg meg fog elégedni), most is újabb meg újabb jogi kibúvókat alkalmaztak, hogy az ügy kivizsgálását elodázhassák, s végül az egész dolog elaludjék.

Mikor ezek se sikerültek, s a főherceg kitartott a prédikátor megkérdezése mellett (tehát mind ez idáig még ezt sem tudta elérni), azt hozták fel kibúvónak, hogy a prédikátor köszvénye miatt írni képtelen, s így nincs abban a helyzetben, hogy a főhercegnek írásbeli jelentést tehessen. Miután a főherceg válaszában figyelmeztette őket (mert ezt ők maguk anélkül, úgy látszik, nem tudták), hogy a prédikátor írásbeli jelentését diktálás útján is megteheti, végre valahára megérkezett hozzá a felháborító prédikátori jelentés. (Ugyancsak nagy vívmány volt!)

Az eredmény aztán az lett, hogy a főherceg kijelentette, hogy noha vallásgyalázásért, izgatásért és személyének durva megsértéséért joggal és igazságosan alkalmazhatná a legszigorúbb büntetést (akkor az uralkodó effajta megsértéséért legalábbis kerékbe törtek), jóindulata bizonyságául (nem jóindulat volt ez, hanem gyengeség) mégis megelégszik azzal az elégtétellel, ha Hombergert egyelőre a prédikálástól eltiltják. (Maga a főherceg, az állam feje, tehát még most se tiltotta el.)

Itt is bebizonyosodott azonban, hogy elnézéssel nem lehet rendet csinálni, különösen hitleristák, kommunisták és XVI. századi protestánsok ellenében, mert minél kegyesebb a hatalom birtokosa, annál szemtelenebbek a felforgatók. A grazi protestánsok ugyanis még ennyi elégtételt is soknak találtak. A Landeshauptmann és a Landtag tagjai először abba a jogi kibúvóba kapaszkodtak bele, hogy a szószéktől való eltiltáshoz nekik nincs joguk, ez nem tartozik az ő hatáskörükbe. Mikor erre a főherceg azt válaszolta, hogy hajtsa hát végre rendeletét az a felekezeti hatóság, melynek ez a hatáskörébe tartozik, az volt az újabb válasz, hogy Homberger „hivatalát hűen, buzgón és Isten idejének megfelelően gyakorolta”. (Újabb tűrhetetlen inzultus a főherceg ellen.)

Aztán felvetették azt az indítványt, hogy talán sokkal jobb lenne ezt az ügyet egy nyilvános disputával elintézni. (Ezek akkor nagyon divatban voltak.) Csak mikor a főherceg arra hivatkozott, hogy itt nem arról van már szó, hogy melyik hit az igaz és hogy a szentséget csak enni szabad-e vagy körülhordozni is, hanem az ő uralkodói tekintélyének meggyalázásáról, amelyért feltétlenül büntetés, neki pedig elégtétel jár, ekkor engedtek nagy nehezen, de akkor is csak azon a címen, hogy a prédikátor úgyis annyira köszvényes már, hogy házát se tudja már elhagyni és így a prédikálás abbahagyása részéről tulajdonképpen magától értetődő. Tehát most is a gyakorlatban engedtek csak, de az elvben nem. A prédikátor nem azért nem prédikálhatott tovább, mert vallásgyalázást követett el és a főherceget megsértette, vagy mert nem jól prédikált, hanem csak azért, mert a prédikálásra fizikailag képtelenné vált.

Ilyen volt tehát az az elnyomás és türelmetlenség, melyet a Habsburgok gyakoroltak protestánsokon. S ha ilyen urak voltak a protestánsok ott, ahol a főherceg szeme előtt voltak, és akkor, amikor magát a főherceget is megsértették, gondolhatjuk, hogyan garázdálkodtak és hogyan nyomták el és gyalázták a katolikusokat az eldugottabb vidékeken, s kivált ott, ahol a földesúr is protestáns volt. A protestáns nemesek – és érdekes, hogy éppen azok, akik később az udvar és a katolicizmus fő támaszai lettek: az Auerspergek, a Lichtensteinek, Khevenhillerek, Windischgrätzek és Hoffmannok – ekkor még a legdurvább erőszakoskodásokat követték el a katolikus Egyház, papjai és kolostorai ellen.

Engesztelhetetlen gyűlöletükkel és szívós összetartásukkal elérték, hogy a tartománygyűléseken és városi tanácsokban már nem is volt más katolikus, csak a „pilátusok”, azok pedig – mint Schillerben is láttuk – már nem is igen mertek ott megjelenni, mert féltek az erőszakosságuktól és gúnyuktól.

Mikor a pápai nuncius Münchenbe utaztában egy Eisenarz nevű kis faluba érkezett, hol az éjszakát töltenie kellett, az idegen érkezése ott olyan feltűnést keltett, hogy a falu lakói összecsődültek a kocsma előtt és kérdezgették, ki a vendég. A nuncius szolgái rosszat sejtve azt mondták nekik, hogy egy világi úr, aki a főherceg megbízásából utazik fontos megbízásban. Bizonyára azért keverték bele a főherceget is, mert azt hitték, hogy a falu lakói előtt ezzel tekintélyt és bizalmat szereznek. A falusiak azonban a főherceg neve hallatára elkezdtek gúnyolódni: Mit főherceg? Itt mi vagyunk az urak, nem a főherceg! És megjegyzéseik mindig kihívóbbak lettek. (Látjuk, hogy ezek a protestánsok még úrgyűlöletükben is hasonlítottak a kommunistákhoz.) A kíséret tagjai úgy segítettek magukon, hogy jól tartották őket borral és mikor elaludtak tőle, tovább utaztak. Még gondolni se mertek ugyanis arra, mi lett volna akkor, ha ezek az emberek megtudják, hogy római „Antikrisztus” követe utazik át falujukon. Hisz látniuk kellett, hogy még a saját főhercegük nevét sem szerették hallani, csak azért, mert az még katolikus volt.

A klagenfurtiak a város ferences szerzeteseinek egyszerűen megtiltották, hogy misét mondjanak és így a városból való önkéntes távozásra kényszerítették őket. Így gyakorolták a maguknak követelt vallásszabadságot akkor már, mikor még érvényben voltak a törvények, melyek éppen rájuk mondtak halált.

A judenburgiak betörtek a községükben levő kolostor templomába, kirabolták, részben le is rombolták, mivel pedig ez teljes egészében fizikailag lehetetlen volt részükről, a megmaradt részből úgy kényszerítették ki a szerzeteseket, hogy nem engedték meg az élelmiszerszállítást a kolostorba.

A magyar határon fekvő Fürstenberg város tanácsa 1549-ben egyszerűen magához ragadta a helybeli Ágoston-rendű kolostort és csak két év múlva tudta I. Ferdinánd a várost arra rákényszeríteni, hogy visszaadja.

A szintén a magyar határon fekvő Fehringben, a Rába partján, a falu plébánosa által az út mentére állított feszületet akasztófának, az ördög madárijesztőjének nevezték, végül egyik éjszaka a protestáns fanatizmus még ki is ásta és elcipelte. Egészen úgy volt tehát, mint a bolsevizmus alatt, sőt még amolyanabbul, mert a XX. század erkölcsei már mégiscsak finomabbak, mint a XVI. századé.

Wolfsbergből, honnan már régebben is nem egy katolikus látta jónak, hogy elmeneküljön, végül minden katolikust kiűztek.

Mikor a st. veitiek a katolikusok panaszára főhercegi parancsot kaptak, hogy katolikus polgártársaikat ne háborgassák, ezért bosszúból még azt a néhány katolikus képviselőtestületi tagot is kiűzték a község tanácsából, aki addig még ott volt, sőt határozatban mondták ki, hogy ezután katolikust nem vesznek be a város lakói közé.

A főhercegi helytartó (a gurki püspök) magában Grazban is ritkán mehetett fel lakásából a várba vagy jöhetett onnan vissza, hogy gúnyos fütyüléssel ne inzultálták volna, s gyalázkodó szavakat ne küldtek volna utána. Néha még sárral, sőt kővel is megdobálták. Házát néha a főhercegi testőröknek kellett biztosítaniuk a támadások ellen.

Különösen a körmenetek szétzavarása és meggyalázása volt szerte az országban mindennapos dolog. A legfelháborítóbb módon történt ez 1596-ban St. Veitben az úrnapi körmeneten. Az ünneprontást a város földesurai, az akkor még protestáns Khevenhillerek szervezték meg. Alighogy megindult a körmenet, a nézők tömegében mesterségesen megrendezett nagy tolongás keletkezett, aztán a tömeg közepéből kiragadták az Oltáriszentséget vivő papot, akinek csak nagy üggyel-bajjal sikerült magát és a vele lévő Oltáriszentséget ismét visszamenteni a templomba.

Igen sokszor és igen sok helyen inzultálták az Oltáriszentséggel beteghez menő papot. Ha például kocsma mellett ment el, gúnyos pisszegés közepette feléjük tartották a kezükben levő kártyákat.

Igen sok helyen megakadályozták, hogy a megholt plébános helyett újat iktassanak be. Ilyenkor több esetben meg is gyilkolták a papot, például Zeller Jakabot. A wolfsbergi káplánt azért ölték meg, mert prédikációiban ostorozta az új tanokat. A gyilkos, egy meggazdagodott kereskedő megbüntetését a protestáns hatóságok elszabotálták.

Sok helyen már nemcsak a papok, hanem még az egyszerű hívek is kigúnyolásnak, üldözésnek és terrornak voltak kitéve nemcsak a kocsmákban, hanem az utcán is, különösen olyankor, mikor egy-egy addigi erőszakosságaikat megtorolni akaró főhercegi rendelet megjelent.

A lavanti püspök, mint szemtanú bizonyítja, hogy a katolikus felek tisztán csak a vallásuk miatt még a bíróságok előtt is nemegyszer a rövidebbet húzták.

Az emberek nem mertek katolikus templomba járni, katolikus prédikációt hallgatni, olyan ellenséges közszellemet alakítottak ki és olyan nagy volt a gúny és a terror. Még az is előfordult, hogy még a katolikussal való társadalmi érintkezés is kifogásra adott okot. (Ismét csak feltűnik a bolsevizmus alatti állapotokhoz való hasonlóság.)

Mikor a protestánsból katolikussá lett báró Herzenkraft Bernátot 1590-ben a landeshauptmanni állásra szemelték ki, Schranz, az akkori kancellár, ezt írta róla Ernő főhercegnek: „Er hat bei den Landleuten gar kein Favor, viel weniger Respekt” [A parasztok nem kedvelik, és még kevésbé tisztelik]. Csak azért, mert katolikus lett, a bíróság ülésein nem akar vele vagy mellette ülni senki, úgyhogy miatta szüneteltetni kell a bíróság üléseit. (Hurter, I., 490. o.)

Pedig hogy egyébként milyen kisebbségben volt a lakosság körében ez az erőszakos terrorcsapat, feltűnően bizonyítja a közölt esetek közepette egyenesen hihetetlen jelenség, hogy például 1577-ben az egész nagyböjtben még Grazban is annyira nem lehetett sehol húst kapni, hogy a beteg dr. Stnick a reini prelátushoz volt kénytelen fordulni, hogy húst beszerezhessen. Az egyházi hatóságok azonban mindezek ellenére még vidékről is egymás után kapták a hívek panaszait és segélykéréseit az újhitűek terrorja ellen.

Az is rendkívül érdekes, hogy ezek az elméletben vallásszabadság nélkül szenvedő szegény elnyomott osztrák és stájer protestáns rendek uralkodójuknak, az őket „elnyomó” Habsburg főhercegnek az ismételt kérésére sem voltak hajlandók kulcsot adni ahhoz a tőlük befizetett adót tartalmazó kasszához, melyhez pedig a tőlük kiküldött ellenőrző bizottság minden tagjának volt egy-egy kulcsa, és noha a kasszában levő pénznek vagy egy harmadát, mint leggazdagabb földesúr, maga a főherceg, illetve az ő jobbágyai és alkalmazottjai fizették be, a második harmadát pedig a főherceggel elvben egyet jelentő „pilátusok”.

E legutóbbiak képviselőjét egyszerűen ki is zárták az ellenőrző bizottságból az elbizakodottságukban a törvényt és méltányosságot lábbal tapodó protestánsok, akikről azonban a nagy protestáns propaganda eredményeként mégis mindenki azt gondolja, hogy ők éltek tűrhetetlen és méltatlan elnyomás alatt, mert a törvény betűje valóban halált kiáltott rájuk. Hogy nem a betű, hanem a valóság számít, és hogy a kettő nem mindig egyet jelent, az senkinek sem jut itt eszébe.

A stájer protestánsok hatalmuk tudatában és kíméletlenségükben annyira mentek, hogy – szintén jellegzetesen bolsevik módra – az akkor Prágában székelő császári udvarban külön kémeket alkalmaztak főhercegük ellenőrzésére, akinek egyúttal a hatalmának befeketítése és befolyásának ellensúlyozása is feladatához tartozott. Tudvalevő ugyanis, hogy Miksa császár, mint régebben maga is protestáns érzelmű, a protestánsok iránt mindig jóakaratú maradt. De a bajor eredetű Mária főhercegnét, Károly stájer főherceg (I. Ferdinánd legkisebb fiának, II. Ferdinánd apjának) feleségét (mert őt még „klerikálisabbnak” tartották mint férjét, és minden, a protestánsok ellen irányuló „ördögi machináció” fő tényezőjének tekintették), még Rudolf uralma alatt is (1597-ben) feljelentették Prágában, hogy fiainak költséges udvartartást rendezett be, és hogy magát is a legfényűzőbb és legdrágább árukkal látta el Velencében.

Megvádolták, hogy miatta Stájerben minden hatalom a jezsuiták kezében van, hogy nélkülük a titkos tanácsosok sem tehetnek semmit, sőt még a kancelláriai fogalmazók és írnokok sem állíthatnak ki egy okmányt se nélkülük. Egy s más jezsuitáknak – mondja a feljelentés – még a főhercegné magánlakosztályához is van kulcsuk, úgyhogy hozzá bármely időben bemehetnek. Számuk egyébként már százon felül van, s többnyire azok közül kerülnek ki, akiket titkos üzelmeik miatt Franciaországból kiűztek. Jövedelmük megbotránkoztatóan nagy, de azért legutóbb is még ezer arannyal megnövelték. Nélkülük senki sem juthat álláshoz. Hogy nem „léhűtő vagy tolvaj-e”, senki sem kérdi az ajánlkozóktól. Ha ők ajánlják, akkor már biztos az alkalmaztatása. Elítéltek is kegyelmet kapnak az ő közbenjárásukra.

Ha a stájer protestánsok még a császári udvarba is ezt merték írni, kétségtelen, hogy ők maguk is hitték, amit állítottak. Stájerben akkor a kommunista jellegű mesterséges rágalomhadjárat hatására bizonyára minden protestáns szentül meg volt győződve az imént említett dolgok igazságáról. Így aztán érthető az elégedetlenség s a lázadó, forradalmi hangulat. Legalább részben bizonyára még a császári udvarban is hittek a vádakban, hiszen józan eszű ember el se igen hinné, hogy még annyira is lehet hazudni, ahogyan a jelen esetben a protestáns jezsuitagyűlölet hazudni tudott.

Azért tudjuk mindezt megállapítani, mert megmaradt Mária főhercegné válasza a vádakra, melyekben keserűségét fejezi ki amiatt, hogy a császári udvarban ezeket a szemérmetlen rágalmakat komolyan veszik. Gyermekei – válaszolta – már nem olyan kicsinyek, hogy mindnyájan együtt lakhassanak, mint eddig, s ezért csak természetes, hogy az udvartartás költségei nagyobbak, mint azelőtt. A nagyobb költség nem jelenti azt, hogy a fényűzés is nagyobb. Ami a Velencéből hozatott állítólagos fényűzési cikkeket illeti, ő maga nemcsak arany, hanem még ezüst ékszert sem visel magán. (Ki gondolta volna ezt és hány főrangú hölgy mondhatta el ezt akkor magáról vagy mondhatja magáról akár csak ma is.)

Amit fia, a maga és testvérei részére hozatott, az szükséges volt, és biztosítja rágalmazóit, hogy sokkal, de sokkal kevesebbe kerültek, mint ők feltételezik. Ami a kulcsokat illeti, azokkal ő annyira szűken bánik, hogy még a fiának sincs semmihez kulcsa. (Tisztánlátás megkönnyítésére szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy ez a feljelentés akkor történt, amikor már Károly főherceg meghalt, s mivel legidősebb fia még nem érte el nagykorúságát, özvegye kormányzott. Ezért szól a panasz a főhercegné, nem pedig a főherceg ellen.)

Ez a kulcsokkal kapcsolatos vád egyébként egyenesen az ő női becsületét sérti, mely felette áll annak, semhogy e tekintetben védekezni tartsa szükségesnek. Hogy a tanácsosok és írnokok a jezsuiták befolyása alatt álltak-e, arról talán legjobb lenne ezeket a tanácsosokat és írnokokat megkérdeni.

Stájerben egyetlenegy jezsuitáról se tud, aki Franciaországból menekült volna oda. A jövedelmük pedig ma is ugyanaz, amit még boldogult férje utalt ki részükre. Ő ezt eddig még egy fillérrel sem növelte meg. Eddig még általuk soha senki nem jutott udvari szolgálatba. Az igaz, hogy foglyokért és halálra ítéltekért közbe szoktak járni, ámde ez hivatásukhoz, a felebaráti szeretet gyakorlásához tartozik. De hogy tarthatja valaki őt vagy fiát annyira hülyének, hogy „léhűtőket”, sőt „tolvajokat” hagyjon magára erőszakolni, és hogy meri valaki az ő udvari embereit annyira kis önérzetűeknek tartani, hogy ilyenekkel is hajlandók lennének együtt szolgálni?

Ma a kommunisták, a XVI. században pedig – látjuk – a protestánsok tartották magától értetődőnek, hogy egy vallásos és paptisztelő katolikus csak együgyű lehet, és hogy az ilyen emberek tehetetlen bábok a ravasz és önző papok és szerzetesek kezében (mert hát az is csak természetes, hogy pap vagy szerzetes csak ravasz és önző lehet).

Láttuk már I. Ferdinánd és látni fogjuk majd II. Ferdinánd, I. Lipót, Mária Terézia, és még Báthory Zsófia életében is (sőt Hadik András és Napóleon egyenrangú ellenfele, Károly főherceg életében is, mert ők is ilyen jámbor, paptisztelő katolikusok voltak), hogy minden paptiszteletük ellenére nem bábok voltak ők, hanem nagyon is világos fejű, öntudatos és nagy emberismerettel rendelkező szellemi nagyságok, akiknek környezetében ravasz és önző pap még hetekig sem maradhatott volna.

Láttuk, hogy az a pap, akit I. Ferdinánd azzal tisztelt meg, hogy lelkiatyjának választotta, még az Oltáriszentségben nem hívő, szkeptikus fia tiszteletét is kivívta. Látni fogjuk, hogy I. Lipót jezsuita gyóntatójának még a Felső-Tisza vidékének állandóan a papok kiherélését emlegető durva kálvinista köznemesei előtt is kivételes becsülete volt; hogy II. Ferdinánd előtt is olyan becsülete volt a gyóntatójának, hogy mikor hallotta, hogy megrágalmazták, nem lelkiatyja becsületében ingott meg, hanem azon háborodott fel, hogy lehet ilyen aljasan rágalmazni. Látni fogjuk, hogy Mária Terézia is kitartott öreg jezsuita gyóntatója mellett akkor is, mikor már a pápa eltörölte a jezsuitákat, s mindenki azt hitte róluk, hogy azok gonosz emberek.

De azért ezek a Habsburgok ezen tudós papok és szerzetesek előtt is, mint önállóan gondolkozó és velük szellemileg is majdnem egyenrangú egyének szerepeltek. Ez a most szóban forgó Mária főhercegné is ilyen nagyműveltségű és önálló gondolkodású egyén volt. Okmány maradt fenn például arról, hogy mikor 1599 októberében Grazban egy bizonyos Doktor Herschel ismeretlen bűn miatt fogságba került, és a jezsuiták közbejártak érdekében, Mária ezt írta fiának: „A pert le kell folytatni. Járjon utána az ügynek, aztán parancsolja meg, hogy az igazságszolgáltatásnak engedjenek szabad folyást és ettől semmi által se hagyja magát eltéríttetni”.

A vallásszabadság ügye hazánkban

Azzal, hogy kimutattuk, hogy a XVI. században még Ausztriában se volt elnyomva a protestantizmus, sőt az a lehetetlennek látszó dolog volt valóság, hogy az a protestantizmus, melynek a törvény betűje szerint nem is volt vallásszabadsága, egyenesen uralkodott és ő nyomta el a törvény betűje szerint egyedül megengedett katolicizmust és az uralkodócsalád hatalmát és katolikusvédő befolyását is hatálytalanítani tudta, egyúttal már azt is bizonyítottuk, hogy abban az időben, mikor Bocskai fellépett, a protestantizmus nálunk se lehetett elnyomva .

Hogy lehetett volna Magyarország rosszabb helyzetben, mint annak a Stájerországnak a népe, ahol nem mint nálunk, a messze Bécsben, illetve Prágában, hanem helyben volt a protestáns elnyomásra állítólag mindig kész Habsburg-hatalom? Ahol e működésében nem akadályozta egy másik nagyhatalom, a török, mint nálunk ez időben, s ahonnan a Habsburgok hamarosan ki is tudták küszöbölni a protestantizmust, nem úgy, mint nálunk? Bocskai korában nálunk már alig volt katolicizmus. Vajon miért enyészett el szinte észrevétlenül? Megfelelnek rá azok a történelmi kútfők, melyek Stájerben megmaradtak, nálunk azonban nem maradtak fenn.

Ha mindaz igaz, amit Stájerben elmondtunk, akkor sokkal inkább igaz hazánkban. Hiszen ugyanazon korról van szó és Stájer hazánkkal határos ország. Ahogyan korunkban a kommunista észjárás és taktika nemcsak két szomszédos országban ugyanaz, hanem még Ázsiában és Amerikában se különbözik az európaitól, épp oly egyforma volt minden országban a XVI. század protestantizmusának gondolatvilága, eljárásmódja és taktikája is. Sőt ez a gondolatvilág még századokkal később se nagyon változott.

A kálvinista Eötvös Károlynak „A nazarénusokról” című kötetében, melyben természetesen rendkívül rokonszenveseknek vannak lefestve ezek a nazarénusok, e felekezet követőit még a XIX. században is ugyanolyanoknak találjuk, mint amilyeneknek a XVI. században Stájerben a lutheránusokat láttuk. Ezekben a XIX. századi „apostolokban” is megtaláljuk az említett országjáró kóborlási ösztönt, az alázatosság leplébe burkolt hiúságot és nagyzolási vágyat, a féktelen gyűlöletet, babonaságot (pedig hogy megvetik a katolikus babonát!), rágalmazási hajlamot és rémhírterjesztést, mint XVI. századi stájer eleikben.

A XVI. század első felében élő Balaton-melléki színmagyar nazarénus apostol is már húszas éveiben meghal, de arra mégis megjárja már nemcsak Pestet és Bécset, hanem Svájcot is. Ott is hal meg. Eötvös Károly el van ragadtatva jámborságától és önzetlenségétől, s azt hiszi, hogy emberben az ő jóságánál nagyobb már el sem képzelhető. Ez az „apostol” mégis olyan hiú, hogy tanulatlan parasztgyerek létére bolyhos cilinderkalapban megy Pestről haza a falujába, Páhokra, úgy, hogy felnőtt emberek is megsüvegelik az úton, mert előkelő úrnak nézik. S emellett milyen alázatosnak és önzetlennek tartotta magát s tartották azok is, akik ismerték, sőt még az író Eötvös Károly is, aki pedig katolikus papban el se tud képzelni mást, mint önzőt és érdekembert?

Ezek a XIX. századi „jámbor” magyar nazarénusok is olyan gőgösek és fanatikusok, hogy előbb csak „feketearcú papnak”, később pedig már csak egyszerűen „sátánnak” nevezik azt a páhoki esperest, aki nem rokonszenvezik velük. Külön érdekes, hogy ez az esperes is (állítólag Bertalan volt a neve) hirtelen hal meg s az új „hívők” az ő halálát is épp oly kárörömmel fogadják és épp úgy az ördög (illetve az Isten) művének tartják és épp úgy a maguk felekezete javára vonnak le belőle következtetéseket, mint annak idején Stájerben Urban Textor püspök halálából vagy a grazi plébános halálából a stájer fanatikusok. Még a felvilágosult, de kálvinista Eötvös Károly is milyen komolyan adja mindezeket elő!

Vajon lehetséges, hogy éppen csak a magyar protestánsok és éppen csak Bocskai apánk idejében különböztek a protestánsok a protestáns lelkülettől és csak a nálunk különösen durva XVI. században voltak nevezetesek felebaráti szeretetükről, szerénységükről, türelmükről és felvilágosult gondolkodásukról? Vajon nem tudjuk-e a magyar irodalomtörténetből, hogy Bocskai idejében írta a híres-nevezetes Magyari István, sárvári prédikátor uram „Az országokban lévő sok romlásoknak okairól” szóló „felvilágosult” könyvét, melyben Magyarország minden akkori baját (pedig hej, de sok volt!) onnan eredezteti, hogy elhagytuk az egy igaz Isten imádását és a pápista bálványimádás sötét útjaira tértünk?

De természetesen nem Magyari István volt nálunk se a legkeményebb, legszilajabb, legvadabb, legfanatikusabb az új hit apostolai között. Veresmarty Mihály, a már említett katolikus pappá lett kálvinista prédikátor, megtéréséről írt könyvében többek közt az írja, hogy „arra képest, amit prédikátoroktól, iskolamesteremtől és egyéb emberektől a pápisták felől hallottam vala, nem ítéltem, hogy ég alatt a pápistáknál dögletesebb nép lehessen. Ifjúkoromban azért hazámból oly helyekre kelvén, ahol valami kevés pápisták is voltanak, annyi ellenök való gyűlöltség viselt, hogy csak egy öregasszony is szentegyház előtt imádságát békével miattam el nem végezhette”. (Ipolyi: Veresmarty Mihály I., 7. o.)

Igazán elmondhatjuk, hogy a XVI. század protestánsa rendkívül buzgott az Isten igaz tiszteletéért, de nem úgy, hogy az istentagadás és a gonosz erkölcsök háborították fel elsősorban, hanem a katolikus bálványimádás, az Istennek pápista módra való tisztelete. Pedig hát ha csak egy csepp felebaráti szeretet lett volna bennük, még akkor se lett volna szabad annyira haragudniuk azokra a szegény pápistákra, ha egyébként velük szemben nekik lett volna igazuk. Legalább azt ez esetben is fel kellett volna tenniük róluk, hogy ha tévesen is, de mégiscsak jót akarnak és meggyőződésüket követik, Isten pedig mindig a szándékot nézi. A hívő és jó protestánsnak legfeljebb sajnálni lett volna szabad a „bálványimádó” katolikust, nem pedig gyűlölni. Az is furcsa, hogy a még kálvinista Veresmarty Mihályt nem az bosszantotta, ha káromkodást hallott, vagy legalábbis ez nem bosszantotta annyira, mintha valaki imádkozott, de katolikus módra.

Sztáray Mihály, a XVI. század egyik legnevezetesebb reformátora, a Dunántúlnak vagy legalább a Dél-Dunántúlnak kálvinistává tevője, maga is így fejezi ki „hitjavító” tevékenységét:

„Istenben való jó reménységben,
Tar papokkal való nagy ütközetben.”

Már e két sorból is láthatjuk a stájer protestánsokhoz való hasonlóságát nemcsak a vad gyűlöletben és harciasságban, hanem a gúnyban és kárörvendezésben is. Sokat mutat, hogy neki is nem papokkal, hanem „tar” papokkal volt dolga. Ellenszenvesek voltak neki, s érdekes, hogy nem a belsejük, hanem a külsejük miatt voltak azok, hiszen a szemével csak azt láthatta.

De persze nemcsak erre az egy rövid jelzőre alapítjuk következtetésünket. Hiszen maga dicsekszik leveleiben, hogy ő azokat, akik ellenálltak „az Isten igéjének”, még a Sauromatákon és a jeges Kaukázuson is túl hajtja vala. Valpón – dicsekszik máskor – olyan zsinatot tartott, hogy a csatából alig menekülhetett meg egy-két pap, akiket az asszonyok teknőkre ülve és a papokat alájuk bújtatva rejtettek el üldözőik elől. Ezért még sokáig népdal szólt felőle:

„Pap van a teknőnek alatta,
Három asszony ül rajta”.

Istennek bizony furcsa egy „igéje” lehetett az, amit Sztáray Mihály uram hirdetett, s még furcsább lehetett az a mód, amellyel hirdette.

Ez az asszonyos, teknős, papos népdal igazi népdal. Még dévajság és csiklandós érzékiség is fellelhető benne. Nem csoda, hogy hatására olyan gyorsan elterjedt Baranyában és Belső-Somogyban „az Isten igéje”, hogy az őslakosság ott még ma is majdnem teljesen kálvinista és a fajfenntartó ösztönt a magyar nép ott még ma is csak bujaságra, de nem a magyar faj fenntartására fordítja. Zsoltárokat szerzett és színdarabokat írt ez a Sztáray, de – írja Ipolyi – amily jámbor és kegyes zsoltáraiban, oly éles, durva és pórias e színdarabokban. Ez utóbbiak megírásával az volt a célja, hogy az Egyházat és papjait nevetségesekké téve, a népben megvetést és gyűlöletet szítson ellenük. A szereplők olajos, tar fejű, pilises [tonzúrás] kopaszra borotvált barátok és papok, mint a nép félrevezetői és becsapói, akik lókörömre nyírt hajjal hájas bréviárt hordanak, a szentség felét ellopják (az egy szín alatti áldozás „teológiai” műszava) és a tisztességes házasság helyett fajtalankodnak. Híveik együgyű csürhe, mely eleinte ugyan semmit se akar megérteni Isten igéjéből, de utána lassacskán neki is kinyílik a szeme.

Hogy azokban, akik nem házasodnak, Isten igéjének a nagy hirdetője el se tud képzelni mást, mint csak fajtalanságot, azt mutatja, hogy a reformátor gyűlölete lehetetlenné teszi a tárgyilagosságot. De mutatja azt is, hogy neki is milyen lehetett a lelki és erkölcsi világa. Nem a jó emberek sajátja ugyanis, hogy minden emberben csirkefogót látnak, s nem az ártatlanok azok, akik már nem is hisznek az emberi erkölcsben és becsületben s erkölcsöt például csak arról tudnak feltételezni, akinek erkölcstelenségre nincs is alkalma, mert hiszen ott van mellette a szép feleség.

Hogy mennyire nem kesztyűs kézzel, nem evangéliumi szeretettel és nemcsak felvilágosítással igyekeztek e korban meggyőzni hazánkban se az együgyű katolikus csürhét, és hogy az ún. vallásszabadsággal mennyire nem mókáztak sokat, jellemzően bizonyítja például a nagyharsányi zsinat Dél-Baranyában. Pedig hát nem is katolikusokkal, hanem unitáriusokkal mérkőztek meg itt a kálvinisták. Itt ők az unitáriusok képviselőjét, Alvinczy Györgyöt, nemcsak legyőzték érveikkel, hanem fel is akasztották (Lampe: Hist. Eccl. Reform., 671. o.), noha jól tudták, hogy török uraimék az ilyen gyilkossági eseteket nagy sarc és adó kivetésére szokták felhasználni. (Ekkor is felhasználták.)

A „vitában” győztesek ezt minden bizonnyal előre tudták, hiszen hasonló eset nem volt ritkaság akkoriban, de a gyűlölet és a fanatizmus olyan nagy volt bennük, hogy az nemcsak a felebaráti szeretetet és a józan észt, hanem még a különösen nekik még ennél is sokkal fontosabb anyagi érdeket is háttérbe szorította. A szenvedély ugyanis úgy elszokta venni az ember eszét, hogy mire kijózanodik, már késő. Mivel azonban abban az időben Pécsett az unitárius vallás el volt terjedve, a tolnai prédikátor, Decsi Gáspár, még azt is megtiltotta a tolnai kálvinistáknak, hogy pécsi embernek, ha Tolnán átutazik, szállást adjanak. Pedig hát ez akkoriban sokkal nagyobb kegyetlenséget jelentett, mint manapság. Az is jellemző, hogy a tolnai kálvinistáknak nemcsak a pécsi unitáriusokat, hanem minden pécsi embert ennyire kellett gyűlölniük.

Ungnád Ádám, német lutheránus tábornok is úgy űzte el Galgócról a ferenceseket és foglalta el zárdájukat, hogy egyszerűen rájuk gyújtotta. (Fabó: Monum. Evang. III., 140. o.) Hogy mennyire más világ volt akkor, mégpedig nemcsak a katolikusok között – mert protestánsaink csak erről tudnak –, hanem protestáns részben is, azt nagyszerűen mutatja a komjáti eset Nyitra megyében. Itt Török Miklós, mezőkeszi lakost, mert Suri tiszteletes prédikációja alatt boros fővel levén valamit motyogni kezdett, pedig „nem is éppen valami rosszat”, máglyahalálra ítélték, amit bár – úgy látszik – nem hajtottak végre, de hosszú ideig börtönben ült miatta. (Ipolyi: Veresmarty Mihály, I., 219-220. o.)

Akkor még ennyire komolyan vették az emberek a hitet, protestánsaink pedig különösen fanatikusok voltak. E kor szelleméről sejtelme sincs annak, aki azt hiszi, hogy csak a katolikusok voltak azok, akik nem tűrtek eretnekséget, de a protestánsok szívesen tűrték volna a katolicizmust, ha a katolikusok békében hagyták volna őket, sőt mindössze csak annyi vágyuk volt, hogy őket is megtűrjék. Valóban csak ennyi volt a vágyuk addig, amíg kisebbségben voltak s ezért a katolikusok még nem tűrték őket. Ebben a helyzetükben jelszónak is használták a vallásszabadságot s annak zászlaja alatt harcoltak. Ahol azonban már szabadok lettek, s kivált ahol már a hatalom is az ő kezükben volt, ott már nemcsak katolikust nem tűrtek (mert hiszen az bálványimádó volt és Isten gyermekeinek azt nem is szabad eltűrniük), hanem még a protestáns testvérfelekezeteket sem. Ezek követőit akkor még egyáltalán nem is tartották testvéreiknek. Aki mindezt nem tudja vagy következtetései levonásakor szem elől téveszti, az teljesen félreérti a kort, melyről ír vagy beszél. Hogy a kor szellemének megértését megkönnyítsük, újra felhívjuk a figyelmet arra is, hogy az akkor még tökéletlen állami közigázgatás és a kezdetleges közlekedési viszonyok közepette és a haditechnika akkori elmaradottsága mellett egy-egy főnemes szinte bevehetetlen várából szinte felelőtlen ura volt az egész vidéknek. Ha kellett, még az államhatalommal is hónapokon, sőt éveken át tudott dacolni. Ennek tudatában természetesen gőgös, elbizakodott, sőt féktelen volt. Ugyanezt kell mondanunk az ekkori városokról is. „Kerített” város volt ekkor minden valamire való város. Valóságos erődítmény, s így olyan hatalom, hogy Erdélyben a szász városok sokszor még a fejedelmet se eresztették be falaik közé, s ilyenkor bizony még egy Bethlen Gábor se tehetett mást, mint hogy alkudozásokba ereszkedett velük.

Ne feledjük azonban, hogy nemcsak ezek az erdélyi szász, hanem a dunántúli és felvidéki városok is egytől egyig protestánsok voltak ekkoriban s azok voltak a várak büszke urai is. Így aztán egész könnyű elképzelni, mennyit adott az akkor még a katolikusokat védő törvényekre vagy a katolikus király intéseire a fanatikus protestáns várúr a birtokain, a protestáns „kerített” város pedig a falai között tűrte a „bálványozó” misemondást, a „pilises” papot vagy a katolikust egyáltalán. Ha ezek a protestáns nemesek vagy városok még Stájerben is úgy ki tudtak babrálni Grazban (tehát helyben) lakó főhercegükkel, milyen urak lehettek a magyar protestáns nemesek a távoli magyar pusztákon, illetve városokban!

Ezek a XVI. századbeli magyar főurak vagy városi közösségek épp úgy gondolkoztak, épp oly erőszakosak és fanatikusok voltak, mint stájer vagy más országbeli társaik (a városok lakói éppúgy németek is voltak nálunk is, mint a stájerok), vagy ha ők maguk nem lettek volna olyan fanatikusok, azok voltak a prédikátoraik, akik irányították őket.

Ők akkor még a katolikus vallásban nem egy másik keresztény vallást, hanem gonosz és tűrhetetlen bálványimádást láttak, melynek üldözését tőlük az Isten igéje egyenesen megköveteli. Ezért lett akkor minden város, amely protestáns lett, egészen protestáns, ezért nem maradhatott meg egyben sem egyetlen egy kolostor, pápista templom vagy iskola. De ugyancsak emiatt volt az is, hogy nem volt ebben az időben egyetlen egy olyan főúr se, akinek százakra menő jobbágyfalvai között kivételképpen csak egyetlenegy is katolikus maradhatott volna.

Katolikusok csak egyházi birtokon maradhattak meg, vagy olyan helyen, ahol a földesúr még nem lett protestáns. Ámde az egyházi birtokok is hamarosan protestánsok birtokai lettek és a korszellem és az erőszakosság hatására a katolikus földesurak jobbágyainak falvai is előbb vegyesek lettek vallásilag, majd egészen protestánsok, mert hiszen a protestánssá lett rész fanatizmusa miatt nem élhetett köztük hosszabb ideig katolikus.

Hogy a falu vagy a vidék katolikus részének kiirtása mennyire lehetséges volt még akkor is, ha a protestáns rész kisebbség volt, annak megértésére igen jó példa korunkban a kommunizmus, előtte pedig a szociáldemokrácia viselkedése. Eleinte egy-egy gyárban csak egy-kettő volt közülük, de ezek fanatizmusukkal, aktivitásukkal, támadó természetükkel, nagy szájukkal közhangulatot tudtak csinálni, s a hívő és úrtisztelő munkást olyan üldözésnek tették ki és olyan nevetségessé tudták tenni, hogy arról szó se lehetett, hogy valamelyik munkás például keresztet mert volna magára vetni, mikor társai között a gyárban ebédjét elköltötte.

A közszellemmel szemben még az akkori nagyúr hatalma is tehetetlen volt. Ezzel a gyűlölettel, elbizakodottsággal és fanatizmussal csak egy hasonló lelkületű földesúr szállhatott volna szembe. De hát éppen az, hogy megmaradt katolikusnak, annak a jele, hogy az illető földesúr nem ilyen természetű volt, hanem szelíd természetű és alázatos. Erdélyben például a Báthoryak katolikusok maradtak, dúsgazdagok, s így hatalmasok is voltak, ők szelídek vagy alázatosak se voltak éppen, a jobbágyaik mégis nekik is majdnem mind protestánsok lettek s nekik a protestánssá lett ország törvényei hamarosan meg is tiltották, hogy velük szemben erőszakot alkalmazzanak, vagy hogy számukra birtokukon katolikus papot alkalmazzanak. A katolikus földesúr Erdélyben katolikus papot csak a maga és családja tagjai, de nem katolikus jobbágyai számára tarthatott.

Sopron, Kassa, Debrecen, Brassó vagy Nagyszeben tekintélyes városok voltak. A középkorban egész sereg templom, kolostor, katolikus iskola és intézmény volt mindegyikükben. 1604-ben azonban, mikor Bocskai fellépett, egy se volt már e templomok, kolostorok, iskolák, intézmények vagy alapítványok között katolikusok kezén, mert a protestáns közszellem sehol se tűrt meg vallási kisebbséget. Nemcsak templomuk nem volt a katolikusoknak, hanem istentiszteletük se. Papot se volt szabad tartaniuk, és ha vidékről jött be a városba pap, nyilvános istentiszteletet nem tarthatott számukra. A katolikus halottat se kísérhette végig a városon a temetőbe.

Pedig hogy katolikusok – kivált eleinte – ezekben a városokban is voltak, illetve lettek volna, ha élni engedték volna őket, az a dolog természetéből következik. Egyenesen lehetetlen ugyanis, hogy olyan helyen, ahol nagy néptömeg lakik, még mint kisebbség is rögtön megszűnt volna létezni az a vallás, melyhez pár évtizeddel előbb még mindenki tartozott, és amelynek hazánkban akkor már félezer éves múltja volt. Ha a közszellem a protestáns felfogásnak kedvezett is, lehetetlen, hogy legalább kivételek ne lettek volna. Eme okoskodásunkat azonban történelmi adatokkal is bizonyítani lehet.

Láttuk már például, hogy mikor Kassán királyi rendeletre erőszakkal visszaadták a katolikusoknak a templomot, „egy buzgó protestáns” már néhány hónap múlva attól félt, hogy két esztendő alatt „egész Kassa pápistává leszen”. Azt írja, hogy még olyanok is egyszerre misére járni és gyónni kezdtek, akikről legkevésbé lehetett volna gondolni. Ki meri hát ezek után azt állítani, hogy az a Kassa, melyben már rég egy katolikus templom se volt, meggyőződése szerint is tiszta protestáns volt?

Hamarosan jött azonban Bocskai, elfoglalta a várost, visszavette a dómot s utána Kassán megint annyira nem lehetett még mukkanni se a katolikusoknak, hogy mikor rá tíz évre Bethlen Gábor jött újra fegyverrel, már nem kellett semmit se elvennie a katolikusoktól, mert azoknak a városban az égvilágon semmijük se volt. Annak ellenére nem volt, hogy ez alatt a tíz év alatt a város ura II. Ferdinánd volt, aki még a Habsburgok közt is a legkatolikusabb volt és Dóczy, a kassai főkapitány is igen buzgó katolikus volt s még két jezsuita is volt körülötte. Ezek is csak Dóczy magánházában mondhattak misét. Nem érdekes-e, hogy Bethlen mégis nem a katolikusok, hanem a protestánsok vallásszabadságáért ragadott kardot? De szerencsés volt az a magyar protestantizmus!

Mivel tudvalevő, hogy Bocskai „szabadságharcának” a kassai dóm visszavétele volt az egyik fő oka, joggal elmondhatjuk, hogy Rudolf legalább annyira szabadsághős volt, mint Bocskai. Kettejük közt csak az a különbség, hogy az egyik a protestáns, a másik a katolikus vallás szabadságáért küzdött. Ami magát Kassa városát illeti, itt egyedül csak Rudolf volt szabadsághős, mert ő visszaadta a kassai katolikusok szabadságát azzal, hogy legalább egy templomot visszaadott nekik, Bocskai azonban a vallásszabadság elnyomója volt, mert még ezt az egy templomot is újra visszaadta a protestánsoknak, sőt utána még azt se engedte meg, hogy a katolikusok – a maguk pénzén és munkájával – legalább építhessenek maguknak helyette egy új templomot.

Mivel nemcsak Kassán volt ez így, hanem minden erdélyi, felvidéki vagy dunántúli városban, és mivel a falvakban még jobban így volt, mint a városokban, hiszen ott is csupa fanatikus, katolikusgyűlölő protestáns főúr parancsolt, nem a vallásszabadság hőse volt-e Rudolf, aki ezen a protestáns erőszakon, ha félénken is és kis fokban is, de mégiscsak némiképpen segíteni iparkodott, és nem Bocskai volt-e a vallásszabadság ellensége, aki fegyvert ragadott még e gyenge kezdeményezések miatt is s nem tűrte el, hogy Rudolf ezen a protestáns felekezeti despotizmuson [elnyomáson] változtasson?

Protestánsaink Bocskai felkelésével kapcsolatban csak azért beszélhetnek a vallásszabadságért való harcról, mert ők már 400 évvel ezelőtt gyakorolták azt a nagyszerű sztálini taktikát, hogy szabadságon és felszabaduláson csak a munkások szabadságát és felszabadulását, de nem a földbirtokosokét, tőkésekét és urakét értették, sőt még csak nem is az összes munkásét, hanem csak a kommunista és vallástalan munkásokét, azaz az ő elvtársaikét.

Hogy nem minden munkás vallástalan s így elvtárs, azt a kommunizmus egyszerűen nem veszi tudomásul s az ÁVÓ intézményével gondoskodott arról is, hogy ezt mások se merjék észrevenni, vagy legalábbis kimondani ne. Még azt is magától értetődőnek tartja, hogy a munkások (értsd a kommunisták, és mondani ne merd, hogy nem minden munkás kommunista) szabadsága a nem kommunista, a nem istentelen munkás elnyomását is jelenti. A reakciós munkást (például aki kongreganista [hitbuzgalmi egyesület tagja] volt) jobban is gyűlölték minden tőkésnél. Az ilyen munkás gyermeke számára mégúgy se volt tanulási lehetőség (állami támogatásról nem is szólva), mint az „úri világban”.

Bocskai korában és Bocskai szemében a vallásszabadság is csak a protestáns vallás szabadságát jelentette (de akkor is már vigyáztak arra, hogy ne így, hanem általános értelemben mondják), a protestáns vallás szabadsága viszont a katolikusok elnyomását is magában foglalta. Ha azonban azt kell látnunk, hogy Bocskai és kora protestánsainak sztálini trükkje még ma, 350 évvel utána is még mindig „vallásszabadság” a protestánsok szemében, ezt bizony igen szégyenletes elmaradottságnak, sőt egyenesen együgyűségnek kell bélyegeznünk részükről. Az azonban, hogy ez még a katolikusoknak is és még ma is szintén vallásszabadság s még a szerzetes iskolákban is így tanítottak bennünket, az már nem együgyűség, hanem a szellemi rabszolgaság szégyenletesen nagy foka.

Ha Bocskai csak tiszta protestáns Kassát tűrt meg, ki róhatja fel Rudolf bűnéül, hogy ő meg tiszta katolikus Kassát akart? Pedig hát Rudolf e szándéka megvalósításáért nem ragadott fegyvert, tehát nem ontott vért, mint Bocskai. És Rudolf nem is tiszta katolikus, hanem csak vegyes Kassát akart, mert ő eleinte a dómon kívül minden többi kassai templomot meghagyott protestáns kézben. S azt se feledjük, hogy ha Bocskaihoz hasonlóan Rudolf is tiszta katolikus Kassát akart volna, nem pedig csak vegyeset, a magyar alkotmány legalábbis akkor még mellette szólt volna, tehát ha emiatt ő is fegyvert ragadott volna, mint ahogyan nem ragadott, akkor is a magyar alkotmány és törvény értelmében járt volna el. De Bocskai?

Azonkívül Rudolf koronázási esküjében megesküdött a magyar katolikus Egyház jogainak (tehát akkor még kizárólagosságának) fenntartására. De vajon Bocskait milyen eskü kényszerítette a fegyverfogásra? (Arra, hogy ne fogjon fegyvert, számtalanszor letett alattvalói esküje valóban kötelezte.)

Ne feledjük el aztán azt se, hogy a Habsburgok részéről a protestantizmus ellen fellépni szükségszerűség volt, nem pedig rosszakarat jele.

Ne feledjük, hogy akkor még nem úgy volt, mint ma. Akkor még a vallás meghatározó és mindent betöltő szerepet játszott a nyilvános életben és a politikában is. Akkor még az istentisztelet és az azon való részvétel annyira hozzátartozott mind az egyén, mind a közösség életéhez, hogy az uralkodó nem járhatott más istentiszteletre, mint alattvalói.

Akkor épp úgy, sőt sokkal kevésbé tűrhették katolikus országban, hogy valaki misére ne járjon, sőt a misét gúnyolja és bálványimádásnak gyalázza, mint ahogyan most nem tűrhetnék el, hogy valaki a himnusz ünnepélyes alkalommal való éneklése alatt ülve maradjon, a kalapját is feltegye, sőt fütyülésbe kezdjen és röhögve köpködjön alatta.

Az uralkodó és alattvalói közti hitbeli törés olyan nagy jelentőségű volt Rudolf korában, hogy katolikus uralkodónak protestáns alattvalók feletti uralma nem lehetett tartós. Azt jelentette ugyanis, hogy az egyik ellensége a másiknak, tehát nem számíthatnak egymásra. Világos, hogy ezen segíteni kellett. Ez az oka annak, hogy még az a Rudolf is fellépett országaiban a katolicizmus védelmére és a protestantizmus hátrább szorítására, aki éppen nem volt vallásos és megbízható katolikus, sőt – különösen élete végén (de a kassai dómot is élete végén vette vissza) – már félt is a szerzetesektől.

Ez az oka, hogy még Rudolf lélekben protestáns apja, Miksa is külsőleg katolikusnak mutatta magát akkor is, mikor már a maga ura volt s nyílt protestáns vallásgyakorlatot ő is csak nagy nehezen engedett meg egyes osztrák rendeknek. (A gyakorlatban eltűrte, de hivatalosan nem.) Mivel ugyanis családja – őt magát kivéve – katolikus volt, ezt a magatartást tőle családja és vele birodalma érdekei követelték. Nem is találunk – s most már értjük is, hogy miért – olyan uralkodót egész Európában, aki eltűrte volna, hogy alattvalói más valláson legyenek, mint ő. Mindegyikük tudta ugyanis, hogy ha ezt megengedi, akkor alattvalói lelkét elvesztette, ez pedig trónja és országa elvesztésével volt egyenlő.

Világos, hogy egy állam se engedheti meg, hogy himnuszát, címerét vagy zászlaját alattvalói egy része nyilvánosan gyalázza és gúnyt űzzön belőle. Ha már van himnusza, címere vagy zászlaja, akkor már kénytelen megkövetelni, hogy minden polgára egyformán tisztelettel viseltessék iránta, vagy legalábbis ezzel ellenkező viselkedést a nyilvánosság előtt ne tanúsítson. A Bocskai korabeli államra azonban fontosabb ismertetőjel volt a vallás, mint a mai államra a címer, zászló vagy himnusz.

Különösen protestáns uralkodó nem volt egy se, aki azt, hogy alattvalói között katolikusok is maradhassanak, eltűrte volna. A protestáns uralkodók már a legelső évtizedekben még írmagját is kiirtották országukban a katolicizmusnak. Könnyen tehették is, mert a jót mindig könnyebb kiirtani az emberek közül, mint a rosszat, és akkor ez a rossz a XVI. században még korszellem is volt, a haladást és a műveltséget is jelentette és a korszellem javára működni mindig könnyebb, mint ellene munkálkodni. Hiszen az emberek emiatt a rosszat nézték jónak. Aztán meg a jók sose olyan erőszakosak, nem oly konokok, nem oly vakmerők, nem oly tevékenyek, nem tudnak úgy gyűlölni, nem oly szívósak, mint a rosszak, s ők nem használhatnak fel céljaikra bűnös eszközöket, mint azok.

Divat nálunk Rudolfot gyűlöletesnek feltüntetni, sőt protestáns részről szeretik egyenesen emberi bőrbe bújt szörnyetegnek és sötét lelkű gonosztevőnek beállítani azért, mert „a lelkiismereti szabadságot” oly „aljasul” megsértette. Pedig aki a kort és az akkori viszonyokat ismeri, az Rudolf kassai próbálkozásán nem megbotránkozik, hanem a lehető legtermészetesebb dolognak tartja. Egyenesen uralkodói kötelezettsége volt ez neki, melyet akár katolikus, akár protestáns uralkodótársai abban az időben mind megtettek volna, csak Rudolfnál sokkalta gyökeresebben. Csak azért nem tették azok, akik nem tették, mert nem volt rá szükségük, mert elődeik ezt már régen végleg elintézték. Éppen ellenkezőleg: azon kell csodálkoznunk, hogy Rudolf oly késedelmesen, oly félénken és a nehézségektől annyira visszariadva járt el.

Ennek oka Rudolf idegbetegsége s a vele járó félénkség és energiahiány, továbbá az állandó pénztelenség, a török háború sok gondja-baja és a magyar oligarchia volt. Uralkodótársai, akár a katolikusok az Ibériai félszigeten vagy Itáliában, akár a protestánsok északon, ezt már idejében és nála sokkal alaposabban elintézték. Az északi protestánsok annyiban voltak még kegyetlenebbek a katolikus délieknél, mert a meglevő megtartásához, és az új beszivárgásának megakadályozásához bizonyára nem kellett se akkora energia, se akkora kegyetlenség vagy kíméletlenség, mint a már meglévő teljes kiirtásához, s mert azok legalább a törvény és országuk alkotmánya alapján álltak s egyedül üdvözítő Egyházban hittek, míg ezek a lelkiismereti szabadság alapján terrorizáltak, üldöztek és irtottak és – legalább effajta működésük elején – a törvény ellenére működtek.

Mégis, míg ezeknek erkölcsi gátlásaik egyáltalán nem voltak, a mi annyit átkozott Rudolfunk ezer lelki gátlástól bénítva indult neki a dolognak. Érezte, hogy gyönge annak végrehajtásához, amihez hozzákezdett. El se kezdte volna, ha a fentebb kifejtett okok rá nem kényszerítették volna.

Wasa Gusztáv, a svéd reformátor-király azért irtotta ki hazájából a katolicizmust, mert dicsőségvágyó volt és iszonyú adósságai miatt is feltétlenül szüksége volt az egyházi javakra. A szerény és igénytelen Rudolfnak azonban nem voltak nagyravágyó ambíciói. Egy kis pénzre neki is nagyon szüksége lett volna ugyan, de hát az ő tervezett akciója siker esetén se járt volna anyagi előnyökkel, sőt csak terhet jelentett volna e tekintetben is, mert akkor jöttek volna a nyakára a papok s figyelmeztették volna arra az exkommunikációra [kiközösítésre], mely azokat sújtja, akik az egyházi javakat elidegenítik, illetve – ha uralkodók s így mindenért ők felelősek – nem gondoskodnak róla, hogy a már elidegenített egyházi javak újra az Egyház tulajdonába visszakerüljenek.

Hogyne kellett volna Rudolfnak félnie, mikor jól tudta, milyen fanatikus ellenféllel van dolga. Előre bizonyosra vehette, hogy háború lesz belőle. Belső háború saját elbizakodott és hatalmas alattvalóival s ez az újabb háború csak ráadásnak jön még a már úgyis egy évtizede folyó török háborúhoz. Ha arra talán nem is gondolt, hogy magyar protestáns alattvalói még arra is képesek lesznek, hogy még a törökkel is szövetkeznek majd ellene, egész lehetetlennek még ezt se tarthatta, hiszen Zápolya János már ezt is megcsinálta egyszer.

Aztán meg az is bénítólag hatott rá, hogy a dolog mindenképpen pénzébe kerül, neki pedig éppen abból nem volt soha, s ha néha volt, mennyire szerette volna inkább tudományos kísérletekre, egzotikus állatokra és műkincsekre költeni. A műgyűjtők nagyon jól tudják, milyen nehéz ezt a szenvedélyt legyőzni, Rudolfnál szenvedélyesebb műgyűjtő pedig kevés volt a történelemben. De egyébként is neki a koráramlat ellen kellett fellépnie – s ráadásul ilyen felkészületlenül! –, az ellen pedig szinte lehetetlen megküzdeni. Ellenfelei ügyes és hatásos propagandájának (a lelkiismereti szabadságnak) a közvéleményre való nagy hatását is látnia kellett. Akarta tehát a dolgot, meg nem is, már akkor, mikor elkezdte.

Pedig tudnia kellett volna, hogy ilyen nehéz viszonyok között és ilyen öntudatos és tehetséges ellenféllel szemben nem sóhajtozásokra van szükség, hanem elszántságra és tetterőre. Neki telt kincstárról és kellő fegyveres erőről kellett volna gondoskodnia, mielőtt szándékával fellépett. Noha tudta, hogy országaiban sok a protestáns s ők mindenre elszántak, mégis anyagilag készületlenül és kicsivel kezdte. Csak egy templomot vett el, ezt is csak azért, mert a katolikusoké volt ezelőtt, azok építették s természetesen maguknak, nem a protestánsoknak építették. Ő tehát csak visszaadni akart, nem pedig elvenni, mint – de ők aztán eredménnyel – angol, svéd, norvég, dán, finn és porosz „kartársai”, sőt mint a magyar protestánsok is.

Még ezt az egyet és ezt a kicsit is törvényesen tette, hiszen az országgyűlés jelölte ki Kassát az egri püspök székvárosává. De más törvényes megokolásról is gondoskodott: Kassa királyi város s így ő a földesura. Arra már, szegény, nem gondolt, hogy a törvényt éppen azok tisztelik legkevésbé, akik legtöbbet hivatkoznak rá és hogy a szólamokra és ürügyekre azok adnak legkevesebbet, akik kitalálták őket.

Annyit ő is tudott, hogy ha az „a”-t kimondta, akkor már ki kell mondania hozzá a „b”-t is. Ezért a templom visszavételére, mikor szép szóval nem ment, karhatalmat is adott, s mikor „felháborító gaztette” következményeként minden kassai templomi szószék egy-egy forradalmi kortes-hordóvá változott ellene, ijedt visszalépés helyett még mindig nem félelmet, hanem erőt és hatalmat mutatott és minden kassai templom elvételével szüntette meg a forradalmi lázítások lehetőségét, sőt büntetésül még a város javait is lefoglalta (gondolta, majd visszaadja, mihelyt visszatérnek az engedelmesség útjára).

Mikor azonban azt, ami Kassán sikerült, Lőcsén, a másik királyi városban akarta folytatni, már megijedt az egész országban fellángolt nagy protestáns felháborodástól s azért ide már nem küldött fegyveres hatalmat a templomvisszavételhez, vagy ha igen, olyan csekélyt, hogy a szegény „elnyomott” lőcseiek úgy vágták ki a templom visszavételére megjelent püspököt és királyi bizottságot szabad királyi városukból (mely szabadnak ugyan szabad volt, mint láthatjuk, de királyi már nem), hogy a lábuk se érte a földet. Rudolf pedig itt már csak „a”-t mondott „b”-t már nem, lenyelte a kudarcot s újabb, nagyobb fegyveres hatalmat nem küldött akarata végrehajtására.

Láthatjuk az esetből, hogy a lőcsei protestánsok se voltak gyengébb fából faragva, mint a stájerországiak. Nem is csoda, hiszen ők is éppen úgy németek voltak, mint a stájerok. Láthatjuk tehát egyúttal azt is, milyen kevés köze volt az egész esetnek a magyar vallásszabadsághoz.

Az épületes lőcsei eset híre természetesen gyorsan elterjedt az országban. Megtudták Kassán is, és még természetesebb, hogy a pápista püspöknek és a király egyéb embereinek gúnykacaj, dévaj odamondogatások, sár, kövek és záptojások között való dicstelen és – ami a legfontosabb – büntetlenül maradt szaladása a királyinak nevezett városból nemigen volt alkalmas az „üldözött” protestánsok túltengő önérzetének megnyerésére, annál kevésbé a királyi tekintély tiszteletben tartására. Az ilyen dicstelen kudarcoknak csak természetes következménye volt, ha Bocskai nemsokára gátlások nélkül, a Lőcsén alkalmazottnál kissé nagyobb és így céljai elérésére alkalmasabb haderővel csinálta meg protestáns hitfelei javára ugyanazt, amit Rudolf a katolikusok javára csak megkísérlett megcsinálni, s így a lutheránus prédikátorok Kassán nemcsak a többi templomban, hanem a dóm szószékén is újra megkezdhették a pápás bálványimádás rövid időre abbahagyott ostorozását. A kassai katolicizmust újra az a sors érte, hogy kivétel nélkül minden kassai templom újra a protestánsoké lett.

Talán mondanom se kell, hogy a katolikus nyilvános istentiszteletet nem azért űzték ki újra teljesen a városból, mintha most meg a katolikusok viselkedtek volna annyira dacosan, mintha most meg ők vetették volna meg Bocskai rendeleteit és őtőlük is csak karhatalommal lehetett volna elvenni a Rudolf alatt kezükbe került dómot. Pedig ez sokkal érthetőbb volna, mint a protestánsok daca, hiszen tagadhatatlan, hogy azt a szép és nagy kassai dómot ők építették, s természetesen nem a protestánsoknak, hanem maguknak építették. Nem.

Most annyira nem uszított minden visszavett kassai templomban egy-egy jezsuita Bocskai ellen, mint előbb protestáns „kollégáik” Rudolf ellen (pedig ugyancsak sikeresen lehetett volna ostorozni Bocskai törökkel való szövetkezését és erdélyi tömeges kivégzéseit, de székelyirtását is ugyancsak hatással lehetett volna szellőztetni), hogy nemcsak jezsuita, hanem semmiféle katolikus pap nem akadt egy se, aki csak meg is merte volna várni Bocskai Kassára való megérkezését. Nemhogy – urambocsá! – még lázítani is próbáltak volna ellene. Ilyesmit ugyanis csak egy erkölcsi gátlásokban szenvedő Habsburggal lehet megtenni, de nem azokkal a protestáns Bocskaiakkal, akik azt, amire vállalkoznak, „fogyatkozás nélkül” szokták elvégezni. Emellett – hála a katolikusok együgyűségének – ők még azt is el tudják érni a közvélemény előtt, hogy mégis a Rudolfok lesznek a zsarnokok és az átkozottak, ők pedig a szabadsághősök és az áldottak, mégpedig nemcsak a protestánsok és egyéb forradalmárok, hanem még a katolikusok szemében is!

Ettől kezdve aztán a mi állandóan erkölcsi gátlásokban szenvedő, de tőlünk mégis nem ezért tisztelt, hanem állandó esküszegéseik miatt gyalázott királyaink gondosan tiszteletben tartották azokat az alkotmányos gátakat, melyeket a bécsi béke állított eléjük, megtartották a Bocskai kivívta „vallásszabadságot” s ennek eredményeként Kassán egészen I. Lipót „botrányos” „vallásüldözéséig” nem volt többet vallásszabadsága a katolikusoknak. Annyira nem, hogy nemrég említettük, hogy Bocskai felkelése után a kassai főkapitány (az egész vidék német és magyar zsoldosai felett parancsnokló magyar és nagy katolikus Dóczy) is csak zárt helyiségben, a maga lakásán tarthatott misét a maga és háza népe számára Kassa városában. Ott tehát vallásszabadsága a katolikus katonai uralom alatt is csak a protestánsoknak volt, sőt közülük is csak a lutheránusoknak, de a kálvinistáknak már nem. Szabadsághőseink később ez utóbbiaknak nagy nehezen kivívták a vallásszabadságot a lutheránusoktól, de a katolikusoknak nem. Ők a katolikusok vallásszabadságának elnyomására, nem kivívására törekedtek.

Bocskai után aztán már mindössze csak egy évtizedre jött egy újabb szabadsághős, Bethlen Gábor és – érdekes – ő is a vallás szabadságának megvédésére jött, de – még érdekesebb! – valláson ő is csak protestáns vallást értett és ezt a protestáns vallást még mindig a katolikusok ellen megvédelmezni jött, mert szerinte még mindig ők voltak az elnyomók. Ez a megvédés most már egyenesen abban állt – ezek után most már nem is állhatott másból –, hogy egyszerűen legyilkoltak – s Uram, Istenem, milyen vadul, sőt perverzül! – minden papot (két jezsuitát meg egy kanonokot), akit Kassán találtak. Ezeket is természetesen csak a főkapitány házában találták, mert hiszen ha nem az ő házában lettek volna, már előbb legyilkolták, vagy legalábbis összeverték és kiűzték volna őket maguk a kassaiak.

Dóczyt, a főkapitányt, nem merte megölni Bethlen. Őt csak börtönbe vitte megbilincselve, s látni fogjuk majd, hogy ott is halt meg hamarosan. Csoda-e, ha azt beszélték, hogy ő se természetes halállal? De nemcsak a papokat gyilkolták meg, hanem még a kanonok ministránsgyerekét is s velük együtt egy Hofmann nevű katolikus urat is.

Bethlen Gábor felkeléseit azonban, melyek közül az első keretében ezek a véres események lejátszódtak és büntetlenül maradtak, még ma is úgy tanulja a magyar gyerek (még a katolikus magyar gyerek is!), hogy azok az alkotmányos szabadság mellett és a vallásszabadságért folyó harcok voltak. A nehézséget úgy intézik el, hogy mikor Bethlen szabadságharcáról beszélnek, a kassai papok vértanúságáról hallgatnak. Annyira nem láttak ebben semmi különöset vagy nehézséget régebben még szerzetes tanáraink se, hogy a keszthelyi premontrei gimnáziumban ugyanabból a Varga Ottó-féle történelemből tanultuk ezeket az eseményeket mi is, mint Ady Endre a zilahi református gimnáziumban.

Ez időkben – s utána még vagy száz évig – országgyűléseink úgyszólván nem álltak másból, mint protestánsaink vallási sérelmei és az őket ért tűrhetetlen igazságtalanságok és erőszakosságok állandó hangoztatásából és az ezekért járó elégtétel követeléséből. Legtöbbször addig nem is engedtek semmi mást tárgyalni, míg sérelmeiket elő nem adták és rájuk orvoslást nem kaptak. Később pedig, mikor már kisebbségben voltak és így elégtételt hiába követeltek, dacosan és megsértődve s a haza ügyeivel mit sem törődve egyszerűen otthagyták az országgyűlést.

A katolikus rendek és a király eleinte engesztelték őket és a hazára hivatkozva próbálták őket megbékíteni, később azonban észre tértek és a protestánsok nagy hangon és még nagyobb felháborodással előadott sérelmeivel szemben ők is felsorolták a protestánsoktól szenvedett sérelmeiket s ők is követelték ezek orvoslását. Csodálatos, hogy a katolikusok a maguk sérelmeiből még nagyobb listát tudtak összeállítani, mint a protestánsok, pedig ekkor már a XVII. század közepén mégiscsak százszor jobb helyzetben voltak már, mint még Bocskai idejében voltak, hiszen ekkor már alig volt protestáns főúr, Bocskai idejében pedig még alig volt katolikus.

Jellemző, hogy történetírásunkban egész a legújabb időkig általánosan elfogadott dolog volt, hogy az „állítólagos” katolikus sérelmek nem voltak komoly és tényleg megtörtént sérelmek, hanem inkább csak tréfáknak tekinthetők, melyeket azok se vettek komolyan, akik összeírták és az országgyűlésen előterjesztették őket. Hogy lehetne – érvelnek – komolyan szó Lipót protestáns elnyomása idejében katolikusoknak protestánsoktól szenvedett vallási sérelmeiről? Szekfű volt az első, aki – akkor még mint nagy újságot – azt állította, hogy mindkét fél sérelmei valóságosak voltak és komolyan veendők. Igazán jellemző, hogy ehhez a felismeréshez egy Szekfűre kellett várni; hogy nélküle még ide se jutott volna el még ma se a magyar történetírás.

Hogy lehettek volna a katolikusoknak sérelmeik, mikor a hatalom az ő kezükben volt, kérdezték ezek a régimódi magyar történetírók. Igen – feleljük nekik –, a központi hatalom az ő kezükben volt, de az a messze Bécsben, az országon kívül volt. De az országgyűlés egész Rákóczi György idejéig, a megyei hatalom pedig, amely a közigazgatást intézte, és amelyre a bécsi kormány rendeleteinek végrehajtása is bízva volt, igen tekintélyes részben sose volt a katolikusok kezében. A földesurak is megannyi kiskirályok voltak s egész Bethlenig ezek is protestánsok voltak. Lipót alatt ugyan már nem, de a köznemesség s vele az értelmiség többségében ekkor is még protestáns volt, a megyéket pedig ezek kormányozták, nem a főnemesek, a magyar közigazgatás és a törvények végrehajtása tehát az ő kezükben volt. (A magyar nemesség többségében még ma is protestáns.)

Köztudomású, hogy városaink is úgyszólván kivétel nélkül protestánsok voltak egész Lipót uralkodása közepéig – tehát még a katolikus sérelmek összeállítása idején is –, s ha ezeknek volt hatalmuk ahhoz, hogy még Bethlen Gábort se eresszék be falaik közé, még abban az Erdélyben se, melynek Bethlen fejedelme volt s ugyancsak nem árnyékfejedelme, bizonyára volt hatalmuk ahhoz is, hogy a katolikusok vallásszabadságát is elnyomhassák. Hogy hatalmuk mellé volt erre hajlamuk is, az a mondottak után már nem szorul újabb bizonyításra.

A XVIII. század második feléig nem ismert még az európai társadalom vallásszabadságot. Az uralkodó vallás vallási kisebbséget nem tűrt meg, mert vetélytárs nélkül akart uralkodni. Láttuk már, hogy az, aki a vallásban komolyan hisz, nem is viselkedhet másként. Akkor pedig még a protestánsok is komolyan hittek. Világos tehát, hogy ott, ahol protestánsok kezében volt a hatalom, a gyakorlatban nem volt szabadsága a katolikusoknak, tehát ott nekik lehettek és voltak is sérelmeik bőven. Pedig hát láttuk, hogy a megyék több mint felében, a városokban pedig majdnem kivétel nélkül az ő kezükben volt a hatalom még Lipót korában is, hát akkor Bocskai és Bethlen korában! Ebben az időben még a kivételképpen katolikus prímási székhelyen, Nagyszombatban is, nagy szava volt a protestánsoknak.

Kőszeg városa például úgy lett egészen protestáns, hogy a város 24 tagú tanácsában a protestáns többség katolikust egyáltalán nem tűrt meg, a katolikusok templomait egytől egyig elvette, a katolikus iskolákat is bezáratta, s azt se tűrte meg, hogy a vidékről bejött pap a hívét nyilvánosan a temetőbe kísérhesse. Ezen intézkedések megtörténte után csend és béke lett a városban, mert a katolikusok vagy kivándoroltak, vagy mukkanni se mertek, s ha imádkoztak, csak otthon imádkoztak, sőt a protestáns gyülekezetekben is részt kellett venniük. Részint mert pap nélkül nem lehetett meg az a vallási műveltségük, hogy a kétféle istentisztelet nem mindegy, részint mert akkor a hatóságok meg is követelték minden polgártól, hogy templomba járjon. Ez pedig ezekben a városokban nem jelenthetett mást, mint természetesen a protestánssá lett templomok valamelyikébe való járást.

1620-ban aztán, mikor már az ellenreformáció szele kezdett fújdogálni, tehát a reformáció divatja múlni kezdett, lassacskán a katolikus önérzet is ébredezni kezdett Kőszegen annyiban, hogy most már kezdjük megtudni, hogy ők is vannak. A nagy csend alapján azt kellett ugyanis hinnünk, hogy már régen elenyésztek. A jelzett évben öntudatuk ugyan akkora még nem lett, hogy elvett templomaik közül legalább egyet visszaköveteltek volna maguknak, de akkora már igen, hogy ők is építettek maguknak egyet. A protestánsok ezt természetesen rossz szemmel nézték. Az építést is bizonyára csak azért nem akadályozták meg, mert Bécs közelében voltak s ott akkor már II. Ferdinánd, a „legklerikálisabb” Habsburg uralkodott. A már kész templomot azonban a kőszegi lutheránusok azzal intézték el, hogy megállapították, hogy a városban a németek mellett már magyar protestáns is olyan sok van, hogy illő, hogy nekik is legyen már templomuk. Addig az összes protestáns templomban ugyanis német volt az istentisztelet nyelve. Ezt az új templomot is elvették tehát a katolikusoktól magyar protestáns istentisztelet céljaira. S mindezt II. Ferdinánd uralma alatt tették és tehették. A mi történetírásunk pedig még ma is azt hiszi, hogy a Habsburgok alatt katolikus vallási sérelem csak viccnek jó.

Szegény kőszegi katolikusok – mit tehettek mást? – újabb templom építésére szánták el magukat abban bízva, hogy ez most már az övék is marad, mert hiszen most már nemcsak a német, hanem a magyar protestánsoknak is van városukban templomuk. De hogy mégis újra pórul ne járjanak, az építés megkezdése előtt előbb engedélyt kértek rá a városi tanácstól, tehát a protestánsoktól. A város megtagadta az építési engedélyt. Érdekes, hogy ezeknek a szegény kőszegi katolikusoknak eszükbe se jutott, hogy elnyomásuk miatt panaszkodjanak s orvoslásért Bécsbe, II. Ferdinándhoz folyamodjanak, hanem úgy segítettek magukon, ahogy tudtak és a ma Jurisics tér 6. sz. alatti házban szükségkápolnát rendeztek be maguknak. Ide se járhattak azonban sokáig Istent dicsérni, mert protestáns „testvéreik” hamarosan megrohanták a házat és a kápolna berendezését összerombolták.

A katolikus istentisztelet ezen teljes elnyomása Kőszegen 117 éven át tartott. Csak titkon és álruhában járt be a városba vidékről néha egy-egy Ferenc-rendű szerzetes. (Horváth Detre: „Kőszeg fejlődéstörténetének vázlata” a „Föld és Ember” című folyóirat 1929. évf. 6. számában)

Ha ilyesmik történhettek büntetlenül városban, Bécs közelében és még az ellenreformáció korában is, gondolhatjuk, mik történhettek a XVI. században és a távoli magyar megyékben és a pallosjoggal bíró, 1620-ig majdnem teljesen protestáns magyar főurak jobbágyfalvaiban.

Még 1628-ban is, mikor II. Ferdinánd, a legkatolikusabb Habsburg volt a királyunk, Pázmány Péter volt a prímásunk és a nagy térítő katolikus Eszterházy Miklós a nádorunk, megtörtént, hogy mikor Thomassevich Mihály, légi (Csallóköz) lutheránus lelkész (láthatjuk, milyen színmagyar protestáns lelkészek voltak ekkor hazánkban még a színmagyar Csallóközben is) visszatért a katolikus Egyházba, a szomszédos szenci és magyarbéli prédikátorok, fegyveresekkel (kiket természetesen protestáns földesuruktól kaptak) a házára törtek, ellátták a baját és megkötözve a szuperintendensükhöz szállították. Mivel szándékától semmi rábeszéléssel se tudták eltéríteni, elvitték Semptére a protestáns földesúrhoz, Thurzó Ádámhoz és várában sötét tömlöcbe vetették. (Frankl (Fraknói) Vilmos: Pázmány Péter és kora, II., 407-408. o.)

A környékbeli katolikus papság erre Pázmányhoz folyamodott oltalomért. (De vajon kihez folyamodtak akkor, mikor még nem volt Pázmány Péterük és II. Ferdinándjuk, hanem csak idegbeteg Rudolfjuk, sőt lélekben protestáns Miksájuk? Pedig hát csak természetes, hogy akkor még sokkal több hasonló sérelmük volt.) Pázmány egyik tiszttartóját és Pozsony megye alispánját (de hát legtöbb megyében az alispán is protestáns volt még Lipót idejében is) azonnal Thurzó Ádámhoz küldé, hogy tőle a fogoly azonnali szabadon bocsátását követeljék.

A gróf először megtagadta a kívánságot, néhány hét múlva azonban mégiscsak szabadon bocsátotta a fogoly lelkészt, akinek nem volt más bűne, mint csak az, hogy belátta a katolikus vallás igazságát és követte lelkiismerete szavát. Mivel azonban ekkor már a katolikusoknak Pázmány Péterük és II. Ferdinándjuk volt és egyébként is már nem a reformáció, hanem az ellenreformáció korában vagyunk, Pázmány ezzel nem elégedett meg, hanem a bűnösök megbüntetéséhez is ragaszkodott és követelte, hogy az ország törvényei alapján azok közül, akik az erőszakos és törvénytelen tett végrehajtásában részt vettek, a nem nemeseket állítsák a nádori törvényszék elé, a nemeseket pedig azonnal tartóztassák le.

Ha nem Pázmány lett volna az érsek, hanem egy kényelmes, nemtörődöm, „békeszerető” ember (nálunk pedig évszázadokon át csak az ilyen embereket tartották alkalmasaknak főpapi állások betöltésére), semmit se csinált volna. (Még a Horthy-korban is lebeszélt a budapesti érseki helytartó egy katolikus székely nemes urat arról, hogy egy, jelenlétében a kocsmában a pápát minősíthetetlenül gyalázó kálvinista egyén ellen vallásgyalázás címén feljelentést tegyen.)

Most azonban – de ezt csak Pázmány személyének köszönhetjük, s talán csak annak, hogy ő is protestánsnak született – hivatalosan utasították a kamarát az eljárás megindítására. Az ilyen protestáns erőszakoskodás azonban akkor annyira megszokott dolog volt (képzelhetjük, mi lehetett akkor 50 évvel előbb!) s hasonló dolgokat annyira nem tartották se feltűnő, se felháborító eseteknek, hogy annak ellenére, hogy már a katolikus visszahatás korában vagyunk, a kamara (pedig katolikusokból állt) még ilyen király, ilyen érsek és ilyen katolikus nádor alatt is csak habozva hajtotta végre a rendeletet és küldte ki az idézéseket.

Mikor aztán Pázmány újabb szorgalmazására mégis kiküldte, akkor közbelépett a „fanatikus katolicizmusa” miatt a protestánsoktól annyira gyűlölt Eszterházy nádor és írt a királynak, hogy ő nem tartja helyesnek ezt a feltűnő szigorúságot. Sokkal jobb lenne békésen elintézni a dolgot és Thurzó Ádámot mindjárt ajánlotta is a király kegyeibe. A protestánsoknak ugyanis még ekkor is akkora hatalmuk volt Magyarországon, hogy a nádor – bármily nagy katolikus volt – félt tőlük. (Thurzó Ádám az ügy hatása alatt egyébként katolikus lett, buzgó katolikus vált belőle s büntetést természetesen nem kapott.)

Az eset éppen eléggé bizonyítja, hogyan értelmezték protestánsaink ott, ahol ők voltak az urak, a lelkiismereti szabadságot s mennyire nem voltak hajlandók tisztelni a vallásos meggyőződést akkor, ha az az övékével ellenkezett. És ha így csináltak egy katolikussá lett protestáns lelkésszel még Pázmány korában is és Bécs és Nagyszombat, a prímás székhelye szomszédságában, képzelhetjük, hogyan bánhattak az egyszerű jobbágyok vallásszabadságával például Miksa idejében és a messze Tiszántúl vagy a Dunántúl mélyén! Pedig hogy ezek az esetek még Bécs közelében se voltak kivételek, jól lehet látni abból, hogy az egykorúak, még ha jó katolikusok voltak egyébként, akkor se láttak benne semmi különöset vagy feltűnőt. Mint láthatjuk, nem azon botránkoztak meg, amit Thurzó Ádám tett, nem Thomassevich megtérése miatt bilincsekbe verésén háborodtak fel, hanem azon, hogy Pázmány nem elégszik meg, hogy ha nem is mindjárt, de a „bűnös” lelkészt mégis szabadon bocsátották, hanem még meg is akarja büntetni azokat, akik bilincsekbe verték és szabadságától a törvény ellenére megfosztották.

Láthatjuk az esetből azt is, hogy ha nincs Pázmány Péter s nincs mögötte a Habsburgok hatalma, soha meg se tudtuk volna még azt se, hogy a légi lutheránus lelkészt megbilincselték és börtönben tartották azért, mert földesurával ellenkező lett a vallási meggyőződése. Ha tehát Pázmány koránál régebben történt volna a dolog, ez a szegény lelkész talán ott rothadt volna el a börtönben, vagy talán még életét is elvették volna anélkül, hogy sorsáról történeti adat maradt volna fenn. Az ugyanis csak akkor marad fenn, ha a törvény is foglalkozik ügyével s ezt írásba is fektetik. Itt is igaz, hogy „verba volant, scripta manent” (a szó elröppen, de az írás megmarad). Írás, feljelentés nélkül nyomtalanul elröppennek a szegény Thomassevich Mihályok szenvedései is.

Hogy az 1530-as, 40-es, 60-as években a katolikusokkal történt erőszakosságok és jogfosztások esetei alig vannak feljegyezve a magyar történelem lapjain, az csak azt bizonyítja, hogy mennyire ágrólszakadtak és védtelenek voltak akkor a katolikusok. Az erőszakosságok megtörténtét történelmi kútfők hiányában is éppen eléggé bizonyítja az a megdöbbentő valóság, hogy 1600 körül egész Magyarország területén már alig volt egyetlen plébánia, kolostor vagy katolikus iskola, a papság és a szerzetesség úgyszólván teljesen kipusztult s mindez úgy történt meg, hogy tiltakozásnak, panasznak, felfolyamodásnak, orvosláskérésnek úgyszólván semmi nyoma. Nem is tudnánk, hogy megtörténtek, ha nem mutatná 1600-ban a kietlen való, és ha a régi, középkori kútfőkből nem tudnánk, milyen virágzó és dús volt itt a hajdan.

Ilyen tökéletes kipusztulás nem történhetett meg magától, de nem történhetett meg csupán szellemi fegyverek hatása alatt se. A szellemi fegyverekkel való támadás csak pangást s utána következő lassú pusztulást eredményez, melynek lefolyásához hosszú évszázadok szükségesek.

Hogy a magyar katolicizmust nem egyszerűen csak a protestantizmus szellemi és erkölcsi fölénye pusztította ki, azt bizonyítja e kipusztulás hihetetlenül gyors és szinte nyom nélküli lefolyása, de bizonyítják a szomszédos Ausztriában és Stájerben történt hasonló esetek s azok, melyekről Pázmány korától kezdődően már nálunk is maradtak történelmi kútfők, mert ekkor már nálunk is történtek tiltakozások.

Nem az ugyanis az igazán szánandó elnyomott, aki tiltakozik, protestál, panaszkodik szorongatottságában. Nem. Az igazi elnyomottak nem azok a magyar protestánsok voltak, akik panaszaitól négyszáz év magyar történelme hangos, és akik panaszai miatt úgyszólván állandóan ölre mentek egymással és másról még tárgyalni se tudtak országgyűléseiken a magyar rendek. Az igazi elnyomottak a XVI. század magyar (és még inkább észak-európai) katolikusai voltak, akik úgy enyésztek el, hogy tragédiájuknak még csak nyoma se maradt a történelemben, mert nekik némán kellett tűrniük, mert nem volt, aki pártul fogja őket, nem volt, aki szót emeljen mellettük, mert ők még panaszkodni se tudtak vagy mertek. Őket kifosztották, elnyomták, gúnyolták, megvetették, sokszor meg is gyilkolták, őrájuk rágyújtották a házat, de mindezt megbújva, némán kellett tűrniük.

A mai kor magyarjának egyébként nem kell ezt az állapotot hosszan magyarázni, mert jól ismeri a „népi demokrácia” idejéből. Vajon a „reakciósok”, „osztályidegenek”, deportáltak, szerzetesek és „kulákok” szenvedéseiről maradtak-e fenn a történelem jövőbeli kutatói számára használható bizonyítékok? A bolsevizmus nem győz dicsekedni, hogy mennyi könyvet, újságot, folyóiratot, brosúrát adott ki és hány millió példányban, de ezek közül egy se szól ezekről, mind csak az uralmon levők, az elnyomók dicsőségét hirdetik. Az elnyomottak szenvedéseiről ezek nemcsak hallgatnak, hanem egyenesen ezek „meggyőző” cáfolatát képezik.

Élőszó útján, szemtanúktól is hiába akartad volna összegyűjteni a bolsevik kor áldozatainak szenvedéseiről az adatokat, mert még ha benned meg is lett volna az ahhoz szükséges és éppen nem megvetendő bátorság, hogy felkeresd és megkérdezd őket, az áldozatok akkor is hallgattak volna, sőt egyenesen ők maguk is megcáfolták volna „állítólagos” megkínzásukat. Egy anya még előttem is és még négyszemközt is először letagadta „összeesküvő” katonatiszt fiának megkínzását, akitől az ávósok még azt is kérdezték, hogy szokott-e gyónni, s mivel mondta, hogy szokott, még ezért is külön összeverték.

Egy piarista tanár is, akit Nagykanizsáról hurcoltak el, mikor ott a piarista kolostort feloszlatták, és akit és társait azon a címen, hogy miért lázítják a népet, azért vertek társaival együtt kegyetlenül össze, mert ugyanakkor Hatvanban lázadás tört ki a ferencesek ottani elvitele miatt, először szintén végig magasztalta nekem a rendszert.

Csak mikor látta, hogy tudom már az igazságot, s hogy nem kell tőlem félnie, akkor közölte velem azt, amit most mondtam, de akkor is olyan megriadt rettegéssel és olyan kelletlenül, hogy azonnal abba is hagytam a további kérdezősködést.

A bolsevizmus a gátlástalan eszközeivel még azt is el tudta érni s nem is csak kivételképpen, hanem rendszeresen, hogy még áldozatai is nemcsak hallgattak, hanem propagandistává is váltak. Még nyilvános törvényszéki tárgyalásaikon is s még az ugyancsak nem gyáva Rajk, a kommunista vezér is. Pedig még haszna se volt belőle, mert így is felakasztották.

Természetesen nem azt akarom mindezzel mondani, hogy a XVI. század folyamán is ÁVÓ-féle szervezet volt és akkor is így kínozták a katolikusokat, hanem csak azt, hogy az akkori katolikusoknak se volt sajtójuk, melyben tiltakozhattak volna. Nekik se volt senkijük, akihez folyamodhattak volna. Velük is az történt, hogy nemcsak nyoma nem maradt azoknak a méltánytalanságoknak, igazságtalanságoknak és erőszakosságoknak, melyeket el kellett szenvedniük, hanem üldözőik gőgjükben még a világot is telekürtölhették és a történelem számára is bebizonyíthatták, hogy ők semmiféle túlkapást vagy törvénytelenséget nem követtek el, s ha büntettek, csak bűnösöket büntettek, akik sorsukat megérdemelték.

Strindberg is észrevette ezt hazája történelmében, mert egyik művében felháborodva jegyzi meg, hogy a régi egyház hitújítás korabeli „vértanúságát a mi történetírásunk oly gyalázatosan bemocskolta”. E megjegyzéséből láthatjuk, milyen történelmet tanult Strindberg diákkorában s milyent taníthatnak ma is a svéd iskolákban. De hát nem kell nekünk e tekintetben Svédországba mennünk. Így tanultunk mi is Magyarországon is és mint láttuk, nemrég még a szerzetes iskolákban is.

Egyébként ma is láthatjuk, hogy nincs gyámoltalanabb, ijedtebb, könnyebben megfélemlíthető tömeg, mint a jámbor katolikus tömegek. Hogy el lehetett ezekkel bánni a francia forradalomban is! Erre a tömegre (nem hiába mondja a Szentírás is „nyájnak”) igazán ráillik az, amit mesterükről mondott a próféta (Iz 53,7), hogy mint a juh, úgy vitetik, úgy hagyja magát vinni a megölésre és nem nyitja meg a száját. Igazán látszik rajta, hogy jelvénye és eszményképe a kereszt, azaz az akasztófa s mindaz a szenvedés, ami vele jár.

Olyan természetesen köztük is kevés van, aki akkor se kiabál, mikor a maga életéről, vagyonáról, egészségéről vagy állásáról van szó (a bolsevizmus még azt is el tudta érni, hogy még ekkor se kiabáltak, mégpedig nemcsak ezek a jámborak nem, hanem még az öntudatos érdekemberek sem), de ha „csak” az Egyházat, ha csak a vallást, csak az Isten ügyét bántották vagy bántják, akkor mindenki hallgat, kivéve a hősöket, de azok nem teremnek minden bokorban.

A mi tömegeink a „népi demokrácia” idejében még azt is minden nagyobb felháborodás nélkül eltűrték, sőt úgy látszott, mintha magától értetődőnek tartanák, hogy a zsúfolt templomban megjelent kommunista kém feltűnően a legelső padba tolakodjék előre, ott nyíltan, sőt fontoskodással elővegye jegyzeteit és ellenőrzésképpen ott nyilvánosan írja a pap beszédét. A gonoszok ellenben olyan bátrak, hogy még ezt is megmerik tenni. (Azt is láthatjuk azonban, hogy nem is kellett hozzá olyan nagy bátorság, mert hiszen sehol se bántotta érte őket senki.)

De a Horthy-korban (mikor a kommunisták meggyőződése szerint a papok parancsoltak Magyarországon) egy két-háromszázezres tömegű katolikus vallásos utcai ünnepélyen Budapesten még azt is meg merte tenni a hivatalos szolgálata ellátása címén ott jelenlevő más vallású (vagy más érzelmű) mentőorvos, hogy viselkedésével egész kihívóan mutatta, hogy ő más vallású vagy nem vallásos. Mikor azok, akik a közelében voltak, ezt végül mégis megunták és rendre utasították. „Papoljon a papoknak, de nem nekem!” – kérte ki magának az illető s a két-háromszázezres tömeg annyira jámbor volt, hogy erre nem szóltak neki többet és így az utolsó szó mégis az övé lett.

Azt is számtalanszor tapasztaltam, hogy olyan községben és olyan iskolában, ahol 2-300 katolikus gyerek között csak egy-két kálvinista vagy lutheránus akad, ezek – ha valamely kivételes alkalommal eljönnek – a katolikus templomban Úrfelmutatás alatt a térdeplő tömegben is tüntetően állva maradnak (katolikusok hasonló helyzetben még ha bűnnek tartanák a letérdelést, se mernék ezt megtenni). Ezek ki vannak oktatva, hogy nekik nem kell és nem is szabad beleolvadniuk a többségbe vagy alkalmazkodniuk hozzá. Ezért ha a többi letérdel, ő nem; ha a többi imádság előtt és utána keresztet vet, ő nem; ha a többi „Dicsértessék a Jézus Krisztussal” köszön, ő azért is azt mondja: „Jó napot!” (Pedig hát a „Dicsértessék” egyenesen protestáns köszöntés, mert nincs benne Szűz Mária vagy szentek.) Az ő vallásának ugyanis az a lényege, hogy ő nem katolikus és természetesen ő különb és okosabb, mint a katolikus.

De vajon melyik protestáns iskolába járó katolikus gyereknek jutott valaha eszébe, hogy a sok „Jó napot!” közepette ő csak azért is mindig „Dicsértessék”-kel köszönjön és mikor ott közösen imádkoznak, ő csak azért is keresztet vessen előtte és utána azon a címen, hogy ő nem protestáns, hanem katolikus? De még ha akad kivételesen ilyen katolikus is, ilyenkor az is nem büszke öntudattal, hanem félszegül és félénken csinálja a dolgot, s nem is csoda, mert hiszen tudja, hogy kigúnyolják érte nemcsak egyes protestánsok, hanem igen gyakran még saját katolikus társai is.

Egy protestáns tanártársam (nem is a kommunizmus, hanem a „klerikális” Horthy-korban), annak ellenére, hogy szemben hozzám mindig rendkívül udvarias volt, sőt tiszteletet mutatott, egyik katolikus diákját még azért is megszégyenítette, mert iskolai füzete elejére azt írta jeligéül: Isten nevében!

„Nem szeretem azokat – mondta –, akik Istent csak külsőleg tisztelik.”

(Vajon honnan tudta, hogy ez a diák Istent csak külsőleg tisztelte? Miért nem mondta ugyanez a tanár akkor is, mikor diákjai a himnusz éneklése alatt vigyázzban álltak, hogy nem szereti azokat, akik hazájukat csak külsőleg tisztelik? De ha még Isten neve is ellenszenves volt neki, mint protestánsnak, mit szólt volna akkor, ha az a diák azt írta volna oda füzetje jeligéjéül: Áve Mária? Pedig hát – mivel állítólag Magyarországon szabad vallásgyakorlat van – ezt is teljes joggal odaírhatta volna.)

Ez a katolikus félénkség, ez a katolikus és a protestáns (vagy zsidó vagy hitetlen) psziché közti különbség az oka, hogy egész országokból, sőt egész Észak-Európából ki lehetett irtani nemcsak a szerzeteseket és a papokat, hanem még az egész katolicizmust is anélkül, hogy annak a sok jogtalanságnak, rablásnak, zsarnokságnak, elnyomásnak és cinizmusnak, mellyel ez szükségképpen járt, akár csak nyoma is maradt volna a történelem lapjain vagy az utókor tudatában. (Kivételesen (kivált Angliában) volt természetesen katolikus ellenállás is, melynek az egykorú kútfőkben is ugyancsak nyoma maradt.)

Ellenben mikor a katolicizmus később pártfogókhoz jutott s elrabolt templomainak legalább egy részét vissza akarta „rabolni”, és annak az erőszaknak, mellyel a protestantizmus uralomra jutott, legalább egy részét már a protestantizmus ellenében akarta érvényesíteni, mindjárt olyan tiltakozás, felháborodás, jogtalanság-, elnyomás- és önkényemlegetés, sőt újra meg újra olyan véres felkelések és polgárháborúk, akár még az ördöggel (török) is szövetkezve zúdultak hazánkra, sőt egész Európára, hogy móresre tanítsák a beste „zsarnokot”, hogy még ma is visszhangzik tőle Európa és nemzetünk történelme.

Mikor Rudolf nem egyforma atyja volt katolikus és protestáns alattvalóinak, hanem a katolikusokat jobb szerette; mikor azon volt, hogy alattvalói egy valláson legyenek, mégpedig azon a valláson, amelyet ő hisz, akkor semmi mást nem tett, mint amit minden, de kivétel nélkül minden akkori uralkodó tett, de főként és elsősorban az akkori protestáns uralkodók. Őt tehát ezért „zsarnoknak”, igazságtalannak, elnyomónak, sőt rémuralmat gyakorlónak nevezni egyoldalúság, elfogultság jele, igazságtalanság, történelmi szempontból pedig nagy tudatlanság is.

Közte és kora protestáns uralkodói között csak az volt a különbség, hogy ez utóbbiak minden megengedett és meg nem engedett eszközt felhasználtak, hogy alattvalóikat protestánssá tegyék, míg Rudolf csak törvényes, csak megengedett eszközöket használt fel. Azok egész munkát végeztek, Rudolf pedig sikertelenül próbálkozott. Azok azt követelték alattvalóiktól, hogy kedvükért és az ő parancsukra eddigi vallásukkal szakítsanak és egy újhoz csatlakozzanak, míg Rudolf csak azt kívánta tőlük, hogy ne cseréljenek vallást, hanem maradjanak meg a régiben. (Mindenesetre kevésbé radikális kívánság, mint azoké.) Rudolf továbbá azért állt elő kívánságával, mert egyedül üdvözítő egyházban hitt, tehát egyenesen kötelessége volt azt akarni, hogy ne csak ő, hanem alattvalói is üdvözüljenek. Protestáns kartársai ellenben a vallásszabadság alapján állva (!) álltak elő ugyanezen követeléssel, tehát önmaguknak ellentmondva.

Láttuk, hogy Rudolftól és utódaitól egyenesen az életérdek kívánta, hogy birodalmuk protestánssá tételét megakadályozzák. Láttuk, hogy akkor még a vallás annyira hozzátartozott az emberek egyéniségéhez és vele az állami élethez is, hogy aki uralkodójának nem volt hittestvére, az nem volt alattvalója se, legalábbis lélekben és akaratban nem. Láttuk a Stájerből és Ausztriából felhozott esetekkel kapcsolatban, és látni fogjuk bőven a magyar protestánsok viselkedéséből is, hogy a Habsburgok protestáns alattvalói ez időkben megannyi forradalmárok voltak, mégpedig a legvadabb, legerőszakosabb, legvakmerőbb, legfanatikusabb forradalmárok. A magyar protestánsok is sokkal közelebb állóknak tartották magukhoz a cseh, osztrák és német protestánsokat, mint a magyar főpapokat vagy akár a magyar katolikusokat. Ezek ellen velük szívesen szövetkeztek. A francia hugenottákhoz is sokkal közelebb állt a protestáns angol vagy német – hiába volt a franciának ellensége –, mint a katolikus francia. Ők is velük szövetkeztek, hozzájuk húztak, azok pedig pénzelték őket.

A protestáns magyar is szívesen szövetkezett az „átkozott” német ellen még a törökkel is. De az a német nem azért volt neki átkozott, mert német volt, hanem egyedül azért, mert katolikus volt. Nem is értett a németen mást, mint katolikust. A kassai és eperjesi polgárok is németek voltak s a „magyar” szabadságharcoknak mégis mindig a legmegbízhatóbb szövetségesei voltak, mert magyarok ugyan nem, de protestánsok voltak. Bocskai felkelésére is a kassai németek felekezeti jogainak megsértése volt a kirobbantó ok. Még a török szultánban is jobban bíztak, még rá is jobb szemmel tudtak nézni, mint a saját koronás királyukra, csak azért, mert az német (értsd: katolikus) volt.

Nem lehetett más az ok, mert hiszen tudvalevő, hogy a szultán se volt magyar. Az pedig, hogy ő is turáni, tehát a magyarral rokon, akkor még senkinek se jutott eszébe. Akkor még a vérséget és annak kisebb vagy nagyobb rokonságát senki se méricskélte.

A magyar szabadsághősöknek jelszavuk lett, hogy „inkább az Allah, mint a wer da”. Ámde mikor az annyira gyűlölt katolikus csehek, osztrákok, németek és stájerok még protestánsok voltak és ők is katolikus uralkodójuk ellen lázadoztak, akkor még kedves volt előttük az ő „wer da”-juk is. Akkor mindenkinél megbízhatóbb testvéreknek tekintették őket annyira, hogy még a királyukkal megkötött békét is csak úgy tartották valamit érőnek, ha ezek a kedves hittestvéreik, a cseh és osztrák rendek, kezeskednek megtartásáért. S ezek a hű testvérek természetesen szívesen is vállalták volna a kezességet. Bethlen még az első Gesamtmonarchie [összbirodalom] létrehozására is szerződést kötött velük s igazán nem rajta és nem rajtuk múlott, hogy ez a magyar kurucok szerint szörnyszülött már akkor létre nem jött.

Ilyen körülmények közt – látjuk – igazán nem kell hozzá semmi különös gonoszság, elvetemültség vagy zsarnoki hajlam, hanem csak józan ész és életösztön, ha Rudolf és utódai szerették volna, s ha félve bár, de mégis megpróbálták, hogy olyan alattvalók helyett, amilyenek nekik akkor a magyar protestáns rendek voltak, jobbakra tegyenek szert. Ezt pedig csak úgy érhették el, ha katolikusokká teszik őket.

Azon kívül, hogy Rudolfnak nem volt szíve és lelkiismerete egészen vadul, gátlástalanul és kíméletlenül végiggázolni ellenkező meggyőződésű alattvalóin, mint ezt ugyanakkor angol, német, holland, svéd, dán, norvég uralkodótársai megtették, hanem csak bátortalan s így eredménytelen kísérleteket tett ez irányban, még abban is különb volt náluk, hogy azok nem meggyőződésből, hanem tisztán érdekből karolták fel az új tant, míg Rudolf (és különösen utódai) a legszentebb meggyőződésből akarta az Egyházba visszavezetni alattvalóit, sőt ez a törekvése sokszor egyenesen érdeke ellenére volt.

Kétségtelen ugyanis, hogy a Habsburgoknak is igen jót tett volna az a „kis” egyházi vagyon, melyet az angol és skandináv királyok és a német fejedelmek a reformációval maguknak megszereztek, sőt nekik ez sokkal szükségesebb lett volna. Ezek a protestáns „kollégáik” közel se voltak ugyanis olyan nagylelkűek alattvalóikhoz, mint a Habsburgok, s azért a világ egy uralkodóházának se volt sose olyan jellegzetes tulajdonsága a kétségbeejtő pénztelenség, mint éppen a Habsburgoknak, akiknek ugyanakkor még hazánk török elleni védelmének nagy anyagi gondja is a vállukra nehezedett.

Bizonyára azt is igen könnyű belátni, hogy a Habsburgoknak is kellemesebb és kényelmesebb lett volna önmagukat tenni az Egyház fejévé, és nemcsak az államügyekben, hanem a hit és erkölcs világában is korlátlan urakká lenni, mint uralkodói önérzetüket állandóan vérig alázni azzal, hogy e tekintetben Rómától kell várniuk és kapniuk az utasításokat, s például nemi életük (házaséletük) is Rómától függött. A Habsburgoknak Róma mellett küzdeni tehát nem önzés volt, hanem a legnagyobb önzetlenség.

Meggazdagodhattak volna s mégis megmaradtak szegénynek. Hitben és erkölcsben is a maguk urai lehettek volna, s mégis megmaradtak azon igazi evangélium szolgáinak, melynek Krisztustól rendelt csalhatatlan értelmezője van. Tudomásul vették, hogy még az uralkodók se magyarázhatják önkényesen a hitet (hogy is tehetnék, ha a hit igazság?!) s így megmaradtak nemcsak az evangélium, hanem Róma alázatos szolgáinak is és ezzel az objektív vallási és erkölcsi igazságnak hoztak ugyancsak nehéz és ezért tiszteletreméltó áldozatot. Az olyan „meggyőződést” ugyanis, mely arra biztat, hogy vedd el a másét (még azt is, amit más jó emberek már Istennek adtak), vagy legalább fogadd el (ha más veszi el), vagy hogy ne engedelmeskedjél az Egyháznak, hiszen azért vagy király, a józan és emberismerő ember nem nagyon hajlandó valóban „meggyőződésnek” elfogadni, hanem rosszaságnak kell néznie, melyet szép szavakba burkolnak.

Hogy nevezheti valaki tűrhetetlennek és „vallásüldözésnek”, ha azok a főurak, akiknek apjuk vagy nagyapjuk, akkor, mikor protestánssá lett, a birtokain levő templomokat szerinte joggal adta át az új vallásnak és ahhoz is joga volt, hogy most már csak az új hitet hirdető prédikátorokat fizesse, a régi plébánosokat ne, most mikor már újra katolikusok lettek, újra a régi hitnek adják vissza a birtokain levő templomokat és most már megint csak a régi hit papjainak hajlandók fizetést adni? Ehhez ugyanis apjuknak vagy nagyapjuknak annak idején vagy joguk volt, vagy nem; eljárásuk vagy helyes volt, vagy nem. Ha joguk volt hozzá, akkor, mikor a változást a protestantizmus javára tették meg, kétségtelen, hogy utódaiknak éppúgy vagy még jobban joguk volt hozzá akkor is, mikor ugyanezt a katolicizmus javára ismételték meg. Ha pedig eleiknek nem volt hozzá joguk annak idején, az utódok csak az ő igazságtalanságukat tették most jóvá.

Azért mondom, hogy nemcsak joguk, hanem jobban joguk volt az utódoknak tenni azt, amit őseik már megcsináltak, mert az ősök csakugyan elvették a templomokat a katolikusoktól, az utódok pedig csak visszaadták nekik és ezeket a visszavett templomokat elvégre is katolikusok építették és a katolikus istentisztelet céljaira. A törvény, mint láttuk, ma már, azt, amit megállapítunk, annyira sérthetetlen igazságnak tartja, hogy addig, míg annak a hitnek, melynek szolgálatára a templomot építették, csak egyetlenegy hívője is lakik a faluban, nem foglalhatja el a templomot más vallás a maga istentisztelete céljaira még akkor se, ha ennek a másik vallásnak ott akár ezer hívője is van templom nélkül.

Ezen kívül még azért is mondtam, hogy a második elvétel (illetve a visszavétel) jogosabb volt, mint az első, mert az elsőnél egészen világos a tisztátalan szándék. A hitújítás kora főurainak vallásváltoztatásában ugyanis – legalábbis óriási többségükben – egészen nyilvánvaló a nemtelen szándék, a meggyőződés helyett az önzés, az egyházi vagyon megszerzésének vágya. Nyilvánvaló, hogy a vallásváltoztatás oka nem a hitbuzgalom, hanem csak az volt, hogy a szentségtelenül már elragadott egyházi vagyont ne kelljen többé visszaadni.

Fel lehet hozni, hogy később a katolikus vallásra visszatérő főurakra is rá lehet fogni az önzést (protestánsaink, sőt az egész magyar történetírás – kivált régebben – ugyancsak rájuk is fogta), vagyis lehet azt is gondolni, hogy ők is csak azért lettek újra katolikusokká, hogy az udvarnak kedvében járjanak, és hogy így jobban érvényesüljenek. A Habsburgok ugyanis elsősorban mindig katolikusokat ruháztak fel a befolyásosabb méltóságokkal.

Erre az ellenvetésre azt feleljük, hogy itt is lehetséges ugyan az önzés, de ebben a második esetben közel se olyan nyilvánvaló, mint az első vallásváltoztatáskor, sőt itt az önzést nem is lehet bizonyítani, hanem csak rosszakaratúlag feltenni. A hitújítás korában ott van az erőszakosan már elfoglalt vagyon, mint tárgyi bizonyíték. Tagadhatatlan, hogy az országok területének vagy egy negyedét tevő mérhetetlenül nagy egyházi vagyon minden országban, mely a reformációt elfogadta, az uralkodó és a főurak kezébe került. Mint ecsedi Báthory István végrendeletéből láthatjuk, nemcsak a föld, hanem még óriási értékű műkincsek, arany és ezüsttárgyak is az újító kezébe kerültek. Az is kétségbevonhatatlan, hogy ezek a nagy uradalmak és műkincsek nem maradhattak volna az övék, ha birtoklóik katolikusok maradtak volna. Ez esetben előbb-utóbb (a jogrend helyreálltával) még akkor is vissza kellett volna őket adniuk, ha már birtokukban voltak.

Ellenben a második vallásváltoztatáskor, az Egyházba való visszatéréskor, némelyik hatalmas visszatérőnek legfeljebb reménye lehetett arra, de nem biztosítéka, hogy nádor vagy országbíró így könnyebben lehet belőle. Ilyen halvány remények címén még nem szoktak az emberek olyan nagy dolgot megtenni, mint amilyen a vallásváltoztatás akkor volt, sőt még ma is az, mert hiszen könnyen a jellemtelenség vádját, főként pedig volt hittestvérei gyűlöletét zúdíthatja vele magára az illető s így lehet, hogy vallásváltoztatása az áhított méltóság elnyerésében jobban akadályozza, mint segíti.

Nálunk a nádori méltóságot választás útján a nemzet töltötte be, nem pedig a királyi kinevezés döntötte el. A nemzet pedig akkor még protestáns volt. Protestánsok is voltak akkor még e nagy tisztségek viselői is. Miért kellett volna hát annak a főúrnak, aki pályázott rá, miatta katolikusnak lennie? A protestánsoknak e tisztségek elnyerésére való lehetőségei csak akkor halványultak el, mikor már az ország katolikus volt, de nem akkor, mikor a „rekatolizálás” még folyt, s még kevésbé akkor, mikor még csak megkezdődött. Azok a főurak, akik újra katolikusok lettek, akkor még nem a kisebbség vallásáról tértek át a többségére, hanem megfordítva.

De az önzés vádja a tényekkel is ellenkezik. Például éppen a leggazdagabb és leghíresebb ilyen visszatérőnek, Eszterházy Miklósnak, akiből valóban az ország nádora is lett, mind élete, mind tettei, mind százszámra megmaradt bizalmas levelei annyira kétségtelenné teszik a legtisztább meggyőződést, hogy őt csak az vádolhatja érdekből való megtéréssel, akinek róla a valósággal mereven ellenkező, torz fogalmai vannak. Nem hatalmas főúr volt ő, aki nádorságról álmodhatott volna, mikor az Egyházba visszatért, hanem egyszerű köznemes, akinek józan ésszel akkor még nem lehetett reménye az udvarral való összeköttetésre és ennek révén az érvényesülésre. Ellenben az igazság az, hogy megtérése miatt apja még kis családi vagyonából is kitagadta.

Dúsgazdag nagybátyja (Illésházy) volt a pártfogója. Az ő köznemesi állapotának keretei között legfeljebb tőle várhatta érvényesülését, de ő protestáns, mégpedig protestáns vezérférfiú volt. És Illésházyból ennek ellenére is lehetett és lett nádor. Mikor Eszterházy Miklós katolikus lett, még egyáltalán nem kellett katolikussá lennie annak, aki érvényesülni akart, magában Eszterházyban pedig, aki rögtön megtérése után ennek az Illésházynak nemesi szolgája lett, ez a megtérés emberi számítás szerint egyenesen az érvényesülés útjának végleges elzárását jelentette. Eszterházy csak később és a maga erejéből és tehetségéből lett gazdag és hatalmas és sose a vallás állt vagyonszerzése és érvényesülése szolgálatában, hanem megfordítva.

A másik legbefolyásosabb magyar visszatérő (Báthory Zsófia) valóban akkor tért meg, mikor már az ország katolikus volt s mikor már protestáns igen magas tisztséget gyakorlatilag nem tölthetett be (bár még ekkor is mindig jelöltek nádornak protestánsokat is, az egyik koronaőr pedig mindig közülük is került ki). De hát Báthory Zsófia, mint nő, úgyse lehetett se nádor, se országbíró, se koronaőr, se horvát bán, s aki Báthory Zsófiát csak egy kicsit is ismeri, tudja, hogy neki, még a protestánsok megítélése szerint is, nem az anyagi önzés, nem is az érvényesülési vágy, hanem a katolikus „vakbuzgóság” volt a hibája, azaz a szerintük túlságosan is nagy katolikus meggyőződés. (A valóságban a katolikus meggyőződés csak azok szemében lehet „túlságos”, akik a katolicizmust nem tartják helyesnek. Az igazság szolgálata ugyanis sose lehet túlságos. Legfeljebb nem okosan gyakorlott lehet. A Báthory Zsófiáé azonban okosan gyakorlott volt.) Báthory Zsófia a katolikus vallásra való visszatérésével csak vesztett, mert fia, akit csak azzal a fenntartással választottak meg erdélyi fejedelemnek, ha protestáns marad, ezzel elvesztette a fejedelmi székre való igényét.

Ugyanilyen bizonyos az őszinte meggyőződés Zrínyi Miklós, a költő (és Péter, a „vértanú) korán elhunyt apjának, a Pázmánytól megtérített Zrínyi Györgynek az esetében is, akinek megtérésével a Zrínyiek tértek vissza az elhagyott Egyházba. Ennek a hatalmas főúrnak e lépése megtevésében nem lehetett önző oka, mert nem ilyen természetű ember volt.

Nem foghatja ezt őrá senki, aki élete körülményeit és leveleit ismeri.

Még legjobban meg lehetne gyanúsítani megtérésében önzéssel Nádasdy Ferencet, a „vértanúságban” Zrínyi Péter társát, mert ő valóban nagyon önző, nagyon számító, igen nagyravágyó s valóban érdekember volt. Fiatal korában azonban még ő se volt ilyen, megtérése pedig fiatal korában történt, akkor, mikor még valósággal élt-halt lutheránus vallásáért.

Megtérése után azonban épp úgy áldozott és épp úgy élt-halt új, katolikus vallásáért. Nádorrá levését pedig megtérése egyenesen akadályozta, hisz látni fogjuk, hogy a Wesselényi-összeesküvésbe éppen azért ment bele, hogy a protestánsoknak a megtérésével elvesztett kegyét ezzel visszaszerezze.

Protestánsaink nem is az anyagi önzésnek vagy az érvényesülési vágynak, hanem a szerelemnek tulajdonítják megtérését. Szerintük tetszett neki Eszterházy Júlia, az ország legszebb és leggazdagabb lánya, akibe Zrínyi, a költő is szerelmes volt (de ő hiába). Mivel mint protestáns, őt nem kaphatta volna meg, ezért lett katolikussá.

Aki tudja, milyen lángoló, milyen gőgös és milyen elbizakodott lutheránus volt a fiatal Nádasdy s hogy utálta és megvetette a „hitehagyottakat”, annak számára Nádasdy nem meggyőződésből való megtérése lélektani lehetetlenség. Nádasdy egyébként se volt bolondul szerelmes, ő maga pedig annyira gazdag volt, hogy Eszterházy Júlia számára nagyobb szerencse volt az, hogy Nádasdy felesége lehetett, mint Nádasdy számára az, hogy elvehette. Nem valószínű, hogy ne kaphatta volna meg a kezét akkor is, ha nem változtat vallást, hanem csak reverzálist ad.

Aztán ne feledjük azt se, hogy Nádasdy nemcsak katolikus lett, hanem éppoly meggyőződéses és lángoló katolikus, mint amilyen lutheránus volt azelőtt, mégpedig nemcsak évek múltával, hanem rögtön megtérése után. Látjuk majd, hogy összetört később a siralomházban, mennyire lemondott mindenről, ami földi, és hogy átadta magát a bűnbánatnak. Ha vallásváltoztatása csak szerelmi érdekből történt volna, akkor legalább a siralomházban, nagy bűnbánata közepette, ez a „bűne” is eszébe jutott volna s ballépését legalább ott jóvá tette volna. Ez azonban eszébe se jutott, sőt bajában legnagyobb és egyetlen vigasztalása katolikus vallása volt. Thököly, aki érdekből lett katolikus, nem kerül siralomházba, végrendeletében mégis kijelentette, hogy áttérése csak színlelt volt, s mint lutheránus akar meghalni. Nádasdy ezt még sokkal jobban megtette volna, ha lutheránus vallása elhagyásáért csak egy cseppet is bántotta volna a lelkiismeret.

Akik lehetségesnek tartják, hogy Pázmány korának magyar főurai azért lettek újra katolikusok, hogy közéleti érvényesülésüket megkönnyítsék, azokat figyelmeztetjük arra is, mennyivel könnyebb protestánsnak lenni, mint katolikusnak. Mily nehéz lehetett például az 1600-as évek büszke, féktelen, ösztöneinek uralma alatt álló dúsgazdag főurát, akiben csak úgy tombolt a magyar őserő (Takáts és a kor minden ismerője a XVI. századot tartja történelmünk legjellegzetesebben magyar századának), aki addig korlátlan ura volt a birtokain alkalmazott protestáns lelkészhadnak, magát rászánnia arra, hogy utána ugyanott maga is e papok egyike elé térdeljen, alázattal feltárja és beismerje előtte élete minden titkos bűnét, tőle kérje alóluk a feloldozást s alávesse magát ítéletének és előírásainak, azaz hogy „fülgyónást” végezzen! Rá lehetett volna-e erre venni egy akkori büszke főurat meggyőződés nélkül, tisztán vagy elsősorban azért, hogy könnyebben lehessen majd országbíró vagy horvát bán?

Ne feledjük, hogy akinek várak és a falvak százai vannak birtokában, aki tíz-, sőt százezrek szinte korlátlan ura, tud az önmagában, örökölt vagyona révén is éppen eléggé érvényesülni s nincs semmi szüksége arra, hogy hitvány vallásváltoztatással szerezze meg hozzá a lehetőséget. Az ilyen ember maga a megtestesült érvényesülés már a bölcsőjében is. Ha véletlenül árva, már akkor is a legtekintélyesebb rokonai versenyeznek a gyámságáért, mert az is nagy haszonnal jár. Nem kellett a XVI. században katolikussá lennie se Perényi Péternek, se Nádasdy Tamásnak, se Dobó Ferencnek, se ecsedi Báthory Istvánnak, mert tudott mindegyikük érvényesülni protestáns létére is. Ők nem tértek meg, mégis nem ők hízelegtek az udvarnak, hanem az udvar hízelgett nekik, kivált annak, akinek az uradalmakon kívül még pénze is volt, mint Dobó Ferencnek, s így kölcsönt is lehetett tőle – természetesen busás kamatra – szerezni.

„Rudolf kevesebb jóindulatot tanúsított a protestánsok iránt (mint apja, Miksa) és ahol közvetlenebbül befolyt az ország ügyeibe, ott protestánst nem alkalmazott hivatalra. De ez nem történt nálunk és így uralkodása alatt évek hosszú során semmit sem tettek a protestánsok ellen, kivéve azt, hogy 1586-ban visszahozták a jezsuitákat. (Tehát még ez is a protestánsok „ellen” való tevés? Egyébként pedig nem Rudolf hozta őket vissza, hanem a magyar főpapok.) Az ország főbb hivatalait is 1600 táján majdnem csupa protestánsok viselték”, írja a Szalay-Baróti-féle erősen katolikusellenes magyar történelem. (III., 182. o.)

Ez az idézet nemcsak azt bizonyítja, hogy hazánkban egész Bocskaiig a kassai dóm visszavételén kívül a protestánsoknak a legkisebb sérelmük se volt (noha a törvény betűje még mindig megégetésre ítélte őket), hanem azt is elárulja, hogy nemzeti elnyomás se volt. A dolgot ugyanis még ez az erősen Habsburg-ellenes mű is azzal okolja meg, hogy Rudolf „közvetlenül” nem tudott „befolyni az ország ügyeibe”. Hogy tudott volna hát így „elnyomni”? Hogy mennyire tudott nálunk egy magyar főúr érvényesülni protestáns létére is, mutatja, hogy még Pázmány működésének első felében is csupa protestáns nádoraink voltak s ezt a legfőbb méltóságot egész az ő idejéig nem is érhette el katolikus ember.

Thököly István, az Imre apja, marhakereskedő unokája volt, mégpedig olyan ócska marhakupec, akit a magyar kamara bűnös üzelmei miatt megkötözve szállíttatott Semptéről Pozsonyba 1569-ben. Ő maga is protestáns volt, utódai is mind megmaradtak annak, sőt mindig fő ellenségei voltak a Felvidék katolicizmusának (előbb a kálvini, majd a lutheri felekezetben). Mivel azonban ezek a Thökölyek a marhakereskedésből meggazdagodtak, erős protestantizmusuk, sőt a protestáns felkelésekben való buzgó és állandó részvételük se volt akadálya annak, hogy Thököly Istvánt 1654. november 7-én „eddigi és még ezután szerzendő érdemeiért” (Angyal Dávid: Thököly Imre, I., 26. o.) nejével és törvényes örököseivel együtt mindkét ágon grófi rangra ne emelje I. Lipót. Jól jegyezzük meg a császárt és az időt, mert az külön nagy tanulsággal bír. Hazánkban ugyanis ekkor már a „protestáns üldözések” mélypontja volt.

1666-ban azután Thököly István a „véreskezű” és állítólag minden reggel magyar protestánsokat „fölöstökömöző” I. Lipóttól még Árva megye örökös főispánságát is megszerzi magának és mindkét ágbeli utódainak. Pedig hát ez a kinevezés egyenesen törvénytelen volt, mert ez a méltóság a Thurzó-örökösöket illette, azok pedig sokan voltak s közülük csak az egyik volt Thököly. Ezért aztán a többi örökös tiltakozására ezt a kinevezést hatálytalanítja is Lipót. (Ez a hatálytalanítás azonban nem volt akadálya annak, hogy István nagy reményű fiát, Imrét, mégis már gyerekkorában Árva megye örökös főispánjának ne titulálják.) De azért e cím mellé Apafi erdélyi fejedelemtől (akinél viszont az volt az érvényesülés feltétele, hogy valaki protestáns legyen, ne pedig katolikus) már hétéves korában (1665. március 20.) megkapja még a Máramaros megyei főispánságot is.

Ennyire lehetett, kérem, érvényesülni Magyarországon protestánsoknak nemcsak Bocskai, hanem még nála jóval később, I. Lipót „legsötétebb” korában is. Ezzel szemben, mivel később bőven lesz róla szó, itt csak futólag említjük meg azt, hogy a katolikus főurak az elhagyott vallásra való visszatérésének állítólagos haszna mellett volt bőségesen hátránya is. Az egyik, hogy a protestánsok agyonrágalmazták őket miatta. (Látni fogjuk, hogy még Eszterházy Miklós becsületébe is milyen galádul belegázoltak miatta.) A másik, hogy protestáns jobbágyaik lelkészeik izgatására tömegestől hagyták el birtokaikat miatta, ez pedig az akkori kipusztult népű Magyarországon a gazdasági tönköt vagy legalább a pangást jelentette. Műveletlenül maradt a föld, elmaradt a jövedelem.

* * *

Említettük, hogy a vallási kérdés Bocskai felkelésének egyik legfőbb tényezője volt. Sokkal fontosabb szerepet játszott benne, mint a nemzeti szempont. (Ennél csak magának Bocskainak fejedelemsége és vagyoni gyarapodása volt fontosabb.) Láttuk, hogy mind maga Bocskai, mind hívei mindig előbb említik a protestáns vallás sérelmét, mint a magyar szabadságét vagy alkotmányét, mikor mozgalmuk célját közlik vagy szükségességét és jogosságát indokolják. Az első a vallás (de persze csak a protestáns vallás) és csak aztán jön a nemzet. Ez volt az oka, hogy Bocskai első és legodaadóbb hívei a protestáns lelkészek voltak. De ebből következik az is, hogy a katolikus magyartól ma még akkor se lehetne azt követelni, hogy lelkesedjék érte, ha nemzeti szempontból valóban üdvös is lett volna. Egy elsősorban protestáns és csak másodsorban nemzeti mozgalomért nem lelkesedhetett és nem lelkesedhet katolikus magyar. Legfeljebb csak az olyan katolikus magyar, akinél a vallás nem számít vagy a maga vallásával szemben ellenszenvet táplál (ez katolikusokban – érthető okból – elég gyakori).

Bocskai nem a vallásszabadságért küzdött, hanem a protestáns vallás szabadságáért. Ezért se küzdhetett, mert hiszen mikor ő sorompóba lépett, ez a szabadság akkor már régen megvolt. Legfeljebb a törvény akkor már rég holt betűjét javíthatta ki, az meg igazán mellékes volt.

Ő a protestáns vallás uralmáért és a katolikus vallás elnyomásáért küzdött. Vagy talán nem volt-e Kassán (és Lőcsén és mindenütt, ahol protestánsok kezében volt a hatalom; pedig hol nem volt az ő kezükben?) elnyomva a katolicizmus egész addig, míg Rudolf végre a nyilvános vallásgyakorlat jogát legalább ebben az egy városban megadta neki, s vajon nem vette el tőle Bocskai még ezt is és még itt is?

Bocskai idejében legfeljebb arról lehetett szó, hogy királyunk szerette volna a magyar katolicizmust egy kissé szabadabbá tenni, s mivel ezt végül meg is próbálta, bármily szerény és kis jelentőségű is volt ez a próbálkozás, a protestáns önérzet és hatalom tudata ekkor olyan nagy volt hazánkban, hogy ez is mondhatatlan felháborodást, dühöt és bosszúvágyat váltott ki a magyar közéletben. Mintha csak azt kiabálták volna királyuk felé: Te éhenkórász! Még te mersz arra gondolni, hogy bennünket hátrább szoríts?! Te? Minket! Na megállj, majd kapsz ezért! És nekik lett igazuk. Torkára forrasztották a szót, sőt már az agyában megölték még a gondolatot is. Még királyi és császári méltóságától is megfosztották volna érte, ha közben meg nem hal.

Vadul, felháborodással, dühvel történt mindez, úgy, ahogy évszázadokkal később a forradalmak szoktak történni, s a düh forrása is ugyanaz volt, mint a későbbi forradalmakban. A vallás leple alá rejtőztek a nemtelen szenvedélyek, mert akkor még mindenki vallásosnak tartotta magát és a vallásnak akkor még olyan nagy becsülete volt a közéletben, hogy egy nyilvános mozgalom se nélkülözhette, még forradalmi mozgalom se. Ekkoriban még a parasztlázadások is bibliai idézetek alapján, sőt sokszor egyenesen felekezeti jellegben nyilvánultak meg.

A mozgalmak vezetői ezt is komolyan vették, a dolog vallási oldalában is hittek, hiszen akkor még majdnem mindenki hitt. Aki nem, az is titkolta.

De annak ellenére, hogy ezt is komolyan vették, mégis kétségtelen, hogy lényegében – noha akkor ez még csak tudat alatt szerepelt – az egész mozgalomnak tulajdonképpen a vallástalanság és az erkölcstelenség volt a fő oka, a vallásos kenet és a bibliai idézetek csak a körítés volt hozzá. A vallásos alapon kezdett és bibliai idézetekkel körített parasztlázadásoknak és hitújításnak is a vadság, a gyűlölet, a gőg, a dac, a bosszúállás, az irigység, a féktelenség, a rombolási ösztön tombolása, a más házának, mezejének megkívánása volt a megnyilvánulási formája, ezek pedig mindennek, csak nem a vallásosság, annál kevésbé a kereszténység és az evangélium ismertetőjelei. Hiszen a más vagyonának megkívánása egyenesen a tízparanccsal ellenkezik. Azzal a Bibliával, melyet a protestantizmus jelszavává választott.

Ahogyan korunk forradalmára kívánja, követeli és el is veszi a másét (legalábbis a papét, a gazdagét és a zsidóét), úgy kívánta és vette el a hitújítás forradalmára a másét, de ekkor még csak az Egyházét (a parasztlázadások a földesurakét is), de a tulajdonost természetesen nem Egyháznak nevezte (ma se annak nevezi), hanem papoknak. Az egyházét ugyanis elvenni szégyen, de a papokét már nem, kivált mikor ezt a rablást éppen az evangélium szegénységet ajánló szép mondataival lehet megokolni, melyek természetesen csak a papoknak szólnak, az ő vagyonukat elrablóknak nem.

Ezek a reformátor-rablók felháborodtak a papok evangéliumellenes vagyonszeretetén s ezen az erkölcsi alapon rabolták el tőlük, a rablótól bűnösen szeretett vagyont. S a hitújítás idején e rablók mentségére még csak azt se hozhattuk fel, hogy ők legalább szegények voltak, mert hiszen tudvalevő, hogy akkor az Egyház vagyonából nem a szegények szüntették meg nyomorukat, hanem a királyok, fejedelmek és földesurak lettek még gazdagabbak; nekik lett még több vagyonuk, mint addig volt, mert hiszen ők voltak a rablók.

Mivel ez is forradalom volt, mámor fogta el ekkor is az embereket és ekkor is megszűnt egyelőre a jog és törvény uralma és ekkor is minden szabad volt. Valami természetesen a tömegeknek is jutott. Az elrablott vagyonból az ingóságok: a papi kúriák, kolostorok és püspöki paloták élelmiszerkészlete, a templomi felszerelések, az egyházi ruhák értéktelenebb része: a miseingek és vásznak, az udvarokról a fakészlet, a kertek termékei, a háziállatok, sőt még a magtárak készletei is a plebszé, a démoszé, a tömegé lettek, de a java, a nagyobb értékek: a birtokok, az ingatlanok, a drága miseruhák, aranyfeszületek, láncok és kelyhek az uraké.

Jellemző, hogy még a fanatikus, kálvinistáknak is kálvinista, rideg predesztinációs hitű s csak az egy igaz Istennek és a Bibliának élő utolsó ecsedi Báthory is csak a végrendeletében hagyja meg, hogy a birtokában levő temérdek sok összerabolt drága miseruhát, misekönyveket, szentségtartókat, kelyheket égessék el és semmisítsék meg, hogy az ördög ez átkos művei halála után már ne ronthassák Ádám ivadékait. Ő maga, a dúsgazdag és gyermektelen, tehát örökösök nélküli főúr ugyanezt a „jót” nem tudta megtenni még életében. Önzése, kapzsisága, aranyimádata, a mammon szeretete még benne is nagyobb volt, mint a kálvinista vallási meggyőződés, bármily fanatikus volt is ebben egyébként.

Ő maga életében nem tudott megválni ezektől a szép, drága és csillogó dolgoktól, sőt még végrendeletében is milyen kedvteléssel és aprólékos részletezéssel sorolja el, hogy mennyi és milyenek. Csak a halál tudta őket kezéből kiragadni. Örököseinek azonban (tehát éppen az élvvágyó Báthory Gábornak és a szörnyeteg Báthory Erzsébetnek, mert hiszen ők voltak az örökösei) – de nekik aztán kemény átok alatt! – meghagyta, hogy ők égessék el őket, azaz ők jobb kálvinisták legyenek, mint ő volt. (Tulajdonképpen ennyire se vitte, mert végrendeletében méltatlannak és bűnösnek mondja magát, de az eszébe se jut, hogy már neki kellett volna ezeket a drágaságokat megsemmisítenie, még kevésbé az, hogy el se lett volna szabad rabolnia.)

Hogy a magyar protestantizmus minden vallásos látszata ellenére is mennyire csak a vallástalanságban és csak a rosszaságban jelentkezett, mutatja az a féktelen és ezért egészen igazságtalan gyűlölet, mellyel a két kamarai elnökben, Szuhayban és Migazziban, úgyszólván csak a papot nézték és gyűlölték. Akár egy XX. századi kommunista, úgy meg voltak győződve, hogy csak azért rossz mindkét kamarai elnök, mert pap.

Ez az általánosítás akkor is rossz, helytelen és igazságtalan lenne, ha Szuhay és Migazzi csakugyan rossz emberek lettek volna, mert hiszen ha két pap rossz, abból még egyáltalán nem következik, hogy minden pap rossz, sőt még az se, hogy a papok nem jobbak a „nempapoknál”. Látni fogjuk azonban, hogy Bocskaiék gyűlölete s ennek következtében elfogultsága annyira ment, hogy e két püspök személyében éppen két minta hivatalfőnökre fogták rá, hogy a legrosszabbak.

Bocskaiék – mind értelmileg, mind erkölcsileg igazi alantas színvonalon lévén – ezen az alapon állva azt követelték, hogy ezután papok állami hivatalt ne viselhessenek. Jól látható tehát, hogy egyedül csak a papgyűlölet vezette őket. Emiatt két mintabecsületes emberre először ráfogták, hogy csirkefogók, s mivel ez állítólagos csirkefogók papok voltak, követelték, hogy ezután semmiféle pap se tölthessen be állami állást.

Ha ezt csak a katolikus papokra értették, akkor követelésük a vallásszabadsággal vagy a bevett vallások egyenjogúságának elvével ellenkezett, mert csak a katolikus Egyháznak, tehát éppen a magyarság ősi, sőt egész addig egyedüli vallásának papjait akarták megfosztani legelemibb polgárjoguktól éppen azok, akik a vallásszabadságért és a vallások követőinek egyenjogúságáért küzdöttek. Ha pedig követelésüket bármily vallású papra egyformán értették, akkor meg annak az iménti megállapításuknak igazsága sül ki belőle, hogy a protestantizmus gyakorlatilag tulajdonképpen csak forradalom és épp olyan vallástalan forradalom, mint a mai forradalmak. Hogy a vallást ez is csak lepelnek használta.

Becsüli-e a vallást az, aki egy embert alkalmatlannak tart állami hatalom viselésére, csak azért, mert pap? Hivatalnoknak ugyanis csak az nem való, aki tudatlan vagy megbízhatatlan. Az vitathatatlan, hogy a papok – kivált Bocskai korában – nem voltak műveletlenebbek a magyar köznemeseknél, se a főpapok a főuraknál. Az ellenszenv oka tehát csakis erkölcsi lehetett. De ha egy pap csak azért, mert pap, alacsonyabb erkölcsi színvonalú a nem papnál, akkor szükségképpen a vallás az, ami rossz dolog. A vallás még akkor is haszontalan dolog volna, ha a papok rosszabbak nem lennének ugyan, mint a nem papok, de jobbak se. Van-e ugyanis szükség vallásra akkor, ha azok, akik elsősorban gyakorolják, sőt hirdetése a foglalkozásuk, egy cseppet se állnak magasabb erkölcsi színvonalon, mint azok, akik egész életüket szántás-vetéssel, fuvarozással, iparral, kereskedelemmel, ügyvédséggel, a testi betegségek orvoslásával vagy hivataloskodással töltik?

Az igazság tehát az, hogy Bocskaiék a gyakorlatban csak a katolikus papságot gyűlölték ugyan s egyedül csak miatta akarták kizárni „a papokat” az állami tisztségek viseléséből, sőt még az is kétségtelen, hogy protestáns lelkészeket egyenesen örömmel láttak volna eme állásokban, de hogy következetlenségbe ne essenek, világos, hogy ha megkérdezték volna őket, hogy tilalmukat csak a katolikus papokra értik-e vagy mindenféle papra, azt felelték volna, hogy mindenfélére. Ezzel aztán egy csapásra két legyet is ütöttek (csak mindkettőt rosszul), mert a vallások egyenlőségének elvét is megszegték, meg vallástalan voltukat is elárulták. Az utóbbit annak alapján, amit hangoztattak, az előbbit annak alapján, amit nem mondtak, csak belül éreztek és amit cselekedeteikkel bizonyítottak.

Abban a korban, mikor nemcsak a török dúlta Alföldön pusztult ki teljesen a magyar katolikus papság, hanem például még Fejér megyében, tehát a Dunántúlon se volt egyetlen katolikus plébános se és Komárom megyében is alig; mikor az egész országban, sőt mindkét országban együtt se volt egyetlen egy papnevelő intézet s Pázmány élete legnagyobb sikerének tartotta, hogy végül sikerült egyet felállítania összesen 12, azaz tizenkét kispappal (de ezt természetesen csak jóval Bocskai után érte el), akkor Bocskaiék korponai országgyűlése azt követeli, hogy csökkentsék nemcsak a püspökök, hanem még a papok számát is (!). (Szalay, IV., 446. o.)

Bocskaiék tehát még ennyi papot is sokallottak. A korlátoltságnak és a gyűlöletnek mindenesetre olyan teljesítménye, melyet keveset produkált még a világtörténelem. És ez a gyűlölet annyira álnok is tudott lenni emellett, hogy Bocskaiék elejétől végig azt a fikciójukat is megőrizték, hogy ők csak egyenjogúságot akarnak s a katolicizmus létjogát épp úgy elismerik, mint ahogyan a magukét követelik.

„Püspök uramék éljenek hivatásuknak, az istentiszteletnek, járjanak szorgalmatosan a templomba és imádkozzanak, hogy az Isten fordítsa el rólunk haragját, de a világ dolgaiba ne ártsák magukat.” (Benda: Bocskai István, 215. o.)

A papoknak adott e jámbor tanácsban is micsoda gúny, tehát milyen vallástalanság bújik meg! Mintha csak a nyilasokat, de még inkább a kommunistákat hallanánk és a Szabad Népet vagy a Népszabadságot olvasnánk! Szeretnék, ha a papok minél többet imádkoznának, hogy az Isten a haragját elfordítsa rólunk, tehát úgy tesznek, mintha ők a vallásnak s a papoknak is, legalább addig, amíg megmaradnak tulajdonképpeni hivatásuk mellett, nagy barátai, sőt jóakarói lennének. De közben megfeledkeznek róla, hogy ugyanakkor a papság számának leszállítását is követelik, tehát azt, hogy minél kevesebb ilyen „szorgalmatosan templomba járó és Isten haragját a fejünkről elhárító” pap legyen Magyarországon, tehát nyíltan megmondják, hogy nekik olyan papok se kellenek, akik tulajdonképpeni hivatásuk mellett megmaradnak.

De a korponai országgyűlés nyilasainak, illetve kommunistáinak érvelése nemcsak képmutató és álnok, hanem logikailag is téves. Szorgalmatosan templomba járni és imádkozni ugyanis nemcsak a papoknak kellene, hanem Bocskainak és híveinek is kellett volna, kivált mikor azt állítják, hogy elsősorban vallásukért vagy – mint ők mondták – „az Isten tisztességéért” fogtak fegyvert. De ahogyan ez igaz, épp úgy igaz az is, hogy ha valaki pap lesz, abból még egyáltalán nem következik, hogy neki most már nem is szabad mást csinálnia, mint csak imádkoznia és csak templomba járnia.

Kopernikusz is kanonok volt például. Bocskaiék tehát neki is megtiltották volna, hogy csillagászattal is foglalkozzék. Vajon okosan tették volna? S vajon jót tesznek a társadalommal és hazájukkal azok, akik nem tűrik, hogy a papok a közügyekbe is beleavatkozzanak? Vajon Fráter Györgyöt is jobb lett volna eltiltani a politizálástól, Talleyrandot is a diplomáciától, Richelieu-t a miniszterségtől? Akik azt hiszik, hogy a vallás az emberiségre és a társadalomra káros, csak azok szerint lehet, sőt kell is igazán eltiltani a papokat a közügyekkel való foglalkozástól. Ha azonban a vallás hasznos dolog, akkor semmiképpen se. Akkor a papoknak (de természetesen nem a papság salakjának, hanem a papság javának) a politikával való foglalkozása csak előnyös, tehát kívánatos az államra, mert így el lehetne érni, hogy a politika ne úri huncutság vagy „piszkos mesterség”, hanem valóban a haza szolgálata és az igazságnak a közéletben való érvényesítése legyen. Ennek elérése pedig ugyancsak kívánatos.

Ha azok, akik politizálnak, az imádkozást és a templomba járást nemcsak átengedik a papoknak, hanem az imát és templomot annyira ellentétes dolognak is tartják a politikával, hogy az imás és templomos papokat onnan egyúttal ki is tiltják, ezzel bizony arról tesznek tanúságot, hogy az ő politizálásuk valóban piszkos mesterség és huncutság (mert csak az ilyesmi nem való papnak), de viszont akkor szegénységi bizonyítványt állítottak ki önmagukról s elismerték önző s becstelen voltukat. De viszont így mi lesz szegény hazánkból és a szegény magyar népből? Akkor annak a szegény magyar népnek, mely az imát nem bízza csak a papokra, úgy kell imádkoznia, hogy az ilyen szabadsághősöktől ments meg, Uram, minket.

Ha nemcsak gúnyból emlegetem az imádságot és a templomot, hanem őszintén becsülöm a vallást, akkor nemcsak nem tiltom, hanem egyenesen örömmel látom, ha a világi és államügyeket is olyan emberek intézik, akik effajta munkájuk mellett még „szorgalmatosan” templomba is járnak és igen sokat imádkoznak is. Így bizonyára jobb kezekben vannak a világi ügyek, mint ha olyan emberek intézik őket, akik üres óráikat templom és imádság helyett a szeretőiknél vagy bárokban töltik. Püspököket az államügyekre nézve károsnak, szinte pestisnek tartani, s ezért őket tőlük törvénnyel eltiltani logikusan csak vallástalan alapon állva lehet.

De vallástalan alapon álltak ezek a Bocskai-vitézek is, csak nem logikusan, mert emellett még nagyon vallásosaknak is tartották magukat s azoknak tartja őket Benda is és általában az egész magyar „hazafias” történetírás, mert ez is épp oly logikátlan, mint Bocskaiék.

Nagyon jellemző az is, hogy azt az korponai országgyűlést, mely ezeket az épületes dolgokat határozta, Bocskaiék egyenesen templomban, a korponai lutheránus templomban tartották. De hát Kossuthék is templomot, a debreceni kálvinista nagytemplomot tartották legalkalmasabbnak és legstílszerűbbnek arra, hogy királyuk iránt letett esküjüket megszegjék. Hogy a „népi demokrácia” lovagjai is tartottak a debreceni kálvinista nagytemplomban egy ünnepélyes országgyűlést, az ezek után már csak természetes.

Szuhay püspökről Illésházy azt írja, hogy egymaga többet vétkezett, mint együtt sok más gonosztevő, aki akasztófán és karóba húzással végezte életét. (Szilágyi, V., 571. o.) Acsády pedig ugyanebben a Szilágyi-történelemben (V., 569. o.) azt írja róla, hogy „fölfelé csúszó-mászó, lefelé erőszakos ember, minden jog és erkölcsi érzék nélkül... Nemcsak törvénytisztelet, hanem közönséges emberi érzés, barátság, irgalom sem volt fekete lelkében. Lesújtott, kifosztott mindenkit; ha kellett, hamis ítéletleveleket gyártatott, sőt ha a király maga visszariadt a koholt ítélet végrehajtásától, ha kíméletet akart gyakorolni, akkor Szuhay volt az, aki nem engedte, aki szándékait meghiúsította.”

Látjuk tehát, hogy a püspök a sötéttelkűségben még Rudolfon is túltett. Meg kell hagyni, hogy valóban feketelelkű egy szörnyeteg lehetett. Igaz, hogy mentségére felhozhatnánk, hogy Rudolfnál szívtelenebbnek lenni még nem jelent szükségképpen rosszlelkűséget, hiszen láttuk, hogy rendeleteit még Acsády is meleg szeretettől áthatottaknak találja. Az apja, Miksa, meg még el is sírta magát, mikor a magyarok szenvedéseit hallotta. Ha az adóhivatalok vezetői (a kamarák adóhivatalok voltak) is épp oly jók lettek volna, mint ezek a császárok, akkor bizony elmehetett volna szegény hazánk, mert ugyancsak üres lett volna a kincstár. Aztán arra is lehet gondolni, hogy Szuhay püspök nem a messze Prágából intézte az ország ügyeit, hanem a helyszínen. Ő maga is magyar volt és személyesen és jól ismerte azokat, akik az állam iránti kötelességeik elengedését kérték. Ha tehát szigorúbb volt hozzájuk, mint a császár, annak bizonyára meg lehetett a maga igazságos oka.

Ha azok a szokatlanul sötét jelzők, melyeket Acsády Szuhay püspökre használ, igazságosak és megérdemeltek volnának, akkor is csak megvetéssel kísérhetnénk a korponai „szabadsághős” gyűlés szégyenletes logikátlanságát és elfogult gyűlöletét, mert akkor is csak Szuhay püspököt lett volna szabad megfosztania a kamarai elnökségtől, nem pedig az egész papságot. Miféle logika ugyanis az, hogy ha Szuhay püspök „sötét lelkű”, akkor minden püspök, sőt pap sötét lelkű; ha Szuhay irgalmatlan, minden pap irgalmatlan; ha Szuhay püspök méltatlan és alkalmatlan a kamarai elnökségre, akkor minden püspök és pap alkalmatlan rá. Így logikusan csak egy vallástalan alapon álló országgyűlés határozhatott volna, de természetesen az se Szuhay bűneire, hanem magának a vallásnak a káros voltára hivatkozva.

De nemcsak vallási, hanem alkotmányos szempontból is ugyanilyen logikátlansággal, gyűlölettel és igazságtalansággal kell vádolnunk a korponai gyűlést. A magyar alkotmány szerint ugyanis minden magyar nemesnek egyformán joga volt minden közjogi állásra s ettől a jogától csak tehetetlensége vagy becstelensége foszthatta meg, de nem az, hogy véletlenül egy olyan vallás szolgálatának szentelte életét, melyet a magyar alkotmány nemcsak elismer, hanem istápolójának és dajkájának tekint ugyan, de amelyet a magyar nemesek azon része, mely a korponai lutheránus nagytemplomban tart gyűlést, feneketlenül gyűlöl.

Valamely nemesnek a közjogi állásra való képtelenségét vagy méltatlanságát természetesen nem magánszemély, hanem a nemzet képviselete állapítja meg. De hogy a korponai gyűlés a nemzet képviselete volt-e, az legalábbis kétséges. Ha az ott összegyűlt nemeseket a magyar nemesség többségének és határozatukat szabad akaratból és megfélemlítés nélkül hozottnak tekintjük is (mindkettő valószínű, mert hiszen akkor az ország nagy része protestáns volt, a protestáns pedig – kivált akkor még – kétségtelenül szívből hozott hasonló határozatokat), akkor se tarthatjuk törvényesnek, mert a király ellenére és király nélkül nincs országgyűlés, a korponai gyűlés pedig a király nélkül, sőt a király ellenére jött össze és határozott, noha éppen maga Bocskai hangsúlyozta (mikor koronával kínálta meg a török), hogy Magyarországnak van királya. Nohát ha Magyarországnak volt királya, akkor Korponán nem volt törvényes országgyűlés.

De ha a korponai gyűlést elfogadjuk törvényes országgyűlésnek, a katolikus papságnak az állami hivatalviselés képességétől való testületi megfosztását akkor is a nemesi szabadságba ütközőnek kell mondanunk. Az országgyűlés (vagy bárki, vagy bármi más) csak egy-egy nemes személyt, de nem egy egész nemesi testületet mondhat ki a hivatalviselésre képtelennek vagy méltatlannak. Az egész katolikus (vagy protestáns) papságot csak akkor, ha magát a katolikus vagy protestáns vallást mondja ki károsnak és magyar ember számára tilosnak. Világos, hogy ezt a katolikus vallásra vonatkozólag a korponai gyűlés nem mondta ki, sőt mint már rámutattunk, Bocskai szabadságharca mindig úgy viselkedett, mintha ő a protestantizmus iránt a katolicizmustól éppen azon a címen követelt volna megbecsülést, mert ő is ugyanezzel adózik a katolicizmusnak.

Ha Szuhay püspök bűneit nem lehetne menteni, akkor mi se mentenénk. Akkor nem is éreznénk ennek semmi szükségét, mert hiszen az, hogy az ezeréves magyar történelem minden püspöke nem lehet kivétel nélkül feddhetetlen, azt csak az nem tudja, aki még gyerek s az életet s az emberi lélek gyarlóságát és kiszámíthatatlanságát nem ismeri. De még az ilyen gyereknek is észre kell térnie, mihelyt Júdásra, sőt Szent Péter gyalázatos viselkedésére gondol. Pedig mindkettőt maga Jézus tette püspökké.

Az a katolikus tehát, aki nem ellensége a saját vallásának és papságának, nem kárörvendően hallana a Szuhay-féle püspökről, hanem elszomorodva.

Bár ilyen püspökök akkor is előfordulhatnának, ha az Egyház szabadon kormányozhatná magát, mégis hivatkozhatnánk még arra is, hogy például nálunk is nemcsak a kommunizmus alatt nevezhetett volna ki a pápa hiába „reakciós” püspököt és nemcsak ekkor kellett a püspököknek a jó állásokra „békepapokat” kinevezniük, hanem az Egyház talán egész történelme folyamán sose volt egészen szabad. Nálunk különösen nem volt szabad a főkegyúri jog miatt.

Szuhayt a király nevezte ki püspökké, nem a pápa, tehát ha a bűnein botránkoznunk kellene, elsősorban nem az Egyházra, hanem arra a királyra kellene haragudnunk, aki az Egyházra ráerőszakolta és arra a magyar nemzetre, mely ennek ellenére se engedett soha a főkegyúri jogból s szintén nem tűrte el, hogy a pápa szabadon nevezhesse ki a magyar püspököket.

Azonban az aranyból nem lesz sár s a pap (és még inkább a főpap) még így is különb ember, mint a nem pap. (Ez a megállapítás természetesen csak logikátlan emberek számára jelenti azt, hogy e szabály alól kivételek nem lehetnek. Világos, hogy például Szent István is különb volt, mint a legtöbb akkori püspök, mert hiszen őt szentté avatta az Egyház, a püspököket pedig nem, illetve azok közül „csak” kettőt: Szent Adalbertet és Szent Gellértet.)

Az is kétségtelen, hogy a főkegyúri jog se volt rossz kezekben akkor, mikor a Habsburgok kezében volt. A nemzet kezében mindenesetre sokkal rosszabb helyen lett volna.

Milyen püspökeink lettek volna például akkor, ha az országgyűlés választotta volna őket, például Bocskai idejében, Kossuth idejében és Rákosi Mátyás meg Kádár János idejében!

Azonban Szuhay püspök esete is fényesen bizonyítja, hogy a papok átlagban különbek, mint a nem papok. Acsády idézett Szuhayt gyalázó írása ugyanis 1897-ben jelent meg s azóta már némineműt haladt a tudomány, többek között a történelmi tárgyilagosság is. Azóta már megjelent Hóman-Szekfű „Magyar történet” c. műve is és ebben (IV., 369. o.) már azt olvashatjuk, hogy Szuhay István egri püspök nemcsak „fekete lelkű” vagy „minden erkölcsi érzék nélküli” ember nem volt, hanem „nagyszerű világi közigazgatási ember volt” s a tehetsége mellé még olyan feddhetetlen és becsületes is, hogy „magának soha egy krajcárt el nem vett”.

Eleinte még az az Illésházy is, aki dühében később a leggyalázatosabban becsmérelte, azt írta róla, hogy „mint egy atyánkfiát, úgy becsülte és szerette”.

Illésházy később természetesen azért haragudott meg annyira Szuhay püspökre, mert vele is elbánt. Jellemző azonban, hogy bár a tárgyilagosság legelemibb feltétele az, hogy véleményünkben ne azok után induljunk, akik a dologban érdekelve vannak, Illésházy dühös becsmérlését Szuhayról a magyar (zsidó) történetíró mégis teljes egészében magáévá tette. (Reméljük, nem azért, mert a becsmérelt püspök volt!)

Ugyanakkor, mikor a Hóman-Szekfű Szuhay püspökről, a pozsonyi kamara püspök-elnökéről a közölt nagy dicséretet írja, az udvari kamara élén álló Unverzagt Farkasról, aki nem volt pap és így a korponai gyűlés se küldhette volna el az államügyek mellől a templomba imádkozni, azt írja, hogy „pénzsóvár” volt. Tehát nem olyan magától értetődő a feddhetetlen kamarai elnökség, mint gondolnánk, tehát valóban haszna volt a magyar nemzetnek abból, hogy királyunk nem volt a korponai gyűlés, a nyilasok és a kommunisták véleményén s papokat nemcsak a templomban alkalmazta.

Még érdekesebb, hogy a korponai forradalmárok egyik elvbarátja, a mindig ellenzéki szerepet játszó Szokoly Miklós, aki nem lévén püspök, szintén alkalmas volt az államügyekben való részvételre s így az országgyűléstől megbízást kapott az adópénzek kezelésére, 20.000 forinttal nem tudott elszámolni. Mivel közben meghalt, a pénz végleg elveszett, mert az örökösein se tudták az elsikkasztott pénzt megvenni.

A legérdekesebb azonban (és örökké intő jel maradhatna a szájhősökre nézve), hogy mint – úgy látszik – szintén nem imádkozó embert, magát Illésházyt, Szuhay püspök rágalmazóját is alkalmasnak tartotta az országgyűlés az adókezelésre s e minőségében – mint már láttuk – neki is voltak némi elszámolási nehézségei. Pedig ugyanő hogy csirkefogózta, sőt haramiázta azt a tisztes püspököt, aki „magának soha egy krajcárt el nem vett”!

De ha a modern történetírás még az Acsádytól lecsirkefogózott Szuhayt is ilyen kiváló embernek mondja, milyen lehetett akkor Rudolf, aki Habsburg-királyaink között kétségtelenül az utolsók közé tartozik (látni fogjuk majd, hogy diákkorában Lipót fia, a későbbi III. Károly a család szégyenének tartotta), milyen lehetett akkor a többi Habsburg!

Hogy micsoda túlzó, féktelen, semmivel megelégedve nem levő, állandóan nyugtalankodó tömeg volt ez a Bocskai-párti magyarság, kivált fő hívei: a hajdúk és a kálvinista lelkészek, azt jól láthatjuk onnan, hogy a béketárgyalások alatt is olyan túlzó, lehetetlen követelésekkel álltak elő, hogy még Bocskai érettebb hívei is megsokallották és szükségesnek tartották őket figyelmeztetni a hazaszeretetre. „Mire való lenne a szabadság, ha országunk nem leszen hozzá” – juttatták eszükbe. (Szilágyi, V., 613. o.) Sokkal több volt tehát e nagy hazafiak között a forradalomból, a pap-, egyház- és felsőséggyűlöletből, mint a hazaszeretetből. Ők egyáltalán nem is akartak megegyezést. Nekik „német” (értsd: katolikus) király nem kellett, s mivel az okos Bocskai maga nem vállalkozott a „német” Rudolf helyett a királyságra, helyette leggazdagabb hívét, Homonnay Bálintot kiáltották ki kálvinista királynak. Szerencse, hogy Bocskaival nem nagyon lehetett kukoricázni, ezt legjobban éppen ezek a túlzók tudták s ezért nagyobb baj nem lett, mert ezek a túlzók csak dohogni merészeltek, de nem nyíltan fellépni s cselekedni.

De a legtúlzóbbak (Nagy András vezetésével) még a bécsi békét se fogadták el s a béke megkötése után is lázadoztak. Tehették, hiszen Bocskai már nem élt. Kibékítésükre országos bizottságot küldtek ki. Ezeknek, mikor megkérdezték tőlük, mi elégedetlenségük oka, s hogy mi a kívánságuk, ezt adták válaszul: „Mi az római császárt, német fejedelmet, nem akarjuk uralni ilyen okból: 1. Hogy német s nem az mi nemzetünkből való fejedelem. 2. Mivelhogy bálványozó. 3. Mert hogy az pacificatiót [békéltetést] nem állotta. Mi az hatalmas török császár köntöséhez ragaszkodunk, utána indulunk, s le nem szállunk”. (Magyarság, 1925. december 12.) Ez volt az ún. kíváncsi békítés.

Láthatjuk e válaszból, hogy mennyire igazam van, mikor azt hangsúlyozom, hogy nálunk nem az volt a baj, hogy szolgák, elnyomottak voltunk, hanem az, hogy túlságosan is szabadok, túlságosan is nagy urak voltunk s elbizakodottságunkban már azt se tudtuk, mit csináljunk. Ilyen féktelenséggel, ekkora ostobasággal tényleg csak veszejteni lehet az országot, nem megtartani. Ezek a hajdúk elégedetlenkedtek, s mikor megkérdik tőlük, mi a kívánságuk, egyszerűen kijelentik, hogy az, hogy nekik a király nem kell. Meg is okolták, miért nem kell, de úgy, hogy komoly ember a székről fordul le tőle.

Azt mondták, azért nem, mert a mi királyunk nem magyar, hanem idegen, német. De ugyanakkor mindjárt azt is kijelentik, hogy nekik helyette a török császár kell, azaz rögtön meg is cáfolják önmagukat, mert „hatalmasnak” ugyan hatalmas lehetett „az török császár”, de annyi bizonyos, hogy magyar mégúgy se volt, mint a római császár. A török császár nemcsak magyar nem volt, hanem még európai se volt, még csak keresztény se volt. A lábszárain ült, kontyban viselte a haját, körülmetélt volt, többnejű volt, rabszolgái voltak, földre kellett előtte borulni, a földet és a ruhája szegélyét kellett megcsókolni, tehát nemcsak magyar nem volt, hanem egy tőlünk egészen idegen világban élt. Ezzel szemben a „német” idegen király leányágon egyenesen Árpád apánk ivadéka volt, hiszen éppen ezen a címen került a magyar trónra.

De nemcsak azért nem kellett királynak a római császár, mert „német” volt, hanem azért se, mert „bálványozó” volt. Ezzel aztán végül meg is mondták az igazat, mert ez az ő szájukban természetesen azt jelentette, hogy katolikus. Még azt se mondhatjuk, hogy azért nem kellett, mert nem volt protestáns, mert bizonyára a török császár se volt protestáns, hanem egyedül csak azért, mert katolikus volt. Ez a legfontosabb kellék ugyanis valóban megvolt a török császárban. Ő valóban nem volt katolikus, igaz keresztény se volt, de az nem volt baj. Inkább ne legyen keresztény se, csak katolikus ne legyen. Nekik csak a katolikusok voltak bálványozók. A török császár, aki még Krisztusban se hitt, nem.

Lehetett ezeket az embereket szeretni? Lehetett ezekkel békében élni? Ki lehetett ezeket az embereket egyáltalán elégíteni? Lehet ezekben az emberekben a vallásszabadság harcosait látni? Vajon azért követelték ezek, hogy tiszteljék az ő vallásos meggyőződésüket, mert ők is tisztelték a másét? Hiszen látjuk, hogy ők maguk még a királyuk vallásos meggyőződését se voltak hajlandók tiszteletben tartani. Ők mindent tűrtek, csak a katolikus vallás szabadságát nem. Számukra az egyenlő volt „a bálványozás” szabadságával. A törököt maguk közt ők is csak „pogánynak” nevezték, de „bálványozónak” mégse tartották.

Bálványozó csak a császár volt meg a jezsuitái. Őt és őket tehát semmiképpen se szívlelték.

Nem a vallásszabadságért küzdöttek tehát Bocskaiék, hanem vallási egyeduralomért, de mindenesetre a „bálványozás” megszüntetéséért, de ezért aztán forradalmi hévvel és gyűlölettel. Ellenfeleiket is azért tartották bálványozóknak, hogy tudják őket kellőképpen gyűlölni, s azért hirdették is őket ilyeneknek, hogy másokkal is kellőképpen meg tudják őket gyűlöltetni. Úgy tettek ők is, mint a kommunisták, akik viszont „imperialistáknak”, „kizsákmányolóknak”, „háborús uszítóknak” tették meg ellenfeleiket s így szították ellenük a gyűlöletet. Látszólag és külsőleg a vallásszabadság alapján álltak ezek a hajdúk (de semmiképpen se a vallásszabadság elve alapján), a valóságban azonban hitetlenek voltak, a hit szolgáit gyűlölték és gyilkolták, és a hitetlenségüket, ha éppen úgy volt a kedvük, nemcsak tetteikkel, hanem még szavaikkal is elárulták.

„Nagyobb része – írja egy egykorú (Erdélyi Pál) az Erdélyben garázdálkodó hajdúkról – mind ama Körös-Maros melléki féle magyar vala, kik minthogy török birtokában vannak, nagyobb része mind török és tatár természetűek, kiknek sem papjuk, sem Istenük nincsen. Azért bizonyosan mondhatjuk, hogy sem oláh, sem rác, sem német, sem vallon, sem pedig tót oly nagy kegyetlenséget nem cselekedett Erdélyben, mint ezen gonosz, korcsos magyarok, kikben hogyhogy nem volt semmi irgalmasság.”

Leírja, hogyan törték fel a sírboltokat, hogyan zúzták szét a kőkoporsókat és dúlták fel a fehérvári öreg-templomot, noha akkor már és akkor még kálvinista kézben volt. Midőn e dúlást utóbb egy török pasa látta, eliszonyodott ez istentelenségen. Marosvásárhelyt a lakosok rimánkodtak hozzájuk, ne bántsák őket, „hiszen mi is magyarok és keresztények vagyunk”. Erre azt felelték: „Ti hajas törökök vagytok, ebek vagytok ti, nem szánunk. Az Istentől pedig mi semmit is nem félünk, mert a Tiszán túl hagytuk”. (Szilágyi, V., 562. o.)

Hogy ezek az emberek valójában istentelenek voltak, mi logikai alapon már akkor is megállapítottuk, mikor még csak azzal érveltek, hogy a püspök csak imádkozzék és imádkozzék minél ájtatosabban és minél többet; imádkozzék a mi bűneinkért is, csak az államügyekbe ne avatkozzék.

Azokat mi akarjuk intézni. Látjuk, hogy most megmondták ezt egészen magyarul ők maguk is. Bizonyára azért, mert ők is tudták, hogy csak a logika nyelvén még nem ért minden magyar.

Hogy ezek „az Istent a Tiszán túl hagyó” vallásbajnokok mennyire tudták gyűlölni azokat, akik még nem hagyták el az Istent és hogy tetteik is mennyire pogányok voltak, mégpedig nemcsak a szorosan vett hajdúk, hanem általában a vallásszabadság bajnokaié is, megtudhatjuk onnan is, hogy „Székely Mózes megszállta Kolozsvárt, a lakosok kiverték körükből a jezsuitákat, akik óriási záporban, hajadon fővel, felsőruha nélkül menekültek. A város alatt táborozó tatárok, meglátván a futókat, azt kérdezték, micsoda emberek azok? Megtudták, hogy papok. Melyet meghallván a tatár, csudálkozott rajta, miért kellett annak úgy lenni. És köpönyeget reájuk adtak és a táborra elkísérik őket.” (Szilágyi, V., 564. o.)

Igen, miért kellett annak úgy lenni, kérdezzük mi is az egykorú krónikaíróval. Azoknak, akik állítólag a vallás és a lelkiismeret szabadságáért küzdöttek, miért kellett úgy bánniuk azokkal, akik egy, az övékétől különböző másik vallás képviselői voltak, hogy még a „kutyafejű” tatárok is megbotránkoztak rajta s még azok is megsajnálták őket, csak magyar és keresztyén testvéreik nem?

Így aztán még azon sincs mit csodálkozni, hogy mint 1945-ben a bennünket „felszabadító” bolsevik oroszok meggyilkolták a velük szemben a magyar nők becsületét védő Apor Vilmos győri püspököt, épp úgy Bocskai felkelése alatt is meggyilkolták Ujlaky Lajos, veszprémi püspököt. De ez akkoriban – úgy látszik – annyira nem volt feltűnő vagy kiemelésre érdemes esemény, hogy a mi történelemkönyveink meg se említik s így alig tud róla valaki. Pedig a híres magyar Ujlaky-család utolsó sarja volt. Láttára ugyancsak el kell ismernie mindenkinek, hogy a magyar katolikus propaganda mennyire nincsen megszervezve, illetve mennyire botrányosan el van hanyagolva.

Hogy egyszerű papot és szerzetest hányat gyilkoltak meg Bocskainak ezek az Istent a Tiszán túl hagyott emberei, azt nem tudjuk. Hogy is tudhatnánk, ha még a püspök meggyilkolását se nagyon tartotta feljegyzésre érdemesnek történetírásunk. Azonban az ilyen esetek túl gyakoriak már csak azért se lehettek, mert Bocskai idejében elég nehéz volt nálunk katolikus papra vagy szerzetesre találni. De azért Bocskai hajdúi természetesen mégis találtak papokat, s ha találtak, csak még természetesebb, hogy a bajukat is alaposan ellátták.

Egy Ráczkövy Ambrus nevű papot például Bocskai felkelése alatt tömlöcbe vetettek és megkínoztak. (Az egykorú írás a megkínzást a „csepegtetés” szóval fejezi ki.) Ennek az esetnek is csak azért maradt nyoma a történelemben, mert ez a szegény Ambrus pap a „csepegtetés” hatására meg is tagadta a hitét és kálvinista lett. A protestánsok olyan büszkék voltak rá, hogy felvitték még a pozsonyi országgyűlésre is, hogy ott, mint hajdani katolikus pap, prédikáljon régi vallása ellen. Ő azonban mihelyt Pozsonyba ért, felkereste Pázmányt, elbeszélt neki mindent és kijelentette előtte, hogy „csak a tömlöc nyomorúsága és az csepegtetés” vitte rá a hithagyásra és ballépését jóvá szeretné tenni. Pázmány természetesen kissé öntudatosabb katolikus volt, mint kortársai, ezért nyilvánosságra hozta a dolgot s így maradt az ügynek nyoma a történelemben.

Egy másik, még borzalmasabb s tőlünk már mellesleg említett eset szintén csak véletlenül maradt fenn a történelem számára. Ez is Bocskainak a „vallásszabadságért” folytatott harcai közben történt és a kisvárdai plébánia anyakönyvében található feljegyzés örökítette meg az utókor számára. Györgyényi közölte először a Magyar Sionban (V., 273-279. o.) és Ipolyi Arnold is megemlíti Nyáry Krisztináról írt történelmi életrajzában (7-8. o.). Bár ugyancsak megrázó az eset s hátborzongatóbb és romantikusabb, mint egy modern rablógyilkosság, úgy látszik, mégse érdekelte eléggé a magyar közvéleményt, mert ma se tud róla senki. Magam se hallottam róla soha senkitől.

A kisvárdai plébánia anyakönyvében az van feljegyezve, hogy 1605-ben Császlay István, pálos szerzetes volt Kisvárdán a plébános és még két szerzetes társa is ott tartózkodott vele, mikor Bocskai katonái az uraság távollétében éjszaka rájuk törtek, a plébánost két társával egyetemben magukkal hurcolták és még azon éjszaka iszonyúan megkínozva és összetörve (mirandis tormentis quassantes), kezét-lábát levágva (abscissis pedibus et manibus) a szomszédos Anarcs faluba mentek velük és ott a tóba fullasztották őket. A három közül az egyik egy Kovács András nevű jólelkű kálvinista segítségével meg tudta menteni életét és ő volt az, aki a megrendítő eseményt az anyakönyvbe bejegyezte. (Ego quoque fuissem particeps, si in fuga me non salvassem in domo Kovács András calvinistae.)

Mikor a protestánssá lett magyar főurak nagy része visszatért az elhagyott hitre és a már protestánssá átalakított templomok egy részét visszaadta vagy legalább megpróbálta visszaadni eredeti rendeltetésének, nagy volt a felháborodás hazánkban a „lelkiismereti kényszer”, az erőszak és a protestáns jobbágyok lelkiismereti szabadságának lábbal tiprása miatt és még ma is nagy. Annak idején, az első elvétel alkalmával, a még katolikus jobbágyok lelkiismereti szabadságának megsértésekor nem volt felháborodás. Az ugyanis csak természetes, hogy egy katolikus jobbágy csak önként lehet protestáns, de egy protestáns jobbágy csakis kényszerből lehet újra katolikus. Valóban, az első vallási csere alkalmával a katolikus jobbágyok részéről alig van nyoma ellenállásnak, míg a második csere valóságos hangyabollyá tette az országot.

Megmondtuk már, mi az oka a nagy különbségnek. Az, hogy a jámborokkal mindig könnyebb volt és mindig könnyebb is lesz elbánni, mint az e világ fiaival. Azok némák, mert hiszen azért születtek, hogy szenvedjenek és tűrjenek s ezáltal a másvilágra érdemeket szerezzenek. Velük szemben az e világ fiai igen jól tudnak kiabálni is, reklámot és propagandát csapni is, rágalmazni is és ütni, rúgni, és harapni is. Ezek ugyanis nem tudnak s nem is akarnak szenvedni; ők itt, ezen a világon akarnak boldogulni és többnyire boldogulnak is. Ez érthető is, hiszen a másik világban nem hisznek s így nem is várhatnak tőle semmit. Ha mondják is, hogy ők hisznek benne, viselkedésük nem ezt bizonyítja.

A véletlenül írásban megmaradt kisvárdai eset (még ennek írásban maradását is egy kálvinistának köszönhetjük) sejtetni engedi velünk, hogyan és miért lett Magyarország s kivált a Tiszántúl (Kisvárda ott van) oly gyorsan és oly némán kálvinistává.

Mikor ez a megrendítő esemény történt, Kisvárda földesura, Nyáry Pál és felesége, Várday Kata, mindketten Bocskai hívei és nagy kálvinisták voltak. Ilyen körülmények közt könnyen lehetséges, sőt valószínű, hogy a földesúr és neje a gyilkos rátörés idején készakarva volt távol birtokától. Azért, hogy ne tudjon semmiről semmit, s így ne kelljen megakadályoznia. Még az is nagyon valószínű, hogy a garázdálkodó csapatok azon az éjjelen egyenesen az ő megrendelésükre látogattak el Kisvárdára. Tudjuk ugyanis, hogy akkor bizony nem minden helyen volt plébános, kivált ott a távol Tiszántúlon. Ezért bánthatta őket, hogy Kisvárdán kivételesen mégis volt.

Az lehet, sőt talán még valószínű is, hogy Nyáryék a megoldást nem ilyen véresnek és kegyetlennek képzelték és hogy azok a „gonosz korcsos magyarok”, akiket ők Kisvárdára küldtek, sokkal alaposabb munkát végeztek ott, mint ők maguk akarták. Ők bizonyára a papok egyszerű elűzésével is megelégedtek volna. Annyi azonban tény, hogy a gyilkosságot sose torolta meg senki. Nem is nyomoztak a tettesek után. Bizonyára nem is jelentette fel őket senki.

Pedig hát Kisvárda akkori földesurának ugyancsak jó összeköttetései voltak az ország akkori uránál, Bocskainál, s így ugyancsak könnyűszerrel tudta volna a bűntényt megbüntetés céljából illetékes helyre juttatni. (Még ha ezt megtette volna, az se lenne bizonyíték amellett, hogy nem óhajtotta maga is a dolgot s utána nem örült neki, hogy megtörtént. De a feljelentés jó alkalom lett volna legalább a maga szerepe tisztázására arra az időre, mikor megint a német király fog majd parancsolni Kisvárdán. De hát látjuk, hogy Nyáry Pál még így se tartott szükségesnek semmi feljelentést. De látjuk, hogy a katolikusok se tartották ezt érdemesnek.)

Az ellenben tény, hogy Nyáry Pál és neje, Várday Kata (Kisvárda az asszony hozománya volt) örömmel és azonnal felhasználták az alkalmat, hogy a „szerencsésen” megürült plébániába a maguk lelkészét ültessék és a templomot felekezetük szolgálatába állítsák. (Addig bizonyára a környéken levő császári zsoldosok (Belgiojoso) miatt nem merték ezt megtenni.) Jó Császlay István tehát elvesztette kezét-lábát és belefojtatott a tóba anélkül, hogy halálát bárki vagy bármely törvény megbosszulta volna. Sőt még az az elégtétel se jutott osztályrészéül, hogy az utókor legalább mint vértanút számon tartsa és gyászos, véres emlékét kegyelettel megülje.

Bátran fel merem szólítani katolikus olvasóimat, köztük a papokat is: Mondják meg, hallottak-e már valaha életükben Császlay Istvánról? Tudják-e, ki volt és mi történt vele? Nem félek, hogy csak egy is megcáfol és azt feleli: Igen, hallottam, tudok róla. Ellenben a protestáns gályarabokról melyik pap és melyik egyszerű katolikus nem hallott? Azoknak ugyanis voltak és vannak reklámozóik, míg a Császlay Istvánoknak nincsenek. Pedig hát látni fogjuk, hogy a gályarabok nemcsak a vallásukért bűnhődtek, mint a kisvárdai pap, hanem a bűneikért, s még azokért se oly kegyetlenül, mint Császlay István.

Mivel az Ujlaky püspökökről, Ráczkövy Ambrusokról és Császlay Istvánokról nem tudtak, és úgy látszik, nem is igen akarnak tudni, történelemkönyveink igen meg vannak elégedve a mi Bocskai Istvánunkkal és égig magasztalják mind felvilágosultságát és szabadelvűségét, mind korát meghaladó vallási türelmét. A Szilágyi-féle millenáris történelem például ezt írja: „Ő, a buzgó kálvinista, a vallásüldözés (természetesen nem a katolikus, hanem a protestáns vallásüldözés) e kegyetlen napjaiban nem kérdezte, kinek milyen a vallása, hanem szívesen látott mindenkit és a katolikus papoknak épp úgy adott biztosító levelet, mint bárki másnak”.

Különös egy megállapítás. Bocskai nagy kálvinista volt, igaz. Hogyne lett volna ez igaz, mikor egyenesen fegyvert ragadott a vallása kedvéért. És hogyne lett volna az, mikor abból élt, mikor a maga érdekei védelmére indított „szabadságharcának” ez adott erkölcsi alapot, és mikor általa mentette meg magát, sőt lett Erdély fejedelme. De hogy nemcsak nagy kálvinista, hanem „buzgó” kálvinista is volt, azt már semmiképpen se mondhatjuk. Szégyen lenne ugyanis a kálvinizmusra, ha egy olyan ember, aki olyanokat tett, mint Bocskai, akit még a kálvinista Károlyi Árpád is a magyar Machiavellinek mond, buzgó kálvinista lehetne.

Aztán ha Bocskai buzgó kálvinista volt, akkor miért nem kérdezte meg senkitől, hogy milyen vallású. Aki buzgó kálvinista, az térít. De téríthet-e az, aki még arra se kíváncsi, hogy felebarátai rászorulnak-e arra, hogy téríteni kelljen őket vagy nem. A buzgó kálvinista bálványozónak tartotta a katolikust, Bocskai meg még állítólag arra se volt kíváncsi, hogy ki katolikus, azaz ki bálványozó. Aki buzgó, az lelkesedik a maga igazáért és minél több embert boldogítani szeretne vele. Bocskait meg még csak az se érdekelte, ki elvbarátja és ki nem. A „tárgyilagos” magyar történetíró tehát úgy tárgyilagoskodik, hogy a második mondatában már kénytelen megcáfolni azt, amit az elsőben mondott.

Aztán a Szilágyi még azt is Bocskai érdemének tulajdonítja, hogy mint felkelő, szívesen látott híveiként mindenkit, még a katolikus papokat is. A mi logikánk (s természetesen a Bocskaié is, mert mondtuk, hogy ő nagyon logikus ember volt) ezzel ellenkezőleg éppen azt mondja, hogy legjobban éppen a katolikus papokat kellett szívesen látnia táborában, mert ezek lélekben való meghódítása volt számára a legnagyobb erkölcsi siker. Világos tehát, hogy adott Bocskai oltalomlevelet katolikus papoknak is, ha kérték, sőt nekik még sokkal szívesebben és nagyobb örömmel adott, mint a maga felenyájának. Aki ugyanis oltalomlevelet kért Bocskaitól, az már megtagadta koronás királyának a hűséget.

Hogyne kellett volna tehát Bocskainak örülnie, ha azt kellett látnia, hogy már katolikus papok is ilyen mélyre süllyednek! S lám, a magyar tárgyilagos történetíró még ebben is Bocskai érdemét és vallási türelmét látja! Ezt az oltalomlevelet Bocskai a katolikus papoknak annál szívesebben megadhatta, mert ezáltal azok a papok ellenségből barátaivá lettek, viszont ismervén hajdúit, nagyon jól tudta, hogy ezzel még közel se mentette meg őket a kirablástól, sőt talán néha még a gyilkolástól se. Ő maga tehát mindenképpen nyert a dologgal, de a pap alig.

„Nem kérdezte, kinek, milyen a vallása.” Ez is különös egy megjegyzés. Miért kérdezte volna, mikor anélkül is tudta, hiszen akkor a vallási hovatartozandóság volt egy ember legfontosabb és ezért mindenkitől legjobban tudott ismertetőjele. Bocskai ne tudta volna tehát, ki milyen vallású, s ha nem kérdezte azt, amit anélkül is tudott, neki még az is érdeme? Azt úgyis tudja mindenki, hogy Bocskai nem volt szószátyár. Ő a tett embere volt, nem a beszédé. Hogy kérdezgette volna hát még azt is, amit úgyis tudott?!

Mi csak annyit tudunk, hogy Migazzit a felkelés egész ideje alatt börtönben tartotta annak ellenére, hogy mint püspököt, tehát főnemest, nem lett volna szabad az ügyében hozott ítélet előtt letartóztatni. Hogy Bocskai, mielőtt letartóztatta, tehát mielőtt a törvénytelenséget elkövette ellene, megkérdezte-e tőle, hogy milyen vallású, nem tudom. Lehet az is, hogy Bocskai tilalma miatt Ujlaky veszprémi püspöktől se kérdezték meg, mielőtt meggyilkolták, milyen vallású. Az is lehet, hogy gyilkosai olyan együgyűen ártatlanok voltak, hogy külön kérdés nélkül nem tudták, hogy a veszprémi püspök többnyire katolikus szokott lenni. Mi azonban azt hisszük, hogy éppen azért gyilkolták meg, mert tudták, hogy „bálványozó” és mint ilyen, a „német” király híve.

Pedig hát Ujlaky püspök nem is volt azok közül a püspökök közül való, akik állami hivatalt töltöttek be, Bocskaiék pedig állítólag csak az ilyen püspökökre haragudtak. Ujlaky püspök megmaradt csak a templom és az imádság mellett és mégis meg kellett halnia. De hát tehettek az ő gyilkosai arról, hogy éppen egy olyan püspök került a kezük közé, aki csak püspök volt, nem pedig kamarai elnök is egyúttal? Mivel nem tudták, milyen vallású, megkérdezni meg vezérük fenségesen szabadelvű felfogása miatt nem kérdezhették meg tőle, azért kérdezés nélkül gyilkolták meg. Ha tudták volna, hogy „katolikus”, biztos, nem bántották volna.

Ámde legalább a szegény Ráczkövy Ambrusról már igazán semmiképpen nem mondhatjuk, hogy csak azért dobták börtönbe és „csepegtették” ott meg, mert nem tudták, hogy bálványozó és nem is kérdezték tőle, hogy az-e, mert hiszen vele mindez csupán azért történt, mert nagyon jól tudták, hogy katolikus, s mert azt akarták – el is érték –, hogy ne legyen az. Aztán bizonyára az is egészen kétségtelen, hogy a kisvárdai papokat is csak azért gyilkolták meg, mert egy bizonyos, nekik nem kívánatos vallás hirdetői voltak, bár lehetséges, hogy kérdezni tőlük se kérdezték.

(Csak egy dolog igaz: az, hogy Kovács András, a derék kálvinista, valóban nem nézte, hogy az, akit, hogy életét mentse, házába fogadott, milyen vallású. Az ő viselkedése után azonban úgy látszik, mintha ő nem is lett volna Bocskainak valami nagy híve.)

Bocskai alatt a jezsuitákat is mind kiűzték mind Magyarországról, mind Erdélyből. Lehet azonban, hogy tőlük se kérdezték meg előtte, hogy milyen vallásúak, hisz Bocskaiéknak úgyis mindegy volt, ki katolikus, ki kálvinista. Mondom, mindezt én nem tudom. Én csak annyit tudok, hogy sokkal jobb lett volna, ha előbb inkább megkérdezték volna, milyen vallásúak s aztán meghagyták volna vallási és személyi szabadságukat, mint Bocskai módra ezt nem kérdezni tőlük, csak kergetni, űzni, hajtani vagy tömlöcbe vetni, csepegtetni, kezét-lábát levágni, tóba fojtani, meggyilkolni.

De hát a Szilágyi-történelem minderről semmit se tud. Ő csak azt tudja, hogy Bocskai még a katolikus papoknak is szívesen adott menedéklevelet, ha kérték tőle, és hogy sose kérdezte senkitől, hogy milyen vallású (de azért buzgó kálvinista volt).

Igaz, hogy Migazzi püspököt, aki kezébe került és aki a mozgalomban résztvevők gyűlöletének tárgya volt, nem engedte Bocskai megölni. Igaz, hogy gyilkosságokat csak ott követtek el, ahol ő nem volt jelen. Ámde ez nem érdem, hanem csak okosság volt tőle. Hogy mennyire csak okosság volt, mutatja, hogy viszont az elkövetett gyilkosságok tetteseit se büntette meg s nem is nyomoztatott utánuk. Ezt is az okosság kívánta ugyanis.

Az csak természetes, hogy Bocskai okosabb és előrelátóbb volt, mint a hajdúvezérek. Ő már mozgalma elején is jól tudta, hogy az ügy csak a császárral való megegyezéssel végződhet, nem pedig teljes győzelemmel. Neki, aki egyenesen a császári családba való beházasodás reményét melengette lelkében, érdeke volt, hogy a megegyezéskor minél kevesebb bűn terhelje lelkét s ne mint gyilkosnak kelljen a császárnál lánykérőben jelentkeznie. De viszont az is érdeke volt, hogy hívei is meg legyenek vele elégedve és ne nagyon csökkentse bennük azt a fanatizmust, mely sikerei fő oka volt.

Minden Bocskai bűne volt, ami törvénytelenség felkelése alatt az országban történt, mert maga a felkelés is az ő műve volt, s az ország, a hatalom s a vele járó felelősség is az övé volt. Ő szabadította fel a féktelen szenvedélyeket, ő bérelte fel és fogadta zsoldjába azokat a hajdúkat, akik „az Isten ügyéért” harcoltak ugyan, de azért „az Istent a Tiszántúl felejtették” és akiknek vezérét még ő maga is, aki a püspököt nem bántotta, kénytelen volt kivégeztetni. Főképpen pedig ő volt az, aki e püspök- és papgyilkosokat nem büntette s így fanatikus követőit úgyszólván felszabadította a bűnre.

Még Szilágyinál is bájosabb azonban Bocskai és protestánsainak tiszteletteljes bámulatában Benda Kálmán, Bocskai legújabb történetírója. Szerinte a pápai nuncius és a spanyol követ Bécsben „engesztelhetetlenül lázítottak a magyar protestánsok ellen”, pedig – mondja – „mindkettő fogadatlan prókátor” volt.

Ezt a megjegyzést vissza kell utasítanunk. Mindkét követ uralkodója: a pápa is, meg a spanyol király is éppen a Bocskai felkelését közvetlenül megelőző években is százezrekre menő aranyakat küldtek ide a mi török elleni harcunk támogatására. Ha ők nem lettek volna, a zsoldosok még fizetetlenebbek és így a magyar nép szenvedései még nagyobbak lettek volna. Később a töröknek hazánk területéről való végleges kiverésének is mindketten fő tényezői voltak állandó és tetemes pénz-, sőt katonai segélyükkel. A pénzüket tehát elfogadni, sőt állandóan kérni s aztán így köszönni meg, minden, csak nem magyar és nem lovagias eljárás.

Akinek a pénzéből élünk, annak joga van beleszólni ügyeinkbe, s mikor e jogával nem is él, csak tanácsot ad, akkor nem fogadatlan prókátor. Ami pedig magát a pápát illeti, ő ma a magyarság háromnegyed részének atyja, de legalább elméletben (a törvény betűje szerint) Bocskai idejében is az atyja volt. Az ő szavát mi százszor annyira becsüljük, mint Bocskai történetírójáét s megköveteljük tőle, hogy kalaplevéve beszéljen vele még akkor is, ha a török alóli felszabadulásunkat nem neki köszönnénk.

S akkor, mikor a pápai nuncius és a spanyol követ „fogadatlan prókátorságáról” van szó, ne feledjük azt se, hogy protestánsaink négyszáz éves történetük folyamán mást se tettek, mint hogy eleinte a török szultánt, különféle basákat és beglerbégeket, majd az osztrák, a cseh, de akkor még természetesen protestáns rendeket, majd a francia királyt, majd (Rákóczi) a porosz királyt és az orosz cárt, majd (a barokk kor protestáns magyar rendjei) a bécsi porosz, angol, holland követet kérték meg, hogy avatkozzanak bele a magyar belügyekbe, tehát erre éppen nem tartották őket illetékteleneknek. De azért nem láttam még olyan magyar történelmet, amely ezeket az idegeneket, mint fogadatlan prókátorokat emlegette volna és a magyar ügyekbe való beavatkozásukat, mint ránk nézve sértőket, visszautasította volna. „Hazafiaink” a világosi fegyverletétel után is minden reményüket a francia, angol és amerikai parlamentbe vetették, s bizony eközben egyiküknek se jutott eszébe, hogy ezek a mi ügyeinkben fogadatlan prókátorok.

Mikor tehát Benda Kálmánnak ez csak a pápa és a „katolikus” spanyol király képviselőjével kapcsolatban jutott eszébe, s nemcsak eszébe jutott, hanem még le is merte írni és oda merte vágni a magyar katolikus közönség szemébe, akkor a magyarkodás álarca alatt tulajdonképpen csak egyoldalú felekezeti elfogultságát juttatta ellenszenves kifejezésre. Ez azonban ma már, a XX. században, egy történetíróban szégyenletes dolog. Az azonban ezek után már csak természetes, hogy később ugyanez a Benda a nyíltan „pártos” történetírást hirdető kommunista propagandának is a szolgálatába állt s annak rádiójában is előadást tartott Bocskairól, természetesen ugyanazon szellemben, melyben könyvét a Horthy-korban megírta, csak – szintén természetes – most már sokkal nyíltabb katolikus-ellenességgel.

Mikor Bocskai fellépett, már több mint egy évtizede folyt nálunk a felszabadító háború a török ellen. És erre a háborúra – akkor, mikor Magyarország évi egész adóbevétele mindössze 30.000 forintot tett ki – a spanyol király (a pápát most hagyjuk, mert annak hozzájárulása eléggé ismert) a Szilágyi-történelem (V., 497. o.) szerint „évi százezer aranyat, két ízben 300.000-et, 1599-ben 400.000-et adott”. Mivel pedig Bocskai felkelése az éppen akkor felszabadítani próbált magyaroknak a keresztény zászló alól való gyalázatos dezertálását, sőt egyenesen az ellenség oldalára való átállását jelentette, talán volt néminemű joga a pápa és a spanyol király követének, hogy miatta „engesztelhetetlenül lázítson a magyar protestánsok ellen”, akik egyszerre oly gyalázatosan tönkretették azt az ügyet, melyet ők addig oly hallatlanul nagy áldozatokkal szolgáltak. Hogy ebben az esetben nekünk velük szemben „fogadatlan prókátort” emlegetni mit jelent, csak azért nem nevezem nevén, mert nem akarok Benda iránt kíméletlen lenni.

Ami a Bocskai-felkelés érdemét illeti, Benda ezt írja: „A magyar protestáns rendek ugyan forradalmi időkben ébredtek rá erkölcsi és számbeli erejükre s mégsem volt egy hang sem köztük, amely a másik felekezetet el akarta volna nyomni”. Bendának tehát mi minden ezeréves múltunkkal és hetvenszázalékos jelenünkkel csak az „a másik felekezet” vagyunk, melynek még a nevét kimondani se tartja érdemesnek.

Aztán ő azt tartja a protestantizmus dicsőségének, hogy a katolicizmus ellen részéről nem hallatszott „hang”. A „hangnál” kissé fontosabb tettek: a jezsuiták kiűzése, mégpedig olyan gyalázatos körülmények között és módon, hogy még a tatárok is megbotránkoztak rajta; püspökök, papok legyilkolása, tömlöcbe vetése és „csöpögtetése” neki semmi. Neki ez egyenesen dicsőség a protestantizmusra, mert miközben mindezt csinálta, hangot nem adott, csak tett.

Azt se veszi észre, hogy ha írásban is megörökített hangok nem is követelték rögtön a katolicizmus teljes kiirtását a véres gyakorlat mellett még elméletben is, az se a felkelők, hanem egyedül annak a katolikus világhatalomnak, mellyel e felkelőknek dolguk volt, a közelsége volt az oka, s az, hogy ennek legyőzésére kicsiny volt az erejük. Biztosíthatjuk róla Bendát, hogy ha maguk a Habsburgok is megbuktak volna ott Prágában, akkor majd hangok is hallatszottak volna „a másik felekezet” ellen s majd nálunk is keletkeztek volna ellene olyan törvények is, mint Angliában vagy a skandináv államokban keletkeztek.

Akkor nálunk is kimondták volna a halált nemcsak a jezsuitákra, hanem minden papra, aki ezután az ország területére lépni merészel, s akkor nálunk is megfosztották volna a magyar katolikust örökösödési jogától. Ez nemcsak valószínű, hanem bizonyos. Mert azt talán józan ésszel csak mégse gondolhatjuk, hogy Bocskai nomád hajdúi felvilágosultabbak, főként pedig szelídebbek voltak, mint ugyanakkor az angol és az északi protestánsok?! Egyébként a szűk látókörű és felelőtlen tömegek körében Bocskai táborában is bőven hallatszottak hangok annak a bizonyos „másik felekezetnek”, különösen pedig papjainak kiirtására s ennek igazságát ugyancsak könnyű elhinnie annak, aki az iváncsi békítésben a hajdúk „érveire” gondol.

„Ami gyűlölettel találkozunk – folytatja Benda –, az sem az Egyház, hanem mindig egyes méltatlan képviselői ellen irányult.” Itt szeretnénk megkérni Bendát, nevezzen meg legalább egyet az Egyház azon méltatlan képviselői közül, akik ellen joggal irányulhatott Bocskai protestánsainak haragja. Nem gondolhatott ugyanis másra, csak a két kamaraelnökre: Szuhayra és Migazzira, de láttuk már, hogy ezeknek se volt más bűnük, mint csak az, hogy „pór származásúak” voltak és jó hivatalnokok, akik megtették kötelességüket és a kincstár érdekeit hivataluknak megfelelően képviselték.

Ezek egyébként se voltak az Egyház képviselői, hanem az államéi, mert hívek és egyházmegye nélküli, címzetes püspökök voltak. Hogy Bocskaiék mégiscsak a püspököt látták és gyűlölték bennük, csak az ő katolikus gyűlöletüket bizonyítja. Bizonyára Ujlakyt, a meggyilkolt veszprémi püspököt se tarthatjuk az Egyház méltatlan képviselőjének csak azért, mert mint az Egyház főpapja, nem a protestáns vallás uralmáért küzdő és papgyűlölő forradalom híve volt, hanem a katolikus királyé. Egyébként színmagyarok színmagyarja s az egyik legősibb és leghatalmasabb magyar család utolsó tagja volt.

Ha Bocskaiék csak az Egyház méltatlan képviselőire haragudtak, azaz ha csak a papok bűnei háborították fel őket, akkor az összes pap közül miért éppen a jezsuitákra haragudtak legjobban? Hiszen vitathatatlan dolog, hogy ők nem a legrosszabb, hanem éppen a legjobb, a legegyháziasabb életű papok. Azt se mondja senki, még a protestánsok se, hogy a kisvárdai két pálosra is azért haragudtak annyira Nyáry hajdúi, mert rossz papok voltak. Vagy hogy Ráczkövy Ambrust is azért „csöpögtették”, mert erkölcstelen életű volt. Ha az lett volna, csak nem örültek volna annyira a „csöpögtetés” eredményének, a protestáns táborba való ideiglenes átállásának?

Hát ahhoz meg mit szóljunk, hogy Bocskai, a magyar Machiavelli, az erdélyi tömeggyilkos és székelykínzó, vagy a még Bocskaitól is hóhérkézre adott hajdúvezér, vagy az Istennek a Tiszántúlon hagyásával hetvenkedő közhajdúk akarnak leckét adni az Egyház képviselőinek s akarják megállapítani méltó vagy méltatlan voltukat? Annyit egészen nyugodtan kimondhatunk, hogy Bocskaihoz és az ő „szabadságharcosaihoz” viszonyítva mindegyik feltétlenül méltó képviselője volt az Egyháznak.

„Ugyan hány példát találnánk még rá a kezdődő vallásháború izzó levegőjében – folytatódik tovább Benda védelme, melyből egyébként azt is láthatjuk, hogy szerinte is „vallásháború” volt Bocskai felkelése –, hogy a felkelő protestáns fejedelemnek a protestáns országban legközelebbi emberei között katolikusok is legyenek. Bocskainak pedig a kancellárja, egyik legbensőbb embere, Kátay Mihály, katolikus volt”.

Az érv inkább Benda és Bocskai ellen, mint mellette szól. Benda ugyanis csak azzal dicsekszik, hogy Bocskai kancellárja katolikus volt, de azzal már nem (mert ezt szégyelleni kellene), hogy ezt az egyetlen katolikus emberét börtönbe is vettette, hívei pedig meg is lincselték, mégpedig – ezt senki se tagadhatja – egyedül azért, mert katolikus volt. Ha nem lett volna az, se Bocskainak, se a hajdúknak eszükbe se jutott volna, hogy Bocskai betegsége mérgezés és a méregkeverő Kátay, vagy hogy ez a Kátay a császárnak a kémje.

Egyébként pedig láttuk már, hogy Kátay éppen nem Bocskainak a katolikusok iránti türelme miatt lett kancellár. Ennek egyedül politikai okai voltak. Bocskai fanatikus protestánsnak mutatta magát (s ilyenkor szívből is beszélt), ha az ecsedi prédikátornak írt vagy mikor ecsedi Báthory Istvánnal tárgyalt, de a katolicizmussal rokonszenvezőnek mutatta magát akkor, mikor a bécsi pápai nunciussal vagy a jezsuitákkal értekezett (ilyenkor színészkedett vagy mondjuk enyhébben: diplomata volt).

A katolikus Kátayra egyedül azért volt szüksége, mert nemcsak a lutheránus német fejedelmekkel és protestáns osztrák és cseh rendekkel tárgyalt, akikhez Bocatiust, a protestáns felekezeti embert küldte, hanem a katolikus lengyelekkel és a császárral is, s a velük való tárgyalásra és az ő bizalmuk megnyerésére sokkal alkalmasabbnak tartott egy katolikus embert. (Látjuk, hogy Bocskai se tekintette a magyar ügyben – mint a pápai meg a spanyol követet – fogadatlan prókátoroknak se a protestáns, se a katolikus idegeneket.)

Hogy mindez Bocskainál mennyire nem jelent semmiféle benső érzelmet vagy becsülést, mutatja, hogy a jezsuitákkal is úgy tárgyalt, hogy utána nem győzték magasztalni, s azt írták róla, hogy nem is igen tekinthető reformátusnak. Viszont a bécsi békét megelőző tárgyalásokban pedig, mikor már nyeregben volt, olyan fanatikus gyűlöletet mutatott irántuk, hogy hosszú időn át makacsul ragaszkodott az országból való kitiltásukhoz.

Hogy a katolikus Kátayt se azért vette maga mellé, mert katolikus létére is bizalommal viseltetett iránta, hanem szíve ellenére csak politikai kényszerűségből, mutatja, hogy mikor megbetegszik, akkor mindjárt arra gyanakszik, hogy megmérgezték, és természetesen csak a katolikus Kátay (környezetében az egyetlen katolikus ember) lehetett a méregkeverő. Az akkori protestánsok ugyanis minden katolikusban méregkeverőt láttak. (Dóczyt, a már említett és még említendő kassai főkapitányt is annak tartották, s látni fogjuk, hogy Bethlen Gábor betegségének rosszra fordulását is egy Bercsényinek (Bercsényi Miklós ősének) tulajdonították, mert ő katolikus maradt az erdélyi udvarban is s még a címere is tele volt (a Bercsényi-címer ma is tele van) keresztekkel.)

Nálunk Benda Kátayval kapcsolatban tett megjegyzésével éppen ellenkező hatást ért el, mint akart. Mi abból, hogy Bocskai még egy katolikust is alkalmazott környezetében, nem azt a következtetést vonjuk le, hogy Bocskai milyen meghatóan megértő volt a katolikusok iránt, hanem inkább azon csodálkozunk, hogy lehet ma már a háromnegyed részében katolikus magyar népnek nemzeti szabadsághőse egy olyan ember, akinek még azt is érdeméül tulajdonítják, hogy a környezetében kivételesen még egy katolikus is volt.

Ezen még akkor is csodálkoznánk, ha az az egy katolikus ember nem politikai számításból, hanem Bocskai rokonszenve miatt lett volna ott a környezetében. Pedig hát gondolhatjuk, milyen katolikus lehetett az a Kátay, aki Rudolffal szemben egy Bocskait szolgált. Igaz, hogy Bocskai környezetében élni s át még sem térni is jelent már valamit. Ha azonban meggondoljuk, hogy Bocskai politikája kívánta azt, hogy Kátay egyelőre még át ne térjen, még ezt se írhatnánk Kátay javára, ha később Bocskai ellene való gyanúja és hajdúinak egész a lincselésbe fajuló nagy gyűlölete nem bizonyítaná azt, hogy élete vége felé ez a Bocskai környezetében díszkatolikusként alkalmazott Kátay inkább jobbra hajlott már, mint balra.

Benda olyanformán próbál írni, mintha őhozzá egy cseppet se állna közelebb a protestáns, mint a katolikus (minden protestáns történetírónk így tetteti magát). Próbálkozása azonban annyira nem sikerült, hogy noha a neve után én magam is katolikusnak gondoltam, műve olvasása közben mind lehetetlenebbnek tartottam ezt a feltevést. Pedig a saját fészkükbe piszkító katolikus írókhoz, mi magyar katolikusok, már ugyancsak hozzá vagyunk szokva.

Hogy mást ne említsek, ott van Takáts Sándor, aki még szerzetes létére is ugyancsak bőségesen elkövette ezt a tisztességtelen műveletet, bár élete végén, de lehet, hogy inkább amiatt, mert akkor már egyébként is erősen utat tört a történetírásban a tárgyilagosság – úgy látszik –, már ő is kezdett e szempontból tárgyilagosabb, tehát katolikusabb lenni. Ezért elkezdtem Benda vallása iránt érdeklődni s megtudtam, hogy valóban protestáns. Ezt azonban nekem nem lett volna szabad a művéből megtudnom. Károlyi Árpádnak Batthyány Lajos peréről írt hatalmas művéből például nem tudtam megállapítani, hogy a szerző milyen vallású, s csak később tudtam meg, hogy ő is kálvinista. Ez becsületére válik Károlyi Árpádnak.

Nos hát látjuk, hogy Benda annyira elfogultan protestáns, hogy még attól is meghatódik, hogy Bocskai még egy katolikust is megtűrt közvetlen környezetében s bizalmi állásban. Jól tudja, hogy hőse mennyire politikus volt s mennyire csak a célt nézte, de azért ettől ő mégis meghatódik. Most eszébe se jut, hogy az ő Bocskaija milyen ravasz politikus volt s érvényesülésének mennyire alávetett minden más érdeket, még a felekezetit is, pedig önmaga után kétségtelenül rögtön a felekezet (nem pedig a haza) következett nála.

Itt persze Benda most arra figyelmeztet bennünket, hogy a helyes történelmi szemléletnek az alfája az, hogy mindenkit kora szerint ítéljünk meg. Bizonyára arra gondol, hogy mi erről feledkezünk meg, mikor az ő szóban forgó érvén annyira megbotránkozunk. Világos – mondja bizonyára –, hogy egy mai protestánsnál (például magánál Bendánál) nincs abban semmi különös érdem vagy jellembeli kiválóság, ha katolikus alkalmazottakat is tart, sőt bizalmas barátai között is épp úgy vannak katolikusok, mint protestánsok. Bocskai azonban a XVI. század embere volt s akkor még csakugyan korát meghaladó felvilágosultság jele volt, ha egy felekezeti vezérférfiú katolikus embert is tartott környezetében.

Hagyjuk most azt, hogy a felvilágosult Bocskai ezt a katolikus embert csak azért, mert katolikus volt, méregkeveréssel gyanúsította, sőt – anélkül, hogy gyanúját bármivel bizonyítani tudta volna – börtönbe is vetette, hasonlóan „felvilágosult” hívei pedig meg is lincselték ugyanezt a katolikus embert. Maradjunk csak meg a korral való érvelés mellett. Meg kell állapítanunk, hogy noha a katolikus ember szemében a protestáns eretnek, exkommunikáció (egyházi átok!) alatt van, s legfeljebb akkor üdvözülhet, ha a téves lelkiismeret menti, ellenben a protestantizmus semmiképpen se tartja magát egyedül üdvözítőnek, mégis azt, amit Bocskai a katolikus Kátayval csupán politikából tett, valóban még politikából se igen találjuk meg kora protestáns fejedelmeinél. Bennük valóban ilyen nagy volt a fanatikus katolikusgyűlölet. Katolikus fejedelmekben vagy főurakban azonban egészen gyakori dolog volt az ilyesmi már a régi időben is, mégpedig nem is politikából.

Széchenyi Ferencnek, „a legnagyobb magyar” apjának például Hajnóczy (egy protestáns lelkész fia) volt a legbizalmasabb embere, titkára és tanácsadója. Fiának, Széchenyi Istvánnak is a kálvinista Wesselényi a bizalmas barátja (ennek hamarosan kitelt nála a becsülete, de nem azért, mert kálvinista volt) és a szintén kálvinista Kovács Lajos a legbizalmasabb munkatársa (neki nem is telt ki nála a becsülete). A katolikus, sőt jezsuitáktól nevelt II. Rákóczi Ferencnek egyenesen majdhogynem minden bizalmi embere protestáns volt. Az volt összes jószágának igazgatója (Klobusiczky), az volt az udvarmestere (Vay), az volt a komornyikja, illetve kamarása, aki még börtönében is vele volt (Berzeviczy) stb.

Igaz, erre azt lehet válaszolni, hogy a felhozott példák mind a felvilágosultság korából valók (II. Rákóczi Ferenc példája nem, mert ő még a vallásos barokk korban élt). A XVIII. század második felében és a XIX. században már régen megszűnt a középkor „szűklátókörű felekezetisége”.

Igaz, feleljük, ámde a barokk korban még épp úgy mindent a vallás szemszögén át néztek az emberek, mint Bocskai korában, mi pedig e korból a protestánsok, mégpedig olyan protestánsok alkalmazására és megbecsülésére, akiknek eszük ágában se volt katolikus gazdájuk kedvéért katolikussá lenni, e korból is nemcsak Rákóczi Ferencet tudjuk felhozni. Ott van az egyenesen „fanatikus” katolikus Báthory Zsófia, Rákóczi nagyanyja, akinek – látni fogjuk majd – szintén kálvinisták voltak a bizalmi emberei.

Ott van Zrínyi Miklós, a költő, aki még Rákóczinál is régebben élt, hiszen Rákóczi anyja, az ő testvérének a lánya volt, tehát Rákóczi nagyapja lehetett volna. Az ő jogi tanácsadója és legbizalmasabb embere is nemcsak protestáns volt, hanem kora legtüzesebb protestáns vezérférfia hazánkban (Vittnyédy). S Zrínyi e tekintetben annyira nem volt kivétel, hogy ugyanez a Vittnyédy majdnem minden akkori katolikus főúrnak ügyvédje volt.

De szolgálhatunk – mégpedig ugyancsak csattanós cáfolatul – még egy Habsburggal (!) is, mégpedig Bocskai korából, a XVI. századból. Említettük, hogy Bocskai Mária Krisztina főhercegnő (Báthory Zsigmond szalmaözvegye) kezére pályázott. Ez a Mária Krisztina Károly, stájer főhercegnek, 1. Ferdinánd legkisebb fiának, a lánya volt, tehát Rudolf császárnak, aki a legidősebb fiúnak, Miksának a fia volt, első unokatestvére. Ez a Károly főherceg adta tehát a legkatolikusabb Habsburgot az Egyháznak. Ő volt az is, aki Stájerbe legelőször jezsuitákat vitt. Az ő felesége volt az a Mária főhercegné, aki apai ágon bajor, anyai ágon azonban szintén Habsburg (I. Ferdinánd unokája) volt, s akivel a stájer protestánsok fanatizmusával kapcsolatban már találkoztunk. No hát ez a még Habsburgnak is Habsburg és még katolikusnak is katolikus Károly főherceg kortársa volt Bocskainak és ő mégis szívből tette meg egy protestánssal azt, amit Bocskai csak politikából, csak ravasz számításból tett meg a katolikus Kátayval.

Ez a Károly főherceg nagyon szerette a történelmet, s mivel az ő idejében, mint történetírónak, a protestáns Hieronimus Magisternek volt a legnagyobb neve, protestáns volta egyáltalán nem volt akadálya annak, hogy Stuttgartból meg ne hívja udvarába házi tudósának. (Hurter, II., 320. o.) Pedig hát nem is lehetett olyan rettenetesen nagy tudós, mert hiszen ki ismeri ma már Hieronimus Magistert? Az azonban egészen bizonyos, hogy Károly főhercegre nem lehetett ráfogni, hogy ő is csak ravasz politikai érdekből hívta magához ezt a szobatudóst, akinek a történelmi tudásán kívül más hasznát nem vehette.

S ne feledjük azt se, hogy a történetírás nem is olyan száraz tudomány, mint például az algebra, hanem bizony a vallással és a világnézeti felfogással is szorosan összefügg s hogy a protestantizmus elfogultságát, sőt katolikusgyűlöletet is mennyire bele lehet vinni, arról olvasóimnak ugyancsak sok alkalmuk volt már meggyőződni. A „bigott” Károly főherceg és még bigottabb neje tehát még ennek ellenére se féltek a protestáns tudóstól, annyira bizonyosak voltak a maguk katolicizmusának igazában. Ugyancsak példát adtak vele a tudomány önzetlen és elfogulatlan szeretetére és megbecsülésére. Ezt olyan művelt katolikusok, mint amilyen ő és felesége voltak, meg is engedhetik maguknak.

Hogy Hieronimus Magister az akkor – mint láttuk – a jezsuitáktól csak úgy nyüzsgő Grazban katolikussá lett volna, arról szó sincs. De természetesen arról se, hogy ha a családban valaki beteg lett, akkor mindjárt az ő mérgére gyanakodtak, még kevésbé hogy tisztán e gyanúra börtönbe is vetették, s annál kevésbé arról, hogy a főhercegnek a jezsuitáktól fanatizált testőrei meg is lincselték, s hogy a testőröket emiatt senki se vonta felelősségre. Pedig a katolikus Kátayval a rendkívül felvilágosultan protestáns Bocskai udvarában mindez megtörtént. De azért természetesen Bocskai mégis szabadelvűségéről, a stájer főherceg pedig bigottságáról híres még ma is.

Látjuk tehát, hogy a katolikus fejedelem udvarában a protestáns bizalmi ember még a XVI. században se olyan ritkaság, mint Benda gondolja. De látjuk azt is, hogy a mi történetírásunk olyan „tárgyilagos”, hogy nem azon botránkozik, hogy a katolikus Kátay Mihálynak, csak azért, mert katolikus volt s mert Bocskai környezetébe került, a nemesi szabadság megsértésével (amely szabadságért Bocskai állítólag harcolt) előbb börtönbe kellett kerülnie, majd a protestáns fanatizmus miatt borzalmas kínhalált halnia, hanem csak azon örvendezik, hogy milyen szép és milyen fennkölt vallási türelem jele az, hogy Kátay katolikus létére is a magyar szabadsághős Bocskai kancellárja lehetett.

Ha Bocskai tiszteletben tartotta volna a magyar (értsd: nemesi) szabadságot, Kátay még akkor se kerülhetett volna börtönbe addig, míg a törvényes bíróság ki nem mondta ügyében az ítéletet, ha valóban az ő mérge okozta volna Bocskai halálát. Bocskai azonban Kátayt nemcsak egyszerű gyanúra már letartóztatta, hanem letartóztatása után se indította meg ellene az eljárást, de viszont azért szabadon se eresztette. Mivel a józan ész alapján egész bizonyosra kell vennünk, hogy Bocskai a gyanú felmerülte s még inkább a gyanúsított letartóztatása után nyomoztatni kezdett az ügyben, Kátay perbefogásának elmaradását mással nem magyarázhatjuk, mint csak azzal, hogy a gyanú alaptalannak bizonyult, illetve hogy semmi olyan adat birtokába nem sikerült jutni, mely Kátay bűnösségét megerősítette volna. Milyen vérlázító törvénytelenség tehát, hogy Kátay ennek ellenére is börtönben maradt?

Említettem már, hogy Bocskai betegsége szimptómái [tünetei] alapján a mai történettudomány már bizonyosra veszi, hogy Bocskai természetes halállal halt meg. De hogy a felvilágosult protestáns Bocskai mennyire elfogultan igazságtalan volt a környezetében levő egyetlen katolikus és magyar emberhez, mutatja, hogy még ha valóban mérgezés okozta volna betegségét, akkor se kellett volna ezt éppen a katolikus Kátaynak tulajdonítania.

Ha valami igaz, akkor legalább az feltétlenül igaz, hogy a Szilágyi-történelem semmiképpen se Bocskai- vagy protestánsellenes. Ez a történelem, mivel nem tartozik az újabb történelmi művek közé, még Bocskai megmérgezését fogadja el, de – érdekes – e gaztettet nem Kátaynak, hanem éppen ellenkezőleg, azoknak a fanatikus protestánsoknak tulajdonítja, akik szerint Bocskai megalkuvó volt és a bécsi béke megkötésével elárulta a protestáns ügyet.

Ezt írja: „Bocskai lett a kiegyezés első áldozata, életével fizetvén meg békés törekvéseit.” Láthatjuk tehát, hogy Kátay valóban egyedül csak azért került börtönbe, mert katolikus volt és ennek ellenére is Bocskai környezetében élt.

Világos, hogy meghalnia is csak ezért kellett s hogy így nemcsak törvénytelen börtönbe juttatásának, hanem halálának is Bocskai az oka. Ő ugyanis Kátayról még végrendeletében is megemlékezik s itt megbüntetését „az utánuk valóknak ítéletére” hagyja. Világos, hogy ennél több se kellett a bécsi békével amúgy is elégedetlen, felekezeti fanatizmustól telített és gyilkosságokra amúgy is mindig kész hajdúknak s így a végrendelet valósággal felbujtás volt a gyilkosságra. Így aztán Bocskai halála után Kassa főterén a hajdúk Nyáry Pál vezetésével úgy összekaszabolták, hogy szegény feleségének a szó szoros értelmében lepedőben kellett hazavinnie tetemeit.

Az is érdekes, hogy a gyilkosság értelmi szerzője éppen Nyáry Pál, a már említett kisvárdai földesúr volt. Ha azonban ő oly lelkiismeretlenül tudta lemészároltatni azt a Kátayt, akit még Bocskai ugyancsak tág lelkiismerete se mert kivégeztetni, joggal kérdezhetjük, hogy vajon Kisvárdára, felesége birtokára is nem az ő parancsára mentek-e azok a hajdúk, akik az említett pálosokat onnan nemcsak elűzték, hanem oly kegyetlenül meg is gyilkolták? Sőt még azt is joggal kérdezhetjük, hogy el mertek volna-e menni a hajdúk éppen e vad vezérük birtokára papokat gyilkolni az ő tudta, sőt talán határozott parancsa nélkül?

* * *

Mit tettek Bocskai idejében a vallásszabadság ellen a Habsburgok? Csak annyit, hogy akkor, mikor a protestáns svéd, dán, norvég vagy angol király, a brandenburgi, a szász vagy pfalzi protestáns fejedelem országukban egyetlenegy kolostort, sőt katolikus plébániát se tűrt meg, a Habsburgok a magyar szabadság kedvéért szó nélkül, vagy legalábbis minden ellenintézkedés nélkül tűrték, hogy az ő Magyarországuk majdnem tisztán protestánssá legyen és hogy területén a katolicizmus majdnem olyan sorsra jusson, mint az említett protestáns uralkodóházak alatt élő protestáns országokban.

Eltűrték, hogy az akkor majdnem tisztán protestáns magyar főnemesség uradalmaiban és az összes magyarországi városban, annak ellenére, hogy a magyar törvénykönyv akkor még el se ismerte az új felekezeteket, sőt még változatlanul benne voltak a törvénykönyvben az ezek híveit elítélő, sőt megégetésüket elrendelő országgyűlési végzések, Magyarországon már a katolicizmus részére nem volt szabadság. A falvakban azért nem, mert ott a „cuius regio, eius religio” [az uralkodó vagy a földesúr szabja meg, hogy alattvalói milyen vallást követhetnek] elve alapján vallási tekintetben is a protestáns földesurak parancsoltak, katolikus papot ott nem tűrtek meg, büntették azokat a jobbágyokat, akik nem vettek részt a protestáns istentiszteleten, sőt láttuk, hogy még Bocskai után két évtizeddel is börtönbe vetteti a protestáns földesúr azt a protestáns lelkészt, aki a katolikus vallásra át merészelt térni.

Eltűrték ezek a Habsburgok, hogy a katolikusoktól épített templomok már mindenütt a protestánsok kezében legyenek. Eltűrték, hogy a városi tanácsok parancsoljanak a városok vallási ügyeiben, noha ezek a tanácsok már mind tisztán protestánsokból állottak.

Eltűrték, hogy ezek katolikust meg se tűrjenek városuk falai között, vagy ha ezt el is tűrték (mert hiszen a polgárok lelkébe nem láthattak), azt már nem, hogy a városban ilyen vallású emberek is laknak, a nyilvánosság előtt is megnyilvánulhasson. A város tisztségviselői között annál kevésbé tűrték meg őket. Eltűrték azt is, hogy ezek a protestáns városi tanácsok a templomokat, kolostorokat, iskolákat, ezek vagyonát, és általában a kegyes alapítványokat lefoglalhassák és protestáns célokra használják.

Eme üzelmek ellen fellépni bizonyára nem a vallásszabadság elnyomása, hanem a vallásszabadság megvédése lett volna, ha ti. a vallásszabadságon a katolikus vallás szabadságát is kell érteni, nem pedig a protestantizmusnak a katolicizmus felett való szabad zsarnokságát.

Kassán például – de Kassa természetesen nem kivétel, hanem a sok közül egy példa, mert akkor kivétel nélkül minden városban úgy volt, mint Kassán –, tehát Magyarország egyik legnagyobb városában, nem volt katolikus kézben egyetlenegy templom, sőt még csak egy kis kápolna se, pedig tele volt a város olyan épületekkel, melyeket a kassaiak ősei a katolikus istentisztelet hajlékául és szerzetesek és egyházi társulások részére emeltek.

Katolikus pap csak magánházban tarthatott magán istentiszteletet, még akkor is, ha ezt a császár katolikus kassai főkapitánya, az egész Felvidék katonai parancsnoka részére tartotta. Sokszor még a katolikusok magán istentiszteleteit is megzavarta a fanatikus és erejének tudatában levő ellenfél. Ha katolikus ember meghalt a városban, azt eltemethette a vidékről erre a célra behívott vagy a főkapitány zsoldosai részére ott szolgálatban tartott pap, de csak a temetőben. A városon át – mint akkor még mindenütt szokás volt – katolikus temetési menet nem vonulhatott keresztül. Hogy akkor ez így volt, azt minden, a történelemben alaposabban járatos ember tudja.

Mikor Oláh Miklós behozta az országba a jezsuitákat, ezek megpróbáltak megtelepedni Kassán (s hol telepedhettek volna meg jobban, mint olyan városban, ahol a katolikus főkapitány személyében ott helyben lakó és az egész fegyveres erővel rendelkező hatalmas pártfogójuk volt?), de már 1601-ben kénytelenek voltak végleg eltávozni a városból, mert a protestáns városi tanács még azt se volt hajlandó eltűrni, hogy mint magánszemélyek, templom és nyilvános istentisztelet nélkül, a katolikus hívek szolgálatára lehessenek.

Távozni kényszerülésük megakadályozására még a főkapitánynak se volt elég hatalma. Illetve hatalma feltétlenül volt, csak mersze nem. Nem volt tanácsos részére a városi tanáccsal és azzal az erőszakos közvéleménnyel, melyet ott a protestantizmus teremtett, szembeszállni.

Pedig hogy katolikusok mennyire voltak ebben az erőszakosan protestáns közvéleményű városban, azt láttuk már abból az idézetből, melyet erre vonatkozólag közöltünk. Láttuk, hogy mihelyt a főkapitány – természetesen a császár parancsára –, sarkára állt, legalább a dómot visszaadta a katolikusoknak és arra a protestáns terrorra, ami erre következett, hasonló terrorral felelt, mindjárt kisült, hogy még olyan protestánsok is katolikusok voltak, akikről legkevésbé gondolta volna az ember. (Teljesen úgy volt tehát akkor is, mint a bolsevista uralom vallásellenes terrorja alatt.)

Láttuk, hogy Lőcsén már azt is meg tudta akadályozni a protestáns (katolikus istentiszteletet a városban semmiképpen se tűrő) elszántság, hogy akár karhatalommal is vissza tudjanak venni a katolikusok a maguk részére egy templomot. Kassán is csak egész rövid ideig tartott a katolikus szabadság, mert már két év múlva a kardjára csapott Bocskai, mert inkább a törökkel szövetkezett, tehát a magyarság és a kereszténység árulója lett, csak hogy a kardjára csaphasson s Kassán megint mukkanni se lehetett katolikusnak.

Ennyi az, amit a Habsburgok a városban megpróbáltak.

A falvakban a földesurak kifejtette erőszakkal szemben még csak nem is próbáltak semmit. Láttuk, hogy a magyar földesurak sokkal nagyobb urak voltak annál, semhogy a jobbágyok lelkiismereti szabadságát velük szemben akár a királynak is védelembe lehetett volna vennie. Hiszen még enélkül is mindig majdnem verekedtek az országgyűléseken, olyan sok volt ott a protestáns rendek sérelme s panasza. Még csak az kellett volna, hogy még effajta sérelmeik legyenek. Az országgyűlésen mindig ők voltak offenzívában, a császár pedig defenzívában, ha még annyira „electus Romanorum imperator sember augustus” volt is a címe. Örült az, szegény, még ha defenzív állásait is tudta tartani a rendkívül aktív, állandóan támadásban levő s különösen nagy szájú ellenfeleivel szemben.

Láttuk, hogy még a városokkal is csak uralkodása és élete vége felé és akkor se azon a címen mert megpróbálkozni, hogy „lutherani comburantur” [a lutheránusok megégetendők] (hiába volt még akkor ez benne a törvénykönyvben), hanem szerényen csak azzal érvelve, hogy a királyi városokban ő a földesúr. Nagy szerényen tehát csak annyi jogot kívánt magának, amennyivel a földesurak rendelkeznek birtokaikon vallási téren. De még így se mert minden városban egyszerre intézkedni, hanem előbb kísérleti alanyt választott, Kassát.

Kassával kísérletezni is csak azért mert, mert maga az országgyűlés telepítette oda a török miatt hajléktalanná lett egri káptalant, tehát tulajdonképpen nem is a maga, hanem az országgyűlés határozatát hajtotta végre. Ha egyszer az országgyűlés a káptalant oda helyezte, akkor templomra is szüksége volt, mivel pedig a városban akkor már egyetlenegy templom vagy kápolna se volt annak a vallásnak a kezén, mely Kassa valamennyi templomát építette és amelyet a magyar alkotmány egyedül ismert el a magyarok törvényes vallásának, kénytelen volt legalább egyet annak is visszaadni.

Azzal kezdte, hogy leírt a városhoz, mint a katolikus Egyház kegyurához (minő iróniája a sorsnak!), hogy a dómot szíveskedjék átadni az országgyűléstől a városba helyezett káptalannak. A városi tanács megtagadta az engedelmességet s az átadásra semmi áron se volt hajlandó. Nem is tehette volna, még ha akarta volna se, mert a városban működő prédikátorok természetesen felfigyeltek a „veszélyre”, most még többet és még szenvedélyesebben prédikáltak mint máskor s olyan közhangulatot teremtettek, hogy – mint az önkénytől megvásárolt aljas árulót – inzultálták és a városból való menekülésre kényszerítették volna azt a tanácstagot, aki a császár kérelme teljesítése mellett szavazott volna. Ez az adott helyzetben minden protestáns számára lélektani lehetetlenség volt.

Mivel a sikeres kormányzásnak az alfája az, hogy mindent szabad mutatni, csak a tömegek előtti félelmet nem, tehát ha már kiadtunk egy rendeletet, azt végre is kell hajtanunk, s ezt természetesen a császár és a tanácsadói is tudták, katonai karhatalommal adták vissza a dómot a káptalannak, tehát a katolikus Egyháznak. Aki Rudolfot és általában a bécsi udvart ismeri, tudja, hogy ekkor már megbánták a dolgot s legjobban szerették volna visszacsinálni az egészet. A folytatásához egyedül csak azért ragaszkodtak, mert a visszavonulás most már annyira csúfos lett volna, annyira ártott volna a kormányzatnak, sőt a császár tekintélyének s annyira mutatta volna gyengeségét, hogy ilyen körülmények közt engedni végzetes következményekkel járt volna.

A hatalmas ellenfél azonban most már csak azért is meg akarta mutatni, hogy ő az erősebb. A városi tanács egy tapodtat se engedett. Tiltakozott. A templom kulcsait nem adta át. A kirendelt katonaságnak úgy kellett erőszakkal feltörnie a templom kapuját, de a „szentségtelen” műveletnél ott volt az egész város, mely nem ment ugyan ököllel neki a katonaságnak (annál sokkal több esze volt), de sírt, imádkozott, énekelte a zsoltárokat, azaz úgy viselkedett, ahogyan vértanúk szoktak és az olyan jellemhősök, akik Istenükért és az igazságért bármikor életüket adják, de a zsarnokság előtt meghajolni semmiképpen se hajlandók. Ugyanakkor a külföldre is siettek riasztó jeleket adni s ezek hatására hamarosan az egész protestáns Európa olyan volt mint egy méhkas a magyarok „vallásszabadságának” galád elnyomása miatt.

Mivel ettől kezdve minden magyarországi szószék egy-egy lángostorrá vált, mellyel az önkényt, az Antikrisztust, a római Babilont és a lelkiismereti zsarnokságot szinte eszeveszett őrületben csapkodták, Bécs részére a meghátrálás most már lehetetlenebb volt. Ezért – most már a lázítás, izgatás és hűtlenség megbüntetésére és az anarchia megakadályozására – büntetésül mint izgatókat és lázítókat, az összes protestáns lelkészt kiűzték Kassáról, a király rendeleteivel makacsul szembeszálló várost pedig vagyona elkobzásával, illetve zár alá vételével büntették. Hamarosan utána azonban Bocskai vonult már be Kassára, elkergette belőle az összes katolikus papot, illetve dehogy kergette: meg se merte a papok közül várni egy se, míg bevonul.

Jól is tették, mert mikor két évtized múlva Bethlen csapatainak bevonulását megvárták, mindegyiküket lemészárolták, noha ekkor semmi okot se adtak a protestánsok dühére, mert hiszen Bethlen felkelése előtt semmi sérelme se volt a kassai protestánsoknak. Bocskai óta ugyanis egész addig (és még utána is sokáig) a kezükben volt a visszaszerzett dómmal együtt kivétel nélkül minden templom s az a három pap, akit dühükben legyilkoltak, csak magán istentiszteletet tartott a főkapitány lakásának egyik szobájában.

Mi lett volna tehát a papokkal, ha idejében el nem menekülnek, Bocskai bevonulásakor, mikor előtte már izzadásig hevült a protestáns bosszúvágy, mert elvették tőlük a dómot, sőt utána büntetésül még a többi templomot is, a protestáns lelkészeket pedig kiűzték. Hogy ekkor a protestáns lelkészek közül meggyilkoltak, vagy akár csak megütöttek volna csak egyet is, arról természetesen szó sincs. Meggyilkolni csak a katolikus papokat gyilkolták meg (azokat még a protestáns sérelem, tehát a dühkitörés után évtizedek múlva is), de azokat mind (már ti. azokat, akiket megkaphattak) kínhalállal gyilkolták meg.

Mi volt Rudolf első lépése Kassán? Semmi más és semmivel se több, mint a vallásszabadság (most természetesen a katolikusok vallásszabadságának) rátukmálása a városban egy fanatikus, forradalmi lelkületű, a katolikus vallás nyilvános gyakorlatát semmiképpen se tűrő, de urat maga felett egyébként se ismerő többségre. A vallásszabadságot tehát erőszakkal kellett bevinni a protestáns Kassára. Rudolf leirata a városi tanácshoz a dóm átadására csak ezt jelentette, semmi mást.

Aki a kort ismeri, az természetesen tudja, hogy ha a városi tanács engedelmeskedik s a dómot átadja, ha nem is rögtön, de valószínűleg később a protestantizmus olyanforma megnyomorítása következett volna a városban, mint addig ugyanott a katolicizmusé volt. Sőt mint láttuk, ez – igaz, hogy most csak az engedetlenség és lázítás büntetéseként – rögtön be is következett. Igaz, hogy ma a felekezeti lázítást nem úgy büntetné az állam, hogy a lázító felekezet templomait veszi el és lelkészeit űzi ki, azaz ma nem a felekezetet, hanem a lázítókat személyükben büntetné meg, de akkor még más volt a felfogás, s ami a legfontosabb, ez a felfogás nem Rudolfnak és udvarának, hanem egész Európának, illetve az egész akkori művelt világnak a felfogása volt, természetesen a protestánsokat is épp úgy beleértve, mint a katolikusokat.

Ha az olvasót figyelmeztetjük azokra az adatokra, melyeket a stájer és osztrák, aránylag kis számú protestáns fanatizmusáról és erőszakosságáról ugyanezen korból felhozhatunk, akkor azt se fogja gondolni, hogy azok a kassai protestáns lelkészek talán nem is izgattak olyan nagyon, hanem csak rájuk fogták, hogy kiűzésükre ürügyet találjanak. Ha ugyanis Stájerben, ahol kisebbségben voltak, körükben lakott a főherceg s éppen olyan főherceg, aki akkor minden más Habsburgnál buzgóbb katolikus volt, úgy mertek viselkedni a protestánsok, mint láttuk, akkor igazán könnyű elhinni, hogy Kassán, ahol kizárólagos urak voltak és Bécstől több száz kilométerre voltak, nem kellett mesterségesen és csak ürügyként rájuk fogni az izgatást, hogy kiűzhessék őket.

Ha pedig valaki a mondottak és tőlünk is elismertek alapján azt mondja, hogy az egyik kutya volt, a másik eb: vagyis hogy addig, míg a protestánsok voltak hatalmon, azok nem tűrték a katolikusok vallásszabadságát, ha pedig Rudolfot hagyták volna a protestánsok hatalomhoz jutni, akkor a katolikusok nem adtak volna a protestánsoknak nyilvános vallásgyakorlatot, azt feleljük, hogy valóban ilyenformán lett volna a dolog.

Ne tessék azonban elfeledni, hogy a mi történetírásunk, iskolai nevelésünk (többé-kevésbé – de inkább többé, mint kevésbé – még katolikus iskoláink nevelése is) és közvéleményünk nem az eb és a kutya közti különbséget látja a katolicizmus és a protestantizmus viselkedése között, hanem a farkas és a bárány közti különbséget. A magyar közvélemény szerint a katolicizmus és az azt istápoló Habsburg-ház évszázadokon át a nálunk ártatlanul üldözött protestáns bárányok vérszomjas, vad és emberi érzést és méltányosságot nem ismerő farkasa volt és Bocskai is e farkasoktól üldözött ártatlan bárányok segítségére jött szabadságharcával.

Emiatt a jelen mű célja éppen az, hogy kimutassa, hogy vallásszabadság szempontjából itt valóban csak az eb meg a kutya különbség van a két fél között, nem pedig a farkas meg a bárány különbsége. Nem a farkas a báránnyal, hanem az eb küzdött itt a kutyával. Bocskai nem a protestáns báránynak a katolikus farkas kezéből való tiszteletreméltó kiszabadítására jött, hanem csak azért, hogy a maga, akkor már egy másik eb felett (Lőcsén) győzelmet aratott kutyáját továbbra is megtartsa győzelmes fölényében.

A katolicizmus nem farkas volt ebben a küzdelemben, melynek már természetével jár a vérengzés, s ha már farkasnak született, ha akarja, se lehet más, mint farkas, de a protestantizmus se bárány volt, mely vérengzeni, húst enni még akkor se tud, ha szeretne, hanem ugyanazon speciesbe [kategóriába] tartozott mind a kettő. Ha tehát elértük azt, hogy az olvasó azt állapítja meg, hogy egyformán bárány volt egyik is, másik is, vagy egyformán farkas, az már nagy eredmény.

Sőt, ha elismerjük is, hogy speciesben mégiscsak van köztük különbség, mert hiszen tagadhatatlan, hogy a katolicizmus egyedül üdvözítőnek tartja magát, a protestantizmus pedig nem; a katolicizmus igazságnak tartja magát, a protestantizmus csak családi tradíciónak vagy kulturális tényezőnek; emiatt az egyik erőszakos, kizárólagos s legalább elméletben valóban nem ismer vallásszabadságot (a katolicizmust farkasnak azonban ez esetben se mondhatjuk, mert a farkas önzésből s így igazságtalanságból bánt és semmisít meg másokat, az igazság részéről azonban felebaráti szeretet az, hogy nem tűr mást, csak önmagát), míg a másiknak szinte világnézete a vallási türelem: akkor is mindenkinek, aki a történelemben nem kontár, el kell ismernie, hogy ez a különbség a két világnézet követői között Bocskai korában még csak elméletben volt meg. A gyakorlatban akkor még egyformán nem tűrte egyik se a másikat. Bocskai korában tehát még olyan bárány küzdött a farkassal, amely – legyünk mérsékeltek s ne mondjuk hogy jobban, hanem csak hogy – legalább olyan jól tudott harapni, vérengzeni és ölni, mint ellenfele, aki farkasnak is született. Vajon melyik megbotránkoztatóbb: az, ha a farkas farkas, vagy az, ha egy bárány csap fel farkasnak s tud is legalább olyan farkas lenni, mint az?

Aztán ne feledjük el azt se, hogy Magyarország Bocskai korában egy katolikus uralkodóház országa volt és hogy akkor még lámpával se lehetett találni olyan protestáns uralkodóházat, mely országában katolikus nyilvános istentiszteletet megtűrt, sőt még olyat se, mely országaiból teljesen ki nem irtotta már (Dán, Svéd, Norvég-Finnország, Izland) vagy kiirtani meg nem próbálta (Nagy-Britannia) a katolicizmust, a Habsburgok viszont nálunk csak 1604-ben kezdték el ezt a protestantizmussal is megpróbálni s még akkor is csak a most vázolt félénk, vérszegény és eredménytelennek is bizonyult módon.

Ha tehát a magyarországi ebet az ugyanakkor szereplő külföldi, nyugat-európai kutyákhoz viszonyítjuk, akkor megint csak nem mondhatjuk azt, hogy az egyik eb volt, a másik kutya, hanem határozottan a Habsburg-kutyának kell adnunk a nagyobb türelem és nagyobb megértés pálmáját.

Ha pedig valaki ezt a kisebb vérengzést részükről nem megértésnek, hanem csak a tehetetlenségnek, tehetségtelenségnek és a belőle folyó félénkségnek tulajdonítja, akkor is figyelmeztetjük arra, hogy aki farkasok közé kerül, annak mindegy, miért menekül meg vagy miért kap kevesebb sebet, azért-e, mert a farkasa jóindulatú volt hozzá s megsajnálta, vagy azért, mert már vén farkas volt, vagy idétlen. A vén, a kényelmes, a gyönge vagy beteges farkas ugyanis bizonyos bárány-vonásokkal bír, legalábbis jobban hasonlít a bárányhoz, mint az igazi, tehát a szilaj, a vérengző farkas.

Tehát a Habsburgok viselkedése még így is becsületükre válik. Mivel pedig a Habsburgok a katolicizmust védték vagy terjesztették, a türelmetlenség bennük tulajdonképpen nem ellenszenves fogyatékosság, hanem vele jár annak az igazság öntudatának természetével, melyet terjesztettek. Mivel az igazság nem önzésből, tehát nem rosszaságból erőszakos, hanem az igazság örök törvényei miatt és az emberek iránti szeretetből, világos, hogy erőszakosságában is bárány vonásai vannak; nem tud olyan kíméletlen lenni, mint a rossz, mint a gyűlölet. Érthető tehát, miért voltak a Habsburgok sokkal kevésbé erőszakos (és ezért sokkal kevésbé sikeres) üldözők, mint protestáns fejedelmi kortársaik.

Aki a vallásszabadság alapján áll, tehát nyíltan hirdeti, hogy ő a vallásában nem megalkuvást nem tűrő igazságot, hanem csak vélekedést lát, melyről bizonyosságot sose lehet szerezni s emellett mégis türelmetlen, azt csak a gyűlölet vezetheti. S mivel a gyűlölet vezeti, világos, hogy természeténél fogva sokkal kíméletlenebb, sokkal kegyetlenebb, mint az, aki azért türelmetlen, mert meggyőződése, hogy olyan igazságok birtokában van, melyeket képviselnie kötelessége s melyek nemcsak őrá, hanem felebarátaira is áldást jelentenek. Világos, hogy az ilyen ember egészen másképpen erőszakoskodik, mint az előbbi, s hogy erőszakosságában is tiszteletreméltó.

Hogy mikor Kassán legjobban uralkodott a katolikus terror, mikor büntetésül például az összes lázító protestáns lelkészt kiűzték a városból, valójában akkor is a protestantizmus volt az úr, amit nagyszerűen mutat az, hogy Belgiojoso, a katonai karhatalom feje, akit pedig a magyar protestánsok egyik legvérszopóbb üldözőjüknek tartanak még ma is, közvetlenül azután, mikor a dómot erőszakkal kivette a kezükből, mint egy utcagyerekektől meghajszolt, megszorult kis kutya, az erőszak alkalmazása miatt azzal mentegette magát a kassai protestánsok előtt, hogy ő csak cseléd és szolga, s hogy parancsra, nem pedig a maga elhatározásából cselekedett.

Nagyszerűen lehet látni e mentségből, hogy Belgiojoso nem annyira a császárnak, mint inkább a kassai protestánsoknak volt a cselédje. Tőlük jobban félt, mint a császártól. Úgy látszik, meg is volt rá a kellő oka, mert láttuk, hogy még e megalázkodás ellenére se engedték be a városba az ottani protestánsok akkor, mikor már Bocskai elől kellett menedéket keresnie, noha akkor még igen messze voltunk Bocskai győzelmétől. De ha így mentegetőzik a protestánsok ellen elkövetett bűne miatt még a nagy katonai erővel bíró kassai főkapitány is, egyáltalán nem csodálhatjuk, hogy mikor Kassa után Lőcsén is vissza akarták venni a főtemplomot, itt – szégyenletes módon – már a nyílt kudarc is megmutatta, ki az úr a királyi városban: a koronás király-e, vagy pedig a protestáns városi tanács.

Lőcséről a „királyi” városból már a protestánsok gúnykacaja között kellett szaladniuk a király „templomvisszavenni” jött biztosainak és a velük levő kis karhatalomnak. Hogy a király tekintélyén ezáltal esett csorbát kiköszörüljék, másodszor is megkísérelték a dolgot, de szintén nem sokkal nagyobb karhatalommal. A királyi tekintély még nagyobb kárára újra dicstelen futás volt az eredmény. A karhatalom természetesen nem azért volt még másodszor is olyan kicsiny, mintha a királynak nem lett volna több katonája akkor Magyarországon, hanem mert már eleve bátortalanul kezdték a dolgot: nem rendeltek ki nagy karhatalmat, mert nem akarták ingerelni a protestánsokat.

De hát akkor miért kísérelték meg a dolgot egyáltalán? Azért, mert azt hitték, hogy a protestánsok karhatalom nélkül is engedelmeskednek majd annak a királynak, aki oly finom hozzájuk, hogy nem akarja nekik mutogatni a hatalmát? Vagy azért, hogy nyíltan is kitűnjön, amit egyébként mindenki úgyis tudott, hogy ebben az országban nem a király az úr, hanem protestáns alattvalói, akár vidéki kiskirályok azok, akár városi tanácsok? Bocskai ezek után már nem biztosra vehette-e kezébe a fegyvert, hogy ezt a királyt móresre megtanítsa, kivált mikor még a török is ott volt a háta mögött.

Ennyi volt hát mindössze az a vallási sérelem, ami miatt Bocskainak fegyvert kellett fognia a vallásszabadságért. Tulajdonképpen tehát ekkor még nem is történt semmi sérelem a protestantizmus ellen. Ha a kassai protestánsok bocsánatot kértek volna a királytól a parancsának való ellenszegülésért, a dómon kívül minden templomukat visszakapták volna, sőt – látva a vészes hangulatot az országban – bizonyára még a dómot is.

Láttuk, hogy el is ismerték még a felkelők is, hogy nem is azért keltek fel, mert már történt valami, hanem azért, hogy a jövőben se történjék. Vérszemet adott nekik a lőcsei siker. Amit már sikerrel megmutattak Lőcsén, meg akarták mutatni országos viszonylatban is. Meg akarták mutatni, hogy ők az erősebbek és mivel erősebbek, nem tűrik, hogy itt a katolicizmus velük egyenrangú legyen, vagy hogy a Habsburgok is úgy próbáljanak velük eljárni, mint ahogyan a nyugat protestáns fejedelmei országukban a katolicizmussal elbántak.

De egyúttal meg akarták védeni stájer, cseh és osztrák hittestvéreik vallásszabadságát is, azt viszont nem voltak hajlandók tűrni, hogy az ő birtokaikon vagy városaikban a katolicizmus is szabad legyen. Ezért ők, a vallásszabadság hős katonái, öltek is katolikus papokat, de hogy a császári sereg részéről csak egy protestáns lelkész is életét vesztette volna, arról nem tudunk. A fő céljuk azonban az volt, hogy egyszer s mindenkorra eltávolítsák felekezetük útjából egyetlen méltó és ezért veszélyes ellenfelüket: a jezsuitákat.

A jezsuiták

Amit a jezsuitákkal a magyar vagy akármelyik történetírás csinált és részben még ma is csinál, az az emberiség története és az egész európai kultúra egyik leggyalázatosabb szégyenfoltja. Emiatt az emberek tudatába már egészen beivódott, hogy a „jezsuita” szó valami rosszat jelent; a jezsuitát nem illeti meg az a szeretet és megértés, amely minden más embert megillet és amelyet minden más ember többnyire meg is kap, míg él, a közvéleménytől, halála után pedig – ha jelentős ember volt – a történelmi igazságszolgáltatástól. Ezt a megállapításomat egyes katolikus olvasóim talán túlzottnak tartják, aki azonban az angolszász, skandináv és protestáns német irodalmat és közvéleményt ismeri, semmiképpen se tarthatja túlzottnak s nem fogja annak tartani a protestáns magyar olvasó se.

Kivétel nélkül minden magyar szabadságharcunk, még a katolikus, sőt jezsuita tanítvány II. Rákóczi Ferencé is, a vallásszabadságot mindig együtt követelte a jezsuiták Magyarországról való kitiltásával, s nemcsak az illető szabadságharcosoknak nem volt tudatukban az, hogy e követelésükkel mindjárt meg is cáfolják azt, amit követelnek (a vallásszabadságot), hanem a közvéleménynek se jutott ez eszébe még ma se. Nem azt jelenti-e ez, hogy a jezsuita nem olyan, mint a többi ember, azt nem illetik meg azok a jogok, melyek a többi embert. A jezsuita vallási rákfene, melyet úgy kell irtani az emberek között, mint a lucernaföldön az arankát (s szerintük éppen olyan nehéz is irtani, mint azt), s irtása nemcsak nem ellenkezik a vallásszabadsággal és az emberszeretettel, hanem egyenesen annak követelménye. Ahol ugyanis a jezsuita elszaporodik, ott vége a vallásszabadságnak, de a becsületes emberi életnek is.

Egész a legújabb korig mindenki meg volt róla győződve, hogy a jezsuiták „a cél szentesíti az eszközt” elve alapján állnak s így „moral insanity”-ben szenvednek. S míg Lutherről, Gusztáv Adolfról, Erzsébet angol királynőről, Nagy Frigyesről, Mátyás királyról, Bocskairól, Bethlen Gáborról, Napóleonról, Hitlerről, Sztálinról és társaikról senki se tudja, vagy alig tudja valaki, hogy ezen elv alapján jártak el, vagy ha tudja is, ezt nagy politikai tehetségükkel azonosítja s inkább tisztelettel bámulja, mint botránkozik rajta, addig egy visszataszító rágalomhadjárat és rendkívül eredményes hírverés gondoskodott róla, hogy a jezsuitákról ezt mindenki tudja, mégpedig a legnagyobb erkölcsi megvetés közepette.

Egész a legújabb időkig a protestáns iskolásgyerekek egyenesen a hittankönyvükből tanulták ezt, nem is olyan régen pedig még a történelemkönyvekben is benne volt, mégpedig nem is csak azokban, melyeket a protestáns felekezeti iskolák használtak. Pedig a magyar bíróság ma már jogerős ítélettel állapította meg, hogy ez az állítás rágalom.

Ez a bírósági ítélet bizony mondhatatlan szégyen a protestáns hitoktatásra. (Lehet-e nagyobb szégyen, mint rágalmazó hitoktatás?!) Ők azonban úgy segítettek magukon, hogy azóta a hittankönyveik azt mondják, hogy lehet, hogy a jezsuiták ezt a gyalázatos elvet kifejezetten nem tanították (hiszen annál ők sokkal ravaszabbak és képmutatóbbak), de állandóan gyakorolták. Ha ez igaz lenne, akkor is csak az lenne a bűnük, hogy pap létükre se voltak jobbak Gusztáv Adolfnál, Nagy Frigyesnél, Bocskainál, Bethlen Gábornál, Napóleonnál, vagyis a történelem legnagyobbjainál. Az igazság azonban az, hogy soha nem volt még emberi testület a földön, még katolikus papi testület sem, amely ezt az elvet kevésbé gyakorolta volna, mint a jezsuiták.

Nem hiába, hogy Krisztus Urunk előre megmondta, hogy „nem nagyobb a szolga uránál: ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak” (Mt 5,11; 10-22-24; Jn 13,16), de ma már az emberi hitványság, gyűlölet és rágalom oda jutott, hogy a „The Pocket Oxford Dictionary”-ban [az Oxford zsebszótárban] a „jezsuita” címszó alatt ezt találjuk: „Member of Society of Jesus” [Jézus-társaság tagja] és „deceitful person” [csaló, álnok személy]. A szó tehát az angol nyelvben kettőt tesz. Először a Jézus-társaság tagját és másodszor csalárdsággal teli személyt. Az igazság pedig az, hogy a jezsuiták nemcsak különb erkölcsű és jellemű emberek azoknál, akik őket ilyen elfajult embereknek gondolják, hanem jezsuitának lenni olyan jó embert jelent, amilyent angol és nem angol protestánsaink nemcsak nem láttak még, hanem el se hinnék, hogy még ilyen jó emberek is vannak a világon. A jezsuiták a legjobb papok és a legjobb szerzetesek a földön. Nem volt még a földön (még Krisztus Egyházában sem) olyan testület melyben olyan sok volt a jó és olyan kevés a rossz, mint a jezsuita rendben.

Gyarlók természetesen még köztük is akadnak, sőt még bűnösök is, mert ahhoz csoda kellene, hogy ilyen egy se legyen köztük, Isten pedig annyira nem csodákkal kormányozza a világot s benne az Egyházat, hogy még az apostolok közé is ő maga odaválasztott egy Júdást, sőt még a jó apostolok között is megengedte Péter hittagadását és hamis esküjét. Azt pedig csak nem kívánhatjuk józan ésszel, hogy Isten a jezsuiták ezreit jobban szeresse, mint a maga tizenkét apostolát, akiket nem is ő maga, hanem emberek válogattak össze. Az azonban igaz, hogy a jezsuiták között olyan kevés rossz ember van, amilyen kevés csak emberileg lehetséges és hogy köztük éppen nem ritkák az olyan emberek, hogy az ember a mennyország leheletét érzi, ha érintkezik velük.

Egyébként még ha hihetetlennek látszik is a dolog, mégis azt kell mondanom, hogy kiválóságukat azok is tudják, akik „deceitful person”-ozzák őket. Hogy például igen okos emberek, azt éppen ők hangsúlyozzák legjobban (sajátságos, hogy éppen ők, akik a tehetségnek mindent megbocsátanak, őket azért, mert tehetségesek, csak annál jobban gyűlölik, sőt éppen ezért gyűlölik legjobban), de úgy látszik, hogy erkölcsi elfajulásukat is csak inkább hirdetik, mint hiszik. Rendkívül meglepett például, hogy nyolcadikos gimnazista koromban egyik tehetséges zsidó osztálytársam, aki kitűnt a jezsuiták iránti gyűlöletével (akkor még ilyenné kellett válnia annak, aki sokat olvasott), egyszer ezt is mondta: Természetes, hogy ha katolikus lennék és papnak mennék, semmi másnak nem mennék, csak jezsuitának.

De hát akkor miért gyűlölte őket annyira? Mert a katolicizmust gyűlölte. De hát akkor miért csak a jezsuitákat, miért nem a katolicizmust becsmérelte? Mert a gonosz azonos a sátánnal, a sátán pedig okos, hiszen angyal volt azelőtt. Divide et impera, mondja az okos. Oszd több csoportra az ellenséget s így diadalmaskodni tudsz rajta.

A katolicizmust, Magyarország ezeréves és a magyar nép háromnegyed részének ma is vallását, melynek tiszteletét majdnem minden katolikus az anyatejjel szívja magába, nem lenne okos támadni. Ha azonban különbséget teszel a katolicizmus és a jezsuitizmus (vagy bigottizmus, klerikalizmus, ultramontanizmus) között és nem a katolicizmust, hanem csak a jezsuitizmust (klerikalizmust, bigottságot stb.) támadod, azon már nem háborodnak fel úgy a katolikusok, sőt így ők is hozzászoknak ahhoz, hogy a kettő között különbséget tegyenek, ők maguk is elkülönözzék [elhatárolják] magukat a jezsuitáktól vagy klerikálisoktól s csak katolikusnak, de nem egyúttal a jezsuiták barátjának vagy klerikálisnak is tartsák magukat.

Ez a tanulságos dolog azonban az én zsidó barátommal való beszélgetés közben nem sült ki, mert nem akartam megszégyeníteni azért, mert egyszer legalább őszinte volt s ezért nem tettem fel neki azt a kényes kérdést, melyből csak a fenti eredmény jöhetett volna ki.

Aki érthetetlennek tartja, hogy az emberiség, amely ha gyűlöli a papságot, csak a papságban található visszaélésekért gyűlöli, mégis éppen azokat a papokat (a jezsuitákat) gyűlöli legjobban, akik körében a legkevesebb visszaélés található, azt egyszerűen csak arra figyelmeztetjük, hogy olvassa el Szent János evangéliumának 15. fejezetében a 17-20. verset, ahol ezt találja:

„Ha gyűlöl benneteket a világ, tudjátok meg, hogy engem már előttetek gyűlölt. Ha e világból valók lennétek, a világ azt, ami az övé, szeretné. Mivel azonban nem e világból valók lennétek, a világ azt, ami az övé, szeretné. Mivel azonban nem e világból valók vagytok, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, azért gyűlöl benneteket a világ. Emlékezzetek meg a beszédről, melyet hozzátok szóltam: A szolga nem nagyobb, mint ura. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak.”

Ez mindent éppen eléggé megmagyaráz. Az, hogy őket még a papok között is legjobban gyűlöli „a világ”, minden igazi jezsuitának nemes büszkesége és a legbiztosabb záloga a szemében annak, hogy jó úton jár és „a legjobbat választotta” akkor, mikor jezsuita lett. Az egyikük, mikor pesti rendházukat éjszaka megrohanta az ÁVÓ és a rendtagokat elhurcolta, egész természetességgel, sőt kedélyesen azt mondotta, hogy „az ilyesmi a mi menetrendünkhöz már hozzátartozik”. Valóban, egy olyan rendszer, melynek egyik legfőbb programja az istentelenség terjesztése, nagyon ostoba lenne, ha haragja, gyűlölete (vagy esetleg félelme) nem elsősorban a katolikus Egyház s abban is nem elsősorban a jezsuiták ellen irányulna.

Mikor az emberek a papok ellen beszélnek, maguk is azt hiszik, hogy csak a bűneik, csak a nem illő életmódjuk miatt haragszanak rájuk. Az igazság azonban az, hogy a papok életmódján való botránkozás csak ürügy, és csak arra jó, hogy az emberek önmagukat becsaphassák és gyűlöletüket a becsületérzés leplébe burkolják. Mivel a maga bűneit elismerni, s még inkább megjavítani, húsba-vérbe vágó, keserves dolog, a gyarló ember a maga bűnei helyett inkább a papokét látja; önmaga helyett őket szeretné jobbaknak látni. Ez annál előnyösebb, mert fáradságba nem kerül s mégis erkölcsi alapon áll s látszólag nemes célt követ az ember. (Azért csak látszólag, mert ezek az emberek a papok bűneiről nem fájdalommal, hanem gyűlölettel s kárörömmel beszélnek s mert a megszólalás is bűn, még inkább bűn a rágalmazás és éppen a papok megszólalásával az embereket még rontjuk is, mert csökkentjük bennük az erkölcsi ellenálló erőt. A gyarló ember ugyanis ilyenkor mindjárt azt gondolja, hogy ha még a pap is így tesz, miért ne tehetnék így én is, és ha ezt még a pap se tartja bűnnek, miért tartsam annak éppen én. Csak nem kívánhatja tőlem senki, hogy jobb legyek, mint a papok?!)

Hogy tényleg valóban csak a rosszaság beszél a papok valós vagy állítólagos bűnein botránkozó emberekben, kétségtelenül bizonyítja az, hogy nem azok botránkoznak a papok bűnein, akiknek joguk volna hozzá, mert valóban jobbak, mint sok pap. Az ilyenek észre se veszik a papok bűneit (csak az szokott ugyanis másban mindent mindjárt a legrosszabbra magyarázni, aki maga is rossz, mert hiszen elsősorban önmagunk alapján ítélünk), ellenben azok között, akik a papok bűneit hánytorgatják, alig találunk olyat, aki ugyanazokban a bűnökben (legtöbbször még sokkal nagyobbakban is), melyeket a papokban annyira utál, maga is vétkes ne volna.

„VI. Sándor meg Luther” című művemben kimutatom, hogy Luther, aki oly eleven erővel tudta gyűlölni a pápa, a bíborosok, püspökök, papok és szerzetesek bűneit, legalább olyan, sőt nagyobb bűnös volt, mint VI. Sándor, a bűnei miatt leghírhedtebb pápa.

Amit egyénenként tapasztalunk, általánosságban is tapasztaljuk. Ez a magyarázata annak, hogy azok a protestánsok, akik azt hiszik, hogy csak a rosszat kifogásolják s gyűlölik a papokban, mégis a jezsuitákat, azt a papi testületet kifogásolták és gyűlölték a történelem folyamán legjobban, amelyben kétségtelenül a legkevesebb volt a rossz. Lássák tehát be végre, hogy a papok gyűlölete nem a papok bűnei miatt van (ezeket egyébként se a híveiknek kell számon tartaniuk, hanem a feljebbvalóiknak), hanem azok nagy bűnei miatt, akik ebben a papok elleni gyűlöletben részt vesznek.

Másképp azt se lehetne megmagyarázni, miért csak (vagy legalábbis elsősorban miért) a katolikus papok ellen van gyűlölet s köztük is miért elsősorban a jezsuiták ellen? Én még olyan zsidót nem láttam, aki valakit csak azért gyűlölt, mert megtudta róla, hogy rabbi. Olyan protestánst se, akit féktelen düh fog el, mikor megtudja, hogy például az útitársa egy protestáns lelkész. Ámde nemcsak a kálvinista regényíró, Móricz Zsigmond fakadt dühre és hánykolódott ideges haraggal ágyában utolsó napjaiban, mikor meglátta, hogy a klinikán apácák az ápolói (érthető is ez, hiszen regényei csak úgy duzzadnak az állati érzékiségtől), hanem gróf Károlyi Gábor (Tibornak a családi vagyonból bizonyára nem ok nélkül kitagadott fia) katolikus létére is olyan dühbe jött, miközben a kávéházban belekötött egy papba, hogy azonnal gutaütést kapott tőle és ez okozta halálát. Ugyanő előtte még azokat a papokat is hazakergette, akik felesége koporsója mellett temetés céljából megjelentek.

Mindenki jól tudja azt is, hogy nemcsak egy olyanforma katolikus ember volt és van, mint Károlyi Gábor.

A közöltek után mi sem természetesebb, hogy Bocskai, a magyar Machiavelli, az erdélyi főurak törvénytelen kivégzője és szabadságukat védő székelyek orrának-fülének levágója és az Istent a Tiszántúlon hagyó gyilkos hajdúi is haragudtak a papokra (de természetesen ők is csak a „méltatlanokra”), és hogy ők is még a papoknál is jobban haragudtak a jezsuitákra s hogy az egész mozgalom egyik fő célja volt, hogy őket mind Erdélyből, mind Magyarországról „kiigazítsa”. Erdélyből sikerült is neki, Magyarországról csak részben.

Itt meg-megújuló követelésük és a legmagasabb kitartásuk ellenére is csak annyit tudtak elérni, hogy a magyar jezsuitáknak fekvő jószáguk, tehát a szélesebb működéshez szükséges anyagi erejük nem lehetett, de azt már nem, hogy hazánkból egyszerűen kiűzessenek. Bocskaiék e követelésükkel a legnyíltabban megsértették a magyar szabadságot és alkotmányt, amely szerint magyar nemest törvényes ítélet, tehát bűnének hivatalos bebizonyítása nélkül nem lehetett vagyonszerzési jogától megfosztani, annál kevésbé hazájából száműzni. Bocskai pedig állítólag a magyar szabadságért küzdött.

De még az alkotmánynál is jobban megsértették a vallásszabadság elvét (amelyért állítólag még jobban küzdöttek), mert a katolikus Anyaszentegyház éppen legkiválóbb fiait üldözték és büntették. Ha van Magyarországon vallásszabadság, akkor egy magyarnak (s még inkább: egy magyar nemesnek) joga van olyan vallást követni, amilyent akar, és ha a katolikust követi, joga van olyan szerzetbe lépni, amilyenbe akar, tehát Istent olyan módon szolgálja, ahogyan ezt ő a maga lelkiismerete szerint a legjobbnak látja és legüdvösebbnek találja. Bocskaiék haragudtak a „méltatlan” papokra, sőt állítólag csak azokra haragudtak, de ugyanakkor meg akarták tiltani nemcsak a magyar jobbágyok, hanem még a magyar nemesek fiainak is, hogy olyan szerzetbe léphessenek, melyben legjobban megtalálhatták volna azokat a feltételeket, hogy valóban jó papokká lehessenek s ilyeneknek meg is maradjanak.

Sajátságos, hogy ez a vallásszabadság elvével olyan tűrhetetlen ellentétben álló s álnok volta miatt különösen ellenszenves viselkedés egyáltalán nem lett akadálya annak, hogy Bocskait és híveit a vallásszabadság bajnokainak ne tartsa már 350 éven át egész Magyarország közvéleménye, köztük még a katolikusok is. Pedig még egy protestánsnak is a szemébe kellett volna nevetnünk azért az együgyűségért, hogy a jezsuiták kitiltásáért való harcot össze tudja egyeztetni a vallásszabadságért való küzdelemmel, sőt egyenesen vele azonosítja.

Pedig ez a jezsuitagyűlölet és jezsuita száműzés közel se volt olyan kis jelentőségű dolog, hogy a katolikus vallásnak Magyarországon való szabadságát nem lényegében, hanem csak egy egészen jelentéktelen dologban érintette volna. Nem. Bocskai korában a jezsuiták Magyarország területéről való kitiltása egyet jelentett az egész magyar katolicizmus megnyomorításával. Nem jelentett ez kevesebbet, mint azt, hogy az akkor majdnem porba sújtva fekvő, majdnem végleg tönkretett magyar katolicizmus ott is maradjon végleg a porban (sőt – sajnos – a piszokban).

A katolikus Egyház számára a jezsuiták száműzése után biztosított „tökéletes” vallásszabadság egy nagy üres hólyagot jelentett volna tartalom nélkül. Bocskai ugyanazt akarta a magyar katolicizmussal, mint az, aki előbb tövig levágja a madár szárnyait, aztán kitárja előtte kalitkája ajtaját és lelkesen odakiáltja neki: Szabad vagy! Mehetsz!

Bocskaiék csak úgy voltak hajlandók szabadságot adni az Egyháznak, illetve az Egyház már rég meglevő, sok százados múltú szabadságát csak úgy voltak hajlandók neki meghagyni, hogy előbb kellően gondoskodtak róla, hogy szabad lehessen, a porból fel ne repülhessen, sebeiből meg ne gyógyulhasson, többet soha erőre ne kaphasson. De akinek a szabadságát így kell és csakis így lehet érteni, azt minek mondjuk szabadnak? Hogy mókázzunk vele és az együgyűeket, akik még erről is elhiszik, hogy szabadság, a hátuk mögött kigúnyolhassuk, a beavatottakat pedig, akik tisztában vannak a helyzettel, vérig sértsük?

Mi volt Bocskai idejében jezsuiták nélkül a magyar katolicizmus? Néhány püspök papok és hívek nélkül, s akik jó részének még a székhelye és egyházmegyéje nagy része is török uralom alatt volt (Esztergom, Kalocsa, Eger, Csanád, Győr, Veszprém, Pécs, Vác). Híveiket kiirtották vagy rabszolgáknak elhurcolták, akik pedig még éltek közülük, nádasok között lappangtak, vagy ki tudja hova széledtek, hova szaladtak. Anyagi támaszuknak, javadalmaiknak még az a része is régen protestáns oligarchák kezében volt, amely nem volt török foglalás. Vagy ha nem, a végvárak fenntartására volt lefoglalva az államtól.

Papnevelésről szó se lehetett. Nem is volt az egész országban egyetlen papnevelő intézet se akkor, mikor Bocskai fellépett. Pedig akkor a régi papságból csak hírmondók maradtak már s ilyenek is csak a Felvidék és talán még a Dunántúl nyugati határszélein voltak néhányan. A szerzetesekből még hírmondók is alig, hiszen ha ugyan még megvolt a kolostor, annak apátja vagy prépostja is egy-egy ragadozó „evangélikus” főúr volt azon a címen, mert az apátság vagy prépostság javait már elfoglalta, sőt annak idején az egymással harcoló két király valamelyikétől még adomány-, vagy legalább záloglevelet is kapott róla. Ezért még az apáti vagy préposti címet is viselte.

A néhány falusi iskolán kívül – ha ugyan ilyen is megmaradt valahol – nem volt ekkor a katolikus Egyház kezében egyetlen magasabb iskola vagy kollégium, s mivel ez akkor már vagy egy évszázada így volt, az ország értelmiségében alig volt már a katolicizmusnak képviselője. Akkor már vagy száz éve a papi utánpótlásról se gondoskodott senki. Világos tehát, hogy az állapotoknak az idő haladtával szükségképpen még rosszabbodniuk kellett, hacsak valami nagy dolog az Egyház javára nem történik. De ennek a nagy dolognak belső megújító erővel kellett bírnia.

Ilyen körülmények között gondolhatjuk, de az ismertetett 1554-es zalai egyházközségi látogatás fennmaradt jegyzőkönyvében írásbeli bizonyíték is maradt róla, hogy a külső pusztulás mellett annak a pár papnak és szerzetesnek is, aki megmaradt, milyen lehetett a lelki világa, a belseje, a teológiai tudománya és az erkölcsisége. Hiszen az akkori viszonyok okozta általános eldurvulás a papság erkölcsein is szükségképpen meglátszott. Nem volt, aki fegyelmet, rendet tartson, az Egyház rendeleteit, előírásait végrehajtsa, a bűnöket, visszaéléseket büntesse. Ha volt is, abban se volt sok köszönet.

A püspökök, érsekek nem az Egyház, hanem a király emberei voltak. Ő nevezte ki őket, de nem egyházi, hanem állami és személyes szolgálatokért. Fizetett királyi hivatalnokok voltak már csak azért is, hogy legalább valami megélhetési forrásuk legyen, de emiatt viszont nem is értek rá püspöki hivatalukkal foglalkozni. Viszont a népszerűtlen hivatal (kamarai elnökség, azaz adóhivatali főnökség) mint püspököt tette gyűlöltté azt, aki tulajdonképpen minden volt, csak püspök nem, de a címe mégis püspök volt s a történelem is mint püspököt emlegeti. Pedig a valóságban legtöbbnyire nem is voltak ezek püspökök, mert nem voltak felszentelve sokszor még pappá sem. A legtöbbnek még pápai kinevezése se volt, csak királyi. A pápai megerősítést többnyire nem is kérték az illetők. Ez is mutatja, milyen lelkületűek voltak.

Amelyik kérte és meg is kapta a pápai megerősítést, tehát még a jámborabbak közé tartozott, azt is, még utána évek múlva is Rómából kellett állandóan noszogatni, végül már szinte kényszeríteni, hogy mikor akarja az „érsek” úr végre magát felszenteltetni, s ha végre ez is megtörtént, mikor fogja végre az első miséjét elmondani. A vonakodás egyébként érthető, hiszen az illetőnek a felszentelés egyáltalán nem volt szükséges. Hívei, papja, püspöki munkaköre úgyse igen volt, a címe, rangja és jövedelme pedig – már amennyire volt – úgyis megvolt.

A mondottakból természetszerűleg következik, hogy papos életűek se voltak ezek az akkori érsekek és püspökök. Még papos gondolkodásúak se. Hol tanulták volna a papos gondolkodást, és különösen hol szokták volna meg a papos életet? Talán a császári udvarban (mert hiszen többnyire onnan kerültek ki), mely úgyszólván mást se tett, mint ide-oda utazott: hol a német birodalmi gyűlésre, hol Prágába, hol Pozsonyba, hol Innsbruckba, hol Grazba, hol a harctérre, hol ahhoz vagy ehhez a választófejedelemhez vagy birodalmi városhoz, a „türkische Hilfe” [török elleni segítség] irányában való kérésnek kissé nagyobb nyomatékát adandó? Vagy talán a kancellárság vagy a kamarai elnökség közepette, mikor a királyi kinevezéseket intézték, vagy a gyűlöletes adókivetéseket vagy birtoklefoglalásokat végezték, vagy miközben az erdélyi fejedelmekhez jártak követségben, diplomáciai megbízásban, sőt egyenesen a török szultánhoz (mint Verancsics, a később esztergomi érsek), kitéve magukat a hónapokig tartó, banditáktól veszélyeztetett konstantinápolyi út viszontagságainak?

Mindmegannyi hathatós ok ez, hogy valaki kivetkőzhessék papi mivoltából és elszokhassék az aszketikus, önmegtagadó életmódtól. Így mindjárt jobban megértjük, miért nem miséztek közülük még azok se, akik papok voltak. De a XVI. század levegője is annyira tele volt az akkor divatot jelentő protestáns vagy protestáns ízű eszmékkel, hogy – ha csak külön nem dolgoztak ellene – az akkori papoknak – kivált a műveltebbeknek és olvasottabbaknak – nemcsak az életmódja, hanem még az elvei se voltak tiszta katolikusok. Hiszen láttuk, hogy I. Ferdinánd halála után még a császár is évtizedeken át protestáns érzelmű volt s az apa hatását még fiában, Rudolfban is csak részben tudta ellensúlyozni a spanyolországi tartózkodás s a buzgó katolikus anya.

Mind Várday, mind Verancsics, mind Fráter György, sőt még Oláh Miklós esztergomi érsekek életére és gondolkodásmódjára is vonatkozik, amit mondtunk. Verancsics nagyon művelt, nagyon jólelkű, rendkívül rokonszenves egyéniség. Mindenkihez csupa szív, csupa jóság, ezért mindenki szereti. Fiatalabb korából azonban törvénytelen gyermeke is volt. (Ne botránkozzunk meg rajta annyira, mert hiszen a jó Verancsics még esztergomi „érsek” korában se volt még felszentelt pap, nem akkor, mikor a törvénytelen gyereke született, bár az is igaz, hogy aki nem pap, annak se szabad törvénytelen viszonyt folytatni. De az akkori viszonyok és erkölcsök közepette ki nem bocsátaná ezt meg neki?)

Ugyanez a Verancsics egy régebbi végrendeletében még azt is meghagyta, hogy a temetésén mise ne legyen (!). Ilyen világ volt a XVI. században! Még Oláh Miklós érsek (a jezsuita rend hazai megtelepítője) is eretnekségre hajlott fiatal korában és kora híres humanistáival – a protestánsokkal is – egész élete végéig levelezésben, tehát barátságban állt. Balásffy Tamás, az író, kanonok s később püspök létére (egyébként protestánsból lett katolikussá) olyan vad magyar maradt egész életében, hogy ha megharagították (pedig igen könnyű volt megharagítani), véresre verte és a hajuknál fogva húzgálta a földön kanonoktársait.

Radonay pécsi püspök viszont úgy viselkedett, mint egy bakakáplár [katonatiszt], amit aztán Takáts Sándor siet is nagy örömmel dobra verni. De arról természetesen Takáts már nem tud, hogy az idő haladtával nemcsak Várday, Verancsics és Oláh emelkedtek mindig magasabbra és lettek mindig egyháziasabbak és tisztább erkölcsűek, hanem Radonay is, sőt ő már egyenesen a szentség hírében halt meg.

Általában ebben a korban a durvaság nem jelent olyan rosszat, mint például korunkban. Példátlan és megbocsáthatatlan durvasága mellett például Balásffyt is nagyon lehetett szeretni. Pázmány is szerette. Levelei alapján nyájas, kedélyes úrnak gondolná az ember.

A néhány még meglevő, még teljesen szét nem ugrasztott, esetleg talán a szomszéd kálvinista földesúr „apátsága” alatt élő kolostorban egymást érik a botrányos jelenetek: erőszakoskodások, veszekedések, gyűlölködések egymás közt, iszákosság, erkölcstelenség. A plébánosok többnyire „feleségükkel” éltek. Legalább ennyire majdnem mindegyikük protestáns volt és sokan közülük két szín alatt is áldoztattak.

Ezt és a „feleséget” még a már Pázmány megbízásából vizitáló főesperesek is kénytelenek eltűrni, mert hiszen ha elmozdítanák őket, nem lenne, akit helyettük a népnek adjanak. Így kénytelenek voltak azt gondolni, hogy a semmilyennél az ilyen pap is jobb. Az ilyen életű papok természetesen ott, ahol szabadabban mozoghattak, rég protestánsok lettek. Csak olyan helyen maradtak meg legalább külsőleg az Egyházban, ahol mégis volt némi kis fegyelem és ellenőrzés, azaz a nyugati határszélen. Tehát még ezt is a Habsburgoknak köszönhetjük. De azért itt, az esztergomi főegyházmegyében s már Pázmány korában se talált az egyházlátogatás sokkal jobb állapotokat, mint félszáz évvel korábban a veszprémi püspökség zalai vizitációja.

A Pázmány-féle egyházlátogatáskor voltak, akik bűnös viszonyukért szegénységükkel mentették magukat. Azt mondták, nincs annyi jövedelmük, hogy önálló háztartást vezethessenek s így kénytelenek másnál lakni, másra szorulni, mással együtt lakni, akitől ők nem lehetnek függetlenek.

Valóban, az olyan plébános, akinek évi jövedelme elérte a száz forintot, már a leggazdagabbak közé tartozott a Pázmány-féle egyházlátogatás idejében. Voltak olyan plébániák, melyeknek kelyhe és miseruhája se volt s a plébános természetesen nem is mondott misét soha. Még olyan helyet is találtak, ahol a plébános két volt ágyasának halála után a menyeivel élt együtt gyanús, sőt már nem is gyanús viszonyban. Egyébként se az Oltáriszentséget nem őrizte, se keresztkút nem volt templomában. Két szín alatt áldoztatott. Ő misézett, de bár ne tette volna, mert erkölcseitől eltekintve a miséjében előbb volt az Úrfelmutatás, mint a konszekráció [átváltoztatás]. Nem is lakott a plébánián, pedig itt megvolt még az épület. De pusztulni hagyta.

Találtak azonban a Pázmány elrendelte egyházlátogatáskor olyan esperesi kerületet is (Sasvárott, a morva határon; Sasvár egyébként jelenleg is híres búcsújáróhely), ahol a tíz közül hat plébános egészen kifogástalan volt, ami – amint ezt egyébként már Zalában is láttuk az 1554-es egyházlátogatáson – örvendetesen mutatja, hogy az apostolok szelleme még ilyen áldatlan körülmények és megpróbáltatások közepette is mindig él az Egyházban.

Bocskai idejében tehát olyan volt a magyar katolikus egyház szellemi és erkölcsi állapota, amelyből külföldi lelki kölcsön vagy szintén csak idegenből hozható jó vér beömlesztése nélkül lehetetlen volt kilábalni. Ez a lelki kór és siralmas erkölcsi állapot is olyan volt, mint az a leromlott szervezet, melyet csak mástól kapott vér beömlesztésével lehet még az életben megtartani s újra egészségessé és munkaképessé tenni.

Elengedhetetlen feltétel volt ez már csak azért is, mert a római katolikus hitről és az azon alapuló erkölcsi élet felélesztéséről volt szó, melyben minden felülről, az apostoli eredetű forrásból, Rómából jő, alulról, a népből, Róma szentesítése nélkül nem is jöhet (hogy szerezhette volna meg akkor ezt a római szentesítést egy, a magyar népből eredő mozgalom?), s ha alulról, a népből jött volna, más, mint tévutakra jutó túlbuzgóság vagy fanatikus szektarianizmus [vallási türelmetlenség] nem is lehetett volna belőle. Hiányzott ugyanis belőle az apostoli irányítás és az apostoloknak ígért tévedhetetlenség, mely egyedül tud ezen segíteni.

Ezt a külföldi lelki kölcsönt, ezt a szellemi vérátömlesztést jelentette akkor minden ország megzavart eszmevilágának helyrebillentésére, lesüllyedt erkölcsei felemelésére, papsága, szerzetessége lelki megtisztítására az akkor keletkezett, Róma nevében és tekintélyével működő és magát az Egyház rendelkezéseinek feltétel nélkül alávető jezsuita rend. Nálunk – mint láttuk – még nagyobb szükség volt rá, mint másutt.

Miért jelentett olyan feltűnő megújulást, szinte újjászületést a katolikus hit és élet számára ebben a korban a jezsuiták megjelenése? Részint teológiai műveltségük és nagy szónoki képességük, részint, de elsősorban szent életük és apostoli buzgalmuk miatt. (Ez utóbbit az Egyház mindig fontosabb kelléknek tartotta egy papban a tehetségnél. Ezért esetlen taglejtésű, sőt hebegve beszélő embert pappá szabad szentelni, de olyat, akiről tudni lehet, hogy erkölcsileg nem megbízható, soha. Hogy mégis vannak ilyen papok is, annak csak az az oka, hogy nem mindenki marad meg élete delén is olyannak, amilyen fiatalkori idealizmusában volt, és mert még a fiatal megítélésében is emberi dolog tévedni.)

Azért halt ki a XVI. században a magyar lelki terekről a lelki élet, mert nem volt, aki az evangéliumot hirdesse, aki pedig volt, az is többnyire csak hirdette, de nem élte. A hívő ugyanis – még a legegyszerűbb is – megérzi, kinél jön az Ige szívből és kinél csak szájból, csak szokásból vagy csak becsületből, sőt talán csak megélhetésből. Megható, amit az első magyar jezsuiták feljegyzéseiből az elárvult szegény magyar nép lelki éhségéről és arról a ragaszkodásról, sőt lelkesedésről olvashatunk, mellyel őket itt a magyar nép fogadta.

Az észnek, a tehetségnek, a szónoki képességnek egymagában nincs ilyen vonzó ereje. Ekkora hódítóerővel csak a jóság, csak az életszentség bír, mely a mennyország előízét ismerteti meg az elfásult lelkű, az emberi jóságban már nem is nagyon hívő halandóval.

Akkora volt a magyar tereken megjelenő első jezsuiták iránti lelkesedés, sőt rajongás, hogy a népről nemegyszer még az itt lakó török basákra és bégekre is átragadt. Természetesen nem olyan formában, hogy ők is ájtatos hallgatóikká lettek, mert ezt lehetetlenné tette az iszlám gőgje és a mohamedán fanatizmus, hanem úgy, hogy még ők is kénytelenek voltak alkalmazkodni az egész vidék népét elöntő lázas izgalomhoz, s ha jöttek a jezsuiták, még ők is pártolólag kezelték, sőt elő is mozdították misszióikat.

P. Szántó Istvánnak a kezét, ruháját csókolgatták az emberek, mikor körükben megjelent és 15-20 mérföldről sereglett össze a nép, még a szomszédos török hódoltságból is. P. Ladó Bálintot, aki a siketfalvi Ladók ősi székely nemesi családjából származott (látjuk, hogy ezek az első, idegenből jött jezsuiták is sokszor már magyarok voltak), úgy fogadták a székelyek, mint Isten angyalát. Mikor pedig már közelebbről megismerték, megtestesült szentnek tartották. Ettől kezdve egymást érték a székelyek kérvényei a rend főnökéhez, hogy küldjön hozzájuk atyákat.

Valósággal az őskeresztény korabeli állapotok elevenedtek fel. P. Leleszi János életében még az is előfordult, hogy egyetlen nap negyven unitárius kérte tőle az anyaszentegyházba való visszavételét. A kolozsvári jezsuita iskola másfélszáz növendéke közül tizenhatan egyenesen protestáns lelkészek fiai voltak. Meg lehet mindezt magyarázni csak azzal, hogy igen jól tanítottak?

A protestánsok azzal vádolták s vádolják őket, hogy cselszövők voltak és hogy céljuk, az Egyház erősítésének elérésére bármilyen eszközt felhasználtak. De hogy lehet ezt az állítást összeegyeztetni a fenti jelenségekkel? Cselszövő emberek hamar el szokták magukat árulni. Azokért nem szoktak rajongani az emberek, annál kevésbé ruhájuk szegélyét csókolgatni. A cselszövő ember csak megejt, de nem vonz. Az első jezsuiták egyéniségének legfeltűnőbb ismertetőjele azonban az a bámulatos vonzóerő, mely még a prédikátorok családjára is kiterjedt. Felhasználtak ők céljuk elérésére valóban minden eszközt, de csak olyan értelemben, hogy a buzgalmuk, lelkesedésük és önfeláldozásuk volt határtalan és minden csepp vérük, minden gondolatuk és idegszáluk az evangéliumé és az érte epekedő jóakaratú embereké volt utolsó leheletükig. A szó szoros értelmében elégtek mindnyájan az Úr oltárán.

Gyűlöletet szítottak? Én még nem láttam olyan embert, akinek a gyűlölet szítása a mindennapi kenyere és az emberek mégis Isten angyalát látják benne. Láttam már gyűlöletet szító emberekért is lelkesedni, de nem a ruhájuk szegélyét csókolni. Ezt az egész más típusú emberekkel szokták megtenni az emberek. És ha gyűlölték volna, kit gyűlöltek volna jobban ezek a jezsuiták, mint a kálvini lelkészeket? Hogy lehet hát, hogy ezek is hozzájuk és éppen hozzájuk adták nevelésbe a gyerekeiket?

Vagy talán a kálvini lelkészek csak most okosak, akkor még ilyen kétségbeejtően együgyűek voltak? Az ilyen szülőt ugyanis, aki halálos ellenségeihez adja a gyerekeit nevelőbe, az együgyűnél enyhébb kifejezéssel nem illethetjük. Az igazság, éppen ellenkezőleg, az, hogy az akkori protestáns lelkészekben százszor akkora volt a fanatizmus és a katolicizmus elleni gyűlölet, mint a maiakban. Mekkorának kellett tehát lennie annak a jezsuita szeretetnek, amely még ezt is képes volt legyőzni?!

Az angol nyelvnek s vele természetesen a népnek is örök szégyene marad az említett „deceitful man” [csaló, álnok személy] jelentés, mert mutatja, milyen általános és milyen, a józan észt is elhomályosítóan nagy volt hajdan ez egyébként kiváló nemzet lelkében az elfogultság és gyűlölet minden iránt, ami katolikus. Látjuk, még arra is képessé tette, hogy éppen a Napra fogja rá, hogy merő sötétség.

Mindenki, aki ismeri a helyzetet, tudja, hogy ha van olyan katolikus vagy van olyan pap, aki igaz ember, akkor a jezsuita az. A XVI. század jezsuitái pedig még evangéliumibb, tehát még igazabb emberek voltak, mint a maiak. Őket még maga a rend nagy alapítója nevelte, a legjobban megvolt hát még bennük az a szent tűz, melyet ő, valójában pedig – mert hiszen az evangéliumban ő maga mondja ezt magáról – Krisztus hozott a földre s azért, hogy tőle meggyulladjon. (Lk 12,49-53)

Ez a felháborító rágalom vagy kétségbeejtő félreértés csak úgy és azért kerülhetett be az angol nyelvbe és lehetett szókincsévé, mert, mivel jezsuitának évszázadokon át nem volt szabad országuk területére lépnie, az angolok el voltak zárva annak lehetőségétől, hogy eleven jezsuitát lássanak. Nekik csak képzeleti jezsuitáik voltak, a tudatlanság, fanatizmus és gyűlölet alkotta jezsuiták.

Hogy lehetett volna intrikus és csalárd például az a P. Szántó István, aki a Veszprém megyei, Somlyó-hegy menti Devecserből, ma is egyik legszínmagyarabb vidékünkről, olyan családból származott, melynek ő volt az utolsó még megmaradt sarja. Atyja korán elhalt. Anyját és három testvérét (két leányt és egy fiút) pedig rabszolgavásárra magukkal hurcolták a törökök. Bizonyára nem ilyen gyerekkori élményekkel lelkében szokott az ember olyan lelkületűvé válni, hogy aztán egész életét intrikákban és önző csalásokban tölti. S ami történt a családjával, azaz azokkal, akik a vérségét képviselték, ugyanaz a sors érte azokat, akik lelki hozzátartozói, szellemi rokonai voltak, a jezsuitákat.

De szellemi termékei is ugyanezen sorsra jutottak. Zsibóváralján volt Bocskai „szabadságharca” kitörésekor s ott egy, a Koránról szóló munkája kivételével elpusztult minden kézirata, többek közt Szentírás-fordítása is. Csak emiatt nem szerepel a legelső magyar bibliafordítók között, noha megelőzte még Károli Gáspárt is. Mikor 1612. július 5-én Olmützben meghalt, mint „cselszövő” emberhez illik, a halálos ágyán ezt mondta rendtársainak: „Miután hő óhajtásom, hogy hitemért vértanúhalált szenvedhessek, nem teljesülhetett, örülök, hogy legalább a hitemért szenvedett számkivetésben szállok sírba.”

Ezek a hitvány, „deceitful man”-ok annyira nem kímélték magukat, hogy úgy hullottak, mint a legyek. Pedig mennyire drága lett volna az életük, mennyire szükség lett volna rájuk! Sajátságos, hogy az akkor Erdélyben sűrűn dúló döghalállal – annak ellenére, hogy állítólag annyira értettek hozzá – nem is próbáltak intrikákba bocsátkozni, hanem minden további szó nélkül csak egyszerűen belepusztultak.

De még sajátságosabb, hogy nem is menekültek előle. A felebaráti szeretet és önfeláldozó betegápolás szolgálatában – a rend minden novíciusának még ma is bizonyos időt kórházban betegápolással kell tölteni – gyulafehérvári rendházukban 8 rendtag közül négy pusztult el a dögvészben, a nagyváradi rendházban pedig csak P. Szántó egymaga maradt életben. De ez egyáltalán nem akadályozta őt se abban, hogy továbbra is rettenthetetlen lélekkel gondozza a betegeket és látogassa az ínségeseket nemcsak magában a városban, hanem még a környékén is.

A legborzalmasabban azonban Kolozsvárott adóztak a jezsuiták a felebaráti szeretetnek, mert itt az 1586-os pestis idején a 32 rendtag közül 20 elpusztult. A köszönet és hála az volt érte, hogy rá két évre a medgyesi országgyűlésen még azokat is száműzték az országból, akik életben maradtak. Más eszközzel ugyanis, mint a vallásszabadság lábbal tiprásával, nem tudtak szembeszállni ellenfeleik azzal a hősi önfeláldozással, melyet tanúsítottak, melyet Erdély népe az irántuk való rajongással viszonzott. Báthory Zsigmondtól, a tőlük nevelt katolikus gyermekfejedelemtől, nagyon nehezen tudták kicsikarni az erdélyi protestánsok ezt a rendeletet, mert hiszen ő közelről ismerte őket s ezért épp úgy rajongott értük, mint a nép. Azonban csak kettő között választhatott: a jezsuiták vagy a fejedelmi szék között. Világos, hogy a fejedelmi szék volt a győztes, hiszen gyerekek még nem szoktak hősök lenni, kivált ha Báthory-vér van bennük. No meg hát kit lehet megijeszteni, ha még a gyerekeket se?

„Mi csak találunk majd helyetted másik fejedelmet, de te hogy találsz majd Erdély helyett másik országot?” – mondták neki fenyegetőzve, s ismerjük el, hogy – akár Bocskainak – nekik is igen jó logikájuk volt. Mikor aztán a templomban – de természetesen nem katolikus templomban – végre meghallották a gyermek szájából hő kívánságuk teljesülését, hogy a „jezsuitákat egész birodalmunkból 15 nap alatt kiküszöböljük”, szűnni nem akaró éljenzéssel fogadták (Szalay-Baróti, III., 138. o.) és Hunyadi Demeter, az unitáriusok püspöke (Kolozsvárról) és Tornyai Máté, a kálvinistáké (Gyaluból) nagy egyetértéssel „hálaimát mondának Istennek és köszönetet a fejedelemnek, de különösen a rendeknek, hogy oly kitartók voltak”. A jezsuitáknak pedig még aznap távozniuk kellett. A protestánsok tehát még a saját törvényüket se tartották meg (a 15 napot). Olyan mohón akarták élvezni a bosszút, hogy még egy napig se tudtak várni.

Erről a fontos körülményről nem tud a magyar közönség, pedig igen fontos dolog, mert mutatja a féktelen gyűlöletet és az embertelen kíméletlenséget. Nagy különbség ugyanis távozni és még aznap távozni.

Mivel éppen télvíz ideje volt, elképzelhetjük, milyen szenvedések, nélkülözések és viszontagságok között tudtak átvergődni Debrecen környékén és a szintén kálvinista Felső-Tisza mentén, ahol ahány ház, annyi ellenség volt számukra. Gondolhatjuk, hogyan kaptak útközben élelmiszert, menedéket és éjjeli szállást (plébánia az egész nagy vidéken alig volt, annál kevésbé kolostor); milyen gyűlölet és gúny kísérhette őket keserves útjukon, miközben „a vallásszabadság klasszikus hazájából” (így nevezzük mi Erdélyt s milyen büszkék is vagyunk rá!) menekülniük kellett, de még aznap.

A már említett Szántó István társával, Thomány Mátyással még február 23-án is Kisvárdán volt (mint láttuk, az egyedüli helyen, ahol még egyházi szervezet volt), ahol Thomány a kimerültség és keserűség következtében el is hunyt. A halálos ágyán Isten – úgy látszik – megelégelte már hű szolgája szenvedéseit s égi vigaszban részesítette. Mintha, mint Szent Pál vagy Szent István, az első vértanú, ő is megnyílni látta volna az egeket, örömtől repesve kiáltotta oda Szántónak: „Pater Stephane! Lucrati sumus vitam aeternam!” (István atya! Elnyertük az örök életet!) (Mint láthatjuk, még ekkor is olyan szerény volt, hogy többes számban beszélt, nem pedig csak a maga nevében.) „Quidni lucraremur – válaszolta neki P. Szántó a legnagyobb természetességgel – qui pro Christo eiusque sacrosancto evangelio exilium saevissimo anni tempore toleramus”. (Hogyne nyernénk el, mikor Krisztusért és az ő szentséges szent evangéliumáért a legkegyetlenebb téli időben a számkivetés kínjait szenvedjük.)

Azon méltán lehet csodálkozni, hogy a magyar vallási béke hírhedt megzavarói és „deceitful man”-ek ilyen lelki békességben haltak meg, de ha már így volt, azon már nem, hogy még protestáns lelkészek is örültek, ha ilyen emberek kezébe tehették le fiaik nevelését. De azon se, hogy ugyanaz a fejedelem, aki „egész birodalmából 15 nap alatt kiküszöbölte” őket s aki ezért azoknak az erdélyi rendeknek, akik köztudomásúlag megelőzték korukat a vallásszabadságért való rajongásban, éljeneit fogadta, a kegyetlen kiűzés mellé olyan ajánlólevelet adott nekik, hogy „bárkinek sérelme nélkül alattvalóinak ifjai és mások tanítása és egyéb kegyes és keresztyén hivatalok körül békésen, zúgolódás nélkül, szorgalmasan és folytonosan eljártak” és hogy kiűzésük „más okból” és „akarata ellenére” történt. (Szalay-Baróti, III., 138. o.) Micsoda pofon volt ez az erdélyi protestánsoknak s később Bocskainak!

Mikor pedig 1607. június 7-én a kolozsvári országgyűlés újra száműzi őket, akkor egyenesen a nagy kálvinista Rákóczi Zsigmond fejedelem adott nekik június 26-i kelettel feddhetetlen viselkedésükről fényes tanúbizonyságot. (Szövegét közli Weise: Litt. Auth. III. in appendice p. XXI.) De ha így áll a dolog, joggal kérdezhetjük, miért kellett mégis távozniuk egymás után kétszer is éppen „a vallásszabadság klasszikus hazájából”?)

Mikor Nagyváradról P. Törössy az önfeláldozó munkától összeroppanva távozni kényszerült, a váradiak így kértek helyette a rendfőnöktől másik jezsuitát: „Mindenünnen farkasok környezik nyájunkat s nincs pásztor, aki megvédjen bennünket. Csak az imént küldött egyet a nagy Isten könyörületességből hozzánk (Törössyt), s alighanem sok bűnünk miatt történt, hogy az ég rajta bosszulta meg, ami gonoszt mi követtünk el”.

Ilyen véleménye volt a „békebontó” jezsuitákról, ezekről a „deceitful man”-ekről azoknak, akik ismerték őket! De – sajnos – igen sok bűne lehetett a szegény váradi magyaroknak, mert hamarosan Váradról is végleg távozniuk kellett nemcsak Törössy atyának, hanem minden jezsuitának azok miatt a farkasok miatt, kiket levelükben emlegetnek s távozásuk épp oly viszontagságos körülmények között történt, mint a kolozsváriaké. Farkasaik azonban egyébként a „vallásszabadság” hívei voltak.

Említettük, hogy az unitárius Székely Mózes katonái elől ítéletidőben fogyatékos öltözetben menekülő jezsuitákat (ez már egy harmadik menekülésük volt) még a tatárok is megsajnálták és ruhát terítettek rájuk, amit protestáns magyar testvéreik, akik kiűzték őket, nem tettek meg. Azt azonban még nem említettük, hogy ekkor el se tudtak menekülni mindnyájan, mert Néri Fülöpöt (a sekrestyést) meg is gyilkolták, Major Pétert (a rektort) pedig úgy megsebesítették, hogy utána heteken át élet-halál között lebegett.

Később Székely Mózesnek is menekülnie kellett. El is esett a csatában. Életben maradt, de fogságba esett gyilkos katonáin pedig úgy állt bosszút a jezsuiták főnöke, hogy Bastánál kegyelmet eszközölt ki számukra. Azt egyébként már Stájerben is láttuk, hogy az effajta „intrikákkal” a jezsuiták ott is szerettek foglalkozni, sőt más ügyekben nem is fordultak a főhercegnéhez. Ezt az egy protekciókérést (hogy a bajban levőkön segítsenek, akár barátok azok, akár ellenség) hivatásukhoz tartozónak tekintették.

Sajátságos, hogy se történetírásunk, se olvasóközönségünk a jezsuiták időnkénti, sőt nagyon is gyakori száműzését nem tekinti se helytelennek, se elítélendőnek, se megbotránkoztatónak, se a vallásszabadsággal ellenkezőnek, hanem a legtermészetesebb dolognak veszi, mely semmi izgalmat nem kelt benne. Úgy fogják fel a dolgot, mintha kitiltásukkal bűnösök kapták volna meg büntetésüket.

Az nem bántja igazságérzetüket vagy logikájukat, hogy igazságosan csak egyéneket lehet büntetni, nem egy egész testületet (hogy megbotránkoztunk például ezen, mikor a zsidókkal bántak el így!), mert hiszen még a legromlottabb testületben is akadnak bűntelen egyének, akiket a bűnös többséggel együtt büntetni igazságtalanság. A jezsuiták esetében az igazság az, hogy az a testület, melyet büntettek, éppen a legszentebb és erkölcsileg a legmagasabban álló volt mindazok között, melyek a történelem folyamán valaha léteztek, mert hiszen a szerzetesrendek ezek közé tartoznak, a jezsuiták pedig ezek között is elismerten a legtökéletesebbek.

Azt is divat mondogatni, hogy örökös politizálásukkal, örökös cselszövényeikkel állandóan zavarták annak az országnak a békéjét, melybe bejuthattak. Azt mondják, hogy addig, míg ők meg nem érkeztek, szeretet és egyetértés uralkodott a különböző meggyőződésű és felekezetű emberek között, de bevonulásukkal egyszerre vége lett a közéleti békének s mindjárt gyűlölni kezdte nálunk a magyar a magyart. A békebontókat száműzték tehát bennük. A nemzet, a társadalom önvédelme volt ez, eltávolításukkal a méreganyagot vetette ki a társadalom magából.

Ennél hitványabb, együgyűbb és álnokabb érvelést keveset hallottam még. Mindaz, amit eddig a jezsuitákról elmondtunk, a legfényesebb bizonyítéka ezen állítás valótlanságának, sőt éppen azt bizonyítja, hogy éppen az ellenkezője az igaz. Senkinek se honolt abban az időben olyan béke a lelkében és senki se volt olyan fokban képes arra, hogy azt a lelki békét mások lelkébe is elültesse, mint éppen a jezsuiták. Láttuk, hogy abban a bizonyítványban, melyet kiűzésükkor erdélyi működésükre vonatkozólag adott nekik Báthory Zsigmond, éppen azt emeli ki, hogy „békésen, zúgolódás nélkül jártak el”.

A kálvinista s ezért természetesen jezsuitaellenes (ez legalábbis abban a korban még, melyben Szilágyi élt, valóban természetes volt még) Szilágyi is éppen azt emeli ki Báthory Kristóf erdélyi uralmáról, hogy alatta Erdély „békét élvezett”. (Szilágyi: Erdélyország története, I., 410. o.) Pedig hát ekkor jöttek be a jezsuiták Erdélybe s ekkor működtek ott teljesen szabadon. Kristóf ugyanis Báthory István, lengyel király nevében kormányozta Erdélyt, s tudvalevő, hogy ez a királyi trónra emelkedett nagy erdélyi volt az, aki a jezsuitákat Erdélybe hozta.

Báthory Kristóf halála után jött fiának, Zsigmondnak az uralma, s mivel akkor már a nagy lengyel király nem élt, mindjárt Zsigmond uralma elején jött a jezsuiták száműzése s aztán a jezsuiták kiűzése után, mikor helyettük Bocskai lett a fiatal fejedelem tanácsadója, a Zsigmond alatti tömeges kivégzések és egyéb bajok.

De még ha igaz is lenne a jezsuiták békebontását illető vád, a rend kiűzése akkor is a vallásszabadság és az emberi jogok legfelháborítóbb megsértése volna. Hiszen a vallásszabadság elve éppen azt jelenti, hogy vallási téren a békét is szabad megbontani s a társadalmi béke címén se lehet a polgárokat megfosztani attól a joguktól, hogy vallási meggyőződésüket szabadon követhessék, sőt szabadon hirdethessék is, azaz meggyőződésüknek másokat is megnyerni törekedhessenek. Éppen ebben áll a vallás szabadsága, a vallásszabadság elnyomása pedig abban, hogy az állam egységét és a társadalmi békét előbbre valónak tartjuk, mint a meggyőződés és a meggyőződés terjesztésének szabadságát. A jezsuiták semmi mást nem tettek sem Erdélyben, sem sehol másutt, mint hogy katolikus meggyőződésüket terjesztették. A másoknál nagyobb bűnük csupán abban állt, hogy másoknál eredményesebben terjesztették.

Az egyoldalúság, az elfogultság, a csalárdság legegyügyűbb módja, ha akkor, mikor a katolicizmust kell legyűrni, földre teperni és kiirtani (a XVI. században), akkor vallásszabadságot követelünk; akkor nem bűn a békebontás, nem fontos a nemzeti egység. De mikor 70 évi tespedés és lelki és erkölcsi bénulás után a földre tepert katolicizmus végre nagy nehezen feléled, új erőre kap s mind szellemileg, mind erkölcsileg ellenfeleivel egyenrangúvá válik, sőt őket még messze felül is múló szellemi harcosokra tesz szert, akkor egyszerre a lelkiismereti és vallási szabadsággal szemben a társadalmi béke hívei és védői leszünk, torkunk szakadtából követeljük a béke és nemzeti egység megbontóinak, mint a nemzet rákfenéjének az országból való kitiltását és egészen megfeledkezünk arról, hogy lelkiismereti és vallásszabadság is van a világon és nemrég még ezek voltak vezérlőcsillagaink.

A legfurcsább és legszégyenletesebb azonban az, hogy a magyar protestantizmus ezt a ravasz frontváltoztatást nemcsak maga hajtotta végre, hanem ugyanezt vele együtt a magyar történetírás és a magyar közvélemény is (beleszámítva még a katolikus közvéleményt is) megcsinálta anélkül, hogy bármi következetlenséget is észrevett volna. Az a magyar közvélemény (benne még a katolikus is), mely a XVI. században, mikor a protestantizmus terjesztéséről van szó, csak a vallásszabadságot látja és csak a lelkiismereti szabadságért lelkesedik, a nemzeti egység, a társadalmi béke megbontását, a nemzet hitbeli egységének megszűnését nem sajnálja, sőt eszébe se jut, hogy még ez is érték. Mikor azonban később annak a térnek visszaszerzéséről van szó, melyet a katolicizmus elvesztett s ennek meghiúsítására a protestantizmus a jezsuiták kiűzéséhez, sőt télvíz idején s még aznap való kiűzéséhez folyamodik, egyszerre elfelejti, hogy vallásszabadság is van a világon és hogy az „elmaradott” katolicizmussal szemben eddig neki éppen ez volt a fő ideálja. Nem. Most csak a vallási békét értékeli meg a nemzet egységét és csak azokra haragszik, akik ezt megbontják és a már tiszta protestáns országból újra katolikust akarnak csinálni.

Hogy ennyire feledékeny és következetlen s a vallásszabadság bajnokából egyszerre a békebontók ostorozójává tud lenni az, akinek érdeke ez a feledékenység és következetlenség, azt még megértem, de hogy hogy tud ugyanilyen feledékeny és következetlen lenni az a katolikus is, aki a vallásszabadság elvének elárulásával a maga vallása érdekeit árulja el, azt sehogy se értem. Ez nemcsak az önálló gondolkodás hiánya, tehát a szellemi rabszolgaság jele, hanem még annak is, hogy ezek a katolikusok bizony inkább csak nevükben katolikusok.

Ezek az emberek elfelejtik, hogy ha elnyomom a vallás-, a vélemény- és a lelkiismereti szabadságot, mégpedig ha nem fél, hanem alapos munkát végezvén tökéletesen elnyomom, akkor szükségképpen béke lesz az országban, mert ellenség már nem lévén, nem is lehet harc. Ha azonban az ellenfélnek szabadságot hagyok a létre és működésre, mert csak szellemi fegyverrel küzdök ellene, akkor szükségképpen harc keletkezik, tehát vége a békének.

Vitatkozni lehet róla, melyik a hasznosabb. De hogy akkor, mikor nekem hasznos szabadság után kiabálok s a szabadságot dicsőítem, mikor pedig már megváltoztak a viszonyok, mikor már beatus possidens [boldog birtokos] vagyok és ezért az érdekeim ennek az állapotnak a megmerevítését, tehát a harc megszüntetését, azaz a békét kívánják, akkor meg egyszerre csak ezt követelem, ennek előnyeit hangsúlyozom, akkor én magam ugyan nagyon ügyes érdekember vagyok, de az ellenfeleim mondhatatlanul együgyűek, ha ezt szó nélkül tűrik. Mit mondjak azonban róluk, ha ezt nemcsak tűrik, hanem – mint hazánk katolikusai – még arra is hajlandók, hogy most már ők is velem együtt hangoskodnak annak a békének az érdekében, mely az ő vallási meggyőződésük terjesztését teszi lehetetlenné.

Ha valakit úgy vágok pofon, hogy elterül a földön s így utána egy ideig csönd, azaz béke van, de aztán áldozatom lassacskán eszméletre tér, összeszedi magát s aztán egy hasonló pofonnal vág vissza, amire aztán hosszabb ideig tartó birkózás keletkezik, akkor ezért a hosszabb harcért, hosszabb békétlenségért bizonyára nem én vagyok elsősorban a felelős, aki a második pofont adtam, ami a legtermészetesebb dolog volt, hiszen csak visszaütöttem, hanem elsősorban az, aki az első pofont adta, vagyis az, aki a békét megbontotta. A visszaütés természetes, de az ütés nem.

Ha káros (mert csakugyan káros) a vallási békétlenség, akkor nem az ellenreformációt kell szidnunk érte, hanem a reformációt. Az ellenreformáció hátrányaiért is a reformáció felelős, mert aki üt, annak tudnia kell, hogy visszaütés is van s így az utána következő egész harcért ő a felelős. Mivel minden hatásra természetszerűleg következik a visszahatás, az akcióra a reakció, az is a legtermészetesebb dolog, hogy a reformációra is következett ellenreformáció. Aki tehát a vallási béke híve, annak a reformáció ellen kell beszélnie, azt kell elítélnie, nem az ellenreformációt.

A mi történetírásunknak tehát egyszerre két bűne, két logikátlansága, két igazságtalansága van. Az első, hogy nem hibáztatja a protestantizmust azért, mert megbontotta a keresztény társadalom egységét és feldúlta vallási békéjét, nálunk pedig szembeállította a magyart a magyarral. A második, mert hibáztatja a katolicizmust azért, mert – ha megkésve is – megkísérelt a protestantizmussal szembeszállni és a keresztény társadalmat újra egységessé tenni, nálunk a magyarságot újra egy táborba vinni. Pedig hát ehhez a katolicizmusnak még akkor is joga lett volna, ha kísérlete teljesen eredménytelen lett volna, mert ezt előre nem tudhatta. A valóságban azonban ez a kísérlet egyáltalán nem volt eredménytelen, mert hiszen Franciaországot, Ausztriát, Csehországot és Lengyelországot egészen, Magyarországot nagy részben, Németországot, Hollandiát és Svájcot több mint harmadában újra katolikussá tette vele.

A mi történetírásunk a hitújítást a vallásszabadságért való tiszteletreméltó küzdelemnek, az ellenreformációt, a katolikus visszahatást, békebontásnak, a kárhoztatandó vallásháborúk korának tartja, s a katolicizmust ítéli el érte annak ellenére, hogy magukat a háborúkat még ekkor is mindig a protestantizmus indította meg. Az Egyház ekkor is csak szellemi fegyverekkel harcolt, fizikai fegyverrel csak akkor és azért, mikor és mert rákényszerítették, mert fegyverrel akarták tönkretenni azt, amit ő szellemi fegyverekkel kivívott. A jezsuiták csak tanítottak, gyóntattak, prédikáltak (egyesek közülük diplomáciai küldetéseket vállaltak az Egyház érdekében, de ez is szellemi fegyver), betegeket ápoltak, a protestánsok pedig kiűzték, vagy ki akarták őket űzni az országból, tehát erőszakkal akadályozták meg őket a szellemi fegyverek használatában. De azért mégis a jezsuiták voltak a békebontók.

Az igazság az, hogy vallási meggyőződésük harcosai voltak s így a lelkiismeret-, gondolat-, szólás- és vallásszabadság alapján megillette őket az ehhez a küzdelemhez szükséges szabadság. Aki őket ebben megakadályozta, a vallásszabadság ellen vétkezett.

Működésük elé csak akkor lehetett volna akadályokat gördíteni s a tőlük felidézett szellemi harcot államilag akadályozni, ha céljaik elérésére bűnös vagy törvénytelen, államilag meg nem engedett eszközöket használtak volna, például forradalmat vagy fegyveres erőt. A reformáció használt is ilyen eszközöket (az egyházi vagyonnak tisztán az erőszak alapján való birtokbavétele, szerzetesek kolostorainak megrohanása, az Oltáriszentség megszentségtelenítése, szentképek és szobrok összetörése stb.).

Maguk a protestánsok még az ellenreformáció idején is használtak hasonló eszközöket, hiszen újra meg újra fegyvert ragadtak, felkeléseket rendeztek, papokat gyilkoltak meg, alattvalói esküjüket szegték meg, a kereszténység ellenségével, a törökkel cimboráltak évszázadokon át. Németországban, Hollandiában, Franciaországban, Csehországban hitfeleik ugyanígy tettek, mégis megbocsátjuk nekik. A jezsuiták azonban, akik csak szavukkal, tudományukkal, evangéliumi életmódjukkal meg a katolikus fejedelmeknek adott tanácsaikkal szolgálták és igyekeztek terjeszteni vallási meggyőződésüket, állítólag gonosz és lelkiismeretlen békebontók voltak, akik megérdemelték, ha még szülőföldjükről is elkergették őket.

Csak a jezsuitákat nem illeti meg a vallásszabadság emberi joga, pedig rájuk nem tudnak nagyobb bűnt fogni, mint csak azt, hogy „ármányokat” szőttek és „intrikáltak”. Már maguk ezek a kifejezések is mutatják a tárgyilagos szemlélet hiányát, a rosszakarat és gyűlölet szemszögét, mert tárgyilagosan legfeljebb azt lehetne róluk mondani, hogy külpolitikával, diplomáciával is foglalkoztak. De hát talán tilos egy állampolgárnak diplomáciával, külpolitikával foglalkozni? Vagy talán csak a papoknak, csak a szerzeteseknek, vagy egyedül csak a jezsuitáknak tilos ez?

S miért? Mert a papok, a szerzetesek (vagy legalábbis a jezsuiták) veszedelmes emberek s működésük káros a közéletre vagy a nemzetre? Ha a válasz: igen, akkor tulajdonképpen azt mondtuk ki, hogy maga a vallás káros, maga a vallás rossz, azaz ezt csak istentelen alapon állva mondhatjuk. Logikus lehetne tehát ez egy kommunista szájában, de nem egy protestánséban, aki vallásos alapon áll, s aki szerint minden vallás jó, tehát a katolikus is.

De egyébként is hol voltak a jezsuiták diplomáciai fondorlatai például Mátyás királyétól, Bethlen Gáborétól vagy Nagy Frigyesétől? Pedig őket nemcsak soha nem akarta senki a külpolitika irányításától eltiltani, hanem éppen ellenkezőleg, bámuljuk őket, mint a külpolitika mestereit. A Habsburgokra azért haragszunk, mert ügyetlen, tehetségtelen diplomaták voltak, a jezsuitákra meg azért, mert ők meg erre nagyon is rátermettek voltak. De még ha rosszul és nem éppen szigorú erkölcsi elvek alapján politizáltak volna, ne feledjük, hogy Bocskai még inkább így politizált és bűneit protestáns életrajzírója éppen azzal menti, hogy ő politikus volt, mégpedig jó politikus, s ezzel szerinte már a bűnei is el vannak intézve, mert köztudomású, hogy Bocskai eredményesen politizált, tehát bűneiből a köznek haszna lett. De hát vajon a jezsuiták nem eredményesebben politizáltak? Nem az ő „politizálásuknak” köszönjük, hogy hazánk és egész Közép-Európa újra katolikus lett?

Aztán ha a jezsuitáknak tilos a „békebontás” és „intrikálás”, hol van akkor a vallásszabadság, mely éppen a jezsuiták ellenségeinek a legfőbb eszményük? Nekem szabad a vallásomat védenem s annak érdekében politizálnom, a vallási ellenfélnek tilos. Ha Bocskai vagy Bethlen teszi, hazaszeretet, ha a jezsuiták: békebontás és hazaárulás? Nem ugyanez az elv uralkodott a Szovjetunióban és csatlósállamaiban is s nem a kommunista propaganda alapult éppen ilyen együgyű egyoldalúságokon? (Szidni Amerika „imperializmusát”, de emellett a szlávság világuralmára törekedni; szidni Amerika „háborús uszítását”, de otthon minden pénzt a hadseregre és annak technikai fejlesztésére fordítani; Németországban a hadkötelezettség eltörlése mellett csapni hírverést, otthon olyan általános hadkötelezettséget tartani fenn, melynek még az időtartama is az állam önkényétől függ; nyugaton a munkásokat sztrájkra uszítani s a munkásság sztrájkjoga legkisebb megsértéséért is mérhetetlenül felháborodni, otthon a sztrájknak még a gondolatát se tűrni stb.)

A legeszményibb vallásszabadság abban áll, hogy mindenkinek korlátlanul jogában áll a maga vallásáért és meggyőződéséért szellemi fegyverekkel harcolnia. Vajon volt-e a világtörténelemben még egy olyan testület, mely a vallásért annyira csak szellemi fegyverekkel küzdött, mint a jezsuita rend? Hiszen még az „intrika” és a „cselszövések” is – ha már megmaradunk e gyűlöletes kifejezések mellett – kétségtelenül szellemi fegyverek. Aki tehát ezek használata miatt űzi ki hazájából a jezsuitákat, a legnyíltabban lábbal tapodja a vallási és lelkiismereti szabadságot, de ugyanakkor szellemi szegénységéről és alsóbbrendűségéről is tanúságot tesz, mert szellemi fegyverek ellen csak hasonlóan szellemi fegyverekkel szabad küzdeni, nem pedig hatalmi erőszakkal, például elűzéssel.

Ez is jellegzetesen bolsevik módszer, mert az is istentelen propagandát folytatott, de azt, hogy az Egyház ez ellen szellemi fegyverekkel is védekezhessék, azaz hogy a bolsevik istentelenség érveit akár írásban (napilapok, folyóiratok, utcai plakátok, röplapok, könyvek kiadása), akár szóban (népgyűlések tartása, filmek bemutatása, vallásos tárgyú színdarabok előadása stb.) megcáfolja, azt – mint ők szokták magukat kifejezni – „adminisztratív eszközökkel” akadályozták meg.

Milyen szellemi szegénység jele ez, mikor a verseny anélkül se lett volna egyenlő feltételekkel vívott, mert milyen anyagi eszközök álltak a bolsevik állam rendelkezésére a maga világnézetének terjesztésére és milyenek az Egyháznak ennek ellensúlyozására? A bolsevik állam azonban még ilyen kétségbeejtően egyenlőtlen feltételek között se engedte meg az Egyháznak a vele való szabad versenyt.

A jezsuiták „cselszövevényeivel” és „intrikáival” tehát még ügyesebb intrikákat és még körmönfontabb cselszövevényeket kellett volna a protestantizmusnak szembeállítania, nem pedig „adminisztratív” intézkedéseket, azaz a kizsuppoltatást. Pedig hát a például Erdélyből kiüldözött jezsuiták „cselszövevényei” mindössze abban álltak, hogy egész Európát össze akarták hozni (benne Erdélyt, Lengyelországot és az Erdéllyel határos oláh vajdaságokat is) a törököknek Európából, tehát elsősorban hazánkból való kiűzésére. Bizonyára kissé nemesebb és magasabb rendű „intrika”, mint Bocskainak például a törökkel való szövetkezése vagy Bethlennek a lázadó csehekkel való szövetségkötése (de aztán még ennek is megszegése) és a magyar koronának a nemzet megkérdezése nélkül az újdonsült és hónapok alatt földönfutóvá is lett protestáns cseh királynak és utódainak elígérése stb. Mégis ez dicső szabadságharc volt, az pedig visszataszító cselszövés, melynek méltó és megérdemelt büntetése a száműzés.

A jezsuiták legalantasabb „cselszövevényei” még azok voltak, hogy egy gazdag főúr megtérítésén sokkal nagyobb buzgalommal fáradoztak, mint egy jobbágy megtérítésén és annál nagyobb volt az igyekezet, minél gazdagabb volt a főúr. Pedig hát még ebben is az az egyetlen bűne a jezsuitáknak, hogy józan eszük volt.

Ostoba ugyanis az az ember, aki csak egy legyet üt le, mikor egy csapásra százat is leüthet. Egy olyan főúr megtérítésével ugyanis, akinek birtokain a jobbágyfalvak százai voltak, s amelyek mindegyikében ő rendelkezett a templomokkal és lelkészi állásokkal, az emberek ezreit térítették meg. A jezsuitáknak tehát még az is bűnük, hogy térítés közben gondolkoztak is és számoltak is, és szívesebben térítették meg egyszerre ezret, mint egyet.

Hogy lenézik az Egyház ellenfelei a katolikus hívő tömegek együgyűségét! Ha aztán mégis akadnak köztük olyanok is, akiket nem lehet lenézni, mert a világ fiainak okossága is megvan bennük (ami az Egyház ellenfeleinek egyedül imponál), akkor a lenézés helyett gyűlölet és felháborodás lesz úrrá bennük s ez a felháborodás most még nagyobb, mint előbb a lenézés.

Arra a vádra, hogy a jezsuiták nagyravágyók voltak, ha a vád igaz lenne, azt felelnénk, hogy nagyravágyás címén még nem lehet senkit a vallásszabadság és a vallási meggyőződés szabad terjesztésének jogától megfosztani. Ha igaz is lenne az, hogy a jezsuiták nagyravágyók voltak, annyi bizonyos, hogy olyan nagyravágyók, mint Gusztáv Adolf, Nagy Frigyes, Bethlen Gábor, Bocskai vagy Thököly Imre, semmiképpen se voltak. Kinek jutott azonban eszébe, hogy ezeket nagyravágyásukért a hazájukból száműzze? Ha Gusztáv Adolf, akinek mint a kis Svédország királyának, semmi köze se volt Németországhoz, nem lett volna nagyravágyó, Németországban nem pusztult volna el 30.000 falu és a harmincéves háború mindössze csak pár évig tartott volna. Ha Bethlen Gábor nem lett volna nagyravágyó, egymás után három magyar polgárháború a vele járó vérrontással, vagyonpusztulással és szenvedéssel elmaradt volna. Ha Thököly nem lett volna nagyravágyó, szintén egy hosszan tartó magyar polgárháború maradt volna el, melyben – mindkét részről – tömeges akasztások fordultak elő. Még a török is tisztán Thököly nagyravágyása miatt jött Bécs ellen.

De találunk-e az egész világtörténelemben háborút, melyet a jezsuiták nagyravágyása robbantott ki? Az ő „nagyravágyásuk” abban nyilvánult meg, hogy a háborúkat megakadályozzák. A harmincéves háború nem a jezsuiták miatt tartott hosszú harminc évig, de nem is miattuk robbant ki, hanem a protestáns cseh-német vezérférfiú (Thun) féktelen nagyravágyása miatt, akit tettre bátorított az, hogy látta, milyen tehetetlen Rudolf s utána II. Mátyás s így könnyű győzelmet remélt.

Az igazság az, hogy akkora tehetség mellett, mint a jezsuitákban volt, kisebb nagyravágyást mint az övék, még nem látott a világtörténelem. Rögtön látjuk majd például, milyen „nagyravágyó” volt P. Leleszi, Báthory Zsigmond, erdélyi fejedelem nevelője, pedig az effajta állás egyébként ugyancsak alkalmas a nagyra törésre. Látjuk majd azt is, hogy II. Ferdinánd és I. Lipót jezsuita gyóntatója, noha mindkettőnek akkora hitele és becsülete volt császári uruk előtt, hogy ha akarták volna, szinte az egész világot ők kormányozhatták volna, még egyházellenes történetírók szerint is a legnagyobb szerénységben és visszavonultságban élő, a politikába és a világ folyásába egyáltalán nem avatkozó, szent életű szerzetesek voltak. (Ezért is volt olyan nagy becsületük uruk előtt.)

Vagy talán azért érdemelték meg a jezsuiták a száműzést, mert túlságosan anyagiasak voltak? Annyira anyagias senki se lehet, hogy miatta a hazájából lehessen száműzni. Az anyagiasság csak emberi gyarlóság s magánügy, melybe az állam nem is avatkozik. Ha egy szerzetes anyagias, azt csak az Egyház kifogásolhatja, nem az állam. Ez csak szerzetesi szempontból lehet bűn, de nem állami szempontból. Ha a jezsuiták anyagiasak lettek volna, akkor jobban vigyáztak volna, hogy a protestánsokat magukra ne haragítsák, mert a télvíz idején és még aznap való menekülés nem éppen alkalmas arra, hogy valaki az anyagi javait, melyeket annyira félt, megmenthesse. Azok a jezsuiták, akik ilyen meneküléseknek Erdélyben újra meg újra kitették magukat, nem nagyon lehettek anyagiasak. Ha anyagiasak lettek volna, a ruhájuk szegélyét is bajosan csókolgatták volna a híveik, mert tudvalevő, hogy a nép legjobban az anyagias papra haragszik.

De ha mégis valóban anyagiasak lettek volna, azt akkor is elmondhatnánk, hogy annyira anyagiasak, mint Bocskai, Bethlen Gábor, de különösen I. Rákóczi György, semmiképpen se lehettek. Szeretném ugyanis látni azt az embert, aki még náluk is tud anyagiasabb lenni! S ezek – lám! – mégis a nemzet szeretett hőseivé váltak. Igaz, hogy kortársaik elsősorban éppen emiatt nem is szerették őket, de azért száműzés, mint a jezsuitáké, nekik nem lett osztályrészük, mert az a nagy vagyon és a vele járó hatalom, melyet anyagiasságukkal megszereztek, ezt náluk meg tudta akadályozni.

A jezsuita rend annyira nem volt anyagias, hogy az összes Rákóczi-, Lorántffy- és Báthory-javakat kezében tartó Báthory Zsófia végrendeletében úgyszólván P. Kiss jezsuitát bízta meg a hagyatékával való korlátlan rendelkezéssel. Ez az örökségben érdekeltek, de az egész protestáns közvélemény részéről is nagy irigységet keltett. A rendfőnök parancsára annyira vissza kellett vonulnia az egész ügytől, hogy a kálvinista Thaly és más történetíró társai – mert ők sokkal nagyobb érzékkel bírtak az anyagiak iránt, mint a jezsuiták – ezt el se tudták másképp képzelni, mint hogy a végrendelet hamis volt, és természetesen P. Kiss hamisította, s ezért kellett az ügytől visszavonulnia.

Ők persze egyáltalán nem tartották lehetetlennek, hogy a jezsuiták – hiszen ezért „deceitful man”-ek – végrendeleteket hamisítanak. Legalább annyit azonban így is tudhattak volna, hogy Báthory Zsófia, ez az okos, férfias, nagyon is önálló és erős akaratú asszony (aki – mint látni fogjuk – „szabadsághősnek” felcsapott fiát még 30 éves korában is úgy irányította, mint egy gyereket) volt annyira emberismerő és józan, hogy nem éppen egy ilyen, papi ruhába bújtatott börtöntölteléket ajándékoz meg olyan feltétlen bizalmával, ami párját ritkítja a világtörténelemben.

Legyenek egészen nyugodtak Thalyék, hogy Báthory Zsófia igen jól tudta, hogy mit csinál. Ő sokkal jobban ismerte a jezsuitákat és különösen P. Kisst, mint ők (hiszen ők életükben talán még nem is beszéltek élő jezsuitával), s rendelkezett legalább annyi emberismerettel és kritikai érzékkel, mint ők. Akiben tehát ő ennyire megbízott, az ezt a bizalmat meg is érdemelte.

Maga P. Kiss nem is akart a végrendeleti végrehajtói tiszttől visszavonulni. Részint, mert úrnője iránti kötelességének tartotta, hogy végső akaratát végrehajtsa, részint, mert az irigyektől se volt semmi félnivalója. Keserűen bár, de engedelmeskednie kellett azonban a rendfőnök parancsának, mert tudvalevő, hogy a Jézus-társaságban az engedelmesség az, ami mindennél fontosabb (természetesen nem Isten akaratánál is fontosabb, hiszen az engedelmesség éppen Isten közvetlen vagy közvetett – az elöljárók által tolmácsolt – akaratának végrehajtásában áll).

Vagy talán azért érdemelték meg a jezsuiták a száműzést, mert nemzetköziek s már 1600 körül is azok voltak s ezért semmi érzékük se volt a magyar alkotmányosság és nemzeti törekvések iránt? Talán mert nem voltak elég hazafiasak, sőt nemzetközi érdekeik kedvéért képesek voltak még a hazájukat is minden percben elárulni?

Ha igaz is lenne mindez, az egész rendet száműzni akkor is igazságtalanság lett volna, mert ez épp oly kollektív büntetés volt, mint például a zsidóságnak, mint ilyennek a büntetése, mely pedig – mikor Hitlertől megtörtént – oly végtelenül felháborította az egész művelt világ közvéleményét. Büntetni a jezsuiták esetében is csak egyéneket lett volna szabad, nem pedig egy testületbe tartozó minden egyént (mert hiszen legalábbis kivételek mindenütt vannak), nem is szólva arról, hogy száműzni csak hazaárulásért lehet, nem pedig azért, mert valaki nem elég hazafias. Ezt legfeljebb sajnálni, kifogásolni, bírálni lehet.

A jezsuiták azonban nem nemzetköziek, hanem nemzetek felettiek, épp úgy, mint az evangélium, az igazság, a jó, az erény is az. Ha tehát a jezsuitákat ezen a címen száműzni lehetett, akkor az igazságot és a jót is száműzni kellene vagy lehetne Magyarországból.

Igaz, hogy nemcsak a jó ilyen, hanem a rossz is, de a „nemzetközi” szóhasználatban a jóra nem mondhatjuk, hogy nemzetközi. Arra más szót kell használnunk s ez a „nemzetek feletti”. A jezsuiták is ilyenek, mert az evangélium, az igazság, az erkölcs, a jó, az erény képviselői, s ahogy ezek nemzetek felettiek, ők is azok. Ez nekik nem szégyenük vagy fogyatékosságuk, hanem érdemük és dicsőségük. Az igazság, az evangélium, az erény méltó képviselői ugyanis csak úgy lehetnek, ha ők is olyanok, mint amit képviselnek: nemzetek felettiek.

Krisztus Urunk nem nemzeti vallást hirdetett. Ha azt hirdette volna, akkor nem igazságot hirdetett volna. Nemzeti igazság ugyanis nincs. Az igazság azonban még a hazánál, a hazafiságnál, a nemzeti nyelvnél és a nemzeti függetlenségnél is előbbre való. Nem a nemzet, a nemzeti függetlenség vagy a nemzeti nyelv a magasabb rendű, hanem az igazság, az erkölcs és az evangélium. A magyar nemzet, a nép és a nyelv mulandó, hiszen még maga az a föld is, melyen él, az. Ellenben az Isten, az igazság, a lélek és a lélek jutalma vagy büntetése örök.

Aki a magyar nemzetnél, népnél vagy nyelvnél s ezek szolgálatánál magasabb rendű dolgot vagy eszményt nem ismer, az lényegében véve hitetlenségéről tesz tanúságot, még akkor is, ha ezt szóban tagadja, mert hiszen az ilyen ember érdeklődési köre és eszmevilága a földön túl nem terjed. Látjuk tehát, hogy a jezsuiták egy cseppet se jobban nemzetköziek, mint minden rendes, értelmes katolikus.

Ha a jezsuitákat száműzni lehet, sőt kell hazánkból, mert nemzetköziek, akkor a Krisztus evangéliumát is száműzni kell innen, mert hiszen alapítója arról is azt akarta, hogy „minden nemzetnek” egyformán és kivételezés nélkül hirdettessék (Mt 28,19-20, Mk 13,10, Lk 24,47), tehát hogy szintén nemzetek feletti, vagy ha éppen úgy tetszik: nemzetközi legyen.

Mindezekből természetszerűen következik, hogy a jezsuiták, mint az abszolút igazság, az abszolút erény, az örök élet, az evangélium, a Krisztus emberei szintén nemzetek felett álló emberek, mert elsősorban nem a földi hazáért vagy más mulandó dolgokért élnek és dolgoznak, hanem az abszolútakért és örökkévalókért, vagyis olyan dolgokért, melyek nemzetek felettiek. Különös, hogy ezt éppen a protestánsok, tehát olyan emberek, akik szintén vallást, tehát szintén örökkévalót képviselnek, nem tudják felfogni és megérteni.

A nemzetek felettiség nem alsóbbrendűséget, hanem magasabbrendűséget jelent s ezért nem lenézés, annál kevésbé büntetés jár érte, hanem megbecsülés vagy – ha a néző túl alacsonyan áll – bámulat. Természetesen csak akkor, ha nem a szintén nemzetközi rossz, hanem a jó képviseletéről van szó.

Ha azonban valaki az abszolútnak, az örökkévalónak él, tehát lényegében nemzetek feletti, abból még egyáltalán nem következik, hogy a földinek, a mulandónak, tehát többek közt a faji vagy nemzeti érzéseknek ellensége, sőt még az se, hogy neki ezek iránt nincs érzéke, vagy hogy őt az ilyesmik nem érdeklik. Hiszen az abszolútat egyedül csak az eszünk tudja felfogni, s még annak is meg kell erőltetnie magát miatta, míg a testünk, az érzékeink, a vérünk és minden idegszálunk s minden, ami környez bennünket, mind a föld, a mulandó, az érzéki, a testi, a földi, tehát köztük a nemzeti, a faji felé vonz bennünket. Ezek fölé emelni csak erőfeszítéssel tudja magát az ember, így is csak időnként sikerül, mert teljes erővel húzza vissza magával a föld, a test, mely lelkét magába zárja, meg is bénítja s melytől – legalább itt a földi életben – még a lelke is függ.

Akármennyire az égen csüng is az ember, azért mégiscsak ember marad, és még ha akarná, se tehetné meg, hogy a földdel egyáltalán ne törődjék, s hogy ne függjön tőle. Természetfölöttisége ezt egyébként nem is ajánlja neki, mert csak attól óvja, hogy a mulandót az örökkévaló elé ne emelje, de nem azt, hogy a mulandót akkor is ellenszenvvel kísérje, ha örök célja elérésében nem áll útjában. Az ember örök célját azonban a mulandók még elő is segíthetik, sőt csakis általuk érheti el örök célját. A jezsuita például fajtestvérei megtérítésével munkálja az örök célt. Ámde ezt csak úgy érheti el, ha szereti őket, hatással pedig csak úgy tud rájuk lenni, hogy azok is szeretik őt. De fogják-e szeretni, ha földi dolgaikkal nem törődik?

De a hazaszeretet egyébként is a földi, a mulandó dolgok egyik legnemesebbike, mert hiszen alapjában egyezik a felebaráti szeretettel, csak azokra az emberekre leszűkítve, akik között élünk, akik velünk egy fajúak és velünk egy nyelvet beszélnek. Világos hogy elsősorban mindenki ezek iránt gyakorolja a felebaráti szeretetet, hiszen a legtöbb ember másokkal nem is tud beszélni, de életében nem is kerül össze másféle emberekkel. Mivel tehát a haza- vagy fajszeretet lényegében véve azonos a felebaráti szeretettel és az önzéssel való szembehelyezkedést és lelki nemességet kíván, a természetfeletti lelkület nemcsak nem ellensége neki, hanem felemeli, megnemesíti, fattyúhajtásaitól, túlzásaitól megszabadítja és gondoskodik róla, hogy valóban a magunk nemzetének szeretetében, az iránta való őszinte önfeláldozásban álljon, nem pedig csak a más népek és más fajok gyűlöletében merüljön ki, mint például a vallástalan alapon álló hitlerizmus.

Ami magukat a jezsuitákat s különösen a magyar jezsuitákat illeti, velük szemben a hazafiatlanság, sőt még a lanyha hazafiság vádja is teljesen alaptalan s így igazságtalan, rágalmazó jellegű. A tények ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítják. A magyar jezsuiták az égi haza szolgálata és útjának mutatása közben nemcsak el nem hanyagolták a földi haza szolgálatát és szeretetét, hanem éppen ellenkezőleg: sokkal nagyobb teret engedtek neki, mint az logikailag megokolt lett volna Krisztus evangéliumának katonái részéről. Szekfű a barokk kor vázolásakor szemléltetően mutatja ki, milyen nagyon is hazafias volt a mi barokk korunknak úgyszólván teljesen jezsuita irodalma. A magyar szentek milyen élénk kultusza, a magyar nép és a magyar történelem milyen izzó szeretete nyilvánul meg a latin nyelvű jezsuita iskoladrámákban s általában az egész magyar jezsuita nevelésben!

Mondtuk, hogy egyesek bűneiért nem lehet testületeket büntetni. A hazafiság tekintetében azonban nálunk még egyének se voltak bűnösök a magyar jezsuiták között. Jellemző például, hogy Bocskai, sőt utána még Bethlen felkelése idején is az összes jezsuita bűnt Pázmány személyében látták protestánsaink megtestesülve. Őt tartották a fő gonosznak, minden baj és erőszak okozójának, a fő békebontónak, tehát annak az egyénnek, akinek a bűnei miatt elsősorban akarták büntetni az egész jezsuita rendet.

Azóta több mint 300 év telt el s ennek távlatában ma már tisztán látjuk, ki volt ez a főbűnös, az a fő hazafiatlan Pázmány Péter. Az egyik legnagyobb magyar író, akinek nyelve éppen a törzsökös magyarossága miatt ma is utolérhetetlen a magyar irodalomban. A magyar irodalmi nyelv megalapítója, az első magyar műfordító. Az első, sokáig egyedüli, de ma is versenytárs nélküli magyar egyetem megalapítója. Egyik legnagyobb magyar államférfi, mecénás és szónok. Olyan magyar ember, akinél többet alig áldozott még valaki a magyar kultúrára, művelődésre s általában a magyar népre.

S Pázmány ezt a nagy magyar hazafias és kulturális tevékenységet rögtön Bocskai fellépése után, tehát abban a Magyarországban fejtette ki, mely ezeréves történelme folyamán éppen akkor volt a legkisebb, legszegényebb, s mint láttuk, erkölcsileg is a legelesettebb. Akkor tette mindezt, mikor kortársai és főnemes társai nemcsak a vagyonnak éltek, török rabjaikkal kereskedtek, ettek-ittak s azért mind tele voltak köszvénnyel, többször voltak részegek, mint józanok, nemcsak bujálkodtak, hanem még a vérfertőzés se volt ritkaság köztük, sőt – indulatból vagy féltékenységből – még a gyilkosság is nemegyszer előfordult náluk.

Nem Pázmány volt tehát hazaáruló vagy lanyha magyar, hanem azok, akik őt hazájából törvényes ítélet és felekezeti gyűlöleten kívül minden más ok nélkül száműzni akarták. Az ő országgyűlésük meg is tette ezt vele, csak azért nem történt meg a valóságban is, mert e végzésük szentesítését nem tudták megszerezni az „idegen” királytól. Ha a felkelők végre tudták volna hajtani akaratukat, mindazt, amit Pázmány adott, sohase kapta volna meg a magyar haza, a magyar kultúra és a magyar irodalom.

Ki volt tehát hazafiasabb: a „szabadságharcosok” korponai gyűlése-e Bocskaival az élen, vagy pedig maga Pázmány, a „hazaáruló” jezsuita, aki lángelméjével és ennek megfelelő buzgalmával a bécsi béke után itt annyi maradandót alkotott és az az elnyomó, idegen király, aki megakadályozta azt, hogy a gyűlölet és felekezeti zsarnokság a vallásszabadság elvét megcsúfolva ezt a „hazaáruló” jezsuitát, magyar nemes létére, törvényes ítélet nélkül elűzhesse, sőt később egyenesen esztergomi érsekké s így a magyar Egyház fejévé tette? (Mert tudvalevő, hogy esztergomi érsekké is a Habsburgok tették Pázmányt, nem pedig a pápa.)

De nemcsak azt kérdezhetjük, hogy ki volt a hazafiasabb, hanem azt is, hogy ki volt a kettő közül inkább tiszteletben tartója a vallásszabadságnak is. Ki volt a kettő közül az igazságosabb és ki tartotta meg jobban a magyar alkotmányt, a nemesi szabadságot. Bocskaiék – látjuk – csak a maguk szabadságát követelték, de annak a magyar nemesnek, aki nem volt az ő táborukban, még annyira se tartották tiszteletben a szabadságát, mint egy jobbágyét.

Ha Bocskaiék egészen győztek volna, ma nem lenne Pázmány Péter tudományegyetemünk (a bolsevista magyar államnak se lett volna Eötvös Loránd tudományegyeteme), a magyar irodalomból pedig hiányoznék legtörzsökösebb nyelvű s egyébként is egyik legtekintélyesebb írónk, akiről még Szabó Dezső is azt írja, hogy magyarul tőle tanult. A magyar közélet azonban ezt is megbocsátja Bocskainak, sőt magasztalja érte. A katolikusok is magasztalják.

Pázmány, a Bocskaiéktól a leghazafiatlanabbnak tartott jezsuita, nemcsak lanyha hazafi nem volt, hanem az örökkévaló, az abszolút igazság szolgálata mellett a haza szolgálata egyenesen nagyobb szerepet játszott gondolatvilágában és cselekedeteiben, mint amennyit egyszerű, de tisztán a logika alapján álló katolikus magyar ember lelkében szabad lett volna játszania. Nagy kortársa, Eszterházy Miklós nádor például – kivált ideálisabb, fiatal korában – sokkal logikusabb katolikus volt, mint a jezsuita Pázmány Péter, ezért közel se volt olyan magyar (természetesen a nálunk szokásos felfogás szerint).

Eszterházy közönséges hazaárulónak tartotta mind Bethlent, mind I. Rákóczi Györgyöt. Az ő szemében ez a két kortársa nem szabadsághős, hanem aljas gazember volt. Annak írta és mondogatta is őket és keresztény és hazafias érzelmei egész hevével fogott fegyvert ellenük. Ugyanakkor Pázmány diplomatáskodott, barátkozott és barátságosan levelezett velük, sőt vele ellenkező felfogásmódja és eljárása miatt el is hidegült, sőt éles vitát folytatott Eszterházyval. És ha Eszterházynak e két „szabadsághős” iránti izzó megvetése nem volt akadálya annak, hogy a protestáns Toldy Ferenc azt ne írja, hogy „mint Eszterházy, a legjobbak közt is oly tiszteletreméltó nem volt senki” (Toldy Ferenc: Eszterházy Miklós. Magyar államférfiak és írók. I. kötet, 181. o.), mit kell akkor mondanunk protestáns vagy kuruc szempontból Pázmány hazafiságáról? Mivel azonban Bocskaiék még a jezsuiták közt is Pázmányt tartották a legnagyobb hazaárulónak, a többi jezsuita hazafiságáról bizonyára még jobban meg lehetünk elégedve. De mire való is itt az érvelés: elég Pázmány műveiből egy lapot elolvasni s már látja az olvasó, hogy mennyire igazi magyar emberrel, nem pedig nemzetközi kalandorral van dolga.

Olyan magyar ember volt Pázmány, hogy még a főkegyúri jognak is híve volt, tehát ellene volt annak, hogy a magyar főpapokat közvetlenül a pápa nevezze ki. Pedig egész kétségtelen, hogy a főkegyúri jog ellenkezik az Egyház szabadságával, s ha főkegyúri jog nem lett volna, sokkal példaadóbb főpapjaink lettek volna a múltban, mint amilyenek a valóságban voltak. Nekem például sose engedné meg sem a logikám, sem az egyházszeretetem, de éppen ezért még a hazaszeretetem se, hogy a főkegyúri jog híve lehessek. Pázmány logikája és egyházszeretete megengedte. Pedig hát Pázmány éppen a logikájáról volt híres s az egyházszeretetnek is nagynak kellett lenni abban az emberben, aki annyit tett életében az Egyházért és annyit dolgozott érte, mint ő. Mekkora lehetett hát benne a hazaszeretet, hogy még ilyen logikus főt is el tudott homályosítani s még ekkora egyházszeretetet is háttérbe tudott szorítani!

A lokálpatriotizmus még jezsuita és esztergomi érsek korában is oly nagy volt a hajdani váradi gyerekben, hogy ezt írja: „Én részemről Váradot és vidékét méltónak tartom arra, hogy megtartásáért az egész kereszténység harcoljon”. Ezt a Váradot gyerekkora óta nem látta, élete elég tekintélyes részét még külföldön is töltötte, de sem ez, sem jezsuita volta, sem az, hogy Krisztus nemzetek feletti igazságának harcosa lett, sem az, hogy ez a magyar Várad akkor a katolikusgyűlölő Rákóczi György alattvalója volt, egy cseppet se homályosította el lelkében még idősebb korában se a szülőföldjéért való ifjúi lelkesedést. Pedig akkor, mikor Váradért és vidékéért annyira lelkesedett, már szinte egész Európa ügyeit ő intézte, mert II. Ferdinánd legbefolyásosabb tanácsosa és bizalmasa volt. Még csak beszélni se lehet róla, hogy volt-e akkor osztrák, cseh vagy német birodalmi püspök vagy főúr, akinek olyan szava volt a császárnál, mint neki.

Azt kell tehát mondanunk, hogy a jezsuitaság, illetve az örökkévaló igazságok szolgálata s ezeknek a haza, az anyanyelv és faj érdekei fölé való emelése nemcsak nem káros a hazafiságra, hanem igazán önzetlenül és igazán mélyen hazafiasak csak az ilyen emberek tudnak lenni. Hazafiasak ugyanis csak nemes lelkű emberek lehetnek, nemes lelkűek és eszményi gondolkodásúak pedig csak azok tudnak lenni, akik az igazságnak, tehát egy eszménynek élnek; akik nem engedték lelkükben elhatalmasodni az alantasabb érzelmeket: az anyagiasságot, az érzékiséget, az evés-ivás szeretetét, a nagyravágyást, az önimádást. Az ilyen ember a másvilágnak él ugyan, tehát nem a földi haza az a legfőbb eszmény, melyet szolgál s melyre életét beállítja, de lelkében így is több hely jut még a földi eszményeknek is, mint azok lelkében, akiknek érzelemvilága szabadon burjánzó ösztöneiknek megfelelően alakul.

Mennyire büszke például ez a „nemzetközi” Pázmány a magyar nemességére s vele családjára és őseire! Hogyan istápolja, gazdagítja és tetteti a királlyal gróffá nem túlságosan méltó unokaöccsét még az örökkévalók kárára is (mert azt a pénzt, melyen neki uradalmakat vett, okosabbra és hasznosabbra is fordíthatta volna s az Egyház pénze egyébként se arra való, hogy a főpap a rokonait gazdagítsa belőle), hogy az ő nemzetsége, a most már gróf panaszi Pázmányok megmaradjanak, gazdagok legyenek és viruljanak. (Isten büntetése volt, hogy azért se maradtak meg.)

A végeredmény tehát az, hogy Pázmány egy kissé jobban is törődött a fajjal, a testtel, a vérrel és a földi hazával, mint amennyire egy logikus és igazi katolikusnak szabad lett volna. Pedig hát állítólag még ő volt kora leghazafiatlanabb jezsuitája.

Az ő esetéből a gyakorlatban látjuk annak az okoskodásnak a helyességét, hogy a nemzetekfelettiség nem hiba, nem fogyatékosság, hanem tökéletesség és egy, a természetesnél magasabb állapot. Sose attól kell tehát félnünk, hogy túlzásba visszük, mert erre úgyse vagyunk hajlamosak. Attól azonban joggal kell félnünk, hogy elhanyagoljuk és túlságosan is földiesek leszünk. Mint a nagy Pázmány példája is mutatja, ez azonnal be is következik, mihelyt az önellenőrzést csak egy kissé is elhanyagoljuk.

Hazafiaink tehát ne keverjék össze és ne vegyék egynek a nemzetközi rosszat és a nemzetek feletti jót, s ne egyformán küzdjenek ellenük és egyformán utálják őket, hanem az egyikért lelkesedjenek, a másikat gyűlöljék; az egyiket ajánlják, a másikat tiltsák: az egyik uralmán szomorkodjanak, a másiknak örüljenek.

Mi lesz azonban belőlünk s magyar hazánkból, ha természetfelettiséget még egyenesen irtjuk is, mint tette a hitújítás és tette még annál is jobban a bolsevizmus.

Pázmány példája tehát ugyancsak megcáfolja a jezsuita hazafiatlanság vagy nemzetköziség meséjét. Mivel azonban Pázmány mégis csak egy ember s esetleg rá lehet fogni azt is, hogy kivétel, figyelmeztetünk arra, hogy kivétel semmiképpen se lehet, mert hiszen látni fogjuk, hogy protestáns kortársai jezsuita típusnak tartották, nem pedig kivételnek. Őt tartották a legvérbelibb jezsuitának, és elsősorban miatta akarták büntetni az egész rendet.

De hogy még jobban lássuk, mennyire nem kivétel a jezsuiták között a túlságosan és még a katolicizmus kárára is hazafias Pázmány, ott van egy másik jezsuita, egy nem olyan túl nagy ember, mint Pázmány (ő egyébként élete második felében már nem is volt jezsuita, mert főpappá csak úgy lehetett, ha kilépett a jezsuita rendből, amit a legjámborabb jezsuiták a világ minden kincséért meg nem tettek volna), egy inkább tucategyéniségnek nevezhető ember, akit azonban nagyon is vérbeli jezsuitának tartunk, a vallási viták korának leghevesebb, legkíméletlenebb, legdurvább magyar jezsuitája: Sámbár Mátyás. Bár ő is magyar nemes, de horvát származású, tehát még inkább megokolt lenne, hogy túlságosan hazafias legyen. Bizonyára olyan heves és durva is azért volt, mert mindenkinél nagyobb volt benne a katolikus meggyőződés, azaz a „nemzetköziség”.

Sámbár származására nézve körülbelül úgy viszonylott a magyarsághoz, mint Zrínyi, de még jobban magyarnak tartotta és vallotta magát, mint Zrínyi. A jezsuita rend akkor még közös rendtartományt alkotott az osztrákkal, tehát a rendtartománynak több mint a fele idegen volt, de ott Sámbárt mindenki magyarnak tudta és tartotta, nem pedig horvátnak. Tudvalevőleg ő is író volt, de nem horvátul írt, hanem magyarul. Zrínyi Miklós testvére, a „vértanú” Péter, inkább horvátul írt, mint magyarul, Miklós inkább magyarul. Még téríteni is csak magyarokat akart, nem horvátokat (pedig a horvátok közt is voltak akkor protestánsok).

Erdélyben működött s onnan még a moldvai csángó magyarokhoz is kiment, s mikor végre aggastyán korában visszakerült horvát hazájába, a zágrábi jezsuita rendházban is azon ábrándozik, hogy de jó lenne Julián barát nyomdokaiba lépni, kimenni Szittyaországba és ott megtéríteni az ősmagyarokat.

De olyan lelkes, szinte a megszállottság határait súroló magyart, mint amilyen a már említett P. Szántó István jezsuita volt római tartózkodása alatt, még sehol se találtam. Egyenesen megható az, amilyen energiával ő a római, akkor már idegen kézre került hajdani pálos kolostort vissza akarta szerezni a magyaroknak és magyar papnevelőt csinálni belőle.

Ahogyan ez ügyben egyik emlékiratot a másik után írta; ahogyan csüggedést nem ismerve és a kudarcoktól kedvét el nem vesztve egymás után fordult fűhöz-fához; ahogyan később az ellen tiltakozott, hogy ebbe az intézetbe a magyarok mellé még dalmata növendékeket is bevegyenek; később pedig az ellen – ami aztán mégis végleg az intézet sorsa lett –, hogy német-magyar közös kollégium legyen belőle; amilyen hévvel és meggyőződéssel bizonygatta, hogy a magyar mennyire más jellem, mint a német s ezért a tűz meg a víz ott egymás mellett sose fog megférni; amilyen lankadatlan honszerelemmel és a fajtájához való szinte a megszállottságig menő makacs ragaszkodással érvelt, csatázott, harcolt (beadványai Rómában most is megtalálhatók) mindaddig, míg csak a pápa végül türelmét vesztve exkommunikációval meg nem fenyegette, ha végül már el nem hallgat, az igazán megható.

Bizonyítja, hogy az örök hazáért való lángolás nemcsak nem öli ki belőlünk a földi haza szeretetét, hanem éppen ellenkezőleg, ez az örökkévalóért való lángolás olyan tüzet szít fel bennünk, hogy bőségesen sok marad belőle a földi haza számára is, hogy még hazát és fajt is csak az olyan emberek tudnak igazán szeretni, akik kiölve magukból minden testinek és földinek rendetlen szeretetét, életüket teljesen az égieknek szentelték.

Olyan energiát, olyan elolthatatlan tüzet olt be ez az égi szeretet az ember lelkébe, hogy az égi hazán kívül, melyet valójában egyedül szeret, jut és marad még a földi hazának és vér szerinti hozzátartozóknak is annyi, hogy azok, akik bálványuknak vallják ezt a földi hazát s így egyetlen és legfőbb eszményük, azok se tudnak neki annyi szeretetet adni, mint ők, akiknek lelkében ez csak egy nála is fontosabb után következik.

De nem igaz, sőt csak a gyűlölet aljas indulatából folyó rágalom a jezsuiták ellen az a vád is, hogy gyűlöletet szítók s így békebontók. A jezsuiták, mint a legműveltebb és legigazibb katolikusok, gyűlölték a tévelyt, de sose gyűlölték a tévelygő embereket. Még az se igaz, hogy Loyolai Szent Ignác a protestantizmus „kiirtására” alapította a Jézus-társaságot. Loyolai Szent Ignácnak se műveiben, se leveleiben ennek semmi nyomát nem találjuk. Ő a társaságát az Egyház védelmére alapította. Általában a katolikus Egyház (s még inkább szentjei) életében nem a rossz gyűlölete van előtérben (mint a hitújítók, de különösen Luther életében), hanem a jónak a szeretete, az érte való önfeláldozás.

Az Egyház életében sose játszott olyan nagy szerepet a protestantizmus, mint a protestánsok életében a katolicizmus. (Tessék csak elolvasni egy katolikus és egy protestáns hittankönyvet!) A protestantizmusnak még a neve is a katolikus Egyházra utal, mert az ellene való tiltakozást, az ellene való protestálást jelenti, ellenben a katolikus Egyház egyszerűen nem veszi tudomásul a protestantizmust. Úgy tesz, mintha nem is léteznék. (Például a vegyes házassági hirdetésekben még azt se említi meg sose, hogy az egyik fél protestáns. Pedig ha már hirdeti őket, akkor a protestáns fél reverzálist adott. Az Egyház ezzel nem dicsekszik, hanem magától értetődőnek tartja. Inkább azt szégyelli, hogy a protestáns fél nem tért meg, mint rendjén volna, hanem csak reverzálist adott.) Az Egyház nem azért van, hogy tiltakozzék, hogy protestáljon, hanem azért, hogy tanítson. Krisztus ezzel bízta meg. Tanítja az evangéliumot, akár tetszik az egyeseknek, akár nem. Még a vitát is méltóságán alulinak tartja. Szép és imponáló ez, de a hátrányait is látjuk: Hol van a katolikus hívek vallási öntudata a protestánsok felekezeti büszkeségétől, önelégültségétől, fölényétől!

Hogy mennyire nem voltak gyűlölködők az ellenreformáció korának jezsuitái se, azt megint Sámbár Mátyással tudjuk a legcsattanósabban bizonyítani, mert hiszen köztudomásúlag ő volt a „leggyűlölködőbb”, a legdurvább hangú jezsuita polemikus. Emiatt például Erdélyből 1658-ban név szerint utasították ki. Történetírásunk ennek megfelelő ellenszenvvel emlegeti, irodalomtörténet-írásunk pedig, mint a vallási polémia legdurvább magyar képviselőjét, sértő megvetéssel említi személyét. Pedig hogy szegény Sámbár Mátyás ilyen (nem éppen irigylendő) hírnevet szerzett, abban sokkal nagyobb szerepe volt és van a jezsuitának már eleve kijáró ellenszenvnek, mint a tárgyilagos igazságnak.

Sámbár személye sokkal szelídebb és keresztényibb volt, mint irodalomtörténeti méltatása után gondolnánk. Ki gondolná például e legdurvább polemikusról, hogy Batthyányné Lobkowitz-Poppel Évával, ezzel az okos, de a legöntudatosabban protestáns asszonnyal egész életén át a legjobb barátságban és állandó levelezésben állt? Aztán hogy mikor Sárospatakon az utcán tartott prédikációt a körmenetek üdvös voltáról, az a református kollégiumi professzor, akinek a háza előtt a prédikációját tartotta, utána elismerésül egy kosár gyümölccsel kedveskedett neki? Vajon tetszett volna-e ennek a professzornak annyira az a prédikáció, ha a gyűlölet lett volna prédikációja alapvonása és csak a gúny a fegyvere?

Ki gondolná, hogy éppen vallási disputa alkalmával ugyancsak Sárospatakon megtörtént Sámbárral még az is, hogy a vita folytatására az egyik professzor a házába hívta és aztán az ő asztalánál folytatták, mert Sámbár a meghívást természetesen el is fogadta? És hogy még az is előfordult, hogy egy másik ilyen disputára közös kocsin utazott Kassára ez a „leggorombább” jezsuita és kálvinista ellenfelei. Láthatják belőle protestánsaink, hogy mennyire mások és Bocskai korában is mennyire mások voltak az igazi jezsuiták, mint amilyeneknek ők gondolják őket s mint amilyen képet ők kaptak róluk felekezeti kollégiumaikban.

Ami pedig a jezsuiták hajdan annyit emlegetett állandó „cselszövényeit” és „intrikáit” illeti, ezeket ma divatos kifejezéssel inkább állandó politizálásnak neveznénk, mert ma ezt tartják annyira nem illőnek és helyteleníthetőnek papok, kivált szerzetesek részéről. Eszerint tehát a jezsuiták többet foglalkoztak volna politikával, mint vallással s ezzel érdemelték volna meg az általános gyűlöletet és végül a száműzést.

A vád ilyen alakban való megfogalmazására azt feleljük, hogy a politizálás minden állampolgárnak egyik legsarkalatosabb joga, sőt azt is mondhatjuk: kötelessége. Hiszen a közügyekkel, a haza dolgaival való foglalkozást jelenti, ez pedig mindenkinek nemcsak joga, hanem egyúttal kötelessége is. Hogy lehet hát még csak gondolni is arra, hogy valakit ezért gyűlöljenek, sőt száműzzenek hazájából? Mi lenne és mi lett volna a híres magyar alkotmányból, ha a magyar nemeseknek tilos lett volna a politizálás?

A politizálás nem más, mint a közügyekkel való törődés, és minél műveltebb, kulturáltabb lelkű és minél megbízhatóbb jellemű, minél magasabb erkölcsi felfogású valaki, annál inkább nemcsak joga, hanem kötelessége is ez a törődés.

Látjuk tehát, hogy megint csak oda lyukadunk ki, hogy a jezsuiták vagy más papok politizálását csak az kifogásolhatja, aki a papokat veszedelmes, káros elemeknek tartja a társadalomban, tehát ha vallástalan, sőt vallásellenes alapon áll. Ha a vallást becsülöm, akkor a papok politizálásának örülnöm kell, mert akkor a politika, az állam ügyei jó kezekben vannak, legalábbis jobbakban, mint másoknál. Ha a vallásról azt tartom, hogy „nem árt, nem is használ”, akkor a papok politizálásáról is ez a véleményem, tehát nem törődök vele. A papok politizálásának ellensége azonban csak akkor lehetek s a nemzetre csapásnak csak akkor tarthatom, ha maga a vallás is ópium a népnek.

De a pap, a szerzetes lemondott a közéleti szereplésről, az ő szellemére káros hatással is van ez a közéleti szereplés, mondják erre. Ha ez igaz, feleljük, akkor is csak az Egyház baja s csak neki kell tiltania, de nem az államnak. Sőt ebből az egyházilag helytelen és a papság szellemére káros papi foglalkozásból az államnak csak haszna van, közéleti szempontból tehát csak örülnie kellene neki. Ezáltal ugyanis a politika erkölcsileg magasabb rendű és megbízhatóbb, önzetlenebb kezekbe kerül s ezért örvendetes dolog.

Igen ám, felelik, de tapasztalati tény, hogy politizálni éppen a papság salakja szokott. Baj – feleljük – még így se éri miatta az államot, mert ha ez igaz, akkor a nem papok közül se a legértékesebbek azok, akik foglalkoznak a politikával s a papságnak a salakja is jobb, mint a világi emberek salakja.

A francia forradalom idején, mely már az elején is egyház- és papellenes, később pedig egyenesen istentelen volt, kétségtelenül csak a francia papság alja foglalkozhatott politikával akkor, ha a politikában nem a reakciót, hanem a forradalmi „haladást” képviselte. Az ilyen papnak már szakítania kellett hitével, ami egy papnál majdnem mindig azt jelenti, hogy „babája” is már régen van neki. Ennek ellenére mégis azt látjuk, hogy a francia forradalom híres papszereplői: Maury, Sieyes apát, Fauchet püspök a mozgalom legideálisabb, legfeddhetetlenebb és forradalmár szempontból legtiszteltebb vezető férfiai közé tartoznak. Hol van őtőlük jellemben, feddhetetlenségben és önzetlenségében Mirabeau, Danton, sőt még La Fayette, de még Robespierre vagy Marat is, noha ez utóbbiakat legalább nem lehetett megvesztegetni, mint az előbbieket?

Aztán ne feledjük azt se, hogy a politizáló embernek a politikából nemcsak előnyei vannak, hanem hátrányai is. Nemcsak hasznot jelent az a benne résztvevőkre, hanem jelenthet terhet is. Világos, hogy a papok, szerzetesek csak a politizálás előnyeiről, a vele szerezhető hatalom élvezetéről mondanak le (ezekről lemondani is csak a szerzetesek kötelessége, a papok számára legfeljebb illő), nem pedig a hátrányairól, a jóért való harcról és a velejáró vesződségekről, kellemetlenségekről, támadásokról, gyűlöletről, rágalmakról. Ezeket a jó ügy érdekében a gonoszok részéről vállalni ugyancsak paphoz illő sors. Kiknek kötelességük hát, hogy politizáljanak és kiknek politizálása legkívánatosabb a közéletre, az államra is, ha nem azoknak, akik a politizálásban is munkát, áldozatot látnak; akik mindent az evangélium szemüvegén át néznek s az átlagembereknél jobban mentesek az önző érdekektől?

A butákat és a gazembereket kell távol tartanunk a közügyektől és a politikától (aminthogy ezeket a törvény meg is fosztja állampolgári jogaiktól, tehát a politizálás jogától), nem pedig a papokat és szerzeteseket. Nekik tulajdonképpen könyörögnünk kellene, hogy politizáljanak. Őket csak a hitetlen, sőt csak a vallásgyűlölő ember tarthatja veszedelmeseknek a politikára. Aki jó katolikusnak mondja magát, de felháborodik, ha azt látja, hogy egy tehetségéről és jelleméről ismert pap vagy szerzetes politikailag is irányt ad híveinek, abban a vallásosság vagy csak képmutatás, vagy pedig a józan ítélőképesség körül van nála baj. Ő egyszerűen a vallástalan emberek ravasz propagandájának hiszékeny áldozata, aki katolikus létére is hitetlen módra gondolkodik, mert nincs szellemi önállósága, sem nem tud önállóan gondolkodni s ítéletet formálni.

Vallásos ember számára a logika azt írja elő, hogy kívánva kívánja, hogy bárcsak minél többet törődnének a közügyekkel, azaz bárcsak minél többet politizálnának a papok. A papok politizálása miatt csak azok kiabálnak, akik másképp politizálnak mint a papok, vagyis másképp, mint egy jó katolikus embernek politizálnia kellene, tehát a kereszténység ellenségei és az állam ellenségei, a felforgatók, vagy legalábbis a csak maguknak, nem pedig a köznek politizálók.

Mikor e sorokat másoltam, épp akkor zajlott le az 1957. szeptember 10-i nyugatnémet választás Adenauer győzelmével, a kommunista Népszabadság szerint „az Egyház leplezetlen durva beavatkozásának segítségével”. De vajon miért kellene „leplezni” azt, hogy az Egyház beleavatkozik egy választásba, mely a sorsa felett dönt? Hiszen ha még ebbe se avatkozna bele, ha teheti, akkor még elmebetegnek is rossz volna. Ha a kommunizmus azt akarja, hogy az Egyház ne legyen ellene, akkor törölje programjából az istentelenséget. De megmaradni istentelennek, sőt istentelenségét a legnagyobb hévvel továbbra is hirdetni, de ugyanakkor még azt is elvárni, hogy még az Egyház is neki prédikáljon, vagy legalábbis semleges legyen, az már nem egyeztethető össze az épelméjűséggel. Az Egyháznak tehát még az is bűne, hogy élni akar s nem nézi ölbe tett kézzel, mint teszik nyakára a kést.

„Bár a pártok megegyeztek abban – folytatja a Népszabadság –, hogy a választási harcot szombaton befejezik, az Adenauer-párt módot talált arra, hogy még vasárnap is erőteljesen befolyásolja a szavazókat. Igen sok katolikus templomban imádkoztak a CDU választási győzelméért és olyan egyházi beszédeket tartottak, amelyek egyenértékűek voltak a legvadabb választási agitációval.”

Világos, hogy a pártok megegyezésének megszegéséről szó se lehet, mert a katolikus Egyház nem párt s így nem is egyezhetett meg a többi párttal. A katolikus Egyház csak vasárnap szólhat híveihez, de – ha szabadon működhet – csak természetes, hogy olyan fontos alkalommal, mint egy választás, s kivált olyan időben tartott választás, mikor a kommunizmus (azaz az istentelenség) veszélye fenyeget, nem mulaszthatja el, hogy híveihez ne szóljon, hogy őket fel ne világosítsa és katolikus kötelességükre a választással kapcsolatban ne figyelmeztesse. Mivel azonban az ellene ellenfelei részéről megnyilvánuló terror miatt az Egyház valójában még akkor se szabad, ha hivatalosan szabad, a német papság a kötelességét még ez alkalommal se teljesítette.

Mint a cikkből is látható, csak imádkoztak azért, hogy a választás eredménye az Egyházra kedvező legyen, de ez is csak egyes templomokban történt meg. Még a Népszabadság is csak az „igen sok templomban” kifejezést használja s ez nyilvánvalóan nem a templomok többségét jelenti. Azok a prédikációk pedig, melyek „egyenértékűek voltak a legvadabb választási agitációval” legfeljebb abból állhattak, hogy a hitszónok elméleti fejtegetésbe bocsátkozott arról, milyen fontos egy választás; hogy az dönt az Egyház sorsáról. Nem menthető tehát az a katolikus, aki nem törődik vele s az ország sorsa intézését átengedi Isten és a vallás ellenségeinek.

A lehető legvalószínűtlenebb, hogy akár csak egy ilyen prédikációban még a pártot is megnevezte volna a szónok, melyre a katolikus embernek szavaznia kell – ilyesmi templomban nem szokás, s már csak az e tekintetben többnyire túl kényes hívek miatt se lehetne megtenni. Legfeljebb tehát talán annyit mondhatott meg némely szónok, hogy kereszténynek a keresztény párt való.

„Egy nyugatnémet búcsújáróhelyen (tehát csak egy helyen), Altöttingben a miséző vasárnapi prédikációjában azzal fenyegette meg híveit, hogy aki nem a CDU-ra szavaz, halálos bűnt követ el.” A hamburgi Die Welt című nagytekintélyű polgári lap mai vezércikkében ezt írja: „Erre a választási harcra borzadállyal fogunk visszaemlékezni.”

Hamburg protestáns város. Ott a katolikus templomok s az, hogy ott mit prédikálnak, ugyancsak kis hatással van a közéletre. A Die Welt megállapítása tehát semmiképpen se vonatkozhat a katolikus papság választások előtti viselkedésére. De egyébként is hogy lehet abból országos baj, ha egy helyen prédikáltak tűrhetetlenül. Az se lehetett nagy baj, hogy az az egy hely búcsújáró hely volt, mert a választás napjára eső vasárnap ott se lehettek vidéki tömegek, mert hiszen ha még ezen a napon is búcsúra jártak volna, akkor egyáltalán nem is tudtak volna szavazni, tehát éppen azok követték volna el a halálos bűnt, akik a szónoklatot hallgatták.

Ha éppen egy istentelen és egy egyházvédő párt mérkőzik a választáson, akkor bizony nemigen nevezhetjük túlzásnak azt a megállapítást, hogy halálos bűnt követ el, aki az istentelen pártra szavaz, sőt talán azt követ el még az is, aki nem vesz részt a szavazásban. Ezzel azonban a papnak nem „fenyegetőznie” kell, hanem egyszerűen csak megállapítania az igazat és híveit figyelmeztetnie rá. Még a Népszabadságból is láthatjuk azonban, hogy még ezt a figyelmeztetést is csak kivételesen tette meg egy-két pap Németországban.

Nem is csoda, mert láthatjuk a Népszabadság és a Die Welt vészes hangjából, hogy ez esetben is mennyire bátorság és önfeláldozás kellett a papság részéről, ha „politizálni” akart, azaz ha lelkipásztori kötelességét e tekintetben is teljesíteni akarta hívei iránt. Érthető tehát, ha effajta kötelességeinket inkább csak jezsuiták vagy jezsuita-fajta papok teljesítik s ezért inkább csak őket vádolják „békebontással”.

Elveiket és meggyőződésüket a közéletben is érvényesíteni – úgy látszik – csak a vallástalanoknak, a protestánsoknak és a közönyös katolikusoknak szabad. Ha ezt a „klerikálisok” is megteszik, azok már „leplezetlen durvasággal” avatkoznak bele a választási küzdelembe, a „legvadabb választási agitációt” fejtik ki s „hecckáplánok” vagy legalábbis „békebontók”. Csak ilyen békebontók voltak Bocskai korának jezsuitái is.

Az Egyház, a jezsuiták és a jezsuita-fajta papok egyedül csak akkor politizálnak, tehát akkor avatkoznak esetleg bele választási küzdelmekbe is, mikor a politika az Egyház érdekeivel, tehát a hittel vagy erkölccsel összefügg. Aki tehát olyan nagyra tartja az Egyház, a papság népi befolyását s olyan féltékeny rá, könnyen megszerezheti magának a papság pártfogását. Lépjen ő is a vallás tisztelői és pártolói közé s mindjárt az ő érdekében fognak majd „leplezetlen durvasággal” beleavatkozni a választási küzdelembe a papok. De állandóan vallást és papokat gyalázni, de azért mégis mérhetetlenül megbotránkozni azon, ha a pap azt mondja a híveinek, hogy bűnt követ el, ha rájuk szavaz, enyhén szólva kissé érthetetlen.

Ha egy párt programja a vallással vagy a közerkölccsel összefüggő kérdésekben is állásfoglalást tartalmaz, akkor politizálni szorosan vett evangéliumi ténykedés, hiszen az evangélium érvényesülését mozdítjuk elő vagy Krisztus ellenségeinek térfoglalását akadályozzuk meg vele. Világos, hogy ennek kedvéért az igazi papnak vállalnia kell még a rázúduló gyűlölet és rágalmak árját is. Bár semmi se ellenkezik annyira a visszavonulásra hajlamos csendes, szerény papi lelkülettel, mint a politikai gyűlölet és rágalomhadjárat, meggyanúsítások, ferdítések pergőtüzébe kerülni, de Krisztusért és az emberekért a papnak még ezt is vállalnia kell. Vállalta ezt maga Krisztus Urunk is. Majdnem azt mondhatnánk, hogy a pap egyenesen azért van, hogy ezt vállalja, mert hiszen a gonoszokkal való küzdelem a hivatása, a gonoszok pedig gyűlölettel, sárral, ferdítésekkel, rágalmazással dolgoznak. Amelyik pap egész életét csendes, szelíd békében tudja eltölteni, bajosan lehet igazi Jézus szíve szerinti pap.

Ki látott már olyan józan eszű szerzetest vagy papot, vagy akár csak egyszerű, laikus keresztényt, aki él-hal az Istenért, az Egyházért és felebarátaiért; aki buzgón imádkozgatja: „Szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod”, de emellett teljesen hidegen hagyja, egyáltalán nem érdekli, hogy vannak olyan emberek is, akik a vallás gyűlölői, a pap ellen izgatnak, kigúnyolják és nevetségessé teszik, tanítását ki akarják tiltani az iskolából és ami még nagyobb baj: ráadásul ezek az emberek ugyancsak nem tartják feleslegesnek vagy magukhoz nem illőnek a politizálást, hanem egyedüli céljuk az, hogy a hatalmat minél előbb – akár hazugsággal is (például, hogy szerintük a vallás csak magánügy) – kezükbe kerítsék és így hatalmi szóval a közéletet is olyanná tegyék, mint amilyenek ők maguk?

Szabad-e ilyenkor, a tettek hő nyarában, mikor élethalálharc folyik Istenért, tisztességes, sőt vallásos embernek azt mondani, hogy mi azért így se politizáljunk, még a papok se, s különösen azok ne, mert a politika nem papoknak való, hanem piszkos mesterség? Kényelmes álláspont ez, az bizonyos, de szabad-e ilyen esetben kényelmesnek lenni s azt az örök nyugalmat, melyet az Egyház a halottaknak kíván és hozzájuk tart illőnek, már itt a földön is mindenáron élvezni akarni? Pedig ezt az örök nyugalmat még a halál után is csak azok kapják meg, akik, míg éltek, küzdöttek és dolgoztak Istenért, nem pedig nyugodtak.

Azzal, hogy a politika piszkos mesterség, szintén nem lehet elintézni a dolgot. Nemcsak itt, hanem más téren is igen sok piszkos munka van s a piszkos munkákat is el kell végezni. Nemcsak a politika, hanem az emberi élet és az emberi lélek is piszkos, s mi lenne belőlünk, ha a papok ezzel se törődnének, mert hát ők piszokkal nem foglalkozhatnak. Akinek ez az elve, az ne emberek, hanem angyalok közé menjen. De ott viszont nincs rá szükség, mert azok már úgyis tiszták, azokon tehát nem kell segíteni.

Vajon Krisztus Urunkat is nem azért feszítették-e keresztre, mert állítólag ő is politizált: beleavatkozott a főpapok, a farizeusok, írástudók és a római helytartó dolgaiba (a főpapok ügyeibe való beavatkozás az állam ügyeibe való beavatkozás volt akkor, mert hiszen demokrácia volt) és a zsidók királyának mondta magát? S nem hányták-e szemére, hogy mindenki, aki királlyá teszi magát, ellensége a császárnak? Mi politizálás, ha még ez sem?

Meg kell hagyni, kellemes élete van annak a papnak, aki miközben a hit és erkölcs sorsa forog kockán; mikor körülötte minden forr, mikor az övével ellenkező világnézetre csábítják az embereket, mikor akár ebben, akár abban a táborban, de minden ember lelkesedik és bizonyítja a maga igazát s mikor az egyik tábor a hit barátaié, a másik a hit ellenségeié, ő teljesen hidegen és semlegesen viselkedik s működését szigorúan a templom és sekrestye falai közé szorítja, de templomi prédikációi is annyira nincsenek kapcsolatban az élettel, hogy száz évvel ezelőtt vagy a középkorban is nyugodtan elmondhatta volna őket. Kényelmes dolog ez, de nem finomság és tapintat, annál kevésbé papi lelkület, hanem egyszerűen önzés jele és elárulása az evangéliumnak. Gyávaság, mely fél az ellentábor haragjától, nyelvétől és rágalmaitól s önzés, mert jól esik neki az a dicséret, melyet az ő finom tapintata és „igazi” keresztény szeretete tőlük jutalmul kap.

Az ilyen papnak nincsen ellensége, mert az ellentábor magasztalja, hívei pedig legalábbis hallgatnak, mert hiszen csak nem lehetnek még ők is ellenségei. Meg hát hiszen maga a tömeg is szereti a kényelmet és a békességet. Mivel az ilyen pap kívül áll a harcon, nem bántja, nem kifogásolja, nem gyűlöli, nem rágalmazza senki, még esetleges, egyébként papban tűrhetetlen gyarlóságait is elnézik neki e címen, sőt a hamis próféták – akiknek ez a semlegesség nagyon kellemes – még égig is magasztalják, mint a béke emberét, az igazi Krisztusi papot s ráadásul még a könnyen befolyásolható hívő tömeg is elhiszi hazug szólamaikat. Pedig az ilyen pap valójában Krisztus és evangéliuma ügyének gyáva elárulója, semmi más, s mivel bűnéért a földön nem bűnhődik, hanem még jutalmat is kap érte, ugyancsak keserves dolga lesz a másvilágon.

A kommunizmus idején a „békepapok” azt hangoztatták, mégpedig meglehetős sikerrel, hogy hit és erkölcs dolgában mindig szót fogadunk Rómának és e téren elismerjük illetékességét, de politikáját nem kell szükségképpen elfogadnunk. Ebben mi tőle teljesen független magyar állampolgárok vagyunk, mi államunk politikáját helyeseljük, ragaszkodunk államunk vezetőihez és ahhoz az államrendszerhez, mely nálunk van. És ezt a tetszetősnek látszó érvelést akkor hangoztatták, mikor ez az államrendszer és ezek az állami vezetők úgyszólván minden éjszaka megrohantak egy-egy kolostort és lakóit tíz perc vagy félóra csomagolási időt adva a legnagyobb durvasággal hurcolták el (s másnap azt híresztelték a városban – legalábbis Esztergomban így tettek – hogy „a barátok az éjszaka megszöktek”).

Akkor érveltek az állam politikája mellett, mikor erőszakkal arra kényszerítették az apácákat, hogy egy, a rendből való kilépési nyilatkozatot írjanak alá, s mikor aláírták (vagy ha nem is írták alá), rádiójuk hangos híradója gúnyolódott a „kivetkőzött apácákon”. Akkor érveltek így, mikor például Esztergomban minden szentről vagy papról elnevezett utca nevét másra, többnyire kommunistákra változtatták, s mikor egyik egyházközség természetesen a maga költségén helyrehozatni akarta a háború folyamán megrongálódott templomát, a munkálatokhoz még pénzért se adtak cementet azzal a megokolással, hogy templomra nincs.

Ugyanekkor tiltották meg a legszigorúbban minden állami alkalmazottnak (pedig egy kommunista államban ki nem állami alkalmazott?), hogy gyerekét hittanra járassa, falun pedig, ahol akkor még voltak önálló gazdák, a tanítóknak végig kellett járniuk az összes szülőt, aki a gyerekét hittanra beíratta, hogy lebeszéljék őket s részletes jelentést kellett beterjeszteniük, hogy kinél voltak, milyen eredménnyel és milyen érveket használtak.

S lám, még ekkor is akadtak emberek, sőt még papok is, akik „csak” hit és erkölcs dolgában voltak hajlandók engedelmeskedni Rómának s – noha egyébként állítólag szívvel-lélekkel katolikusok voltak – nem voltak hajlandók tovább követni a Vatikán és a püspöki kar (akkor még nem sikerült megtörni a püspöki kart) „katasztrófa-politikáját”. Tehát még ekkor is voltak emberek, akik kifogásolták az Egyház „politizálását”, sőt mivel a kommunista állam már a semlegességet, a politikától való tartózkodást se tűrte meg még a papokban se, még olyan papokat is talált, akik egyenesen nekik politizáltak. Az ilyen papi politizáláson természetesen mi is felháborodunk, sőt csak mi háborodunk fel rajta igazán.

Látjuk tehát, hogy nem a politizálás kifogásolható a papságban, hanem egyedül csak a rosszul politizálás. Vannak esetek, mikor az evangélium nevében egyenesen meg kell követelnünk minden paptól, hogy „politizáljon”. Az is világos, hogy minden papnak, sőt minden katolikusnak úgy kell politizálnia, ahogyan az Egyház politizál, mert ez a katolikus meggyőződésből természetszerűleg következik. Az Egyház ellenségei se azért haragszanak a politizáló papokra, mert politizálnak, hanem egyedül csak azért, mert nem úgy politizálnak, ahogyan az ő érdekük kívánja.

A kommunizmus egyenesen megkövetelte a papoktól, hogy politizáljanak, mégpedig nekik. Az eddigi politikai rendszerek, többek közt még a nyilasok is, csak azt követelték a papságtól, hogy ne politizáljon. Természetesen egyedül csak azért követelték ezt, mert tudták, hogy ha politizálnak, akkor ellenük politizálnak. A kommunizmus már nem volt ilyen szerény. Ő politizáló papokat követelt, mégpedig neki politizálókat, a beszolgáltatás, a béke, az amerikaiak aljas bacilusháborúja és atombombái ellen és a termelőszövetkezetek mellett agitálókat, s ezt annak ellenére követelte, hogy a rendszer nyíltan ateista volt.

Ezek után talán megértette az olvasó azt is, miért politizáltak (akarom mondani, miért „intrikáltak” és szítottak „békétlenséget”) a jezsuiták Bocskai korában is és talán most már nem is tulajdonítjuk ezt olyan nagy bűnüknek, hanem – éppen ellenkezőleg – papi és keresztényi kötelességteljesítést, erényt látunk benne. Politizáltak e kor jezsuitái a török ellen, mert keresztények voltak, és politizáltak a Habsburgok mellett (tehát Bocskai, Bethlen és Rákóczi György ellen), mert katolikusok voltak. Mindkettő őszinte, komoly katolikus meggyőződésüknek természetes velejárója volt, mert józan logikájukból következett. Aki komolyan és eszesen katolikus, az nem lehet barátja a katolicizmus ellenségeinek, de semleges se lehet a kettő közti harcban, hanem elemi kötelessége nyíltan és szívvel-lélekkel mellé állni annak, aki a katolicizmus érdekeit védi. Az pedig ebben a korban a Habsburg-dinasztia volt.

Az örök haza előbbre való, mint a földi haza; a lélek fontosabb, mint a test; az igazság, mint a faj vagy a vérség. De ha nem lenne előbbre való, akkor is így kellett volna eljárni, mert a földi hazának is elsősorban akkor használunk és fajunkkal is akkor tesszük a legnagyobb jót, ha az igazságot megismertetjük vele, illetve abban megőrizzük. Ha hazám Krisztus igaz tanai szerint igazodik, az többet használ neki, mint bármely szabadsághős felszabadítása, még akkor is, ha a szót nem kell idézőjelbe tenni, azaz ha igazi szabadsághősről van szó.

Az a katolikus magyar, aki jó katolikusnak mondja és tartja magát, de nem tehet róla, ha a Habsburgokat „utálja”, olyan, mint az a cukorbeteg, aki tudja ugyan, hogy az ő szervezete a szénhidrátokat nem bírja s ezért ezekből csak megszabott kis mennyiséget szabad fogyasztania, de hát nem tehet róla, ha ezeket a neki tilos dolgokat mégis annyira szereti s ezért eszi is. Az tehát csak természetes, ha a jezsuiták nem ilyen nyomorult lelki cukorbetegek, akarom mondani: nem ilyen hitvány katolikusok és nem ilyen gyászmagyarok voltak, de épp oly természetes az is, hogy nem nekik kellett volna megváltozniuk, hanem „jóakaratú” bírálóiknak kellett volna és kellene más magyarokká, más katolikusokká, más jellemekké, józanabb logikájú, főképpen pedig erősebb akaratú emberekké lenniük.

Aki hívő katolikus volt és melléje még józan esze is volt, annak nálunk a Habsburgok oldalán kellett politizálnia. Aki a jezsuitákat állítólag nem a vallásukért, hanem a politizálásukért akarta kitiltani hazájukból, mint például Bocskai és hívei, az nem a vallásszabadság követője, annál kevésbé harcosa volt, hanem lábbal tiprója. Az ilyen ember ugyanis csak azt engedte volna meg, hogy valaki katolikusnak mondhassa magát, de azt már nem, hogy valóban katolikus is legyen, azaz hogy katolikus módra is viselkedjék és katolikus voltának logikai következményeit is levonja. Az ilyen embereknél a vallásszabadság csak propaganda, csak kortesfogás volt; ürügy, nem pedig ideál. Azok pedig, akik e kortes jelszónak komolyan hittek, naiv gyerekek.

A jezsuiták akármelyik „hibáját” nézzük tehát, mindenképpen oda lyukadunk ki, hogy a vallásszabadság legszégyenletesebb és legfelháborítóbb megcsúfolása volt az ő erőszakos kiűzésük.

Kik voltak a jezsuiták abban a korban, melyet tárgyalunk? A legkifogástalanabb életű s a legtehetségesebb, legtudósabb papok, illetve úgyszólván az egyedüli olyan papok, akik akkor képzettek és kifogástalanok voltak.

A jezsuiták száműzése azt jelentette, hogy hazánkban továbbra is csak régimódi, csak feslett életű, tudatlan és tétlen papoknak van még élni joguk; hogy az ország türelmetlen protestáns urai nem hajlandók lehetővé tenni, hogy az ősi katolikus Egyház elesettségéből újra felemelkedhessék; nem tűrik, hogy olyan papjai is legyenek, akik újra meg tudják tölteni a templomokat, az Egyháznak újra becsületet tudjanak szerezni a hívők előtt és akik ésszel és szóval szembe tudjanak szállni az új tanokkal és érveiket semmivé, szólamaikat nevetségessé tudják tenni. Azt jelentette továbbá, hogy a katolikusoknak Magyarországon csak legfeljebb elemi iskolái lehetnek. A jezsuiták távozása ugyanis akkor az összes magasabb katolikus iskolák megszűnését is jelentette egyúttal.

Mi bűne volt a jezsuitáknak? Kétségtelenül semmi más, mint csak az, hogy bámulatos sikereik voltak; hogy gyermekét mindenki az ő iskoláikba akarta adni (mint láttuk, még a protestáns lelkészek is), és ahol megjelentek, ezrével tért vissza a nép az elhagyott hitre. Hogy ez bántotta a protestánsokat, érthető. Hogy sikereiket akadályozni is igyekeztek, az is érthető. Erre törekedni joguk is volt, hiszen éppen ebben áll a vallásszabadság. Azonban csak lelki, csak szellemi fegyverekkel lett volna szabad ellenük küzdeniük és csak úgy, hogy miközben a maguk javára felhasználják a vallásszabadság adta lehetőségeket, ugyanezeket meghagyják az ellenfél számára is.

A jezsuiták nagy sikerei ellen tehát egyedül csak azokkal a fegyverekkel lett volna szabad küzdeni, melyekkel a jezsuiták harcoltak: a szellem, nem pedig a nyers erőszak fegyvereivel. Nekik velük szembe még tudósabb, még ügyesebb, még életrevalóbb, még feddhetetlenebb, még szentebb életű igehirdetőket kellett volna a porondra állítaniuk és a jezsuitákénál még jobb iskolákat nyitniuk. Mikor a magyar protestantizmus mindezek helyett egyszerűen csak a jezsuiták száműzésének makacs követelésével (Erdélyben pedig, ahol a hatalom kezében volt, e száműzés végrehajtásával is) felelt, először is a legélesebben szembeszegült a vallásszabadság éppen tőle annyit hangoztatott elvével s ezáltal jelszavai nyílt megcsúfolásában legalább olyat teljesített, mint korunkban Sztálin a „szabadság” és „béke” jelszavainak megcsúfolásában. Másodszor lábbal tapodta a magyar alkotmányt is, melynek védelmét pedig a vallásszabadsággal együtt hangoztatta, mikor magyar nemeseket – a magyar jezsuitáknak legnagyobb része, papi mivoltuktól eltekintve is, nemes volt – meg akart fosztani attól a joguktól, hogy őket törvényes ítélet nélkül és előtt büntetni nem lehet. Ez a joga egyébként ma már a nem nemes embereknek, sőt a négereknek is rég megvan.

De Bocskai a vallásszabadság elvét nemcsak megcsúfolta, hanem a legszégyenletesebben, sőt igazi ördögi módon csúfolta meg. A legszégyenletesebben, mert a jezsuiták szellemi és erkölcsi fegyvereivel szemben – hasonló fegyverek helyett – nyers erőszakkal akart és tudott csak szembeszállni, s így elismerte, hogy a szellemi és erkölcsi küzdelemben alulmaradt. Ördögi pedig azért, mert a jezsuiták eltávolításával a katolicizmust és a magyar népet egyúttal attól a lehetőségtől is meg akarta fosztani, hogy akkori elszomorító szellemi és erkölcsi elesettségéből újra felemelkedhessék s kényelmes, tudatlan és kétes erkölcsű pásztorai helyett jobbakat, méltóbbakat kaphasson.

Van-e ördögibb bűn, mint az ellenfelet, illetve a más hiten levő magyar testvért végleg arra a sorsra ítélni akarni, hogy meg legyen fosztva a lelki felemelkedés lehetőségétől? Bocskai és utána minden magyar szabadsághős ezt akarta. Még a katolikus II. Rákóczi Ferenc is, bár ő nem önként, hanem mert nem volt a maga ura. A magyar felkelések annyira ilyen szelleműek voltak, hogy ezt a szellemet kellett képviselnie még a katolikus vezérnek is, ha már magyar „szabadsághősnek” felcsapott.

Jellemző protestánsaink szégyenletes elfogultságára és esztelen felekezeti gyűlöletére (ne botránkozzék meg e kifejezések keménységén az olvasó, mert mindjárt látja, hogy megérdemeltek), hogy „Erdélyország történeté”-ben, mely pedig oly korban jelent meg, melyben a liberalizmus uralkodott, még Szilágyi is a „betolakodás” (!) szóval fejezi ki a jezsuiták Erdélyben való megjelenését. Ha a jezsuiták csakugyan hívás nélkül, sőt akár országgyűlési határozat ellenére kerültek volna Erdélybe, még akkor is joguk lett volna odamenniük, mert azok a törvények (ha lettek volna ilyenek), melyek ellenére ők Erdélybe „tolakodtak”, ellenkeztek volna az erdélyi alkotmány egyik legfőbb alaptörvényével, a vallásszabadsággal, s így kötelező erővel, különösen protestáns felfogás szerint, nem bírtak volna.

Mivel azonban Erdélynek akkor még jezsuitaellenes törvényei nem voltak, hogyan minősítsük azt, ha nem is akárki, hanem az egész magyar történetírás egyik legtekintélyesebb alakja, a jezsuiták Erdélybe „betolakodásáról” beszél? Ma már nem lehetne így írni. Nagy szégyene azonban Szilágyinak és az egész magyar protestantizmusnak, hogy akkora volt bennük az elfogultság és a katolikusgyűlölet, hogy addig, míg lehetett, ők így írtak. Hogy aztán még emellett a vallási béke híveinek is tartották is magukat – és természetesen a jezsuita vagy „klerikális” fanatizmussal éles és dicséretesen felvilágosult ellentétben! –, az még jobban növeli szégyenüket, mert ehhez a rosszakaraton kívül még egyenesen együgyűség is kellett.

Annak, aki az igazságot, az evangéliumot megy valahova hirdetni, egyáltalán nem kell várnia, hogy hívják (bár a jezsuitákat hívták is Erdélybe, mégpedig az egész ezeréves magyar történelem egyik legnagyobb alakja, Báthory István hívta őket). De vajon az első reformátorokat hívta-e valaki Magyarországra? Lám, mégis jöttek. S vajon mondta-e róluk mégis akár csak egy katolikus történetíró is, olyan, aki az egész nemzet számára írt, hogy ide „tolakodtak”? Mi, türelmetlen, inkvizíciós, az egyedül üdvözítő Egyház alapján álló katolikusok tehát, bár elméletben a vallásszabadság ellen beszélünk, a gyakorlatban sokkal jobban gyakoroltuk, mint azok a protestánsok, akiknek szinte vezércsillaga ez a vallásszabadság és állandóan ajkukon hordják.

A protestánsok, még ha egy Szilágyi képviseli is őket, aki nem is lelkész és aki mégiscsak volt valaki, a valóságban és a gyakorlatban annyira telítve vannak a vallási türelmetlenség és gyűlölet szellemével, hogy az, aki a katolicizmust hirdetni jön hozzánk, még akkor is, ha azért jön, mert hívták és éppen a magyar faj egyik legnagyobb embere hívta, és még akkor is, ha olyan szellemi képességekkel jön, hogy a magyar kultúra és irodalom évszázadokra szóló gazdagodását jelenti, és olyan erkölcsi tökéletességgel, hogy a szegény magyar nép valóságos rajongással veszi körül, egyszerűen „betolakodónak” nevezi olyan műben, melyet nem is felekezeti használatra, hanem az egész magyar társadalom (tehát elsősorban katolikusok) számára írt, de – és éppen ez a legbájosabb – közben még csak eszébe se jut, hogy ezzel ő valakit megsért, s hogy az amit csinál, nem tárgyilagosság, nem liberalizmus, nem vallásszabadság, főként pedig nem tudomány, annál kevésbé a magyar társadalmi béke és összetartás szolgálata, hanem közönséges sötét gyűlölet és korlátolt fanatizmus.

Azok a jezsuiták, akiket Bocskai és „szabadsághős” követői a magyar nemesi szabadságok és a vallásszabadság elvének megsértésével ebből az országból kiűzni akartak és részben ki is űztek és akiket a magyar történetírás atyja, mint itt nem kívánatos betolakodókat, a legszívesebben be se eresztett volna az országba, utána hamarosan megalapították itt az első és még évszázadokon át egyetlen tudományegyetemet. Ők adták a magyar irodalomnak Pázmányt, Káldy Györgyöt, Faludy Ferencet, Baróti Szabót, a magyar tudománynak Kazyt, Hevessyt, Katonát, Prayt, Kapronayt, Sajnovitsot és társaikat.

Szilágyi tehát ezeket tartja „betolakodóknak”, Bocskai és utódai pedig ezektől és ezek alkotásaitól akarták megfosztani Magyarországot, a magyar irodalmat és tudományosságot. Ha ugyanis Bocskai el tudta volna érni azt, amit akart, s az „idegen” király ebben meg nem akadályozza, akkor se Pázmány írásai és egyeteme nem jöhetett volna létre (de nem lett volna Széchenyi Istvánunk és Széchenyi Ferencünk se, mert a Széchenyiek ez időben még köznemesek se voltak, őket Széchenyi György prímás tette vagyonosokká, ő pedig sose lehetett volna pappá s így családja naggyá és vagyonossá tevőjévé, ha nincs Pázmány és nincsenek jezsuiták), de Katona, Pray, Hevessy, Kapronay bámulatos történelmi adatgyűjtése s így Szilágyi történelmi művei se, mert hiszen azok is és minden magyar történelmi mű elsősorban azokon az adatokon alapulnak, melyeket e nagy jezsuiták szorgalma gyűjtött össze.

Azt állítom, hogy soha semmiféle Habsburg nem vétkezett és nem is akart vétkezni annyit a magyar vallásszabadság és a magyar protestantizmus ellen, mint amekkorát vétkeztek Erdélyben (és nem rajtuk múlt, hogy nem vétkeztek Magyarországon is) szintén a vallásszabadság, de most már természetesen a katolicizmus ellen Bocskai és „szabadsághős” utódai. Olyan ördögi és olyan szégyenletes, mert szellemi szegénységre valló fegyverekkel ugyanis egy Habsburg se küzdött a magyar protestantizmus ellen, mint amilyenekkel ezek a „szabadsághősök” küzdöttek a magyar katolicizmus ellen.

Az például egyik Habsburgnak se jutott eszébe soha, hogy egyszerűen minden protestáns felsőbb iskolát betiltson (mikor e sorokat írom, éppen akkor ünnepli például a nagykőrösi református gimnázium fennállásának 400 éves jubileumát), hiszen a sárospataki református kollégium is működött még Báthory Zsófia jezsuita uralma alatt is. A jezsuiták kitiltása azonban akkor a magyar katolikus felsőbb iskolákra nézve nem kevesebbet, mint ezt jelentette volna, s mivel ez – sajnos – Erdélyben a valóságban is megtörtént, ott ezt is jelentette. Ott, addig, míg protestáns uralom alatt volt, nem volt egyetlen közép, annál kevésbé felső katolikus iskola. Nem volt még papnevelő iskola se.

A Habsburgoknak sose jutott eszükbe, hogy azokat a protestáns prédikátorokat, akik társaik közt a legkiválóbbak voltak és így eszükkel, nagy tudományukkal, szónoki képességükkel, nagy erkölcsi tekintélyükkel, tevékeny életükkel és lángoló buzgalmukkal a legtöbbet használtak a protestáns hitéletnek és a magyar közéletben tekintélyt szereztek a protestantizmusnak, békebontás címén az országból egyszerűen kiűzzék és e céljuk elérésére tervszerű rágalmazó hadjárattal ők nem szították egész az izzadásig az ellenük való gyűlöletet. A jezsuiták állandó rágalmazása, szinte törvényen kívül való helyezése (olyanformák voltak, mint a kulákok a kommunista társadalomban és sajtóban) és végül száműzése tehát igenis megszegése volt a vallásszabadság elvének, mégpedig a képzelhető legalantasabb és legördögibb módon.

Velük szemben ellenségeik már ezelőtt 400 évvel használták a bolsevik taktikát, mely bevette ugyan az alkotmányba a vallásszabadságot, de annyira üldözte és büntette a „klerikális” beállítottságot, hogy az alkotmányban ott díszelgő „vallásszabadság” ellenére az emberek pappal nem mertek megállni beszélgetni az utcán és templomban csak éjjel vagy ismeretlen városban mertek megesküdni a jegyesek. Az alkotmány kulákot se ismert, ott annak se volt semmivel kevesebb joga, mint akár egy párttagnak, a valóságban azonban – s éppen nem véletlenül – szánandóbb teremtés volt, mint Indiában a pária.

A jezsuiták is ilyenforma megvetett emberek voltak azelőtt s szintén nem véletlenül lettek ilyenekké. De míg a kulákgyűlölet sose vált népszenvedéllyé, a jezsuitagyűlölet a régi kor protestánsai körében valóban népszenvedély volt. A kulákokat még a kommunista propaganda se vádolta meg a kommunisták láb alól való eltevésével vagy méregkeveréssel, a protestáns közvélemény a jezsuitákat még ezzel is megvádolta s az efféle rágalmakat komolyan hitte is, sőt részben még ma is hiszi.

Ahhoz képest, amit „szabadsághőseink” a jezsuiták kiűzésével a katolicizmusnak ártottak, illetve ártani szerettek volna (de Erdélyben, ahol Habsburg ez időben nem parancsolt, a valóságban is ártottak), valósággal eltörpül az a kis sérelem, melyet Habsburgjaink a protestánsok ellen nálunk azzal követtek el, hogy a felvidéki német városok kizárólagos és a katolikus nyilvános istentiszteletet egyáltalán nem tűrő protestantizmusát később erőszakkal valóban megtörték (de ezzel elsősorban nem a vallásszabadságot, hanem a protestáns egyeduralmat szüntették meg, tehát – legalábbis az elején – ők csináltak e városokban vallásszabadságot), vagy hogy az újra katolikussá lett földesurak (tehát ezt már nem is a Habsburgok csinálták) egyes falvaikban (de közel se mindegyikben, sőt még a falvak felében se) az azelőtt protestánssá tett templomot újra visszaadták a katolikus istentiszteletnek. (Ez se Bocskai idejében történt, hanem több mint száz évvel utána.)

Hogy ezek mennyivel kisebb jelentőségű dolgok voltak s mennyivel kevesebb tényleges kárral jártak a protestantizmusra, mint az évszázadokon át tartó mesterséges hírverés hatására a közvélemény hiszi, mutatja, hogy ezeknek a felvidéki városoknak a törzslakossága, minden állítólagos borzalmas üldözés ellenére, még ma is protestáns s a mai katolikus többség sokkal inkább a későbbi tót betelepülések, mint a német protestáns törzslakosság megtérésének eredménye. Ami pedig a falvak főúri katolizálását illeti, még ma is százszámra találunk falvakat, melyek tiszta protestánsok, vagy katolikus kisebbségük még ma is nincstelen katolikus bevándorolt „jöttmentekből” áll, noha földesuruk már Pázmány óta mindig katolikus volt, sőt lakóik sokszor éppen az Egyház jobbágyai voltak. Nemcsak a Tiszántúlon van ez így, hanem még a katolikus többségű és szellemű Dunántúlon is.

A régi (a megyének a Dunától északra fekvő részét is még tartalmazó) Esztergom megyében ma mindössze öt protestáns többségű falu van s ezek közül három (Bucs, Dunamocs és Érsekkéty) éppen az esztergomi érsek földesurasága alá tartozik. Ez tehát nem volt akadálya annak, hogy e községek lakói kálvinistáknak meg ne maradjanak, sőt e tény alapján egyenesen arra kell gondolnunk, hogy éppen az érsek birtokain lakó jobbágyok maradhattak meg kálvinistáknak, mert hiszen e három falun kívül még csak két protestáns többségű község van az egész megyében (Kisújfalu és Nagysáp), Contra factum non valet argumentum. Itt a „factum” az, hogy olyan vidéken, ahol a protestánsok csak egyes kivételes esetekben élték túl az ellenreformáció „viharait”, ezek a kivételes esetek éppen az esztergomi érsek birtokain fordultak elő. Bucson még katolikus templom sincs ma se. Érsekkétyen pedig csak a XIX. század második felében épült. De Nagysáp és Kisújfalu földesurai is katolikusok voltak.

Vajon tudnának-e protestáns felekezeti történetíróink olyan falut találni az országban, melynek földesura Bocskai óta mindig protestáns volt (azt nem is kívánjuk, hogy a falu egyenesen protestáns felekezeti birtok lett légyen) s ma is megvan benne az ősi katolikus plébánia és templom, vagy ha az nincs is meg, de a falu többsége, mégpedig törzslakossága, ma is katolikus? Tessék megpróbálni, s ha találnak ilyet, diadallal megnevezni. Én nem találok. Ezek a mai földrajzi vagy statisztikai tények nemcsak azt cáfolják meg, hogy hazánkban megemlíthető protestáns üldözés vagy áttérési kényszer lett volna, hanem egyenesen az ellenkezőt bizonyítják: azt, hogy a közfelfogással ellentétben nálunk sokkal inkább volt katolikus, mint protestánsüldözés.

Ott, ahol protestáns volt az úr, teljesen kiirtotta jobbágyai köréből a katolikus hitet s nem is engedte oda soha többet visszamenni. Ott azonban, ahol már 350 éve katolikus, sőt akár maga a katolikus Egyház vagy egy főpap volt a falu földesura, ma is a falvak százaiban protestánsok a hajdani jobbágyok utódai. A Somogy megyei Orciban, mely a piaristák birtoka volt, noha a falu majdnem fele katolikus, csak kálvinista lelkészség van. A ma nincstelen katolikusoknak, akik az uradalom cselédeiből állnak, nemcsak lelkészségük, hanem még templomuk és iskolájuk sincs. Noha több a katolikus gyerek, mint a kálvinista, mégis csak református felekezeti iskola van a faluban s egész a legújabb időkig a katolikus földesúr, tehát a piarista rend, évente fát és búzát fizetett az orci kálvinista egyházközségnek azért, mert a katolikus gyerekeket (természetesen kálvinista szellemben) nevelte.

Hogy nálunk ennek ellenére mégis mindenki azt hiszi, hogy a történelmi múltban nálunk protestánsüldözés volt, mely az átkos Habsburg-uralom lelkén szárad, fő eszközei pedig a jezsuiták voltak, annak az az oka, hogy protestánsaink, részint ügyes taktikából, részint mert a valóságban is mindig olyan nagy urak voltak, annyira elkényeztetettek voltak és sérthetetlenségüknek és hatalmuknak annyira tudatában levők, hogy mindig támadásban, mindig offenzívában voltak. Mindig nekik volt panaszuk, mindig nekik volt sérelmük. Ha a katolikusok csak terveztek valamit, vagy a protestánsok csak azt hallották vagy képzelték, hogy terveznek – a kényes és a túlfűtött érzelmű ember nagyon hajlamos az ilyesmire –, már olyan üldözésről jajveszékelt a protestáns propaganda itthon és külföldön egyaránt, hogy a terv megvalósításáról már eleve szó se lehetett. Viszont az üldözés híre mégis elterjedt, sőt él még ma is.

Így kerültek protestánsaink abba a szerencsés helyzetbe, hogy a valóságban semmit, vagy alig valamit szenvedtek s mégis itthon is, külföldön is úgyszólván másról se tudnak az emberek, mint csak az ő vértanúságukról, állandó elnyomásukról és mondhatatlanul nagy szenvedéseikről. A katolikusok ellenben – nemhiába a szegényt még az ág is húzza – az egész XVI. századon át szegény, elnyomott, jogtalan és pártfogó nélküli páriák voltak (láttuk, hogy még nyilvános vallásgyakorlatuk se lehetett úgyszólván egy városban se, hát még milyen dolguk lehetett, mint jobbágyoknak falun, az úgyszólván kivétel nélkül protestáns főurak birtokain), de még az ellenreformáció századában, a XVII.-ben is halált is szenvedtek nemegyszer (sok példát látunk majd erre) s a városok protestáns kizárólagossága is még 1650-ben is javában megvolt.

Ki tud például nálunk a kisvárdai plébános és társa elűzéséről, megcsonkításáról, tóba fojtásáról; Ráczkövy Ambrus tömlöcben tartásáról és „csepegtetéséről”? Vagy például arról, hogy Bocskai „szabadságharca” után nemcsak a kassai dóm került újra a protestánsok kezére, hanem ettől kezdve megint itt is és minden más városban is megint minden templom a protestánsoké lett s a katolikusoknak még építeni is tilos volt új templomot? S ez annak ellenére volt így, hogy – mint Kassát illetően bizonyítva is láttuk, de akik ismerik városaink történetet, tudják, hogy Kassa e tekintetben nem kivétel – katolikus hívő bőven lett volna ezekben a „protestáns” városokban, csak hát mukkanni nem mertek.

Mondom, minderről senki se tud. Mindenki csak azt tudja, még a katolikusok is, hogy Bocskai dicső szabadsághős fegyvere eredményeként Kassán újra helyreállt a gonosz Rudolftól megzavart vallásszabadság és ismét mindenki szabadon követhette meggyőződését. Kassán már többet nem lehetett „nyomorgatni” a szegény protestánsokat.

Hogy ezzel ellenkezőleg az igazság az, hogy Kassán újra lehetett nyomorgatni a katolikusokat (más városokban pedig még átmenetileg se szűnt meg a nyomorgatásuk), azt nálunk senki se tudja. Egyébként az nem is baj, mert az úgyse számít. Az ő nyomorgatásuk miatt senki se kiabált akkor, de ma se igen kiabál. Ugyanezen a Kassán nemsokára utána még le is gyilkolták a katolikus papokat, de ha azóta boldoggá nem avatták volna őket, még róluk se tudnánk semmit, legalábbis a közvélemény nem. Az ország legalább fele s köztük még igen sok katolikus, még így se tud róluk ma se. Ezeknek a vértanúknak ugyanis nem volt propagandájuk. Ők csak meghalni tudtak, de hírt verni nem. Ahhoz csak ellenségeik értettek. Akkor is, mikor még protestáns volt ellenfelük neve, s ma is, mikor már kommunista.

Bocskai méltatása

Ha képességeit nézzük, Bocskainál alkalmasabb embert keresve se lehetett volna találni arra a szabadsághősi szerepre, melyet játszott. Ha azonban a dolog erkölcsi oldalát nézzük, azt kell mondanunk, hogy senki se volt rá alkalmatlanabb és méltatlanabb, mint éppen ő. Egész addigi életével ugyanis senki se kötelezte el magát annyira éppen az ellenkező irányban, mint ő, de éppen azokat a bűnöket is, melyek ellen fegyvert fogott, senki se követte el annyiszor és oly nagy fokban, mint ő.

Bocskai egész életében mindig a királypártiság, a királyhűség, a király személyéhez és politikájához való ragaszkodás és egyúttal a törökellenesség legtúlzóbb képviselője volt Erdélyben. Az, hogy a király idegen volt, nála sose számított. Mivel közéleti szereplésében lelkiismereti aggályai már fiatal korában se voltak, mivel soha életében nem nézte az eszközöket, hanem csak a célt: éppen az „idegen” király, tehát a szabadsághősi szereppel ellenkező politikai irányzat lelkiismeretlen kiszolgálásával szerezte rangját, befolyását, tekintélyét és azt a mérhetetlen vagyont, mely később lehetségessé tette számára, hogy királyával is szembeszállhasson, azaz szabadsághős lehessen.

Szabadsághős úgy lehet belőle, hogy már olyan naggyá vált, hogy alattvalói keretek között, tehát a királya iránti hűségben, magasabbra már nem emelkedhetett. Mivel élete célja nem a szolgálat volt, a király, a nemzet, vagy mindkettő szolgálata, hanem az egyéni érvényesülés, az önzés. Mikor már oda jutott, hogy mint alattvaló, nagyobb már nem lehetett, gondolkodás nélkül átlépte a Rubicont [azaz nincs visszaút] és lázadóvá lett, hogy alattvalóból fejedelem lehessen. Ez is sikerült neki.

Az elhatározó lépés megtevésére egyébként közvetlenül a kényszerhelyzet vitte rá. Addigi politikája rossznak bizonyult, teljesen elhagyta a szerencse. Olyan körülmények közé került, melyeket még az ő vaslogikája és bámulatosan erős ítélőképessége se tudott kiszámítani, annál kevésbé megváltoztatni. Úgy látszott, hogy egyszerre összeomlik minden, amit épített, s nemcsak vagyonát veszti el, hanem talán még életét is. A sok bűn, kíméletlenség, kegyetlenség és erkölcsi nihilizmus, amit politikai pályáján addig megengedett magának, Erdély leggyűlöltebb emberévé tette, hazájából országgyűlési határozattal száműzték (ez nem volt igazság- és alkotmányellenes száműzés, mint a jezsuitáké, mert egyént ért, nem pedig testületet, és alkotmányos fórum mérte rá és bűnei megállapítása után). Emiatt Erdélyen kívül eső, magyarországi birtokain volt kénytelen tétlen magányban élni, ahova az erdélyi rendek keze nem ért el.

De viszont ő tétlenül nem tudott élni. Mivel ekkor már a királyi udvarban is nagyon megtépázott volt már a becsülete, képességeinek és nagyravágyásának megfelelő munkakört és érvényesülési lehetőséget már többé onnan se várhatott. Egyenesen rá volt hát kényszerítve arra az útra, amelyen ezután indult, s amelyen neki veszteni már nem lehetett, de nyerni még nyerhetett. Ő, a számító, okos ember, fegyvert ugyanis csak akkor fogott, mikor már kénytelen volt: akkor, mikor már a király kezébe kerültek a Bethlen közvetítésével a törökkel való cimboraságát bizonyító levelei, melyek alapján birtokait, mint hazaáruló tulajdonait, a királyi csapatok már kezdték is lefoglalni és megszállni.

Ő most már csak kettő között választhatott: vagy elmenekül addig, míg el nem fogják s elindul bujdosni a nincstelenségbe, sőt hontalanságba, vagy pedig a nemzeti és vallási szabadsághős babérjaira pályázik, fegyvert ragad, a török mellé áll s e révén – ha szerencse kíséri – nemcsak életét és birtokait menti meg, hanem esetleg még Erdély fejedelme, sőt talán még Magyarország királya is lehet. Ilyen helyzetben csakis az utóbbit választhatta volna nemcsak egy olyan különlegesen nagy politikai és diplomáciai tehetség, mint amilyen Bocskai volt, hanem még egy átlagember is.

Világos tehát, hogy Bocskai is szabadsághős lett, s ezzel az a szerencse, mely eddig minden vállalkozását makacsul elkerülte, egyszerre feltűnő módon melléje szegődött s a mélypontról, ahová jutott, egyszerre olyan szédületes magaslatra emelkedett, hogy nála többre magyar emberek közül addig csak Mátyás király, Zápolya János és Báthory István vitte.

Igen nagy tehetség volt, mint mondtuk, de mint szabadsághős, akkor is elérte volna célját, ha tehetségtelen lett volna, mert hiszen minden, az egész ország, úgyszólván az ölébe hullott.

Az első lépés, melyet mint szabadsághős tett, nem valami dicső és nem is valami magyaros tett volt, s valóban csak olyan emberhez illett, akinek nem volt már vesztenivalója. Titkon megkörnyékezte és megvesztegette a király seregében szolgáló, tehát a király hűségére már felesküdött kálvinista hajdúkat. Többet ígért nekik, mint amit a királytól kaptak és rendesebb fizetést, mint amilyenhez a királyi seregben szokva voltak. S ő – legalábbis most, harca elején – nemcsak ígérni tudott, hanem előre fizetni is. Pénze bőven volt, hiszen „skót” (kálvinista) volt s egész életében a vagyonnak élt. A Báthory Zsigmond alatt lelkiismeretlenül vérpadra küldött főurak elkobzott vagyonának tekintélyes része az ő kincseskamrájába vándorolt.

A pénzen kívül természetesen arra is gondja volt, hogy a felekezeti gyűlöletet is felébressze a hajdúkban s figyelmeztette őket, hogy eddig pápista királynak szolgáltak. De magyar emberhez igazán nem illő, jellemtelen, álnok módon arra is rávette őket, hogy árulásukat egyelőre tartsák titokban, alakoskodjanak még egy darabig, maradjanak a király szolgálatában (s természetesen még egy ideig fogadják el a király pénzét is) s majd csak akkor álljanak át nyíltan hozzá, mikor elérkezik az alkalmas pillanat, melyet majd jelezni fog.

Így aztán a mit sem sejtő Belgiojoso, a kassai főkapitány, ezekkel a hajdúkkal ment a már nyíltan fellázadt Bocskai ellen s hűtlen és álnok katonái harc közben álltak át az ellenfél oldalára. Talán nem is kell külön mondanom, hogy ebben az ütközetben Bocskai lett a győztes. Nagyon sokat nyert vele, mert olyfajta vállalkozásban, mint amilyen az övé volt, a legelső győzelem, az indulás a legfontosabb. Hiszen eleinte mindenki fél még színt vallani, először még az elégedetlen elemek is várakozó álláspontra helyezkednek s csak a siker ad tekintélyt a vezérnek és bátorságot a tömegeknek a hozzá való csatlakozásra.

Bocskai ugyan ezután még egymás után kétszer is vereséget szenvedett Bastától (lehet, hogy azért, mert mint hadvezér, nem volt éppen nagy, lehet, hogy azért, mert a nép még mindig csak gyéren és csak kényszeredve csatlakozott hozzá), a helyzet ura mégis hamarosan ő lett. Az okait láttuk már. A császárral már 15 éve háborút folytató legyöngült, keleten is háborúkban levő és állandó janicsárlázadásokkal küzdő török kapva kapott az új, egészen váratlan szövetségesen s – amit sem eddig, sem ezután soha nem tett meg, sőt Bethlennek vagy Rákóczi Györgynek semmiféle könyörgésre vagy fenyegetésre nem volt hajlandó megengedni – Bocskait kérés nélkül rögtön egész Magyarország királyává tette és előre koronát küldött neki. Ezzel szemben láttuk, hogy a császári sereg, anélkül, hogy Bocskai megverte volna, sőt annak ellenére, hogy az verte meg Bocskait kétszer is egymás után, győzve is semmivé olvadt és kiszorult az országból, mert a már egészen idegbeteg, tehetetlen császártól nem kapott se zsoldot, se élelmet.

Rudolf, illetve Basta serege használhatatlanná válásának s feloszlásának az is oka lehetett, hogy ekkor még a német, sőt osztrák és cseh császári zsoldosoknak is tekintélyes része protestánsokból állt s ezért ezek se akartak Bocskainak a „vallásszabadságért” kibontott zászlaja ellen harcolni. Akkor még ugyanis elsősorban nem azt nézték az emberek, s a katona se azt nézte, hogy ki magyar és ki német, hanem azt, hogy ki pápista és ki a „tiszta” evangélium híve.

A fő ok azonban a fizetetlenség volt, mert a zsoldosok már ekkor is nagyon szívesen harcoltak a saját hazájuk és felekezetük ellen is (például a svájciak), ha jól megfizették őket. Basta zsoldosai is megverték eleinte Bocskait. Pénze azonban – éles ellentétben a skót Bocskaival, Bethlennel és Rákóczi Györggyel – sose volt a Habsburgoknak, még inkább nem volt tehát a magával tehetetlen Rudolfnak (noha ő – nem hiába protestáns lelkületű apa gyermeke volt – a Habsburg-családi hajlammal ellentétben, természeténél fogva hajlott volna a fukarságra). Bocskainak azonban annyi pénze volt, hogy láttuk, hogy még kétéves harca befejeztekor is, mikor kincstárának legjobban kiürülve kellett volna lennie, a béketárgyalásokra Bécsbe utazó Illésházyt egyúttal gyémántok vásárlásával is megbízza.

Bocskai is épp úgy nem fizette ugyanis hajdúit, mint Rudolf nem fizette zsoldosait. Kettejük közt csak az volt a különbség, hogy Rudolf azért nem fizette őket, mert nem volt neki miből, Bocskai pedig azért nem, mert ő sokkal okosabb ember volt annál, semhogy akkor is fizetett volna, mikor nem volt muszáj. Ő lefoglalta és elzálogosította azokat az egyházi javakat meg azokat a főúri birtokokat, melyeknek urai nem csatlakoztak hozzá s az így szerzett pénzből fedezte mozgalma költségeit. Ezek a költségek aránylag nem is voltak olyan nagyok, mert lehetőleg szabad hajdúkat tartott, akiknek nem kellett fizetést adni, mert a zsákmányból éltek.

Igaz, hogy Bocskainak ehhez az okosságához az akkor már 15 éve folyó török háború miatt úgyis tönkresilányított szegény magyar nép könnye-vére tapadt, de Bocskai nem az az ember volt, akire ilyesmik hatással lettek volna. Láttuk, hogy még az őt magasztaló protestáns történetírók szerint se voltak erkölcsi gátlásai, s hogy ő éppen azért volt nagy, mert csak a célt nézte. Ezért maradt neki pénze gyémántokra még szabadságharca befejezésekor is, mikor azt hinné az ember, hogy ha csak rövid időre is, de ekkor még neki is kiürült a kincstára.

Ellenben a szegény (akarom mondani gonosz) Rudolfnak – láttuk – még akkor se volt egy fityingje se, mikor a trónját kellett volna megvédenie a háta mögött a protestánsokkal paktáló öccse ellen. Ő – a tehetséges Bocskaival szemben – úgyszólván mindent nézett, csak a célt nem, és becstelen eszközökkel nem is akart célt érni. Láttuk, hogy még a Szilágyi-történelem szerint is a nemzethez küldött leiratából mennyire kicsillan a jó szív, szeretet és megértés a nemzet bajai és a nép szenvedései iránt, s láttuk azt is, hogy az apja meg még el is sírta magát hallatukra.

Persze mindezt sokkal szebben és ideálisabban is elő lehet adni, úgy, hogy a magyar ifjúságra felemelő hatással is legyen és „hazafias” nevelőerővel is bírjon, ti. hogy Bocskai azért fogott fegyvert, mert élete vége felé belátta, hogy addigi politikai elvei s velük egész addigi élete elhibázott volt. Szívesen megmaradt volna ő továbbra is a királya melletti hűségben, de végül látnia kellett, hogy magyar becsülettel ez számára már nem lehetséges. Csalódott a királyi házban és azt szolgáló addigi politikájában s végül kénytelen volt belátni, hogy hazája és népe java az ellenkezőt kívánja. Tévedni emberi dolog, de tévedésüket belátni és jóvátenni csak az egészen nagy embereknek sajátja. Ilyen nagy ember volt Bocskai.

Igaz, hogy nagysága mellett erkölcsileg gátlástalan is volt akkor, mikor még királya oldalán (tehát helytelenül) szolgálta hazája ügyét és például ellenfelei vérpadra küldésével meg nem engedett eszközöket is felhasznált céljai elérésére. Igaz az is, hogy ugyanígy tett akkor is, mikor már a királyával való szembeszegülésben találta meg azt a módot, mellyel hazájának használhat s mikor például a hajdúkat bujtotta fel esküszegésre és még az esküszegésnek is álnok módon való végrehajtására, de ezt se róhatjuk fel bűnéül, mert hiszen a hazájáért tette és a közéleti szereplésben a cél a fontos, s még inkább a sikerek, nem pedig azok az eszközök, melyekkel a sikert kivívjuk.

Természetesen magukat a hajdúkat se ítélhetjük el esküszegésükért és még annak elkövetésében is az álnok módért. Ők is mindent azért tettek, mert végre felismerték igazi rendeltetésüket, mert felébredt bennük az alvó hazafias érzés (nem inkább a felekezeti?). Elsősorban ezért álltak ők át Bocskaihoz s az ő tettükben is csak a szent célt nézve csak dicsérhetjük azt, ahogyan cselekedtek.

Nem azt kell itt néznünk, hogy milyen sötét lehetett annak a hajdúnak a lelke, aki, ha többet kínálnak neki, megszegi az esküjét, de ezt se katonásan, férfiasan vagy magyarosan, azaz nyíltan teszi, hanem még akkor is, mikor már a zsebében a Bocskai júdásbére, még tovább is felveszi még a pénzt is az elárult úrtól is s később és éppen a harc közben mutatja ki foga fehérét, hogy elárult urát még jobban tönkretehesse és a júdásbért még jobban megszolgálja, hanem azt, hogy mindezt a hazájukért tették és hogy milyen sokat használtak vele hazájuknak. Ha a hogyan rossz is, minden jó, ha a fő, ha a cél, ha a miért jó. Itt pedig a cél jó volt, mert az a haza volt.

Azonban, sajnos még ilyen tág lelkiismerettel se érünk célt. A hajdúk – láttuk – elsősorban nem a hazájukért, hanem a felekezetükért cselekedtek. (Láttuk, hogy még Bocskai is mindig előbb emlegeti a vallást, mint a hazát.) Felekezetért cselekedni pedig ma már nem érdem, sőt ha a katolicizmust értik rajta, egyenesen tilos, bűn és szégyenletes elmaradottság. Mi azonban éppen elég bizonyítékot hoztunk fel már arra is, hogy a hajdúk még csak nem is a felekezetükért, hanem elsősorban érdekből cselekedtek. Hiszen láttuk, hogy éppen ők maguk hangsúlyozták, hogy Istent a Tiszán túl hagyták.

De nemcsak a hajdúkat, hanem még Bocskait se lehet még ilyen alapon se tisztára mosni. Ő nem azért fordított a köpönyegén és lépett egyszerre olyan eszme szolgálatába, melyet azelőtt helytelennek, szolgálatát pedig becstelennek tartotta, mert belátta, hogy azelőtt tévesen szolgálta hazáját s ezért kötelességének érezte, hogy legalább ezután helyesen szolgálja. Ő ezt az egész világtörténelemben páratlanul álló megdöbbentő átnyergelést nem a hazája, hanem a maga érdekében tette. Annyira tagadhatatlan tény ez, hogy ő maga se próbálja leplezni, hanem mint a legtermészetesebb dolgot, maga is úgy adja elő.

Köztudomású (érdekes, hogy e nyilatkozatát éppen a Bocskait magasztalók szeretik legjobban idézni), hogy szerinte őt őfelsége a szó szoros értelmében ágyúkkal űzte el hívségétől és szolgálatától. Bocskai tehát saját kijelentése szerint is csak azért kelt fel és fordult királya ellen, mert a király, illetve a király ostoba, rövidlátó emberei őt erre egyenesen rákényszerítették. Koldus földönfutóvá vált volna, ha fegyverrel nem védi magát. Tehát csak ezért védte magát fegyverrel.

Kell-e a közismert (mert agyonidézett) Bocskai-kijelentésnél fényesebb cáfolat arra az állításra, hogy Bocskait a hazaszeretet, a haza jól felfogott érdeke késztette arra, hogy a király eddigi hűséges szolgálatával felhagyjon és felkelővé legyen?

Milyen hazafi az, aki csak akkor és csak azért látja be, hogy eddig rossz úton járt és tévesen szolgálta hazáját, mikor már menekülnie kell innen és csak akkor és csak azért szegődik hazája igazi szolgálatába, amikor és amiért erre már rákényszerítik, s mikor már más választása, mint ez, nincs is.

Egész kétségtelen tehát, hogy legalábbis lelkiismeretben és lelke benső szándékait tekintve Bocskainak akkor se lenne hazafias érdeme, ha a valóságban felkelésével használt volna a nemzetének. Az ő részéről hazáját még így is csak véletlenül érte volna szerencse. Ő maga ekkor se a hazájáért tette volna azt, amit tett, hanem önző célból, önérdekből. Ha a hazájáért tette volna, amit tett, akkor nemcsak akkor tette volna meg, mikor már nem is választhatott mást és mikor már az életét és a vagyonát kellett mentenie, hanem már akkor, mikor még áldozatot kívánt ez részéről, azaz mikor még kockázatot kellett miatta vállalnia.

Életét, vagyonát is szabad védenie mindenkinek, de az legfeljebb joga az embernek, de nem hazafias érdeme. Gáncsot nem érdemel az ilyen ember, de azt se, hogy hősnek tartsuk s magasztaljuk miatta. Ha tettéből mégis nagy jó származott a nemzetre, annak örülhetünk, de nem tulajdoníthatjuk az ő érdemének. Azonban Bocskai egyenesen gáncsot érdemel, mert azzal, hogy magát védte, ő hazájának nemcsak nem használt, hanem tönkretette vele. Igen sokat vétkezett ő hazája ellen már akkor is, mikor még királyát szolgálta és még akkor is, ha királypárti álláspontra helyezkedünk, de még többet akkor, ha mi is törökpárti és felkelőpárti szemszögből nézzük a dolgot.

El kell ítélnünk Bocskait, mert mikor Báthory Zsigmond lemondott, szerződést kötött Rudolffal arra, hogy Erdélyt átadja neki. Ezt a szerződést Bocskai kötötte meg az udvarral Báthory megbízásából. Megesküdött e szerződésre Báthory Zsigmond, az országgyűlés és mindenki, aki Erdélyben valaminek számított, de legelsősorban és legfőképpen Bocskai István (aki az egész dolgot intézte) volt az, aki megesküdött rá.

Ezt az esküt – alig száradt meg rajta a tinta – megszegte egész Erdély, megszegte Báthory Zsigmond, de a legjobban megszegte Bocskai István, mert – láttuk már, de bővebben is megmondjuk majd, miért – ő volt az, aki Báthoryt e szerződés és a rá letett eskü ellenére, alighogy Erdélyből elment, megint visszahozta. De ő volt az is, aki a visszajövetelt Báthorynak elsősorban lehetővé tette s ezzel fő oka volt annak a sok szenvedésnek, nyomornak és pusztulásnak, amely Báthory sorozatos lemondásaival és visszajövéseivel kapcsolatban Erdélyt érte s mely olyan nagy csapás volt Erdélyre, hogy még a mai Bocskai-szabású hazafiak is tudnak róla. Világos ugyanis, hogy az első visszajövés sikere adott kedvet Báthorynak a további visszajövésekre. Az első visszajövés pedig Bocskai műve volt.

Zsigmond első visszajövetele után már úgy megtanulta Bocskaitól az álnokságot, hogy levelet írt Prágába, hogy ő és hívei ezután is tovább fognak harcolni a török ellen. Annyira álnok és hazug volt ez az üzenet, hogy az országgyűlés elképedt tőle, mikor jóváhagyásul szavazásra elébe terjesztették. Bocskainak kellett legelőször szavaznia (és ő szavazott is hidegvérrel), mire lassacskán a többiek is felbátorodtak és hasonló moral insanityre képesek lettek. Mert természetesen eszük ágában se volt a török ellen harcolni.

Ez a Prágának teendő esküben mindig elöljáró Bocskai aztán hamarosan már oda jutott, hogy azzal a Bethlen Gáborral tartott fenn titkos összeköttetést (sőt Bethlen embereivel még erdélyi fejedelemmé is választatta magát), akit az erdélyiek akkor már inkább számítottak töröknek, mint magyarnak, s azt híresztelték róla, hogy körül is metéltette magát, és akit hazaárulásért azelőtt Bocskai vetett meg legjobban.

Kétségtelen tehát, hogy ha a királypártiság a helyes hazafias magyar politika, akkor Bocskai mérhetetlent vétkezett a hazája ellen és bőven megérdemelte, hogy királya elkobozza a birtokait és földönfutóvá tegye.

De ha az ellenzékiség (ami akkoriban Erdélyben a törökpártiságot jelentette), ha az udvar elleni rebellió volt a hazafias kötelesség, akkor Bocskai még jobban megérdemelte, hogy ne lehessen hona e hazában. Akkor ugyanis ő még az előbbinél is többet vétkezett. Ő volt ugyanis az, aki belelovalta, sőt belekényszerítette Erdélyt a törökkel való szakításba.

Ő volt az, aki Erdély szekerét nyíltan a császár-királyhoz kötötte, végeredményben tehát mindannak a sok szenvedésnek, éhségnek, vérnek, pusztulásnak fő oka volt, ami Erdélyt ez elhibázott politika miatt érte. Hiszen ő maga ment fel Prágába megkötni a szerződést a császárral és ő volt az, aki ott ezt a szerződést Erdély nevében aláírta.

De akár az egyik, akár a másik politika volt a helyes és hazafias, mind a két esetben bűnös, nagyon bűnös volt Bocskai azért, mert nemcsak rosszat tett, hanem a rosszat mindig erőszakosan, mindig törvénytelenül, mindig alkotmányellenesen csinálta. Azt a bűnt, mellyel „hazafiaink” a Habsburgokat vádolják, s ami miatt őket annyira gyűlölik, amivel minden fegyverfogásukat megokolják, a törvény, az alkotmány meg nem tartását sokkal nagyobb fokban elkövette Bocskai, mint ők.

Bocskai nem meggyőzéssel, nem alkotmányos eszközökkel, nem az országgyűlési többségnek korteskedés útján való megszerzésével érte el célját, hanem többnyire erőszakkal, megfélemlítéssel, sőt kivégzésekkel, tehát gyilkossággal. Így csinált akkor is, mikor a király mellett és a török ellen, és akkor is, mikor a király ellen és a török mellett kényszerítette cselekedetre az országot. Pedig ezek a legnagyobb bűnök, melyeket közéleti férfiú hazája, a törvény és honfitársai ellen elkövethet.

Mivel pályája elején az egész országgyűlés ellene volt a törökkel való jó viszony felbontásának és a Rudolffal a török elleni háborúra való szövetkezésnek, Bocskai – ismételt sikertelen kísérletek után – fegyveres erővel félemlítette meg az országgyűlést s így kényszerítette rá arra, hogy megszavazza neki azt, amit kívánt tőle.

Négyszáz éves magyar története alatt mikor tett ilyet Habsburg?

De Bocskai még ezzel se elégedett meg, hanem nagyon okosan ugyan, de teljes erkölcsi gátlástalansággal (amit magyarul az erkölcsi érzék teljes hiányának, tehát megdöbbentő gonoszságnak nevezünk) még le is mészároltatta e már meghunyászkodott többség vezető férfiait. Erre már nem lett volna szükség, hiszen arra már régen paríroztak [engedelmeskedtek]. Hogy mégis megtette, arra több oka lehetett.

Először, mert ezek az egyelőre megfélemlített emberek jelenleg engedelmeskedtek ugyan, de mégis éltek, megvoltak még, tehát Bocskaira veszélyesek voltak. Egyedül csak a halott az, aki már nem veszélyes. Most egyelőre hallgattak ugyan, de Bocskai törvénytelensége csak még jobban elkeserítette őket s a legközelebbi adandó alkalommal egész bizonyosan kitörték volna Bocskai nyakát.

A második oka a véres tettre az lehetett, hogy a már letört ellenzéket még jobban megfélemlítse. Ebben is nagyon okos volt Bocskai, mert kétségtelen, hogy a célt, amit maga elé tűzött, így még jobban elérte. A politikusra, a közéleti férfiúra fő szabály, hogy azt, amit tesz, ne félig, hanem egészen tegye. Ezért hangsúlyozza annyira Benda és mindenki Bocskainak a vezető szerepre való bámulatos rátermettségét és ezért mondhatta el maga Bocskai is magáról, hogy ő a hivatalának fogyatkozás nélkül megfelelt, vagyis mindent elért, amit akart. Amit ő csinált, azt igazán jól (értsd: eredményesen) csinálta.

Bocskai magasztalói és bámulói (köztük maga Bocskai is, mert mint látjuk, ő maga is bámulta magát) csak egyet felejtenek el, azt, hogy ehhez a politikailag annyira szükséges egész munkához, tehát a kíméletlenséghez, a kegyetlenséghez nemcsak ész kell, hanem szívtelenség, lelkiismeretlenség is, sőt ez talán még jobban szükséges hozzá, mint az ész. Sőt különös ész talán nem is igen kell hozzá, mert hiszen annyi esze mindenkinek van, hogy biztosabb, ha az ellenségeit mindjárt meg is öli, mint ha csak megfélemlíti. Tehát tulajdonképpen csak lelketlenség, csak gonoszság, csak moral insanity kell hozzá, nem pedig ész.

Rudolf például, akinek még hivatalos leirataiból is minduntalan kicsillan a magyar alattvalói iránti szeretet vagy apja, Miksa, aki még el is sírta magát a magyarok szenvedése hallatára nyilvános kihallgatáson, bizonyára nem tudták volna megtenni azt, amit Bocskai. Ők – sajnos – nem is mondhatták el magukról, hogy hivataluknak szintén fogyatkozás nélkül feleltek meg.

De vajon mit mutat ez? Azt-e hogy ők buták, tehetségtelenek voltak az uralkodásra, vagy pedig inkább azt, hogy tiszteletreméltó, jó, becsületes, lelkiismeretes emberek voltak, ami Bocskai nem volt. Csakis ezt mondhatjuk, mert hiszen Rudolf kora egyik legműveltebb embere volt, s vitathatatlan, hogy tízszer annyi volt a fejében, mint Bocskainak (nem a természetes észt értem, mert abból Bocskainak több volt, hanem a műveltséget).

Józan ésszel senki se mondhatja azt, hogy Rudolf csak azért csinált mindent félig, tehát mindent rosszul (értsd: sikertelenül), mert nem tudta, hogy megfélemlítéssel, kegyetlenséggel, terrorral sokkal nagyobb eredményeket lehet elérni egy ország kormányzásában, mint szívjóságra valló leiratokkal vagy a nyilvánosság előtti zokogással. Láttuk, hogy Rudolfról még a Szilágyi is megállapíthatja, hogy senkit se végeztetett ki. Csak nem azért, mintha ő még annyit se tudott volna, hogy a halott ellenség kevésbé ártalmas, mint az élő? Kétségtelen, hogy ő és a Habsburgok általában ezt csak azért nem tudták, mert nem akarták tudni. Nem a tehetségtelenség akadályozta meg őket a kíméletlen célratörésben és egész rendszabályok alkalmazásában, hanem az erkölcsi érzék, a lelkiismeret, tehát a jóság.

Lám, Fráter György volt olyan tehetséges, mint Bocskai. Neki is volt hozzá szíve, hogy az ostrom előtt álló Buda vára üres élelmiszerraktárait úgy töltse meg, sőt még a védők számát is úgy gyarapítsa, hogy rémhíreket terjesszen a környéken, hogy a török mindent fel fog égetni és el fog rabolni, meneküljön hát előle mindenki a várba. Az odamenekülőktől aztán elszedte a magukkal hozott sok élelmiszert, de csak a katonának alkalmas fiatal férfiakat eresztette be közülük a várba, a nőket, gyerekeket, öregeket kíméletlenül visszazavarta s azzal már nem törődött, hogy mi lesz a szerencsétlenekkel a fegyverképes férfiak s még inkább az élelmiszerek nélkül.

A célját ezzel Fráter György is elérte, mert Budát valóban megmentette az ellenségtől. (Sajnos, csak a koronás királytól, Ferdinándtól, de nem a töröktől. De ilyen eszközöket nem is illik használnia annak, aki a koronás király híve, hanem csak a török szövetségesének.) De hogy célját milyen eszközökkel érte el, az neki is mellékes volt. De mi a magyar történelmünk folyamán Fráter Györgyben se az okosságot és a jó hadvezért és államférfit bámultuk, hanem a lelkiismeretlenséget utáltuk meg. Mivel Fráter György pap volt, bizonyára az olvasó is osztozott velünk az utálatban. Hogy Bocskaival kapcsolatban is így történik, azt már kétlem. Pedig hát talán csak a papnak kötelessége jónak és becsületesnek lennie, egy világi embernek, kálvinistának és szabadsághősnek már nem? Tőle teljesen elég, ha okos és tetterős, azaz ha jó politikus?

Ismétlem, nem is kell ehhez a kíméletlenséghez olyan nagy okosság. A bolsevikok is (akár Magyarországon, akár másutt akárhol) voltak olyan okosak, mint Bocskai. Az ő eszük is tudta, hogy azok a földbirtokosok, katonatisztek, fő- és alispánok meg kulákok, akiket ők üldöztek, tönkretettek, vagyonukból, üzletükből, nyugdíjukból kifosztottak, sőt még lakásukból is kitelepítettek, őket soha többé már nem szerethetik s egyes igazi keresztény egyéni kivételektől eltekintve nekik soha meg se bocsáthatnak.

Ezért nem azt a politikát folytatták irányukban, hogy igyekeztek enyhíteni azt a sok igazságtalanságot, melyet állítólag a szocialista társadalom építése miatt kénytelenek voltak velük szemben elkövetni; ezért elvették ugyan vagyonukat és tőkéjüket, de legalább kíméletesen tették, finomak voltak hozzájuk s szerény, de mégis tisztességes nyugdíjat adtak nekik, hogy nyomorba ne kerüljenek s elvett vagyonukért legalább valami kis kárpótlást kapjanak, mint a legelemibb emberi érzés követelte volna, hanem rúgták, harapták, gyűlölték őket, uszítottak ellenük még akkor is, mikor már olyan elesettek voltak, hogy veszélyesek már csak emiatt se lehettek. Nem. Ők okosak voltak s ezért jól tudták, hogy ezek a már tönkretett emberek még mindig veszélyesek számukra. Hogy nem gyilkolták őket halomra (Oroszországban azt is megtették velük), talán annak is csak az volt az oka, hogy ott volt számukra ellensúlynak a nyugat: hiszen nem is egyedül győztek, hanem annak segítségével; a békeszerződésekben kötelezték is magukat a demokráciára, később pedig, mint az ENSZ tagja volt a kezük megkötve. Ezért nem ölték meg őket, csak minden csekélység miatt börtönbe hurcolták, gondoskodtak állandó rágalmazásukról, gyalázásukról, az ellenük való ellenszenv ébrentartásáról, meggyűlöltetésükről, hogy a nép se sajnálhassa meg őket s ne ébredjen fel benne irántuk az a részvét és rokonszenv, mely a szenvedők és elesettek iránt minden rendes ember szívében ott él s különösen nagy akkor, ha az a szenvedő valamikor jó napokat látott, sőt magasan tündökölt.

Bocskai okossága és bámulatos politikai érzéke se jelentett semmivel se többet ennél. Megfélemlítette és kezes bárányává tette már ugyan az országgyűlési többséget, de állandóan félnie kellett, hogy mihelyt állása kissé meggyengül (például ha a török harctéren kudarcok érik), ez a többség újra bátorságot kap s akkor bosszút áll és számon kéri az elkövetett törvénytelenséget. Ezért tartotta „okossága” szükségesnek, hogy ne elégedjék meg az elért eredménnyel, azaz azzal, hogy mindenki úgy szavazott, ahogy ő akarta, hanem továbbmenjen, növelje a terrort, a már elnémult ellenzék vezéreit még vérpadra is küldje, hogy rettegjen mindenki s eszébe se juthasson senkinek, hogy valaha még az ő napjuk is feljöhet.

De a vérengzésre bizonyára volt még egy harmadik oka is s ez a kivégzettek vagyonára való áhítozás volt. Világos ugyanis, hogy az illetőket mint hazaárulókat végezték ki, a hazaárulók vagyonát pedig mindig elkobozták. Bocskai maga is jócskán szerzett az elkobzott vagyonból, s ez arra vall, hogy kíméletlensége okai között a pénzvágy is szerepelt.

Az okos és tehetséges kommunisták épp úgy, vagy talán még jobban egész munkát végeztek, mint Bocskai. Ők épp úgy elmondhatták magukról, hogy „mű az mű, hivatalunknak fogyatkozás nélkül megfeleltünk”. Az osztályellenség úgy be volt törve, hogy a rendszert még bizalmas magánbeszélgetésben is alig merte bírálni s Picasso békegalambjai senki lakásának ablakaiban se röpködtek oly tömegesen és vidáman, mint az övékéiben.

Akik azonban annyira bámulói és értékelői Bocskai vagy a kommunisták okosságának és annyira lenézői a Habsburgok tehetetlenségének, kikiáltott lelkiismeretességének és jó szívének, azokat legyen szabad röviden figyelmeztetnünk arra is, hogy azért még politikának se rossz a becsület, a jó szív és a lelkiismeret. A mindent félig csináló, tehetségtelen, de jószívű és lelkiismeretes Rudolf után még háromszáz évig viselték a magyar koronát a Habsburgok, de Bocskai és soha meg nem született utódai nem évszázadokig, nem is évekig, hanem csak hónapokig élvezték a nagy „okosságukkal” megszerzett hatalmat.

A kommunisták még uralmon vannak, mikor e sorokat írom, de ki mer arra gondolni, hogy minden „okosságuk” ellenére (és ebből folyó törvénytelenségeik és szívtelenségük miatt) még 300 év múlva is ők lesznek Magyarország urai? Ha valaki ezt elhinné, akkor még a már egyébként ugyancsak betört „osztályellenség” is nem bosszankodna vagy megijedne, hanem nevetne.

Ahogyan csak az okosság alapján bánt el Bocskai első, törökpárti ellenzékével, épp oly hidegvérrel küldte később a vérpadra személyes ellenfelét, Jósikát is. Ő adta le halálos ítéletére az első szavazatot, ő is fogatta el a fejedelem nevében. Pedig ugyanez a Jósika akkor, mikor a törökpártiak ellen kellett küzdeni, fegyvertársa és segítője volt Bocskainak; az is épp olyan Habsburg-párti volt mint ő. Akkor még együtt közösen terrorizálták az országgyűlést.

Bocskai vétkezett királya és a királypárti politika ellen már akkor is, mikor még ő maga is királypárti volt, mikor tehát még ezt a politikát tartotta az országra helyesnek, sőt effajta bűneit sokszor a legfelháborítóbb fokban és körülmények között követte el. Mikor Báthory Zsigmond első lemondása alkalmával ő maga köti meg nevében Rudolffal Erdélynek a király kezébe való végleges átadására a szerződést s erre esküt tesz, már néhány hónap múlva futárt küld a szerződés szerint végleg Oppelnbe távozott Zsigmondért (akivel állandó levelezésben állott s így tudta, hogy Zsigmond nem érzi ott jól magát és visszavágyik), hogy jöjjön haza, mert fejedelmi széke visszavételére (tehát esküje megszegésére) ő már itthon mindent elintézett. S ráadásul ezt is alkotmányellenesen, az ország és az országgyűlés megkérdezése nélkül tette. Pedig hát azt a szerződést, melyben Rudolfnak az országot átadták (s amelyet éppen ő vitt Prágába s az ország nevében ő írt ott alá), az erdélyi országgyűlés is elfogadta és megint csak Bocskai volt az, aki – noha jól tudta, hogy az ország akarata ellenére van – elfogadtatta vele.

Mikor aztán hazaérkezett Zsigmond (először), ismét csak Bocskai volt az, aki őt az országgyűléssel is visszafogadtatta (tehát a szerződést és a Rudolfnak már letett hűségesküt megszegette vele). De az országgyűlés most is csak báb volt a kezében, mert megint karhatalmi erővel, tehát megfélemlítéssel gondoskodott róla, hogy ellenkezni senki ne merjen. Nem is mert. (S mi még azt hisszük, hogy Erdély volt a magyar alkotmányosság és szabadság megőrzője!)

„Ha az Maros az hátadon által folyna is, bizony soha az áruló nevet le nem mossa rólad”, mondta neki ekkor a szemébe Kornis Gáspár. (Tehát ekkor is éppen egy katolikus főúr volt ilyen bátor.) Nem is tudott neki Bocskai mást válaszolni, mint ezt: „Előtted vagyon mind az élet, mind a halál”. Vagyis: Lehet, hogy az igazság vagy a becsület a te oldaladon áll, de az engem nem érdekel. Én a tettek gátlástalan embere vagyok, és jól tudod, hogy az erő, mely egyedül dönt, nálam vagyon. Ha szavazol, élsz, ha nem szavazol, meghalsz. Válassz! Erről van szó, nem pedig arról, hogy én áruló vagyok-e vagy nem, s hogy a Maros vize kell-e hozzá vagy az Olté is elég, hogy lemossa rólam a bűnt.

Ilyen ember volt Bocskai. Csoda-e, ha ma már csak csonkaország az az ország, melynek már négyszáz éve ilyen ember az ideálja?!

Ha Bocskai csakugyan az imádott haza, nem pedig a maga érdekében lett volna erkölcsileg annyira gátlástalan, rideg és kegyetlen akkor, mikor még a törökellenességet és a királypártiságot tartotta a hazára üdvösnek, s akkor is, mikor már észre tért és az ellenkező politikát tartotta egyedül üdvözítőnek, akkor, ha jellemes, ha önzetlen ember lett volna, nem engedte volna magát meggazdagodni a haza e gátlástalan szolgálatában s nem harácsolta volna össze a kivégzettek, a tőle hazafias okokból a vérpadra juttatottak vagyonát. Még ha kínálták volna neki, akkor se fogadta volna el, hanem átengedte volna az államnak, annak a hazának, melyet a kivégzettek úgyis megkárosítottak állítólagos hazaárulásukkal.

A váradi kapitányság előkelő állásának elfogadása talán még nem ellenkezett volna az önzetlenséggel. Ezt talán még elfogadhatta volna azon a címen, hogy érezte kétségtelenül meglevő nagy képességeit, s azt hitte, hogy előnyösebb a hazára, ha ez a nagybefolyású és nagy közéleti hatalmat jelentő állás az ő kezében van, mint ha más, nála sokkal tehetségtelenebb ember kezében. Bocskai azonban nemcsak a váradi kapitányságot járta ki unokaöccsénél (a fejedelemnél) magának, hanem egyúttal a szabad báróságot is, mely azzal a kiváltsággal járt, hogy birtokai az adófizetéstől mentesek voltak. Ez azon a nyílt önzésen kívül, amit már magában véve is jelent, még annyiban is rendkívül káros volt a hazára, mert az az igazságtalanság, hogy éppen az ország leggazdagabb és ráadásul gyermektelen, sőt nőtlen főura, aki gazdagságát úgyis már az államot illető vagyonból szerezte, kapott ilyen kiváltságot, szükségképpen elkeseredést szült a kormányzat ellen s így az ország erejét gyengítette.

Azt a nagy pálfordulást, azt a hallatlanul éles politikai irányváltozást, amit Bocskai csinált, nem lehet egyszerűen a haza érdekével megmagyarázni és természetessé tenni (ha ugyan egyáltalán lehetséges az, hogy valaki még a közöltek után is hisz Bocskai hazaszeretetében). Ha ugyanis valaki belátja, hogy az a politika, melyet eddig követett, melynek éppen legtúlzóbb képviselője volt, sőt amelyet ő erőszakosan rásózott a teljesen más véleményen levő egész ország nyakára, helytelen és kárhozatos volt, akkor lehet, sőt kötelesség is ezzel a politikával felhagyni, de a politikai szokás, az illem, sőt a legelemibb szemérem ilyenkor azt kívánja, hogy az illető e keserű belátás után vonuljon vissza a közéleti szerepléstől s utána szép csendben, mint magánember, szolgálja most már az ellenkező irányt s így vezekeljen addig elkövetett bűneiért vagy lakoljon addigi tévedéseiért.

Egyenesen szemérmetlenség azonban, ha valaki bűne vagy tévedése belátása után azonnal úgy tesz, mintha semmi se történt volna, mintha neki bánni, vezekelni valója nem is lenne és rögtön éppen ő áll élére annak az ellentétes irányzatnak, melyet csak az imént még ő üldözött és irtott tűzzel-vassal, mint a hazára és a közre károst.

Ilyen eljárást nem lehet valakiben lángoló honszerelemmel magyarázni. Ezt a szemérmetlen és önérzet nélküli viselkedést csak akkor lehet megérteni, ha rugójául az önérdeket tesszük föl, sőt ha a lét és nemlét kérdése parancsolja rá az illetőre; ha maga is abba a helyzetbe kerül melybe Bocskai Kornis Gáspárt juttatta, mikor Szászsebesen a sátorban hidegen azt mondta neki: Válassz, melyik kell, az élet vagy a halál. Bocskai is bizonyára csak azért nem vonult vissza a csendes magánéletbe politikájának tökéletes csődje után s azért akarta irányítani ő maga az ország addigival ellentétes politikáját is, mert ellenfelei, mint visszavonult magánemberen, átgázoltak volna s olyan bosszút álltak volna rajta, hogy ő akkor már nem is választhatott volna magának mást, mint csak a halált.

Ha azonban így áll a dolog, akkor ne mondjuk, hogy Bocskai azért lett a legnagyobb királypártiból egyszerre a király elleni fegyveres felkelővé, a legtörökellenesebb erdélyiből egyszerre a török szövetségesévé, mert a hazáját szerette, nem pedig egyedül azért, mert a bőre megmentésére már csak ez a lehetőség volt számára.

Ezzel természetesen nem mondtuk azt, hogy egyedül csak élete és vagyona megmentése vezette. Vezette a dicsőségvágy is. Még azt is elismerjük, hogy magában véve még a dicsőségvágyat se lehet gáncsolni, kivált egy az átlagosnál sokkal tehetségesebb emberben. A történelem legtöbb nagy emberéből sose lett volna nagy ember, ha dicsőségvágy nem lett volna benne. Az érvényesülésre való törekvés egyenlő az önfenntartás ösztönével, tehát az élet törvénye. Az átlag felett messze kimagasló emberekben pedig ez egyúttal a dicsőségvágyat, a vezető állásba való emelkedésre törekvést, a többiek vezérévé levés vágyát jelenti.

Az önfenntartó ösztönt, a természetes önzést is csak a szentek tudták kiirtani magukból, a politikusok, a közéleti férfiak azonban nem szoktak szentek lenni, a kálvinista közéleti férfiak pedig nem is akarnak szentek lenni, mert nekik egész más az eszményük.

Egy politikustól tehát (még a katolikus politikustól is) csak azt kívánjuk, hogy ne legyen csupa önzés, csupa önérdek, hanem maradjon lelkében tér elvek, eszmények számára is; hogy a jelszavak ne legyenek hazugok szájában s ne csak félrevezetésből, ne csak a maga érvényesülése céljából találja ki és hangoztassa őket (ez a szélhámosok és kalandorok színvonala), hanem maga is higgyen bennük és a maga érvényesülése mellett azért a köznek a szolgálata is komoly indítóok legyen szavaiban és tetteiben.

Mivel nemcsak a nagy, hanem az átlagemberek se állatok, azért nekik se csupán az evés-ivás és szerelem örömei, a kényelmes élet, a pénz és az érvényesülés az életcéljuk, hanem bennük is van dicsőségvágy is. Ennek alantasabb formája a népszerűség-hajhászás. A népszerűséget, de még inkább a tartósabb és ezért nála magasabb rendű hírnevet és dicsőséget az tudja megszerezni, aki olyan eszméket szolgál (vagy el tudja hitetni a tömegekkel, hogy szolgálja őket), melyeket az emberek nemeseknek, felemelőknek tartanak. Ezért minden közéleti ember nemes eszméket hirdet és állítólag szolgál is.

Mivel becstelennek – kivált még önmaga előtt is – senki se akar látszani, azokat a jelszavakat, melyeket hangoztat s melyekkel népszerűséget, illetve hírnevet akar szerezni, maga is hiszi még akkor is, ha valójában csak az érvényesülés vágya vezeti. Akinek egy kis lélektani ismerete vagy élettapasztalata van, azon az állításunkon se csodálkozik, hogy évtizedes szereplés után ezek a közéleti férfiak még azt is hiszik, hogy ők önzetlenül csak a közérdeket és eszményeiket szolgálják még akkor is, ha valójában tisztán csak megélhetésből vagy érvényesülési és dicsőségvágyból kezdték el pályájukat s magasabbra természetesen később se emelkedtek. (A legtöbb ember ugyanis annál önzőbb, annál anyagiasabb lesz, minél idősebb.) S ha így van ez még azokkal is, akik életüket a családi kör keretei között élik le, gondolhatjuk mennyivel inkább így van ez azokkal, akik a közélet porondján harcolva élnek, ahol nem is szabad megbocsátónak, irgalmasnak lenni!

Meg vagyunk róla győződve, hogy Bocskai se csak azért hagyta el régebbi közéleti ideáljait és szolgált élete végén addigi meggyőződésével ellenkező eszméket, hogy életét és vagyonát megmenthesse, sőt melléje még erdélyi fejedelem is lehessen, hanem azért is, mert hitt ezekben az új ideálokban. Annál inkább elhihetjük ezt, mert mint kálvinistához, úgyse nagyon illett a katolikus király szolgálata. Sokkal inkább megfelelt neki a magyar függetlenségi eszme és vele protestáns felekezete, mint politikai eszménykép, noha a katolikus királyt egész életében, felekezetét és a magyar függetlenségi eszmét pedig csak élete végén s akkor is csak kényszerűségből szolgálta. Egész bizonyos, hogy azt is elhitte, hogy ez újabb eszméket szolgálva hazájával, népével, különösen pedig felekezetével is jót tesz (ez utóbbival jót is tett).

Annyira önzetlen, annyira hazafi, sőt annyira még kálvinista se volt, hogy eszméit akkor is szolgálni tudta volna, ha ez önérdeke kárával lett volna. Láttuk, mennyire egyenesen erőszakosan szolgálta egész életén át a Habsburg eszmét, s noha a felekezeti érzelmeket már az anyatejjel szívta magába, még ez is teljesen háttérbe tudott szorulni lelkében az anyagiak és az érvényesülés kedvéért. Más okot ugyanis semmiképpen se találhatunk Habsburg politikájára.

Mikor aztán végül pórul járt és végleg kudarcot vallott ez a politikája és e révén már nem várhatott semmit, sőt oda jutott már, hogy honfitársai és felekezetbelijei becsülését teljesen eljátszotta már miatta, de másrészről már királya csapatai elől is menekülnie kellett volna a hontalanságba és a szegénységbe, ugyancsak elhihetjük már neki, hogy ekkor már őszintén belátta, hogy a politika, mely ilyen csődben végződött számára, nem lehetett helyes, s hazája is, felekezete is, de elsősorban a maga érdeke az eddigiekkel éppen ellentétes eszmék szolgálatát követeli tőle. (Valójában ezt csak egyéni érdekei követelték tőle, de az embernek – különösen a nagyra törő embernek – már olyan a természete, hogy nemcsak a nyilvánosság, hanem még önmaga előtt is szereti idealizálni, valami magasabb rendűnek feltüntetni a nagyon is prózai önzést.)

Az embereknek – egyes nemes lelkűek kivételével – mindig azok az eszmék az ideáljai, melyek által egyénileg is érvényesülni lehet. Az ilyen eszmék helyességének belátása és a bennük való hit rendkívül könnyű mindenki számára s tisztán csak az illető vérmérsékletétől függ, hogy akár egyenesen rajongással is szolgálhassa őket. Ha aztán közben megváltoznak a viszonyok s ezért az eszme anyagi és erkölcsi érvényesülésük kárára kezd lenni, ilyenkor rövid időre kis erkölcsi összeroppanás szokott bekövetkezni, hamarosan utána azonban győz az élet törvénye s a kisebb képességűek és gyengébb jelleműek szinte átmenet nélkül, az okosabbak és nemesebb lelkűek pedig lassú átmenettel bár, de épp úgy szolgálják az új eszméket, mint a régieket, sőt még azt is hiszik, hogy ezeket is meggyőződésből és önzetlenül szolgálják.

Mindnyájan láttunk erre példákat, például a nyilasból kommunistává váló átalakulásra. Akárhányat olyat is találtam, aki szemrebbenés nélkül magyarázta nekem akkor, mikor már kommunista párttag volt, hogy ő mindig ilyen felfogású volt. Nem is gondolta, mennyire jól emlékeztem még arra, amit tíz évvel előbb szintén nekem mondott. Ő ugyanis nem emlékezett már rá, mert az ember azt, amire nem szívesen emlékezik, igen könnyen a valóságban is elfelejti.

Egyik, a kommunizmust legőszintébben szolgálónak látszó s ezért tőlük jutalmul magas egyházi állásba helyezett legtúlzóbb „békepap” az 1956. októberi szabadságharc idején levelet írt püspökének, hogy hála Isten, újra szabadok vagyunk s így örömmel mondok le arról az állásról, melyet csak kényszer hatása alatt, nem szabad akaratból vállaltam. Ugyanezt az embert a kommunizmus újabb felülkerekedése után még a pápától rá kimért kiközösítés se akadályozta abban, hogy a kommunizmust újra ne szolgálja.

Minél nagyobb ember valaki, az anyagi és hatalmi érvényesülés mellett annál nagyobb szerepet játszik életében a hírnév és az ún. becsület kérdése is. Ezeknél olyan nagy dolog a külső becsület és a velejáró dicsőség, hogy inkább lemondanak érvényesülésükről és szerényen visszavonulva élnek, mintsem nyíltan addigi elveikkel ellenkező eszmék szolgálatába szegődjenek. De ha csak nem igazi keresztényekről van szó (akik komolyan hisznek a másvilágban), ezeket se az önzetlenség vezeti akkor, mikor elveikért áldozatokat is vállalnak, hanem az önérzet védelme, a félelem attól, hogy másképp az emberek megvetik őket. Erről ugyanis bőségesen szoktak gondoskodni az elhagyott tábor emberei.

A dicsőségvágy, az emberek megvetésétől vagy elítélésétől való félelem, vagyis a kevélység magasabb rendű dolog ugyan, mint az érzéki élvezetvágy vagy a kényelemszeretet, de végeredményben épp úgy önzés és emberi gyarlóság ez is, s mivel magasabb rendű dolog, mint az állati ösztönök vagy a szintén csak a testhez tartozó kényelemszeretet, emiatt sokkal veszélyesebb is és sokkal nagyobb bajokat okozhat, mint az.

Bocskait tetteiben elsősorban mindig az önérdek és az érvényesülés vágya vezette. Ez vezette természetesen hallatlanul merész és szokatlan pálfordulásában is, melyet a közvélemény és önmaga önérzete előtt igen ügyesen azzal leplezett, hogy tisztán kénytelenségből tette, őfelsége őt erre egyenesen az ágyúival kényszerítette reá. Vagyis nem ő hagyta ott a királyt s vele régi politikai eszményeit, hanem ő nem kellett már többé a királynak. Ez kényszerítette rá, hogy más irányban keresse boldogulását, sőt megmaradását.

Okos és ügyes magyarázat volt ez annyiban, hogy legalább egyenes volt és őszinte. Annyiban azonban ügyetlen volt ez az őszinteség, mert lehetetlenné tette hívei számára, hogy megbotránkoztató pálfordulását ideális mázba öltöztethessék és tetteit a hőn szeretett hazával vagy a szabadság eszményi szeretetével magyarázzák meg.

Láthatjuk azonban, hogy neki olyan megértő és kisigényű hívei vannak, hogy ennek ellenére mégis idealizálni tudták hősüket. Megkönnyítette ezt számukra, hogy mindaz a törvénytelenség és kegyetlenség, amit Bocskai tett, valójában Báthory Zsigmond törvénytelensége és kegyetlensége volt, mert ő volt a fejedelem s így mindenért elsősorban ő volt a felelős. A magyar történelem és költészet ugyancsak el is ítéli érte. Arról pedig, hogy Bocskai is ott volt a háttérben, sőt nagyon is az előtérben volt, mikor mindezek történtek, sőt mindennek ő az igazi oka, a közvélemény mit se tud. Vagy húsz évvel ezelőtt még én is azt hittem, hogy összes szabadsághőseink között Bocskai az, akiben legkevésbé lehet jellembeli hibát találni.

Bocskai minden tette s így pálfordulása is – mint ilyen nagyszabású emberben ez természetes is – össze volt kötve a haza és a felekezet eszméinek hangoztatásával, melyek nem is voltak csak külső ürügyek részére (mert hiszen akkor csak közönséges kalandor lett volna), hanem szívből jöttek és őszintén átérzettek is voltak (Bocskainak mély, igazi férfias érzelemvilága is volt), a valóságban azonban csak kísérői, színezői, külső megnemesítői voltak tetteinek, nem vezérmotívumai vagy fő tényezői.

Láttuk, hogy mikor Báthory Zsigmondot (Opóliából) először visszahozta és a visszahozás sikerült is, mivel a sikert előre nem tudhatta, biztonság okáért előbb lecsukatta az erdélyi császári biztosokat és ezek egyike a történetíró Istvánffy, megbotránkozva hallotta szobafogságában, mert behallatszott hozzá, amint Bocskai a siker feletti örömében „citeráztat, sípoltat, úgy mulatja magát hajnalig”.

Vajon minek örülhetett ekkor annyira Bocskai, hogy – mint ma mondanánk – cigányokkal muzsikáltatott magának, énekelt és táncolt mellette egész kivilágos-kivirradtig, mint a parasztlegények, mikor valami nagy öröm (vagy bánat) éri őket? Mi tagadás benne, nem mondhatunk mást, mint hogy annak örült, hogy megszegte a királyának nemrég letett legújabb esküt, és hogy ez az esküszegés milyen pompásan sikerült. (Másképp nem botránkozott volna meg rajta annyira Istvánffy, akinek ugyanakkor és éppen ennek az eskünek a megszegése miatt szobafogságban kellett csücsülnie.)

Ez a kis – véletlenül feljegyzett – eset nagyszerű bepillantást enged Bocskai egyéniségébe. Látjuk belőle, mennyire emberi volt ez a nagy ember. (Aki az iszlámot alaposabban tanulmányozza, annak is feltűnik, hogy az iszlám is mennyire emberi. Ez az oka, hogy oly sok millió embert meg tudott hódítani magának, és hogy akiket meghódított, mennyire ragaszkodnak hozzá.) Bűnös volt Bocskai, de bűneiben is emberi (az iszlám is bűnös többnejűségével és rabszolgavásáraival, de mindez a nagy férfi önérzet következménye benne, ez meg viszont rokonszenves), és mi, emberek, mindent, ami emberi, szeretünk és rokonszenves számunkra, még akkor is, ha egyébként bűnös.

De vajon tudott volna-e örülni Bocskai Báthory Zsigmond szerencsés (Bocskaira szerencsés, de Erdélyre ugyancsak szerencsétlen) hazatértének, ha Báthory visszahozásában csak a közérdek, vagy legalább elsősorban a maga egyéni érvényesülését biztosította volna ez a minden porcikájában törvénytelen, becstelen és Erdély népére is annyi szenvedést hozó, de sikeres politikai művelet? Aki csak egy cseppet is ismeri az emberi lelket, annak nem kell magyaráznunk, hogy nem. Azt, amiből csak a köznek van haszna, vagy legalább elsősorban a köznek van haszna, senki se tudja annyira átérezni, mint azt, amiből neki magának van haszna. Csak a haza, vagy elsősorban a haza szerencséje miatt nem szoktak örömükben cigányokkal hejehujázni az emberek. Még a magyar emberek se.

Valóban, Erdély története és Bocskai élete a legvilágosabban bizonyítja, hogy az ő tetteinek fő rugója mindig a maga érdeke volt, nem pedig a hazáé, sőt még a felekezetéé se, noha ez utóbbi, mint láttuk, az ő és akkor még mindenki lelkében sokkal fontosabb tényező volt, mint a hazafias érzés.

Bocskait fiatal korában feltétlenül az önérdek, az érvényesülési és szereplési vágy vezette akkor, mikor Erdély, a protestáns Erdély hagyományos politikájával szakítva a király uralma alá való visszatérés oly erőszakos híve volt. Hiszen ez az irányzat legalábbis felekezeti érzelmeivel feltétlenül ellenkezett.

Mivel azonban ismerős volt és összeköttetésekkel bírt a prágai udvarban, otthon viszont se fiatalsága, se vagyoni viszonyai, se prágai összeköttetései miatt az érvényesülésre éppen nem volt nagy esélye, ha nem akart jelentéktelen tényező maradni, mindenképpen a prágai irányzatot kellett felkarolnia s ennek képviseletével szerephez jutnia hazájában.

Mivel a meglett, vagyonos, tekintélyes erdélyi főurak (még a katolikusok is) óvatosságból (a töröktől való félelemből) továbbra is ki akartak tartani a törökös politika mellett, ha ő is velük tart, mint kisvagyonú ember és még fiatal is, elveszik a többiek között, vezető szerepet legalábbis még hosszú ideig nem játszhat.

Mikor azonban a többiekkel szemben a fejedelem merész tervének, a császár-király szövetségében egy nagy törökellenes háború megindításának odaadó, sőt (ha az ügy úgy kívánta) kíméletlen támogatójává vált, ő lett Erdélyben a fejedelem után az első ember, a hatalom tulajdonképpeni birtokosa, a közélet fő tényezője, Erdély történetének úgyszólván egyedüli irányítója. Mivel pedig egész munkát végzett s nemcsak az alkotmányt dobta sutba, hogy ellenfeleit megtörhesse, hanem a bakó keze alá is adta őket és a kivégzettek elkobzott vagyonából még rendkívül meg is gazdagodott, a vezérszerephez szükséges adottságot is megszerezte már magának.

Ki hiszi el, hogy mindent csak azért tett, a sok vagyont is és a nagy rangot is csak azért fogadta el, hogy így hazájának jobban használhasson? De ki hiheti el akár még csak azt is, hogy ez a nemes hazafias cél legalább akkora szerepet játszott tetteiben, mint az önérdek? Kivált mikor élete végén ő maga is azt hirdette, hogy az a politika, melynek kedvéért a kivégzéseket csinálta és a vagyonát szerezte, a hazára nagyon is káros politika volt, mert a nemzet érdeke azt kívánja, hogy a császárral szemben erős magyar ellensúlyt teremtsünk, nem pedig kiszolgáljuk s hatalmát még magyar részről is erősítsük?

De ez a török ellen indított nagy offenzíva se sikerült: ebben is azoknak az erdélyi hazafiaknak lett igazuk, akiket Bocskai kivégeztetett; sőt utána emiatt az országra erőszakkal rákényszerített török háború, a török bosszúja és a Bocskaitól vezetett Báthory Zsigmond állhatatlansága miatt olyan bajok sorozata érte Erdélyt, hogy történelme legválságosabb éveit, népe a képzelhető legnagyobb szenvedéseit élte át, melyeket még „hazafias” történetírásunk is elismer, sőt nagyon is hangsúlyoz, de csak azért, mert egyedül Báthory Zsigmond bűneként adja elő őket, Bocskai szerepét teljesen elhallgatja, sőt még azt is hangsúlyozza, hogy Báthory a jezsuiták neveltje volt, tulajdonképpen tehát mindennek a jezsuiták voltak az okai.

Bocskai azonban rendkívül éles eszű, előrelátó, vaslogikájú és éles ítélőképességű ember volt. Igazi államférfi. Elhihetjük-e hát, hogy Erdélyben akkor azt, hogy a Bocskai képviselte politika szerencsétlenségbe dönti az országot, mindenki látta, éppen csak Bocskai nem? Bajosan. De viszont ha mindezt maga Bocskai is látta, akkor azt kell mondanunk, hogy ő a maga érdekeit még hazája tönkretevése árán is kereste, sőt véresen és tűzön-vízen át az egész ország ellenkezése ellenére ki is erőszakolta.

E megsemmisítően kemény ítélet elől talán kivonhatjuk magunkat azzal a megállapítással, hogy Bocskai akkor még fiatal volt és tapasztalatlan és a későbbi, negyvenes éveiben levő férfi éles ítélőképessége és logikája akkor még nem volt meg benne. Igen nagy jóakarat kell azonban ehhez az engedményhez, mert hiszen látható, hogy Bocskainak minden akadályon bármilyen eszközzel átgázoló férfiassága már fiatalabb korában is megvolt, tehát éppen nem látszik rajta se a tapasztalatlanság, se a fiatalság.

Mellesleg azonban azt is meg kell jegyeznünk, hogy olyan bűnös, zsarnoki és minden törvénnyel ellenkező véres eszközöket, melyeket Bocskai használt célja elérésére, akkor se lett volna szabad használni, ha a cél tisztán és kizárólag csak a köz java lett volna. Mit szóljunk azonban Bocskai véres és erkölcstelen eszközeihez akkor, mikor azt kell látnunk, hogy hazáját tönkretette ugyan velük, de a maga egyéni célját elérte: valóban Erdély leggazdagabb és legbefolyásosabb embere lett a bűnös, véres eszközök által? Mikor Báthory Zsigmond (legelőször) megunta az uralkodást és el akarta hagyni Erdélyt, Bocskai eleinte ellene volt ugyan, de bizonyára csak azért, mert úgy meglepte a különös terv, hogy az első napokban nem tehetett mást, mint csak ámuldozott, de egyúttal joggal félt attól is, hogy unokaöccse távoztával az ő közéleti szerepének is befellegzett. Mikor azonban látnia kellett, hogy Báthory Zsigmond elhatározása komoly s nem tud változtatni rajta, maga is barátja lett a tervnek, sőt láttuk, hogy maga ment Prágába, hogy ott nyélbe üsse a dolgot. Bizonyára azért támogatta ezt az Erdély sorsára oly végzetes elhatározást, mert csak arra gondolhatott, hogy a fejedelem távozásával és az ország Rudolfnak való átadásával más nem is lehet Erdély kormányzója, mint eddigi érdemeire és sikereire való tekintettel, csak ő. Ekkor ugyanis még javában uralkodott Erdélyben az az irányzat, melyet ott ő teremtett meg: még folyt a törökkel a nagy háború Erdéllyel a császár oldalán.

Ámde láttuk, hogy a császár öccse, Miksa, akire császári bátyja Erdély kormányzását akarta bízni, s aki természetesen épp úgy (vagy talán még jobban) Bocskai irányítása alatt állt volna, mint a lemondott fejedelem, nem érkezett meg sose Erdélybe, hanem a főherceg helyett ideiglenesen Rudolf kiküldött biztosai kormányoztak. Ők azonban az országban szerzett felvilágosítások alapján Bocskait teljesen mellőzték, sőt még a váradi kapitányságtól is megfosztották. Érdekük volt ugyanis, hogy a rájuk bízott országnak kedvében járjanak.

Azt írták róla a császárnak, hogy kapzsi, pénzsóvár, szemtelen, tülekedő természetű, nyugtalan elme. Nagy okának kellett lennie a lesújtó véleménynek, mert hiszen egész addig, míg Erdélybe nem érkeztek, Bocskait a császár legmegbízhatóbb és leghasználhatóbb emberének kellett tartaniuk. Mindenki tudta, hogy Rudolf úgyszólván egyedül neki köszönhette, hogy Erdélyhez egyáltalán hozzájutott. Ezért ha Bocskai nem lett volna, ezek a biztosok se mehettek volna soha Erdélybe. Ha tehát ők elfogultan érkeztek Erdélybe, ez csakis Bocskai javára szóló elfogultság lehetett.

Mivel így a királyi biztosok működése idején teljesen lehetetlenné vált Bocskai részére a vezető szerep, ezért (tehát megint csak tisztára önző okból) a Rudolffal megkötött szerződés, a rá letett eskü, de az erdélyi alkotmánynak is ellenére és – mint hamarosan kisült – a haza mérhetetlen kárára hívta haza újra Zsigmondot és kényszerítette rá az erdélyi országgyűlést is arra, hogy Rudolfnak tett esküjét ő is megszegje és ismét Zsigmond, sőt a török mellé álljon. De hogy legalább egyelőre Prága felől is biztosítsa magát, Rudolfot is hűségével áltatta.

Zsigmond azonban hamarosan újra lemondott s így Bocskai minden tervét tönkretette. Az ügyet Prágában még most is Bocskai intézte el, de most már szívesen. Még nagyobb csalódás volt részére, hogy miközben Prágában járt, Zsigmond Báthory Endre kezébe juttatta a fejedelemséget, aki Bocskainak, mint Báthory Boldizsár gyilkosának és általában a Báthory-rokonság ellenségének, szintén ellensége volt. Ekkor vesztette el Bocskai lába alól Erdélyben a talajt, ekkor száműzte őt és kobozta el birtokait az országgyűlés és szorult ki magyarországi birtokaira. De hogy mennyire nem mondott le az érvényesülés reményéről még ekkor se, mutatja, hogy a Báthory Endre meggyilkolását követő zavarok közben is kísérletet tett már arra, hogy a hatalmat kezébe kerítse. Hamar be kellett azonban látnia, hogy ez lehetetlen számára s ezért ügyesen abbahagyta a kísérletezést.

Az érvényesülésre való utolsó kísérletként ezután lépett a szintén száműzött és ezért török földön bujdosó Bethlen Gáborral összeköttetésbe, míg végül hozzá írt levele a császáriak kezébe került s Belgiojoso, mint hazaárulónak, megkezdte birtokai lefoglalását s így „kergette el” a császár „ágyúival” hűségéről. (Látjuk, hogy még ez se igaz, mert mire a császár ágyúi megszólaltak, Bocskai akkor már rég nem volt az ő embere.)

Említettük, milyen erkölcstelen eszközökkel fogadta ekkor zsoldjába a király seregében szolgáló kálvinista hajdúkat, hogy azok mily jellemtelenül hajtották végre árulásukat és hogy ezt nálunk mégis dicséretes színben szokás feltüntetni, mert hiszen minden a hazáért történt. Azonban, sajnos, semmiképpen se lehet rájuk fogni a hazafiságot. Ezek a hajdúk annyira nem voltak hazafiasak, és amit tettek, annyira épp oly vagy még nagyobb önzésből tették, mint Bocskai, hogy azon hajdúvezérek közül, akiket Bocskai pénzen vett meg és bírt rá az esküszegő árulásra, az egyiket, mint láttuk, Rudolf tábornoka akasztatta fel, mikor utána sikerült foglyul ejtenie, a másikat pedig később maga Bocskai húzatta fel. Legalább ez utóbbit bizonyára nem kuruc értelemben vett önzetlen hazafiságáért s nem is azért, mert a Rudolfnak tett esküjét szegte meg, hanem mert még Bocskai felfogása szerint és még az ő Habsburg-ellenes politikája szempontjából nézve is valóban kötnivaló gazember volt.

Ezek voltak tehát azok a hajdúvezérek, akik legelőször csatlakoztak Bocskai nemzeti zászlajához, akiknek végeredményben Bocskai minden sikerét köszönhette, akikről tehát nemzeti szempontból azt kellene hinnünk, hogy náluk nemesebb lelkű és önzetlenebb magyar talán nem is volt. De mindezt persze nem szabad tanítani a magyar történelemben, mert az ifjúságra nem lenne nevelő hatással. Pedig éppen ellenkezőleg, csak annak van igazán demoralizáló hatása, ha gazembereket tüntetnek fel hazafias hősöknek. Ha elhallgatjuk az igazságot s így azt a látszatot keltjük, mintha a magyar nemzetnek csak ilyen hősei lennének. Pedig semmi szükség sincs e talmi hősökre, de annál nagyobb szükség van leleplezésükre. Vannak – hála Istennek! – igazi hazafias hőseink is, mégpedig bőséggel. Olyanok, akikről bátran meg lehet írni a teljes igazságot. Csak az a baj, hogy ezek nem voltak „antiklerikálisok”.

Bocskai végül tehát oda jutott, hogy koronás királya ellen fogott fegyvert. Az ellen a Rudolf ellen, akinek a kezébe egy magyar ember se tett le annyi hűségesküt, mint ő. Esküt szegni hazafiságból se szabad (hacsak a cél nem szentesíti az eszközt), de hogy Bocskai hazafiságból szegte meg Rudolfnak tett esküit, azt még ő maga se mondta. Maga is nyíltan kijelentette, hogy kényszerűségből, tehát önérdekből tette. Hogy tarthatnánk hazafias kötelességnek részéről ezt a fegyverfogást, mikor azt kell látnunk, hogy már felkelése legelején az üzente Prágába, hogy „mostan is nincsen neki más fejedelme, hanem őfelsége, császár urunk”.

Ezt természetesen nem azért üzente, mintha valóban így is gondolkodott volna, hanem egyszerűen csak azért, mert okos ember volt. Éles eszével tisztában volt azzal, hogy ahhoz, hogy a Habsburgokat Magyarország koronájától megfossza, neki nincs és nem is lesz soha elegendő ereje. Még akkor se, ha a törökkel is szövetkezik. Tudta tehát, hogy a császárra ezután is rászorul, hogy ezután is tőle függ érvényesülése. Különösen akkor nagyon tudatában volt ennek, mikor kellemetlen pártfogójára, a török szultánra gondolt. A szultánnal való szövetkezés nagy szégyenét is engesztelni akarta e prágai hízelkedéssel, sőt – mint mindjárt látni fogjuk – még ennél sokkal különösebb céljai is voltak kedveskedésének.

Tisztában volt vele, hogy nagyobbra nem törhet, mint hogy egy kisebb vagy nagyobb Erdélynek fejedelme lehessen. Azért mondta tehát magát a császár alázatos és hű szolgájának, hogy ez a császár minél könnyebb szívvel engedhessen át neki az országból minél nagyobb területeket. (A koronát is egyedül azért nem fogadta el a szultántól.) De viszont mindezzel azt is éppen elég világosan tudtunkra adta, hogy esze ágában sincs az uralkodóháztól való elszakadást vagy a vele való dacolást hazafiságnak, annál kevésbé a hazafiság elengedhetetlen követelményének tekinteni. (Vagy ha igen, akkor ő volt a legkevésbé ilyen nagy hazafi.)

Sőt még tovább ment ezen a téren. Alighogy Erdély és Magyarország egy részének ura lett, azonnal követet és ajándékot küldött Grazba, Károly főherceg özvegyéhez, a későbbi II. Ferdinánd anyjához és őt is megkérte pártfogójának a császárral folytatandó béketárgyalásaiban. Ismerte már a főhercegnőt, mert az ő lánya volt az a Mária Krisztina, akit Báthory Zsigmond a császárral való kiegyezés és Erdély császári kézre juttatásának jutalmául feleségül kapott s ez alkalommal is ő járt Grazban leánykérőben Zsigmond nevében, sőt ekkor ott jelképesen még a házasságot is ő kötötte meg a főhercegnővel a fejedelem képében.

A főhercegnő anyjának pártfogására nem volt éppen szüksége, mert elég pártfogás volt számára a hadi helyzet: a török szövetség és Rudolf pénztelensége, népszerűtlensége, az ellene való általános elégedetlenség s Magyarország mellé még az osztrák, stájer és cseh protestánsok nyugtalansága is. Mária főhercegnő egyébként is távol élt az udvartól, de a legtúlzóbb jezsuita pártfogó hírében is állt a protestánsok között. Bocskai tehát nagyon jól tudta, hogy ha ez a Mária beleavatkozik a béketárgyalásokba, az neki csak kárára lehet.

A főhercegnő pártfogásának kérése csak diplomáciai fogás volt Bocskaitól. A követ és vele a tokaji bor csak azért ment Grazba, mert Bocskainak leánykérő tervei voltak ott. Ezt akarta előkészíteni a főhercegnőnek való kedveskedéssel. A főhercegnő lányát, Mária Krisztinát, Báthory Zsigmond elvált feleségét akarta magának feleségnek, akinek Báthory Zsigmonddal kötött házasságát az Egyház is érvénytelenítette azon a címen, mert sikerült bebizonyítania, hogy ezt a házasságot csak megkötötték, de végre nem hajtották. (Az el nem hált házasságokat az Egyház érvénytelenítheti.)

Lehet, hogy szerelmes is volt. Lehet, hogy már akkor megtetszett neki a főhercegnő, mikor a fejedelem nevében Grazban járt s így alkalma volt megismerni. (Láttuk, hogy Mária Krisztinának mind testileg, mind lelkileg olyan tulajdonságai voltak, hogy egyáltalán nem valószínűtlen Bocskainak iránta való szerelme. Mikor meglátta és megtetszett neki, kicsiny ember volt még ahhoz, hogy a kezére gondolhatott volna. Most azonban, hogy Báthory Zsigmond utóda lett a fejedelmi székben és a főhercegnő is felszabadult a házassági kötelék alól, feléledt a régi érzelem s komoly tettekben nyilvánult meg. Lehet, hogy ez volt lépésének fő oka.)

Sokkal valószínűbb azonban a másik ok. Bocskai az ész embere volt, nem pedig az érzelmeké. Nem valószínű, hogy ilyen fontos dologban őt a szerelem, nem pedig az érdek, az emelkedés, a dicsőségvágy vezette. Annál inkább valószínű ez, mert hiszen éppen nem egyedülálló eset az övé.

A Habsburgok úgyszólván minden ellenségének az volt a sorsa s ez érte el Bocskait is: megbűvölte a Habsburgok rangja, neve, dicsősége, előkelő vére, történelmi múltja. Az érvényesülés legvégső foka s ezért vágyai netovábbja volt, hogy ezzel a családdal rokonságba kerülhessen, hogy az ő felesége is ennek az uralkodóháznak a sarja lehessen. Hiszen így volt ezzel előtte már Zápolya János, sőt maga Mátyás király, utána nemsokára Bethlen Gábor is és később a nagy Napóleon is. (A Habsburgok legnagyobb ellenfele, XVI. Lajos francia király pedig már maga is Habsburg-ivadék volt az anyja révén.)

Bizonyára arra is gondolt, hogy ő majd méltóbb férj lesz a főhercegnő számára, mint Báthory Zsigmond, a volt fejedelem. Ő majd nem lesz impotens, sem pedig ideges bolond; ő majd méltó férj lesz a császári hölgy számára. Bizonyára az is sokat számított nála, hogy milyen irigység tárgya lesz ő majd Erdélyben és erdélyi volt vetélytársai és ellenségei előtt ezzel a feleséggel mennyire emeli majd fejedelmi tekintélyét!

De nemcsak a Habsburgok politikai ellenségeiben látjuk ezt a rangtól és vagyontól való megbűvöltséget, hanem megtaláljuk még a költőkben is: Kisfaludy Sándorban például, akinek az előkelő és dúsgazdag Festetics grófokkal rokon Szegedy Róza tetszett, sőt megtaláljuk még az úrgyűlölő Petőfiben, Adyban és József Attilában is.

Szidta, gyűlölte az urakat Petőfi Sándor, és természetesen „Apostolának” hőse, Szilveszter is szidja és gyűlöli őket, de azért ez a Szilveszter mégse azon kunyhók lakóinak egyikébe lett szerelmes, akikért szentséges elvei alapján oly nemes önfeláldozással, illetve oly patologikus gőggel küzdött és halt „vértanúhalált”, hanem éppen annak a kastélynak a kisasszonyába, melynek urát és akinek apját oly engesztelhetetlenül gyűlölte.

Elárulta vele, hogy egész úrgyűlöletének és munkásszeretetének igazi oka az előkelő származás és a gazdagság irigylése volt, mely a tehetség és a művész veleszületett gőgje miatt nem abban nyilvánult meg, hogy hízelgett azoknak és dörgölődzött azokhoz, akiket irigyelt, hanem hogy gyűlölte s úgy tett, mintha megvetette és lenézte volna őket. A szerelme aztán elárulta, hogy valójában senkinek se tetszettek és imponáltak annyira a gazdagok és előkelők, mint éppen neki. Neki csak az az úr volt ellenszenves, aki gőgösködött vele (és akit ő kényszerített e gőgösködésre a maga kihívó és visszataszító gőgjével). Tulajdonképpen tehát azt gyűlölte az urakban, ami a saját maga visszataszító tulajdonsága volt, a gőgöt.

Természetesen maga Petőfi is olyan volt, mint hőse, Szilveszter, hiszen hősét nyilvánvalóan önmagáról mintázta. De egyébként maga is többnyire gazdag lányokba volt szerelmes, többek közt egy keresztény (de lutheránus) bankár lányába. Meg is kérte a lányt, de természetesen kosarat kapott. Végül aztán a várkastélyban lakó, gazdag, előkelő, elkényeztetett, zongorázni és franciául is tudó Szendrey Júliát veszi el katolikus létére is. S milyen lángoló szerelemmel!

Ady is szidja a grófokat és állítólag az ő szíve is azokhoz a nincstelenekhez húz, akiket „a grófi szérűn” kizsákmányolnak, de az neki se jut eszébe, hogy a grófi szérű cselédei köréből házasodjék (pedig maga se született szebb vagy jobb házban, mint amilyenben ezek a grófi cselédek laktak). Dózsa népe csak verseiben szerepel. A szívében nem. Még a szeretője is dúsgazdag kapitalista „kikeresztelkedett” zsidóasszony (a Léda). S végül nem magyar parasztlányt emel fel maga mellé, hanem olyan gazdag úrilányt, akivel birtokot és kastélyt kap.

A proletárszármazású és proletárköltő József Attila is kapitalistalányba szerelmes.

Bocskai is Habsburg-gyűlölő, féktelen függetlenségre és szabadságra vágyó embereknek ünnepelt vezére, de „hazafias” győzelmét ő is arra használja fel, hogy maga érvényesüljön általa, hogy ő maga legyen általa több, mint amennyi addig volt és ez a több, vágyainak e netovábbja a „zsarnok” és „magyarelnyomó” Habsburgok családjába való boldog beházasodás. Nem az erdélyi magyar lányok tetszettek őneki, hanem a grazi „idegen” leány.

Az erdélyi magyar lányokat napról napra látta, mégis agglegény maradt, egyik se tetszett meg neki. Ezt az idegen lányt csak futólag látta, mégis olyan kitörölhetetlen nyomot hagyott lelkében, hogy még évtizedek múlva is azonnal felelevenedett emléke s mihelyt a viszonyok úgy alakultak, hogy komolyan arra gondolhatott, hogy az övé lehet, mindjárt fellépett nála kérőnek.

Pedig hát mit jelent Mária Krisztina kezének megkérése? A kuruckodás végleges abbahagyását mindenképpen. Bocskai azonban nem kapta meg Mária Krisztinát s ezért végrendeletében – melyben oly megható látni, milyen mély szeretettel emlegeti ez a rideg, anyagiasnak tartott észember az ő édes hazáját, Erdélyországot – már a magyar nemzet sorsa iránti aggódásból köti lelkére híveinek és utódainak, hogy addig, míg a magyar korona idegen és idegenben lakó ember fején vagyon, Erdély függetlenségéből semmiképpen se engedjenek, mert enélkül elnyeli Magyarországot ez az idegen hatalom. Ha megkapta volna ennek az idegen hatalomnak a lányát, akkor nem nyelte volna el.

Bocskai leánykérése Grazban tagadhatatlanul bizonyítja, hogy Bocskai csak azért és csak akkor jutott erre a nemzetétől annyira komolyan vett és jelenleg is még tartott politikai felfogásra, amikor és amiért Grazban kosarat kapott. Grazi leánykéréséből világosan láthatjuk, hogy maga Bocskai egyáltalán nem osztotta ezt a végrendeletében hangsúlyozott politikai felfogást. Ő az idegenben székelő uralkodóháznak nemcsak ellenzéke nem akart lenni, ha házassági reményeit az udvar meg nem hiúsítja, hanem éppen ellenkezőleg, a vele való, még az eddiginél is sokkal szorosabb kapcsolat volt a célja.

Egész bizonyos, hogy a Mária Krisztinával kötendő házassági szerződésben az is benne lett volna (hiszen még Zápolya is kínálta, hogy az övében benne legyen), hogy Bocskai gyermektelensége esetére Erdély és kapcsolt részei újra visszaszállnak az idegenben székelő királyra. S vajon maga Bocskai, aki egész életében a legaulikusabb erdélyi volt, milyen aulikus lett volna, mint most már a császár sógora? Lehetett volna-e ez esetben szó annak a „nemzeti” politikának a folytatásáról, melyet Bocskai végrendeletében, mint nemzeti függetlenségünk elengedhetetlen zálogát, híveinek annyira lelkére köt?

Hitt-e hát Bocskai komolyan ennek a politikának hazafiasságában, sőt egyenesen abban, hogy ez a politika Magyarország függetlenségének elengedhetetlen feltétele? Ha pedig hitt benne, de egy Habsburg-feleség kedvéért mégis hajlandó volt ezzel éppen ellenkező politika követésére, akkor mi lehet a véleményünk Bocskai hazafiságáról, jelleméről és önzetlenségéről, kijelentései és jelszavai őszinteségéről?

Pedig ne felejtsük, hogy Bocskai nem akkor kérte meg Mária Krisztina kezét, mikor még a Habsburg-párti politikát tartotta helyesnek, hanem szabadságharca győzelmes befejezése után, tehát akkor, mikor már régen áttért a régivel homlokegyenest ellenkező politika követésére, tehát akkor, mikor állítólag már régen belátta, hogy a Habsburg-ellenes, a kuruckodó politika az, mely a nemzetre üdvös, sőt egyedül tűrhető magatartás magyar ember részéről.

A Habsburgoktól különálló, sőt velük ellenséges viszonyban álló Erdélyre tehát csak akkor lett szükség Magyarország függetlensége megőrzése céljából, mikor Bocskai nem kapott főhercegnő-feleséget. Ha Mária Krisztinát megkapja, akkor már egy cseppet se veszélyes a magyar függetlenségre, ha Erdély és általában az egész magyarság szíve-lelke a Habsburgoké. Pedig mi milyen komolyan vettük Bocskai végrendeletét s benne Erdély függetlenségének hazafias megokolását, s milyen komolyan vesszük és milyen igaznak tartjuk még ma is!

De nemcsak a magyar, hanem még a kálvinista embernek is ki kell ábrándulnia Bocskaiból. Az ugyanis, hogy a tervezett grazi házasság legalábbis katolikus reverzálissal lett volna kapcsolatos, még bizonyosabb, mint az, hogy Erdély Bocskai halála után a császárra (természetesen nem mint császárra, hanem mint magyar királyra) szállt volna. Bocskai tehát olyan kálvinista volt, akit a mai felekezeti törvények szerint el kellett volna tiltani az úrvacsorától; akit felekezeti részről mint jellemtelen hittagadó embert, megvetettek volna és még falusi presbiterré se lehetett volna megválasztani. Bocskai tehát a leánykérésével azt is bebizonyította, hogy nemcsak jó magyar nem volt, hanem még csak jó kálvinista se. Pedig ha az elsőt nem is, de ez utóbbit még mi is elhittük róla.

Ezzel természetesen nem mondjuk azt, hogy Bocskai azt a reverzálist szívesen adta volna. Noha ugyanis nevetségesnek tartjuk történetíróink azon megállapítását, hogy „hithű kálvinista” volt (milyen gúnyként hat ez a szó olyan emberben, aki érvényesüléséért olyasmikre volt képes, mint Bocskai!), azt kétségtelen tényként kell elfogadnunk, hogy annyira öntudatos kálvinista és annyira katolikusgyűlölő azért volt, no meg a hitfelei előtti becsületre is adott annyit, hogy a reverzálisra nem szívesen szánta volna el magát. Tekintve azonban a nagy „ellenértéket”, amit számára egy Habsburg-feleség jelentett s azt a dicsőséget és tekintélyt, melyet ez számára erdélyi hívei előtt hozott volna és – nem utolsó sorban – azt a jóleső önkielégülést, melyet ezzel volt irigyei, ellenfelei és ismerősei és gyerekkori pajtásai előtt érzett volna, még ezt is szívesen megtette volna.

Mivel azonban e legmagasabban járó terve kútba esett, kosarat kapott – mégpedig mint láttuk, az alacsony származású Khlesl bíborostól nagyon is durva és sértő alakban kapta meg a kosarat –, megmaradt „hithű” kálvinistának és végrendeletében olyan megható szavakkal és olyan őszinte meggyőződéssel hangsúlyozza azt, hogy a nemzet elengedhetetlen érdeke kívánja, hogy Erdély ne kerüljön Habsburg-kézbe addig, míg a Habsburgok más, nálunk hatalmasabb országoknak is urai s míg külföldről kormányoznak bennünket, mintha ő maga nem töltötte volna egész életét éppen az ellenkező törekvésben és mintha nem lett volna hajlandó éppen az ellenkezőre még nagy pálfordulása után is, ha megkapta volna a Habsburg-menyasszonyt.

Kétségtelen tényként megállapíthatjuk tehát, hogy Bocskait közéleti magatartásában és élete végső nagy pálfordulásában is, elsősorban nem a nemzet szolgálata vezette. Elsősorban nem azért lett felkelő, mert azt hitte, hogy nemzetének van szüksége erre a felkelésre. Ha pedig e letagadhatatlan igazságnak nem ugyan cáfolatára, de legalább meggyöngítésére azt a megállapítást teszik, hogy ez igaz, de a nemzet érdeke szerencsére összeesett Bocskai magánérdekével s így – mivel a főhercegasszonyt nem kapta meg – mégiscsak nemzetünk nagy jótevője és szabadságának hőse lett, sajnos, ezt se fogadhatjuk el igazságként.

A nemzetnek se lett semmi haszna abból, hogy Bocskai felkelő lett és hogy felkelői álláspontját tervezett, de – szerencsére – füstbe ment házassága se változtatta meg. Éppen ellenkezőleg: nagy kára lett belőle. Ártott vele a nemzetnek, mert pusztította a magyar nép életét és vagyonát; ártott, mert a törökkel már akkor 13 éve folyó háború mellé még a kétéves testvérharc pusztítását és szenvedéseit is hozta. Ártott, mert meghosszabbította itt a török uralmat s ezáltal, hogy „szövetségese” lett, megnövelte a török hatalmát éppen akkor, mikor már a meggyöngülés kétségtelen jeleit mutatta.

Ártott, mert önmagunk, de különösen a külföld előtt tönkretette a nemzet becsületét, mert addig úgy ismert bennünket mindenki, mint a török legkérlelhetetlenebb ellenfelét és vele szemben Európa, a kereszténység és a nyugati civilizáció önzetlen védőjét. Most pedig azt kellett látnia, hogy ez a tőle becsült magyar nép nemcsak abbahagyta az évszázados, dicső küzdelmet, hanem egyenesen az ellenség mellé állt, szövetséget kötött vele – és ami az árulás borzalmasságát még növeli – ezt háború közben tette: akkor, mikor királya és a nemzetet pénzével és vérével áldozatosan segítő külföld már másfél évtizede folytatta a véres harcot a nemzet felszabadítására. Ártott, mert Bocskai volt az első, aki két nagy szomszédunk: a nyugat és kelet, Ázsia és Európa, Habsburg és török között, annak a keletnek, az iszlámnak és Ázsiának oldalára állt, mellyel szövetkezni akkor keresztény emberre szégyen és árulás volt és amely tőle elkezdett politika később végzetesen helytelennek és a nemzetre nézve katasztrofálisnak is bizonyult, mert hiszen ez a keleti fél, akihez mi ekkor csatlakoztunk először (de nem utoljára), a nyugattal való küzdelmében a gyöngébbnek bizonyult s így vesztes lett.

Amint ugyanis az első (1914-18-as) világháborúban végzetes volt ránk nézve, hogy sorsunkat nem a győzelmes Antant, hanem a vesztes Németország sorsához kötöttük és így vele együtt mi is elbuktunk (emiatt lettünk csonkaországgá s vesztettük el Erdélyt, a Felvidéket, Horvátországot és a tengert) és amint újra csak végzetes volt ránk nézve, hogy nem okulva a tapasztalaton, a második világháborúban megint csak így tettünk s megint Németországgal együtt semmiztek ki bennünket mindenből, épp oly végzetes politikai baklövés volt részünkről már régebben is az, hogy a Habsburg-ház és a török küzdelmében is, noha ezt a küzdelmet a Habsburg ház, mint a mi királyunk a mi érdekünkben vállalta s így igazán könnyű volt eldönteni, mit kíván tőlünk a becsület, melyik mellé kell állnunk, azóta pedig már a történelem is megmutatta, hogy amit a becsület kívánt volna, azt kívánta volna tőlünk a józan ész és a magunk érdeke is: mi mégis a mellé a török mellé álltunk, aki a küzdelem vesztese lett s így vele mi is vesztesek lettünk, s ráadásul még az alattvalói eskü megszegésének és a kereszténység elárulásának szégyenbélyegével homlokunkon.

Bocskai volt az első, aki hazafias kötelességgé és érdemmé tette az alattvalói hűségeskü megszegését és az évszázados „pogány” ellenség mellé való állást, noha ezt az ellenséget kevés magyar utálta annyira s volt annyira tisztában természetével, mint éppen ő. Ő a fő oka tehát annak, hogy utána évszázadokon át őt követte a nemzet lélekben mindig, de tettekben is igen gyakran, mert nálunk már csak ez számított hazafiságnak. Ennek következménye lett aztán, hogy mikor végre elértük azt, amit őseink szinte elérhetetlennek tartottak: felszabadultunk a török alól és visszaszereztük országunk integritását, ezt nem mi csináltuk meg, nem mi értük el, hanem nélkülünk, sőt ellenünk a királyunk, akinek mi megtagadtuk – és „hazafiságból” tagadtuk meg – az engedelmességet még akkor is, mikor érdekünkben ezt a dicső és eredményes felszabadító háborút folytatta. Nem csoda aztán, hogy tettünk következményeit utána évszázadokon át éreztük, de az már csakugyan csoda, hogy a hibát mi még emiatt is a dinasztiában kerestük és találtuk meg s még emiatt is nem magunkra, hanem a dinasztiára haragudtunk.

Tagadhatatlan, haszna is volt Bocskai felkelésének: Megmutattuk vele az idegen udvarnak, hogy veszélyesek vagyunk rá nézve, hogy félnie kell tőlünk, mert ártani is tudunk neki, ha akarunk és – sajnos – ugyanekkor azt is tudtára adtuk, hogy nemcsak tudunk, hanem akarunk is neki ártani. Hol van azonban az a józan eszű ember, aki még ezt is haszonnak tartja, vagy aki nem látja, hogy ez a haszon sokkal drágább volt részünkre, semhogy dicsekedhetnénk vele vagy örülhetnénk neki. Ez legfeljebb abban az esetben lehetett volna nyereség a nemzetre, ha mindjárt az első alkalommal sikerült volna végleg el is szakadnunk attól az uralkodóháztól, melynek tőlünk való félelmét nemzeti nyereségnek tekintettük. (Még így is nagyon kétes lett volna a haszon, mert még az se nagyon előnyös egy nemzetre, ha a szomszédja haragszik rá; sokkal kívánatosabb, ha az is szereti.)

Ámde az a király és az az uralkodóház, melyet Bocskai és követői által arra tanítottunk meg, hogy féljen tőlünk, és akinek Bocskai és követői által azt adtuk tudtára, hogy nem bízhat bennünk: még 300 évvel utána is uralkodónk volt és még akkor is épp úgy rá voltunk szorulva a jóindulatára vagy bizalmára, mint amennyire ő rá volt szorulva a mienkre.

Használhat-e nemzetének az az ember, aki „hazafias” működésével azt éri el, hogy nemzete háromszáz éven át ellensége legyen királyának, tehát – mert logikus gondolkodással ebből ez is következik – királya is ellensége legyen nemzetének, de azért mégis királyunk, mi pedig mégis alattvalói maradjunk? Éppen ellenkezőleg: képzelhető-e ennél nagyobb nemzeti katasztrófa? És ennek a nemzeti katasztrófának nem az volt-e az oka, aki nagy hazafiságában – kétségbeejtő baklövéssel – azt a célt tűzte maga elé, hogy a magyarok királyát ne nemzetünk szeretetére és az iránta való bizalomra, hanem a tőle való félelemre tanítsa meg?

Igaz, hogy a mi királyunk mégse lett s különösen nem maradt háromszáz éven át ellenségünk, de ez már igazán nem Bocskai és elvbarátainak érdeme, mert abból, amit ő és ők csináltak és amire ő és ők törekedtek, ennek szükségszerűen következnie kellett volna. Viheti-e valamire az olyan nemzet, mely 300 éven át haragban van a királyával? Ennek a haragnak csak akkor lenne értelme, ha ez a harag csak egy évig vagy fél évig tartana azért, mert utána már nem királyunk az, aki haragba lett velünk. Ha azonban királyunk marad még hosszú évszázadokig (pedig láttuk, hogy Bocskai ezt jól tudta), s ha a harag is tart ugyanaddig, az baj a királyra, de kétségtelen, hogy épp oly baj ránk is, mert hiszen ha a király vezeti a nemzetet (s különösen teljesen az vezette a múltban, mikor még nem volt népuralom és parlamentarizmus), lehet-e szó jó vezetésről akkor, ha a vezető és a vezetett haragban vannak?

Hogy ez az állapot nem kívánatos, azt a nagyszerű logikájú és ítélőképességű Bocskai a maga személyére vonatkozólag – mely mint láttuk, minden tettét elsősorban irányította – rögtön és világosan belátta. Ezért üzente a császárnak akkor is, mikor diadalmaskodott és hatalma tetőpontján állt, hogy ő most is alázatos és hű alattvalója. Ezért volt minden vágya, hogy családjába beházasodhassék és rokona lehessen.

A nemzetet illetően azonban nem gondoskodott ugyanezen szeretetről és jóindulatról. Ez ugyanis már ellenkezett volna érdekeivel. Ha ugyanis nem szítja, táplálja a király és a nemzet közti gyűlöletet s el nem éri azt, hogy a kettő között egyenesen fegyverre menjen a dolog, akkor nem menthette volna meg birtokait, sőt még az életét se, s nem lehetett volna belőle erdélyi fejedelem és a Részek ura. Akkor nem juthatott volna olyan helyzetbe, hogy még a császárral való sógorságra is gondolhasson.

A maga személyét illetően mihelyt célját elérte, azonnal gondoskodott, illetve megpróbált gondoskodni, hogy fátyolt borítson a múltra, hogy múljon el a gyűlölet, hogy királya ne féljen többet tőle, hogy királya benne ne ellenségét, hanem hűséges alattvalóját, barátját, sőt szeretett sógorát lássa. De amit megtehet egy ember, de csak olyan ember, amilyen Bocskai volt, akiben az ész teljesen uralma alatt tartotta a szívet és a szenvedélyeket, és akiben ez az ész bámulatos világosan és tisztán működött, azt semmiképpen se lehetett elérni, hogy maga a nemzet is, tehát egy nagy közösség is megtegye.

A tömegeket nem az ész irányítja, hanem az indulatok, sőt a szenvedélyek. Nem véletlen, hanem a természet törvénye volt, hogy az a gyűlölet és azok az indulatok, melyek magában Bocskaiban az ész parancsára akkor ültek el, sőt akkor változtak át éppen az ellenkező indulatokká (hízelgő szeretetté és kedveskedéssé), mikor akarta: a nemzetben, a magyar tömegekben még évszázadokig is megmaradtak, sőt tomboltak. Azokat az indulatokat, melyeket Bocskai felkorbácsolt, az a felekezet, melyhez akkor a magyar tömegek tartoztak s egyharmad részükben még ma is tartoznak, a maga érdekében is még évszázadokig tovább szította. De láttuk, hogy végrendeletében (házassági terve meghiúsulta után) maga Bocskai is szította.

Így maradt meg nálunk Bocskai korától kezdve egész a Habsburg-ház 1918-as bukásáig, sőt még azon is túl napjainkig az uralkodóház iránti gyűlölet, a fegyveres felkeléseknek a hazafias érzelmekbe való beágyazása, az a magyar természettel már velejáró törekvés, hogy neki nem arra kell törekednie, hogy uralkodóháza szeresse és bízzon benne, hanem hogy féljen tőle. Ezért kellett ezt a keserű valóságot magának a dinasztiának is tudomásul vennie, számításaiba belevonnia, azaz tőlünk is viszontfélnie. Mivel pedig uralkodóházunknak más, nálunk nagyobb és gazdagabb országai és a mienknél nagyobb hadserege és pénzforrásai is voltak, könnyű megérteni, milyen hátrányos volt ránk nézve ez az irányukban tőlünk kikényszerített bizalmatlanság 300 hosszú éven át.

Mindez Bocskai bűne, mindezért Bocskai a felelős. Bűne annál nagyobb, mert azt se hozhatjuk fel mentségére, hogy mindezt nem láthatta előre, tehát ezek a káros következmények tudta és akarata nélkül következtek be. Láttuk, mennyire tisztában volt Bocskai éles esze azzal, hogy minden törökkel való szövetkezés és az ő minden szerencséje ellenére mi továbbra is csak Habsburg-alattvalók maradunk. A maga érdekében mennyire le is vonta e belátásának következményeit s mennyire rögtön arra törekedett, hogy a császár ne féljen tőle, hanem bízzon benne.

Bocskai tehát nagyon jól tudta, hogy az a király, akit meggyűlöltetett a nemzettel, e gyűlölet ellenére is még nagyon sokáig királya lesz a nemzetnek, ez pedig a nemzetre nézve rendkívüli károkkal fog járni. Azt is tudnia kellett, hogy ha ennek káros következményeit a maga személyét illetően okosságával ki is tudja küszöbölni, a nemzetet illetően nem áll hatalmában épp úgy kiküszöbölni, mert egy nemzet érzelmei nem irányíthatók úgy, mint ahogyan egy ember – de csak az olyan rendkívüli ember, mint amilyen ő volt – eszével és akaratával irányítani tudja érzelmeit.

Sőt Bocskai egyéni hiúságból, mert a főhercegnő kezét nem sikerült elnyernie, sőt – ha nem is magától az uralkodóháztól, hanem Khesl bíborostól – még egyenesen sértő, durva elutasításban is részesült, nemcsak elsimítani nem igyekezett a tőle a nemzet körében a dinasztia ellen felszított gyűlöletet és bizalmatlanságot, hanem ezt végrendeletében a nemzet számára egyenesen kötelezővé tette. Hogy ebben egyenesen a bosszú, tehát most már őt se az ész, hanem a szenvedélyek vezették, bizonyítja, hogy kevéssel előtte még éppen az ellenkező irányba akart elindulni.

Hogy a császár vele nem akart sógorságba kerülni, az rosszul eshetett Bocskainak, de semmiképpen se eshetett rosszul magának a nemzetnek, mert hiszen Bocskait csak akkor tekinthetnénk a nemzet hivatalos képviselőjének, ha az a felkelés, melybe ő belevitte a nemzetet, a nemzet ügye lett volna. Pedig hogy mennyire nem az volt, mutatja, hogy Bocskai maga is azonnal szakított ezzel a gyűlöleten alapuló politikával, mihelyt egyéni célját elérte.

Még maga Bocskai se érezhette magát sértve házassági ajánlatának elutasítása miatt, mert hiszen nem a császár utasította el, hanem maga a menyasszony-jelölt. De még az ő részéről se volt sértő Bocskaira az elutasítás, mert az elutasítás nem Bocskai lekicsinylése, annál kevésbé más, Bocskainál rangosabb vagy jobban szeretett férfi miatt, hanem azért történt, mert a menyasszony Krisztus jegyese lett, zárdába vonult. Ha a menyasszony férjhez akart volna hozzá menni, nagyon valószínű, hogy Bocskai a császár beleegyezését is megkapta volna. Mivel arra már II. Mátyás lett a császár, ezt a beleegyezést nem is valószínűnek, hanem egész bizonyosnak kell mondanunk.

* * *

Bocskai felkelése még a nemzeti ügynek, a függetlenségnek és az alkotmányos életnek se használt úgyszólván semmit. Függetlenségünk megcsorbulásának ugyanis, tehát annak, hogy nem volt se külön magyar hadseregünk, se külön pénzügyünk és hogy külügyeinket se mi intéztük, a fő oka az volt, hogy elesettségünk, szegénységünk és országunk feldaraboltsága miatt, se had-, se külügyeink költségeit nem mi fedeztük, hanem „idegen” uralkodónk, mégpedig nem tőlünk kapott forrásokból. Tehát csak azért tudta fedezni, mert idegen volt.

Ezen sem Bocskai, sem „szabadsághős” utódai, sem senki emberfia nem segíthetett akkor. A „szabadsághősök” e tekintetben csak súlyosbították a helyzetet, mert a testvérharcok csak még nagyobb elvérzést okoztak és csak még jobban pusztították a magyar vagyont. Mivel a felkelők a török szövetségesei voltak, miattuk még a török is jobban terjeszkedett, s mivel a „szabadsághősök” minden sikeres felkelés után újabb megyéket csatoltak Erdélyhez, azt a Magyarországot is mindig kisebbé tették, mely még a Habsburgok uralma alatt állt s így az ország fenntartásának költségeit fedeznie kellett volna. Így tehát az ügyeinkre való osztrák befolyás, mivel emiatt mindig nagyobb mértékben szorultunk rájuk, csak még nagyobb lett.

Hiába mondták ki tehát a bécsi békében, hogy Magyarország független ország stb., ez írott malasztnál egyéb nem volt és nem is lehetett. Minden ország függetlensége anyagi erejétől függ. Hazáját csak az tudja függetlenebbé tenni, aki anyagi erejét növelni tudja. Az a „szabadságharc”, melynek révén a törökké lett Esztergom és Vác (s velük együtt természetesen a környékükön fekvő falvak százai) és Bocskaié (mint erdélyi fejedelemé) hét nagy kelet-magyarországi megye, nem tehette Magyarországot függetlenné, hanem szükségképpen még kevésbé függetlenné kellett tennie, mint addig volt.

Elméletben független ország volt Magyarország már Bocskai előtt is. Erre Rudolf már koronázásakor megesküdött, a gyakorlatban, a valóságban azonban nem lehetett független egész addig, míg azt a pénzt, melyre védelméhez szükség volt, Rudolfnak Ausztriában, Stájerben, Csehországban, a Német Birodalomban kellett behajtania és spanyol unokatestvérétől kellett kikönyörögnie. Mivel Bocskai szabadságharca után Magyarország kisebb lett és még ez a kisebb ország is még szegényebb és néptelenebb lett, mint addig volt, világos, hogy még az addiginál is kevesebb adót fizetett. Ennek szükségszerű következménye volt, hogy királyának még az addiginál is többet kellett Magyarország védelméhez külországból szereznie, ebből pedig csak Magyarország önrendelkezési jogának, tehát függetlenségének még nagyobb megcsonkulása következhetett.

Az a „vívmány”, hogy a király ezután idegen csapatokat nem tarthat az országban, sem idegen őrségeket a végvárakban, csak arra volt jó, hogy majd ha jön a következő felkelés (már két évtized múlva jött is), az még könnyebben foglalhassa el az országot, mint Bocskai, és már hetek múlva Bécset fenyegethesse. Mivel királyunk hazánkban levő seregeit nem magyar, hanem osztrák, cseh, német és spanyol pénzből fizette, egyenesen lehetetlen, sőt nevetséges követelés volt, hogy ezek a seregek mégis magyarokból álljanak. Azt a pénzt, amibe ezek királyainknak kerültek, még akkor is nehéz volt idegenektől megszerezni, ha a tőlük adott pénzt azok fiai kapták meg zsoldként, akik adták.

Örülnünk kellett, ha a pénzüket odaadták, még akkor is, ha ilyen, rájuk vérig sértő kikötések nem tették lehetetlenné még a kérést is. Ha királyaink e kikötéseket komolyan vették volna, legfeljebb azt érhették volna el, hogy azokat az összegeket, melyeket eddig is csak a legnagyobb nehézségekkel tudták külföldi alattvalóiktól részünkre bevasalni, ezentúl a magyaroktól kellett volna kérniük. Mivel pedig ezt tőlük hiába kérték volna, le kellett volna romboltatniuk a magyar végvárakat és a török basák betöréseinek, rablásainak és emberelhurcolásainak szabad folyást engedniük.

Hogy Bocskai szabadságharca rászorította a királyt a rendes országgyűlésre és nádorválasztásra, a nemesi kiváltságok tiszteletben tartására, a „törvénytelen” birtokelkobzások abbahagyására, szintén nem tekinthetjük komoly vívmánynak, mert láttuk, hogy törvénytelen birtokelkobzások Bocskai előtt se voltak, a nemesi kiváltságokat pedig sokkal jobban tiszteletben tartották, mint az ország érdeke kívánta volna.

Láttuk, hogy Rudolf országgyűlést is ugyancsak bőven tartott már Bocskai fellépése előtt is. De ha nem tartott volna, az is sokkal kisebb alkotmánysértés lett volna, mint Báthory Zsigmond országgyűlései (melyek azonban valójában Bocskai országgyűlései voltak), melyekre ugyan összehívták a nemességet, de ugyanakkor arról is gondoskodtak, hogy azt akarják, amit az akar, aki összehívta őket; aztán jutalmul azért, mert engedtek a terrornak és valóban azt akarták, amit kívántak tőlük, e „szabad” erdélyi magyar rendek egy részét még le is mészároltatták, végül pedig – hogy a paroxizmus [indulatkitörés] teljes legyen – ugyanezzel az országgyűléssel még egyhangú köszönetet is mondhattak maguknak a lemészárlásért.

S mikor Erdélyben ilyen országgyűlések voltak, nekünk nem ez fájt, hanem csak az, hogy Pozsonyban sokszor nem volt minden évben országgyűlés. Pedig csak azért nem volt minden évben, mert ezek a pozsonyi országgyűlések olyan tűrhetetlenül szabadok voltak, hogy a rendek feltételeket szabtak a királynak a kért adó megszavazására, s ha a király nem elég gyorsan teljesítette a feltételeket, könyörögni kellett nekik, hogy megsértődésükben azonnal szét ne menjenek.

A nádori szék be nem töltése miatt is csak azért emlegettek alkotmánysértést, sőt esküszegést a mi nagy hazafiaink, mert a nádor akkor mindig protestáns nádort jelentett. Tessék megfigyelni: mihelyt katolikus lett az országgyűlési többség s ezért a nádorok is katolikusok lettek, egyszerre nem panaszkodik már az országgyűlési ellenzék, hogy miért nincs nádor. De viszont van-e érthetőbb dolog annál, hogy a király nem szívesen bízta az ország és a hadsereg vezetését olyan emberre, akitől félnie kellett? Mivel a Báthoryak ellenségei voltak, Bocskai sem akarta, hogy Zsigmond távozása után egy Báthory legyen a fejedelem Erdélyben. Pedig hát a Báthoryak magyarok voltak, nem pedig idegenek, fejedelemségük az országnak nem ártott, hanem ellenkezőleg: használt volna. Bocskai mégis megakadályozta nemcsak azt, hogy a fejedelmi székre kerüljenek, hanem még azt is, hogy egymással kibéküljenek. Milyen messze áll ettől az önzéstől annak a magyar „idegen” királynak a „gonoszsága”, aki szintén csak akkor választat olyan nádort, akitől félnie kell, ha rákényszerítik?

Hogy Bocskai felkelésének eredményeként még a törvényesen a koronára szállott birtokoknak a közösség javára való igénybevétele is majdnem megszűnt, az hasznos volt a magyar nemességnek, de nem az országnak. Ezáltal ugyanis az ország anyagi forrásai még csekélyebbek lettek, mint addig voltak, tehát függetlensége és önállósága is még kisebb lett, mert a török elleni védelmében még jobban a külföldre szorult. Az az ország pedig, melyet más országok védnek meg, nem lehet a maga ura, nem lehet független.

Világos, hogy az oldalági rokonokra nem volt kellemes, ha a hűtlenség vagy magszakadás folytán a kincstáré lett az ősi birtok. Természetes az is, hogy ezt a magyar nemesség nem jó szemmel nézte. De hát ki nézi jó szemmel a jövedelemadót vagy az örökösödési illetéket? Mégis fizetjük. Bezzeg örülnének ezen Bocskai korabeli magyar nemesek mai utódai, ha ma is csak annyi illetéket kellene fizetniük az államnak, mint Bocskai idejében kellett, pedig most béke van, akkor pedig már 15 éve élethalálharcot vívott az ország. Ma inkább azon csodálkozunk, hogy lehetett azt a harcot a lakosság olyan kis megterhelésével megvívni, mint azt akkor Rudolf megvívta.

Egyébként olyan magyar ember, aki esküjét annyiszor megszegte, a magyar alkotmányt annyiszor megsértette, aki annyi, csakugyan törvénytelen birtokelkobzást hajtott végre és éppen ezekből annyira meggazdagodott, mint éppen Bocskai, nem volt kívüle az országban még egy. Aztán szegték-e meg a magyar nemesi kiváltságokat valaha brutálisabban, mint az a Bocskai, aki, mint láttuk, egyszerűen kivégeztette a főnemeseket még akkor is, mikor már rég engedelmeskedtek, csupán azon elv alapján, hogy az ellenség mégiscsak biztosabb holtan, mint csak megfélemlítve? A köznemest azonban kivégzése előtt még kínpadra is vonatta. A képtelenség még növekszik, ha meggondoljuk, hogy éppen ez a Bocskai hány hasonló dolgot éppen annak a Rudolfnak a szemére, akiről még Acsády is kénytelen megállapítani, hogy az életét senkinek el nem vette, legalábbis magyar embernek nem, sőt még hivatalos irataiból is csak úgy árad a szeretet melege a nemzet felé.

Végül ki ragadhatott kevesebb joggal fegyvert Rudolf fizetetlen zsoldosainak rablásai és visszaélései miatt, mint az a Bocskai, akinek „angyalai” oly kihágásokat követtek el, amilyeneket sem addig, sem azután nem szenvedett senkitől a magyar nép.

Ami végül a vallásszabadságot illeti, láttuk, hogy Bocskai nem a protestáns vallásszabadságért küzdött, hanem a protestantizmus már meglevő uralmának további fenntartásáért és a katolikus vallás akkori elnyomásának fenntartásáért. Láttuk, hogy mikor Bocskai fegyvert ragadott, noha a törvény betűje még mindig az eretnekek megégetését írta elő, nem történt még a protestáns vallás ellen semmi más sérelem, mint csak az, hogy a kassai dómot visszaadták a katolikusoknak, egy lőcsei templommal pedig csak megpróbálták, de már Bocskai felkelése előtt, tehát nélküle is, ettől szégyenszemre visszavonultak.

Viszont látni fogjuk, hogy ezzel szemben Bocskai protestáns hazájában, Erdélyben, százszor ekkora sérelmek érték a katolicizmust. Pedig Erdélyben a katolicizmust a három protestáns felekezet bármelyikével egyenrangúnak mondta a törvény, míg Magyarországon akkor még egyedül csak a katolicizmust ismerte el. De nemcsak a protestáns Erdélyben, hanem az elméletben a protestánsok megégetésének alapján álló Habsburg Magyarországon is a gyakorlatban a legnagyobb katolikus elnyomás volt, hiszen majdnem minden falu protestáns földbirtokos kezében volt, aki katolikus istentiszteletet nem tűrt meg a birtokán s majdnem minden várost protestáns tanács kormányzott, mely katolikus templomot, intézményt vagy nyilvános istentiszteletet szintén nem tűrt meg falai között.

Az igazság tehát az, hogy nemcsak Erdélyben, hanem az anyaországban is a katolikus vallás szabadsága volt elnyomva. De Bocskai mégis a protestáns vallás „szabadságáért” küzdött. Rudolf azzal, hogy a kassai dómot visszaadta a katolikusoknak, és ha hatalmában állott volna, egy-egy templommal ugyanezt más városokban is megtette volna, nem a vallásszabadság ellen követett el merényletet, hanem a vallásszabadság helyreállítására tett – sajnos nagyon is szerény és eredménytelen – kísérleteket.

Ha Bocskai csakugyan a vallásszabadság hőse lett volna, nem pedig csak cégérnek használta volna ezt a jelszót, akkor neki kellett volna végrehajtania azt, amit Rudolf csak szeretett volna, s neki kellett volna minden városban legalább egy templomot visszaadnia a katolikusoknak és istentiszteletüket a protestánsok terrorja és gúnyja ellen megvédenie.

Helyette lecsukatja és „csepegteti” az egyik katolikus papot, más kettőt pedig legyilkolni hagy, hogy az így gazdátlanná vált templomot átadhassa a maga felekezetének. Még püspököt is meggyilkolni hagy (a tetteseket legalábbis esze ágában sincs megbüntetni), Kassán megint minden templomot visszaad a protestánsoknak és újra eltiltja ott a katolikus nyilvános istentiszteletet. Erdélyben katolikus középiskolát nem tűr meg, sőt még papnevelőt sem, s mivel kiűzi onnan a jezsuitákat, olyan papokat se tűr, akik a népet felemelni tudnák. Mindent elkövet a tekintetben is, hogy az ilyen papokat Magyarországról is száműzzék. Tulajdonképpen azért harcolt tehát, hogy aki katolikus, az maradjon továbbra is buta, aki pedig katolikus pap, az maradjon továbbra is hanyag, tudatlan és erkölcstelen, hogy a nép előtt ne legyen becsülete s így ne lehessen számba vehető ellenfele az ő protestáns felekezetének.

Ha ugyanis a jezsuitákat nemcsak Erdélyből, hanem Magyarországról is sikerült volna száműznie, akkor katolikus ifjú, ha magasabb tanulmányokat akart volna végezni, ezt csak protestáns iskolában érhette volna el nemcsak akkor, ha szerencsétlenségére Erdélyben lakott, hanem még akkor is, ha a Habsburg Magyarországon. Bocskai azért küzdött, hogy katolikus pap az országban csak olyan maradhasson, aki csak gazdálkodik, prédikálni azonban már nem tud s nem is akar, felesége van vagy másképpen botránkoztatja a népet.

Az lett a jelszó: Kifelé az országból azokkal a pápista papokkal, akik tanultak, szónoki képességeik vannak, törődnek a néppel és példás életűek. Ezek ugyanis lovat adnak a már elnémult katolikusok alá, sőt még sok protestánsban is felkeltik a vágyat a már elhagyott akol után, tehát felforgatják az országban a békét, mert folytonos zavarok forrásai.

Hogy Bocskai mindezek ellenére mégis olyan nagy ember lett számunkra, annak az az oka, hogy a történelem csak a tehetséget és a szerencsét magasztalja és ünnepli, mert a kettő együtt adja a sikert. Valamit a jellembeli nagyságra is ad, a becstelenséget pedig kereken elítéli, de a tehetségnek oly nagy bámulója, hogy ennek fényénél igen hajlamos arra, hogy a jellembeli foltokat ne lássa; a siker pedig különösen kápráztatja a szemét és megzavarja ítéletét.

Ehhez járul aztán, hogy Bocskai a protestantizmus harcosa volt, a magyar nép pedig azelőtt többségében protestáns volt, vagyonban, a vagyonnal együtt járó befolyásban és ugyane miatt a magyar értelmiség soraiban a protestantizmus ma is majdnem egyenrangú a katolicizmussal. Ehhez járul még, hogy a XVIII. század „felvilágosultsága” és a múlt században divatos liberális irányzat a katolikusokat is a protestánsokéhoz hasonló felfogásúakká tette.

A tehetség (amit a történelem elsősorban ünnepel és a nagyság majdnem egyedüli kellékének tart) ugyancsak megvolt Bocskaiban, élete végén pedig már a szerencse is hozzászegődött. Így a végén a teljes siker birtokában és egy olyan nagy társadalmi erő segítségével, mint amilyen nálunk a protestantizmus (s később a „felvilágosultság” és a liberalizmus), nem csoda, ha Bocskai olyan nagy ember és hős maradt, mint amilyennek közvéleményünk tartja. E felfogás szerint ugyanis ami Habsburg-ellenes, az hazafias, önzetlen és jellemes. Hazafias, mert hiszen a magyarság ősellensége ellen küzd, önzetlen és jellemes, hiszen aki a hatalommal száll szembe, az csak önzetlen ember lehet. (Láttuk Bocskai példáján, hogy mennyire önzésből is lehet szembeszállni a hatalommal. Volt ugyanis hazánk területén török és protestáns hatalom is, nemcsak Habsburg-hatalom.) Ha pedig a magyar valakiben hazafiságot lát, akkor már eltörpülnek szemében a kisebb emberi gyarlóságok. Azt pedig mi már rég megszoktuk, hogy nemzeti nagyjainkat nem szabad, sőt egyenesen szentségtörés bírálni. Ez az oka, hogy Bocskai „kis” gyarlóságai nem kerültek közvéleményünk tudatába, mert ezeken történetíróink vagy teljesen átsiklottak, vagy ha megemlítették őket, oly kíméletesen és futólag tették, hogy az olvasó figyelmét teljesen elkerülték.

* * *

Mivel a Habsburgok úgyszólván kivétel nélkül hívő katolikusok voltak, katolikus világnézetüket nem magánügyüknek tekintették, hanem egész uralkodói hatalmukkal, mely fél Európa hatalmát jelentette, képviselték és védték. Ez az oka nagy népszerűtlenségüknek s annak a féktelen, ádáz gyűlöletnek, mely egész történelmük folyamán kísérte őket, kezdve a protestantizmuson és folytatva a „felvilágosultságon”, a francia forradalmon, majd a nemzeti forradalmakon és a liberalizmuson át a marxizmusig, a szociáldemokráciáig és a kommunizmusig. Még feltűnőbb, hogy a hitlerizmus, a kommunizmus e nagy ellenfele, legalább annyira gyűlölte őket, mint maga a kommunizmus.

Mivel a Habsburg-ház egész történelme folyamán, vagy legalábbis azóta, mióta a német-római császári és az apostoli magyar királyi korona birtokosa lett, állandóan a jó védője volt a földön, elmondhatjuk, hogy mindig rossz volt az, ami támadta. Mindig a forradalmak voltak az ő ellenségei, akár vallásos forradalmak voltak ezek, akár nemzetiek, akár szociálisak. Minden forradalom rossz, még akkor is, ha vannak jó elvei is, sőt ha elvei nagyjából jók, akkor is, mert a forradalom a jót is törvénytelen, tehát bűnös eszközökkel éri el. Ezt nem is tagadja, sőt dicsekszik vele. Minden forradalomnak a gyűlölet a rugója, a siker az egyetlen célja és büszkesége, az elve és lényege pedig az, hogy a sikert nem törvényes eszközökkel éri el s nem is akarja így elérni. Ezért hívjuk revolúciónak, felforgatásnak s ebben különbözik az evolúciótól, a lassú, törvényes úton elért, helyes fejlődéstől.

Bámulatos, mennyire hasonlít egymáshoz minden forradalom s mennyire megtaláljuk mindegyikben ezeket az ismertetőjeleket. Láttuk, hogy még a vallási forradalom, a hitújítás is lényegében mennyire egyezik még a legistentelenebb forradalommal, a kommunizmussal, is. Lássuk most ezt a feltűnő hasonlóságot Bocskai forradalma és a kommunizmus között, noha Bocskai forradalma hivatalosan nemcsak istentelen nem volt, hanem egy vallás (a protestantizmus) védelme volt a célja.

Bocskai is Habsburg-gyűlölő volt, a kommunizmus is az. Bocskai is katolikusellenes volt, a kommunizmus is az. Az egyik is az érvényben levő törvényes hatalom ellen lázított, a másik is. Bocskai is egy keleti, keresztényellenes nagyhatalomra támaszkodott, mellyel jóban lenni az európai ember szemében gyalázat volt, a magyar kommunisták is, csak akkor a török volt ez a keleti nagyhatalom, most pedig a bolsevik Oroszország és mohamedán vagy pogány ázsiai szövetségesei. Bocskai is terrorizálta ellenfeleit és csak élet vagy halál között engedte választani őket, de meggyilkoltatta még azokat is, akik engedelmeskedtek és az életet választották csak azért, mert egyedül csak a halott az, aki már nem veszélyes; a bolsevizmus is a vérpadra küldte ellenfeleit még akkor is, ha „önkritikát” gyakoroltak s a vádlottak padján úgy ismerték el bűnös voltukat és tartottak bűnbánatot, mint a féreg (nálunk például Rajk).

Bocskai nem tűrt szabadságot, mindig engedelmes, sőt egyhangú országgyűlései voltak, mert terrorizálta őket, mégis szabadsághős lett belőle s az maradt még a huszadik században is: a kommunista államban se lehetett választani, csak szavazni, a választók 99,5 százaléka mégis mindig elment a szavazásra és 99,7% szavazott a kommunistákra, mégis „felszabadulásnak” nevezték és nevezte mindenki uralmuk kezdetét, „szabad” májust ünnepeltek, „szabad” volt a jelzője a szakszervezetüknek, „Szabad Nép”, „Népszabadság”, „Szabad Föld”, „Szabad Szó” stb. volt lapjaik címe.

Bocskai is a „vallásszabadságért” küzdött, mégis papokat „csepegtettek” s gyilkoltak meg uralma alatt, a papság javát pedig mindenáron száműzni akarták az országból. A bolsevisták alkotmányában is benne volt végig a vallásszabadság joga, mégis tilos volt templomot építeni ott, ahol még nem volt, s olyan emberek százezrei nem jártak templomba, akiknek ez lelkiismereti kínokat okozott és olyan szülők százezrei nem járatták hittanra a gyerekeiket, akiknek minden vágya az volt, hogy járhassanak. A kommunisták se tűrték a jezsuitákat, sőt még azt a papot se, aki nem volt „békepap”, azaz nem nekik politizált.

Bocskaiék is földeket foglaltak le, ők is a más földjét és ők is kártérítés nélkül. (A Népszabadság (1957. szeptember 22-i száma) azt írta, hogy ez a földosztás „leghaladottabb” formája. Bocskai tehát már 1600 körül elérte a földosztásban a leghaladottabb fokot. Íme, egy újabb, nagy dicsőség Erdély számára a vallásszabadság legrégebbi megvalósítása mellé!)

Igaz, hogy Bocskai a földet nem a nép számára vette e „leghaladottabb” módon, azaz kártérítés nélkül, hanem a maga számára, ámde a kommunizmus is visszavette a már kiosztott földet a néptől akkor, mikor a szocializmus építése elérkezett a kolhozosítás „haladottabb” állapotába, s azt, hogy néhány év múlva ide fog érkezni a nép, azt ők természetesen akkor is tudták már, mikor a földet kiosztották neki, sőt – hogy annál jobban ne kételkedjék senki, hogy a föld valóban végleg az övé marad – még a telekkönyvben is a nevére írták ugyanakkor, mikor tudták, hogy majd elveszik tőle.

Az is érdekes, hogy a földbirtokosoktól a földet kártérítés nélkül kobozták ugyan el, de azoknak, akik kaptak belőle, mégis megváltást kellett érte fizetniük nem ugyan a földbirtokosoknak, hanem annak a kommunista államnak, mely ingyen jutott e föld birtokába. Ez a földosztás legesleghaladottabb formája! Bocskai annyiban még nem volt elég haladott, hogy nem minden földbirtokos földjét vette el, hanem Erdélyben csak ellenfeleiét, mint magyar szabadsághős pedig csak az Egyházét és a hozzá nem csatlakozókét. Ez azonban nem lényegi különbség, hanem csak fokozati, s abban a háromszáz évben bírja magyarázatát, mely a marxizmus „haladó” korától elválasztja.

Világos, hogy a természetben és az emberiség történetében is minden fejlődik, halad, tehát a XX. század forradalma nem topoghat még ma is ott, ahova már Bocskai idejében is elérkezett. Aki azonban azt a kezdetet, amelyet Bocskai csinált, örömmel szemléli, annak jó képet kell vágni a folytatásához és a befejezéséhez is. Vagy legalábbis nem szabad megbotránkoznia rajta, hiszen csak azt a levest eszi meg, melyet maga főzött magának. Bocskai rendjeinek gúnyos tanácsai a püspökök részére, hogy csak járogassanak szorgalmatosan a templomba, és hogy csak imádkozgassanak buzgón még az ő (Bocskaiék) bűneikért is, de államügyekkel ne foglalkozzanak, szintén nagyszerűen beleillik „népköztársaságunk” észjárásába, párthatározataiba, népgyűlési beszédeibe és a gúnyt mindig oly szívesen használó hírverésükbe.

Hát még Bocskai „angyalainak” vallástalansága, akik fölényesen dicsekszenek, hogy az Istent a Tiszántúlon hagyták s azért nem félnek tőle, mennyire kommunista ízű! Ebben a tekintetben bizony még a 300 éves időbeli távolság nyoma se nagyon fedezhető fel. Igazán bámulnunk kell láttára, hogy Bocskai katonái már 1600 körül is ennyire nem voltak babonások. Bámulnunk kell a nagy „haladáson”, amit mutatnak, kivált, ha meggondoljuk, hogy akkor még meg se születtek azok a „nagy szovjet tudósok”, akik a dialektikus materializmust „tudományosan” megalapozták.

Bocskai felkelésében tehát lényegében véve ugyanaz a destruktív, romboló erő működött, ami a kommunizmusban. Hogy a hazát emlegette, az nem lehet ez állításunkra cáfolat, hiszen a rosszat senki se szokta hirdetni magáról. Kommunistáink nemzetköziek voltak, mégis ők is mindig a hazát emlegették, sokszor kommunisták helyett is „hazafiakat” mondtak, különösen, ha kapitalista államok kommunistáiról volt szó.

Felvilágosult, nem forradalmár lelkületű, tehát keresztény alapon álló igazi hazafinak Bocskait nem ünnepelnie kell, hanem lelepleznie és elítélnie.

Bocskainak még a békealkudozásai is azt a lelkivilágot és eljárásmódot mutatják, mely a mai kommunistákat annyira jellemzi. Bocskai is állandóan a békét és az ő békeszeretetét hangoztatta (ő, aki fegyvert ragadott, tehát támadó háborút kezdett). A kommunisták is „békehadjáratot” folytattak, de ugyanakkor Görögországban, majd Koreában, majd Vietnamban, majd Algírban, majd Ománban éveken át tartó véres háborúkat szítottak.

Bocskai is felhasználta a kedveskedés és hízelgés minden eszközét, hogy az ellentábor embereit magának megnyerje, sőt – teljesen úgy, mint a mai kommunisták – még az önérzet úgyszólván teljes megtagadására is képes volt, csak haszon legyen belőle (igazán minden, csak nem magyar jellemvonás). De felhasználta – épp úgy, mint a kommunisták – a hazugság és álnokság minden képzelhető módját és az erőszakot, a megfélemlítést is a maga céljaira.

A béketárgyalásokra a kezdeményezés mindkét fél részéről egyszerre indult meg anélkül, hogy a másik fél erről tudott volna. Ahogyan a szovjet még Adenauert is meghívta Moszkvába látogatóba, Bocskai is magához hívatta azt a Thurzó Györgyöt, aki végig dacolt vele, s akit addig hazaárulózott és birtokait tűzzel-vassal pusztította. Most egyszerre hozzá hasonló jó hazafi lett a volt hazaáruló, akivel Bocskai nemcsak szóba állt, hanem egyenesen ő kérte tőle, hogy álljon vele szóba.

Igaz, hogy másrészről Bécs is követeket küldött Bocskaihoz, de ezeket a követeket nem Rudolf, a császár küldte, hanem csak az öccse, Mátyás főherceg. Rudolf csak utólag fogadta el a kezdeményezést, de akkor is csak úgy, hogy a megbízóleveleket kijavította Bocskaira kevésbé megtisztelő szövegűekre. Ő nem adta meg Bocskainak azokat a címeket, melyeket Bocskai elvárt és amelyeket Mátyás főherceg megadott volna neki. (Ezek a címek azért voltak fontosak, mert elvek feladását vagy fel nem adását jelentették.)

A két császári békekövet Forgách Zsigmond és Pogrányi Benedek volt. Bocskai száz díszlovast küldött elébük, Kassán pedig, ahol fogadta őket, a maga díszhintaját küldte értük. Épp úgy történt tehát minden, mint Moszkvában szokott, mikor olyan semlegesek képviselőit fogadták, akiket maguknak megnyerni törekedtek.

Mikor palotájába érkeztek, „a harmadik szobáig jött eléjük”, „saját szobájába hívta őket”, „ott leültette, azután maga is levevén süvegét és felállván Mátyás főherceg egészsége felől tudakozódott”. Utána „először is hálát adott Istennek azért, hogy Mátyás főherceget az óhajtott béke iránti vonzalom arra bírta, miszerint Magyarország ennyi háborús viszályokat kiállván valamiként lecsendesüljön; azután háláját nyilvánította azért, hogy Mátyás az ország iránt oly atyai szeretettel viselkedik, melynél fogva azt élete veszélyeztetésével is (arra céloz itt, hogy a császár ellenére) békés állapotba helyezni szándékozik, amit, mielőtt mindkét részről ennyi pusztítás történt volna, ő is teljes erővel törekedett foganatosítani: de mindig kudarcot, sőt üldöztetést is szenvedvén, kénytelen vala e veszélyes háborúságokra, hadi szerencse kockájára és külsegély keresésére (finom célzás a törökre) vetemedni”. (Ki nem indul itt rokonszenvre, sőt részvétre az ártatlan, jóságos Bocskai iránt?)

Mikor aztán a követek átadták Mátyás főherceg levelét s Bocskai látta belőle, hogy a főherceg nem úgy címezte, mint várta, mert hiszen előtte már megkapta a főhercegtől a kívánt címet, „némi neheztelést mutatott”, de ezt igen hamar abbahagyta, „hanem annál indulatosabban tudakolá, hogy vajon Rudolf tudtával jött-e a követség és fel van-e hatalmazva a főherceg a békealkudozásra és frigykötésre”?

A követek – úgy látszik – azt az utasítást kapták, hogy ezt ne közöljék Bocskaival, mert eleinte kitérőleg válaszoltak. Bocskai azonban erre kereken kijelentette, hogy „egy szót sem tesz a békealkudozásokról, míg meghatalmazásukat neki meg nem mutatják”. Mivel a követek még erre se siettek meghatalmazásuk felmutatásával, „Bocskai a meghatalmazási okmányra igen kíváncsi volt”, s mikor végül kezébe kapta, szemmel látható volt az öröme. Úgy látszik, maga is tisztában volt azzal, mennyire nem méltó ő arra, hogy a császár még a történtek után is szóba álljon vele.

A másnapi (1605. július 4.) fogadáson ismét leültette a követeket, míg a maga tanácsosait állva hagyta. Másnap, július 5-én, Thurzót egyedül fogadta. Őt is rögtön leültette (bizonyára azért, mert a felkelés idején végig „hazaáruló” maradt), aztán elkezdett neki panaszkodni, hogy köszvénye miatt egész éjszaka nem aludt, de ez legalább arra jó volt, hogy annál többet tudott gondolkodni a megkötendő békéről. Közölte vele, hogy ő „most is a legnagyobb tisztelettel viseltetik a háromszor megkoronázott király irányában (Rudolfot német császárrá, magyar és cseh királlyá koronázták meg) és kész mielőbb méltányos feltételek alatt békét kötni és a mostani bajoknak véget vetni”.

Erre csak mellesleg jegyezzük meg, hogy miközben Bocskai így beszélt, háromszoros koronázása egy cseppet se volt akadálya annak, hogy fegyvert ne fogjon Rudolf ellen s hogy a „háromszor megkoronázott” királynak letett esküt nem háromszor, de sokkal többször meg ne szegje. Érthető hát, ha jól esett neki, hogy uralkodója mégis arra méltatta, hogy követeivel levelet intéz hozzá. Bocskainak nem mondani kellett volna, hogy ő mennyire tiszteli a háromszor is megkoronázott királyt, hanem tiszteletét tettekkel kellett volna kimutatnia, legalábbis annyira, hogy fegyvert nem fog ellene. Akkor a mostani üres szavak bátran el is maradhattak volna, mert feleslegesek lettek volna.

De hát éppen azért érezte szükségét annak, hogy hangoztassa ezt a tiszteletet, mert maga tudta a legjobban, hogy tettei mennyire az ellenkezőt mutatják. A szovjet kommunisták is azért emlegették minduntalan azt a szabadságot, amelyet ők hoztak, mert tudták, hogy másképp senki se hiszi el, hogy az ő rendszerükben még szabadság is van. Békepapjaik is azért hangsúlyozták annyira, hogy ők Rómának mindig engedelmeskednek, mert jól tudták, hogy ezzel az engedelmességgel már régen szakítottak. Az ő hűségük a pápa iránt éppen olyan volt, mint Bocskai „legnagyobb tisztelete” a „háromszor megkoronázott király” iránt.

Ilyen kommunista módra emlegette Bocskai a békét és ilyen kommunista módra hízelgett annak az ellenfélnek, melytől eredményt akart elérni! Lássuk most, milyen kommunista módra álnokoskodott vele és hazudozott neki, milyen kommunista módra önző volt vele szemben és – szintén kommunista módra – mennyire felhasználta vele szemben az erőszakot és a kíméletlenséget is.

A királyi békekövetség egyik tagja, Nyáry Pál (persze protestáns) már a tárgyalások tartama alatt átállt Bocskaihoz s mindjárt fel is esküdött neki.

Lehet, hogy Nyáry maga önként tette meg ezt a lépést, de nem valószínű. Bocskai ugyanis utána magához hívatta a többi királyi embert is: Dersffy Miklóst, Thurzó Miklóst s Dóczy Istvánt is és ennek eredményeként ezek is mind otthagyták királyukat és Bocskai oldalára álltak.

Mikor a mindezek miatt elhűlt Thurzó György emiatt szemrehányást tett nekik, azzal mentegették magukat, hogy „kényszerítették” őket. Valóban másképp nem is lehet elképzelni a dolgot s Bocskai eszközeinek jellemtelenségét bizonyítja még az is, hogy ugyanazt, amit a többivel csinált, magával Thurzó Györggyel is megkísérelte, csak vele nem merte személyesen (eleget próbálta ugyanis már eddig is s így alkalma volt Thurzó Györgyöt megismerni), hanem hozzá Rákóczi Zsigmondot és Csáki Istvánt küldte e célból.

Hogy mekkora lehetett a terror, mely ezeket az embereket a pártváltoztatásra bírta, képzelhetjük onnan, hogy még a tekintélyes Thurzó György is csak azzal tudta elhárítani a csábítást, hogy hivatkozott a nála levő menedéklevélre s arra, hogy még ha meg kell halnia, királya iránt a hűségesküt akkor se szegi meg.

Erre aztán abbahagyták a kényszerítést és – igazi kommunista módra – előbbi jellemtelenségüket azzal akarták jóvátenni, hogy – mintha mi se történt volna – másnap meghívták ebédre és az ebéd alatt folytatták vele a régi hízelgő nyájaskodást.

Alig fordult még elő a világtörténelemben, hogy a béketárgyalások folyamán az egyik fél megbízottai majdnem mind átálltak a másik fél oldalára, de a bolsevik uralom idején mindennapos dolog volt, hogy a politikai bűnperek vádlottai nemcsak bűnösségüket ismerték el mind, tehát elveiket tagadták meg, hanem még gyalázták is önmagukat azért, mert a marxizmus ellenségei voltak. Mint láthatjuk, Bocskai is ilyenféle sikerekkel dicsekedhetett.

S a császár békeköveteivel ugyanaz a Bocskai járt el így, aki ugyanakkor a nyilvánosság előtt nem győzött hálálkodni, hogy Isten az áldott Mátyás főherceget a békére hajlamossá tette; ugyanaz a Bocskai, aki nem győzte hangsúlyozni, hogy ő maga is mennyire óhajtja a békét, mennyire tiszteli őfelségét s fegyverhez egyedül csak azért nyúlt, mert rákényszerítették.

Ugyancsak bebizonyította, mennyit lehet adni a szavára, s hogy mennyire lehet komolyan venni azt a „legnagyobb tiszteletet”, mellyel ő „a háromszor megkoronázott király” iránt viseltetik. Mivel azt háromszor koronázták meg, úgy látszik, ő azért csapta be és hazudott neki szintén háromszor (legalább), s mikor békét kér tőle és úgy tesz, mintha a bőréből ugrana ki örömében, hogy rútul becsapott királya ennek ellenére is szóba áll vele, még akkor is arra a világtörténelemben egyedülálló jellemtelenségre vetemedik, hogy királya menedéklevéllel hozzá küldött bizalmi embereit is életveszélyes fenyegetésekkel kényszeríti arra, hogy ők is szegjék meg azt az esküt, melyet ő már annyiszor megszegett.

De hogy ki volt Bocskai, hogy pszichéje mennyire szovjet kommunista volt, hogy mint őket, őt is mennyire egyedül az önzés vezette, és ha haszonról volt szó, mennyire nem volt neki önérzete, mutatja, hogy ugyanekkor Thurzó Györggyel Prágában ilyen módon s a következő hangon kéri vágyai netovábbját, Erdélyen kívül még Magyarország egész tiszántúli részét is:

Elismeri, hogy sok olyat is kíván, ami igazságtalan, de „csak azért követel méltánytalanokat is, hogy az igazságosakat megnyerhesse”. Elismeri, hogy tulajdonképpen azért kell neki Erdély mellé még a Tiszántúl is, mert Erdély igen elpusztult s így egyedül Erdélyből nem tudna „tisztességesen” megélni. Legfőképpen azonban azért kéri a Tiszántúlt is, mert az ő birtokai nem Erdélyben, hanem Magyarország ezen részében vannak. (A valóságban természetesen azért szeretett volna a Tiszántúlon is úr lenni, mert az ember elsősorban volt szomszédjai és gyerekkori pajtásai előtt élvezi azt, hogy milyen magasra emelkedett azóta.) Azonban hogy a király szívét erre az engedményre rábírja, azzal is érvel, hogy a hívei laknak ezen a vidéken s az ő becsülete semmiképpen se engedheti meg, hogy ezeket az ő hűséges embereit hála helyett annak a királynak a hatalmában hagyja, aki ellen felkeltek s így jövő emelkedésük útját örökre elvágták.

De nemcsak egyedül Rudolf jó szívére pályázik, hanem őt is megpróbálja terrorizálni is. Azzal fenyegetőzik, hogy ha a király ezt a kívánságát nem teljesíti s neki a szorosan vett Erdély határai között kell maradnia, akkor – csakhogy híveit a király hatalmában ne kelljen hagynia – kész inkább ezt az egész területet a töröknek átadni (!), csakhogy híveiről gondoskodni tudjon s nekik ne kelljen a Bocskai kedvéért elhagyott király hatalma alá visszatérniük. „Esedezik azért, hogy erre ne kényszeríttessék”. Könyörög tehát, hogy „őfelsége ne bosszankodjék e dologért, minthogy e kívánalmakra őt a szükség kényszeríti, hogy nagyobb bajokat hárítson el”.

Látjuk tehát, hogy milyen „nagy” és milyen „önzetlen” hazafi volt Bocskai. Inkább az egész országrészt odaadná hazájából a töröknek, mintsem eltűrje, hogy az ő hiúságán vagy külső becsületén csorba essék. Hogy azok, akik vele tartottak, pórul ne járjanak, előbbre való volt neki, mint az, hogy már úgyis idétlenre csonkult szegény hazája még jobban meg ne csonkuljon és újabb százezrekre rúgó magyarság ne jusson török iga alá. Ígéri azonban, hogy ha őfelsége kérését teljesíti, akkor „őfelségének hűséget esküszik és megfogadja, hogy Magyarországnak hűbérese leend”.

De nemcsak Bocskai jellemtelenségének és önzésének bizonyítéka ez az ajánlat, hanem épp olyan bizonyítéka Rudolf nemeslelkűségének is. Látjuk belőle, hogy Bocskai, aki Rudolfot személyesen ismerte, olyan jó embernek gondolta, hogy bízott abban, hogy inkább neki adja az egész Tiszántúlt, mintsem – akár akarata ellenére is – a török alá kerüljön. Bocskai tehát lehetségesnek tartotta, hogy még azok után is, amiket ő Rudolffal csinált, annyira nincs iránta a szívében bosszú, hogy inkább neki adja ezt az országrészt, mint a töröknek.

Bocskai Rudolfot ennyire kereszténynek tartotta. Sőt mint láthatjuk, ő Rudolfnál még azt is lehetségesnek tartotta, hogy az a becsületbeli kötelesség, mellyel ő maga hívei iránt tartozott, szintén komoly ok lesz arra, hogy Rudolfot ilyen nagy áldozatokra tudja rávenni!

Az is jellemző, hogy Bocskai még mindig és még a történtek után is ígér és fogad és hűséget esküszik, vagyis úgy tesz, mintha ígéretét, hűségét és esküjét még sose szegte volna meg, sőt mintha a szavát nem szegte volna meg már azóta is, mióta a béketárgyalások alatt még azt is mondta neki, sőt „szent esküvel is bizonyító”, hogy a hajdúkat nem ő csábította el őfelségétől, hanem csak „megajándékozta őket” akkor, mikor már önként melléje álltak.

Az is igazi kommunista módra történt, hogy miközben a király, illetve a főherceg követei Kassán Bocskaival a békéről tárgyaltak, „körül valának ott zárva és minden levelüket felfogták és Bocskaihoz vitték (!); így tettek a főherceg levelével is, melyet Illésházy István által küldött nekik; ezt azonban Bocskai sértetlenül adta kezükhöz”. (A többi levelet tehát fel is bontotta.) Nem ugyanilyenek történtek-e leveleinkkel a kommunista uralom alatt is? Mint Bocskai, ezek is féltek, ezeknek se volt rendben a lelkiismeretük, ezek se válogattak az eszközökben, hogy magukról minél tökéletesebben gondoskodjanak.

Igazán csodálkoznunk kell az „elmebeteg” Rudolf bölcsességén és emberismeretén, aki annyira semmit se adott Bocskai szavára, hogy semmi áron se lehetett rávenni arra, hogy a bécsi békét aláírja. Meg kell hagyni, hogy ugyancsak józan elmebeteg volt.

Az is jellemző, hogy e béketárgyalások folyamán Bocskai, a magyar függetlenség képviselője és a magyar szabadság megmentője kijelentette, hogy „a szultán megparancsolta neki” (ej, de „független” egy magyar lehetett!), hogy Rudolf királlyal békét kössön, de viszont azt is kijelentette, hogy Rudolffal csak az esetben békülhet ki, ha ugyanakkor Rudolf is békét köt a törökkel.

Bocskai aztán e címen egyúttal közvetítőnek kínálta fel magát az udvar és a török között, s természetesen úgy beszélt, hogy ő az udvar, nem pedig a török mellett áll s így az ő közvetítéséből a hazára és vele az udvarra igen nagy haszon származnék. Mikor azonban Thurzó György arra kérte, hogy adja ez ígéretét írásba is, hogy az udvarnak megmutathassa, azt felelte, hogy írásban semmit se adhat, mert ő az udvarban nem bízhat s a török bosszújának nem teheti ki magát. Ennyire független volt tehát Bocskai Magyarországa!

Bocskai önérzete olyan kicsi volt, hogy szó nélkül vágta zsebre a királyi követek azon figyelmeztetését, hogy „a törvényes király ellen fölkelőket az Isten meg szokta büntetni” (annyira igaz ez, hogy még a protestáns vallásos irodalom is tele van e korban ennek hangsúlyozásával). Aztán arra is figyelmeztették Bocskait, hogy mennyit vétkezett felkelése alatt a magyar nép ellen. „Kérdeztessenek meg – mondták neki – a protestáns papok, kikkel még a török sem cselekedte volna azt, amit a hajdúk. Ezek ugyanis őket megverték, a templomokat kirabolták, a sírköveket összetörték stb.”

Természetesen – tesszük mi hozzá magyarázatul – sokkal szívesebben csinálták volna ezt Bocskai hajdúi a pápista papokkal, templomokkal és klastromokkal, s ha akadtak ilyenekre, mint láttuk, meg is csinálták, azonban akkoriban lámpával kellett keresni Magyarországon (különösen pedig Kelet-Magyarországon, ahol Bocskai hajdúi elsősorban működtek) katolikus papot vagy klastromot, s így ha a hajdúk csak ezekkel kegyetlenkedtek volna, akkor ugyancsak felkopott volna az álluk.

Azt is szótlanul hallgatta Bocskai, mert neki is el kellett ismernie, hogy igaz, hogy „az ország szabadsága oly irtózatosan megzavartatott, hogy a lakosság javai elraboltatnak, lakhelyeik felégettetnek, magok agyonveretnek, nejeik megszeplősíttetnek”. Újabb hasonlóság az 1944-45-ös „felszabadító” Vörös Hadsereggel, s még abban is teljes az egyezés, hogy ahogyan a „népi demokrácia” egész tartama alatt nekünk a szovjet katonák effajta tetteiről nem, hanem csak hősiességéről, önfeláldozásáról és a gyermekek iránti megható szeretetéről volt szabad tudnunk (csak a Hitler-fasiszták garázdálkodtak), mi Bocskai „angyalainak” effajta kihágásairól se tudunk, de annál jobban az idegen zsoldosokéiról.

Az állapotokra jellemző az is, hogy mielőtt a király követei Bocskaihoz mentek, előbb a lengyel királynál jártak, hogy többek közt arra is megkérjék, hogy „ne engedje meg Lengyelországon keresztüljönni Magyarországba a tatárokat.” Ezek a tatárok természetesen Bocskai szövetségesei voltak s az ő ügye támogatására jöttek ide s mint a békekövetek Kassán Bocskai szemére hányták, „csak Pozsony és Nyitra vármegyében (tehát olyan vidékeken, ahol török sose járt) több mint 300 falut perzseltek föl”.

Mindezeket a békealkudozásokkal kapcsolatos adatokat „hazafias” protestáns szempontból ugyancsak megbízható forrásban, Ráth Károlynak, a Századok legelső (1867. évi) évfolyamában megjelent cikkéből vesszük, melyet a szerző a Magyar Tudományos Akadémiában is felolvasott. Hogy ez a Bocskaira olyan megbélyegző adatokat tartalmazó cikk egyébként mennyire katolikusellenes szerzőtől származik, mutatja már a kezdete is: „Két szörny: a soldatesca (idegen zsoldosok) és a jezsuitákizmus ellen emelte fegyverét Bocskai”. Ezelőtt száz évvel ugyanis még így lehetett írni a Századokban és ilyesmiket lehetett felolvasni a Magyar Tudományos Akadémiában, mint tudományt!

Igaz, hogy maga Bocskai is azt mondta a királyi békeköveteknek, hogy a jezsuiták az okai annak, hogy neki fegyvert kellett fognia, de azért „szörnyeknek” mégse mondta őket. Pedig hát ő nem is csak száz, hanem háromszázötven évvel ezelőtt élt. A magyar „tudós” tehát elfogultságban még Bocskain is túltesz még akkor is, ha utána 250 évvel él. Bocskainak az a kijelentése azonban, hogy ő a jezsuiták miatt fogott fegyvert, újabb bizonyíték azon állításunkra, hogy nem a vallásszabadságért küzdött és – ha magánérdekétől eltekintünk – mozgalma nem nemzeti és alkotmányos, hanem elsősorban felekezeti mozgalom volt. Együgyűség jele tehát, ha érte még katolikus is lelkesedik, vagy pedig azt bizonyítja, hogy az a katolikus csak anyakönyvben katolikus, de nem a valóságban.

Hogy lássuk, milyenek voltak nálunk a tudományos állapotok a múlt században, megemlítem azt is, hogy erről a jezsuita „szörny” ellen nem is felekezeti, hanem magyar tudományos folyóiratban hadakozó Ráth Károlyról halála után, mely nemsokára e tanulmánya után bekövetkezett, a magyar Történelmi Társulatban Ipolyi Arnold, az ismert nevű tudós püspök tartott emlékbeszédet. Noha beszédében céloz Ráth Károly tehetségének mérsékelt voltára, felekezeti elfogultsága és katolikusellenes fanatizmusa ellen egy szava sincs püspök létére se.

Azt megtudjuk róla az emlékbeszédből, hogy katolikusgyűlöletét a pozsonyi evangélikus líceumban tanulta, de Ipolyi természetesen ezt nem ilyen durván fejezi ki, mint mi, hanem ő – éppen ellenkezőleg – azt a kifejezést használja ezzel kapcsolatban, hogy „írói pályájának szerencsés csillagzata vetette” e protestáns iskolába. (Hogy melyik kifejezés a finomabb, azon nem lehet vitatkozni, de hogy melyik az igazabb, azt hiszem, arról se.)

Azon még nem csodálkoznánk, hogy a katolikus püspök „ünnepélyes tisztelettel” adózik a jezsuita „szörny” ellen író írónak, mert hiszen emlékbeszédet tartott s ebben csak nem ócsárolhatja. Éppen emiatt azon se botránkozunk, hogy az ünnepeltnek honszerelmét is „nemesnek” mondja. Az azonban egy kissé mégis sok már a jóból s nem lehet a „de mortuis nil, nisi bene” [a halottakról jót, vagy semmit] szabály hangoztatásával elintézni, hogy éppen egy katolikus püspök állapítja meg Ráthról még azt is, hogy „többnyire türelmes és engedékeny volt úgy az eltérő politikai nézetűek, mint a másvallásúak iránt”.

Lám, a mi püspökünk annyira szerény és megértő, hogy még ő se nevezi nevén a saját vallását, hanem Magyarországon a katolikusokat azon „más vallásúak” néven emlegeti, amely kifejezést még az a 2-3 protestáns vagy zsidó diák is sértőnek tart magára, aki katolikus gimnáziumba jár, ahol őket így szokták nevezni. Hogy azonban „a más vallásúak” iránti türelem tekintetében Ráth Károlynál mégse lehetett azért minden teljesen rendben, azt még Ipolyi is sejteti, mert nem azt mondja róla, hogy türelmes volt, hanem csak azt, hogy „többnyire türelmes”. Tehát nem mindig. Jellemző azonban, hogy nem azt mondja, hogy néha türelmetlen volt, hanem azt, hogy „többnyire türelmes volt”.

„Ámbár vallásfelekezetének is – folytatja – föltétlen buzgó híve volt (meghiszem azt! Talán még jobban, mint a katolikus püspök a maga Egyházának), sőt egyházközségében még hivatalt is viselt (itt van a kutya eltemetve!), mégis többnyire elfogulatlan volt (még jó, hogy megmondja, hogy csak „többnyire”) a más felekezetűek iránt (tehát most már nemcsak a „mások” közé sorol bennünket a püspökünk, hanem egyenesen „felekezetnek” alacsonyít le bennünket Krisztus egyetlen egyháza helyett) nemcsak a köz- és társadalmi élet terén, mint ezt ma már rendesen megszoktuk, de nagyobbára történelmi írásaiban is.” (Ezt tehát Ipolyi idejében még nem „szoktuk meg”, sőt úgy látszik, mások még tűrhetetlenebb elfogultságról tettek tanulságot, mint Ráth Károly.)

Ipolyi püspök emlékbeszédéből azonban még azt is megtudjuk, hogy – de ezen aztán már igazán elképedünk – maga a püspök is egyenesen bizalmas barátja volt ennek a jezsuita „szörny” ellen hadakozó, egyébként szerény tehetségű protestáns történetírónak. „Többünket – írja – a barátság és kegyelet érzete kötött hozzája. Ezek között voltam magam is és benső barátja, Rómer (a másik főpap). Egymást ismételve látogatván, karöltve járt velünk tanulmányozni s vizsgálni műemlékeinket.”

Igaz, hogy Ipolyi ezen emlékbeszéd elmondása idején még nem volt püspök (de bizonyára az is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a legzsírosabb püspöki javadalmat, a nagyváradit, csakhamar megkapja, hogy a Ráth Károlyokkal szokott karon fogva sétálgatni, de nem abból a célból, hogy felekezeti elfogultságukat, sőt fanatizmusukat nyesegesse), de ha már nagyváradi püspök lett volna, akkor se kifogásolnám, hogy a legsötétebb felekezeti fanatizmussal teli, de egyébként szerény tehetségű s szabadidejükben még történetírással is foglalkozó protestáns férfiakkal sétálgasson karonfogva. Ha ugyanis valaki püspök és gazdag püspök, abból még nem következik, hogy gőgösnek is kell lennie, sőt éppen az következik belőle, hogy ne legyen gőgös. Protestánsokkal barátkozni veszélytelen is egy püspökre.

Azon azonban már méltán megbotránkozom, hogy ebből a püspöki barátságból és karonfogva sétálásokból Ráth Károlynak vallásilag a legkisebb haszna se volt, sőt még felekezeti fanatizmusát se enyhítette egy cseppet se. Még jobban ámulok azon, hogy a szerény tehetségű Ráth Károlyt tudós főpap barátai nemcsak felvilágosítani és megjavítani nem tudták, hanem ezt – úgy látszik – még csak meg se próbálták. Hogy is próbálhatták volna meg, mikor észre se vették, hogy katolikusgyűlölő?!

De mélyen állt ezelőtt még száz évvel a magyar katolicizmus s különösen a katolikus öntudat!

Jellemző az emlékbeszéd befejezése is: „Elfogulatlansága és pártatlansága (már ti. Ráth Károlyé), férfias becsületessége és igazságszeretete előtt megnyíltak nemcsak a családi levéltárak titkai, de a káptalanok és monostorok híven őrzött levéltárainak szoros zárai is. (Sajnos, nekünk sajnálnunk kell, hogy ezek éppen egy katolikusgyűlölő fanatizmusa előtt nyíltak meg.) A győri káptalanéban mint egy egészen otthonos lakos, Pannonhalmán, Zalavárott és Csornán, a bencés és premontrei zárdákban mindig nyílt karokkal fogadott, legkedvesebben látott és heteken át mulató és dolgozgató vendég volt. (Tehát papok és szerzetesek még bőkezűen etették és itatták is azért, hogy gyalázhassa őket.) Győr egymásra következő tudományszerető püspökei bőkezűleg nyújtott költséggel segélyezék kiadásait (tehát a bárgyú Egyház nemcsak levéltárait bocsátotta rendelkezésére és a lakást és élelmezést adta heteken át ingyen a saját maga gyalázásához, hanem még pénzbeli költségeit is ő fizette), s Eger érseke (még az is?!) egyszerű felszólítására (pedig az elutasítást de könnyen megokolhatta volna!) nagylelkűen sietett diplomatariumi vállalatát istápolni”.

Szóval kisül, hogy a nagy jezsuitagyűlölő attól az Egyháztól kapta az anyagi támogatást (s mint láttuk, ha önként nem kapta, még kérte is tőle), amelyet gyalázott és amelynek megbecsülésére még a lehetőség és az érzék is hiányzott belőle.

Mennyivel okosabb volt még ez a szerény tehetségű lutheránus Ráth Károly is, mint a mi püspökeink! Ő volt olyan okos, hogy az Egyháztól kérte a pénzt az Egyház gyalázására, a mi méltatlan főpapjaink pedig adtak neki, mert féltek, hogy a magyar sajtó másképpen rájuk fogja, hogy jezsuita szelleműek, és mert maguk is törekedtek rá, hogy felvilágosultaknak látszanak. S akkor adták a súlyos aranyakat a lutheránus Ráth Károlyoknak, mikor a fővárosban 30-40.000 hívőnek volt egy lelkipásztora és egy temploma, a faluk százaiban nem volt (sőt még ma sincs) templom s falusi káplánok 160 korona fizetést kaptak egy évre. (Magam is voltam ilyen fizetésű káplán Párkányban.) Erre a XIX. században még nem volt a mi püspökeinknek pénze.

Ráth Károlyt egyébként csak azért említettük itt meg, hogy az olvasó lássa, hogy protestáns és „hazafias” szempontból mennyire nem gyanús forrásból vettük a Bocskai béketárgyalásaira vonatkozó, rá nézve annyira kompromittáló adatainkat.

* * *

Hogy mennyire kevés köze volt Bocskai felkelésének a hazaszeretethez vagy a magyar szabadsághoz, az élesen kitűnik akkor is, ha azon elmélkedünk egy kicsit, mi lett volna hazánkból, ha Bocskai teljesen győz, nem pedig csak félig, vagyis ha azokat az „átkozott” Habsburgokat teljesen és végleg sikerült volna kiszorítania Magyarországról s így ő lett volna az egész ország királya.

Tudjuk, hogy Bocskai hamarosan békekötése után meghalt örökös és utód nélkül. Ő Homonnay Bálintot óhajtotta utódául, az erdélyiek azonban csak azért is Rákóczi Zsigmondot választották meg, valójában azonban se ez, se az, hanem – húszéves kora ellenére – Báthory Gábor, ecsedi Báthory István örököse (noha ő somlyai Báthory volt) lett a fejedelem csak azért, mert ő volt a leggazdagabb erdélyi. Néhány év múlva azonban őt is meggyilkolják a hajdúk.

Most, mikor már mindezt tudjuk, képzeljük el, mi lett volna a Habsburgoktól „megszabadult”, de a török hűbéresévé vált egész Magyarország sorsa Bocskai halála után. Hogy Magyarország protestáns ország lett volna, illetve maradt volna, az bizonyos. Katolikus szempontból tehát semmiképpen se tarthatnánk a dolgot kívánatosnak. De maradjunk csak a nemzeti szempontnál.

Mivel Rákóczi Zsigmond (és még inkább Báthory Gábor) a nyugati Felvidéken és a Dunántúlon teljesen ismeretlen, gyökértelen volt s vagyona ott egyiknek se volt, polgárháború nélkül szó se lehetett volna arról, hogy bármelyikük is az egész ország tényleges királya lehessen. Ezt egyébként a nyugati határunkon levő Ausztria, Cseh- és Morvaország is mindenáron igyekezett volna megakadályozni, mert nekik nagyon fontos érdekük volt, hogy a végvárak, melyek védik őket a törökök ellen, a Habsburg Magyarország területén maradjanak s ne jussanak Erdély (a török csatlósa) kezére. Az ország nyugati részét tehát ők igyekeztek volna hatáskörükbe vonni. De most, hogy Magyarországnak már erdélyi királya volt, nem mint önálló és legalább elméletben független országot, melynek függetlenségére és alkotmányára azelőtt mindig esküt is tettek, hanem valóban mint meghódított és tőlük fenntartott tartományt kezelték. Ettől kezdve ugyanis az ő uralkodójukat (akár császár lett volna továbbra is, akár király, akár csak főherceg) nem koronázták volna többé magyar királlyá, tehát az ezzel kapcsolatos esküre se lett volna többet szükség. A Felvidéknek és a Dunántúlnak legalább fele tehát lassacskán beolvadt volna Ausztriába, illetve Morvaországba, és lassacskán elnémetesedett, illetve elszlávosodott volna.

E folyamat bekövetkezését annál biztosabbnak kell mondanunk, mert hiszen Kelet- és Nyugat-Magyarország között már akkor is ott volt az alul délen egészen széles s észak felé keskenyedő, de egész Fülekig felnyúló török ék, mely a két országrészt úgy elválasztotta egymástól, hogy szinte lehetetlen volt, hogy tőle nyugatra levő részeket is tartósabban uralma alatt tudta volna tartani az új magyar király, aki tulajdonképpen nem lett volna más, mint a Tiszántúl s a Felső-Tisza vidékével meggyarapodott erdélyi fejedelem. Királyi címmel ugyan, de épp úgy török fennhatóság alatt, mint az addigi erdélyi fejedelem.

De az országnak ettől a török ék által ekkor már egy évszázada elválasztott két része lelkivilágban, gazdasági és kereskedelmi érdekkörben is annyira különbözött már egymástól és egymással való közlekedésük is olyan nehézkes volt, hogy mindkettőnek uralma alatt tartásához kevés lett volna az ereje egy a török hűbéruralma alatt álló magyar királynak. De ennek még maga a török is ellene lett volna, s ha ezt a nyugati országrészt meg tudta volna menteni az osztrák és cseh foglalástól, akkor a maga birodalmához csatolta volna inkább, mint az újdonsült magyar királyéhoz. Hiszen láttuk, hogy a töröknek legfőbb politikai alapelve az volt, hogy Magyarországot egy fő alatt ne hagyja egyesülni még akkor se, ha ez a fő az ő hűbérese. Ez alapelv alól egyedül Bocskaival tett kivételt, de csak a 15 éves háború s ugyanakkor perzsa háborúi és állandó janicsárlázadásai miatt. Világos tehát, hogy mihelyt ez ideiglenes válságból kiszabadult, azonnal visszatért volna régi politikájához.

Láthatjuk tehát, hogy ha Bocskai teljesen győzött volna és a Habsburgok hatalma Magyarország felett megszűnt volna, az ország trianoni darabokra szakadása 1918 helyett már 1600-ban megkezdődött volna.

De vegyük a legjobb esetet és tegyük fel, hogy valami szerencsés véletlen folytán mégis Bocskai utódai alatt maradt volna az egész ország (bár ezt a feltevést Rákóczi Zsigmond és Homonnay Bálint vetélkedése, majd ugyanakkor az egészen fiatal, ledér életű, állhatatlan, mindenkivel összevesző, valahol mindig háborúskodó Báthory Gábor előtérbe lépése majdnem lehetetlenné teszi). Igaz, hogy hamarosan jött a tehetséges Bethlen Gábor, de viszont utódot ő se hagyott hátra, hanem csak egy 20 éves, állhatatlan és az uralkodásra teljesen alkalmatlan német feleséget. Egy-egy nagy ember és olyan ravasz, mint Bethlen Gábor, talán kezében tudta volna az egész országot tartani, de arról alig beszélhetünk, hogy ez az állapot tartós maradt volna. De így mire tudott volna menni ez az ország a török gyámsága alatt?

Az csak természetes, hogy a török folytatta volna világuralmi és a keresztény Európa meghódítására irányuló törekvéseit, sőt azzal a nagy sikerével, hogy egész Magyarországot sikerült volna a tőle független Habsburgoktól elszakítania és egy tőle függő magyar király kezébe adnia, elbizakodottsága és vele járó nagyra törése csak növekedett volna. Azok a nagy támadó hadjáratok tehát, melyeket addig Bécs ellen meg-megindított, de amelyek a valóságban mindig csak Magyarország ellen indított hadjáratok maradtak, ekkor is tovább folytatódtak volna, sőt gyakoribbak és nagyobb mérvűek lettek volna, mint addig voltak. A végvárak most már nem hazánk közepén, hanem helyette nyugati határán épültek volna s most már nem a mi kezünkben, hanem a törökében. (A Bocskaival kötött török szerződésben külön benne van, hogy amit a török Magyarország területéből meghódít, az nem Bocskaié, hanem a töröké.) Pedig hát ami Bocskaié lett volna, végeredményben az is csak a töröké lett volna, csak nem közvetlenül, hanem közvetve.

Minden tavasszal tehát ezután is végigvonultak volna rajtunk Bécs meghódítására a 2-300.000-es török seregek, kiéltek, végigraboltak volna bennünket s nekünk hűbéri kötelességünkből folyólag élelemmel, fuvarral kellett volna őket ellátnunk, sőt még kellő számú segédcsapatokat is kellett volna adnunk hozzájuk. Ezeket évente még akkor is ki kellett volna a török részére állítanunk, ha háborúit nem Bécs ellen, hanem keleten vívta volna.

Perzsiába talán nem kellett volna csapatokat küldenünk, de Lengyelország, Havasalföld és Moldva ellen igen. Tudjuk, hogy ezt az erdélyi fejedelmeknek is meg kellett tenniük.

Azonban – ezt hangsúlyoztuk már s most újra hangsúlyozzuk – hogy nekünk olyan dolgunk volt a török alatt, mint amilyen Erdélyben volt, azaz hogy belügyeinkbe átlag nem nagyon avatkozott, azt is elsősorban a nyugati nagy patrónus, a Habsburg német-római császárnak, a mi királyunknak köszönhetjük, aki az egyetlen hatalom volt, akitől a töröknek még félnie kellett, mert egyedül tudott szükség esetén vele szemben hasonló számú, de az övénél sokkal jobban felszerelt hadsereget kiállítani. Ez mindig igen keservesen és lassú nehézkességgel ment ugyan a Habsburgoknál, de ha kellett, mégiscsak mindig ment, s emlékezünk rá, hogy még Ferdinánd és Miksa alatt is, mikor egyébként világbotrányba fúlt az egész hadjárat, mindig egyenrangú, sőt a törökénél különb volt a keresztény sereg. Hiszen éppen azért lett belőle olyan nagy botrány, hogy nem ütközött meg, mert maga a sereg nagy és jól felszerelt volt.

A Habsburg-ház tehát minden esetben megmutatta a töröknek, hogy bír vele, ha az ki mer vele kezdeni. S bizony sokkal inkább a török nem mert, mint a keresztények. Nyugat és kelet között akkor is ugyanolyan volt az erőbeni arány, mint a mi bolsevista megszállásunk alatt. Csak az volt a különbség az akkori meg a mai nyugat között, hogy akkor a nyugat végül mégis felszabadított bennünket, míg most ezt hiába vártuk tőle, továbbá, hogy akkor annak ellenére is felszabadított bennünket, hogy mi akkor már nem a nyugat, hanem a török mellett álltunk, most pedig annak ellenére se, hogy mindenki a nyugatot várta, mégse jött.

Bocskai teljes győzelme után már egész más lett volna a helyzet. Ekkor ugyanis mi már végleg a török alattvalói lettünk volna. Lehet, sőt egészen bizonyos, hogy ezt a „szabadságot” igen hamar meguntuk volna s most már nem a Habsburgok, hanem a török ellen indítottunk volna igazi szabadságharcokat, nem pedig olyanokat, melyeket idézőjelbe kell tenni, de viszont akkor már sokkal nehezebb lett volna győzelmes szabadságharcokat folytatni, mint addig a Habsburgok ellen.

Két szék közt a pad alá estünk volna. Egyrészt a németekkel szemben elvesztettük volna a török gyámság addigi előnyeit, a török újra ellenségként kezelt volna bennünket, s mivel a bosszú is fűtötte volna, csak ekkor lett volna igazi ellenségünk; keresztény részről pedig nem lett volna meg számunkra a törökkel szembeni ellensúly, hiszen a keresztény társadalom feje akkor már nem lett volna a mi királyunk, aki esküt tett a mi területi épségünk megőrzésére. A töröknek se lett volna akkor már oka arra, hogy úgy kíméljen bennünket, mint akkor kímélt, mikor még tőle a Habsburgok oldalára állhattunk át és megfordítva, aszerint, hogy jól vagy rosszul bánt velünk.

Igaz, hogy akkor is lehetséges lett volna részünkre, hogy az (akkor már esetleg teljesen protestáns) nyugattal szövetkezzünk, ha ezekkel a nyugati protestáns államokkal nem lettünk volna már közös háztartásban, de az is egészen kétségtelen, hogy ebben az esetben a nyugati segítség közel se állt volna oly fokban és oly gyorsan rendelkezésünkre, mint akkor még, mikor még nekünk is királyunk volt a nyugatiak feje. De ettől eltekintve is kétségtelen, hogy a protestáns népek (ezt ugyancsak tapasztalhattuk a bolsevizmus alatt, mert „a nyugat” ekkor is protestáns államokat (Egyesült Államok és Anglia) jelentett) sokkal inkább anyagiasak és az önzés alapján állanak, mint a katolikusok; ők már Bocskai korában is elhagyták a középkori ideális álláspontot, a nagy keresztény respublika eszményét, mely például Spanyolország népében, de a többi államok keresztény politikai pártjaiban még ma is elevenen él. (Például a bolsevizmussal szemben.)

A protestáns államok (de ma már a katolikus államok is, melyek már szintén rég hitközönyösek) mindig a gazdasági önzés alapján álltak s ezért azt, hogy egy ország egy másik, tőle független államot évszázadokon át katonailag és pénzügyileg oly fokban segítsen, hogy pénzbeli szükségleteinek egyenesen a háromnegyed részét ő fedezze, ma már akkor se tudná keresztülvinni az uralkodó, ha katolikus lenne, az anyagi áldozatot a kereszténység érdeke kívánná és a két ország uralkodója közös lenne.

Ma már ezt a vallásos közszellem háttérbe szorulása, a népképviselet politikailag egyedül döntő volta és a nemzeti önrendelkezés teljesen lehetetlenné teszi, protestáns országokban pedig már az 1600-as években is lehetetlenné tette. (Ha Bocskai teljesen győz a Habsburgok felett, Ausztria és Csehország is protestáns ország lett volna.) Régen ez az uralkodói hatalomnak a mainál sokkal korlátlanabb volta miatt úgy-ahogy még lehetséges volt, de már akkor se volt természetes. Habsburgjaink már akkor is beleőszültek abba a sok gondba, vesződségbe, alkuba, ígérgetésbe, tárgyalásokba, könyörgésbe, amikbe e segélyek állandó kiharcolása nekik került. Majdnem minden ekkori Habsburg a sok uralkodói gondba, bajba, keserűségbe és az állandó utazgatásba pusztult bele.

Láttuk, hogy a protestáns Coxe I. Ferdinándról azt írja, hogy „62 éves korában abban a lázban halt meg, melyet az országaiban levő vallási zavarok okozta keserűség s az a kudarc okozott, melyet az egyházi szakadás orvoslására való kísérletei szenvedtek”. Láttuk azonban azt is, milyen mondhatatlanul nagy keserűséget okoztak neki azok a nagy és gyönyörűen felszerelt seregek ellenére is kudarcba fúlt török hadjáratok is. Érthető is ez, hiszen azokat a nagy és nagyszerűen felszerelt seregeket ő hozta össze ezer gonddal és mérhetetlen költséggel, sajnos, többnyire egyenesen kölcsönből, melyet s melynek busás kamatait neki kellett aztán utána fizetnie, hiába.

Fiáról, Miksáról, ezt írja Coxe: „Végét siettette a testi és lelki túlerőltetésből származó gond és kimerültség”. Miksa volt az, aki a Bécs ellen megindult törökök ellen még a Ferdinándéinál is nagyszerűbb sereget hozott össze, de amely szintén nem ütközött meg a törökkel, hanem anélkül oszlott haza.

Miksának fiáról, Rudolfról, erre vonatkozólag ezt állapítja meg Coxe: „Az állandó elzárkózottságtól és búskomorságtól legyöngült szervezetét megrázták legújabb szorongatottságai, az a keserűség pedig, melyet a választófejedelmek utolsó fenyegetései okoztak, olyan mély lelki depresszióba ejtették, mely élete hatvanadik és uralkodása harminchetedik évében sírba vitte”.

Testvéröccséről és utódáról, II. Mátyásról: „E keserű veszteség (felesége halála) földre sújtotta betegségektől, csalódásoktól és a keserűségtől már amúgy is lankadozó lelkét és hamar kimerítette még meglevő gyenge életerejét”. Láttuk, hogy ugyanennek a Mátyásnak, ma már mint főhercegnek is, mennyit kellett szenvednie a fizetetlen zsoldosoktól is s udvartartására is mennyire csekély összeget kapott s azt is milyen rendetlenül és milyen keservesen.

Végül II. Mátyás utódáról, II. Ferdinándról erre vonatkozólag ezt mondja Coxe: „Meghalt élete 59. évében a szünet nélküli gond és az állandó testi és lelki fáradozás okozta kimerültségben”.

A többi Habsburgnak, különösen I. Lipótnak, III. Károlynak, Mária Teréziának, II. Józsefnek, I. Ferencnek, aki Napóleonnal bajlódott, V. Ferdinándnak és végül Ferenc Józsefnek és IV. Károlynak egész életükön át tartó sok keserűsége és a sok csapás, ami érte őket, eléggé közismert. Mikor az események folyamán hozzájuk elérkezünk, bőven lesz majd róla szó. Elmondhatjuk, hogy a Habsburgok majdnem mindnyájan végkimerültségben haltak meg, noha a legtöbbjük éppen nem volt még túlságosan öreg.

Ezek után könnyen elképzelhetjük, mennyi segítséget kaptunk volna mi a török ellen attól a nyugattól, melytől Bocskai teljes győzelme és a Habsburgok bukása után végre már teljesen függetlenek lettünk volna úgy, ahogyan kívántuk; mely ekkor már valóban „idegen” lett volna számunkra; melynek császára nem lett volna már egyúttal királyunk is, aki, mikor megkoronáztuk, esküt tett nekünk s esküjébe úgyszólván azt vettünk be, amit akartunk. Mit várhattunk volna ekkor a nyugattól, mikor részéről a segítségre az ok egyedül a mi kérésünk lett volna a viszontszolgálat minden komoly, reális reménye nélkül?

Láttuk, milyen gyöngén segített bennünket nyugat még a katolikus középkorban is, például a tatárok ellen, Hunyadi János, Hunyadi Mátyás korában vagy a mohácsi vész előtt vagy alatt. Az Egyházon kívül alig segített valaki és alig valamivel. Bocskai győzelme után azonban már az Egyháztól se várhattunk volna segítsége, hiszen protestánsok s így Róma ellenségei lettünk volna már. Ha közbe-közbe akadt volna egy-egy Bocskaink vagy Bethlen Gáborunk, ezek tehetsége s energiája csak a sötét éjszakában időnként fel-felvillanó fényt jelentette volna s utána még nagyobb sötétségbe való visszasüllyedést. Ne feledjük, hogy egyiküket se szerettük (se Mátyás királyt, se Bocskait, se Bethlent), mindegyikük halálának örültünk, s különösen ne feledjük, hogy utóda egyiküknek se volt. Még olyan törpe utóda se, mint Napóleonnak a Sasfiók.

Igaz, az is lehet, hogy a Habsburgok bukásával már protestáns vezetés alá került Német Birodalomban is lett volna egy-egy Gusztáv Adolf vagy Nagy Frigyes, aki nemcsak akart, hanem tudott is volna segíteni rajtunk, mert lángelméje teret keresett az érvényesülésre. Könnyen meglehet, hogy ezek valamelyike a törököt nemcsak hazánkból, hanem még egész Európából is végleg kiűzte volna. Ámde nekünk éppen ez lett volna a legnagyobb baj. Ők ugyanis nem álmos, nyálkás, passzív, állandóan pénzzavarokkal és lelkiismereti aggályokkal küzdő, békeszerető Habsburgok és jólelkű, kedélyes osztrákok lettek volna, hanem Nagy Frigyesek, Hitlerek és gőgös, mindent legázoló, kíméletlen és önző poroszok. (Lélekben még az osztrák Hitler is igazi porosz volt.) Ők nem ingyen adták volna a segélyt, mint a Habsburgok, hanem csakugyan el is németesítettek és be is olvasztottak volna bennünket.

Hiszen láttuk, hogy még a kedélyes bécsiek és osztrákok is azonnal elvették tőlünk Burgenlandot, mihelyt szociáldemokraták (tehát nem is nacionalisták) lettek, Hitler pedig még azt is el tudta érni, hogy a megmagyarosított nevű svábok visszanémetesítsék a nevüket. Pedig neki valóban semmi köze se volt Magyarországhoz, mert ő amellett, hogy a német nép vezére volt, nem volt még ráadásnak melléje a mi királyunk is, mint a Habsburgok. Ha ők annak idején ilyenre még csak gondolni is mertek volna, úgy megátkoztuk volna őket, hogy egész az Aargau kantonban levő Habsburg váráig kellett volna szaladniuk (címeik között utolsónak végig megtartották ugyanis azt, hogy ők Habsburg grófjai is voltak).

Ezek a porosz protestánsok nem félmunkát végeztek volna nálunk, mint a Habsburgok (akikről ezért meg is állapította Hitler, hogy a német nép legnagyobb ellenségei voltak), hanem gyökerest és olyant, amely egyszer s mindenkorra szólt. Őket nem gyötörték volna állandó lelkiismereti aggályok. Ők, mint magyar hittestvérük, Bocskai, csak a célt nézték volna, nem pedig az eszközöket. Ezért ők céljukat el is érték volna.

De ellenük nemzeti ellenállás se lett volna, mint ahogyan nem volt Hitler ellen se, aki sokak szerint nálunk még egyenesen népszerűbb volt, mint otthon. A protestánsoknak ugyanis nem lett volna akkor okuk „nemzeti” felkeléseket rögtönözniük, mert hiszen az ő felekezetüket akkor nem bántotta volna itt senki, a jezsuitákat (Ráth Károly e „szörnyeit”) pedig az állam is üldözte volna.

Hogy rendeztek volna ilyen német állam és ilyen német császár ellen felkelést magyar protestánsok, mikor még a Habsburg II. József ellen se rendeztek, aki csakugyan beolvasztotta Magyarországot, de mivel a szerzeteseket is „beolvasztotta”, nemcsak gyűlöletet nem kapott a magyar protestánsoktól, hanem rögtön megállapították róla, hogy ő „a legrokonszenvesebb Habsburg”, sőt – bár ez már egyenesen hihetetlen – látni fogjuk, hogy az iránta és családja iránt való lángoló rokonszenvből az ő uralkodása alatt a magyar kálvinisták még imaházaikat is a kétfejű sassal díszítették, noha írva vagyon, hogy „faragott képet ne csinálj magadnak, hogy azt imádjad”.

Protestánsok rendezte szabadságharcok tehát akkor nem lettek volna. Igaz, a katolikusoknak éppen elég okuk lett volna rá, hogy helyettük most a más helyzetben ők rendezzenek szabadságharcokat, de azok miatt a Gusztáv Adolfok, Nagy Frigyesek vagy Hitlerek egész nyugodtan alhattak volna. Katolikusok nem értenek forradalmak rendezéséhez. Ők például nem szövetkezhettek volna a törökkel, mert szerintük a cél nem szentesíti az eszközt. Ha mégis megtették volna, a pápa azonnal „kiátkozta” volna őket. Ki látott azonban olyan katolikus szabadságharcot, melynek résztvevői ki vannak átkozva a katolikus Egyházból?

De katolikusnak a törvényes feljebbvalóját is tisztelnie kell, még akkor is, ha az nem katolikus. Világos tehát, hogy emiatt is (és még inkább az alattvalói eskü megszegéséért is) „kiátkozták” volna őket a pápák. De hogy az összesküvő katolikusok mennyire nincsenek otthon, mikor összeesküsznek, hogy mennyire nem nekik való foglalkozás ez, láthatjuk a mi történelmünkből is. Fegyveres szabadságharc nálunk csak protestánsoknak sikerült, katolikusoknak soha (Wesselényi-összeesküvés, Rákóczi Ferenc, Martinovics). Igaz 48 se sikerült, pedig azt is protestánsok (Kossuth, Petőfi, Görgey) csinálták, de azok a protestánsok, akik csinálták, akkor is száraz lábbal megúszták (Kossuth, Görgey), vagy csak véletlenül pusztultak bele (Petőfi), de a katolikusok, akik részt vettek benne, ekkor is belefulladtak (Batthyány Lajos, aradi vértanúk, Csányi László, Perényi Zsigmond stb.). Amelyikük nem vett részt benne, még az is beleőrült (Széchenyi).

Ha pedig nem lett volna ilyen hatalmas, törökverő protestáns német szomszédunk s így a beolvasztás és elnémetesítés is elmaradt volna, akkor megmaradtunk volna továbbra is török cselédnek, s mivel akkor viszont Habsburg se lett volna, aki 1700 táján valóban kiűzte volna országunkból a törököt, csak körülbelül úgy 1800 körül (mint látható, még mindig úgy számítom, hogy a balkáni államoknál jóval előbb), végre mi is visszaszereztük volna függetlenségünket, de mi is a balkáni államokhoz hasonló elmaradottságban és kulturálatlanságban erkölcsileg is, gazdaságilag is.

De nekünk még sokkal többet ártott volna ez a háromszáz éves török szolgaság, mint a balkáni népeknek. Azok megszokták már ugyanis a szolgaságot s szláv alázattal tűrvén a rabigát s azt az állandó megalázást, melyben kereszténynek a töröktől állandóan része volt, bosszúját se kellett volna annyira és oly sokszor érezniük, mint nekünk kellett volna.

Vagy ha ők se voltak elég szolgatermészetűek, ott voltak a hegyeik. Elbújhattak köztük s ott jobban átvészelhették a dolgot. Mi lett volna azonban a sorsa a büszke, a parancsoláshoz szokott s ráadásul a nyílt síkságon lakó magyarnak, akiről már Szántó István jezsuita atya azt adta tudtára a pápának, hogy olyan nemzet, mely más nemzettel sehogyan se fér meg együtt s ezért nem lehet más nemzet fiaival egy hajlékba tenni? S ne feledjük, hogy az a nyílt síkság, melyen mi laktunk, ráadásul még a török országútja is volt mindig, mikor nyugatra kirándult.

A mi védtelen rónáink büszke magyarjaiból, kik szolgálni, megalázkodni, térdet hajtani, annál kevésbé a földet vagy a szultán ruhája szegélyét csókolni sose tudtak, mert sose voltak még szolgák, mire országunk végre így is felszabadult volna, már csak hírmondók maradtak volna. Arra már az ország 80%-a lett volna szláv, valach vagy oláh.

Világos, hogy ez a Magyarország nem is maradhatott volna meg egységes országnak, hanem északnyugati részét a cseh-morvák, északkeleti részét Galícia és az ukránok, déli részét a délszlávok (jugoszlávok), keleti részét pedig az oláhok kebelezték volna be.

Ha Bocskainak sikerült volna Magyarországról kiűzni a Habsburgokat, akkor a régi történelmi Magyarország nem 1918-ban Trianonban, hanem már 1606-ban szűnt volna meg.

Nem hiába esik össze Nagymagyarország 1918-ban történt megszűnése is a Habsburgok magyarországi uralmának ekkori megszűnésével. Magyarországot a szomszédos államokkal szemben, melyek mindegyikének jelentős számú nemzetiségei laknak Magyarországon, 1918-ig is egyedül csak a Habsburg-nagyhatalom tudta területi integritásában megtartani.

Ha Bocskai egészen győzött volna, akkor most, 1960-ban nem kellene hosszan bizonygatnunk azt, hogy Bocskai nem volt magyar szabadsághős, mert akkor mindenki a bőrén érezné. Mikor Bocskai élt és szerepelt, a Habsburg-ház egész történelmében a család egyik legértéktelenebb tagja volt a család feje. Nemcsak határozottan idegbeteg, tehát abnormis, nem egészséges ember volt, hanem láttuk, hogy erkölcsileg is a család legértéktelenebb tagjai közé tartozik, hiszen törvénytelen gyerekei is voltak, ami pedig a Habsburgok között ritkaság, legalábbis azon Habsburgok között, akik magyar királyok voltak. (Rudolfon kívül egy ilyet se tudok. Legfeljebb II. Lipótra gondolhatnék, de arról se tudom). Mégis, ha Bocskait és Habsburg ellenfelét egymással összehasonlítjuk, Bocskai tehetségben viszi el Rudolf elől a pálmát, ekkor is csak veleszületett tehetségben, nem pedig tudományban és egyénileg szerzett műveltségben, mert e tekintetben Rudolf kora egyik legműveltebb embere volt és toronymagasan állt az iskolázatlan Bocskai fölött. Rudolfnak a tudományos haladás terén maradandó érdemei vannak.

Jellemben és erkölcsben még nagyobb a szakadék közöttük Rudolf javára.

Szó se lehet arról, mintha a kettejük küzdelmében Bocskai képviselte volna a becsületet, igazságot, törvényt, szabadságot és haladást, Rudolf pedig a becstelenséget, vakhitet, fanatizmust, önkényt és elnyomást. Az igazság az, hogy Bocskai óriási akaraterővel és éles ítélőképességgel rendelkező, de egyébként nyerstehetségű, műveletlen államférfi volt a képzelhető legtágabb lelkiismerettel, kíméletlenséggel, anyagiassággal, önzéssel és nagyravágyással, akinek lelkéhez igen nagy bűnök tapadnak. Csak nagy akaratú és következetes volt, de nem feddhetetlen és nem jellem. A siker és az érvényesülés volt egyetlen elve, sőt istene. Rudolf ezzel szemben egy szenvedő idegbeteg, az idegbetegek bűneivel és gyarlóságaival, de jellemes, becsületes, igazlelkű. Ő is következetes, az elvek embere s emellett még melegszívű, jólelkű ember is és tehetségben is jóval az átlag felett álló. A legnagyobb hibája az volt, hogy tudósnak született és mégis császárnak kellett lennie.

Ha az olvasó csodálkozik azon az éppen nem felemelő képen, melyet Bocskairól itt festettünk, figyelmeztetjük, hogy ez csak ma, 350 éves távlatból s ugyanennyi időn át tartó protestáns és „hazafias” propaganda után feltűnő. Bocskai életében még mindenkinek az volt a véleménye róla, ami itt nekünk. Hiszen láttuk, hogy a többnyire protestánsokból álló erdélyi országgyűlés is kivetette magából, mint a mételyt és száműzte abból az országból, melyet ő végrendeletében „édes hazám, Erdélyországnak” nevezett. A fanatikusan kálvinista ecsedi Báthory István pedig, aki ugyancsak ismerhette, hiszen kortársa, mint földbirtokos, szomszédja, egyébként pedig – ami akkor igen fontos volt – hittestvére volt, ugyancsak a végrendeletében úgy emlegeti az „afféle istentelen emberek” között, mint akkor mindenki előtt köztudomású dolgot.