Bethlen3

KI VOLT AZ AZ URALKODÓ,
AKINEK „ZSARNOKSÁGA” ELLEN
BETHLEN FEGYVERT FOGOTT?

II. Ferdinánd (1619-1637)

II. Ferdinánd legkisebb fia, Károly révén I. Ferdinánd unokája volt. Atyjától Stájerországot és a vele szomszédos déli osztrák tartományokat örökölte. Az anyja Mária volt, Albert bajor herceg leánya, s így általa újra egy kis német vér került a Habsburgok ereibe, mely – mint már rámutattunk – bennük ekkor már egészen megfogyatkozott. Azonban az ő bajor anyjának az anyja is Habsburg volt, Anna, I. Ferdinánd leánya, tehát az anyja révén ő se volt német.

II. Ferdinánd szülei is első unokatestvérek voltak tehát. De – mint látni fogjuk – II. Ferdinánd, akitől az összes mai Habsburg származik, éppen nem érezte semmiféle hátrányos következményét. Nem árt tehát a rokonházasság annyira, mint gondolnánk. Láttuk, hogy testvére, Mária Krisztina, Báthory Zsigmond szerencsétlen felesége is mennyire kiváló emberpéldány volt mind lelkileg, mind testileg.

Fiútestvére három volt II. Ferdinándnak. Ezek többnyire püspökök voltak, egy azonban közülük később mégis megházasodott. (Természetesen nem úgy, hogy az Egyházzal szakított, mert ilyesmi a Habsburgoknál nemigen fordult elő, hanem mert „püspök” volt ugyan, de pappá azért nem volt még felszentelve. Az akkori püspökök többnyire csak ilyen püspökök voltak.) Neki két fia maradt, de mindketten örökös nélkül haltak meg s így a stájer örökség 1665-ben visszaszállt a főágra, II. Ferdinánd unokájára, I. Lipótra.

II. Ferdinánd volt a legnagyobb Habsburg. Nem diplomáciai furfangban, mert ebben a tekintetben annyira mögötte maradt ellenfelének, a mi Bethlen Gáborunknak, aki mint politikus és diplomata – ebben egyetértünk „hazafias” történetírásunkkal –, világviszonylatban is párját ritkítja, hogy egy napon még említeni se lehet a kettőt. Hadvezéri tehetségben se vetekedhetett Bethlennel, sőt egyenesen hadvezéri antitalentum volt. Nem is vágyódott hadi babérokra. Fiatal korában megpróbálkozott vele (éppen nálunk, Magyarországon), de ugyancsak siralmas eredménnyel.

Hogy mindezek ellenére mégis II. Ferdinándot mondom a legnagyobb Habsburgnak, annak az az oka, hogy mint jellem, mint az eszmények és az erős akarat embere volt nagy, de ebben aztán igazán óriási.

Pedig hát az akarat is csak valami, az akarat is lelki tehetség s legalábbis egyenrangú az ésszel. Átlagember nem is lehet nagy jellem, mert ehhez az kell, hogy az illető eszménynek éljen, eszményei pedig nem tucatembereknek vannak. Ellenben nagyeszű ember lehet gyenge akaratú, sőt akaratnélküli is (művelt ember nem, mert a műveltség megszerzéséhez akarat, önmegtagadás kell, de itt veleszületett észtehetségről van szó, nem pedig műveltségről, melyhez az ész mellett még szorgalom és igyekezet is kell).

II. Ferdinánd egy nagy, sőt minden más között a legszentebb eszmének, a katolicizmusnak volt soha meg nem ingó, soha el nem csüggedő, akármilyen áldozatokra bármikor hajlandó, semmi veszélyben, megpróbáltatásban derekát soha meg nem hajlító, akár a vértanúságra is mindig szívesen kész szellemi katonája. Bizonyára tiszteletreméltóbb tulajdonság, mint a tömeggyilkosságok sikeres végrehajtására és ügyes levezetésére képesítő hadvezéri tehetség. S a történelem mégis milyen nagyra tartja és mennyire dicsőíti ezt és mennyire nem méltányolja azt!

II. Ferdinándnak meggyőződése volt és a legtisztább kereszténység volt a meggyőződése. Az a kereszténység, melynek szolgálata nem haszonnal s nem dicsőséggel jár, hanem áldozatokkal, lemondásokkal, sőt rágalmazásokkal. Ő, mivel nem magánember volt, hanem egy világbirodalom élére állította a Gondviselés, azt tűzte maga elé célul, hogy ezt az evangéliumi jót és igazságot szolgálja egész életében, és ezt a célt akkor tűzte maga elé, mikor ennek az evangéliumi jónak és igazságnak ügye talán gyöngébben állt, mint bármikor. A maga elé tűzött céltól egész haláláig soha még egy futó gondolattal és egy röpke pillanatra se tért el. Elvei és meggyőződése trónjánál, családja jövőjénél, sőt életénél is előbbre való volt neki mindig. (S milyen gyűlölettel ír róla a történelem!)

De nemcsak céljában volt nagy, hanem eszközeiben is. E tekintetben a Bocskaiak és a Bethlenek, kora politikusai és diplomatái ellenszenves, törpe figurák mellette. Neki nemcsak a célja volt szent, hanem eszközöket se használt olyanokat, melyek e szent célt megszentségtelenítették vagy hozzá nem illők lettek volna. Mint minden porcikájában keresztény embernek, neki a szent célt csak bűntelen eszközökkel volt szabad elérnie.

Érdekes azonban, hogy ellenfelei éppen ezt nem vették benne észre, sőt logikátlanságukban s felületességükben éppen őt vádolják az ellenkezővel. Azt mondják, kevés ember van a világtörténelemben, akinek nevében annyi háborút viseltek, annyi vért ontottak és a népmillióknak annyi szenvedést okoztak volna, mint az övében. Hiszen rögtön trónra léptével kezdődik a harmincéves háború s halálával – sajnos – még korántse fejeződik be.

Ha azok, akik ezt megállapítják, kissé tárgyilagosabbak lennének, vagy egy kissé jobban megfigyelték volna a dolgot, észre kellett volna venniük, hogy igaz ugyan, hogy II. Ferdinánd uralkodása egy álló háború, de még jobban igaz, hogy egyik háborúját se ő indította meg. Ő csak állta őket, de ezt is csak azért, mert kénytelen volt. Sose ő támadott, ő mindig csak védekezett.

Hogy éppen őt támadták annyira és olyan sokan, az bizonyára nem az ő bűne. Ez nem ok arra, hogy haragudjunk rá és elítéljük érte, hanem éppen ellenkezőleg, hogy részvéttel legyünk iránta, tehát hogy szeressük. A verekedés mindig bűn, mindig ellenszenves, de bizonyára nem annak bűne, aki védi magát, aki a megtámadott fél, s aki nem is a maga személye, hanem az elvek miatt védi magát, melyeket képvisel.

II. Ferdinánd nem fegyverrel terjesztette és akarta rákényszeríteni alattvalóira a hitet, hanem fegyverrel védte ezt meg akkor, mikor mások akarták ezt fegyverrel kiirtani alattvalói lelkéből és fegyveres és politikai hatalommal akarták lehetetlenné tenni, hogy azok, akik akarnak, megszerezhessék a hitet és megerősödhessenek benne (a jezsuitáknak az országból mindenáron való száműzése). A harmincéves háborút nem ő indította meg. Annak nem ő az oka. Nem is akarta, okot se szolgáltatott rá, hanem egyenesen rákényszerítették háza és az Egyház ellenségei.

Ezzel egyébként még azok is tisztában vannak, akik olyan rossz hírét költötték, mert még ők is csak azt mondják, hogy kevés ember nevében viseltek annyi háborút, mint az övében, nem pedig azt, hogy ő viselte, annál kevésbé, hogy ő indította ezeket a véres és végüket soha nem érő háborúkat. Mesterségesen elködösítik tehát a támadó és védekező háború közti, erkölcsi szempontból oly végtelenül fontos különbséget s úgy tesznek, mintha mindegy lenne az, hogy valaki elindítja, vagy pedig csak a jó ügy védelmében, keserű szívvel bár, de vállalja, mert kénytelen vállalni a háborúkat.

Pedig hát a kettő közti különbség „csak” az, hogy az egyik tömeggyilkos, a másik jellemhős; az egyik gyűlöletre-, a másik tiszteletreméltó; az egyik lelkiismeretlen, a másik lelkiismeretes; az egyiket a gyűlölet vezeti, a másikat a szeretet; az egyiknek a maga dicsősége, hatalma, hiúsága, bosszúja előbbre való, mint az emberélet, a másik az igazságért és a jóért feláldozza a maga nyugalmát és érdekét (alattvalói érdekét, vagyonát és életét is, de természetesen könnyek között, nem pedig örömujjongva). Az egyik típusba tartozott Bethlen Gábor, a másikba II. Ferdinánd. Nemcsak más-más típusba tartoztak, hanem mindketten a maguk típusának jellegzetes képviselői voltak. A mondottakból már szükségszerűen következik az is, hogy az egyik szemében a cél szentesítette az eszközt. Aki ugyanis még a tömeggyilkosságot is céljai szolgálatába állítja, hogyne állítana céljai szolgálatába más, ennél kisebb fokban bűnös eszközöket?

II. Ferdinánd elődjétől, II. Mátyástól – szorongatott helyzetét kihasználva – olyan „felséglevelet” kényszerítettek ki a cseh protestáns lázadók, mely úgyszólván minden uralkodói jogától megfosztotta. Még a protestáns Schiller is azt írja (I., 42. o.), hogy ez a felséglevél a Habsburgokat Csehországban olyan szánalmas helyzetbe szorította, melyet egy önérzetes uralkodó se tűrt volna el. Ez más szóval azt jelenti, hogy még Schiller szerint se támadó, hanem védekező háború lett volna az, ha II. Ferdinánd e megalázó, lehetetlen helyzetéből fegyverrel akarta volna magát kiszabadítani. Hiszen csak azok ellen a bilincsek ellen védekezett volna vele, melyeket lázadó alattvalói raktak rá, s melyekkel lehetetlenné tették számára uralkodói kötelességei teljesítését amellett, hogy az uralkodói felelősséget vállain hagyták. De e felséglevél érvényességét azon a címen is megtagadhatta volna, hogy elődje nem szabad akarattal fogadta el, hanem kényszerhelyzetében s így megtartása őrá nem kötelező.

Nem a szinte gyöngeségig menő jóság jele-e hát II. Ferdinándban, hogy ennek ellenére mégse ő ragadott fegyvert lázadó cseh alattvalói ellen, hanem azok őellene? Így indult meg a harmincéves háború. Nem felháborító-e tehát, hogy az „igazságos” és „tárgyilagos” történetírás ahelyett, hogy erre rámutatna s Ferdinánd e nagy békeszeretetét kímélné és megdicsérné, csak ködösítésre hajlandó, s mivel támadó háborúval Ferdinándot még ő se vádolhatja, úgy fejezi ki magát, hogy kevés ember nevében viseltek még annyi véres háborút, mint az övében?

Pedig hát azoknak a cseh protestánsoknak a mentségére, akik a harmincéves vallásháborút kirobbantották, s akikhez (feddés helyett) a német protestánsok, sőt a vallást a haza mögé helyező hitvány francia katolikusok és természetesen a mi Bethlen Gáborunk is szövetségesként csatlakozott, még csak azt se hozhatjuk fel, hogy sietniük kellett a meglevő nagyszerű alkalom gyors felhasználásával, mert nem várhatták meg, míg II. Ferdinánd felülkerekedik s ő bánik el velük. Azt a botrányos II. Mátyás-féle cseh felséglevelet ugyanis szorult helyzetében II. Ferdinánd is elfogadta s II. Ferdinánd nem az az ember volt, aki szavát megszegte vagy valakit becsapott volna.

De a német, cseh és osztrák protestánsok, akik Franciaország támogatására is mindig számíthattak, erőben is legalábbis egyenrangúak voltak a Habsburgokkal, Bethlennel és a törökkel is szövetkezve pedig hatalmasabbak voltak náluk. Az eredmények e megállapítás helyességét meg is mutatták, mert a harmincéves háborúban a Habsburgok csak eleinte győztek, akkor is csak azért, mert véletlenül igen tehetséges hadvezéreik voltak (Tilly, Wallenstein). Később nemegyszer kerültek egyenesen válságos helyzetbe.

A protestánsok éppen erőbeli fölényük e tudata miatt voltak olyan harcias, támadó szelleműek, de támadásukat éppen ezért semmiképpen se lehet még megelőző háborúnak se minősíteni, noha a megelőző háború is támadó háború. A protestánsoknak – tekintve a kor szellemét s azt, hogy ők is ugyanilyenek voltak –, ha veszteg maradnak, félniük kellett, hogy a Habsburgok, ha erőt éreznek rá magukban, megkezdik protestáns alattvalóik jogainak megszűkítését, de attól semmiképpen se kellett félniük, hogy ha ők nem, akkor a Habsburgok kezdenek majd emiatt ellenük támadóháborút. Nekik tehát semmit se kellett „megelőzniük”.

A harmincéves háborút tehát – s természetesen mindazt a szenvedést és pusztulást is, mely vele járt – a cseh protestánsok robbantották ki. Ők voltak a támadó fél. Támadó fellépésük oka részint az volt, hogy – a világ történelmében nem első esetben látjuk ezt – a túlságos szabadság őket is épp úgy elbizakodottá tette, mint a mi Bethlen korabeli protestáns őseinket; részint, mert éppen akkor a nem is cseh származású, hanem csak protestáns Thurn személyében egy jellegzetesen forradalmi természetű vezér támadt köztük, aki akár a legnemtelenebb eszközökkel is képes volt őket belelovalni a forradalomba, csakhogy végtelen nagyravágyása és szereplési viszketege számára teret és alkalmat találjon. Még a protestáns Schillernek is ilyen lesújtó a véleménye róla.

II. Mátyás olyan gyöngének érezte magát a lázadókkal szemben, hogy maga tett lépéseket az irányban, hogy Németországban a katolikusok Ligája feloszoljon, csak hogy protestáns alattvalóit megnyugtathassa afelől, hogy veszély a jövőben se fenyegeti őket. A német katolikusok maguk is hajlandóknak mutatkoztak arra, hogy a Ligát feloszlassák, ha a protestánsok az ő Uniójukkal ugyanígy tesznek. A német protestánsok erre nem voltak hajlandók. Így aztán megmaradt mind a kettő, s természetesen háború lett belőle.

Mátyás nagy gyengesége azt eredményezte, hogy – ez is mindig így szokott lenni – cseh protestáns alattvalói szarva csak annál jobban megnőtt s most már az következett, hogy Mátyás híveit, a katolikusokat, egyszerűen kiszórták az ablakon. A tehetetlen Mátyás még ezt is megbocsátotta volna (ezt is Schiller írja s még ő is megbotránkozva) s még a történtek után is békejobbot nyújtott a cseh protestánsoknak. A békéből csak azért nem lett semmi, mert a lázadók még álmukban se gondolták, hogy még azt is meg lehessen bocsátani, amit ők csináltak. Ők azt hitték, hogy ezzel az ablakon át való kihajigálással már végleg felégettek maguk mögött minden hidat és annak megfelelően is viselkedtek, mint akinek számára már visszafelé vezető út nincs.

De az is lehet, hogy csak azért csináltak így, mert ekkora engedékenység láttára azt hitték, hogy a Habsburg ház már annyira gyenge, hogy itt az idő, hogy véglegesen leszámoljanak vele. Akár ez volt az ok, akár az, annyit kétségtelenül bebizonyítottak, hogy a kezdeményező, a kihívó, a támadó fél, a háború oka, ki volt.

A Habsburgok – nem Ferdinánd, hanem elődje, Mátyás – gyöngeségük miatt olyan békeszeretetet tanúsítottak éppen ez esetben, amilyent egész hosszú történetük folyamán talán még soha. Ezt már nem is békeszeretetnek, hanem szégyenletes tehetetlenségnek és az uralkodói öntudat, sőt az emberi önérzet tökéletes hiányának kell tekintenünk. Ellenfeleiknek azonban mégis kevés még ez is. Ők – kétértelműen – még így is csak azt állapítják meg, hogy kevés ember volt a világtörténelemben, akinek a nevében annyi öldöklő háború folyt, mint II. Ferdinándéban.

II. Mátyás háborút nem akart, de a megalázás és a keserűség sírba vitte s így és ekkor és ilyen mélyre süllyedt trónra került utóda, II. Ferdinánd. Ráadásul még a család oldalágából is származott s akkor emelték trónra, mikor a főág nem egy férfitagja is élt még. Ezeknek a trón nem kellett ugyan, de híveik természetesen mégis voltak, különösen a protestáns alattvalók körében, akiknek Ferdinánd rossz (katolikus) híre miatt különösen ellenszenves volt. A lekicsinylett „stájer”, II. Ferdinánd még emiatt is nehézségekkel találkozott még az örökös tartományokban is, az pedig, hogy még császárrá is sikerüljön magát megválasztania, eleinte egyenesen lehetetlennek látszott.

Soha még Habsburg olyan ingadozó trónra nem lépett, mint ő. Még Mária Terézia helyzete is sokkal könnyebb volt, mint az övé, mert hozzá legalább az osztrákok és a csehek hívek voltak, sőt még a magyarok is.

De II. Ferdinánd trónra léptekor a magyaroknak éppen egy Bethlen Gáborjuk volt s ezért így épp úgy ellenségei voltak, mint többi alattvalói. Ekkor még a török is ott volt, míg Mária Terézia idejében az már nem szerepelt. Mária Teréziához a magyarokon kívül még örökös tartományai (köztük a csehek) is hűek voltak, de II. Ferdinándnak éppen a csehek voltak legfőbb ellenségei s még Ausztriában és Stájerben is volt annyi ellensége, mint híve (csak ellenségei sokkal eltökéltebbek s szájasabbak voltak, mint a hívei), sőt számára még maga Bécs se volt megbízható.

Igaz, hogy Mária Teréziának ellensége volt majdnem az egész külföld. De majdnem így volt II. Ferdinánd is. Neki is ellenségei voltak az összes északi államok, hiszen mind protestánsok voltak ekkor már s a harmincéves háború későbbi folyamán, de még II. Ferdinánd életében éppen ők adták legnagyobb ellenfelét, Gusztáv Adolfot. Ellensége volt Franciaország, mint a Habsburgok ősellensége, s melynek a Richelieu lángelméje nemsokára megkétszerezte erejét. Ellensége volt Németalföld, mint a spanyol Habsburgok lázadó tartománya. Ellensége volt Anglia, hiszen éppen ekkor a királya annak a pfalzi kálvinista választónak volt az apósa, akit a cseh protestánsok Ferdinánddal szemben pártütően királyukká választottak. Ellensége volt végül a Német Birodalom nagyobb, protestáns fele s annak fegyveres Uniója.

Csak a kis Bajorország és Spanyolország volt a barátja. Ez utóbbi ekkor még hatalmat jelentett ugyan, de már közel se akkorát, mint még V. Károly idejében. A háború folyamán hamarosan még a pápa is ellensége lett, mert az okos franciák hangsúlyozták, hogy a Habsburgok ellenfelei nem tekinthetők egyszerűen csak protestánsoknak, mert hiszen ők is közöttük vannak, az ő királyuk pedig a „legkeresztényibb” király s az Egyházra se kívánatos, hogy a Habsburgok Európában túl nagy hatalomra jussanak. Ez az Egyház szabadságára is veszélyes lenne.

Nem is szólva arról, hogy – ez már csak így szokott lenni – a bajban levő ember hajójáról még a hívei is menekülni igyekeznek, Ferdinándot még az a komoly veszély is fenyegette, hogy Németországban még a katolikusokat is elveszti. A birodalmi gyűlésen a bajor választófejedelmen kívül csak a három egyházi választófejedelemre számíthatott, ez utóbbiak országai azonban annyira a határon voltak, hogy a franciák akármikor könnyen elfoglalhatták őket. Fő ellenfele, a cseh királlyá lett kálvinista pfalzi választó pedig azzal az ördögien okos és ügyes taktikával működött ellene, hogy nem maga pályázott a II. Mátyás halálával megüresedett német császári koronára, hanem ő maga is egy katolikus, mégpedig egy nagykatolikus választó, bajor Miksa, a katolikus Liga feje császársága mellett korteskedett csak azért, hogy a katolikusokat megossza s így Ferdinánd császárrá választását megakadályozza.

A terv rendkívül veszélyes volt és sikere úgyszólván bizonyosnak látszott, mert bajor Miksának, hogy a csábításnak ellen tudjon állni, olyan tökéletes jellemnek és annyira önzetlennek kellett volna lennie, amilyent emberek részéről nem nagyon tételezhetünk fel. Ha ugyanis Miksa vállalja a jelöltséget, megválasztása még akkor is bizonyos, ha a három egyházi választó szabad marad és Ferdinándra adja szavazatát. Igaz, hogy a szász választó protestáns létére is megmaradt a Habsburgok iránti hűségében, de a másik két protestáns választó (a pfalzi és a brandenburgi), Miksára szavazott volna, a cseh szavazat is protestáns kézben (a pfalziban) volt s ezekhez csatlakozhatott volna még Miksa szavazata. De mivel a három egyházi választófejedelem egyike, a trieri érsek, éppen akkor bajor Miksa testvére volt, bizonyára az is Miksára szavazott volna.

Világos, hogy ilyen kétségbeejtő helyzetben Ferdinánd is engedékenyebb volt, mint egyébként lett volna s fejével nem ment neki egyenesen a falnak. Megpróbált egyezkedni a csehekkel is, meg az osztrák protestánsokkal is, de mindketten annyira érezték fölényüket, hogy közeledését gúnnyal utasították vissza. Ferdinánd hozzájuk való eredménytelen közeledése tehát csak arra volt jó, hogy annál világosabban kitűnjék, ki volt a támadó fél és ki idézte elő a háborút. Azt azonban, ami lelkiismeretével ellenkezett, a tökéletes vallásszabadságot, még így se ajánlotta fel nekik Ferdinánd.

Mikor látta, hogy csak meggyőződése és elvei megtagadása árán lenne lehetséges, hogy koronáit és családja uralmát megmentse, semmit se habozott tovább. Abbahagyta a további kísérletezést és magát és ügyét most már egyedül Isten kezébe ajánlva, feleségét és gyermekeit elküldte a távoli s mindig hű Innsbruckba, maga pedig veszélyeztetett fővárosába, Bécsbe ment, melynek falai alá hamarosan utána meg is érkezett a cseh lázadók vezére, Thurn. Az osztrák protestánsok is azonnal Thurn mellé álltak, sőt szövetségre léptek vele. Mivel így Bécs körül volt zárva, Ferdinánd még abban se reménykedhetett, hogy Csehországban tevékenykedő s egyébként se nagy számú csapatai segítségére siethessenek.

Ostromra Bécs se volt felkészülve. Helyőrsége egészen kicsi volt, annak se volt élelmiszere. Zsoldját is hiába várta. A közvélemény is a protestánsokhoz húzott a városban. Aki katolikus volt, az is elvesztett minden reményt s nem volt kedve ahhoz, hogy egy veszettnek hitt ügy mellé bátran kiálljon. Úgy látszott, mintha még Ferdinánd közvetlen környezete is csupa protestánsokból állt volna. Személyes hívei nem voltak, nem is lehettek, hiszen csak most jött Stájerből. Bécsben ekkor még új ember volt. Alig ismerték.

A várost lövő ellenség gránátjai már egyenesen palotájában robbantak s megtörtént, hogy az utcáról behallatszott termeibe a járókelők bosszús szava: „Be kell zárni egy kolostorba, gyerekeit protestánsnak kell nevelni, gonosz tanácsosait pedig kardélre hányni!”

Tisztjei a városból való kiszökést, papjai az eretnekekkel való kiegyezést ajánlották neki. A végén már még azt is megérte, hogy az osztrák protestánsoknak egy tizenhat előkelő nemesből álló küldöttsége bejelentés nélkül egyenesen lakosztályába hatolt és elhalmozva szemrehányásaival, azt követelte tőle, hogy oldja fel őket hűségesküjük alól és egyezzék bele, hogy cseh hittestvéreikkel szövetkezhessenek. Egyikük, Thonradel András, Obergassing ura, annyira ment szemtelenségében, hogy megragadta kabátja gombjait és ráncigálni kezdte. „Írd alá, Ferdinánd!” – kiabálta a fülébe, mert magukkal hozták a már előre kiállított okmányt is.

Ferdinánd nem írta alá. Elhatározta, hogy inkább palotája romjai alá temetkezik, mintsem meggyőződéséből egy tapodtat is engedjen. Még a „bigottságát” egyébként durva egyoldalúsággal elítélő angol protestáns lelkész (Coxe) is azt írja, hogy nem tudja tőle megtagadni csodálatát. Megállapítja, hogy „a jezsuiták elveiket egy hős szívébe írták bele”. Miközben Ferdinánd szorongatott helyzetét vázolja, Schiller is elcsodálkozik s így kiált fel: „Kinek nem bocsátanánk meg, ha ilyen borzalmas helyzetben megingott volna?!”

Ferdinánd nem ingott meg, hanem kétségbeejtő helyzetében a feszület elé borult. (A család tagjai azóta mindig erre a feszületre esküsznek, például házasságkötésükkor is.)

Gyóntatójának később így írta le akkori lelkiállapotát Ferdinánd:

„Elgondoltam a veszélyeket, melyek magamat és családomat fenyegették alattvalóim és a külföld részéről egyaránt. Mivel az ellenség már Bécs külvárosaiban tanyázott s mivel tudtam, hogy a protestánsok vesztemre törnek, Istentől kértem azt a segítséget, melyet emberektől hiába vártam. Megváltómhoz folyamodtam és ezt mondtam neki: Uram, Jézus, aki megváltottad az emberiséget és aki előtt ismert a szíve mindenkinek, Te tudod, hogy a te dicsőségedet keresem, nem az enyémet. Ha az az akaratod, hogy e végső szükségemben ellenségeim győzedelmeskedjenek, én pedig a világ gúnykacajának és megvetésének tárgya legyek, kiiszom a keserű kelyhet. Legyen meg a te akaratod!

Alig fejeztem be e szavakat, új remény öntötte el lelkemet és az a biztos meggyőződés költözött belém, hogy Isten meg fogja hiúsítani ellenségeim terveit.

A segítség szinte csodaszerű hirtelenséggel jött. Még tartott az osztrák protestáns nemesek sértő veszekedése urukkal, mikor egyszerre trombitaharsogás hallatszott be a szobába és egy 500 lovasból álló kis különítmény jelent meg a városban, mely Ferdinándnak Dampierre vezetése alatt Csehországban harcoló s egészében véve se nagy seregéből vált ki és a Duna mentén titkon – kihasználva a Bécset körülzárt Thurn hanyagságát – Bécs alá ért s az egyetlen olyan kapun, melyet a hanyag ellenség nem őrzött, bejutott a városba.”

Hogy milyen kétségbeesett lehetett Ferdinánd helyzete, abból is látható, hogy még ezzel a mindössze 500 lovassal is segíteni lehetett rajta. A kis csapatnak öntudatos, sőt büszke bevonulása (hangos trombitaszóval) imponált a bécsieknek. Bátorságot, önbizalmat öntött Ferdinánd megfélemlített és elcsüggedt híveibe, akik többen voltak, mint a protestánsok, csak szerények és csöndesek voltak. Dampierre embereit büszke megjelenésük után ítélve sokkal többnek is gondolták, mint amennyien a valóságban voltak, sőt azt hitték, hogy már az ostromgyűrűt is szétverték, mert hiszen – gondolták – másképp nem tudtak volna behatolni a városba.

Az a hír terjedt el, hogy a diadalmas hadseregnek ez csak az előőrse s hamarosan megérkezik a derékhad is. (Ahogyan válságos helyzetben túlzott rémhírek terjednek el, az ellenkező szokott történni akkor, ha visszatér az önbizalom.) A Ferdinánd lakosztályában hetvenkedő protestánsok leforrázva igyekeztek kiosonni a palotából és eltűnni, a megriadt bécsi katolikusok pedig felbátorodtak s hamarosan 600 bécsi diák állt fegyverbe, akiket 1500 polgár is követett. Miközben Thurn és a cseh sereg gyors cselekvés és villámgyors hadműveletek helyett (a mi Bethlenünk így csinálta volna!) Bécs körülzárásával (de mint látható, még ezt is rosszul csinálta) és az osztrák protestánsokkal való tárgyalásokkal töltötte el a drága időt, Ferdinánd másik vezére, Bucquoy, kis serege ellenére is felülkerekedett Csehországban s hogy ott nagyobb baj ne legyen, Thurn kénytelen volt hazamenni és Bécs ostromával felhagyni. Bécs és a benne körülzárt Ferdinánd felszabadult.

Ezzel lehetővé vált számára, hogy elmehessen a Birodalomba, előkészíthesse ügyét a császárválasztó országgyűlésre. Bajor Miksa, aki épp úgy a jezsuiták neveltje volt, mint Ferdinánd (s mint az a 600 bécsi diák, aki először állt fegyverbe Ferdinánd érdekében), lelkileg olyan nagynak bizonyult, hogy ellen tudott állni a protestáns csábításnak és visszautasította a pfalzi választó és újdonsült cseh király ajánlatát s vele a bizonyos császárságot. A viszonyok így olyan szerencsésen alakultak, hogy nemcsak hogy Ferdinánd lett a császár, hanem a császárválasztó országgyűlésen még csak ellenjelöltje se volt s egyenesen egyhangúlag választották meg. Szégyenszemre még a pfalzi választó is kénytelen volt rá szavazni, illetve még ő se mert ellene szavazni.

Aztán, a háború további folyamán, Isten olyan nagy hadvezéreket adott a katolikus ügynek, mint az öreg, acéljellemű és mintakatolikus Tilly, alvezére, a lánglelkű, szintén meggyőződésből harcoló, később hősi halált halt Pappenheim, minden idők egyik legvitézebb katonája és később a gonosz és jellemtelen, de rendkívüli tehetségű Wallenstein. Európának hamarosan már attól kellett félnie, hogy Ferdinánd egyedüli ura lesz, mert minden ellenfele lábainál hevert.

Ha Ferdinánd nem lett volna olyan nagy jellem, ha akarata nem lett volna olyan megtörhetetlen, ha szorongatott helyzetében megijedt volna s megingott volna hite és Istenben való bizalma, ha hallgatott volna az „okos” tanácsokra és elmenekült volna Bécsből, még ha a menekülés sikerült volna is s közben nem is került volna az ellenség kezére, akkor is elvesztett volna mindent: Ausztriát is, Csehországot is, Magyarországot is, a császári méltóságot is s családja, az akkor már évszázadok óta hatalmas Habsburg-ház, talán csak az Elzászban és Svájcban fekvő ősi birtokait tarthatta volna meg, ezeket is csak az erősek kegyelméből s ott élt volna tovább, mint egy tizedrangú német hercegség. Ferdinánd családja bukásának eredményeként azonban nemcsak egész Hollandia és Belgium, a Német Birodalom, Csehország, Svájc és Magyarország, hanem még Ausztria és Stájerország, sőt Lengyelország is protestánssá lett és maradt volna.

Ennyi haszna lehet annak, ha egy embernek erős a hite, nagy a jelleme és önzetlensége, ezért nem fél a szenvedéstől s megaláztatástól s nem roppan össze a csapások emberfeletti súlya alatt. Viszont ennyi kárt: százmillióknak az evangéliumi igazságtól való elszakadását okozhatta volna egyetlen ember gyöngesége. Pedig nem is lett volna gyöngeség, csak középszerűség, sőt még az se, csak a jellemnagyság hiánya. Hiszen láttuk, hogy még Schiller is azt írja, hogy mindenki megbocsátotta volna Ferdinándnak, ha borzalmas helyzetében megingott volna. Furcsa, hogy a történetírás mégis alig méltányolja a Ferdinánd-féle jellemnagyságot. Csak a vakmerő hadvezérek, az okos taktikázók, a ravasz diplomaták és az agyafúrt politikusok a történelem nagyjai.

Nálunk – félreneveltségünk miatt – sokan most azt mondanák, hogy legalábbis a magyar nemzet szempontjából sokkal jobb lett volna, ha II. Ferdinánd nem lett volna ilyen nagy jellem. Ebből ugyanis csak a katolicizmusnak volt haszna, de a magyarság szempontjából sokkal jobb lett volna, ha a Habsburg-ház 1918 helyett már 1618-ban megbukott volna.

De nem úgy van. Magyar szempontból is nagy haszon az, hogy a Habsburgok nem II. Ferdinánd korában, hanem csak 300 évre rá buktak meg. A katolicizmus II. Ferdinánd alatti győzelmét Magyarországon a magyar nemzetre is üdvös dolognak kell mondanunk, nemcsak akkor, ha a katolicizmust igaznak és a kereszténység egyedül helyes megnyilvánulásának tartjuk, hanem akkor is, ha nem állunk a katolicizmus igazának alapján s egyedül nemzeti szempontból nézzük a dolgot.

Kimutattuk már Bocskaival és Bethlennel kapcsolatban egyaránt, mi lett volna belőlünk, ha akár az egyiknek, akár a másiknak sikerült volna megdöntenie nálunk a Habsburgok hatalmát. Ezt a következőkben kimutatjuk majd Rákóczi Ferenc szabadságharcával és negyvennyolccal kapcsolatban is. A végeredmény mindegyik esetben az, hogy II. Ferdinánd jellemnagysága és állhatatossága nemcsak katolikus, hanem magyar főnyeremény is volt.

Többször kiemeltük már, hogy a történelem elsősorban nem a szereplők erényeit magasztalja, tehát nem azokat a kiválóságokat, melyeket az ember maga szerez meg magának állandó önmegtagadással, önkritikával és önneveléssel, melyek tehát tényleg az ő érdemei, hanem elsősorban velük született, istenadta tehetségüket, a lángelmét, a hadvezéri, politikai vagy kormányzótehetséget, az éles észt és nagy munkabírást, tehát elsősorban az olyan adottságokat, melyeket mindenki nagyrészt készen kap, mert vele születtek; sőt a történelem még ezeket is csak akkor dicsőíti, ha szerencse is társult hozzájuk, ami még inkább nem az emberi szereplőtől függ.

Erzsébet angol királynő, Katalin orosz cárnő, Nagy Frigyes, Napóleon, Richelieu (sőt – a közhittel ellentétben – a mi Mátyás királyunk is) erkölcsileg és jellemileg egyáltalán nem voltak nagyok, sőt közülük nem egy egyenesen aljas és jellemtelen volt. Mégis úgy ünnepeljük mindegyiket, mint a történelem legnagyobbjait. II. Ferdinánd nagyságának alapja jellemében, erkölcseiben rejlik, olyan tulajdonságokban, melyeket nem Istentől vagy őseitől való átöröklésben készen kap az ember, hanem amit állandó önneveléssel, önmegtagadással és imádsággal (tehát Isten segítségével) mindenkinek önmagának kell megszereznie. Mindez azonban a történelemnek nem imponál.

Pedig a történetírás azzal, hogy kiemeli és magasztalja a nagy tehetségeket, még nem hajt gyakorlati hasznot. Hiába bámuljuk és akarjuk utánozni ugyanis ezeket a nagyokat, ha mi nem kaptunk hozzájuk hasonló tehetséget, s ha kaptunk, akkor is mi haszna, ha a mi életünkben nincsenek adva az érvényesüléshez szükséges viszonyok, lehetőségek és alkalmak, főként pedig ha nem kísér bennünket egyúttal a szerencse is.

Ellenben az erkölcsi és jellembeli nagyságokat annál érdemesebb lenne kiemelni, magasztalni és példaképül állítani, mert ez nem üres lelkesedést és meddő bámulatot, hanem termékeny példát, utánzást és követelést is eredményezhetne. Tehetségével a hazáját csak az szolgálhatja, aki kapott ilyen tehetséget, de jellemmel, erényekkel, önmegtagadással, áldozathozatallal mindenki, aki akarja. Ez tőlünk függ, az nem. Furcsa, hogy mégis azt ünnepeljük és ezt nem.

Mindezek ellenére II. Ferdinánd is történelmi hős lett ugyan, de nem erkölcseiért és jelleméért, hanem csak azért, mert erényeihez előkelő születés és magas állás is járult. Enélkül ragyogó erényeiből se következhettek volna olyan dolgok, mint amelyek a valóságban következtek s ezenkívül nála is szükség volt még arra a szerencsére is, mely hőslelkűségét követte, mert a tapasztalat szerint, sajnos, nem követi mindig szerencse a hőslelkűséget. Ha a szerencse elmaradt volna, nagy hite és hőslelkűsége aligha került volna bele a történelembe annak ellenére se, hogy császár volt.

A hívő ember azonban II. Ferdinánd esetében azt is megkérdi: Vajon csakugyan csak szerencse volt-e a siker II. Ferdinánd életében, vagy pedig Isten áldása? Hogy ez az utóbbi az igazság, annál valószínűbb, mert II. Ferdinánd erkölcsileg hozzá hasonlóan nagy unokája, I. Lipót fegyvereit szintén feltűnően kísérte a szerencse.

De ha megmaradunk a véletlen szerencse mellett, a lényeg akkor is kétségtelen marad és ez az, hogy II. Ferdinánd (és I. Lipót) esetében nem az államférfiúi vagy hadvezéri tehetséget kísérte a ragyogó siker, még a tehetséggel együtt járó nagyra törést és dicsőségvágyat se (ami nem erény, hanem bűn, vagy legalábbis gyarlóság s a „hős” alattvalóira, sőt sokszor az egész emberiségre mérhetetlen szenvedéseket hoz még akkor is, ha siker koronázza), hanem az erényt: az idealizmust, a szilárd meggyőződést, a nagy hitet, törhetetlen reményt, az önzetlen szeretetet és az ezekért való önzetlen áldozatosságot.

II. Ferdinánd belső énjét, lelki életét megírta gyóntatója, Lamormain Vilmos atya, tehát a legilletékesebb ember. Az a szerzője ennek a műnek, aki előtt hétről hétre kitárta még legtitkosabb gondolatait is és aki emiatt jobban ismerte, mint bárki más a világon, nem véve ki még az anyját se. E munkának „Ferdinandi II. imperatoris virtutes” címen Nagyszombatban (Tyrnaviae) 1739-ben megjelent kiadása és kisebb részben a már többször említett Coxe angol protestáns lelkész műve (Histoire of the Hous of Austria) után ismertetjük a következőkben II. Ferdinándot, mint embert. E művekből örömmel láthatjuk, hogy angyalok is éltek (s bizonyára élnek még ma is) a földön. Boldognak kell mondanunk azokat az országokat és népeket, melyeket ilyen emberek kormányoznak, de ugyanakkor nevetnünk (vagy sírnunk, aszerint, hogy milyen szempontból nézzük a dolgot) kell azon, hogy a felekezeti gyűlölet és elfogultság még ilyen embert is úgy meg tudott rágalmazni, hogy angyalból egyenesen szörnyeteggé vált. A legmegdöbbentőbb, hogy még annak a Coxenak a szemében is, aki angyali erényeiről is tud.

Mivel II. Ferdinánd még csak gyerek volt, mikor apja, Károly, I. Ferdinánd legkisebb fia, meghalt, gyámjai unokatestvérei, Miksa császár fiai, Rudolf császár testvérei közül pedig éppen a legvallásosabbak: a fentebb már említett jó Ernő főherceg és Miksa voltak, akik noha vele egy nemzedékhez tartoztak, sokkal idősebbek voltak, mint ő, hiszen ők I. Ferdinánd elsőszülöttjének fiai voltak, míg ő a legkisebb fiáé.

Az ingolstadti jezsuita egyetemre küldték tanulni gyámjai, ahol viszont anyai nagybátyjának, a szintén rendkívül vallásos Vilmos bajor hercegnek a felügyelete alatt volt. Így aztán, mivel a hajlama egyébként is megvolt rá, olyan erős hitet, meggyőződést szerzett és eszményei iránt olyan lelkesedés töltötte el, hogy fiatal korában gyakran mondta, de írta is, hogy inkább szívesen lemond tartományairól és országairól, semhogy tudva az igaz hit terjesztésére bármely alkalmat is elmulasszon; inkább kenyéren és vízen fogja tengetni életét; inkább megy számkivetésbe vándorbottal kezében feleségével és gyerekeivel együtt; inkább ajtóról ajtóra járva fogja összekoldulni kenyerét, sőt vágják inkább darabokra vagy tépjék szét, mintsem tovább tűrje azt a gyalázatot, mellyel az uralma alatt levő országokban az eretnekek Istent és Egyházát illetik. S hogy mindez nemcsak üres fecsegés s nem is csak érzelgősség volt részéről, későbbi életében ugyancsak bebizonyította.

Azok azonban, akik sose tudják az Egyháznak vagy a Habsburgoknak megbocsátani, hogy az igaz hit terjesztésére, tehát az Evangéliumért állítólag véres háborúkat vezettek, tehát tömeggyilkosságokat követtek el, II. Ferdinánd e kifejezéseiből is láthatják, mennyire eltorzították ők az igazságot e tekintetben. Figyeljék meg, hogy csupa passzivitás mindaz, amit itt Ferdinánd emleget. Láthatják, hogy nem ő akarja bántani az embereket, annál kevésbé toporzékol az ellenük érzett gyűlölettől, mint a forradalmárok szoktak, hogy így meg úgy kiirtom majd őket, hanem szerényen csak azt határozza el, hogy nem tűri tovább azt a toporzékolást és gyűlöletet, melyet azok fejtenek ki az Egyház ellen.

Nem támadni készül, hanem védekezni. Szuverén, sőt a világ akkori legnagyobb politikai és fegyveres hatalma lesz a kezében s mégis nem azt kiabálja, hogy addig nem nyugszik, míg ellenségeit, annak az eszmének az ellenségeit, melyet ő szentnek tart, ki nem írtja a föld színéről, hanem éhezést és koplalást, számkivetést és hazátlanságot, hajléktalanságot, vándorbotot és koldulást, sőt széttépést és darabokra szaggatást, tehát vértanúhalált emleget. Nem ellenségeinek, az eretnekeknek szánja ezt a sorsot, hanem önmagának. Ez a keresztény, ez az evangéliumi szellem, s bizonyára nem az ilyen emberek azok, akik vérbe szokták borítani a világot, tömeggyilkosságokat idéznek elő és hekatombákat ülnek.

Ha csak II. Ferdinándtól függött volna, sose lett volna háború. Ő az eretnekségeknek szabadságot sose adott volna, de ő maga kardot se rántott soha ellenük. Éhezett, fázott volna értük, koldulni is elment volna, szétaprítani is hagyta volna magát tőlük, de hadat sose indított volna ellenük. Így is lett, mert ő nemcsak beszélt. A háborút a mi Bethlen Gáborunk és a cseh-német Thurn, majd a saját vallásával szemben az eretnekek szövetségében harcoló hitvány (de – sajnos – lángeszű) francia bíboros indította meg, de nem Ferdinánd.

Fájt is neki végtelenül, hogy az ő önzetlen eltökéltségét és a hitéhez való tántoríthatatlan ragaszkodást, melyet nem mások kiirtásával, hanem a maga feláldozásával akart szolgálni, a gonoszok arra magyarázták, mintha tetteiben és intézkedéseiben az eretnekek gyűlölete vezette volna. Olyan tökéletes emberben, olyan ízig-vérig keresztény egyénben és olyan imádságos lélekben, mint amilyen II. Ferdinánd volt, csak a legnagyobb rosszakarat kereshet gyűlöletet.

Mikor élete vége felé, 1636-ban, a Német Birodalomba utaztában Linzben részt vett a város eucharisztikus ájtatosságain, a nép nagy tömegét és ájtatos viselkedését látva, így szólt a mellette álló jezsuitának: „Atyám! Mikor itt, ahol azelőtt egymást érték a legméltóságosabb Oltáriszentség elleni keserű átkozódások, mely lelkületből, mint a bajok forrásából, újabb meg újabb tévelygések és lázadások származtak, az imádkozók ilyen nagy és ilyen jámbor tömegét látom, nemeseket és polgárokat egyaránt, hogy velem együtt bemutassák hódolatukat Isten és a legméltóságosabb Oltáriszentség előtt, minden örömök öröme ez nekem és olyan édes számomra, hogy nem tudom visszafojtani a könnyeimet”.

Vajon gyűlölet volt-e ez vagy szeretet?

„Tévednek a nemkatolikusok – mondja máskor –, ha azt hiszik, hogy ellenségük vagyok, mikor az eretnekségnek ellene vagyok. Nem gyűlölöm én őket, hanem szeretem. Ha nem szeretném őket, gondtalanul hagynám őket tévelyegni. Isten a tanúm, hogy annyira szeretem őket, hogy odaadnám a fejemet, ha ezzel üdvösségükről gondoskodni tudnék. Ha tudnám, hogy halálommal vissza tudnám őket tartani az eretnekségtől, önként és szívesen még ebben az órában lemezteleníteném a nyakamat és odanyújtanám a bakónak, hogy üsse le.”

Pedig ne felejtsük, hogy II. Ferdinánd bebizonyította, hogy olyan ember volt, aki nem fecsegett, hanem cselekedett. (E sorok írója 33 éven át tartó hitoktatása alatt oly sokat és oly keményen foglalkozott a protestantizmus cáfolatával, mint alig még egy pap Magyarországon. S mégis még őt magát is meglepte, hogy azok a tanítványai, akik legjobban hallgattak rá és a legnagyobb katolikusok lettek, nagy katolikus meggyőződésük mellett (és éppen emiatt) mennyire tele voltak és vannak a legnemesebb értelemben vett szeretettel felebarátaik s köztük a protestánsok iránt.) Amit e sorok írója csak kisdiák korában gyakorolt, de ami akkor protestáns szállásadó asszonyának is igen jól esett mindig, hogy ti. gyónás előtt mindig bocsánatot kért tőle, hogy megbántotta, azt II. Ferdinánd, a császár, aki egy időben egyenesen olyan hatalmas volt, hogy hatalma növekedését még a pápa se tartotta már kívánatosnak, egész élete végéig mindig megtartotta (pedig bizonyára elég gyakran gyónhatott). Ha csak úton nem volt s így felesége nem volt vele – ami bizony elég gyakran előfordult –, a feleségétől gyónás előtt mindig bocsánatot kért.

Soha senkit nem utasított el, ha gyereke kereszt- vagy bérmaapjául kérte fel. Ha uralkodás gondjai megakadályozták e szép keresztény kötelesség személyes teljesítésében, helyettesről gondoskodott, de akkor is elfogadta.

Egy fárasztó fáklyás körmenet alkalmával a fáklya hosszas tartása miatt megdagadt a karja. Mikor emiatt a másnapi ájtatosságon felkötött karral jelent meg, a környezetében levő egyik nemes arra kérte, hogy ne erőltesse meg beteg karját s most ne vigyen fáklyát. „Megvan még a másik karunk, hogy Istennek szolgálhassunk vele” – válaszolta neki.

Az meg még főherceg korában Grazban történt vele, hogy mikor egyik fejedelmi vendége körmenet alatt beszélgetést akart vele kezdeni, ezt mondta neki szelíden: „Imádkozzunk inkább, hogy meg ne botránkoztassuk a népet”.

Hogy mennyit imádkozhatott az akkori világ leghatalmasabb és legtöbb katonai sikerrel dicsekedhető ura és e tekintetben milyen szigorú volt magához, mutatja ez a kis levél, melyet élete utolsó évében utazás közben öregen s ráadásul betegen küldött szintén betegen fekvő s tőle ezért távol levő gyóntatójának:

„Krisztusban tisztelendő atyám! Eddig mindig az volt a szokásom, hogy felöltözés előtt egy óra folyvást imádkoztam. Most útközben ezt igen nehéz lesz folytatnom, mert akkor minden nap négy órakor kellene kelnem. Bár erre nézve semmiféle fogadalmat nem tettem, mégis tisztelendőséged tanácsát kérem, hogy elhagyhatom-e. Egyébként, hála Istennek, jól vagyok. Straubing, 1637. január 24.”

Mint a keletből láthatjuk, az utazás ráadásul még télvíz idején is volt. Az olyan uralkodó, aki ilyen csekélységekben se mer cselekedni gyóntatója engedélye nélkül (pedig a Habsburgok között ilyen volt I. Ferdinánd is, I. Lipót is, Mária Terézia is és V. Ferdinánd is, s talán még III. Ferdinánd és III. Károly is), azokról támadó háborút, rosszakaratot, bosszúállást, gyűlöletet, igazságtalanságot, esküszegést, álnokságot vagy csalárdságot csak az tételezhet fel, aki a papságot bűnszövetkezetnek gondolja, vagy azt hiszi, hogy az egész katolicizmus se más, mint külső formaságok és imarecitálások [imamondások] szövevénye, melyekhez az igazi erkölcsnek semmi köze, s nemcsak azt hiszi el, hogy a középkori olasz banditák egy-egy rablókalandjuk előtt a Madonnától kértek vállalkozásukra áldást, hanem hogy még a Habsburgok katolicizmusa se volt ennél egy cseppet se magasabb színvonalú. Pedig hogy mennyire nem így volt s hogy például II. Ferdinánd vallásossága mennyire igazi kereszténység volt, azt láttuk már az eddigiekből is és látni fogjuk a következőkből.

II. Ferdinánd Kempis „Krisztus követése” című művét, melynek olvasását ma már még protestáns lelkészek is nemegyszer ajánlják híveiknek, állandóan olvasta, sőt még De Ponte sokkötetes elmélkedési művét is olyan sokszor átelmélkedte már (az elmélkedő imádság éppen merő ellentéte a gépies vallásosságnak), hogy szinte betéve tudta az egészet. A zsoltárokat is igen szerette. Legkedvesebb zsoltárai voltak: a második, a harmincadik, a harmincnegyedik, a negyvenötödik, az ötvenharmadik, az ötvennyolcadik, hatvanhetedik, hatvannyolcadik, a hetvenedik és a kilencvenedik.

Élete utolsó éveiben, mikor már gyönge és beteges is volt, esti imája közben igen sokszor elnyomta az álom, de még ekkor is sokszor egy óra folyvást is erőszakolta a dolgot s újra meg újra elkezdte. Mikor felesége, Eleonóra császárné, odaszólt neki, hogy ne gyötörje már tovább magát, ezt válaszolt neki: „Szóval úgy merüljek álomba, mint a barom szokott?!”

Ránevelte magát, hogy egyedül csak az örök üdvösség érdekelje és mástól semmitől se féljen, csak az örök kárhozattól. „A sok gond és baj – mondta egyszer – már régen felőrölt volna és sírba vitt volna, ha magamat és mindenemet nem teljesen az egy Isten gondviselésére bíztam volna és ha Isten nem ajándékozott volna meg már öröklésileg kedélyes, vidám természettel.”

Láthatjuk tehát azt is, hogy az olyan „túlzottan” vallásos, csak elveinek élő, ellenfeleitől „fanatikusnak” gondolt és úgyszólván mindig imádkozó II. Ferdinánd éppen nem volt az a savanyú, rossz kedélyű ember, akinek gondolnánk, hanem mindenben természetes viselkedésű, kedélyes, sőt víg természetű volt. Éppen az az igazi kereszténység, mely e két, alapjában annyira ellenkező alaptermészetet egyesíteni tudja magában. A fanatizmus meg a jó kedély ugyanis olyan, mint a tűz meg a víz.

Képes-e a vallás valakiből teljesen kiirtani a szenvedélyeket?

Derék, szép munkásságot kifejtő történetírónk volt az egyébként elég ismeretlen nevű erdélyi Deák Farkas. Kálvinista székely nemesi családból született (Köpeczi Deák), negyvennyolcban gyerek létére hazafias idealizmussal sietett a szabadságharc zászlója alá, utána gyerekes, de idealista naivsággal az 1851/52-es Makk-féle hazafias összeesküvésben is részt vett s több évig várfogságot szenvedett miatta. Mint embert is rendkívül nemes lelkűnek festi hasonlóan protestáns életrajzírója, Szádeczky Lajos a Magyar Történelmi Társulat 1895-ös Évkönyvében.

Azt írja róla, hogy mindenki szerette, aki ismerte, és nemes lelkéért mindenki megsiratta, mikor meghalt. De Deák Farkas nemcsak barátait, hanem azokat a történelmi személyeket is igen tudta szeretni, akiknek életével mint történetíró foglalkozott. Béldy Pálról írt életrajzát például így fejezi be: „A történetíró sorsa, kinek az illúziókat kell szétoszlatni, nem irigylendő. De habár Béldy Pálban nem is találtam meg a nagy embert, akit kerestem vala, mindazonáltal életében annyi szép vonást, a történeteiben annyi szép változatot leltem, hogy még ezután is sokáig fogom érezni a gyönyörűségét, amit életírása nekem okozott.”

Látjuk tehát, hogy már Deák Farkasnak is eszébe jutott az, amit nyíltan és az egész magyar történetre vonatkozólag csak ez a mi munkánk végez el, hogy annak a történetírónak, aki nem ósdi vagy modern szólamok alapján dolgozik s nem „pártos” történelmet ír (mint a kommunisták nyíltan követelték), hanem történelmi kútfők alapján és kritikával dolgozik, bizony majdnem mindig az a keserű sors jut osztályrészül, hogy nemzeti hőseinket túleszményítetteknek kell találnia, s ha a valót akarja feltárni, ha haladni akar a tudománnyal és az igazságot akarja szolgálni, kiábrándulást kell keltenie, illúziókat kell lerontania.

Deák Farkas is azt tapasztalja, hogy nem olyan nagyok a magyar nagyok, mint amilyeneknek a közvélemény gondolja őket. A történetíró nem félisteneket, nem hősöket, hanem csak gyarló embereket talál. Deák Farkasnak, mikor Béldy Pál életrajzát széles alapon és eredeti kútfők alapján megírta, alkalma volt mélyebben belepillantani az Apafi korabeli Erdély kálvinista fejedelmének és kálvinista főurainak világába és a híres, sőt legendás erdélyi hazafiság és az akkor még kálvinista körökben is meglevő őszinte vallásosság és állandó bibliázás ellenére is annyi gyarlóságot talál Apafiiban is, Teleki Mihályban is, Bethlenben, a történetírókban is, Béldy Pálban is, Bánffyban is, és a többiekben is, hogy a 109. oldal egyik túl hosszúra nyúlt jegyzetében az erdélyi kálvinista társadalomban tapasztaltak alapján életbölcselete nemcsak a műveiben szereplő egyénekre, hanem az egész erdélyi társadalomra, sőt az egész emberi lélekre vonatkozólag ezt a végső következtetést vonja le:

„Sem az erős magyarság, sem a mostaninál sokkal erősebb vallásos érzés nem voltak elég hatalmasok, hogy megszüntessenek egy s más olyan rossz szokásokat, melyeknek gyökere a régi intézményekből táplálkozott, mint pl. szegényeknek, parasztnak úgy, mint nemesnek önkényes, törvény nélkül való bebörtönöztetése s más efféle viszonyokat, melyek a régi feudális korszaknak voltak maradványai. De még az oly bajokat sem szüntette meg a jó magyarság és a nagyobb vallásosság, melyek az emberi gyengeségben lelik magyarázatukat. Az elhibázott lépésnek balkövetkezéseit, a hamis nagyravágyás tehetetlen gyötrelmeit és gyógyíthatatlan kínjait és az égre merészkedő kevélység botlásait nem szünteti meg s nem fordítja jóra sem a jó magyarság, sem az igaz hazafiság s még a mindenható igaz vallásosság sem.”

Igaza van Deák Farkasnak: még az igaz hazafiság sem szünteti meg az emberi hibákat. Hogy is szüntethetné meg, ha a hazafiság egyedüli, vagy legalábbis legfőbb, tehát minden másnál előbbre való életeszmény s így tulajdonképpen már a hitetlenség szülötte, a hitetlenséget rejti magában. Az ilyen haza bálvány, melyet Isten képe helyett, kit egyedül illet meg imádás, loptak be istentelen emberek nyíltan vagy leplezetten a tömegek lelkébe, hogy e magában véve igen nemes, de Istent természetesen nem helyettesíthető és Isten imádásával össze nem egyeztethető pótlékkal elfeledtessék az emberi szívvel, hogy rossz utakon jár, mikor a földön és egyedül csak a földön keresi eszményeit és élete célját.

A hazafiság csak mint Isten után következő dolog, tehát csak mint a felebaráti szeretet egyik megnyilvánulása, s ezen a címen mint Isten akaratának teljesítése, helyes és léleknemesítő dolog. Mint egyedüli és legfőbb eszmény, mint amelynek érdekében támadó háborúkat is lehet indítani, tehát Isten „ne ölj” parancsát is meg lehet szegni, tehát miatta a vallás tanaival is szembe lehet szállni, téves, káros és elítélendő dolog.

Téved azonban Deák Farkas, mikor azt a meggyőződését nyilvánítja, hogy nemcsak a hazaszeretet, hanem „a mindenható, igaz vallásosság” sem képes az emberből a nemtelen tulajdonságokat kiirtani. Az igazi és a helyes vallásosság erre, igenis, képes.

Deák Farkas tévedésének oka az, hogy ő csak a protestáns vallásosságot ismeri s mind a maga s rokonai és barátai lelkében, mind Erdély történelmében csak erről volt alkalma megállapítani, mire képes és mire nem képes, ellenben „a mindenható, igaz vallásosságnak”, a katolicizmusnak az erejét ő egyáltalán nem is ismerte. Kár, hogy Béldy Pál helyett vagy mellett nem tanulmányozta épp oly bőven és épp úgy eredeti történelmi kútfők nyomán például II. Ferdinánd, I. Lipót, Mária Terézia, vagy V. Ferdinánd életét is. Ha megtette volna, egész más eredményre jutott volna s mind hazafias, mind a maga egyéni szempontjából igen hasznos megállapításokat tehetett volna. Kigyógyult volna általa veleszületett felekezeti előítéleteiből, egy egész más világ tárult volna ki szemei előtt s az ő ideális lelke nemzete történelmét is egész másképpen fogta volna fel, mint addig felfogta.

Én, aki erdélyi kálvinisták helyett Habsburg uralkodóink életét tanulmányoztam behatóbban, e kutatás eredményeképpen nem az emberekben csalódtam, nem belőlük ábrándultam ki, mint Deák Farkas. A katolicizmus nem elvesztette, hanem megnagyobbította előttem értékét. Nekem nem jutott miattuk az a sors osztályrészemül, hogy illúzióim eloszoljanak. Én – éppen ellenkezőleg – hőseimet sokkal nagyobbaknak találtam, mint amilyeneknek gondoltam őket, noha vizsgálódásaim megkezdésekor se tartottam őket lelki törpéknek, annál kevésbé visszataszítóknak, mint a magyar közvélemény.

Engem is elfogott a keserűség, de nem amiatt, hogy mennyire kicsiny még a „mindenható, igaz vallásosság” ereje is, hanem amiatt, hogy milyen nagy a gyűlölet, az egyoldalúság, az elfogultság, a rágalmazás, a lelkiismeretlen propaganda ereje, mennyire még a fehérből is feketét tud csinálni s mennyire tud a feketét megillető gyűlöletet is szítani. Én a Habsburgok magánéletét tanulmányozva nem az ő emberi gyarlóságaikon szomorodtam el, hanem azon csodálkoztam, hogy emberi, sőt uralkodó, tehát korlátlan hatalommal rendelkező és körülhízelgett ember, hogy lehet ennyire hiba nélküli, ennyire jó.

De természetesen ahhoz, hogy valaki olyan jó legyen, mint az imént felsorolt Habsburgok voltak, ahhoz nem elégséges az a „vallásos érzés”, melyet Deák Farkas emleget. Az a vallás vagy vallásosság, amely csak érzés, bizony nem tudja megváltoztatni az embert, annál kevésbé tudja szenvedélyeit kiirtani.

Az érzés még csak nem is szellemi dolog, hiszen érzelmi élete az állatnak is van. Szeretni, gyűlölni az is tud. Csak az értelem és az akarat az, ami bennünk szellemi dolog s a „mindenható igaz vallásosságnak” ezt a két szellemi tulajdonságot kell foglalkoztatnia, ezeken kell alapulnia.

Dogmákohz (azaz örök, megmásíthatatlan igazságokban való hithez) és mindent elsöprő meggyőződéshez értelem, a belőle folyó és szerinte berendezett élet megvalósításához pedig akarat szükséges, önfeláldozás, azaz a kereszt eszménye. Érzelem és lelkesedés is kell hozzájuk, de ha az ész tisztán látja az igazat és az akaratban nagyon megvan a szolgálat készsége, akkor az érzelmek, a lelkesedés már magától következik. Nem lehet azonban igaz, annál kevésbé „mindenható” az a vallás, melynek alapja nem az értelemben gyökerezik, hanem csak családi büszkeségben vagy a hangulatban, világosan meg nem magyarázható sejtelemben, olyan lelkesedésben, melyről nem tudom megmondani, hogy miért van.

De hogy valakinek ilyen valóban „mindenható” vallásossága lehessen, ahhoz római katolikusnak kell lennie, sőt sokszor egyenesen a jezsuiták „alantas” befolyása alá kell kerülnie, melytől pedig Deák Farkas és hittestvérei oly nagyon félnek. Ehhez az kell, hogy lelkiismeretünk ne legyen felszabadítva, azaz hogy ne mi szabjuk meg, mi igaz számunkra, mert szubjektív igazság nincs, és ne mi mondjuk meg, mi megengedett, mert szubjektív erkölcs sincs, hanem engedelmeskedjünk az objektív igazságnak, a megmásíthatatlan dogmának és az örök érvényű erkölcsnek s vegyük örökre tudomásul, hogy mi mindkettőnek csak alázatos szolgái lehetünk, nem pedig urai vagyunk.

De kár, hogy Deák Farkas mindezt nem tudta! Ha alkalma lett volna megismerésére, ha le tudta volna győzni az elfogultság és az előítéletek majdnem legyőzhetetlen korlátait és azt az elbizakodottságot és hamis fölényérzetet, melynek alapján a protestáns felsőbbrendű embernek tartja magát a katolikusnál s emiatt nem is akar tőle tanulni, mert műveltségére szégyennek, emberi méltóságára lealacsonyítónak tartaná, ha a katolikus „szellemi sötétség” színvonalára süllyedne: olyan kincseket talált volna, melyek megédesítették volna földi életét, azt a másik életet pedig, mely örökké tart s melynek Deák Farkas ma már régen lakója, boldogabbá tették volna számára.

Milyen boldognak érezte magát II. Ferdinánd a katolikus dogmák igazságának és örök érvényének megdönthetetlen meggyőződésében és a tökéletesség milyen magaslatára tudott emelkedni azáltal, hogy egész életében a jezsuiták „sötét” befolyása alatt maradt! Mennyire ment tudott maradni ezáltal a Deák Farkas emlegette „elhibázott lépések balkövetkezéseitől”, a „hamis nagyravágyás tehetetlen gyötrelmeitől” és „gyógyíthatatlan kínjaitól”, a „hiúság keserű sérelmeitől” és „az égre merészkedő kevélység botlásaitól”!

Hogy pedig II. Ferdinánd e termékeny vallásossága mennyire nem kivétel a katolicizmusban, mutatja Mária Krisztina, aki nőben teljesítette ugyanazt, mint Ferdinánd férfiban és aki Ferdinándnak édestestvére volt. S annak ellenére volt ilyen tökéletes emberpéldány mind a két testvér, hogy a szüleik első unokatestvérek voltak, ami ha csak a természet törvényeit nézzük, nem éppen alkalmas arra, hogy a kiváló egyedeket hozzon létre. De hogy II. Ferdinánd és Mária Krisztina mennyire nem kivételek még így együtt se, mutatja, hogy szüleik is mindketten ilyen tökéletesek voltak (Károly főherceg és bajor Mária), sőt nagyszüleik is mindketten (I. Ferdinánd és Jagelló Anna).

Láttuk, hogy miközben II. Ferdinánd utálta és gyűlölte az eretnekséget, magukat az eretnek embereket annyira szerette, hogy megmentésükre szívesen hagyta volna a fejét a vérpadon érettük. A katolikus hitet nem azért védte, mert ez volt az érdeke, mert ettől függött császári méltósága, hanem mert legszentebb meggyőződése volt, amelyért szívesen áldozta volna fel a császári méltóságot is. Annyira élt-halt Ferdinánd ezért a katolikus hitért, hogy már rég elkészült végrendeletéhez élete végén még egy pótvégrendeletet csatolt, amelyben ezt írja:

„Noha mi, II. Ferdinánd császár, sürgető okokból már gondoskodtunk róla, hogy végrendeletünket és utolsó akaratunkat írásba fektessük, de az Istenünknek, a mi legnagyobb jótevőnknek és kegyes atyánknak járó tisztelet, melyet előmozdítani a tőle kapott jótéteményért tartozó hálából kötelességünk, kényszerít bennünket, hogy általános örökösünket, szeretett fiunkat, Ferdinánd Ernőt (III. Ferdinánd) és utána következő utódainkat ismét, ezzel az újabb pótvégrendelettel is, atyailag és hőn intsük, hogy tartományainkat, népeinket, melyeket alattvalóikul hagyunk, úgy tekintsék, mint akiket mi szívük érzelmeibe ajánlottunk: őket a mi igaz, apostoli, római katolikus hitünkben, melyben egyedül van üdvösség, megtartsák. Minden felekezetet, hamis és téves tanítást, sőt mindazt, ami ezekre alkalmat vagy lehetőséget adhatna, minden törekvésükkel, minden igyekezetükkel eltávolítsanak és távol tartsanak tőlük.” (Ennek a gondoskodásnak köszönjük, hogy mi, akik e sorokat írtuk, vagy olvassuk, ma katolikusok vagyunk.)

Mint láttuk, az erdélyi jó és igaz kálvinista magyarok törvénytelenül börtönbe vetették a szegényt, még akkor is, ha nemes volt, s ha nem is volt szegény, éppen csak kisebb volt a hatalma, mint az övék. E túlkapásuk oka vagy a harag volt („az égre merészkedő kevélység”), vagy a pénzvágy. II. Ferdinánd éppen e két legveszélyesebb szenvedélynek állt annyira felette, hogy egyik legelőkelőbb, de nagyon szabadszájú udvari embere azt szokta mondogatni, hogy nagyon kívánatos lenne, ha a hét főbűn közül kettő meglenne a császárban: a harag és a kapzsiság (avaritia). Olyan szelíd és türelmes ugyanis, hogy egyenesen összeférhetetlen a császári tekintéllyel. A pénzt és a javakat pedig olyan könnyen osztogatja, hogy már esztelenségszámba megy s már a birodalom létét kockáztatja vele.

Valóban a bőkezűség nemcsak nagy emberi erénye, hanem nagy uralkodói hibája is volt II. Ferdinándnak. Azt mondja az Evangélium, hogy boldogabb állapot adni, mint elfogadni. II. Ferdinánd oly esztelenül élvezte ezt a „boldog” állapotot, hogy emiatt pénze sose volt. Amiatt vesztett sokszor csatákat és került válságos helyzetekbe, mert a hadseregre már sose maradt pénze.

Milyen jó lett volna azonban, mennyire másképp alakult volna a világtörténelem, mennyire más képe lenne ma a világnak és mennyi emberi szenvedés elmaradt volna, ha minden uralkodó abban a „hibában” szenvedett volna, mint ő! De tanulhattak volna tőle az erdélyi „hazafiak” is, akik kálvinista hittestvérük, Deák Farkas megállapítása szerint az átkozott pénzvágy, a kapzsiság miatt oly sok törvénytelenséget és kegyetlenséget követtek el, még honfitársaik és hittestvéreik ellen is.

Kegyetlenségeik másik, az anyagiassággal egyenrangú oka Deák Farkas szerint a harag, a kevélység volt. Az ezzel ellenkező erény: a türelem, a szelídség és a megbocsátás szelleme szintén szinte csodálatos fokban volt meg II. Ferdinándban. A házasságtörőket és fajtalanokat kivéve, akiket nagyon utált, alig volt olyan bűnös, akinek törvényesen kiszabott büntetésén ne enyhített volna. Ha halálbüntetéssel járó bűnügyről volt szó, különösen óvatos, sőt aggályos volt a büntetés jóváhagyásában. Mikor például a Wallenstein-összeesküvésben részesek megbüntetéséről volt szó, ismételten, újra meg újra megtárgyalta az ügyet tanácsosaival, a szokásosaknál még hosszabb imádságokban kérte a maga számára Isten megvilágosító kegyelmét és szerzetesekkel, apácákkal is imádkoztatott erre a célra. A büntetésben jelszava volt: Festina lente. Ne siess! Lassan, óvatosan járj el!

Arra mindig külön vigyázott, hogy hozzátartozóival senki bűnét ne éreztesse. Az apa bűnét nem éreztette a fiúval, a fiúét az apával, a testvérét a testvérrel. Mikor egyszer a lelkiismerete azt parancsolta neki, hogy ne kegyelmezzen, az elítélt fiát magához hívatta, vigasztalta és biztosította róla, hogy apja bűnéből neki semmi hátránya se lesz, sőt apja helyett ő lesz apja, ha jól viseli magát.

Az igazságosságra rendkívül kényes volt. Még főherceg korában Grazban egyik kedves udvari embere ajánlólevelet kért tőle egy idegen fejedelemhez. A főherceg megadta neki. Udvara legelső méltóságának azonban nem volt ínyére a dolog s a kancellárnak azt mondta, hogy a főherceg azt üzeni, hogy állítsa csak ki az ajánlólevelet, de mellékeljen hozzá egy másik iratot, melyben a főherceg azt közli, hogy az ajánlóiratot csak azért állította ki, mert az illető kérte s elutasításával nem akarta megszomorítani.

A titkárnak feltűnt az üzenet s ezért – mivel a főhercegnek tőle jól ismert egyéniségével ellenkezőnek találta – biztonság okáért megkérdezte tőle, hogy a kívánság valóban tőle származik-e. Soha ilyen felindultnak nem láttam még a főherceget, mint ekkor, beszélte a titkár. „Tehát az az ember engem ilyen álnoknak, ilyen színésznek, ilyen alakoskodónak merészel tartani?” – mondta magából kikelve. „Minden másban inkább eltűröm, hogy ne legyen jó hírem, mint ebben a tekintetben. Az én becsületes lelkem ilyen eljárást nem ismer és nem is fog soha ismerni. Te tedd meg, amit mondtam, ő pedig hivatalát és udvaromat azonnal hagyja el. Sem magamban, sem udvaromban nem tűrök cselt vagy ravaszságot.”

S ennek az embernek adta a sors ellenfélül éppen Bethlen Gábort!

Rackersburgban 1608. február 5-én egy zavargás alkalmával Bánffi György magyar mágnást megölték. Egyes magyarok honfitársuk halálát a helyőrség parancsnokának tulajdonították.

Mivel néhány napra rá majdnem az egész város borzalmas tűzvész áldozata lett, az a hír terjedt el, hogy ha Ferdinánd (ekkor még mint stájer főherceg) a parancsnokot szigorúan meg nem bünteti, az egész Stájert ez a sors fogja érni. Ferdinánd egyes tanácsosai ijedtükben azt ajánlották neki, hogy nagyobb bajok megakadályozására adjon elégtételt a magyaroknak és végeztesse ki a parancsnokot. (A Bocskai felkelés idejében történt a dolog). Ferdinánd ezt válaszolta:

„Ha nem érdemelte meg, nem tűröm a parancsnok kivégeztetését. Igazságtalanságra engem sem fenyegetések, sem veszélyek rá nem visznek. Nem még akkor se, ha az egész tartományt felégetik; nem még akkor se, ha feleségemmel és gyerekeimmel együtt koldulni menni leszek kénytelen.”

Sokszor szokta mondogatni, hogy „inkább meghalok, mintsem bárkivel igazságtalanságot cselekedjem”. „Azt talán nem tudta elérni – teszi itt hozzá gyóntatója –, hogy törvényszékei egyikében se hoztak soha igazságtalanul ítéletet (ez természetes, teszem hozzá én), azt azonban állíthatom, hogy az ő tudtával és akaratával ilyesmi sose történt meg. Egy uralkodó se tudhat mindent. Még ha állandóan nyitott szemmel jár is, sok dolog akkor is szükségképpen elkerüli figyelmét.”

Mikor Stájerben átvette az uralmat és felszólította a rendeket a hűségeskü letételére, s azok azt felelték, hogy leteszik, ha ő is megújítja azokat az engedményeket, melyeket apja a protestánsoknak megadott (láthatjuk, mennyire el volt akkor már terjedve még a stájer rendek között is a protestantizmus), Ferdinánd azt felelte nekik, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz. Neki a hűség alattvalóitól feltétlenül, nem pedig feltétellel jár. A rendek aztán feltétlenül letették az esküt, ő pedig azon a címen, hogy a rendek visszaéltek a kapott szabadságokkal, visszavette a protestánsoknak apjától megadott engedélyeket.

Hogy ez a visszaélés mennyire igaz volt, nem pedig csak kitalált ürügy, arra bőséges bizonyítékokat hoztunk már fel akkor, mikor a stájer protestánsok erőszakosságára és fanatizmusára hoztunk fel adatokat. De e korban egyébként is minden fejedelem, akár katolikus volt, akár protestáns, korlátlanul rendelkezett alattvalói vallásával. Pfalzban például a választófejedelmek egymás után négyszer kényszerítették alattvalóikat arra, hogy először katolikusból lutheránussá, aztán lutheránusból kálvinistává, aztán kálvinistából újra lutheránussá legyenek.

Sajátságos, hogy Ferdinándnak akkor már többségükben protestáns, s mint láttuk, legerőszakosabb és legféktelenebb protestáns stájer alattvalóit mégis minden nagyobb ellenállás vagy baj nélkül sikerült újra katolikussá tennie. E sikert is főképpen jóságának és szelídségének köszönhette, mert a lényegben hajthatatlan volt ugyan, de annál jobb, szelídebb és türelmesebb volt az eljárásmódban.

Az 1599-es grazi tartománygyűlésen például a stájer protestánsok szónoka Ferdinánd jelenlétében olyan kíméletlen és durva hangon beszélt a főhercegnek a protestánsok elleni eljárásáról, hogy még hittestvérei is, azok, akik a beszéddel megbízták, meghökkentek és maguk is érezve, hogy a főherceg ezt tőlük nem érdemelte meg, szégyenkeztek miatta. Ferdinánd azonban alázatos türelemmel hallgatta a sértést, s noha ekkor már volt elég ereje ahhoz, hogy büntetést alkalmazhasson, nemcsak nem büntetett, hanem még csak vissza se utasította a vakmerő gyalázkodást. Neki elég volt az, hogy hőn szeretett alattvalóit az igazságnak visszaszerezhette. Ennek fejében szívesen volt hajlandó minden személye ellen irányuló megbántást eltűrni. Ami csak rá volt sérelmes, az nem számított szemében, sőt – mint a megkorbácsolt apostolok Jézus feltámadása után – örült, hogy az igazságért szenvedhetett.

Abban az időben olyan szokatlan dolog volt, hogy egy fejedelem alattvalóitól sértéseket szótlanul zsebre vágjon, hogy a protestánsoknak észre kellett venniük Ferdinánd magatartása mögött megbúvó nagy szeretetet. Ezért sikerült neki tartományai egyébként oly ijesztően fanatikus protestánsait aránylag egész simán újra katolikussá tennie. Kétségtelen azonban az is, hogy ez a könnyűség – mint már ki is emeltük – annak is bizonyítéka, hogy azok a protestánsok nagy szájuk és erőszakosságuk miatt (épp úgy, mint más forradalmárok) csak látszottak nagy hatalomnak, sőt többségnek, de a valóságban nagyon is kisebbség voltak.

Protestáns részről császár korában is sok gyalázkodó, gúnyoló és rágalmazó iratot terjesztettek Ferdinánd ellen. Ő sose nyomoztatott ez iratok szerzői után, sőt még arról se gondoskodott, hogy a tárgyilagos igazságot feltáró elleniratokkal megcáfoltassa őket (pedig a gonoszok ezt még akkor is megteszik, mikor nincsen igazuk). Az ő nagy lelke és becsülete olyan jó bor volt, melynek nem tartotta szükségesnek a cégért, sőt még a vetélytársa rágalmait is könnyen kibírta. (Sajnos, csak elméletben, mert a gyakorlatban bizony úgy el tudták rágalmazni, hogy még ma, 300 év múlva is befeketíti emlékét.)

Uralkodása alatt Bécsben sorozatos bűntények miatt halálra ítéltek egy embert. Az is bűnei közé tartozott, hogy a császárt ismételten gyalázta s az ítélet el is sorolta azokat a tűrhetetlen kifejezéseket, melyeket a császárral szemben használt. Ezért – az akkori törvényeknek megfelelően – az ítélet úgy szólt, hogy kivégzése előtt ki kell tépni a nyelvét. Noha akkoriban az effajta ítéletek Európa minden országában mindennaposak voltak, Ferdinánd mégis törölte az ítéletnek a nyelv kitépésére vonatkozó részét s elrendelte, hogy azokat a kifejezéseket is hagyják ki az ítélet szövegéből, melyeket ellene alkalmazott. Amit az ő személye ellen vétett, azt nem vette tudomásul s azért nem is büntette ő. Csak azzal törődött, hogy az előtt legyen becsülete, aki a szíveket és veséket vizsgálja.

Igen jó emberismeretre vall Deák Farkas az a megállapítása, hogy az erdélyiek (s szinte mindenki) bűneit főképpen a „hamis nagyravágyás” és „az égre merészkedő kevélység” okozza. De ez egy uralkodóban még veszélyesebb, mint egy főúrban, mert a kevélységre még több oka és kísértése van s a hiúsága ellen vétkezők eltiprására is több a lehetőség. Viszont egy szenvedélyét se oly nehéz megtörnie az embernek, mint éppen ezt. De ha még egy nincstelen parasztnak vagy segédmunkásnak is nehéz a becsmérlést megtorlatlanul tűrnie, milyen nehéz lehet elkényeztetett, hízelgőktől körülvett és mindenben kiszolgált uralkodónak!

Hogy tudták volna hát a kevélységet és a haragot megtörni magukban azok az erdélyi főurak, akiket felekezetük egyenesen önérzetre nevelt; akiknek felekezete az önlealacsonyítást nemcsak kívánatosnak nem tartotta, hanem egyenesen elítélte? Őket felekezetük még a gyónásban megtörténő időnkénti megaláztatástól is felmentette, mert hiszen a protestantizmus szerint a fülgyónást nem a kereszténység és az eredményes lelki élet, hanem egyedül csak a papi uralomvágy kívánja.

Pedig hát okosan és állandóan gyakorolt önkéntes önmegalázások nélkül lehetetlenség megtörni az emberben „az égre merészkedő kevélység” bestiáját, még kevésbé akkor, ha az az ember elkényeztetett és hatalmában elbizakodott feudális nagyúr, vagy természeténél és idegalkatánál fogva amúgy is féktelenségre hajló és dicsősége fényében elbizakodott modern író, művész vagy tudós, de legkivált nem, ha korlátlan uralkodó az illető. Ferdinándnak ezt is sikerült megvalósítania magában és összes erényei között ezt kell benne legjobban bámulnunk s tisztelnünk, bár – érdekes és szomorú – ellenfelei gyűlölete éppen ezt nézi le benne a legjobban.

Egyszer gyóntatója akkor kereste fel, mikor szentírásolvasása keretében éppen a Királyok Könyvét fejezte be. (Mint láthatják hívő protestánsaink, ő éppúgy bibliázott, mint ők. Nem lehet tehát igaz, hogy az Egyház tiltotta a Szentírás olvasását.) „Milyen kevesen vannak a zsidó királyok között – mondta a papnak –, akiket dicsér az Isten szava! A legtöbbjük gonosz erkölcsű volt és romlott. Nem egy még azok közül is, akiket az írás dicsér, a nagy tettek után büszkeségétől elkapatva rossz útra tért. Még a jámbor királyokat is igen nagy veszély fenyegeti a kevélység miatt... Remélem, hogy Isten engem megszabadít ettől a veszélytől. Én mihelyt azt a jelentést kapom, hogy valami szerencsésen sikerült, meghajtom térdemet, hálát adok az Istennek és azt mondom: az ő műve volt ez, nem az enyém.”

Mikor 1634-ben a nordlingeni nagy győzelem hírét megkapta, az örömtől és a meghatottságtól patakokban omlottak a könnyei, mikor a jelentést bizalmasának (bizonyára annak a gyóntatójának, aki mindezt írja) felolvasta.

Más nem sírt, hanem nevetett volna ilyenkor napokon át, sőt tivornyázott volna utána örömében. (Hogy Bocskai például így tett, arra kútfői bizonyítékot is hoztunk fel.)

Aztán hozzátette: „Nagyot cselekedett velünk az Isten. De én megmaradok tovább egyszerűségemben, s ami engem illet, ezután még alázatosabb leszek, mint eddig voltam.”

Egy igen híres hadvezér (bizonyára Wallensteinre céloz a szerző) Ferdinánd egyik titkos tanácsosa előtt azt a véleményét fejezte ki, hogy Ferdinánd az utolsó Habsburg császár. Többet már nem fognak a németek a családból választani császárt, mert eddig hatalmuk és gazdagságuk tette őket alkalmassá erre a legfőbb méltóságra, de Ferdinánd pazar nagylelkűsége miatt már a hadsereg is legyöngült s most már a Habsburgoknak se gazdagságából, se hatalmából nincs meg már semmi. Eljutottak már a szegénységhez, sőt közel állnak a nélkülözéshez.

Ferdinándnak besúgták ezt a lesújtó véleményt. Ezt válaszolta rá: „A mulandó dolgoknak megszabott idejük van. Születnek, fejlődnek, elpusztulnak. Lehet, hogy az ő személyében megszűnik a Habsburgok hatalma, és ha ez Istennek így tetszik, ő ennek nemcsak ellene nem szegül, hanem még csak nem is szomorkodik miatta. Isten az ő tetszése és akarata szerint ennek vagy annak a személynek vagy családnak ad birodalmakat, s hogy ezt megtehesse, ehhez neki nincs szüksége sem emberi gazdagságra, sem hatalomra. Isten I. Rudolfot a császári trónra emelte, pedig a hatalmát vagy gazdagságát össze se lehetett hasonlítani azzal, mellyel a Habsburg főhercegek ma Isten jóvoltából bírnak.”

Egyszer, mikor a harmincéves háború viszontagságai közepette különösen rosszul álltak a birodalom ügyei, Ferdinánd így intézte el a kérdést és így nyugtatta meg aggódó híveit: „Tegyük meg, ami rajtunk áll, és hagyjuk magunkat is, ügyeinket is Isten vezetésére. Legyünk mindenben azonosak az ő akaratával. A gondunk arra legyen, hogy az égbe jussunk és üdvözüljünk: a többit elintézi majd az Isten.”

Neki valóban sokkal fontosabb volt az, hogy üdvözüljön, minthogy csatákat nyerjen még akkor is, mikor attól kellett félnie, hogy napok múlva már elvesztett birodalmából menekülnie kell. Lehet-e dölyfős, lehet-e bosszúálló, lehet-e igazságtalan, lehet-e törvénytipró az ilyen ember?

1616-ban, mikor még nem volt elhatározott dolog, hogy ő lesz a család s vele a birodalom feje, azt a hírt kapta Grazban, hogy Miksa főherceg, II. Mátyás császár testvére, ernyedetlenül fáradozik ügyében, s császári bátyjának kijelentette, hogy addig el nem hagyja Prágát, míg Ferdinándot a trón örökösévé nem tette. Ferdinánd kérte az éppen nála járó jezsuita rektort, hogy imádkozzanak ügyéért, de csak akkor, ha Istennek is ez az akarata. Aztán ezt tette hozzá:

„Atyám! Minden dicsekvés vagy önteltség nélkül mondhatom: Minden nap így imádkozom Istenhez: Ha a Te dicséretedre és dicsőségedre, nekem pedig üdvömre szolgál az, hogy nagyobb legyek, mint amekkora vagyok, magasztalj föl és én dicsőítelek Téged. Ha az van a Te dicsőségedre és magasztalásodra és az én üdvösségemre, hogy megmaradjak abban az állapotban, melyben vagyok, tarts meg tovább is benne és én dicsőítelek Téged. Ha pedig az van a Te dicsőségedre és az én üdvösségemre, hogy kevesebb legyek, alázz meg és én akkor is dicsőítelek Téged.”

Csodálkozhatunk, hogy Isten ezt az embert megdicsőítette?

Még szebb és még jellemzőbb azonban, amit akkor mondott, mikor 1627-ben második feleségének káprázatos külsőségek közepette megtartott koronázása után visszavonult lakosztályába:

„Teljesen olyannak tekintek minden királyi vagy császári dicsőséget, mint egy színielőadást. Végignéztem már olyan színdarabot, melyet ifjak játszottak a kollégiumi előadásokon és végignéztem már feleségemnek és fiamnak koronázását. A szereplő királyok és a szereplő diákok között nem találtam más különbséget, mint csak azt, hogy azok csak néhány óráig uralkodtak, ezek pedig néhány évig. A kétféle dicsőség nem lényegében, hanem csak egy kis időtartamban különbözik.”

Említettük, hogy II. Ferdinánd felöltözés előtt minden reggel egy teljes óráig imádkozott. Imádsága révén mindig elmondott még hét „Miatyánkot” és hét „Üdvözlégyet” trónörökös fiáért, aztán Krisztus öt szent sebe tiszteletére mindig ötször egymásután megcsókolta a földet.

Lehet, hogy ezzel nem imponál minden olvasónknak. Bizonyára Deák Farkas erdélyi kálvinista főurainak se tetszett volna s nem tetszik természetesen Coxe-nak se. Ők az ilyen imádságot bigottságnak, babonaságnak, vallási fanatizmusnak gondolják s lenézik. Pedig ha nem homályosítaná el tisztánlátásukat a pogány gőg és a felekezeti elfogultság, akkor ebben is helyeselniük kellene II. Ferdinándot. Hogy ugyanis ők benne ezt ellenszenvesnek találják, éppen abból a gőgből származik, melyből honfitársuk és hittestvérük, Deák Farkas minden bűnüket eredezteti, és éppen ez az, ami miatt neki keserűen kell megállapítania, hogy nem használ ellene se a vallásosság, se az igaz hazafiság, mert az ember – sajnos – mindig csak ember marad.

A földet csókolgató II. Ferdinánd sem született ilyen alázatos embernek.

Mint minden emberben, Ferdinándban is volt veleszületett kevélység. Mivel nem volt tucatember, tehetséges is volt és főhercegnek s császárnak született, valószínűleg nem kis adag volt meg benne belőle. Fiatal korában Münchenben például nézeteltérés is volt közte és unokatestvére, bajor Miksa között azért, mert főhercegi rangjára hivatkozva vele szemben elsőbbséget követelt magának. II. Ferdinándban tehát nemcsak volt önérzet, hanem veleszületett kevélysége talán még nagyobb is volt az átlagemberénél. Rajta is meglátszott Deák Farkas megállapításának igazsága, hogy hiába, az ember is csak ember.

De ha aztán a természeténél fogva is gőgre hajló ember még főhercegnek is születik, sőt főhercegből hamarosan császár lesz, még sokkal nehezebb számára, hogy gőgjének rabja ne legyen, mint a közönséges embernek, sőt mint egy erdélyi kálvinista főúrnak. Az uralkodó ugyanis sose bírálattal, hanem mindig csak hódolattal, sőt hízelgéssel találkozik s neki sokszor maga a józan ész is tiltja az alázatosságot, hiszen neki tekintélyt kell tartania s e személye iránti tiszteletet a köz érdekében is meg kell követelnie.

Ezért tartotta szükségesnek az okos II. Ferdinánd (akinek mint császárnak, a nyilvánosság előtt állandóan úgy kellett viselkednie, mint aki feddhetetlen, nagyobb és több, mint a többi ember, s akinek ezért maga iránt tiszteletnyilvánításokat kellett elfogadnia, sőt megkövetelnie), hogy legalább a hálószobájában, tehát ott, ahol senki se látta, legyen alázatos s ott még jobban megalázza magát, mint az átlagember. Ott figyelmeztette magát naponta arra, hogy ő is épp úgy por és hamu, mint a többi ember s Krisztus öt szent sebéből a vér az ő bűnei miatt is hullott.

Igaz, hogy a föld megcsókolása csak külsőség s az ember – igaza van Deák Farkasnak – annyira gyarló, hogy akkor is megmaradhat gőgös, égre törő embernek, ha naponta a földet csókolgatja, mert még ezt is könnyebb megtenni, mint belsőleg megváltozni s szenvedélyeket kiirtani a lélekből. Igaz azonban az is, hogy noha külsőségekkel nem lehet elintézni s pótolni a belső megváltozást, de igenis, elő lehet velük segíteni. Egész bizonyos, hogy a Rettenetes Ivánok nem szokták a földet csókolgatni, de még a Katalin cárnők, angliai Erzsébetek, Nagy Frigyesek, Napóleonok, Hitlerek vagy Sztálinok, de Bethlenek és Bocskaiak se. Egészen bizonyos, hogy azok a kálvinista erdélyi főurak se, akiknek életét Deák Farkas tanulmányozta és elítéli.

Az ember – hacsak nem külön színésznek nevelte magát – általában úgy viselkedik külsőleg, ahogy belsőleg érez. Száz közül legalább kilencven esetben a viselkedéséről meg lehet ismerni, ki az alázatos és ki a gőgös ember. Aki minden nap megcsókolja a földet, mégpedig azért, hogy magát esendő voltára és bűneire figyelmeztesse, az bajosan maradhat gőgős, dölyfös ember, vagy ha igen, legalábbis nem marad annyira dölyfös, mint amilyenné enélkül fejlődött volna.

Okos külsőség volt ez tehát Ferdinándban, nem pedig fanatizmus vagy bigottság, s bizonyára mindenki egyetért velem abban, hogy ha ebben a külsőségben az erdélyi kálvinista főurak is követték volna, Deák Farkas kevesebb elszomorító dolgot talált volna életükben. Az is kétségtelen, hogy Katalin cárnő, Napóleon, Hitler és Sztálin is egész más ember lett volna, ha II. Ferdinánd e „babonás” külsőségét naponta gyakorolta volna. Akkor Katalin bajosan küldte volna másvilágra cári férjét, Napóleon aligha borította volna vérbe egész Európát, Hitler nem irtotta volna ki a zsidókat s nem tette volna tönkre Németországot s Sztálin se vált volna proletárvezérből olyan kényúrrá, hogy halála után még elvtársainak is szégyenkeznie kellett miatta.

Ha valakiben az, hogy császár, mégpedig olyan császár, aki nemegyszer már ott tartott, hogy az egész világ ura lesz s minden ellensége lábainál hever, naponta a földet csókolgatja, csodálat és meghatottság helyett ellenszenvet kelt, ott valami baj van. Az ilyen embert valaki vagy valami félrevezette. Valószínűleg az elfogultság és az oktalan felekezeti vagy „hazafias” gyűlölet.

Ez teszi képtelenné arra, hogy az önkéntes és önzetlen és a kényszerből vagy ravasz becsapás szándékával történő (például Bethlen-féle) önmegalázások között különbséget tegyen, s hogy el se tudja képzelni azt, hogy a külsőség nem szükségképpen csak üres külsőség, hanem őszinte, mély belső érzelmek kifejezője is lehet, sőt rendes körülmények között mindig az is.

De hiszen a sok imádság és a föld csókolgatása II. Ferdinándot se akadályozta abban, hogy állandóan háborút viseljen, mondhatná valaki, sőt még abban se, hogy az egész világtörténelem egyik legháborúsabb uralkodója ne legyen; hogy nevéhez ne fűződjék az egész világtörténelem talán leghosszabb és egyik legnagyobb pusztulást és legtöbb szenvedést okozó háborúja.

Igen, feleljük, de ég és föld különbség van Nagy Frigyes, Napóleon vagy Hitler háborúi és II. Ferdinándnak a harmincéves háborúban játszott szerepe között.

Azok maguk idézték elő háborúikat, ők indították el nagyravágyásból uralomvágyból, dicsőségvágyból vagy gőgjükben, vagy addig alázgatták és sértegették ellenfeleiket, míg bele nem kényszerítették őket abba a háborúba, melyet ők mindig fölényes készenlétben vártak, mert minden pénzüket hadseregükre költötték. A bőrükbe is azért nem fértek, mert tudták, hogy hátuk mögött áll a nagyszerűen felszerelt hadsereg, az ellenfél pedig készületlen.

Velük ellentétben II. Ferdinánd szinte bűnös (de feltétlenül keresztény) módon, szinte mindig elhanyagolta a hadseregét. Azt a pénzt, ami arra kellett volna, vagy be se hajtotta alattvalóin vagy hívei bőkezű jutalmazására fordította. Ő nemcsak azt a gőgöt s nagyravágyást nem ismerte; benne nemcsak az a dicsőségvágy nem volt meg, mely különösen a múltban annyi háborúnak volt az oka, hanem még annak a hitnek a terjesztése kedvéért se indított soha háborút, melyről szentül meg volt ugyan győződve, hogy alattvalóival nem tehet nagyobb jót, mintha őket is megajándékozza vele, de amelyről azt is nagyon jól tudta, hogy „abhorret a sanguine: iszonyodik a vértől”.

Őt úgy kényszerítették bele a háborúba elbizakodott, gyűlölni féktelenül tudó, anyagilag kapzsi s az ő készületlenségét nagyon jól tudó s őt nagyon is gyengének gondoló ellenfelei. Hogy nem ő volt az oka, hogy a kirobbant háború aztán harminc éven át tartott, azt is mindenki tudja, aki ennek az állítólagos vallásháborúnak a történetét ismeri. Hiszen még a fia is alig tudta befejezni még akkor is, mikor már egyetlen vágya ez volt.

Ahogyan a cseh protestánsok nem azért lázadtak fel, mert el voltak nyomva, hanem éppen ellenkezőleg, mert olyan függetlenek voltak, hogy a királyi hatalom országukban még egy köztársasági elnökénél is kisebb volt már, de ők még ezt se akarták tűrni csak azért, mert ez a hatalom nélküli király katolikus volt, épp úgy a kommunista propagandához hasonló hazugság volt a német protestáns fejedelmek szájában is az az üres szólam, hogy ők a német „szabadságot” védik a császári zsarnokság ellen (pedig ezt a kortesszólamot még Schiller is komolyan veszi).

Köztudomású, hogy egészen nevetséges volt a hatalomnak az a lehetetlenül kicsiny mértéke, melyet a Habsburg német-római császárok a német fejedelmek fölött gyakoroltak. A történetírók sokszor ki is csúfolják érte a Habsburgokat, hogy még ezt a megalázó helyzetet is eltűrték. Az a kényszer pedig, amit Ferdinánd apai örökségében, Stájerben és Karintiában alattvalói lelkiismeretére gyakorolt, semmi volt ahhoz a zsarnoksághoz képest, mellyel a protestáns angol király vagy a protestáns német fejedelmek bármelyike országában nemcsak a katolikusok, hanem még a más protestáns felekezet híveivel szemben is kifejtett annak ellenére, hogy a protestáns felekezetek egyike se hitt „egyedül üdvözítő” vallásban.

Protestáns vagy nem vallásos alapon álló olvasóinkra bizonyára azok a szép dolgok se lesznek valami meggyőző hatással, melyeket II. Ferdinánd nemi erkölcseinek tisztaságáról mondhatunk. Ők ugyanis a tiszta erkölcsöt egy uralkodóban valószínűleg mellékesnek fogják minősíteni. Ebben sincs igazuk. Itt is az a baj, hogy nincsenek tisztában azzal, amiről szó van. Ez is egyik oka aztán annak, hogy még saját hitfelük, Deák Farkas is azt kénytelen megállapítani, hogy nemcsak a hazaszeretet, hanem még a vallásosság se tudja őket megóvni egyes kirívó, nagy bűnöktől.

II. Ferdinándról gyóntatója, aki minden titkos gondolatát ismerte, írja (a jó elbeszélése nem esik a gyónási titok alá, csak a rosszé), hogy a házasságáig nőt nem érintett. Kétszer házasodott és két házassága között hat évig volt özvegy: ez az özvegységben töltött idő harminchat éves korától negyvenkét éves koráig, tehát abban a férfikorban volt, mikor legerősebbek a test ösztönei. Abban a korban, mikor az ifjúkor idealizmusa rég elmúlt már, de az önmegtartóztatás még nehezebb volt számára, mint az ifjúkorban, mert első házassága folyamán már hozzászokott a nemi élethez.

II. Ferdinánd e hat év folyamán is bűn nélkül tudott maradni, noha – mint gyóntatója írja – sem a heves vágy, sem az alkalom nem hiányzott volna a bűnre. Bizonyára az a sok lelki küzdelem, melyet neki ez a hat év okozott, az is hozzájárult ahhoz, hogy másodszor is megházasodott. Özvegysége alatt vezeklő (kínzó)-övet is használt s bizonyára ekkor működött leggyakrabban az a korbács is, mellyel a Krisztus igája ellen lázadó testét fékezni és büntetni szokta, és amelyről gyóntatója azt írja, hogy „a mai napig megvan, befecskendezve attól a vértől, mely ilyenkor felszaggatott testéből kiserkent”.

II. Ferdinánd tehát nemcsak a földet szokta csókolgatni, ami magába véve nem is kerül olyan nagy fáradságba, hanem még ostorozni is szokta magát, mégpedig egész vére omlásáig, azért, hogy testét az erkölcsi törvények megtartására könnyebben rászorítsa.

Említettük, hogy a nem keresztény világnézeti alapon álló embereknek nem nagyon imponálnak a Habsburgok tiszta erkölcsei (I. és II. Ferdinánd, I. Lipót, Mária Terézia, I. Ferenc, V. Ferdinánd a legkiválóbbak e tekintetben köztük), még kevésbé II. Ferdinánd vezeklőöve és korbácsa, melyet önmagával szemben szokott használni. Sőt egyenesen bosszantják őket, ha ezekre hivatkozunk és nagy fölényesen tudtunkra adják, hogy olyan emberektől, akik mások kormányzására vannak hívatva s ezért milliók sorsa függ tőlük, nem önsanyargatást várunk s nem is azt kell néznünk, hogy kirúgott-e néha a hámból s közben esetleg a feleségét is megcsalta-e, hanem azt kívánjuk tőlük, hogy nagystílűek legyenek. Hogy legyenek tehetségesek, nagy munkabírásúak, fáradhatatlanok, tevékenyek, találékonyak, mindennel törődők, hadvezérek, jó emberismerők, rendet tartani tudók, széles látókörűek, jó politikusok, egy szóval, hogy olyan képességeik legyenek, melyekkel alattvalóikat felemelni és boldogítani tudják, vagy legalábbis könnyebbé tudják tenni számukra a létet.

Akik milliók életéért felelősek, azokban szerintük egyenesen sajnálatosnak kell tartanunk, ha azt az energiát, melyet alattvalóik, a közügy szolgálatába kellett volna állítaniuk, az egyéni ösztöneikkel való harcban fecsérelték el s fő gondjuk nem arra volt, hogy a közügyet szolgálják, hanem arra, hogy tiszta testtel menjenek a házasságba, vagy mint férjek, megtartsák a házassági hűséget, hogy szorgalmasan járjanak misére és pénteken sose egyék meg a húst.

Egy magánemberben talán dicséretes dolog ez is, de népek és országok vezetői irányában sokkal nagyobb, illetve egészen más igényekkel lépünk fel. Ha bennük csak a magánember erényeit találjuk meg, még nemcsak nem magasztalhatjuk, hanem sokszor egyenesen el kell marasztalnunk őket. Az ilyen ember még nem nagy uralkodó, sőt mint ilyen, lehet egészen törpe is. A Habsburgok pedig ilyen törpe uralkodók voltak.

Nagyon téves ez az érvelés. Köztudomású, hogy az uralkodóktól s általában a közszereplőktől a tömegek a magánemberek erényeit is megkövetelik. Mutatja ezt, hogy az uralkodók és a közéleti férfiak magánélete körül majdnem oly fokban burjánoznak a pletykák, mint a papok élete körül. A tömegek irántuk e tekintetben is majdnem olyan kényesek, mint a papok iránt. Régen minden forradalom, minden politikai felfordulás, minden nemzeti katasztrófa az uralkodók udvarában és a vezető körökben elburjánzott erkölcstelenség és egyéni romlottság és a miatta keletkezett országos botránkozás és elkeseredettség miatt tört ki.

Hogy anyagi jólét, kultúra, közbiztonság és jó igazságszolgáltatás legyen, ahhoz jó kormányzás kell, ez pedig nem lehetséges rend nélkül. Rend pedig másképp nem lehet, mint csak akkor, ha van parancsoló és ez a parancsoló vagy a parancsolók érvényt is tudnak szerezni akaratuknak, rendeleteiknek, azaz ha van törvénytisztelet és engedelmesség. Engedelmeskedni azonban senki se szeret, sőt az ember már természeténél fogva ellenszenvvel viseltetik azok iránt, akik felette állnak, akik parancsolnak neki, s akiknek ő engedelmeskedni köteles. Ez az öntudatlan ellenszenv megvan még akkor is, ha a hatalom birtokosai okosan és mérsékelten élnek hatalmukkal.

A szabadságra való törekvés tulajdonképpen azonos az önfenntartó ösztönnel s ezért terhes az emberre minden megkötöttség. Az emberek kelletlenül tűrik a jármot, még az olyan jármot is, mely tulajdonképpen nem is járom, mert ők maguk is látják szükséges voltát. Minél jobb módú, minél értelmesebb valamely egyén vagy nép, annál jobban kívánja az önállóságot, a függetlenséget s annál nehezebben viseli ennek hiányát. Azért ellenőrzi olyan szigorúan feljebbvalói, vezetői tetteit, erkölcseit, hogy ürügyet, okot találhasson az engedelmesség megtagadására s bosszút állhasson az ő függetlensége és szabadsága megcsonkítóin, noha egyébként maga is tudja, hogy erre a megcsonkításra a közügy érdekében szükség van.

Ezért a politikai vezetőkben (de különösen a régi kor még szinte korlátlan hatalmú uralkodóiban, akik szinte természetfölötti tiszteletet követeltek meg és élveztek személyük iránt) még fontosabb a tiszta erkölcs és kifogástalan egyéni élet, mint az egyszerű emberekben. Nekik, mivel már maga a létük, már maga az, hogy királynak, parancsolónak, mások felett állóknak, felelősségre nem vonhatóknak születtek, bizonyos tekintetben bűn volt a tömeg szemében. Ha ők ezt a „bűnüket” még egyéni bűneikkel is tetézték, ha alattvalóik állandóan tivornyáikat, kicsapongásaikat, szeretőikkel való botrányaikat hallották; ha alattvalóiknak azt kellett látniuk, hogy a parancsolást, a kiváltságos helyzetet nem kötelességnek, nem szolgálatnak, hanem az erkölcstelenségre szóló menedéklevélnek tekintik, akkor az egész állami élet, az egész társadalom alapját rendítették meg.

Erős és tartós csak az az állam, csak az a társadalmi rend lehet, melyben a tömegek tisztelik a vezetőket és bíznak bennük. Ha tisztelet helyett irigységgel, sőt gyűlölettel néznek rájuk, a politikai összeomlás csak idő kérdése. Hogy fizesse az alattvaló szívesen vagy lelkiismeretből a nagy adót, ha állandóan azt hallja, hogy az államfő vagy egyéb vezetői, akiknek a kezébe az adója megy, pazarolnak, tivornyáznak, dőzsölnek, szeretőket tartanak s ezekre olyan összegeket pazarolnak, melyekből ezrek élhetnének?

Amilyenek a királyi udvar erkölcsei voltak, előbb-utóbb olyanokká váltak a nemzet, a nép, a tömegek erkölcsei is. Lehetséges-e, hogy hosszabb időn át vallásos és törvénytisztelő legyen az a nép, melynek uralkodója és vezetői vallásosságot hirdettek ugyan, sőt vallástalanságért még büntették is alattvalóikat (régen így volt), mindenki tudta azonban róluk, hogy ők maguk Istenben is alig hisznek, de legalábbis az életük olyan, mintha nem hinnének benne?

A régi uralkodók embertől felelősségre vonhatók nem voltak, még az emberek összességétől, a nemzettől se, de azt elismerték, hogy Istennek felelősséggel tartoznak, s hogy az Isten, a vallás törvényei rájuk nézve is épp úgy kötelezők, mint alattvalóikra. Ha azonban alattvalóik a gyakorlatban ennek éppen az ellenkezőjét látták, nem lehetetlen kívánság volt-e azt várni tőlük, hogy legalább olyan esetekben, melyeket ellenőrizni s így büntetni nem lehet, ők maguk is túl ne tegyék magukat a vallás és erkölcs előírásain?

Magánéletének erkölcse tehát az uralkodóban még fontosabb, mint az egyszerű emberekben. Ez benne még fontosabb, mint a nagy tehetség, a munkabírás, a széles látókör és a jó emberismeret. A közéletben is az egyéni feddhetetlenség az alapja mindennek. Jólelkű uralkodóra is lehet bosszankodni, ha tehetetlen, ha könnyen becsapható, ha kényelmes, ha szűk látókörű, ha tehetségtelen. Ebből is keletkezhetne felfordulás és politikai összeomlás. Tény azonban, hogy csak ebből forradalom, felfordulás még sose keletkezett. Az ilyen uralkodókat csak azért gyűlölték, mert a felforgatók meg is rágalmazták őket, bűnöket is rájuk fogtak s a tömegek a rágalmakat elhitték. Csak a tehetségtelenségük miatt még nem gyűlölték volna meg őket alattvalóik annyira, hogy még felfordulás árán is elkergessék őket maguk fölül. Igazán gyűlölni csak a bűnt, az erkölcsi elfajultságot tudják a tömegek s a felforgatók éppen ezért tartják szükségesnek, hogy a gyönge királyok ellen rágalmakat is terjesszenek s erkölcseiknek is rossz hírét költsék.

Ellenben ha egy népnek olyan uralkodója van, akiről alattvalói tudják (pedig ha a valóságban így van, akkor előbb-utóbb ezt is megtudják), hogy az élet még olyan örömeit se élvezi, melyeket még egyszerű alattvalói is élveznek; ha tudják, hogy télen fűtetlen szobában didereg, sőt véresre ostorozza magát olyan bűnökért, melyeket alattvalói követnek el inkább, mint ő; ha tudják róla (mint a legtöbb Habsburgról tudni lehet), hogy tisztán ment a házasságba (köznemes alattvalói közül hány mondhatta ezt el magáról, sőt hány még jobbágy alattvalói közül is?), feleségét soha meg nem csalta s még a böjtöt is jobban megtartja, mint egyszerű alattvalói, mennyivel könnyebb akkor rendeleteinek engedelmeskedni, mennyivel könnyebb az adót fizetni (így nem lehet arra gondolni, hogy nem arra költik, amire kell és amire kérik), mennyivel könnyebb ilyenkor a vezetőség iránt bizalommal viseltetni s tisztelni s megtartani azokat a törvényeket, melyeket az ilyen uralkodó kibocsát!

Kell-e ilyen uralkodó alatt attól félni, hogy ok nélkül háborúnak teszi ki népét; hogy csak azért kell a népnek vérét ontania és szenvednie, gyerekeit „a haza oltárán” feláldoznia, mert uralkodóját megmérgesítették, vagy jómódjában nem fér a bőrébe, vagy mert dicsőségre szomjazik?

Az olyan királyok alatt, akik feleségükig és feleségük mellett és feleségük halála után nem érintettek nőt, akik naponként óraszám imádkoznak, a földet csókolják, sőt vezeklőövet hordanak s magukat véresre ostorozzák: van és lehet felsőbbségtisztelet. Az ilyen országban nem irigylik annyira azt, aki gazdag és nagy. Itt könnyű, vagy legalábbis könnyebb a szegénység és a megalázottság keresztjét viselni és az engedelmesség keserves kenyerét enni azoknak, akikre a Gondviselés ezt a sorsot mérte.

Hiszen köztük és királyuk közt csak annyi a különbség, hogy ők azért, mert kénytelenek, királyuk pedig azért, mert ő se akar jobb sorsot, mint alattvalói s ezért a szenvedéseket önként vállalja magára. Az ilyen uralkodók alatt nem lehet cinikuskodni. Az ő országukban nem maszlag a jó és az igaz hirdetése. Ott nem vizet prédikálnak s bort isznak. Ott az uralkodó nemcsak parancsol, hanem példát is ad.

Lehet, hogy a XX. század vallástalan cinikusai nem tisztelettel, hanem lesajnálással néznek az olyan uralkodókra, mint II. Ferdinánd volt, de annyi bizonyos, hogy forradalmat, melynek oka mindig az elkeseredett gyűlölet, ők se csinálnak ellene, s ha igen, akkor nem a nyomor, nem is az elkeseredés vagy a megsértett igazságérzet forradalmát, hanem egyszerűen csak a rosszaságét.

Hogy II. Ferdinánd a feleségén kívül nem érintett nőt, sőt hogy még a földet is szokta csókolgatni, hogy vezeklőöve is volt, sőt korbácsolni is szokta magát, természetesen csak kevesen tudták alattvalói közül. Nem azért csinálta ugyanis, hogy reklámot csináljon magának belőle s dicsérgessék érte.

Annyi azonban bizonyos, hogy olyan élet, mint amilyet II. Ferdinánd élt, nem maradhatott sokáig titokban s így a tömegek lelkületére való előnyős hatása is előbb-utóbb megnyilvánult. (Látni fogjuk majd később, hogy például II. Ferdinánd unokájának (I. Lipótnak) hasonlóan szent életét nemcsak Wesselényi nádor és Rákóczi Ferenc tudta, hanem még a Felső-Tisza menti kálvinista köznemesek is mind tudták, még azt is, hogy jezsuita gyóntatója is milyen szent életű.)

Annál magasabb rendű ember valaki, minél jobban le tudja győzni magában a minden emberben benne lakó állatot, vagyis testi ösztöneit. Ezek legerősebbike az önfenntartó ösztön, az önzés (ez ellen védekezett II. Ferdinánd a föld megcsókolásával, vezeklőövvel és ostorozással, no meg a hívei irányában gyakorolt szinte őrült bőkezűségével). Az utána következő leghatalmasabb ösztön pedig a nemiség, a fajfenntartó ösztön. Aki a nemi ösztönt mindig le tudja magában győzni, az bizonyára más tekintetben, például felebarátai irányában is tud tökéletes lenni. A legtöbb embernek a méreg, a düh és a bosszúállás, a haszonlesés, az álnokság, a hiúság, a zsarnokság, a kegyetlenség (tehát olyan bűnök, melyek megfékezését a vallástalanok is szükségesnek és tiszteletreméltóknak tartják) legyőzésére se kell nagyobb erő, sőt sokszor még akkora se, mint a nemi ösztön legyőzésére. Nem kell tehát nagy képzelőerő annak belátására, hogy az, aki a nemi ösztönök tekintetében olyan önzetlen tudott lenni, mint II. Ferdinánd (s mint látni fogjuk, majdnem minden Habsburg uralkodónk), az tudott magában uralkodni olyan bűnök tekintetében is, melyeket a tehetséges uralkodók bámulói is fontosnak tartanak.

De nemcsak okoskodással lehet bizonyítani azt, amit itt állítunk, hanem bizonyítják (a posteriori [utólagosan]) a tények, a történelem is. Sokszor kiemeltük már s fogjuk még ezután is kiemelni, hogy a „tehetséges” Bocskaiak, Bethlenek, Hohenzollernek, Napóleonok, Hitlerek, Sztálinok uralma és hatalma milyen hamar elenyészett, míg a „tehetségtelen” Habsburgoké 600 éven át tartott. Vajon mi másért, mint azért, amit most bizonyítottunk: a tiszta erkölcseik miatt?

Ha Deák Farkas mindezt tudta volna II. Ferdinándról, amit mi tudunk, akkor – a kálvinizmus alapján tett megállapításával ellentétben – bizonyára ő is belátta volna, hogy van olyan vallásosság is, mely még a tőle tanulmányozott kálvinista erdélyi főurakat és fejedelmeket is meg tudta volna szabadítani azoktól a nagy bűnöktől, melyről ő lemondó pesszimizmussal azt volt kénytelen megállapítani, hogy nincs a földön az az orvosság – még az igaz hazaszeretet és a vallásosság se –, mely meg tudná menteni tőlük az embereket.

Nem kellett volna ehhez más, mint csak ahhoz az annyira gyűlölt jezsuitizmushoz folyamodni, melyet Deák Farkas hitfelei Erdélyből száműztek. Vajon miért gyűlölték ők éppen ezt annyira, hogy még a vallásszabadság nekik szentséges szent elvét is lábbal tapodták miatta? Talán azért, mert nem ismerték, tehát tulajdonképpen épp úgy nem tudták, hogy mit cselekszenek, mint Krisztus keresztre feszítői? Vajon talán – éppen ellenkezőleg – azért, mert nagyon is jól ismerték, de az önmaguk keresztre feszítésétől, az önmegtagadástól annyira irtóztak, annyira magas volt nekik, hogy még látni se akarták azokat, akik erre a keserves mentségre (de egyúttal minden bűn kiirtásának varázsszerére) II. Ferdinándot olyan sikeresen megtanították. Ők bizonyára ezért nem akartak a jezsuiták „karmai” közé kerülni, melyek közé II. Ferdinánd már fiatalon odakerült.

Tudvalevő, hogy régen (II. Ferdinánd korában is például) az uralkodóknak még kezet volt szokás csókolni. (Említettük, hogy a királlyá választott Bethlen elé is kézcsókra járultak azok, akik megválasztották, még a gőgős Thurzó Imre és Szaniszló, Széchi, Illésházy és Rákóczi György is.) Ez a kézcsók természetesen elsősorban a főrangú urakra vonatkozott, mert hiszen közönséges halandónak nem volt alkalma arra, hogy e nagy kitüntetésben részesüljön.

II. Ferdinánd azzal mutatta ki a papok iránti nagy tiszteletét, hogy nekik nem engedte meg, hogy kezet csókoljanak neki, hanem jobbját nyújtotta nekik. Ezt – mondta – szeretete jeléül nyújtja nekik, keze megcsókolását azonban tisztelete jeléül nem engedheti.

II. Ferdinánd minden papnak mindig előre köszönt, s ha emlegette őket, a nevüket sose mondta ki anélkül, hogy az „úr” (világi pap esetén) vagy „atya” (ha szerzetesről volt szó) szót hozzá ne tette volna. Gyóntatóját mindenhova magával vitte, mert – mondta – annak jelenléte van olyan kedves neki, mint az őrzőangyala.

Ismeretes egyébként az a mondása is, hogy ha egy pappal és az őrzőangyalával egyszerre találkozna, a papnak előbb köszönne, mint az angyalnak.

Vajon nem volt-e könnyű tiszteletet adni, engedelmeskedni egy olyan uralkodónak, aki ilyen tiszteletet adott és így engedelmeskedett azoknak, akiknek a lelki világban ő is alattvalója volt? II. Ferdinánd nemcsak alattvalóitól követelte meg az engedelmességet, hanem maga is gyakorolta.

Mikor pótvégrendeletében az Egyház védelmét örököseinek újra annyira a lelkére kötötte, az Egyház szolgáira vonatkozólag ezt írta: „Mivel ennek (az igaz hit megőrzésének) elérésére mindennél hasznosabb eszköz az egyházi renden levő férfiaknak és papoknak tisztelete, gondos védelme és gyarapodásuk előmozdítása, ezért legidősebb fiunkat, a majdan uralkodó urat, Ferdinánd Ernőt és minden fiunkat, örökösünket és utódunkat atyailag és szeretettel intjük és megparancsoljuk nekik, hogy mindnyájan, de különösen az, aki uralkodni fog, a papokat és más egyházi renden levő embereket, az ő házaikat, templomaikat, kolostoraikat, alapítványaikat, földi javaikat, jogaikat tőlem elsősorban figyelmükbe ajánlottaknak tekintsék, őket tiszteljék, szeressék és amennyire csak módjukban áll, védjék és oltalmazzák.”

„Mindenekelőtt azonban hangsúlyozva és külön buzgalommal figyelmükbe ajánljuk a különösen tiszteletreméltó Jézus Társaságot és annak atyáit. Elsősorban azért, mert ők tudományukkal, a szeretett ifjúság oktatásával és példás életükkel az Anyaszentegyházban nemcsak osztrák örökös tartományainkban, hanem minden egyéb országunkban, sőt az egész keresztény világban sokat, jól és üdvösen munkálkodnak a katolikus vallás fenntartása és terjesztése ügyében és rendkívül hűségesen és mindenki másnál jobban fáradoznak, akiket ellenben ez a hálátlan és gonosz világ minden másnál jobban gyűlöl és üldöz. Éppen emiatt szorulnak rá és méltók a nagyobb pártfogásra, gyámolításra és segítségre. Bízunk benne, hogy fent nevezett örököseink és utódaink mindezt szívből meg fogják tenni. Nekünk pedig ez végső törekvésünk és akaratunk.”

II. Ferdinándnak a jezsuiták iránti tisztelete oly nagy volt, hogy igen sokszor mondogatta, hogy ha ő is olyan szabad lenne, mint testvérei, azonnal jezsuita lenne ő maga is.

Coxe, az angol protestáns lelkész (pedig a protestánsok – kivált a régebbiek – között talán még ő a Habsburgok legtárgyilagosabb méltatója) ilyen furcsaságokat is ír:

„Ferdinánd kiváló tehetségekkel és gyors felfogással bírt, de e tehetségeket rossz irányba terelte szerzetesi nevelése. Egyedül veleszületett életerejének köszönhető, hogy nem fajult el egy második Rudolffá.” (Szegény Coxe tehát szentül meg van róla győződve, hogy Rudolf nem elmebeteg volt, hanem csak rosszul nevelték, s ha elmebeteg volt, ezt nem családilag terhelt vére (Őrült Johanna öröksége) és a sok rokonházasság okozta, hanem egyedül csak az, hogy Spanyolországban nevelték.)

„E körülmények miatt elméje korai és orvosolhatatlan elferdülést szenvedett (nem Rudolfé, hanem II. Ferdinándé). Oktatói irányában soha nem szűnő elfogultsággal viseltetett. Egész napokat töltött el társaságukban.”

Coxe tehát annyira megy az elfogultságban – de ugyanakkor II. Ferdinándot vádolja ugyanezzel –, hogy egy fiatalban „az elme orvosolhatatlan elferdülésének” nevezi, ha volt tanítóit és nevelőit tiszteli, szereti és egész életén át ragaszkodik hozzájuk. Ő abból, hogy II. Ferdinánd, aki ugyancsak ismerhette a jezsuitákat, mert hiszen az ő kolostoraikban nevelkedett s akiről ő állapítja meg azt is, hogy éles eszű, tehetséges fiú és ember volt, oly jól érezte magát a jezsuiták körében, hogy képes volt napokat eltölteni közöttük, nem azt a következtetést vonja le, hogy értékes jellemű és nagytudományú embereknek kellett lenniük, hanem azt, hogy értelmére olyan fertőző hatással voltak, hogy idegbeteg, abnormis ember vált tőle.

Coxe tehát normális emberről nem tudja elképzelni, hogy a jezsuitákat szerethesse és jól érezhesse magát társaságukban. Pedig hát a mi protestánsnak született Balassi Bálintunk is így volt velük. Ő is mennyire szerette őket és mily jól érezte magát társaságukban s nem akkor, mikor elméje már gyógyíthatatlanul elferdült, hanem mikor már kizüllötte magát és kezdett megkomolyodni.

Érthetetlen, hogy Coxe az éles eszű Ferdinándot annyira együgyűnek képzeli, hogy korlátolt szerzetesektől hagyja magát orránál fogva vezettetni, sőt veleszületett egészséges idegalkata és életenergiája ellenére egyenesen degeneráltatni, s e sötét lelkek közt ráadásul olyan jól érzi magát, hogy nem tud ellenni nélkülük.

A jezsuiták társaságában Coxe éppen oly jól érezte volna magát, mint II. Ferdinánd, ha nem rágalmakból ismerte s nem keresztényre és művelt emberre annyira szégyenletes elfogultsággal és gyűlölettel nézte volna őket, hanem oly személyes élmények alapján szerzett tapasztalatokról tudta volna meg, hogy kicsodák, mint II. Ferdinánd.

Sőt azt mondom, hogy ez esetben – Deák Farkassal egyetemben –, Coxenak még az emberekről alkotott általános meggyőződése is megváltozott volna. Akkor tudomást szerezhetett volna a vallás bámulatos nevelő és átalakító erejéről. Akkor meggyőződhetett volna róla, hogy nincs szükség borúlátásra, nem kell azt gondolni, hogy se az igaz hazafiság, se a bibliaolvasás, se a vallásosság nem tudja megszabadítani az embereket a velük született rút szenvedélyeiktől, hanem angyalok is élnek a földön.

Képzelhetjük, hogy örült volna Deák Farkas, ha megtudta volna, hogy olyan igazi keresztények is élnek a földön, amilyeneket ő Erdély történelmében hittestvérei között – szíve nagy fájdalmára – annyira nem talált s ő is milyen jól érezte volna magát társaságukban. Hát II. Ferdinánd is ezért érezte olyan jól magát a jezsuiták között, nem pedig azért, mert elméje „gyógyíthatatlanul elferdült”.

Elismertük már s most újra elismerjük, hogy nem minden jezsuita ilyen angyal (ezt egyébként józan, okos emberek számára nem is szükséges megemlíteni, mert az ő logikájuknak, ítélőképességüknek, emberismeretüknek és élettapasztalatuknak ez magától értetődő), de hangsúlyoztuk, s most újra hangsúlyozzuk, hogy vannak ilyen jezsuiták, és hogy sok ilyen jezsuita van, sőt az igazi jezsuita mind ilyen. II. Ferdinánd pedig az igazi jezsuiták társaságában érezte magát olyan jól.

Ez tehát benne nem korlátoltság, hanem éles eszének folyománya, tehát intelligencia volt; nem hibája volt ez neki, hanem erénye. Egyébként pedig a képzelhető legtermészetesebb dolog volt, hiszen nemcsak a jó ember szereti az ártatlanságot és vonzódik hozzá, hanem még a romlott is. Ahogyan ugyanis az emberre vonzó hatással van a művészi szép vagy a testi szép, épp úgy, vagy még inkább vonzódik mindenki a lelki széphez, a jóhoz is, ha csak teljesen el nem fajult már az illető. Aki csak félig fajult el még, az is vonzódik, sőt az tudja csak igazán értékelni és megbecsülni a lelki szépet. Ami nekünk nincs meg, azt még jobban szoktuk értékelni másban.

Hogy Ferdinánd nagy paptisztelete mellett se volt annyira gyermeteg, hogy egyes papok, sőt esetleg jezsuiták bűneit ne vette volna észre és éppen nagy paptisztelete miatt el ne ítélte volna még jobban is, mint mások, az – intelligenciája miatt – magától értetődő. Gyóntatója – előbb említett művében – külön is hangsúlyozza, hogy csak a jó papok és szerzetesek társaságát szerette. Nagyon is okos és nagyon is jó emberismerő volt ahhoz, hogy a papok hibáit is észrevegye.

Az ilyen papoknak is megadta a tiszteletet, de nagyon sokszor szokta mondogatni (mert – úgy látszik – nagyon sokszor vett észre papokban olyasmit, ami nem tetszett neki), hogy „az ember sokszor a hivatásnak adja meg azt, ami magának a személynek nem járna”. (Milyen fölényes intelligenciára és emberismeretre, de egyúttal milyen jólelkűségre és alázatosságra is vall ez a megjegyzés!)

Alázatosságát egyébként nemcsak az Isten és az Isten szolgái iránt mutatta, hanem családja tagjai iránt is. Anyját, míg élt, úgy megbecsülte, hogy valahányszor hozzá beszélt vagy az fordult őhozzá, mindig fél térdét meghajtva bókolt feléje s mások előtt mindig „legkegyesebb úrnőm-anyám” néven emlegette. Ha együtt utaztak, a megérkezésekor azonnal mindig lepattant a lováról, hogy anyja hintajához siethessen, az ajtót kinyissa s kiszállni segítse. Azt is külön meghagyta, hogy a szívét anyja mellé temessék. (A Habsburgok holttestét be szokták balzsamozni s szívüket többnyire máshova temették, mint a holttestüket.)

Láttuk, hogy trónörökös fiáért mindennap külön imádkozott, az pedig különösen szép tulajdonsága (melyből sok kevély, uralomvágyó, hatalmára féltékeny apa okulhatna), hogy fiát felnőtt korában már nem fiaként, hanem testvéreként kezelte, ügyeibe nem avatkozott bele kicsinyeskedve, megosztotta vele hatalmát, egyes tartományait kormányzására bízta s ott teljesen szabad kezet engedett neki.

Láttuk, hogy II. Ferdinánd nagyapjának, I. Ferdinándnak olyan pap volt a gyóntatója, hogy rá még protestáns érzelmű és makacsságáról híres fia, Miksa császár is hallgatott még apja halála után is. Hogy II. Ferdinánd milyen jezsuitát választott gyóntatójául, arra nézve jellemző a következő eset:

A spanyol királyi udvarban egy hölgy azt pletykálta (de persze csak azért pletykálhatta, mert Madrid egy kissé messze esett Bécstől), hogy Bécsben a császár gyóntatóatyja egy leánynak szemérmetlen ajánlatot tett s emiatt a császár a gyóntatót azonnal el is bocsátotta szolgálatából.

A hír még a jezsuiták római generálisához is eljutott (bizonyítja, hogy a vallásos Spanyolországban kényesek voltak a papi erkölcsökre s nem tűrték, hogy egy pap büntetlenül vétkezzék). A jezsuita generális igazolásra szólította fel a császári gyóntatót, az pedig írásban közölte a vádat a császárral. II. Ferdinánd a gyóntató levelére a következő megjegyzést írta:

„Krisztusban tisztelendő Atyám! Visszaküldöm tisztelendőségednek minden hazugságok hazugságának leghazugabbikát. Nevettem rajta, de egyúttal fel is bosszantott. Ha Tisztelendőséged e hazugságot illetően cáfoló bizonyítványt kívánna tőlünk, édesanyánk, a társaság jó hírének megőrzésére a legünnepélyesebb alakban szívesen megadjuk. Isten óvja a társaságot Tisztelendőségeddel egyetemben, akinek imáiba és szentmiséibe magamat ajánlom. Eberstorff, 1633. szeptember 17. Tisztelendőségednek Krisztusban fia, Ferdinánd.”

A szerencsétlen Coxe II. Ferdinándot így méltatja: „Ha uralkodásának borzalmas” (bizonyára a harmincéves háború miatt tartja borzalmasnak. De ki volt az oka a harmincéves háborúnak? Vajon II. Ferdinánd?) „korszakát tele rendkívüli eseményekkel és megdöbbentő forradalmakkal” (vajon kik csinálták ezeket a forradalmakat?) „felidézzük, nem tehetünk mást, mint hogy bámuljuk II. Ferdinándban azokat a nagy képességeket, melyek minden kor és minden nemzet legnagyobb embereinek is díszére váltak volna. Éles ész és átélőképesség, törhetetlen állhatatosság, a jellem megtörhetetlen ereje, megnyugvás és bátorság a bajokban és a sikerektől meg nem rontott lélek.” (Érdekes, hogy ezek egyikét se hozza összefüggésbe a jezsuita neveléssel.) „De e nagy képességeket beszennyezte és elértéktelenítette a leggyerekesebb babona” (kevés ember állt valaha a földön olyan messze a babonától s kevés ember vallásossága folyt annyira az észből s állt annak annyira uralma alatt, mint II. Ferdinándé), „a megrögzött bigottság és fékevesztett nagyravágyás.” (II. Ferdinánd és nagyravágyás!)

„Uralkodói jellemének nem egy vonásában Ferdinánd nagyon hasonlított rokonához, II. Fülöphöz: a kormányzáshoz való nagy tehetségében nem kevésbé, mint hadvezéri tehetségtelenségében.” (Ez igaz.) „De jólelkű és modern ember szemében éppen nem szégyen az, ha valaki nem tud és nem is akar tömeggyilkos hadvezér lenni, hanem másban és más eszközökkel épp úgy, mint a bigottságban” (II. Fülöp vallásossága is a képzelhető legintelligensebb vallásosság volt), „az üldözés szellemében és a kegyetlenségben”. (Ferdinánd „kegyetlenségéről” majd beszélünk. II. Fülöp – II. Ferdinánddal ellentétben – természeténél fogva valóban savanyú, rideg ember volt, de nem kegyetlen.)

„De Ferdinánd iránti elégtételül meg kell említenünk, hogy mint magánembernek, jelleme lényegileg elütött Spanyolország sötét zsarnokától.” (Az igazság az, hogy II. Fülöp se volt se sötét, se zsarnok. Olyan jó nem volt ugyan, mint II. Ferdinánd, de ez magától értetődő, nem pedig szégyen, mert hiszen II. Ferdinándok nem teremnek minden bokorban.)

II. Fülöpnek voltak hibái. Ő valóban savanyú, morc ember volt s neki még törvénytelen gyereke is volt (de ez se házasságtörésből, hanem özvegy korában született). De mint komolyan hívő és vallásilag művelt ember, emberi gyengeségei ellenére is feddhetetlen, sőt jó ember volt. Nagy önkritikával rendelkezett (pedig ez csak értékes emberek sajátja), ismerte önmagát, a hibáit is és ezért egész élete, mint minden nemeslelkű emberé, a jóért való, a jónak önmagában való megvalósításáért folytatott küzdelemben telt el.

II. Ferdinándban a veleszületett egészséges idegzethez és jó alaptermészethez társult a kiválóan jó nevelés, azért tudott a kettő együtt olyan jellemileg nagyot és örök példaképül szolgálót eredményezni. II. Fülöpben ugyanez a jó nevelés beteg, örökké tépelődő, pesszimista, hideg és bizalmatlan alaptermészetet és fáradt idegzetet kapott alanyul.

II. Fülöp idegalkata olyan volt, hogy azon kiváló vallásos nevelés nélkül, melyet kapott, élete öngyilkosságban, megőrülésben vagy erkölcsi elfajulásokban és lelketlen kegyetlenségekben végződött volna. A jó nevelés eredményeként a helyes katolikus vallásosság II. Fülöpöt mindezektől megóvta, de nem az emberi gyarlóságoktól, s alaptermészetét és komor kedélyét nem tudta megváltoztatni. (Részben még ezt is elérte, mert feleségeihez és gyermekeihez rendkívül jó volt. A közhittel ellentétben még idegbeteg, sőt őrült fiához, Don Carloshoz is.)

A katolicizmus még II. Fülöpöt is egészen tökéletes emberré tudta volna tenni, de ehhez – mivel ő terhelten született – még a II. Ferdinándénál is nagyobb vallásosságra lett volna szükség. II. Ferdinánd érdemét csökkenti ugyanis az, hogy neki a jó alaptermészete és egészséges idegzete is megkönnyítette az önnevelést. Az meg viszont II. Ferdinánd érdemét növeli, hogy víg, kedélyes természete ellenére is tisztán csak Istennek és a másvilágnak élt. Az ilyen emberek ugyanis itt a földön, a társaságban, a nők körében is igen tudnak érvényesülni, s ezért többnyire nem hajlanak a vallásosságra.

A nagyobb vallásosságnak általában inkább az idegbetegek érzik a szükségességét és – sajnos – főképpen azért, mert itt a földön alsóbbrendűeknek érzik magukat s extraságaik és ideggyöngeségükkel együtt járó fáradtságuk miatt érvényesülni se tudnak. Ez az oka, hogy a vallásosak a felületes (sőt sokszor elfogult) szemlélőknek sokszor rosszabbaknak, ellenszenvesebbeknek látszanak, mint a vallástalanok.

Világos, hogy ennek nem a vallásosság az oka, hanem az, hogy a vallásosak közt az említett okból több az idegbeteg s a különc, mint a vallásilag lanyhák között, és mert az csak természetes, hogy a vallás is nehezebben ér el eredményt terhelt, mint normális emberek között.

Igazságos párhuzamot csak akkor tudnánk vonni, ha azt néznénk, hogy egészséges idegalkatú emberek között milyen eredményt tud elérni a vallás és milyent a hitközöny, és mennyire viszi a vallásos terhelt ember és hova jut a nemvallásos terhelt ember. Ha terhelt emberekkel a vallás is többnyire csak csekély eredményt tud elérni, annál kevésbé használhatjuk fel érvül a vallás ellen, mert a vallás erejét illetően a katolicizmust nem ismerő orvosok egyenesen azt állítják, hogy a veleszületett terheltségen egyáltalán semmi se segíthet.

„Jóságos és szerető atya volt – dicséri folytatólag II. Ferdinándot Coxe –, hűséges és gyengéd férj, barátságos és elnéző feljebbvaló. Könnyen megközelíthették még legegyszerűbb alattvalói is. Résztvevő szívű és megbocsátó volt, ha vallásos előítéletei nem akadályozták benne.” (Nem „előítéletei” voltak II. Ferdinándnak, hanem biztos, logikus és felemelően nemes vallási igazságai s ezek alapján a legtisztább ész és a kinyilatkoztatott igazságok alapján döntötte el, mit és mikor lehet megbocsátani és mit és mikor nem.)

„Bizonyos babonás alázatossági elvből maga elé bocsátotta a bármilyen néven nevezett szegényt, sőt még olyan koldusokat sem utasított vissza, akik a dögvésztől való fertőzésben voltak gyanúsak.” (Gyóntatója is írja, hogy mikor egyszer mentegetődztek előtte a nagy bűz miatt, ami a kihallgatásra jelentkezettek miatt a fogadóteremben érezhető volt, ezt felelte: „Felesleges. Én a kellemes illatokat nem ismerem. A bűzt ellenben eléggé jól tűröm.”)

Coxe, a protestáns lelkész, mint látjuk, mindezt lenézően „bizonyos babonás alázatosságnak” nevezi. Így aztán értjük, miért kell megállapítania Deák Farkasnak azt, hogy még a legnagyobb (protestáns) vallásosság se tudta kiirtani Erdély fejedelmének és főurainak lelkéből a nagyravágyást és a gőgöt (és természetesen a pénz ördögét se). Már hogy is tudta volna és tudná, mikor ez a vallásosság lenézi és megveti az alázatosságot és „babonaságnak” bélyegzi ahelyett, hogy gyakorolná, vagy legalább próbálgatná. Amit ugyanis az ember megvet, azt kerüli, nem pedig próbálgatja. Valójában azért is veti meg, hogy ne kelljen próbálgatnia. Embertelenül nehéz ez ugyanis, hiszen önmagunkkal kell általa szembeszállnunk.

„Nagyon sok keresztény rabszolgának vásárolta meg szabadságát ázsiai vagy afrikai rabszolgatartóiktól.” (S ezt az a Ferdinánd tette, akinek zsoldosok fogadására és felszerelésükre sose volt pénze. De meg is áldotta érte az Isten, mert kevés uralkodó volt még a világtörténelemben, aki olyan kis és rosszul felszerelt seregekkel olyan fényes győzelmeket aratott, mint II. Ferdinánd. Csak hasonló életszentségű unokája, I. Lipót volt szintén ily szerencsés ember.)

„A szűkölködőket nyilvánosan is megvendégelte, maga is ott evett közöttük. Ügyvédeket tartott saját költségén, hogy a törvényszéken az elhagyatottak és szűkölködők ügyét védjék.” (A vagyontalanok még ma is csak a bűnügyekben kapnak ingyen védőügyvédet, de nem a polgári ügyekben.)

Coxe e dicséretei után igazán megdöbbentő a méltatás befejezése: „Kárhozatos elvei és hibás nevelése családja szerencsétlenségévé (!), hazája ellenségévé (!) és kora ostorává (!) tette.”

Az elfogultságnak olyan nagy foka ez, hogy igazán nem Ferdinánd, hanem Coxe szégyene, sőt az egész protestantizmusé is. (Hiszen említettem, hogy az ő műve a Habsburgok iránt még a legtárgyilagosabb protestáns mű. Coxe bizonyára azért volt tárgyilagosabb a többinél, mert több évig élt Bécsben s így a Habsburgokat is jobban ismerte náluk.) Szégyen ugyanis, ha művelt emberek annyira tudnak gyűlölni, hogy még ilyen elképesztő elfogultságra is képesek miatta. Coxe egyetlen mentsége, hogy több, mint egy évszázaddal ezelőtt írt.

De a mi Pallas-lexikonunk csak fél századdal ezelőtt is, noha nem is protestáns felekezeti mű, még mindig mint a legtermészetesebb dolgot közli a kétharmadában katolikus magyar közönséggel, hogy II. Ferdinánd „eltekintve hitbuzgóságától, jóakaratú fejedelem volt”.

A katolikus hitbuzgóság tehát bűn, melytől el kell tekintenünk, hogy valakit annak ellenére, hogy ez a bűn megvolt benne, „jóakaratúnak” mondhassunk.

A katolikus hitbuzgóság tehát ellenkezik a „jóakarattal”. A Pallasnál két évtizeddel fiatalabb Révai-lexikonon már látható a haladás, mert egyébként szóról szóra a Pallas-lexikonból átvett cikkéből már elhagyta ezt a felháborító mondatot. De ezt viszont ő is annyira nem szívesen teszi, hogy ennek az elhagyásnak a fejében Ferdinánd jóakarata hangsúlyozását is elhagyja s neki erről már nincs egy szava se. Most már nem kifogásolja hitbuzgóságát, de viszont jólelkűségéről se tud már semmit.

Coxe is, mások is azzal vádolják II. Ferdinándot, hogy olyan mohón vágyódott a hatalom után, hogy alig tudta nyugodtan megvárni II. Mátyás halálát és egyébként is olyan fennhéjázóan viselkedett, hogy egészen elkeserítette II. Mátyás utolsó napjait. Előde miniszterével, Khlesl bíborossal is kegyetlenül bánt.

Azt feleljük minderre, hogy lehet, hogy II. Mátyás és felesége valóban ezt gondolták, de csak azért, mert II. Ferdinándot, aki az ő Prágájuktól messze-messze fekvő Grazban élt, sose volt alkalmuk közelebbről megismerni. Az öregség, a vele járó sok betegség, aztán a sok gond és csalódás, főképpen pedig az a válságos helyzet, melybe II. Mátyás élete utolsó évében jutott, érthető, ha pesszimistává, gyanakvóvá, betegesen érzékennyé és epéssé is tette az öreg házaspárt. Mátyás egyébként is olyan sokat intrikált életében és emiatt olyan sok intrikussal is volt dolga, hogy nem csoda, ha az ismeretlen Ferdinándtól félt és nagyravágyó, önző és kíméletlen embert látott benne is.

Aki II. Ferdinánd jellemét ismeri, e vádnak még a gondolatát is nevetségesnek kell tartania. Ferdinándban elképzelhetetlen a fennhéjázás, kivált az idős, megtört, tehetségtelen császárral szemben. Ha erélyes volt, bizonyára azért történt, mert a közérdek kívánta. Olyan válságos helyzetben volt akkor a birodalom és a katolicizmus, hogy valóban tenni kellett és gyorsan kellett tenni.

Ezért azonban legkevésbé annak a II. Mátyásnak volt joga megsértődni, aki hasonló helyzetbe került császári bátyjával (Rudolffal) sokkal csúnyábban bánt, mint vele II. Ferdinánd. Ő azt még életében fosztotta meg a hatalomtól, míg II. Ferdinándnak ez vele szemben esze ágában se volt. Ő csak intézkedni akart ott, ahol ő öregsége és betegsége miatt nem tudott intézkedni s mikor az intézkedésre olyan nagy szükség volt.

Aztán hogy kegyetlenkedett volna éppen az öreg Khlesllel, a bíborossal, az a Ferdinánd, aki a hivatala miatt még az egyszerű papot is tiszteletben részesítette még akkor is, ha egyénileg méltatlan volt? Ha Khleslt ennek ellenére mégis lezáratta (mert valóban őrizetbe vetette), annak meg kellett lenni a nagy okának. Gyóntatója például a róla írt életrajzban éppen Khlesllel való bánásmódját hozza fel példának Ferdinánd türelmének, szelídségének és megbocsátásának bizonyítására.

Olyan ügyekben, melyekben büntetni kellett vagy jogait érvényesíteni, annyira óvatos, megfontolt és aggályos lelkiismeretű volt ez a nagy császár, hogy sose döntött hirtelen, annál kevésbé pillanatnyi hangulat vagy indulat hatása alatt, hanem – mint már rámutattunk – csak hosszú megfontolás, nála okosabbnak gondolt tekintélyes emberekkel, tudós teológusokkal és szent életű szerzetesekkel való ismételt tanácskozás után. Így aztán ha igazságtalan, kíméletlen vagy kegyetlen lett volna, akkor is legalább annyira lett volna ez a tudósok és papok bűne, mint Ferdinándé. Ha Ferdinánd kegyetlen volt, akkor valójában az Egyház volt kegyetlen. Maga az Egyház azonban sose kegyetlen, legfeljebb okos és igazságos, de sokkal inkább irgalmas.

Úgyszólván kivétel nélkül minden történetíró helyteleníti II. Ferdinándnak azt a kíméletlenségét, mellyel a cseh protestánsokkal leverésük után elbánt. Ezért természetesen Schiller is elítéli.

Ferdinánd a fehérhegyi találkozó után, elvéhez (festina lente [lassan járj, tovább érsz]) híven s annak a rendkívül okos és jó szokásának megfelelően, hogy az érzelmek vagy szenvedélyek (például ebben az esetben a nagy öröm s az ebből folyó elbizakodottság) hatása alatt sose cselekedett, hanem megvárta, míg visszatér rendes kedélyhangulata és érzelmi világa s csak akkor intézkedett. A fehérhegyi győzelem után is teljes három hónapig semmi intézkedést nem rendelt el a levert lázadók ellen, hanem úgy tett, mintha semmi se történt volna.

A lázadás vezetői (elsősorban természetesen II. Mátyás tanácsosainak az ablakon kidobói) fehérhegyi vereségük után rémülten menekültek az országból, mert természetes, ha féltek a büntetéstől. Érthető, ha aztán külföldi menedékhelyeiken izgatottan lesték a hazájukból érkező híreket a megtorlást illetően. Mikor aztán látták, hogy hónapokig nem történik semmi s még csak nem is nyomoznak a bűnösök után s börtönbe se vetnek senkit, lassacskán ők is hazaszállingóztak, mert hiszen érthető, ha nem érezték magukat jól a hontalanságban s birtokaik, kastélyaik, vagyonuk, hozzátartozóik, no meg a honvágy hazahúzta őket.

Így történt aztán, hogy mire a „lassan siető” Ferdinánd végre három hónap múlva rászánta magát az igazságszolgáltatásra, már majdnem valamennyi bűnös újra otthon volt s a kiadott elfogatási parancsokat foganatosítani lehetett.

A protestáns történetírók s az utánuk induló Schiller is, akik II. Ferdinándot csak rágalmakból ismerték, de azt a nagy lelki tökéletességet, mely benne volt, egyébként se tudták elhinni, Ferdinánd viselkedését előre kiszámított haditervnek, megfontolt ravaszságnak tekintették s meg voltak róla győződve, hogy csak azért várt, hogy a protestánsokat tőrbe csalja, s így minél többet kivégeztessen közülük.

Egy Bocskai vagy Bethlen, vagy egy Katalin cárnő, egy Erzsébet angol királynő, Nagy Frigyes, Napóleon, Hitler vagy Sztálin valóban csak azért tudott volna három hónapig várni a bosszúval, hogy aztán az annál rettenetesebb lehessen. Őket a történelem nem is ítélné el miatta, hanem legfeljebb a tehetségüket bámulná. II. Ferdinánd azonban egész más ember volt. Ő nem azért várt, hogy bosszúja annál rettenetesebb, hanem csak azért, hogy igazságos lehessen s a halálos ítéletek meghozatalában egyedül a józan megfontoltság s így az igazság, ne pedig az indulat vezesse. Hogy valóban ez volt az indok, azt azok után, amiket róla már megállapítottunk, nem kell nekünk hosszan bizonyítgatnunk. Ravasz és vérszopó II. Ferdinánd nem a történelemben volt, hanem csak elfogult, élénk képzelőerővel bíró agyakban.

Schiller azt mondja, hogy Ferdinánd a cseh lázadás vezetői közül negyvennyolcat fogságra vettetett, aztán részint született csehekből, részint osztrákokból álló törvényszék elé állított. Ezek közül huszonheten, „az egyszerű népből pedig megszámlálhatatlan tömeg” esett bosszúja áldozatául. Ha ez igaz, akkor II. Ferdinándot csakugyan nem lehet mentesíteni a „kegyetlen” jelző alól s eszerint azt a katolikus Egyházat se, melynek tanácsai utána indult. Világos azonban, hogy ez már eleve képtelenség. Még képtelenebb azonban a történelmi adatok szerint.

Annyira nem igazság, hanem csak a protestáns gyűlölet és rágalom folyománya az, amit Schiller (aki egyébként nem volt tulajdonképpeni történetíró) itt állít, hogy még saját műveinek száz évvel későbbi kiadásaihoz is azt a megjegyzést teszi itt még a kiadó is, hogy csak 24-en kerültek vérpadra, ami pedig „az egyszerű nép megszámlálhatatlan tömegét” illeti, erre vonatkozólag kíméletesen – hogy Schiller tekintélyét úgy-ahogy megmentse – csak annyit jegyez meg, hogy Schiller bizonyára Ferdinánd seregeinek a háború folyamán a néppel való kegyetlenségét érti. Ez magyarul azt jelenti, hogy a jelzett 24 főnemesen kívül senki emberfiát nem végeztette ki se II. Ferdinánd, se törvényszékei, tehát tömeges kegyetlenségről szó se volt.

Schiller történetírói becsületét azonban nem lehet helyreállítani ezzel a megjegyzéssel, sőt még megfoltozni se, mert egészen világos, hogy Schiller nem a minden hadjárattal (kivált akkori hadjárattal) szükségképpen együtt járó visszaélésekről, zsoldosoktól elkövetett esetleges kegyetlenségekről (melyek egyébként is nem annyira az egyszerű nép halálát, mint inkább szenvedéseit és vagyona kifosztását jelentette) beszél, hanem a Ferdinánd fehérhegyi győzelme után következő igazságszolgáltatásról, mely pedig az egyszerű népet egyáltalán nem sújtotta.

Természetesen nem azt állítjuk, hogy ezt az elképesztően nagy hazugságot és Ferdinánd elleni gyalázatosan nagy rágalmat Schiller találta ki. Schiller sem írói, sem magánbecsülete e tekintetben nem szorul védelemre, mert ilyen aljasságnak ő magasan felette állt. Schiller nem volt vérbeli történetíró. Nem önálló kutatások alapján dolgozott, hanem más történelmi műveiből állította össze a maga történelmi művét a harmincéves háborúról. Művéből egész kétségtelenül megállapítható, hogy ő maga igyekezett a felekezeti elfogultság ellen védekezni. Ennek művében több jelét is adja.

Egész bizonyos, hogy Schiller szentül hitte is annak igazságát, amit írt, tehát ő valóban azt gondolta, hogy Ferdinánd bosszújának folyományaként tényleg tömegestől végezték ki a szegény protestáns cseh parasztokat. Ő régen, az 1700-as évek vége felé írt s akkor még akkora volt a protestáns történetírás katolikus- és Habsburg-ellenes elfogultsága, hogy hiába akart Schiller különb lenni nála és hiába nem hitte el neki minden katolikusellenes állítását, ezt a felháborító dolgot mégis elhitte neki; erről ő is azt hitte, hogy igaz.

Nagy szégyene ez kora gyalázatosan rágalmazó protestáns történetírásának, s nem annyira Schilleré. Magára Schillerre inkább még jót jelent, hogy nem volt képes feltenni, hogy rágalmazni még ilyen fokban is lehet s ezért ő is leírta, elhitte s természetesen – felháborító igazságtalansággal – Ferdinándot is kellően gyalázta miatta. Nem csoda, hogy ezek alapján ő is gonosz embernek gondolta s ő is átkosnak tartotta azt a jezsuita nevelést, meg azt a katolikus „bigottságot”, mely ilyen tömegmészárlással is összeegyeztethető. Ő nem is sejtette, ki volt II. Ferdinánd. Ha tudta volna, egykönnyen el se hitte volna, mert az ő protestáns és akkori „felvilágosult” környezetében ilyen tökéletes emberek nem voltak, mint ahogyan nem voltak a mi Deák Farkasunk ismeretségi körében se.

Nemcsak II. Ferdinánd, hanem a katolikus Ligának az a világhírű hadvezére, aki a fehérhegyi ütközetet megnyerte (Tilly), ő is olyan nagy katolikus és magánéletében, jellemében és erkölcseiben is annyira jó ember volt, hogy mielőtt győzelme után elfogatta a lázadás fő cinkosait, előbb külön megüzente nekik, hogy meneküljenek. Akiket mégis el tudott fogni, azokkal is megtette, hogy időnként még az őröket is eltávolította börtönük elől, hogy menekülhessenek. A katolikus vezér is épp oly evangéliumi volt tehát, mint a katolikus császár. (Ha nem tudta volna róla, hogy az is ilyen, nem is mert volna Tilly így csinálni.)

A rabok azonban, akik mind előkelő főnemesek voltak, mert Ferdinánd csak ezeket, a vezetőket büntette, nem az egyszerű, félrevezetett népet, többnyire nem éltek a menekülés lehetőségével. Részint azért, mert a császár késedelméből arra számítottak, hogy nem is lesz büntetés (úgy látszik, ők ismerték Ferdinánd nagy jóságát és ellenségszeretetét; de akkor miért lázadtak fel mégis ellene?), részint azért, mert a vagyonukhoz talán jobban ragaszkodtak, mint az életükhöz. Ha elmenekülnek – gondolták –, vagyonuk otthon marad és elkobozzák, míg ha maradnak, esetleg életük és vagyonuk egyaránt megmarad.

A törvényszék – természetesen – halálra és vagyonelkobzásra ítélte valamennyit. Hiszen ha volt valaha a világon felségsértő, lázadó és hűtlen, akkor ők azok voltak. Ők olyan forradalmi módon és olyan kíméletlenül lázadtak fel uralkodójuk ellen, hogy a francia konvent méltó megelőzői voltak. Ferdinánd a felüknek mégis megkegyelmezett, a másik felük halálos ítéletét azonban hosszas lelki küzdelem után s könnyes szemmel, de aláírta. Ezek ugyanis még ekkor se mutatták a megbánás jeleit s így megkegyelmezésük a józan ésszel ellenkezett volna s szinte felbiztatás lett volna az újabb lázadásra, mihelyt alkalom adódik rá. Az pedig a harmincéves háború viszontagságai és válságai folyamán, mikor utána hamarosan nemegyszer kerültek újra ellenséges protestáns csapatok Csehország területére, igen könnyen adódott.

Láttuk, hogy a nagy Báthory István Bekes Gáspár legyőzése után nem 24, hanem 49 erdélyi főnemest végeztetett ki, nem számítva azt a 34 székelyt, akinek „csak” orrát-fülét vágatta le. Pedig ekkor tulajdonképpen csak két trónkövetelő küzdelméről volt szó, mert Báthory István tulajdonképpen csak Bekes Gáspár legyőzése után lett tényleges erdélyi fejedelem. A cseh protestánsok ellenben nem egy újonnan választott, hanem a trónt örökös joggal bíró király ellen lázadtak fel s akkor már elődje katolikus tanácsosait egyenesen az ablakon hajigálták ki. Itt tehát ugyancsak szükség volt büntetésre.

Ferdinándot a csehek leverése után mégis „kegyetlennek” bélyegzi meg a történelem s megrágalmazza még azzal is, hogy még az egyszerű embereket is tömegesen végeztette ki. Báthory István bosszúját ellenben, mely nemcsak aránylag, hanem még abszolút értékben véve is többszöröse volt Ferdinánd kivégzéseinek, úgy elfeledte már a történelem, hogy már alig tudunk róla. A későbbi nagy lengyel király személye és tehetsége iránti nagyrabecsülésünknek pedig sose volt akadálya. (Talán csak nem azért, mert Erdélyben katolikus létére is kálvinista istentiszteletre járt, misét pedig csak titokban hallgatott?)

Még nagyobb öröme telhetett volna Deák Farkasnak II. Ferdinándban s még jobban megcáfolva látta volna benne pesszimisztikus, borúlátó megállapítását, hogy se a vallásosság, se a hazafiasság nem tudja igazán jókká tenni az embereket még akkor se, ha mindkettő igazi és tiszteletreméltó módon van is meg bennük, ha nemcsak Ferdinánd személyét magát vette volna e tekintetben szemügyre, hanem hozzátartozóit is. Nemcsak benne és már említett testvérében, Mária Krisztinában volt meg ugyanis a szívjóságnak, egész az önfeláldozásba menő önzetlenségnek és erkölcsi tökéletességnek olyan foka, melyet csak bámulni lehet, hanem mindennapos volt ugyanez családja egyéb tagjaiban is.

Például az erkölcsi tisztaság, mely a feleség előtt nőtt nem érintett, nemzedékeken át megtalálható őseiben is és utódaiban is egyaránt. Ezek a mi Habsburg-királyaink igazán nemcsak szóval és megrögződött formaságból hirdették a jót és az evangéliumi kereszténységet alattvalóiknak, hanem maguk is gyakorolták és példájukkal mutatták.

Lehettek-e önzők azok, akik nemzedékeken át szinte kivétel nélkül annyira uralkodtak nemi ösztöneiken, hogy még kivételesen se élveztek érzéki gyönyört a házasság keretein kívül, azaz Krisztus parancsa ellenére. Pedig ez az önuralom még nehezebb volt náluk, mint az átlagembereknél.

Minden ember érzékies, hiszen a fajfenntartás az élőlények egyik alaptörvénye. A Habsburgok azonban talán még a rendesnél is érzékiesebb, bujaságra hajlandóbb vérből származtak. Miksa császár, II. Ferdinánd szépapja (nagyapjának a nagyapja) törvényes gyermekei mellett még egész sereg törvénytelen ivadékkal is rendelkezett. (Érdekes, hogy – nem hiába a ledér reneszánszkorban élt – hasonló gyarlóságokban leledző alattvalói ezt annyira nem vették tőle zokon, hogy – éppen úgy mint a hasonlóan buja Mátyás király nálunk és az ugyanilyen Bourbon Henrik a franciák körében – rendkívül népszerű volt s nemcsak kedélyes anekdoták százai maradtak fenn mindhármukról, hanem Miksa életét még csodás mitologikus vonásokkal is övezték.

Miksa egyetlen törvényes fia, Szép Fülöp, II. Ferdinánd dédapja, szintén kikapós hajlamú, ledérségre hajlandó ember volt. Mivel „szép” volt, sok alkalma és kísértése is volt rá.

Ha pedig az anyai ágat nézzük, még rosszabb a helyzet. Szép Fülöp felesége Őrült Johanna volt, a spanyol Ferdinánd és Izabella leánya. Izabella a világtörténelem egyik legtehetségesebb és legtiszteletreméltóbb nőalakja. Ferdinánd azonban talán még ledérebb volt, mint Miksa (és sokkal jobban, mint Szép Fülöp). Derék felesége mellett állandóan szeretőket tartott s a törvényesek mellett neki is egész sereg törvénytelen gyermeke is volt.

A kasztíliai dinasztiában is kivétel volt Izabella feddhetetlen erkölcseivel és nagy normálisságával. Az ő anyja, a portugál dinasztiából származó Izabella, mint elmebeteg halt meg. Az idegbajjal többnyire vagy ferde, vagy túlzott nemiség jár együtt (vagy mindkettő egyszerre), s ha ez a terhes örökség magában Izabellában nem is tört ki, kitört utódaiban. Annál is inkább, mert Izabella és Ferdinánd egyébként is vérrokonok, unokatestvérek voltak.

Egyik lányuk, éppen az, aki a Habsburgok ősanyja lett, mint portugál nagyanyja, szintén őrülten halt meg és őrültsége nemi jellegű volt. Évente szülte férjének a gyerekeket, szinte őrülten féltékeny volt szép urára s akkor és azért tört ki rajta az őrültség, mikor és mert férje elutazott Spanyolországból s egyelőre magára hagyta.

Hogy mennyire családi jellegű volt a Habsburgokban ez a túlzott nemiség, mutatja, hogy Johanna testvére, Ferdinánd és Izabella egyetlen fia, Juan is ebbe halt bele. Már 18 éves korában megházasították. Miksa császár Margit lányát vette el, de még egy év se telt el esküvője után s már meghalt. A családban azt tartották, hogy házas joga túlságos gyakorlása vitte sírba. Természetesen nemcsak ez lehetett az ok, mert egy egészséges férfi csak ebbe nem halhat bele, még ha csak 18 éves is. De ekkora mértéktelenség normális esetben nincs is meg. Ez már portugál nagyanyjának, az őrült Izabellának, a terhes őrültsége volt.

Annyira családi vonás volt ez náluk, hogy testvére, Őrült Johanna is, mikor mint Szép Fülöp menyasszonya megérkezett Németalföldre és meglátta szép vőlegényét, egyszerre úgy elöntötte az érzékiség, hogy nem lehetett megvárni a fényes esküvő előre megszabott idejének elérkezését, hanem gyorsan meg kellett őket esküdtetni, hogy bűnbe ne essenek. (Szép tőlük, hogy bűnt mégse akartak elkövetni.) Egyébként a mi Nagy Lajosunkkal ugyanez történt.

Leginkább Őrült Johanna révén keletkezett az a közmondás, hogy „ella gerant alii, tu felix Austria, nube” (amit mások véres háborúkkal szereznek meg, azt nektek szerencsés Habsburgok, meghozza a szoknya), bár már félszáz évvel előbb Habsburg Alberttal (a mi I. Albertünkkel) is megtörtént, hogy egy év alatt három királyság szakadt a nyakába: a német, a cseh és a magyar, s a két utóbbit felesége hozta, de valószínűleg német királlyá is csak felesége két országra szóló dús öröksége miatt választották.

Szép Fülöp feleségének, Őrült Johannának az esetében ez a szerencsés házasság még feltűnőbb. Őrült Johannára eredetileg nem várt semmi nagyobb örökség. Igaz, hogy apjának is egy külön nagy országa volt (Aragónia) és anyjának is (Kasztília), de viszont ő nem volt trónörökösnő, mert volt fiútestvére, az előbb említett Juan, és mindkét ország trónja őt illette (s ráadásul még idősebb is volt Johannánál). Meg is házasodott, mint láttuk, s noha már 19 éves korában meghalt, halála után két hónapra fia is született. Noha a fia is csecsemő korában meghalt, Johannát még e kétszeres halálozás ellenére se illette meg a trón, mert volt neki egy nála idősebb nővére is, Izabella, aki a portugál király neje volt s ennek is volt fia (Miguel, Mihály), aki anyja halála után anyja koronáit is örökölte volna. De meghalt Izabella és fia, a kis Miguel is és ez a négy halálozás mindössze négy év alatt megtörtént, úgyhogy mire Johanna Szép Fülöppel esküvőjét megtartotta, már az ő öröksége volt egész Spanyolország (és Amerika). Olyan feltűnő dolog volt ez, hogy Johanna történetírója, a német Ludwig Pfandl, azt írja, hogy úgy látszik, mintha a halál akart volna erőszakosan utat nyitni Spanyolországban az idegen (Habsburg) dinasztia számára.

De mindezt most nem azért hoztam elő, hanem azért, hogy rámutassak, hogy a Habsburgok vére nem olyan volt, hogy nekik könnyebb lett volna az erkölcsösségre és a példás családi életre példát mutatniuk, mint másnak. Éppen ellenkezőleg. Ők e tekintetben egyenesen terhelt vérrel tudtak a trónon az önmegtagadásra, jellemre és becsületre egyenesen példát mutatni.

Szép Fülöp és Őrült Johanna egymás után születő hat gyermeke közül kettő volt fiú. A nagyobbik lett V. Károly spanyol király és német császár s az ő fia volt II. Fülöp spanyol király. A kisebbik fiú a mi mohácsi vész utáni első Ferdinándunk, akinek szintén a szoknya (a mi II. Lajos királyunk testvérének, Jagelló Annának a keze) hozta meg a magyar és cseh koronát (mert II. Lajos megint csak 18 éves korában és gyermektelenül halt meg), ez a kétszeres királyi hatalom pedig bátyja halála után a német királyságot és császárságot.

V. Károlyban, annak ellenére, hogy nagyon derék és vallásos ember volt, kitört Őrült Johanna vére. Három törvénytelen gyermeke is volt. Becsületére válik azonban, hogy egyik se házasságtörésből született, hanem még nőtlen korából, illetve özvegy korából. Az is becsületére válik, hogy őket is szerette és megbecsülte. Az egyik lángelme volt (Don Juan d’Austria), a másiknak pedig (aki lány volt) a fia volt lángelme: Famese Sándor.

V. Károly fiában, II. Fülöp, spanyol királyban, noha még vallásosabb volt, mint apja, szintén látható Őrült Johanna érzéki vére, mert neki is volt egy törvénytelen gyermeke is. Ámde se Miksa, se V. Károly, se II. Fülöp nem volt magyar király. A mi királyunk, Őrült Johanna kisebbik fia, I. Ferdinánd lett s vele a magyar trónon megkezdődik a nemileg is feddhetetlen Habsburg királyok és császárok hosszú, megszakíthatatlan sora.

Láttuk már, hogy a mi I. Ferdinándunk szűzen ment a házasságba és az első és utolsó nő, akit érintett, a felesége volt. Ő neje halála után se rúgott ki soha a hámból, sőt még második feleség se kellett neki, noha felesége halálakor éppen nem volt még öreg.

II. Ferdinánd apja, I. Ferdinánd legkisebb fia, Károly volt. Őróla szintén tudjuk, hogy szűzen ment a házasságba, s ez annál nagyobb érdeme, mert elmúlt már 30 éves, mikor megházasodott. Lipomano 1568-ban, akkor, mikor Károly főherceg már 28 éves volt, ezt írja róla követi jelentésében: „azzal a különleges dicsérettel is illetik még, hogy annyira önmegtartóztató, hogy általános vélemény szerint még szűz” (Questa paricolar laude gli é anco attribuita, che sia talmente continente, che per commune poinione é adhuc virgo). (Hurter: Geschichte Kaiser Ferdinands II. und seine Eltern, II., 318. o.) Érdemét még növeli, hogy Michaeli 1564-es megjegyzése azt is kiemeli róla egyúttal, hogy „szép külsejű (de grazioso aspetto)” volt.

II. Ferdinánd tiszta erkölcseit bőven láttuk. Fiáról, III. Ferdinándról e tekintetben nem tudok biztos adatokat, de mivel minden forrásunk egyetért abban, hogy vallásos, jólelkű és szelíd ember volt, még apja életében megházasodott és apja szigorú erkölcsű udvarában és felügyelete alatt élt, minden valószínűség alapján róla is állíthatjuk a házasságáig tartó szigorú nemi önmegtagadást. Ezt a feltevésünket még valószínűbbé teszi az, hogy ő már 23 éves korában megházasodott.

Még bizonyosabban tudjuk azonban ezt II. Ferdinánd kisebb fiáról, Lipótról (e kettőn kívül több fia nem is volt), aki pap is lett és akit szent élete miatt apja „angyalnak” szokott mondani, környezete pedig imájának különös erőt tulajdonított. Nagy műgyűjtő és nagy botanikus volt, de azokat a szebbnél szebb és illatosabbnál illatosabb virágokat, melyeket kitenyésztett, önmegtagadásból sose szagolta meg; annyira került minden érzéki gyönyört. (Láttuk, hogy apja se szerette az illatokat, de viszont nem félt a bűztől.)

Olyan önzetlen és nemeslelkű volt ez a Lipót (akiről, mivel trónra sose került, alig tud valamit a történelem), hogy mikor bátyja, III. Ferdinánd halála után annak fia, a későbbi I. Lipót helyett neki ajánlották fel a császári méltóságot, nem fogadta el, de annál gondosabban és hűségesebben gyámja volt bátyja árváinak, köztük a helyette aztán császárrá lett I. Lipótnak.

Önzetlensége és szerénysége miatt azonban annyira nem kellett neki az a nagy hatalom, mellyel ez a gyámság járt, hogy alig várta, hogy gyámfia nagykorú legyen, ő pedig visszavonulhasson abba a magányba és feledésbe, melyre annyira vágyott s amely vágyát annyira el is érte, hogy ma már azt se tudja senki, hogy I. Lipóton, a császáron kívül ekkor még egy másik Lipót is volt a Habsburg családban, s hogy kevésnek volt köztük akkora tekintélye és keveset övezett körül közülük valaha akkora szeretet, mint őt.

Ha pedig valakinek elfogultságból, öntudatlan gyűlöletből vagy a keresztény életfelfogástól teljesen idegen lelkülete miatt egyáltalán nem imponál, sőt ellenszenves még a virágok illatának élvezetétől is tartózkodó és túl sokat imádkozó, szerény főherceg, annak számára egy feltűnőbb dologgal is szolgálhatunk. A békés, szent életű s a hadászattal semmi érzékkel se bíró Ferdinándnak mindkét fia: az elsőszülött III. Ferdinánd is és ez a szent életű kisebb pap fiú, Lipót is, a polgári hajlamú Habsburg család legharciasabb, legvitézebb tagjai voltak s különösen ez az apjától angyalnak nevezett és pappá is lett Lipót.

Bátyjának, III. Ferdinándnak az uralma alatt is folyt még ugyanis a harmincéves háború és a Habsburgokra és vele a katolikus ügyre bizony többnyire rosszul folyt. Ilyenkor, mikor bajban volt a család és vele a katolicizmus, a jámbor, mindig csak imádkozó és virágok termesztésével foglalkozó pap főherceg, noha a külseje, testi ereje és egészsége is inkább papos volt, mint katonás, egyszer csak otthagyta magányát, új sereget szervezett a régi szétvert helyébe, lelket öntött katonáiba, a gyávákat és ellenség elől megfutókat büntette és megszégyenítette, maga pedig rettenthetetlen bátorságot mutatott és mindig legelső volt a küzdelemben.

Nemegyszer olyan fényes győzelmeket aratott, hogy a harmincéves háború sok tehetséges hadvezére között is a kiválóbbak közé tartozik. Mikor aztán működésének eredményeként jobbra fordult a katolicizmus ügye s megszűnt a válság, rögtön otthagyta a sereget és boldogan sietett vissza a magányba, a papi foglalkozáshoz és virágaihoz, melyeknek még illatát se akarta élvezni egyébként.

Sajnos, nem lehet tagadni, hogy a jók, a jámborok többnyire félénkek, sőt sokszor még gyávák és tehetetlenek is. De hogy nem szükségképpen azok, s ha azok is, nem a jóságuk miatt azok, arra ugyancsak fényes bizonyíték II. Ferdinánd kisebbik „angyal” fiának a szent életű papot és a lángeszű hadvezért egyszemélyben egyesíteni tudó egyénisége.

A két fia mellett két lánya is volt II. Ferdinándnak. Az első volt Mária Anna, aki unokatestvérének, a harmincéves háború katolikus főszereplőjének, Miksa, bajor választónak lett a neje, a másik pedig az a Renáta Cecília volt, akinek kezét Bethlen kérte meg, de aki aztán Bethlen helyett a lengyel királynak lett a felesége.

Érdekes, hogy II. Ferdinánd, akinek az egyik lánya is az unokatestvéréhez ment feleségül, s aki maga is unokatestvérek házasságából született (de ugyancsak megcáfolta a rokonházasság ártalmas voltát), szintén első unokatestvérét, anyja testvérének, Vilmos bajor hercegnek a leányát vette el. Miksa bajor választónak volt a testvére ő, neve Mária Anna volt, és több évvel idősebb volt, mint II. Ferdinánd.

Nem dinasztikus, nem érdekházasság volt ez, hanem szerelmi. Szolid fiuknak, akik visszavonultságuk, komolyságuk és tartózkodó viselkedésük miatt nem sok lánnyal találkoznak, többnyire az első meg szokott tetszeni, akit meglátnak. II. Ferdinánd is így volt.

Említettük, hogy diákkorában a rokon bajor udvarban volt évekig s így alkalma volt ott szállásadó nagybátyjának leányát, tanulótársának és unokatestvérének, Miksának a testvérét megismerni. Hogy megtetszett neki, mutatja, hogy hosszú évek múlva, mikor megházasodásának ideje elérkezett, őt választotta. Hogy mennyire tartózkodott a szerelemnek még apróbb örömeitől is, mutatja, hogy ilyen hosszú időn át se tetszett meg neki azóta más. De mutatja ez egyúttal érzelmi mélységét.

Pedig nem ment könnyen a dolog. Nem javallta a dolgot a közeli rokonság se, de különösen nem a menyasszonynak a vőlegénynél idősebb volta. Ferdinánd azonban nemcsak katolikus elveiben volt szilárd és meg nem alkuvó, hanem vonzalmában is. Noha addig nem is sejtette senki, hogy tetszik neki valaki, hogy házassága ideje eljött, kijelentette, hogy ez lesz a felesége vagy senki s természetesen a választottja lett a felesége. Mint már említettük, felesége halála után hat évre újra megházasodott és az új asszonnyal együtt imádkozgattak első felesége lelki üdvéért. E második asszony neve Eleonóra volt, gyermekei nem lettek s túlélte Ferdinándot.

Vegyük fel most újra az elejtett fonalat s folytassuk a nálunk uralkodó Habsburgok tiszta erkölcseit hosszú nemzedékeken át megszakíthatatlan sorban. I. Ferdinándról, fiáról, Károlyról, ennek fiáról, II. Ferdinándról, az ő fiáról, III. Ferdinándról, tehát már négy nemzedéken át megállapítottuk, hogy nincs megszakítás vagy kivétel a tekintetben, hogy szűzen mentek a házasságba.

III. Ferdinánd trónra kerülő fiáról, I. Lipótról, ez még bizonyosabb, mint az eddigiekről. Látni fogjuk majd, mikor bőven foglalkozunk majd vele, hogy jósága és keresztény vallásossága nagyapjáéval, II. Ferdinándéval egyenrangú. Hogy szűzen ment a házasságba, annál inkább bizonyosra vehetjük, mert hiszen köztudomású róla, hogy ő is pap akart lenni s csak bátyja, IV. Ferdinánd hirtelen és korai halála miatt volt kénytelen a papságot a császársággal elcserélni. Korábban is házasodott, mint akármelyik elődje, mert hiszen családja utolsó s egyetlen férfisarja volt.

I. Lipót két fia közül nem I. József, az elsőszülött, hanem III. Károly, a kisebbik fiú plántálta tovább a családot, tehát őt kell vizsgálnunk, nem a bátyját. III. Károlyról nevelőjének, Lovinának a naplója alapján megint egész bizonyosan tudjuk, hogy szűzen ment a házasságba. A naplót később majd bőven idézzük. Épp ily bizonyos ez utódáról, a család további fenntartójáról, Mária Teréziáról, akiről ezt annál könnyebben elhihetjük, mert nő volt. Nálunk ugyan neki erkölcstelen híre van, de nem lány, hanem asszony korából. Látni fogjuk azonban, hogy Mária Terézia asszony korában is egyenesen a női erkölcs példaképe volt s ezt kivétel nélkül minden történetíró elismeri róla, még azok is, akik családjának s annak az eszmének, melyet ő és családja képviselt, ellenségei.

Már nem mondhatjuk ugyanezt Mária Terézia férjéről, Lotaringiai Ferencről, aki se igazán vallásos, se szigorú erkölcsű nem volt. De hát ő nem is volt Habsburg. Vele aztán meg is szakad a Habsburgok hét nemzedéken át megszakíthatatlanul tartó nemi feddhetetlensége, mert Mária Terézia fiai e tekintetben már nem anyjuk, hanem apjuk gyerekei voltak, sőt éppen az a fia, aki a családot tovább plántálta, s akitől az összes későbbi magyar király származik (II. Lipót) egyenesen a világtörténelem legromlottabb fejedelmei közé tartozik nemi tekintetben.

De még itt is csak ő a kivétel. Például II. József (aki e tekintetben egyébként kevesebbet számít, mert nem volt továbbplántálója a családnak) vallásilag szabad korának felfogása ellenére is talán tiszta lelkületű lett volna, ha nem élte volna két felesége ellenére is szinte asszony nélkül életét. Első felesége, akit nagyon szeretett, hamar meghalt, a másodikat pedig valósággal utálta.

II. Lipót fia, I. Ferenc is teljesen olyan volt már, mint a régi Habsburgok. Éppen nem ütött az apjára (az anyja nagyon jó és nagyon erkölcsös volt) s nála már minden valószínűleg amellett szól, hogy benne ismét folytatódott az erény, melyet apja megszakított. Egyébként neki egyenesen négy felesége volt, s hogy feleségei halála után olyan gyorsan házasodott meg mindig újra, az is bizonyítéka annak, hogy nemcsak megházasodása előtt, hanem utána se volt soha törvénytelen viszonya.

Fiáról, a beteges V. Ferdinándról megint egészen bizonyos a soha meg nem szegett nemi erkölcs, bár ő e tekintetben csak másodrangú fontosságú, mert ő se volt továbbplántálója a családnak. Utóda, Ferenc József, öccsétől, Ferenc Károlytól származott, akiről szintén nagy valószínűséggel állíthatjuk ezt az erkölcsi feddhetetlenséget.

Ferenc József megint már csak másodrendűen fontos ebben a tekintetben, mert az utána következő Habsburgok nem tőle származnak. Hogy házassága előtt neki se volt még nővel dolga, sokkal valószínűbb, mint az ellenkező. Korán házasodott. Anyja, Zsófia, igen szigorú volt ebben a tekintetben, rendkívül vigyázott is a fiára, s fiáról köztudomású, hogy a szerelem és a nemiség alig játszott szerepet életében.

A vele kapcsolatban oly sokat és oly rosszmájúan emlegetett Schratt Katalint egyenesen Erzsébet királyné hozta vele össze s hatvan felé járt már akkor, mikor megismerte. Mivel azonban Ferenc Józsefnek Erzsébet királyné oldalán szinte feleség nélkül kellett élnie, a nemi ösztön tartós és állandó megfékezéséhez pedig szinte emberfeletti lelkierőre van szükség, Ferenc Józsefre vonatkozólag minden kötelességtudása és korrektsége ellenére is eldöntetlen dolognak kell tartanunk, hogy nemileg feddhetetlen tudott-e maradni. A házassága előtti életére vonatkozólag azonban ez nagyon valószínű. Fiatal korában még sokkal ideálisabb ugyanis az ember, mint negyven-ötvenéves korában. Ferenc Józsefnél azonban még ezt is nemcsak lehetetlennek nem tartjuk, hanem legalább annyi valószínűség szól mellette, mint ellene.

Ferenc József utódai öccsétől, Károly Lajostól származnak. Őróla azok alapján, melyeket majd róla Ferenc Ferdinánddal kapcsolatban elmondunk, megint egész bizonyosan állíthatjuk, hogy se fiatalember korában, sem később soha tilos nemi kapcsolata nem volt.

Ferenc Ferdinánd nem számít, mert se uralkodó nem lett, se nem vált továbbplántálójává uralkodó Habsburgoknak. Az ő utódai nem Habsburgok, hanem Hohenbergek. Ő egyébként nagyon későn házasodott s így bajos feltenni, hogy házasságáig mégse lett volna soha nemi kapcsolata. Tekintve azonban vallásosságát (bár ez fiatal korában még nem volt benne olyan nagy, mint felesége, Chotek Zsófia oldalán), büszkeségét, visszavonult természetét s Chotek Zsófiával való korrekt viselkedését, legalább olyan joggal tehetjük fel róla a jobbat, mint a rosszat. A rosszabb mellett vele kapcsolatban nem is szól más, mit csak az, hogy tartós nemi önmegtartóztatáshoz nem mindennapi lelkierő kell. De hát azt is tudja mindenki, hogy Ferenc Ferdinánd lelki ereje nem is volt mindennapi.

IV. Károly, az utolsó uralkodó Habsburg, Ferenc Ferdinánd öccsétől, Ottótól származik. Ottó főhercegről köztudomású az erkölcstelen élet.

Szifilitikus is volt. Egyébként ő e tekintetben csak fia miatt számít, mert ő maga sose volt uralkodó. Maga IV. Károly rendkívül vallásos volt, de lehet, hogy csak Zita királyné mellett lett annyira vallásossá. A róla szóló pletykákat egész bizonyosan rágalmaknak tekinthetjük, annál inkább, mert éppen arra az időre vonatkoznak, mikor már nős volt. Róla is legalább 50 százalékos valószínűséggel feltehetjük, hogy szűzen ment a házasságba (az anyja neki is szent életű volt s az nevelte, nem az apja, s elég korán is házasodott). Hogy pedig a feleségét nem csalta meg, azt szinte egész bizonyosra vehetjük, mert házaséletük példás volt.

Habsburg királyaink tehát hét nemzedéken, 300 éven át kivétel nélkül olyan ősöktől származtak, akik szűzen házasodtak, s ez a „szokás” eltartott egész addig, míg csak Habsburg volt a család. Mikor átváltozott Habsburg Lothringenné, megtört ez a tiszteletreméltó s oly ritka szabályszerűség, de utána is elég ritka kivétel maradt az, ami más családokban annyira közönséges.

Biztos kivételt csak kettőt ismerünk: II. Lipótot és Ottó főherceget. II. Lipót azonban mindössze csak két évig (sőt csak másfél évig) volt királyunk, Ottó főherceg pedig soha nem is volt az.

Úgy látszik, II. Lipót is csak későn romlott el, hiszen Mária Terézia még őt szokta példaképül állítani többi gyereke elé. Ha fiatal kora óta romlott lett volna, bajosan tudott volna 16 tehetségesebbnél tehetségesebb gyermeknek életet adni. Majdnem bizonyos, hogy a házasságba még ő is szűzen ment. Erkölcstelenségét egyébként feledteti felvilágosultsága és nagy tehetsége, Ottó főhercegét pedig közvetlensége, emberszeretete és mindenkihez való kedvessége.

Visszatérve eredeti tárgyunkhoz, külön lelki öröm végignézni II. Ferdinánd nőrokonain. Ha Deák Farkas ezeket (vagy legalább ezeket is) tanulmányozta volna, egész más meggyőződést szerzett volna a vallás erejéről és általában az emberekről, különösen pedig a nőkről. Pedig ez utóbbiakról különösen rossz lehetett a véleménye, mert agglegényként halt meg.

A vallástalan, cinikus, önzetlenségben s erényekben már nem is hívő férfiak azzal szokták elütni a szent életű nők dicséretét, hogy könnyű volt nekik, mert csúnyák voltak s így senkinek se kellettek. Ha pedig főhercegnőről van szó, s különösen ha még Habsburg is az illető, el se tudják képzelni másnak, mint visszataszítóan csúnyának (pedig nőben náluk egyedül csak a szépség az irányadó).

Már eddig is láttuk, hogy mily sok Habsburg lány volt nemcsak szép, hanem feltűnően szép. Most megemlítjük, hogy II. Ferdinánd gyönyörű lelkű nőrokonai is többnyire szépek is voltak, sőt nemegyszer igen szépek.

Báthory Zsigmond „kisasszony felesége”, Mária Krisztina, mint tudjuk, II. Ferdinánd testvére volt. Láttuk, milyen angyali jóságú volt még az eretnek erdélyiekhez is, s láttuk, hogy művelt, kedves, szép arcú és karcsú, sudár, jó alakú is volt. Említettük, hogy volt neki egy Katalin nevű testvére is, aki kevéssel azután halt meg 19 éves korában, mikor Mária Krisztina anyja kíséretében elindult hazulról Erdélybe. Mondtuk akkor, hogy II. Ferdinándnak erről a másik leánytestvéréről az van megírva, hogy olyan szép szűz volt, hogy aki meglátta, elálmélkodott. Még szebb volt tehát, mint Krisztina, de amennyiben ez lehetséges, még nála is jobb, valósággal angyali volt.

Ez a szépséges Katalin annyira csak Istennek és felebarátainak élt, az önszeretetet, az önzést annyira kiirtotta magából, hogy még a sírba is ez a túlságos maga nem kímélése vitte. Ugyanis még kevéssel halála előtt is, már betegen és nagy hidegben egy hosszú zarándokutat tett, hogy vezekeljen olyan bűnökért, melyeket nem ő követett el.

Láttuk, hogy II. Ferdinánd rokonházasságból született, hogy négy nagyszülője közül kettő volt Habsburg: I. Ferdinánd, aki apai nagyapja volt és I. Ferdinánd lánya, Anna, mint anyai nagyanyja. De amilyen angyalok voltak II. Ferdinánd nőtestvérei, éppen olyan szent életűek voltak nagynénjei, I. Ferdinánd leányai is. Magdolna, Margit és Ilona, akik neki kétszeresen is rokonai voltak, mert nemcsak apjának voltak testvérei, hanem nagyanyjának is. Tudjuk, hogy ezek hárman apácák lettek. Ők se voltak csúnyák, kérőik is voltak, de azzal utasították el őket, hogy nem óhajtanak férjhez menni. A zárdában aztán, melyet ők maguk alapítottak, olyan demokratikus szabályok szerint éltek a jóságnak, önzetlenségnek és felebaráti szeretetnek, hogy csak úgy ragyogtatja lelki értékeiket.

II. Ferdinánd legidősebb nagybátyjának, Miksának (mint császár II., mint magyar király I. Miksa) feleségéről, a szintén Habsburg és férjével unokatestvér spanyol Máriáról, már említettük milyen szép és milyen kiváló nő, feleség és anya volt. Ő életszentségben és vallásosságban talán még magát II. Ferdinándot is felülmúlta. És milyen kiváló volt Miksának és ennek a Máriának három leánya, tehát II. Ferdinánd unokatestvérei!

Az első volt köztük Anna, akit megint unokatestvérének, II. Fülöp fiának, a világhírűvé vált Don Carlosnak szántak, de mivel ő idegbaja miatt lehetetlenné vált erre a szerepre, helyette elvette maga II. Fülöp, a tervezett vőlegény apja. Annyira megtetszett neki, mikor meglátta. Fiuk is lett, III. Fülöp s tőle származik a Habsburgok további spanyol ága.

Igen szépnek kellett lennie, mikor az apa kaparintja el a fia elől, de a pletyka azt mondja, hogy a fia is annyira szerelmes volt bele, hogy tulajdonképpen ebbe őrült bele és emiatt gyűlölte meg az apját, de az apa is emiatt gyűlölte a fiát. A pletyka egyik része se igaz, mert II. Fülöp nem gyűlölte a fiát. De hogy effajta pletykák keletkeztek, az kétségtelenül bizonyítja, milyen szép lehetett ez az Anna. De épp oly jó és II. Fülöpnek épp annyira kifogástalan felesége és a beteg Don Carlosnak épp oly jó mostohaanyja is volt, mint amilyen szép volt.

A második leány Erzsébet volt. Coxe őróla ezt írja: „Született 1554-ben, IX. Károly, francia király felesége lett 1570-ben. Tökéletes szépségű (of consummate beauty) és szeplőtlen erkölcsű nő volt. Erkölcsi tisztaságát folt nélkül tudta megőrizni még a kéjvágyó és szabadabb erkölcsű francia udvarban is. Noha Károly halálakor még csak húszéves volt, egyformán visszautasította a francia II. Henriknek, a spanyol Fülöpnek és más uralkodóknak a kezéért való versengését és hűségesen megtartotta azt az ígéretét, melyet (ellene annyit vétkezett) haldokló férjének tett, hogy soha nem fog férjhez menni. Életét 1592-ben az angyalokról nevezett Boldogasszony-kolostorban Bécs mellett fejezte be annyira a szentség hírében, hogy azt beszélték róla, hogy csodákat tett.”

„A harmadik, Margit (aki 1567-ben született), apja halála után anyjával együtt Spanyolországba ment, vallási okokból visszautasította (a világ akkor leghatalmasabb uralkodója) II. Fülöp kezét és kolostorba zárkózva 1633-ban halt meg, nem kisebb szentség hírében, mint testvére, Erzsébet.” (Az idézet Coxetól való.)

Ilyenek voltak a mi Habsburg uralkodóink és családjuk nőtagjai! Ami a férfiakat illeti, ismételjük, ne mondja senki, hogy uralkodóban nem érdem, vagy legalábbis nem fontos, ha szűzen házasodik, mert benne a tehetség az egyedül fontos. Ne mondja senki, hogy az uralkodónak csak államférfinak, diplomatának, hadvezérnek kell lennie, hogy csak ezzel használ alattvalóinak, nem pedig azzal, hogy szűzen házasodik. Azok a híres nagy államférfiak (például Richelieu), hadvezérek (például Napóleon) és tevékeny államvezetők (például Hitler) már igen sok bajt, szenvedést, vért, kínt, pusztulást okoztak tehetségükkel, politizálásukkal, hadvezérségükkel és tetterejükkel. Alattvalóikra nézve sokkal jobb lett volna, ha a tehetség és tetterő egy kicsit kisebb lett volna bennük.

A tehetség is áldás, de azt Isten adja, tehát az ő dicsősége, nem az emberé. Egyébként is, ha nem társul melléje az erény, melyet már nem az Isten ad ingyen, hanem az ő kegyelmével az embernek kellene megszereznie, egyenesen átokká válik a tehetség. Ha a Habsburgoknak Isten nem nagyon adott eget rengető tehetségeket, az nem az ő szégyenük, hanem Isten kifürkészhetetlen akarata. Nem is kell nagyon sajnálnunk, hogy nem adott, magyar szempontból meg egyenesen örülnünk kell neki, mert lehet, hogy csak a milliók szenvedése és vérehullása lett volna a gyakorlat eredménye, magyar szempontból pedig függetlenségünk teljes elvesztése. Tehetséges és kíméletlen Habsburgokkal szemben nem tudtak volna érvényesülni a Bethlen Gáborok és Kossuth Lajosok (hiszen még a tehetségtelen Habsburgokkal szemben is csak félig tudtak).

Ezzel szemben, ha uralkodókban erényeket látunk, azaz olyan jótulajdonságokat, melyekre legfeljebb csak a hajlamot lehet örökölni, de mindenképpen keserves önmegtagadással, állandó önneveléssel, önkritikával és olyan önzetlenséggel lehet megszerezni, mely képes lemondani arról, ami édes a testnek, ez már mindenképpen az illető uralkodók érdeme. Lehet, hogy az uralkodó feddhetetlen erkölcseiből nincs közvetlen gazdasági vagy politikai haszna az alattvalóknak, de gyűlölettől elvakítottnak kellene lennie annak, aki nem látja, hogy még az államok, népek és nemzetek élete se csak politikai és gazdasági tényezőktől függ, sőt hogy az uralkodók példamutató életének közvetve még a politikai és gazdasági haszna is igen nagy.

Mindenki tudja magáról, milyen emberfeletti önuralom kell ahhoz, hogy egy felnőtt férfi érzéki vágyain állandóan uralkodni tudjon. Ha az érzéki vágyak hajszolása, sőt csak a nekik való engedelmesség is állatiság, vagy legalábbis visszataszító önzés, és ha igaz Goethe mondása, hogy „Genießen macht gemein” (az élvezet aljassá tesz), akkor igaz az is, hogy az érzéki vágyakról nemesebb szempontokból való lemondani tudás a közönséges embernél magasabb szellemiség és a legnemesebb önzetlenség jele, amely felemel, jobbá tesz és nemesít.

Amely uralkodóban ez a felemelő tulajdonság megvan, az bizonyára nem él vissza a kezében lévő hatalommal se, azaz sose lesz zsarnok. Hiszen a kevélység, a hatalomvágy épp oly ösztön, épp oly szenvedély, mint a nemi élvezetek utáni vágy (az egyik önfenntartó, másik a fajfenntartó ösztön megnyilvánulása), s világos, hogy az a vallás, mely tiltja az egyik szabadjára engedését, épp úgy követeli a másik megfékezését is. Teljesen ostoba és logikátlan dolog lenne, ha valaki fajfenntartó ösztönét az ész s az evangélium tanításának megfelelően kormányozná, önfenntartó ösztönét, tehát gőgjét és uralomvágyát pedig szabadon engedné tombolni.

Az aszketika azt követeli tőlünk, hogy azon szenvedélyünk ellen küzdjünk elsősorban, mely a legnagyobb bennünk. Akiben tehát az önzés, a zsarnoki hajlam a legnagyobb rossz tulajdonság, annak erre nagyobb gondot kell fordítania, mint nemi erkölcsi tisztaságára. Mivel pedig azoknak, akiknek hatalom van kezükben, akik mások felett állnak, a zsarnokságra mindig van alkalmuk, egy uralkodó elsősorban akkor keresztény, ha elsősorban e tekintetben ellenőrzi magát, azaz ha főképpen az alázatosságra törekszik.

Következetlen, logikátlan annak az erkölcsisége, aki csak nemi életének tisztaságára törekszik, de ha uralkodó tenné ezt, még logikátlanabb, még következetlenebb lenne. Mindenkinek elsősorban azt a szenvedélyét kell megfékeznie, mely legerősebb benne, azonban egész különös figyelmet kell fordítania arra, amely hivatása teljes betöltésében akadályozza.

A marxizmus minden szociális, minden társadalmi baj okául a kizsákmányolást nevezi meg. Kizsákmányolnak szerinte a tőkések, de még náluk is jobban az uralkodók s különösen a régi világ abszolút uralkodói. Ha ez igaz, akkor minden társadalmi és szociális bajt megoldanak az uralkodók tiszta nemi erkölcsei. Mivel ugyanis minden kizsákmányolás oka az önzés, lehet-e szó önzésről, lehet-e szó kizsákmányolásról egy olyan uralkodóban, aki annak ellenére, hogy korlátlan úr, tehát önzése kiszolgálására minden eszköz és lehetőség rendelkezésére áll, mégis még egy csókot se enged meg magának esküvője előtt s esküvője után is minden idegen csók tilos marad számára?

Vajon az, aki ebben annyira önzetlen tud lenni, lehetséges-e, hogy anyagilag viszont kizsákmányolja alattvalóit s mindent a maga számára harácsoljon el? Vagy hogy a maga érvényesülése, gőgje, nagyravágyása, önzése legyen egyetlen irányítója, sőt emiatt képes legyen még éveken át tartó véres háborúkat is vívni és országára nyomort zúdítani?

A kizsákmányolás bűne abban áll, hogy a földbirtokon, a gyárakban minden a tulajdonosok érdekeit szolgálja s semmi se a munkásokét. A középkori államban pedig minden az uralkodóét és semmi se az alattvalókét. De nem lélektani lehetetlenség-e ez olyan uralkodó esetében, aki viszont nemi életében annyira önzetlen tud lenni, hogy mindenben Isten akarata érvényesül, nem pedig az ő vágyai? Vajon nem ugyanígy Isten akarata-e az is, hogy mindenki, de különösen az olyan ember, aki alatt emberek vannak, s aki ezért érettük felelős, ne magának, hanem felebarátainak éljen; úgy szeresse őket, mint önmagát, sőt esetleg még életét is adja értük?

Ez természetesen mind csak elmélet s az elmélet meg a gyakorlat között ég és föld a különbség, mert mi sem nehezebb, mint az elméleti jót valósággá tenni. Ámde láttuk, hogy nemi tekintetben, ahol az elméleti jót ténylegesen jóvátenni legalább olyan nehéz, mint az alázatosság, anyagi önzetlenség vagy a felebaráti szeretet tekintetében, Habsburg uralkodóinkban az elmélet valóság volt. Mi címen tehetjük hát fel róluk, hogy alázatosság, felebaráti szeretet vagy anyagi téren nem volt éppen ilyen valóság náluk a keresztény erkölcstan elmélete? Hiszen láttuk, hogy a bőkezűséget, azaz az anyagi önzetlenséget is olyan fokban gyakorolták, hogy majdhogynem bűnszámba ment. De rámutattunk és rá fogunk még mutatni arra is, hogy háborúik is mindig rájuk kényszerített, védekező háborúk voltak.

A társadalmi kríziseknek, a politikai katasztrófáknak nemcsak a gazdasági bajok, nemcsak a tömegek nyomora az oka, hanem az is, sőt elsősorban az, hogy a népnek azt kell látnia, hogy urai visszaélnek előnyös helyzetükkel: ők maguk tobzódnak akkor, mikor alattvalóik éheznek és ők maguk gátlástalanul élvezik azokat a tilos örömöket, melyektől mint képmutatóan jóságos atyák, alattvalóikat óvják. Effajta panaszai az olyan alattvalóknak, akiknek urai szűzen mennek a házasságba, utána pedig mintaférjek és mintaözvegyek, bajosan lehetnek.

Azok a Habsburgok, akik az élet örömeiről még jobban lemondtak, mint jobbágyaik (mert azok többsége bizony nem szűzen házasodik és jócskán vannak köztük még házasságtörők is), bajosan lehettek irigység, annál kevésbé méltatlankodás vagy elkeseredés okozói. Az ő alattvalóik bizonyára nem mondhatták uralkodójukat zsarnoknak, nem emlegethettek igát, mely rájuk nehezedik, de nagyobb szabadságot se követelhettek maguknak, mert hiszen még a jobbágyoknak is nagyobb szabadságuk volt, mint a zsarnokoknak. Legalábbis nemi tekintetben például azoknak nagyobb szabadságuk volt, mint nekik, több élvezetet engedhettek meg maguknak, mint ők.

Az ilyen uralkodók ellen is lehet elégedetlenség, hiszen a Habsburgok ellen is ugyancsak volt; az ilyen uralkodók ellen is folyhatnak szabadságharcok, mint ahogyan a Habsburgok ellen is bőven voltak. Ámde ezek vagy onnan eredtek, hogy a gonoszok megrágalmazták őket és egész másnak festették őket alattvalóik előtt, mint amilyenek a valóságban voltak, vagy pedig – s ez az igazi ok s a most említett rágalmaknak is ez az oka – hogy itt az alattvalók valójában nem uralkodójukkal, hanem azzal a szigorú keresztény erkölcstannal elégedetlenkedtek, melynek alapján uralkodóik álltak s melynek megtartását tőlük is megkövetelték, tehát maga a kereszténység, az Egyház „zsarnoksága” ellen lázadoztak.

Nem véletlen tehát, hogy nálunk a Habsburgok elleni elégedetlenség és az ellenük indított szabadságharcok mindig össze voltak kötve a papság és az Egyház elleni harccal. Eleinte a protestantizmus alakjában, később a hitetlenség, hitközönyösség, sovinizmus, szociáldemokrácia, nemzetiszocializmus, kommunizmus alakjában.

Akinek maga a kereszténység nem kell, aki ellene lázadozik, akinek a Krisztus igája nem kell, aki alóla akarja magát felszabadítani, aki tehát „Góg és Magóg” fia, az logikusan jár el, ha nem kell neki Habsburg, ha utálja és „ősellenségnek” tekinti. Aki azonban keresztény alapon áll – még akkor is, ha nem katolikus, hanem becsületes, hívő protestáns az illető –, az szégyenletes logikátlanságról és eszmezavarról tesz e lázadásával tanúságot.

Ennyire nem mellékes tehát még közéleti és nemzeti szempontból se az, hogy Habsburg királyaink majdnem kivétel nélkül hű férjek voltak, sőt még házasságukat is szűzen kötötték meg!