A kettős királyválasztás

Bevezetés

Mikor a mohácsi ütközet után menekülőben 1526. augusztus 29-én, Keresztelő Szent János feje vétele napján, szerdai napon, estefelé, II. Lajos királyunk 20 éves korában a vízbe fulladt, utána az ország az akkor legvagyonosabb magyar főurat, Zápolya Jánost választotta meg királyává, és meg is koronázta. Azonban az ellenpárt rögtön utána Ferdinánd Habsburg-főherceget, V. Károly német-római császár és spanyol király testvéröccsét, II. Lajos özvegyének, Máriának testvérét, II. Lajos egyetlen testvérének, Annának férjét választotta királyává. Ferdinánd aztán rövid néhány hónap múlva annyira János fölé kerekedett, hogy kiverte az országból, Zápolya volt választói is melléje álltak, a szentkoronát is átadták neki és őt is megkoronázták, mégpedig ugyanazok, aki kevéssel előbb János fejére tették ugyanezt a koronát.

Az ügy ezzel szerencsére el is intéződött volna, mert hasonló eset ezeréves történelmünkben már nemegyszer fordult elő. De most – sajnos – nem így történt. Hiába kerekedett felül Ferdinánd, hiába kergette ki már félév múlva még Erdélyből is a volt erdélyi vajdát, János szemérmét vesztve a törökhöz fordult, s azt hívta be az országba, hogy vetélytársát innen kiszorítsa.

Még ez se lett volna olyan nagy baj, mert Ferdinánd családja ekkor volt hatalma tetőpontján, s bátyja, a család feje, nemcsak a leghatalmasabb, hanem a legtehetségesebb is volt minden Habsburg között. Ámde az volt a szerencsétlenség, hogy éppen akkor I. Ferenc, a francia király, szintén igen tehetséges és nagyra törő ember volt és a vele való küzdelem kötötte le V. Károly minden erejét, otthon Németországban pedig azok az állandó viszályok és belső zavarok bénították meg, melyeket Luther Márton 1517-ben kezdődő vallási forradalma okozott.

Egy olyan több száz éve meggyökeresedett világhatalmat, mint amilyen a török volt, nem lehet egy ütközettel megsemmisíteni, bármilyen nagyszabású és bármilyen megsemmisítő legyen is az az ütközet. Ahhoz évtizedes, állandó küzdelem és újabb meg újabb megsemmisítő vereségek szükségesek, ilyen hosszan tartó és minden erejét évtizedeken át teljesen lefoglaló háborús folyamat megindítására pedig a Habsburg-ház az említett okok miatt rögtön a mohácsi vész után nem vállalkozhatott. Másfélszáz évvel később is, mikor ugyanezek a Habsburgok a törököt hazánkból csakugyan kiverték, évtizedekig tartott a küzdelem, pedig egyik fényes győzelmet a másik után aratták, és akkor a török birodalom se volt már olyan erős, mint még I. Ferdinánd idejében.

Így aztán most, mikor otthon a német fejedelmek fele felekezeti okokból hágott volna a Habsburgok nyakára, ha a török háborúba belebonyolódtak volna, s így erejük le lett volna kötve, a külföldről pedig a francia király leste-várta az alkalmat tönkretevésükre, tárgyilagos ember csak természetesnek tarthatja, ha Zápolyának a törökkel való szövetkezése után V. Károly nem akart és a józan eszére hallgatva nem is akarhatott egy olyan küzdelembe belebocsátkozni, mely ha szerencsével és sikerrel folyt volna, akkor is évtizedekre lekötötte volna minden pénzét és minden testi és lelki erejét.

Így aztán érthető, hogy a Habsburg-ház feje öccsének (Ferdinándnak) magyar koronaszerzésével egyelőre csak mellesleg foglalkozott és csak a kisujjával segítette e törekvésében.

Azonban ha igaz is az, hogy ilyen körülmények között a török világhatalom végleges megtörésére még a Habsburg világhatalom se gondolhatott, legalább e világhatalom további terjeszkedését, azaz Magyarország teljes meghódítását, illetve török érdekkörbe vonását azért így is és még ekkor is meg tudta volna akadályozni. Hogy még ez is csak részben sikerült neki, annak egyszerre két kedvezőtlen véletlen találkozása volt az oka. Az egyik, hogy Törökország feje épp ekkor Szolimán, a minden szultánok leghatalmasabbika és legtehetségesebbike volt, a másik, hogy Ferdinándot, sőt később fiát, Miksát is szinte üldözte a balszerencse. Ha mérhetetlen költséggel, fáradsággal és áldozatokkal összehoztak egy-egy igazán hatalmas sereget, a vezér tehetetlensége tette tönkre minden reményüket. (Ezzel szemben a másfélszáz évvel későbbi felszabadító háború azért sikerült, mert egyik Habsburg vezér tehetségesebb és szerencsésebb volt, mint a másik.) Mikor pedig Ferdinánd végül még így is János fölé kerekedett, akkor meg Fráter György lángelméjét adta a véletlen Jánosnak segítségül és ezzel ellensúlyozta Ferdinánd fölényét. Így aztán nem lett vége a magyar testvérharcoknak és nem lett nyugalom a magyar tereken egész János haláláig, sőt még utána se. A véletlen ugyanis élete utolsó évében megházasítja az agglegény Jánost, felesége mindössze egyéves házasélet ellenére is gyermeket szül neki élete utolsó napjaiban és a gyermek fiú. Ezzel aztán megint zászló került azok kezébe, akik semmiképpen se akartak Habsburgot magyar királynak.

Ez a fiú János Zsigmond, egész életén át mindig házasodni készült, már megszületése előtt is házasították, sőt már akkor meg volt szabva, kit fog elvenni, mikor atyja még meg se házasodott, mégis nőtlenül halt meg. Pártja azonban – kivált mert a török is így követelte – arra már úgy megszokta a pártoskodást és azt, hogy a magyarságnak nem szabad egy táborban lennie, hogy a Zápolyák kihaltával talált magának másokat vezérül és így az ország kettészakadása eltartott „csekély” négyszáz esztendeig.

Mikor végül 1848-ban ez megszűnt, két egymással szemben álló táborra oszlásának emlékére a magyar közvéleményben akkor se úgy maradt meg, mint nemzeti szerencsétlenségé, hanem mint nemzeti hőstetté és így dicsőségé.

A magyar közvélemény szerint e Habsburg-ellenes, erdélyi zászló követői voltak a jó, a törzsökös, az igazi, a független, a szabad magyarok, a törvényes király, mert hiszen Zápolya János halála óta már mindig csak egyedül a Habsburg volt a koronás magyar király, hívei pedig az árulók, a gerinctelenek, a megalkuvók, az érdekemberek, a hatalomnak hízelgők, a meghunyászkodók, a hazafiatlanok, a gyászmagyarok, az idegen uralmat szolgálók, a jellemtelen érdekemberek.

Ez a kettősség a mohácsi vész óta átokként húzódik végig a magyarság életén.

Mivel a nemzeti megoszlás a mohácsi vész utáni kettős királyválasztással kezdődött, érdemes alaposabban megvizsgálni és lehetőleg eldönteni, kinek volt igaza a küzdelemben: Jánosnak-e vagy Ferdinándnak? Melyik hívei álltak törvényes alapon? Kik voltak a jó és okos hazafiak: Ferdinánd követői-e vagy Jánoséi? A kettő közül melyiket kell hibáztatni azért a négyszáz év alatt kifolyt sok magyar könnyért és vérért: a Habsburg-pártiakat-e vagy a „nemzeti” királyság híveit?

Említettem, hogy a magyar közvélemény már tulajdonképpen rég eldöntötte a kérdést: János és politikai utódai pártján áll és a Habsburgok hívei felett tör pálcát.

Labancnak lenni a magyar közfelfogás szerint szégyen, kurucságával pedig dicsekedni szokott a magyar ember. Labanc egyenlő: gyáva, ügyefogyott, megalkuvó, áruló, jellemtelen. Kuruc egyenlő: bátor, sőt vakmerő, férfias, jellemes, gerinces, elvhű, meg nem alkuvó, meggyőződéséhez becsülettel ragaszkodó, elveit pénzért nem áruló, azaz az igazi, törzsökös magyar.

A bolsevizmus is propaganda-hadjáratába fogta ezt a közfelfogást. A rokonszenves kurucot önmagával, a Habsbug-pártiságot a reakcióval azonosította (látni fogjuk majd, hogy meglehetős igazsággal és joggal tette mindkettőt). A jellemmel és becsülettel azonosnak harsonázta az elsőt, a megtestesült becstelenségnek a másikat, úgyhogy uralma alatt még a gondolata is lehetetlenség volt annak, hogy valaki csak egy szépítő szót is mondhatott volna az egyébként már úgyis rég eltemetett Habsburg-uralom történelmi mentségére.

Mikor a rendszer az akkor még szabadlábon lévő Mindszentyt azzal akarta lejáratni, hogy a 48-as szabadságharc hőseinek lekicsinylésével rágalmazta meg, egy református főorvos – pedig (természetesen) reakciós volt az illető – jóleső kárörömmel mondta katolikus ismerősének: Na, az idei Szent Jobb körmeneten ezek után már nem lesznek olyan sokan. (A Habsburgokat tehát még ekkor is jobban gyűlölte, mint a kommunistákat. Mikor ezek a kommunisták a Habsburgokat szidták, akkor ő is a kommunistákkal tartott.)

De a nyilas sajtó Habsburg-gyűlölete se volt egy cseppet se kisebb a kommunistákénál. Pedig úgy látom, hogy közvéleményünk ezt már egészen elfeledte. Aki nem hiszi, vegyen elő egy évfolyamot akármelyik lapjukból vagy folyóiratukból, s azonnal látja, hogy a Habsburg-gyűlölet tekintetében egy cseppet se különböztek a kommunistáktól. Majdnem éppen ilyen túlzóan Habsburg-ellenes beállítottságú volt a Horthy-kor tisztikara és leventenevelése is. Mikor az egyik levente vezérkönyvre ebből a szempontból cáfoló bírálatot írtam, kinyomtatása előtt a Horthy-ügyészség cenzúrája azt válaszolta rá: Nem engedélyezem!

De ha nem is mindig ennyire korlátoltan, túlzottan és lázító hangon, de majdnem mindig Habsburg-ellenes módon és a felkelők iránti rokonszenvben íródott nálunk minden történelmi vagy irodalmi mű már akkor is, mikor a Habsburgok még a magyar trónon ültek. E sorok írója még az ő uralmuk alatt járt iskolába és ráadásul szerzetesek tanították a magyar történelemre, mégis ilyen szellemben tanították. Tankönyvül pedig ugyanaz a Varga Ottó-féle történelem szolgált a szerzetes gimnáziumban is, mint amelyet Ady Endre tanult a zilahi református kollégiumban. Érettségi előtt magam is egy arany jutalmat kaptam a „kuruc kor történelmében való jártasságomért”, de természetesen nem a kurucok elleni értelmezésben. Akkor nem kaptam volna aranyat. De egyébként is akkor még eszébe se jutott senkinek, hogy egy magyar történelmet tanuló diák még a kurucok bírálója is lehet, nem pedig csak bámulója.

Azóta sok víz folyt le a Dunán és ma már a történelem nem tisztán propaganda, korteskedés vagy a legjobb esetben „hazafiságra” nevelés, hanem az igazság hideg, szenvtelen, tárgyilagos kutatása. Mint ilyen, ellenkezhet a közhelyként elfogadott szólamokkal és szenteknek gondolt és hazafiasnak nevezett meggyőződésekkel, de természetesen nem ellenkezhet magával a hazafisággal még akkor se, ha időnként a közvéleménynek új és nem kellemes igazságokat kénytelen is megállapítani. Ami ugyanis igaz, az nem lehet hazafiatlan. Aki azt gondolja, hogy a hazáját még hazugságok árán is szolgálni, tehát menteni kell, mint „népi demokráciánk” gondolta és gyakorolta és a nyilas irodalom is nyíltan hirdette, az a hazát nem szolgálja, hanem lealacsonyítja, végül pedig tönkreteszi. A magyar nemzet és nép történelmét az, aki szereti, nem tarthatja olyan sötétnek, hogy mentségére hazudni kelljen. Annak meg kell győződve lennie arról, hogy hazája kibírja az igazság világosságát.

Egyébként látni fogjuk, hogy nem a hazafiság az, ami ellen mi beszélünk, hanem a hazafiság mezébe öltöztetett rosszaság, önzés, gyűlölet, egyházellenesség vagy a legjobb esetben tévedés. Ezek leleplezése és a hazafiság álarcából való kivetkőztetése éppen a hazafiságnak tesz legjobb szolgálatot. Persze a kiábrándulás keserves dolog s ezért senki se szereti elismerni, hogy eddig bálványokat imádott. De ha mégis ez történt, akkor ezeket a bálványokat nemcsak szabad, hanem le is kell dönteni, mégpedig minél hamarabb, annál jobb. Éppen elég baj részünkre, hogy hosszú négyszáz éven át bálványaink, hamis isteneink voltak. Azért lett belőlünk csonka ország.

Annak a magyarnak, aki látja, milyen ebek harmincadjára jutott régi híres hazája, aki megért Trianont, ország-feldarabolást, tengerpart, Kárpátok, Erdély, Bácska, Bánság elvesztését, Budapest oláh megszállását, Kun Béla és Rákosi Mátyás uralmát, Budapest tönkretevését, összebombázását és kirablását, magyar nők millióinak meggyalázását, csallóközi és más magyaroknak ezer éve lakott falvaikból való kiűzését és menekülés közben a zajló Duna jégtáblái közt vízbe fulladását, végül a bolsevizmus évtizedes uralmát, az nem élhet abban a tudatban, hogy a magyar történelem a múltban mindig csak fény és dicsőség volt, csak a mi időnkben változott át érthetetlenül s bárkinek bűne vagy hibája nélkül egyszerre csak szégyenné, gyalázattá, könny- és vértengerré.

Annak, aki mindezt megérte, végül tudomásul kell vennie, hogy mi is, meg őseink is nemcsak dicsők voltunk, hősök és ártatlanul üldözöttek, hanem bűneink is voltak és vannak. Tévedtünk is, hibáztunk is, mégpedig sokszor és nagyon.

Ha nem így lett volna, nem juthattunk volna oda, ahol most tartunk. Aki ebben a tekintetben felnyitja a magyar nép szemét, az épít, nem pedig rombol. És erre az építésre már régen szükség lett volna. Senki se merte azonban elkezdeni, még ha talán a hibát észre is vette, mert félt, hogy megkövezik érte. Talán ma már – ennyi tanulság után – végül megkövezés nélkül is meg lehet tenni. De ha mégis még mindig megkövezés jár érte, akkor is megteszem.

Bitorló volt-e a magyar trónon I. Ferdinánd?

I. Ferdinánd és Zápolya János párharcában a magát hazafiasnak tartó felfogás úgy állítja be a dolgot, hogy János a nemzeti függetlenség végét, Ferdinánd pedig az idegen uralom s vele a szolgaság és elnyomás kezdetét jelenti s így a magyar nép és nemzet soha eléggé meg nem siratható tragédiája, hogy e testvérharcban Ferdinánd maradt felül. E felfogás szerint Ferdinánd e győzelme volt utána következő, négyszáz éven át tartó nemzeti elnyomásunk és minden nemzeti tragédiánk oka. Emiatt kellett ettől fogva mindig idegen érdekeket szolgálnunk, emiatt tartott a török iga másfélszáz hosszú évig, emiatt pusztult el országunk s pusztultak el vele művészeti emlékeink s fejlett kultúránk, emiatt lett fele részben idegen ajkúvá az ország s így végeredményben ez volt az oka annak is, hogy ma csonkaország vagyunk.

Nem is volt – mondják – eleinte egy magyar ember se a magyar Szapolyai Jánossal szemben Ferdinánd híve. Hiszen a nemzet először az elsöprő lelkesedés erejével választotta és koronázta királyává János személyében a maga vérét. De aztán Ferdinánd pénze, hitegetései és az a sokat emlegetett bécsi „ármány”, no meg főuraink szint oly sokat emlegetett önzése (mert természetesen csak a főurak voltak mindig önzők, azok nem is lehettek mások, de maga a magyar soha), s akik személyi és anyagi előnyökért képesek voltak eladni hazájukat és népüket, mindjobban háttérbe szorította a nemeslelkű és Ferdinándhoz hasonlóan erkölcstelen eszközökkel dolgozni nem tudó és nem is akaró becsületes Zápolyát s így az országnak csak a keleti részében tudta tartani magát, a nemzeti királyságot pedig végleg magával vitte a sírba.

Azok a családi szerződések, melyek alapján Ferdinánd a maga részére követelte a magyar trónt, semmit se értek, mert magyar országgyűlés nem hagyta őket jóvá s a magyar szent korona egyébként sem lehet uralkodóházak szerződéseinek és adásvételének tárgya. A magyar alkotmány alapvető pontja a szabad királyválasztás joga, melyből őseink sohase engedtek s úgy féltették és őrizték ezer éven át, mint a szemük fényét.

Éppen a mohácsi vész előtt, 1505-ben mondta ki a rákosi országgyűlés a legünnepélyesebb és legfélre nem érthetőbb módon, hogy ezentúl soha többé idegent nem választ magyar királyul. De egyébként is János már törvényesen megválasztott és törvényesen megkoronázott királya volt az országnak akkor, mikor egyesek Ferdinándot is „megválasztották”, aki pedig akkor választ és koronáz királyt, mikor van már az országnak koronás királya, az pártütő és hazaáruló. Pártütők és hazaárulók voltak tehát, akik Ferdinándot s vele a Habsburgokat a nyakunkra hozták s hazaárulók voltak, akik hozzá és utódaihoz a nemzet közakarata ellenére is makacsul ragaszkodtak.

Nézzük meg, mennyit érnek ezek az oly erősnek, oly hazafiasnak és oly megcáfolhatatlannak látszó érvek.

Talán a legmegdönthetetlenebbnek látszik belőlük az, hogy Zápolyát előbb választották meg, s különösen, hogy törvényesen és ünnepélyesen meg is koronázták, mikor Ferdinánd hívei szervezkedni kezdtek. Az ő tevékenységük tehát a már koronás király elleni pártütés, lázadás, hűtlenség volt.

A dolog azonban nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Egész sereg esetet találunk a magyar történelemben, mikor a már koronás királyt szintén elütötték az uralkodás jogától s mégse kiabált senki hazaárulás miatt, se törvénytelenség vagy hűtlenség ellen. Mikor I. Endre meghalt, fia, Salamon már meg volt koronázva. Mégse ő lett a király, hanem apja öccse, Béla, akit csak Salamon után koronáztak meg. De emiatt első Bélát senki se mondja a magyar trónon bitorlónak, sőt Salamonnal szemben az ország rokonszenve mindig Béláé volt, s ma is az övé.

Mikor Béla meghalt, Salamon tényleg trónra került, de szükségesnek tartották újra megkoronázni. De tényleges uralkodása és kétszeri megkoronázása se volt akadálya annak, hogy Béla fia, Géza újra el ne üsse a tróntól, s a már a kétszer is megkoronázott Salamon ellenében ne tetesse a maga fejére a koronát, s ne ő legyen a tényleges uralkodó s ne maradjon az haláláig. És őt senki se tekinti bitorlónak. Utána öccse, Szent László következett, pedig a kétszer koronázott Salamon még javában élt. De bizonyára Szent László se volt a magyar trónon bitorló.

De ha minderre azt mondják, hogy Salamon eladta az ország függetlenségét a német császárnak, s őt a nemzet büntetésül fosztotta meg a tróntól, akkor felhozom V. László esetét, aki szintén meg volt koronázva, az országot se adta el (nem is adhatta, hiszen még csak csecsemő volt), őseink mégsem őt, hanem I. Ulászlót tették helyette királyukká. S noha Ulászlót sem akkor, sem később nem tudták törvényesen megkoronázni, mert a szent korona V. Lászlóék kezében volt, I. Ulászlót mégis mindenki törvényes magyar királynak tekintette és tekinti ma is.

Ha pedig erre azt válaszolják, hogy V. László csecsemő volt, mikor megkoronázták és koronázása csak magánkoronázás volt az anyjától ellopott koronával, a koronázásnak pedig csak akkor van jogi érvénye, ha a koronát a nemzet teszi valaki fejére, vagyis ha választás előzi meg, V. László esetében pedig ez nem történt meg, de megtörtént Zápolya esetében, akkor fel tudok hozni harmadik és negyedik esetet, melynek bizonyító erejét még ilyen módon se lehet meggyöngíteni.

Az Árpád-ház kihaltakor Cseh Vencelt, mint az Árpádok leányágon való ivadékát a törvényes formák között rendes királyválasztó országgyűlésen a nemzet szabad elhatározásából magyar királlyá választották (nem is magától jött ide, hanem mi hívtuk) és törvényesen, a kellő ünnepélyes külsőségek között a nemzet törvényes képviselete koronázta királlyá. Életben is maradt, mégse lett soha tényleges magyar király, hanem látva, hogy közben megváltozott a helyzet és ő már nem nagyon kell a magyaroknak, önként hazatávozott.

Ekkor őseink behívták, megválasztották és megkoronázták a második Árpád-ivadékot, bajor Ottót. Őt már nem kellett nagyon hívni, megkoronázása után nem is hagyta el önként az országot, felnőtt kora, törvényes megválasztása és megkoronázása ellenére mégse lehetett tényleges magyar király ő se, hanem az lett helyette egy harmadik Árpád-ivadék, Károly Róbert, Nagy Lajos apja, annak ellenére, hogy mindkét vetélytársát már megválasztották és már megkoronázták, őt pedig, mikor végül sikerült magát megválasztatnia, megkoronázni eleinte akkor se tudták, mert a szentkorona nem volt pártja kezében.

Ki mondja azonban ma, hogy emiatt Ottó a törvényes magyar király, nem pedig Károly Róbert, mert őt előbb választották és koronázták meg, s ki mondja, hogy Károly Róbertet lázadók és pártütők tették a magyar trónra? Pedig Ottó nem mondott le a trónról önként, mint Vencel, sőt a magyar királyi címhez holtáig ragaszkodott. A tényleges magyar király mégse ő lett, hanem Károly Róbert.

Látjuk tehát, hogy csak azért, mert Jánost előbb választották meg és törvényesen meg is koronázták, még nem kell és nem is lehet pártütőknek vagy rossz magyaroknak nevezni azokat, akik Ferdinándot ennek ellenére is megválasztották és meg is koronázták. Károly Róbert hívei bizonyára nem voltak rosszabb magyarok, mint bajor Ottó hívei, nem is szólva arról, hogy melyiknek hívei voltak okosabbak. Pedig hogy valaki jó magyar legyen, s hogy hazájának használhasson, ahhoz a lelkesedésen kívül mellesleg még egy kis ész is szükséges. Ferdinánd hívei tehát nem voltak szükségképpen lázadók és pártütők, még akkor se, ha János megválasztása és megkoronázása törvényes lett volna, pedig látni fogjuk, törvényes se volt. Hogy mennyivel okosabbak is voltak, akik Jánossal szemben őt választották, majd azt is látni fogjuk.

Pedig János választása és koronázása szabályszerű se és törvényes se volt, mint Cseh Vencelé, vagy Bajor Ottóé az volt.

Egy Mátyás király idejében, 1486-ban hozott törvény előírja, hogy a király halála esetén a nádornak kell összehívnia a királyválasztó és koronázó országgyűlést és ő adja le ott az első szavazatot az új királyra. Mátyás halálakor nem volt nádor, mert a nagy király e méltóságot élete utolsó éveiben üresedésben hagyta. Ekkor özvegye, Beatrix hívta össze a királyválasztó országgyűlést. Így történt Albert halálakor is, mikor a Mátyás-féle törvény még nem létezett. Ekkor is az özvegy királyné, Erzsébet (Zsigmond leánya és V. László koronát ellopó anyja) és a zászlósurak együttesen hívták össze.

János megválasztásakor Báthory István volt a nádor. Természetesen nem a későbbi erdélyi fejedelem és lengyel király ez a Báthory István, hanem egy másik, egy kevésbé híres Báthory. Sőt ezen a nádoron kívül ekkor is volt még egy másik Báthory István is s Báthory Gábor, a későbbi erdélyi fejedelemnek az apja szintén Báthory István volt, ő tehát már a negyedik Báthory István. Az ötödik volt ecsedi Báthory István országbíró. Ez a Báthory István megmenekült a mohácsi csatából s így törvény szerint neki kellett, mert csak neki volt joga összehívni azt az országgyűlést, mely a II. Lajos halálával megürült magyar trónról hívatva volt dönteni.

Ha a nádor is elesett volna Mohácsnál, akkor az özvegy királynénak, vagy neki az ország főméltóságaival közösen kellett volna összehívnia ezt az országgyűlést, ha a királyválasztásban törvényesen akartak volna eljárni. Ez volt ugyanis az ősi magyar törvény, melyet csak Mátyás király változtatott meg, s ő is csak azért, mert özvegyének, Beatrixnak kezében nem látta jó helyen törvénytelen fiának, Korvin Jánosnak a megválasztását, ami pedig Mátyás szíve vágya volt.

Nos hát az az országgyűlés, melyet a törvény értelmében a nádor hívott össze és ahol ő adta le az első szavazatot, mely országgyűlés egyúttal az özvegy királyné (Ferdinánd testvére) országgyűlése is volt, és amelyen az életben maradt zászlósurak a nádoron kívül a horvát bán (Batthyány Ferenc) és a királyi kancellár (Brodarics püspök) is részt vettek és szavaztak, már legelőször is Ferdinándot választotta magyar királlyá, nem pedig Zápolya Jánost.

Ha tehát törvényességről van szó, akkor nem a Ferdinánd-pártiaknak van szégyelleni valójuk. A Jánost Ferdinánd előtt megválasztó és megkoronázó országgyűlés semmiképpen sem volt törvényes országgyűlés, mert egyszerűen maga a trónjelölt és hívei hívták össze és tartották meg. Magánembereknek pedig nincs joguk országgyűlést összehívni és megtartani. Amit magánemberek hívnak össze, az zuggyűlés (conventiculum), nem pedig országgyűlés. Nem azok követnek el tehát törvénysértést, akik zuggyűlésen választott „királyt” nem ismernek el királynak, hanem azok, akik zuggyűlést tartanak s azon választanak maguknak királyt. A törvény ugyanis conventiculumok tartását szigorúan tiltotta (ma még szigorúbban tiltja, mint akkor) s az ilyen összehívóit és résztvevőit hűtlenség és lázadás bűnében tartja bűnösnek, és halállal bünteti őket.

Mi lett volna például ebből az országból, ha itt minden párt csak úgy a maga szakállára és külön-külön választott volna magának királyt.

Mindezt természetesen Zápolya János és pártja is tudta, s ha nem tudta volna, voltak természetesen elegen, akik az orruk alá dörzsölték.

Azt hozták fel mentségükre, hogy Báthory István nem tekinthető törvényes nádornak, mert előtte egyszer már országgyűlési határozattal megfosztották méltóságától, utána való visszahelyezése pedig suttyomban, nem pedig országgyűlésileg történt.

Mindez igaz, sőt még az is igaz, hogy ez a Báthory nádor egészen értéktelen és országszerte gyűlölt ember volt. A mentség azonban mégis erőltetett, tarthatatlan és csak kénytelenségből előhozott. Erre Zápolyáék csak azért hivatkoztak, mert kellett mondaniuk valamit. Ők maguk is jól tudták azonban, hogy amit mondanak, csak ürügy.

Az az országgyűlés, mely annak idején Báthory nádort letette, erőszakos, forradalmi, fegyveres országgyűlés volt, mely megfélemlítéssel erőszakolta ki Báthory helyett a köznemesség és pártfogója, Zápolya emberének (Werbőczynek) a nádorságát. Werbőczy azonban az új méltóságban annyira nem vált be, hogy maga az addig erőszakos köznemesség is feltűnően hamar belátta tévedését, sőt hajdani bálványát, Werbőczyt egyenesen hazaárulónak nyilvánította. Werbőczy menekülni volt kénytelen, az országgyűlésen meg se mert jelenni s Báthory nádor így foglalta el újra nádori tisztét. Hogy az országgyűlés ekkor még azt se tartotta szükségesnek, hogy Báthoryt újra megválassza, azzal csak azt mutatta ki, hogy előbbi eljárását maga is törvénytelennek és érvénytelennek tekintette. (A király és az ország vezetői már eredetileg is annak tekintették.)

Azért nem kérte ekkor sem maga a nádor, sem más, hogy válasszák meg újra, mert ezzel elismerték volna, hogy letétele jogos és törvényes volt. Nem nádort, hanem még egyszerű köznemest se lehetett hivataláról letenni, ha ezt bűnös voltának törvényes megállapítása meg nem előzi. Báthory nádor letétele alkotmányellenes, forradalmi cselekedet volt, s ezért foglalta vissza nádori méltóságát anélkül, hogy szükségesnek tartották volna újra megválasztani.

Egyébként hogy Zápolyáék is mennyire nem hitték maguk se, amit állítottak, nagyszerűen mutatja Zápolya eljárása. Ő ugyanis újra meg újra mindent elkövetett, hogy Báthory nádort magának megnyerje. Halálos ellenségek voltak már régóta, mégis nem Báthory, a nádor, hanem Zápolya, a királyjelölt alázkodott meg és kereste mindenáron a kibékülést. Mikor Báthorytól gúnyos, lekicsinylő visszautasítást kapott, még akkor is újra meg újra ígérgetett neki mindent, ha melléje áll. Ezt a magatartást még akkor se változtatta meg, mikor már király volt.

A két ellenkirály egyre-másra töltötte be az országos méltóságokat a maga híveivel, hogy a tekintélyes főurakat lekenyerezze vele magának. Zápolya mégse nevezett ki a maga híveiből nádort még megkoronázása után se soha. Ha Báthoryt nem tekintette törvényes nádornak, miért nem töltötte be hát akkor a helyét? Legtekintélyesebb hívét, Perényi Pétert – aki később szintén otthagyta – hogy lekötelezte volna magának, ha nádorrá teszi! De mint koronás király, a vele való dacolás, tehát hűtlenség, felségsértés és lázadás címén akkor is letehette volna Báthoryt és más nádort választhatott volna helyette, ha törvényes nádornak tekintette volna egyébként. Zápolya és pártja tehát egész másképpen gondolkodott Báthory nádorságának törvényes voltáról, mint ahogyan beszélt.

Hozzá kell azonban tennünk, hogy Zápolya királlyá választása akkor is törvénytelen lett volna, ha Báthory nem lett volna törvényes nádor, s így tulajdonképpen nem lett volna az országnak nádora, aki a királyválasztó országgyűlést összehívja. Ezt az országgyűlést ugyanis ez esetben a királynénak lett volna törvényes joga összehívni, de semmiképpen se annak (vagy tőle függő híveinek), aki magát királlyá választatni akarta.

Kissé már többet ér az az érv, hogy Zápolya és hívei azért voltak kénytelenek az országgyűlést magánkezdeményezésre összehívni, mert az illetékesek, akiknek nemcsak joguk, hanem kötelességük is lett volna ez az összehívás, nem tették meg kötelességüket, hanem húzták-halasztották a dolgot csak azért, mert Ferdinánd emberei, tehát pártemberek voltak. Mivel Ferdinánd még nem volt felkészülve, a halasztással az ő megválasztásának esélyeit akarták növelni. Mivel pedig Ferdinándéval szemben az ország érdeke azt követelte, hogy minél előbb királya legyen, azt is az ország érdekei követelték, hogyha az illetékesek nem teszik meg kötelességüket, akkor magánosok legyenek azok, akik az ország érdekeit szolgálják s a bizonytalan állapotnak véget vetnek.

De még ez az érv se helytálló.

Ha Ferdinánd érdekei, feleljük minderre, azt követelték, hogy a királyválasztást halogassák, akkor viszont Zápolya érdekei, nem pedig az országéi kívánták azt, hogy a királyválasztás minél gyorsabban meglegyen, s így Ferdinánd befejezett tények elé legyen állítva. Ahogyan azonban az ország érdekei kívánták, hogy a királyválasztást túlságosan ne halogassák, épp úgy az ország érdekei kívánták azt is, hogy túlságosan el ne hamarkodják, sőt az ország érdekei ez utóbbit sokkal inkább követelték, mint az előbbit.

Ezt a következmények (sajnos) nagyon is hamar megmutatták. Ha ugyanis még néhány hónapig várnia kell az országnak, míg főt kap, nem olyan nagy baj, mintha hamar kap, de nem véglegeset, s utána évtizedek belviszályai kellenek hozzá, mire nagy nehezen kitisztul a helyzet és helyreáll a nyugalom, amint aztán be is következett. Ezt egyébként előre lehetett tudni, mert Ferdinánd, az akkori világ urának öccse mögött olyan nagy erők álltak, hogy az, aki államcsínyszerűen, Ferdinánd pillanatnyi készületlenségével visszaélve hirtelen bezárta előtte az ajtót, noha nagyon jól tudta, hogy igényéből semmiképpen se fog engedni, az az országot szinte bizonyos zavaroknak tette ki, tehát rossz hazafi és ostoba politikus volt.

Nem az ország, hanem Zápolya érdeke volt tehát a túlságos sietés. Ha ezzel az állításommal az olvasó azon a címen nem értene egyet, mert szerinte az ország mindennél fontosabb érdeke az volt, hogy nemzeti királya legyen, még akkor se adhatok neki igazat. Ha a magyar alkotmány szerint a nádornak kell összehívnia a királyválasztó országgyűlést, tehát neki kell megszabnia a királyválasztás idejét, ez azt jelenti, hogy e tekintetben mit kíván az ország érdeke, azt nem a trónkövetelő, nem is a történetíró, annál kevésbé a történetolvasó, hanem egyedül a nádor véleménye dönti el. A mohácsi vész utáni első királyválasztáskor azonban ezt nem a nádor, hanem egyedül Zápolya János, a trónkövetelő döntötte el. Ezért volt megválasztása törvénytelen.

Még lehetne talán valamit Zápolya mentségére felhozni akkor, ha a nádor és a királyné túlzott halogatását látva Zápolya és hívei a királyválasztó országgyűlés összehívását legalább sürgették volna, s ezt a sürgetést – mert eredménytelen volt – újra meg újra megismételték volna. Erről azonban szó sem volt. Zápolyáék a királyválasztó országgyűlés kiírását a nádortól egyszer se kérték, annál kevésbé sürgették nála, hanem egyszerűen maguk önhatalmúlag intézkedtek.

Mihelyt azonban ezt ők törvénytelenül megtették, a nádor is azonnal kiírta a törvényes országgyűlés idejét. Akkor tehát, mikor Zápolyáék a királyválasztásra összegyűltek, már ki volt írva a törvényes királyválasztó országgyűlés is. Tehát sürgősség címén semmiképpen se volt joguk Zápolyáéknak mégis külön királyválasztó országgyűlésre. Semmi mentségük se lehet tehát Zápolya híveinek arra, hogy ők mégse a törvényes királyválasztó országgyűlésre mentek el, hanem a maguk zuggyűlésére, sőt hazaárulás bűntettének terhe alatt tiltották meg mindenkinek, hogy a nádortól törvényesen összehívott országgyűlésre elmenni merészeljen. (Szalay, IV., 14. o.)

De az országgyűlés összehívásának a nádortól való túlzott halogatását se fogadhatjuk el igaznak. Hiszen a király holttestét csak október közepén találták meg, tehát tulajdonképpen csak ekkor lettek egész bizonyosak arról, hogy a trón megürült s így királyválasztásra szükség van, s még abban az esztendőben, melyben a mohácsi vész volt, nemcsak János, hanem már Ferdinánd megválasztása is megtörtént. Hol van tehát itt a túlzott késedelem?

Az utolsó spanyol Habsburg halálát (mely a spanyol örökösödési háborút kirobbantotta) már egy évtizeddel megtörténte előtt minden nap várták. Bethlen Gábor is minden nap várta annak a lengyel királynak a halálát, akinek utóda szeretett volna lenni, pedig előbb meghalt ő, mint az. II. Lajos halálát azonban nem várták, nem is várhatták a trónkövetelők, mert hiszen csak 20 éves volt és egész váratlanul, hirtelen érte a vég. Érthető tehát, ha nem voltak rögtön készen utódja megválasztásával. I. Ulászló is ilyen fiatalon és a csatatéren halt meg, nem is menekülés közben, mint II. Lajos, s így sokan látták a halálát, mégis akkor is húzták-halasztották a királyválasztó országgyűlés összehívását, mert hol itt, hol ott híresztelték, hogy él.

Furcsa és oktalan dolog lett volna tehát a mohácsi vész után azonnal királyt választani, mintha csak örültek volna annak, hogy meghalt a király, s mintha csak azt akarták volna, hogy mire Ferdinánd ideér, már tárgytalanná is legyen a jövetele. Ilyen befejezett tények elé állítás a polgárháborúnak úgyszólván kikényszerítését jelenti, s így bűn a nemzet ellen. Azok voltak tehát a nemzet ellen, akik siettek a királyválasztással, nem azok, akik késedelmeskedtek.

De törvénytelen volt Zápolya János megválasztása azért is, mert a választás nem volt szabad, hanem Zápolya a királyjelölt fegyveres hatalma, tehát ellenőrzése alatt történt.

Zápolya nem vett részt a mohácsi csatában. Utána is kikerülte a törökkel való összeütközést, s ezért tekintélyes serege épen maradt. A királyválasztó országgyűlést az ő várában, Tokajban rokonai, barátai, szervitorai [alárendeltjei] és familiárisai [bizalmasai] határozták el és írták ki november ötödikére Székesfehérvárra. Mire ez a Jánost megválasztó országgyűlés összejött, arra már János kezében volt a szent korona, fegyveres csapataival már bevonult Székesfehérvárra és Budára, vezéreivel pedig elfoglaltatta Esztergomot, sőt még azt a Komáromot is, melybe november huszonötödikére a királyné és a nádor már kiírta a királyválasztó országgyűlést.

A tervezett országgyűlést emiatt Pozsonyba kellett áttenni és két héttel elhalasztani. Mikor Zápolya a királyválasztásra Fehérvárra ment, már magával hozta a koronát, a város pedig, mint urának és parancsolójának, elébe küldte kulcsait. Mikor bevonult, már megválasztása előtt, ott szállt meg, ahol a királyok szoktak, a préposti lakban. Világos, hogy meg is választották, mégpedig egyhangúlag. Merte volna csak valaki nem megválasztani!

Az erőszak és a fegyver közreműködése magában véve még nem lett volna olyan nagy baj. A politika s a történelem ugyanis a valóság, az erő tényleges világa, és ha ez a hatalom és erő végigkíséri a szereplőt, már nem nagyon kutatják az emberek, hogy ehhez a tényleges hatalomhoz társult-e egyúttal az igazság és a jog is. Hiszen magát Mátyás királyt, sőt – bár kisebb fokban, mint őt – a legtöbb Habsburgot is ilyen fegyveres megszállás közepette tartott országgyűlésen választották meg királlyá (de ezt történetírásunk csak a Habsburgok megválasztásakor szokta észrevenni és furcsállani, Mátyás megválasztása idején nem). Ámde Mátyás és a Habsburgok meg is maradtak mindig abban a hatalomban, melyet hatalommal szereztek. Nálunk nem lehet kézzelfoghatóan megállapítani, hogy a választásukkor és koronázásukkor megnyilvánuló nagy lelkesedés csak a hatalomnak és erőnek szólt-e, vagy pedig a nép akaratának és szeretetének megnyilvánulása is volt egyúttal.

Szegény Zápolya azonban, mint majd látni fogjuk, megválasztása után már egy félév múlva erő és hatalom nélkülivé vált, s ekkor nemcsak a hatalom és erő, hanem a magyar nép szeretete és ragaszkodása is azonnal elhagyta. Szánalmas helyzetében otthagyta, sőt kicsúfolta mindenki, aki az imént hozsannázva királlyá koronázta. Az ő esetében tehát bizonyítani lehet, hogy csak az erőszak, csak a kezében levő fegyveres erő emelte trónra. Mihelyt ugyanis elhagyta az erő, mindjárt elhagyta a nép ragaszkodása is. Mivel az erőbeli változás rövid hónapok alatt történt, ilyen rövid idő alatt pedig az emberek szeretete és hűsége nem változhat az ellenkezőre, bebizonyosodott, hogy őt királlyá egyedül csak fegyveres ereje, tehát a törvénytelen erőszak tette.

Hozzátartozik-e a szabad királyválasztás
a magyar alkotmányhoz?

Ami azt az oly sokat emlegetett és sokaktól a magyar szabadság szempontjából oly rendkívül fontosnak tartott szabad királyválasztási jogot illeti, mely Zápolyának a koronát és a törvényesség látszatát adta, ha azt mondjuk, hogy szabad királyválasztó jog nálunk tulajdonképpen soha nem is volt, tehát, hogy Ferdinándot, mint az elhalt király egyetlen testvérének férjét, választás nélkül, jog szerint is megillette a magyar korona, legalább annyira igazat mondunk, mintha azon az állásponton vagyunk, hogy választásra is szüksége volt. Elméletben ugyanis bent van a magyar alkotmányban a szabad királyválasztó jog, de a valóságban ezt a nemzet úgyszólván sohase gyakorolta, tehát a valóságban nincs és soha nem is volt.

A mi történelmünk folyamán királyaink mindig örökölték a trónt, vagyis szüleik vagy rokonságuk címén illette meg őket, nem pedig választás útján kapták. Választották is őket, de mindig azt választották meg, akit a korona örökösödés címén illetett. Nemcsak a király fia vagy ennek hiányában öccse, unokatestvére vagy unokaöccse örökölte mindig a trónt, hanem fiú hiányában a lánya, öccse hiányában a húga, illetve ezek férje is. Többnyire meg is választották őket, igaz, ámde ez csak formaság, csak látszat, csak szó vagy betű volt, de nem valóság, mert mindig azért választották meg őket, mert ők voltak a törvényes örökösök. Nagy Lajos után leánya, Mária, illetve férje, Zsigmond lett a király, Zsigmond után szintén a leánya, Erzsébet, s először vele együtt, utána pedig egyedül, férje, Albert.

Ha leány vagy leánytestvér se maradt a király után, akkor a régebbi királyok leányainak férfi utódait választották meg. Ilyen volt cseh Vencel, bajor Ottó, Károly Róbert, de ilyen volt II. Ulászló is, aki Albert leányának (Zsigmond unokája, V. László testvérének) volt a fia. De rokon volt az akkori uralkodóházzal a szintén Jagelló I. Ulászló is.

A szabad királyválasztásnak csak akkor volt valami kis gyakorlati értelme, mikor a meghalt királynak egyenes leszármazói nem lévén (sem fiú, sem leány), a távolabbi rokonok közül kellett megválasztani a királyt, s mivel nálunk az örökösödés mikéntje olyan szabatosan nem volt megállapítva, mint a nyugati államkultúrákban, őseink döntötték el, hogy a távoli rokonok közül ki legyen majd a király.

II. Lajos után utód nem maradt. De élt egyetlen nőtestvére, Anna, és élt egy nagybátyja, Zsigmond, lengyel király, aki apjának, II. Ulászlónak volt az öccse, s később a lengyel trónra került. Annának (a magyar Jagellók ezen utolsó sarjának) Ferdinánd volt a férje. Anna, illetve férje, Ferdinánd után, Zsigmond lengyel királynak lett volna legtöbb joga a magyar koronára. Érdekes és feltűnő azonban, hogy noha ő volt a legközelebbi férfirokon, sőt II. Lajosnak egyenesen nagybátyja volt, itt nálunk nagyon is jó ismerték, mert hiszen fiatal korában huzamosabb időn át itt élt köztünk bátyja, a magyar király udvarában, nagyon népszerű is lett nálunk, ő is megszeretett bennünket, mi is őt, sőt magyar lányt, Zápolya Borbálát, a később királlyá választott Zápolya testvérét vette feleségül (aki azonban ekkor már nem élt, s csak egy leány maradt utána), most a királyválasztáskor szóba se került, neki nem voltak hívei. Pedig annak idején magyarul is megtanult nálunk, sok magyar főúr volt hajdani barátja.

Zsigmond nem volt ugyan nagy tehetség, nagyra törő se volt, de azért a magyar korona – kivált akkor még – volt olyan nagy dolog, hogy ő is szívesen látta volna a fején. Hiába várta azonban, hogy megkínálják vele. A Habsburgoknak azonban olyan tekintélyük volt előtte is (egyébként sógorságban is voltak), hogy Ferdinánddal szemben nem merte igényét bejelenteni. Nem is lett volna ez tőle becsületes dolog, mert mikor bátyja, II. Ulászló Annát, a lányát, Habsburg Ferdinánddal, fiát, II. Lajost, Habsburg Máriával összeboronálta, a Jagellók kötelezték magukat arra, hogy ha II. Ulászló fiúágon kihalna, a magyar korona a Habsburgoké lesz.

Zsigmondnak tehát csak forradalmi alapon álló magyar királyválasztók ajánlhatták volna fel a koronát, ezek azonban sógorának, Zápolya Jánosnak a zsebében voltak, s így ő volt a trónjelöltjük. Zsigmondnak ő is épp úgy sógora volt, mint Ferdinánd, de Zápolya Jánosnak Zsigmond nem törvénytiszteletből vagy félelemből engedett, mint annak, hanem azért, mert mint gyönge és pénztelen uralkodó, még ezzel a gazdag magyar főúrral se tudott szembeszállni. Zápolyának másfél millió hold földje volt az országban s ez egyúttal a hívek ezreit is jelentette, míg Zsigmondnak semmije se. Sajnos, eleinte Ferdinándnak se (ezért is kerekedett először fölébe János), míg azonban Zsigmondért a lengyel nemesek természetesen nem voltak hajlandók ingyen verekedni, Ferdinándnak külföldön voltak olyan erőforrásai, melyekkel Zápolyát – legalábbis a második nemzedékben – még akkor is le tudta volna gyűrni, ha János hadvezéri és politikai tehetség is lett volna.

Egész a mohácsi vészig csak egyszer fordult elő (Zápolya esete lett volna a második, de ez már csak félig vagy még így se sikerült), hogy őseink „szabad” királyválasztó jogukkal valóban éltek, azaz hogy olyan embert választottak királyukká, akinek nem járt volna a trón megválasztás nélkül, születése jogán is, vagyis aki nem származott a régi királyok rokonságából. Mátyás megválasztása volt ez az egyetlen eset.

Hunyadi Mátyás megválasztása egészen hallatlan, addig teljesen szokatlan, forradalmi dolog volt. Olyan eset, amilyen addig még soha nem fordult elő a magyar történelemben.

Nem ellenkezett ugyan a szabatosan megfogalmazott, formálisan kimondott törvénnyel, de ellenkezett a szokásjoggal, az egész addigi magyar történelemmel. Pedig akinek csak egy csepp jogi érzéke van, tudja, hogy a szokásjog is jog és törvény.

I. Ferdinándnak tehát, igenis, járt a magyar trón. Akkor már 600 éves szokás szentesítette ezt a jogot. S a jogszokás Hunyadi Mátyással se szakadt meg, mert az ő halála után őseink megint azonnal visszatértek a királyok rokonságából való királyválasztáshoz. Őseinknek tehát Ferdinándot kellett megválasztaniuk, ha nem akarták megtagadni történelmüket, ha nem akartak forradalmi térre lépni. 1526-ban ugyanis Ferdinándon kívül csak egy királyi rokon volt: Zsigmond lengyel király, ő pedig Ferdinánddal szemben nem jelentett be igényt. Nem is jelenthetett, mert a Jagellók e jogukról már ünnepélyes szerződésben lemondtak.

De Zápolya korteseinek és a fiatalos lelkesedésű magyar közvéleménynek azóta mindig is éppen ez a forradalmi lépés, azaz Mátyás megválasztása tetszik a magyar történelemben a legjobban. Ők azt hiszik, hogy őseink az egész ezeréves magyar történelem folyamán sohase jártak el olyan okosan, mint ekkor.

Pedig hogy hasonló történelmi események idején más népek nem így tettek, hanem megtartották a szokásjogot, arra csak úgy nyüzsögnek a példák a népek és országok történetében. Hogyne lett volna természetes, hogy az utolsó magyar Jagelló leánynak, Annának a férje s vele családja, a Habsburgok, a magyar trónra kerüljenek, mikor az utolsó burgundiai leány, Mária szintén Habsburg férjével, Miksa császárral (I. Ferdinánd nagyapjával) a Habsburgok is Burgundia trónjára kerültek és mikor a kasztíliai és aragóniai házak utolsó sarjának, Őrült Johannának, férjével, Szép Fülöppel (I. Ferdinánd apjával) a spanyol világbirodalomnak is uraivá lesznek az akkor ott még idegen Habsburgok.

Angliában, a híres szabad Angliában is a Stuart lány férjével, Orániai Vilmossal, még akkor is az Orániai család került az angol trónra, mikor volt még Stuart fiú is, de inkább kellett a leány és annak idegen férje, mert a fiú katolikus lett, de a leány és idegen férje protestáns maradt. Mikor ennek a Vilmosnak is csak leánya volt, ennek szintén idegen férje, a Braunschweigi családból, angolul tisztességesen beszélni se tudó és semmi rokonszenves tulajdonsággal nem bíró György és utódai lettek az angol királyok. Mikor pedig fiúágon ezek is kihaltak, Viktóriával trónra kerültek az ő férjének utódai, a Kóburgok, s máig is ők uralkodnak, s csak legújabban tartották szükségesnek még azt is, hogy legalább a nevüket Windsorra „angolosítsák”.

De már a középkorban is mind a Plantagenetek, aki szintén idegenek voltak (franciák), mind a Tudorok, mind a Stuartok, akik hazaiak, ilyen leányöröklés és ilyen sógorozás címén lettek angol királyok. De nemcsak a művelt nyugaton, hanem még Lengyelországban is – pedig csak ott tudtak ám igazán „szabadon” királyt választani! –, mikor kihal a nemzeti Piast-dinasztia, ők se választanak szabadon nemzeti királyt, hanem hazahívják a magyar Anjouhoz, Károly Róberthez férjhez ment Piast-lánynak Anjou-fiát, a mi Nagy Lajosunkat, s mikor már mindjárt Nagy Lajosban ezek az Anjouk is kihaltak, újra hazahívják a lányát, Hedviget s aztán ennek férje, a litván, tehát idegen, Jagelló alapítja meg új dinasztiájukat. Pedig ennek utódjai már nem is a leányágon Piast Hedvigtől, hanem már a Piastokkal nem is rokon idegen második asszonytól származnak.

Mikor aztán Zsigmond Ágostban, a most említett Zsigmond fiában a Jagellók is kihalnak, a mi Báthory Istvánunkat választják meg a lengyelek királyuknak, de csak olyan feltételekkel, ha az elhunyt király még életben levő nőtestvérét, Annát, az utolsó Jagellót, aki akkor csekély 52 éves leányzó volt, elveszi. És a mi híres, büszke Báthory Istvánunk elvette. Mert a szabad királyválasztó és a szabadságban mindig szinte tomboló lengyelek is ilyen sokat adtak a jogra és a királyi vérre, és ennyire tiszteletben tartották a trón örökösödését. Báthory István pedig volt annyira okos politikus, hogy azt gondolta, hogy Varsó megér ennyit, még Krakkó is.

Egyenesen csodálkoznunk kell a lengyelek ilyen nagy jogtiszteletén. Hiszen tudniuk kellett, hogy Jagelló Anna örökösödési jogának e tiszteletben tartásával több lengyel király már nem lesz. Mert férfinak lehet utóda még 80 éves korában is, de nőnek 45 éven felül már nem, sőt 40 éven felül is alig. De a máskor féktelen lengyelek mégis olyan sokat adtak a királyi vérre, az örökösödési jogra és a jogfolytonosságra, hogy ezt még királyuk magtalanságánál is előbbre valónak tartották. Így Báthory István csak magtalanságra kényszerítése ellenében kaphatta meg a lengyel trónt, s ő még így is elfogadta.

Mikor aztán Jagelló Anna és férje Báthory István is meghalt, akkor elmentek a lengyelek királyért Svédországba, mert ennek a magtalan Annának egy másik nőtestvére oda ment férjhez egy Wasához és annak volt férfi utóda. Így kerültek aztán a megint csak idegen Wasák a lengyel trónra. Mikor aztán két nemzedék múlva ezek is kihaltak férfi- és nőágon egyaránt, akkor kezdték a lengyelek „szabadon” választani királyaikat. S nem hiába becsülték meg annyira a még meglévő királyi vért, hogy még Anna 52 éve ellenére is tiszteletben tartották, mert ettől kezdve – mintha csak elkeseredésükben tették volna – annyira túlzásba vitték a szabad királyválasztást, hogy ebek harmincadjára kerültek tőle, a nagy szabadság miatt idegenek eszközeivé váltak.

Hamarosan annyira nem volt már szabad ez a „szabad” királyválasztás, hogy mindenkitől függött már, ki legyen az új lengyel király, csak a lengyelektől nem. Hamarosan el is tűntek a történelem színpadáról, mint független, önálló nemzet.

De nemcsak külföldön – még Lengyelországban is – örökölte az utolsó nőivadék idegen férje és annak utódai a trónt, hanem – noha nálunk kimondott tételes törvény nem volt rá – nálunk is. Hazánkban is, mikor kihalnak az Árpádok, mivel az egyiknek, V. Istvánnak a lánya, Mária, egy Anjouhoz ment férjhez, ennek unokájával, Károly Róberttel, az Anjouk kerülnek a magyar trónra és az Anjou-ház lesz a magyar uralkodóház. Mikor már a második nemzedékben, Nagy Lajosban férfiágon ezek is kihalnak, Nagy Lajos leányának, Máriának, férje révén Zsigmonddal a Luxemburgoké lesz a magyar korona.

De már Zsigmondban a magyar Luxemburgok is kihalnak, mert csak egy lánya maradt, Erzsébet. Ezért Erzsébettel férje, Albert révén a Habsburgok kerülnek a magyar trónra is épp úgy, mint más országokban ilyen esetekben. Mikor pedig Albert egyetlen fiában, V. Lászlóban férfiágon a magyar Habsburgok is kihaltak, Albert lányának, Erzsébetnek férje, Kázmér lengyel király fiában, II. Ulászlóban a Jagellók fejére került a magyar korona. Mikor ennek fiában, II. Lajosban ezek férfiága is kihalt, az utolsó magyarországi Jagelló-leánynak az utód hátrahagyás nélkül elesett király egyetlen élő testvérének, Annának férjében, Ferdinándban, nem a lehető legtermészetesebb dolog volt-e, hogy a Habsburgok újra a magyar trónra kerüljenek, mikor azt egyszer már ugyanezen révén bírták is s akkor is csak azért vesztették el, mert családjuk ezen ága szintén kihalt?

Ferdinándot tehát megillette a magyar trón. Joga volt hozzá. Mivel pedig a jogon kívül még joga érvényesítéséhez a szükséges anyagi erő, a fegyver s hatalom is rendelkezésére állott, mert hiszen Európa leghatalmasabb családjának sarja volt, nagyon éretlenek, sőt lelkiismeretlenek voltak azok, akik jogait és hatalmát nem véve tekintetbe, mással kísérleteztek. Tudniuk kellett volna, hogy ezzel évszázados zavaroknak és pártharcoknak vetik el a magvát, mert hiszen az az uralkodóház, melynek jogaival szembeszegültek, még utána 400 év múlva is Európa egyik legnagyobb hatalma volt.

A magyar pártoskodókat az tévesztette meg, hogy őseink egyszer már jártak, mégpedig sikerrel jártak ezen a forradalmi úton. Mielőtt ugyanis a Habsburgok Albert ágának kihalása után sógorukat, a Jagellókat, II. Ulászló személyében a magyar trónra meghívták, előbb egy nem királyi vérből származó magyar emberrel, Hunyadi Mátyással kísérleteztek. S a kísérlet úgy bevált, olyan szerencsésnek bizonyult, hogy most, mikor a mohácsi vésszel a Jagellók férfiága is kihalt, újra kedvet kaptak hasonló kivételezésre.

Azóta négyszáz év telt el s a lelkes magyar fiatalság, sőt az a sok magyar felnőtt is, akinek az esze még felnőtt, sőt öreg korában is túl fiatal, azaz tapasztalatlan, ítélőképesség híjával levő, aki nem eszével, hanem idegeivel gondolkozik, még mindig ezért a sikerült kivételért lelkesedik, ezt tartja helyesnek s azóta mindig olyan forradalmi módon szerette volna betölteni a magyar trónt, mint Mátyás idejében csináltuk.

Pedig bármily sikerültnek látszik is ez a Mátyás-féle kivétel, sikere ellenére még ebből is látható, hogy forradalmi eljárás nemcsak jogtalan és törvénytelen, hanem egyúttal ostoba is és gyakorlatilag is káros. A könnyen lelkesedőket már csak az is gondolkodásra késztethetné, hogy éppen azok, akik megcsinálták, nem kértek többet belőle. Mátyás halálakor őseink, akiknek ekkor nagyszerű alkalmuk lett volna szabad királyválasztó joguk gyakorlására, mert hiszen Mátyás után se törvényes utód, se semmiféle rokonság nem maradt, azonnal visszatértek a régi szokásjoghoz s a Mátyás megválasztása előtt nálunk uralkodó férfiágon kihalt dinasztia (a Habsburgok) leányágából, illetve sógorságából, a Jagellókból, azokból, akikből Mátyás helyett már előbb is kellett volna választaniuk királyukat, II. Ulászlót a leányágon Habsburgot tették királyukká.

Nem kellett nekik sem a dicső Mátyás felesége, se törvénytelen fia. Érdekes, hogy ez utóbbi éppen azoknak kellett legkevésbé, akik Mátyás legnagyobb lekötelezettjei voltak s akik, míg az apa élt, esküvel is lekötelezték magukat fia királysága mellett. Köztük éppen azoknak a Zápolyáénak nem, akiket éppen Mátyás tett semmiből az ország legelőkelőbb és leggazdagabb főuraivá, s akiknek ivadéka, János, most a trónra emelt Mátyás szerepét akarta játszani, s a nemzeti párt királyjelöltje lett.

A családi szerződések

Ferdinándnak azt a koronát, mely felesége vére s annak öröksége révén már sok száz éves szokásjog alapján megillette, ezenkívül még egész sereg szerződés is biztosította.

Honfoglaló őseink nemcsak magát Árpádot, hanem Árpád vérét választották vezérlőfejedelmükké. Tehát ivadékait is. Kötelezték magukat arra, hogy fejedelmet mindig Árpád ivadékai közül, Árpád véréből választanak. Idegen eredetű uralkodóházaink is ezen a címen kapták meg a magyar koronát, mert ők csak akkor kerültek sorra, mikor Árpád-fiú már nem volt, ők pedig Árpád lányainak a fiai voltak s mert bizonyára a lány is az apja ivadéka, vére.

Habsburg Ferdinánd a magyar Jagelló-király lányát vette el s akkor került a magyar trónra, mikor magyar Jagelló-fiú már nem volt. De viszont a Jagellók is úgy kerültek a magyar trónra, hogy Albert magyar királynak akkor már csak lánya volt és e lányt egy Jagelló vette el. De Alberttel a Habsburgok is úgy lettek magyar királyok, hogy Zsigmondnak, a Luxemburg-házból való magyar királynak is csak lánya volt s ezt Albert, egy Habsburg vette el. Luxemburgi Zsigmond viszont úgy lett magyar király, hogy az előtte levő Anjou magyar királynak is már csak lánya volt (Mária), s ezt Luxemburgi Zsigmond vette el. Az Anjouk viszont szintén úgy kerültek a magyar trónra, hogy előtte az Árpádok haltak ki, s ezek a magyarrá vált Anjouk egyik Árpádnak a lányától származtak. Ferdinánd tehát azon a címen lett magyar király, amilyen címen az összes addigi király (az egy Hunyadi Mátyást kivéve): az Árpád vére, a honfoglalási vérszerződés címén.

De a vérszerződésen kívül, mely már nagyon régen volt (de amely annál többet ér, minél régibb, mert a szokásjog annál erősebb, minél régibb, mert hiszen hozzá „minden szent nevet egy ezredév csatol”), egy egész sereg új keletű szerződésre is hivatkozhatott Ferdinánd. Ezekre azonban a mi „hazafiaink” azt mondják, hogy nem számítanak, mert a magyar országgyűlések nem hagyták őket jóvá. Egy ország sorsáról nem rendelkezhetnek uralkodócsaládok – mondják – s nagykorú nemzetek az ilyesmit már csak önérzetből se tűrhetik el.

Nem olyan egyszerű a dolog, mint látszik, feleljük nekik, mert a történelmi eseményeket sose a jelen, hanem mindig annak a kornak a szellemében kell megítélni, melyben történtek.

Régen épp úgy az uralkodóházak tulajdonának tekintették az országot, mint ahogyan a földesúrénak az uradalmat vagy most a paraszténak a kisbirtokot. Ma már nem így van, de ma már lassacskán oda jutunk, hogy a családi ház se a háziúré, s a kisbirtok se a paraszté. Régen azonban még az országok is az uralkodóházaké voltak, mint az előbb az angol, sőt lengyel és magyar példán bebizonyítottuk, mert mint láthattuk, épp úgy a vérség címén örökölték, mint a házat vagy a birtokot szokás.

Az alattvalóknak, a kisembereknek, nemcsak ma van önérzetük. Ezért, ha tehették, régen is beleszóltak uralkodóik „kisded játékaiba”. Ez azonban – épp úgy, mint ma is – egyedül a hatalmi viszonyoktól függött. A gyenge Jagellók vagy a magyar II. Endrék, Kun Lászlók vagy a Habsburgok alatt ezt meg lehetett tenni és ekkor az országgyűlések is számítottak, de már Mátyás király, Nagy Lajos vagy Napóleon, Hitler vagy Sztálin alatt nem.

Például már Nagy Lajos is kötött családi szerződést a nemzet megkérdezése vagy az országgyűlés jóváhagyásának megszerzése nélkül. Nem azért, mert az országgyűlés nem hagyta volna jóvá, ha elébe terjesztette volna, hanem mert akkor se nemzet, se országgyűlés nem volt olyan fontos tényező, hogy megkérdezésére vagy jóváhagyására szükség lett volna. Pedig Nagy Lajos ezt a családi szerződést egyenesen a Habsburgokkal kötötte. Mivel a szerződés ereje, érvénye s hatálya tisztán attól függ, mekkora hatalom áll azok mögött, akik kötik és akik megtartására kötelezik magukat, tekintettel arra, hogy a hatalmas Nagy Lajos kötötte, kissé nagyobb hatálya volt, mintha bármely országgyűlés kötötte vagy megerősítette volna.

Az volt benne, hogy ha Nagy Lajos fiú- és leányága egyaránt kihal, a Habsburgok öröklik országait, ha pedig a Habsburgok halnak ki fiú és leányágon egyaránt, Lajos utódai öröklik a Habsburgok országait. Ez a szerződés azonban közel se volt olyan egyenrangú s ránk nézve olyan „veszélytelen”, mint az avatatlanok gondolnák, mert mikor a szerződést megkötötték, Nagy Lajos dinasztiája csak egy leánytagból állt (de ő is már egy Habsburg-herceg jegyese volt), ellenben a Habsburg dinasztiában ugyanakkor négy erőteljes férfitag volt. Mégis Nagy Lajostól egy magyar hazafi se kérte még számon, mi címen mert a magyar koronáról és Magyarország jövőjéről a nemzet tudta és megkérdezése nélkül rendelkezni, azt másoknak elígérni, s neki senki se vetett még emiatt szemére zsarnokságot vagy törvényszegést. Látjuk, mennyire egyoldalú elfogultság, mikor hasonló dolgok miatt a Habsburgokat viszont oly féktelenül tudjuk gyűlölni s oly nagy családi önzést tudunk róluk feltételezni.

Egyébként hivatkozhatott a trónkövetelő Ferdinánd olyan családi szerződésekre is, melyeket a magyar országgyűlés is jóváhagyott és amelyet ők éppen egy nagy, mégpedig nemzeti magyar királlyal kötöttek, s ráadásul olyannal, aki nem is királyi vérből származott s nem örökléssel, nem is családi szerződés címén, hanem választással, sőt forradalmi úton jutott a magyar trónra: Mátyás királlyal.

1463-ban III. Frigyes Habsburg császárral kötötte ezt a szerződést Mátyás király. Ez volt a feltétele annak, hogy Frigyes a kezei között lévő szent koronát kiadja és vele Mátyás magát királlyá koronáztathassa. E szerződésben az van, hogy ha Mátyás törvényes fiúörökös nélkül hal meg, Frigyes vagy utódai (I. Ferdinánd Frigyes dédunokája volt) öröklik a magyar trónt, sőt Frigyes a magyar királyi címet már most, tehát Mátyás életében is viselheti.

Mátyás e szerződésben arra is kötelezte magát, hogy ezt a szerződést a magyar országgyűléssel is elfogadtatja, ami meg is történt. (Könnyen ment, mert Mátyás országgyűlésein mindig az történt, amit ő akart.) Hogy annál nagyobb foganatja legyen, a szerződést a szerződő felek még a pápával is megerősíttették. Látjuk tehát, hogy azt a jogot, hogy magyar király lehessen majd belőle vagy utódaiból, már Ferdinánd dédapja megkapta, mégpedig a legnagyobb magyar nemzeti királytól kapta meg, a dolgot a magyar országgyűlés is megerősítette, s mintha a trón már kezében is lenne, már a dédapa a magyar országgyűléstől megkapta azt a jogot, hogy ő is magyar királynak hívathassa és írhassa magát már Mátyás, a magyar király életében is.

Ezután jött újabb szerződés 1491-ben II. Ulászló és Frigyes fia, Ferdinánd nagyapja, Miksa között. Erre a szerződésre azért került sor, mert Miksa – teljes joggal – már Ulászlóval szemben is követelte a trónt, s Miksát ő csak ezzel tudta leszerelni, illetve várakozásra bírni. Ebben a második szerződésben most már nemcsak Frigyes, hanem Miksa is jogot kapott a magyar király címének viselésére, tehát most már a tényleges magyar királyon kívül már ketten voltak még magyar királyok (mert ekkor még Miksa apja, Frigyes is élt, s mint láttuk, neki is joga volt a magyar királyi címhez).

Egyébként mint előbb Mátyás, most Ulászló is kötelezte magát, hogy a magyar országgyűléssel ezt a szerződést is elfogadtatja. De Miksának most már még ez sem volt elég. Ekkor ugyanis már nem az országgyűlés kezében volt a hatalom, hanem az oligarchákéban. Ezért Ulászlóval azt a követelését is elfogadtatta, hogy az országgyűlésen majd az összes magyar előkelőségek is külön pecsétes oklevélben ismerjék el, hogy ezt a szerződést magukra nézve kötelezőnek tartják, de ezenkívül még Miksa követeinek kezébe külön is még esküt tegyenek, sőt ettől kezdve minden vezetőállásba jutó magyar, állása elfoglalásakor mindig tegye majd le ezt az esküt, a koronaőrök pedig még arra is, hogy a trón megürülése esetén a szentkoronát Miksa megbízottainak azonnal kiszolgáltatják. Ulászló minden utóda is köteles trónra lépésekor ezt a szerződést megerősíteni.

Mivel azonban a tehetetlen Ulászló nem Mátyás király volt, e szerződés megerősítését neki az országgyűlés megtagadta. Azt azonban ő is el tudta érni, hogy az országgyűlésen jelen levő magyar nagyurak kiadták a kért pecsétes okmányokat a szerződés részükről való elfogadásáról és Miksa követei kezébe az esküt is letették. Az egyik erre vonatkozó okmányon tizenkét főpap, a másikon hatvankilenc főúr neve található, élükön Korvin Jánossal (!), a harmadikon hatvanhárom horvát-szlavón főúr, aztán újabb három főpap, öt főúr, végül Buda és Pest város követei tettek még esküt és adtak pecsétes oklevelet, összesen tehát tizenhat főpap és százharminchét főúr tette magáévá a szerződést eskü alatt. Ráadásul hangsúlyozzák az oklevélben, hogy ezt nemcsak a maguk, hanem a többi főúr és nemes nevében is teszik.

A Habsburgok bécsi levéltárában ma is őrzik e jelentős, tekintélyt parancsoló okmányokat. Látni fogjuk, hogy a Habsburgok elleni rákosi végzést ugyanilyen okmányban adták ki. Úgy látszik, ezt a módot az országgyűlés határozatánál tekintélyesebbnek, ünnepélyesebbnek, s ami a fő, hathatósabbnak, biztosabbnak tartották. Valóban ezek után hiába mondja valaki, hogy az országgyűlés nem hagyta jóvá a szerződést, mikor látjuk, hogy azok, akiktől függött az ország sorsa, azok, akiknek a tényleges hatalom a kezükben volt, jóváhagyták. Ezek után ha a nemzet mégis a szerződés ellen tesz, ki mentheti fel az esküszegés vádja alól? Egy nemzet nagyjai csak nem jelenthetik ki nyíltan, hogy szavukat, írásukat, esküjüket megszegik?

E második szerződés után jött – harmadiknak csak egy évtizeddel a mohácsi vész előtt – az a kölcsönös házassági szerződés, melyben az utolsó magyar Jagelló, II. Lajos elvette Miksa unokáját, I. Ferdinánd testvérét, Máriát, viszont Mária fiútestvére, Miksa másik unokája, Ferdinánd elvette II. Lajos egyetlen testvérét az utolsó magyar Jagelló lányt, Annát. Így nyílt meg Ferdinánd részére a magyar trón II. Lajos mohácsi halálával.

A vérség révén e szerződés nélkül is megnyílt volna, kivált mikor az egyetlen rokon Zsigmond, lengyel király nem jelentett be igényt. Hát még így három szerződéssel és másfélszáz magyar főúr esküjével megerősítve! Milyen felelősségérzet hiánya, milyen lelkiismeretlenség ilyenkor így beszélni: De én csak azért is megmutatom, hogy a nemzet ezt nem akarja és mégiscsak az fog történni, amit a nemzet akar, nem pedig az, amit a családi szerződések. Most négyszáz év távlatából már azt is láthatja mindenki, hogy bizony mégiscsak úgy lett, ahogy a családi szerződések előírták, nem pedig az, amit a „nemzet”, illetve akarnokai akartak, mert még 1900-ban is Ferdinánd utódai voltak a magyar királyok, de azért a sok bajért, viszályért, vérért-verejtékért, ami azóta emiatt elfolyt, ki a felel? Nem emiatt van-e Csonkamagyarország, s Magyarország fele nem emiatt áll-e ma már nemzetiségekből?

A mohácsi vész előtti magyar köznemesség

Olyan kormány, olyan uralom még nem volt, mellyel mindenki meg lett volna elégedve s melynek – ha csak rémuralommal meg nem akadályozta – ellenzéke ne lett volna. Hiszen az embernek már a természete olyan, hogy a tartós egyhangúságban még a jót is megunja s már az, hogy valaki uralkodik fölötte, ellenszenvet, dacot, elégedetlenséget, sokszor gyűlöletet kelt benne.

Az a dicsőség és hatalom, melyet Mátyás a magyar nemzetnek és a magyar fegyvereknek hozott, nem tudta kedvessé tenni, sőt még feledtetni se azt a nyomasztó fölényt, mellyel lángelméje és vele együtt járó uralomvágya és önkényes hajlamai az alatta szolgáló főurakra nehezedtek. Említettük, hogy mintha csak megbánták volna azt a forradalmi tényt, mellyel sutba dobva minden törvényszámba menő szokásjogot, a volt királyok rokonainak mellőzésével őt emelték a királyi székre. Alighogy szemét lehunyta, azonnal visszatértek az ősi s azelőtt soha meg nem szegett szokásjoghoz és az utolsó örökös király, a Habsburg V. László nőtestvérének utódait, a Jagellókat emelték a magyar trónra, még esküjük ellenére is, mellőzve a nagy király természetes fiát, Korvin Jánost. A nagy király özvegyének azt az igényét pedig, hogy az új király neje lehessen, csúfosan kijátszották s vele az özvegyet a világ gúnykacaja tárgyává tették. Az első országgyűlésen pedig, melyet az új királlyal tartattak, úgyszólván mást se csináltak, mint azt hangsúlyozták, hogy ezután ne úgy legyen, mint Mátyás alatt volt, hanem úgy, mint előtte Zsigmond idejében. A Mátyáséhoz mérten még Zsigmond uralmát is visszakívánták. Elfeledték, hogy míg élt, az ő uralmát is rossznak tartották. (Rossz is volt.)

Visszatértek tehát a Jagellókhoz. Csakhogy ők se váltak be. Se az egyik, se a másik, se az apa (II. Ulászló), se a fia (II. Lajos). Ha Mátyásnak lángelméje és autokrata hajlamai (a kettő általában együtt jár) voltak terhesek alattvalóira, a Jagellókban a tehetetlen jóság és energiátlanság feküdte meg a gyomrukat. Így aztán Mátyással is ugyanaz történt, mint előtte Zsigmonddal.

Minél inkább távolodott alakja a múlt ködébe, s minél többen voltak, akik már csak hallomásból ismerték, de nem voltak uralmának kortanúi, annál inkább nőtt előttük nagyságban. Kezdték neki is már csak a jó tulajdonságait látni s azt a fényt és hatalmat élvezni, mely alatta hazájuknak jutott. A köznemesség és a pórság még az önkényességét is élvezte, hisz nem ellenük, hanem a nagyurak ellen irányult. Nem is csoda. Hiszen Mátyás éppen abban volt a legnagyobb, amiben a Jagellók a legkisebbek voltak. Ő nem volt szegény, se gyámoltalan, se tehetetlen.

Mivel abban a korban (és utána még jó sokáig) a főurak hatalma túltengett, oligarchia volt s a már amúgy is korlátlan főúri hatalmat a Jagellók tehetetlensége még tűrhetetlenebbre fokozta, elsősorban a köznemesség volt elégedetlen, mert mindez elsősorban a köznemesség rovására ment, az ő befolyásuk és szabadságuk háttérbe szorítását jelentette. Ez az elégedetlen köznemesség Korvin János mellett csoportosult. Részint, mert személye a nagy királyra emlékeztette őket, részint, mert szükségük volt egy gazdag főúrra, egy hatalmas pártfogóra, akinek szárnyai alatt érvényesülhettek. Egyezett is kettejük érdeke, mert Korvin János se feledhette el a trónt, melytől elgáncsolták, s a sok hűtlenséget és esküszegést, mellyel apja volt hívei és lekötelezettjei cserbenhagyták. Bizonyára nem lehetett valami lelkes híve annak a II. Lászlónak, aki helyette apja trónját elfoglalta.

Korvin János azonban – noha nem volt egészen tehetségtelen ember – nem volt kalandor természetű, sőt még nagyravágyó sem. Nem is volt hosszú életű. Jobb is volt meghalnia, mert már az ő életében kezdte elfoglalni az ő szerepét egy másik, nála ugyan nem tehetségesebb, de hiúbb és nagyravágyóbb család: a Zápolyák. Ezeket, mint említettem, már Mátyás tette alacsony sorból a legvagyonosabb s így a legmagasabb oligarchákká. Zápolya Imre volt Mátyás király nádora, fia István pedig a Mátyástól elfoglalt Ausztria főkapitánya.

Noha megesküdött urának, hogy fia királysága mellett lesz, halála után ő lett a „fő Ulászló-párti”. Már Mátyás halálakor azt beszélték róla, hogy kis Jancsi fiát felemelve így szólott: „Volnál csak ekkora, királlyá tennélek.” A család ezen törekvése mind köztudomásúbbá lett, hiszen a kis Jancsi közben megnőtt s a család vagyona, hatalma is nőttön-nőtt.

A köznemesség eleinte Korvin János miatt szemtelenségnek találta ezt az igényt. Ezért 1498-ban még Korvin János érdekében mondta ki az országgyűlés, hogy ha a király fiú utód nélkül hal meg (Ulászló ekkor még nőtlen volt és beteges is, s így egy közeli királyválasztás igen valószínűnek látszott), a királyválasztó országgyűlésen a külföldi uralkodók követeit nem szabad meghallgatni. A következő évben meghalt Zápolya István, ki (mint apja) szintén a nádori méltóságot viselte.

Az 1500-ban tartott országgyűlésen ismét csak Korvin János érdekeire gondolva választották nádorrá Geréb Péter országbírót. Geréb a Hunyadiak rokona volt ugyanis s egyengetni tudta volna Korvin János királyságának ügyét, mert hiszen a királyválasztó országgyűlés összehívása, tehát időpontjának és helyének kijelölése is, mint emlékszünk, a nádor hatáskörébe tartozott. Még magát ezt a hatáskört is Korvin János kedvéért kapta a nádor Mátyás király gondoskodásából.

Azonban 1502-ben, tizenkét évi gondolkodás után, végre mégis megházasodott Ulászló, s előbb leánya, majd utána fia is született. Viszont 1504-ben meghalt Korvin János, majd hetekkel később egyetlen fia is. S így megnyílt a tér a Zápolyák, illetve az ő János fiuk nagyra törése előtt. A kihalt Hunyadiak helyett most Zápolya János lett a főurakkal dacoló köznemesek vezére s így ő hordozta a nemzeti királyság hazafias eszméjének zászlaját.

Zápolya István özvegye s János anyja Hedvig, tescheni hercegnő volt. Nagyra törő, tehetséges nő volt, s életének vezető eszméje lett János fiának trónra juttatása. Azt beszélték, hogy ezt napi imába foglalta, de természetesen nem hanyagolta el célja elérésére az emberi eszközöket sem. Kisebb fiával, Györggyel (aki a mohácsi csatában hősi halált halt) el akarta vetetni Korvin János még életben lévő leányát, Erzsébetet, hogy a hajdan hatalmas Hunyadi vagyon még mindig elég nagy roncsait a családnak megszerezze. Ez a terve nem sikerült, mert Korvin Erzsébet is fiatalon meghalt, Korvin János özvegyét pedig Brandenburgi György, a király rokona vette el, s vele a vagyont ő szerezte meg.

Sokkal szerencsésebb volt Hedvig hercegnő leányával, Zápolya Borbálával, akit a király akkor nálunk élő és itt nagyon népszerű öccsének, Zsigmondnak szánt. Ez el is vette, még nagyobb szerencséje volt, hogy később lengyel király is lett belőle. Ez is csak fél siker volt azonban, mert Zápolya Borbála is korán meghalt, fiú utódot nem hagyott maga után s így a sógorság nem soká tartott és eredmény nélkül maradt. Zsigmond lengyel király Zápolya trónigényeit se támogatta. Hogy maga nem állott elő a magyar koronára való igényeivel, az se Zápolya János, hanem Ferdinánd kedvéért történt.

Hedvignek legmerészebb szándékai elsőszülött fiával, Jánossal voltak. Neki II. Ulászló király leányát, Annát, és vele a magyar koronát akarta megszerezni. A királylányt már kétéves korában megkérte még serdülőkorban is alig levő Jánosa számára, de az egyébként annyira alázatos és igénytelen Ulászló e tekintetben mégis igen királynak érezte magát, s hogy csak Zápolya János ne legyen a veje, annak még a gondolatát is nejével együtt eleve elutasította, mert hiszen mindig azt akarta, amit a neje. János és anyja azonban minden visszautasítás ellenére olyan tolakodóan kitartottak a kérőség mellett, hogy János egy alkalommal lovasaival egyenesen megszállta a királyi várat és úgy akarta a jegyességhez a királyi szülők beleegyezését kicsikarni. De ez se használt.

Így aztán János kénytelen volt az ellenkező útra térni és a „hazafiság” szolgálatába állva szerezni meg a koronát.

A nemzeti királyság népszerű eszméjének képviselője lett. Élére állt a főurakkal ellenségeskedésben levő köznemességnek s velük egyetértésben amellett korteskedett, hogy nem szabad idegent választani királlyá, hanem nemzeti királyságot kell alapítani, magyar embert kell királlyá tenni. Világos, hogy ez az adott helyzetben azt jelentette, hogy őt.

Kihasználta azt, hogy szinte az egész ország területét behálózó uradalmai révén a köznemesek ezrei függtek tőle, ezrek voltak közülük szervitorai, a többiek közül pedig igyekezett minél többet fegyveres szolgálatába fogadni. Így lett népszerű ember, s mint az ekkor egész forradalmi viselkedésű, az országgyűléseken fegyveresen fejenként megjelenő és mindig erőszakosabban fellépő köznemesség vezére, irányadó tényezővé. Így és az ő kedvéért keletkezett az 1505-ös rákosi országgyűlés híres végzése, melyet „hazafiaink” még ma is érvül használnak fel Ferdinánd ellen. Pedig látni fogjuk, hogy ennek a végzésnek közel sincs olyan jelentősége és akkora törvényes ereje, mint az avatatlanok gondolnák.

Kétségtelen, hogy nem a köznemesség volt minden baj oka: kétségtelen, hogy bűnös volt a király és udvara is. Nemcsak abban, hogy tehetetlen volt, hanem abban is, hogy könnyelmű. Ha pénzhez jutott, bizony elköltötte a maga kedvtelésére és szórakozására akkor, mikor a végvárak erődítményei elhanyagolva és őrségük lezüllve s fizetetlenül várta elkerülhetetlen sorsát még akkor is, mikor már tudták, hogy jön a török. Az is igaz, hogy bűnösök, de nagyon bűnösök voltak a főurak is, akik csak erőt ismertek, de jogot nem, akiknek egyedüli életcéljuk a vagyon és hatalom volt, akik féktelen gőgjüket teljesen szabadjára engedték, de túlzott önérzetük arra már nem terjedt ki, hogy a reájuk bízott közpénzekkel elszámoltak volna, vagy egyébként is tisztakezűek lettek volna.

Azonban a köznemesség se volt különb. Nincs is bűnös faj, nincs bűnös társadalmi osztály, csak bűnös egyedek vannak minden fajból és minden társadalmi osztályból. Az ország vezetőinek panamái és hanyagsága miatt háborgó köznemesség szidta, gyűlölte a királyi udvart és ezeket a főurakat, de közcélra ő se fizetett. Azt mondta, minek fizessen, ha a közpénzt úgyis elsikkasztják. Mikor aztán a közvélemény elemi felháborodásával végül elsöpörték ezt a romlott vezetőséget s a köznemesség maga vette kezébe a közügyek intézését, kisült, hogy még annyi adó se folyt be, mint a „romlott” főúri uralom alatt.

Lelkesedtek a nemzeti királyságért s hazaárulónak tartották a Habsburg-pártiakat, ezért megakadályozták az 1491. évi Habsburg örökösödési szerződés országgyűlési megerősítését, de mikor emiatt Miksa fegyverrel támadt az országra, noha gyönge erővel jött s így könnyűszerrel elbánhattak volna vele, csak ímmel-ámmal fegyverkeztek s szó nélkül jóváhagyták Ulászló vele való békés kiegyezését, noha Miksa hangsúlyozta benne, hogy az 1491. évi szerződésben biztosított jogait fenntartja és azokhoz ragaszkodik. Szerették tehát a hazájukat, de csak szóval és a „hazaárulók” bírálgatásával, annyira azonban már nem, hogy áldozatokat is hozzanak érte vagy kényelmüket kockáztassák, még kevésbé, hogy a zsebükbe is belenyúljanak a kedvéért.

Erőszakos, megfélemlítő fellépésükkel még azt is el tudták érni, hogy a király kénytelen volt elbocsátani hivatalukból legkedvesebb embereit, még Bakócz Tamást is. Elcsapni a köznemességtől sikkasztással vádolt Szerencsés Imre kincstárost. Elérték, hogy ők, a köznemesek voltak többségben még a királyi tanácsban is, tehát diktálhattak a főuraknak. Elkergették a gyűlölt Báthory nádort, sőt a régi kedves emberüket, Werbőczy Istvánt tehették helyébe. De rövid egy év múlva már ugyanők tüntetnek Szerencsés Imre visszahozatala mellett és nyilvánítják hazaárulónak Werbőczy Istvánt. Pedig hát kétségtelen, hogy az ő párthíveik sorában még Werbőczy volt a legokosabb és legbecsületesebb ember. Mi lett volna hát az eredmény akkor, ha nem őt, hanem maguk közül egy csahost ültettek volna a nádori székbe?

Mikor már a nyakukon volt a mohácsi veszedelem, áldozni, fizetni akkor se akartak, sőt mikor megígérték, hogy ők is fizetnek, a valóságban akkor se fizettek. Akkor se tudtak okosabbat, minthogy az Egyház kincseit foglaltatták le erre a célra. Ezzel megsemmisítették, tönkretették értékes, régi műkincseinket anélkül, hogy legalább a nemzetnek haszna lett volna belőle, mert a végrehajtás, az összegyűjtés közben ekkor is majdnem mindent elsikkasztottak és elpanamáztak, és így a török elleni védekezésre csak fillérek maradtak belőle.

De nemcsak a vagyonukat, hanem még az életüket és vérüket is sajnálták hazájuktól a hazaszeretet e nagy csahosai. Mikor menni kellett volna Mohácshoz, ettől is húzódoztak. Azt mondták, hogy nemesi kiváltságaikhoz tartozik, hogy csak akkor kötelesek fegyverbe szállni, ha a király személyesen áll élükre, de akkor is csak az ország határáig.

Erre a fiatal, addig könnyelmű Lajos megemberelte magát és bebizonyította, hogy náluk még ő is különb. Látom – válaszolta felháborodva és elkeseredve –, hogy itt most mindenki velem akar takarózni. Nohát, hogy senki a maga kényelmét vagy gyávaságát velem ne takarhassa, vegyék tudomásul, hogy „Isten segedelmével holnap megindulok”.

És megindult és ott is maradt. S vele együtt megindultak és ott is maradtak az oly gonosznak híresztelt főpapok és főurak is. De a nagyszájú köznemesség még így és még ekkor se követte őket. Meg kell hagyni, hogy felemelő dolog, hogy nemcsak megy, de ott is marad Szalkay László, esztergomi érsek is és Tomory Pál, kalocsai érsek is s megy velük együtt minden főpap. Pedig nekik nem is kellett volna fegyvert ragadniuk, hiszen nem a fegyver, hanem a lélek emberei voltak. De mivel zászlósurak voltak, főnemesekként viselkedtek, most meg akarták mutatni, hogy állásuknak nemcsak előnyeit, hanem hátrányait is vállalják még akkor is, ha ez a sírt jelenti számukra.

Szalkay László esztergomi érsek és Brodarics István szerémi püspök, mint királyi kancellár együtt indulnak a királlyal. Érdekes s jellemző, hogy Zápolya János erdélyi vajda viszont elkésik. A vitéz Frangepán Kristóf is elkésik, de a főpapok közül egyetlenegy se késik el. A veszprémi püspököt útközben (Érdről) a király visszaküldi, mert hiszen ő a királyné kancellárja, s így mellette a helye. Tehát még ő se akarta felhasználni tisztségét, hogy az önfeláldozásból kimaradhasson. Még neki is a királyi parancsra kellett biztosabb helyen maradnia.

Mikor már még közelebb voltak Mohácshoz, Bátáról Várday Pál egri püspököt (Egernek akkor még nem voltak érsekei) küldi el a király Besztercebányára, hogy az ottani sikkasztás miatt (tehát mások még ekkor is sikkasztottak) a vizsgálatot lefolytassa. Várday püspök is annyira nem bujkált a halál elől, hogy királya parancsát csak úgy volt hajlandó teljesíteni, hogy bizonyítványt állíttatott ki vele magának, hogy akarata ellenére hagyja el a tábort. Az erről 1526. augusztus 19-én, tehát tíz nappal a mohácsi pusztulás előtt kelt, királyi irat eredetije még ma is megtalálható a prímási levéltárban. Tehát minden püspök ott volt a táborban, e kettő kivételével mind részt is vett az ütközetben és majdnem mindegyik ott is maradt. Akik megmenekültek közülük, majdnem mind horvátországiak: zágrábi, zenggi püspök.

De nemcsak a főpapok, a főurak is ott voltak és ottmaradtak. „Figyelemre méltó – emeli ki még Acsády is – a királyi táborban megjelent urak nagy száma.” „Az ország zászlósurai, a legelőkelőbb családok tagjai úgyszólván teljes számban csoportosultak a király körül.” „Úgy látszik – írja –, hogy a főrendek körében a személyes bátorság szelleme hibáik ellenére se halt ki.” De aránylag még a világi főurak közül is többen megmenekedtek (a nádor, a horvát bán stb.), mint a főpapok közül. Meg kell hagyni, felemelő és megható dolog ez. A lutheránus Gyóni Gézát, éppen szibériai fogsága alatt és a mai modern világháború ellenkező tanulságai hatására úgy megihlette, hogy gyönyörű költeményt írt róla.

A nagyszájú s „hazafiságával” épp ekkor szájjal nagyon tündöklő köznemesség azonban éppen nem tett ki magáért. Még akkor se, mikor már a király – kívánságára – személyesen állt a sereg élére, s noha Mohács – tudvalevőleg – nincs az ország határain túl. Mohácsnál tehát a magyar nemesi kiváltságok birtokában is nyugodtan hősi halált lehetett volna halni. Mivel akkor még Nagymagyarország volt és lakossága se állt fele részben nemzetiségekből, mint ma már, nem 28.000 főnyi seregnek kellett volna összegyűlnie, hanem 200.000-nek, ha a köznemesség is épp oly arányban ott lett volna, mint a főpapok és főurak.

Mikor a szultán már a Szávánál volt és a szegény, magára hagyott Tomory egyedül győzködött a folyón való átkelésének megakadályozásával, itthon az erről érkezett híreket a „Hadd ússzon a barát!” kárörvendő megjegyzésekkel kísérték, mint maga Tomory írja ezt 1526. június 25-én kelt latin nyelvű levelében, ahol ezeket a neki bizonyára „nagyon jól eső” szavakat a magyar eredetiben közli, szegény.

Látjuk tehát, hogy az ország nemcsak el nem szégyellte magát a főpap önzetlensége és önfeláldozása láttára, hanem lekicsinyelte s gúnyt űzött belőle, hogy ne kelljen magát szégyellnie. Szidták, gyűlölték és lenézték az akkori főpapokat fényűzésükért és pompájukért, de amelyikük selyem, bársony és bíbor helyett akkor is szőrcsuhában járt, azt lenézve mégis érsek helyett egyszerűen csak „barátnak” titulálták. Még szép, hogy nem csuhásnak. Mindenkit bíráltak ezek a hazafiak, csak önmagukat nem, s ha találtak a főurak között példaképet is (mert látjuk, hogy találtak), hogy utánozniuk ne kelljen, abból is viccet csináltak.

Azok a köznemesek pedig, akik mégis különbek voltak társaiknál s legalább a mohácsi döntéskor jelen voltak, hányaveti, elbizakodott büszkeségükkel és analfabéta butaságukkal rontottak el mindent. Hiszen az erők aránytalansága miatt Mohácsnál maga a megütközés is őrültség volt. Olyan vezérnek, aki csak valamit is értett a hadászathoz, sőt nem is ahhoz, hanem csak az egyszeregyhez, az ütközés elkerülése, az ellenség elől való ügyes kitérés, a manőverezés lett volna az egyetlen kötelessége, kivált mikor a sereg ágyúi még meg se érkeztek, s mikor az ország katonaságának háromnegyed része még oda se ért, de már úton volt.

De ezek a magukat mindenki másnál nemcsak bátrabbaknak, hanem okosabbaknak is tartó magyar köznemesek, akik a magyar virtusból egyedül csak a vakmerőséget s az elbizakodottságot őrizték meg, nem tudtak és nem is akartak várni. Az ő vezérüknek hiába lett volna esze és hadi tehetsége. Ők nem tűrték az óvatosságot, a harc elől való kitérést, mert az engedelmességhez sohase szoktatták őket. Az nekik gyávaság volt, mely megbecstelenítő a magyarra.

Azt a hírt terjesztették a táborban, s természetesen mindenki el is hitte, hogy a török sereg legnagyobb része fegyelmezetlen csőcselék (az is volt, csak az volt a baj, hogy a rendes katonaság is még így is két-háromszorosa volt a mienknek), hogy fegyvere is csak minden tizediknek van, a török tüzérek pedig olaszok és németek, akik ágyúikat majd nem a keresztényekre, hanem a törökökre sütik. A józanabbak felvilágosító szavaira forradalmian fenyegető, ellenmondást nem tűrő gyávaság emlegetésével és gúnyolódva feleltek s ezzel minden ellenvéleményt elnémítottak. Senki se mert ugyanis gyávának látszani s a mindent elsöprő magyar lelkesedés letörőjének dicstelen szerepére vállalkozni.

Pedig a műveltebbek és józan ítélőképességűek előtt már előre annyira nyilvánvaló volt a dolog őrültsége, hogy Nagyvárad művelt, ifjú püspöke, Perényi Ferenc a királyhoz fordulva ezt a szellemes megjegyzést tette: „Felséged mindjárt el is küldhetné a kancellárját Rómába, hogy a csata napját húszezer magyar vértanú napjává avassa.”

Okos volt a püspök, de magyar és bátor, s ezért ő is ottmaradt köztük vértanúnak. Ő nem is menekült meg. De miért nem volt ez a kis szellemi kapacitású tömeg, ha jobban nem, legalább annyira okos, hogy legalább azt tudta volna, hogy ő mennyire kétségbeejtően nem okos, s ezért hallgatott volna azokra, akik nála okosabbak voltak?

A rákosi végzés

No hát ez a bűnökkel teli magyar köznemesség volt az, mely a rákosi határozatot hozta, mégpedig akkor, mikor még nem jutott hozzá a hatalomhoz s így nem volt alkalma meggyőződni róla, hogy az ő vezére se tud különb nádor lenni, mint a fő urak közül az egyik utolsó, a részeges, lusta és gyáva Báthory István. Akkor hozta ezt a határozatot, mikor a királyi udvarban érvényben levő német befolyás ellen úgy forrt, izzott, sustorgott benne a düh és indulat, mint a túlfűtött kazánban a gőz. Olyan dühös fegyveres készülődés folyt ekkor az országgyűlésre készülőben a köznemesség körében, hogy király és főurak rettegéssel néztek elébe, s még azt se nagyon hitték, hogy élve megmenekednek belőle.

Ezt a válságos helyzetet természetesen elsősorban Zápolya nagyravágyása és pénze okozta. Az utolsó pillanatban azonban Zápolya és fő kortese (Werbőczy) nagyon okosan, önmérséklést tanúsított. Úgy látszik, a kifejlettől nemcsak a király és a főurak, hanem Zápolyáék is féltek. Nem mertek tömegmészárlást és teljes felfordulást okozó forradalmat csinálni. Hiszen ez nekik se volt érdekük s ezzel túllőttek volna a célon. Hiszen végeredményben Zápolya is úr volt, sőt oligarcha, nem pedig proletár.

Zápolya ez önmérséklésével egyszerre két legyet ütött. Elérte célját, mert az országgyűlés kimondta, hogy az ország ezután idegent nem választ királyává (tehát – Korvin János már nem lévén életben – jelenleg csak Zápolyát választhatja), viszont a király és a főurak életét megmentette, sőt a király fiúörököse trónjának tiszteletben tartásával a királyt is lekötelezte magának. A király és a főurak tehát örülve, hogy ilyen könnyen megúszták a dolgot, hogy fegyveresen Rákoson táborozó köznemességet ne ingereljék, boldogan adták szentesítésüket a nekik egyébként kellemetlen határozathoz. Így keletkezett ez a híres rákosi országgyűlési végzés.

De itt tulajdonképpen nem is az országgyűlés határozatáról volt szó, mert magán az országgyűlésen semmiféle írásbeli határozat nem történt, hanem csak az országgyűlés befejezése után kiállított okmányról. Úgy látszik ugyanis, hogy Zápolyáéknak annyira megtetszett a Habsburgok javára 1491-ben kiállított sok aláírásos és pecsétes okmány, hogy ezt most már ők is nagyobb érvényűnek és ezért fontosabbnak tartották, mint az országgyűlés határozatát. (Nem is csoda, hiszen nemegyszer látták, hogy az országgyűlések határozatait a kutya se tartja meg.)

Ők is ilyen cifra okmányt akartak tehát, hogy ezzel azt a nekik annyira kellemetlen 1491. évit hatálytalanítsák. Így keletkezett a híres rákosi végzés. Jellemző azonban történetírásunk tárgyilagosságára, hogy erről a rákosi végzésről minden iskolás gyerek tud, de arról az 1491-esről, melynek kedvéért az egész rákosi dolog történt, s melynek ez az utánzata volt, még a történettanárok se mindig.

Ámde sokan, akiknek a rákosi végzést alá kellett írniuk, már az 1491-es végzés aláírói és eskütevői között is ott voltak. Ezek most a királyhoz folyamodtak, hogy oldja fel őket esküjük alól, mert addig ezt az újabb, az előbbivel ellenkező esküt nem tehették le. Mintha bizony Ulászló feloldhatott volna valakit olyan eskü hatálya alól, melyet nem neki, hanem Miksának tett le. De a jó király erre nem figyelmeztetett, hanem feloldotta őket. Erre aztán ezek a jó emberek aláírták azt az okmányt, melynek ellenkezőjére már esküvel kötelezték magukat. Ez bizony a mi szégyenünk, nem a Habsburgoké. El is tették és a mai napig is megőrizték a bécsi udvar levéltárában nemcsak az 1491-es, hanem az 1505-ös rákosi végzés eredeti példányát is.

A rákosi végzés előzményei és keletkezési körülményeinek láttára kétségtelen, hogy ezt a végzést a király és az ország zászlósurai nem szabad elhatározásból, hanem megfélemlítés hatására, kényszerből írták alá, nem is szólva arról, hogy sokuknak már letett esküjével is ellenkezett. Még olyan emberek is aláírták (köztük még Bakócz Tamás is), akik e végzés előtt és utána is mindig egész életükben az ún. nemzeti párt ellen voltak és akiknek egyenesen halálos ellenségei voltak azok, akik a végzést létrehozták.

Hogy mennyire nem szabad akaratból írták alá, s hogy mennyire nem volt eszük ágában se, hogy aláírásuk által kötelezve érezzék magukat, fényesen bizonyítja az, hogy a királyné egyik udvari embere utána azt jelentette Miksának, hogy a király a kényszerűség előtt hajolt meg, s az elkövetett merénylet jóvátételére követei legközelebb meglepő ajánlattal fognak előtte megjelenni. A király ígérete nagyon is érthető, hiszen ha a rákosi végzés tőle való szentesítését szabad akaratból történtnek jelezte volna, akkor tudatos esküszegő lett volna. Hiszen ugyanő szentesítette az 1491-es okmányt is, ilyen cinikus esküszegést pedig önkéntesnek és érvényesnek nyilvánítani még egy elmebetegtől is sok lett volna.

Jellemző azonban az akkori állapotokra Zápolyáék, illetve a magyar köznemesség féktelen erőszakosságára, hogy annyira a köznemesség terrorja alatt állt mindenki, hogy mikor ennek a királytól megígért követségnek az összeállítására került sor, se a főpapok, se a főurak között nem mert senki arra vállalkozni, hogy a követségben részt vegyen, noha szívből mindegyikük a köznemesség s így természetesen a rákosi végzés ellen volt. A király azonban mégis elküldte a követségét, sőt éppen a rákosi végzést követő esztendőben kötötte meg a szerződést Miksával az ő gyermekeinek és Miksa unokáinak kölcsönös házasságára vonatkozóan, ami egyet jelentett a rákosi végzés megtagadásával, azaz a magyar koronának idegen személyre való ruházásával, ami aztán meg is valósult. Ez a házasság döntötte el a magyar korona sorsát véglegesen.

A király és pártja azzal a gondolattal írta alá a rákosi végzést, hogy ezt a jelenlegi terror miatt elkerülni nem lehet. Őrültekkel és fegyveres dühöngőkkel nem okos és ezért nem szokás dacolni. Ezért még a legkisebb baj, ha aláírjuk. Úgyis írott malaszt marad. A mai időkben olyan sok országgyűlés volt már, s ezek egymással annyira ellentétes határozatokat hoztak, hogy eggyel több vagy kevesebb már nem sokat számít. Jelenleg a köznemesség jutott fölénybe. Majd hamarosan eljön az idő, mikor mi leszünk az urak. A jövendő trónbetöltést nem az dönti el, hogy ki mit írt most alá, hanem az, hogy annak idején, mikor a trónt be kell tölteni, ki lesz majd az úr.

Bakócz is azzal nyugtatta meg a velencei követet, mikor az könyörgött neki, hogy hazánk ne csatlakozzék Velence ellenségeihez, de a királyi tanácsban az egy Bakócz kivételével mégis mindenki Velence ellenségei mellett volt, hogy sose búsuljon emiatt. Csak hagyja a dolgot rájuk. Akármit határoznak ezek, mégis meglátja majd, hogy mégse az történik, amit ezek határoznak. S Bakócz szava be is teljesült, mert valóban ekkor se az történt.

1495-ben az országgyűlés kimondta, hogy ezután az országgyűlésre a nemesség mindig fejenként hívassék meg (nem pedig követei útján). II. Ulászló jóváhagyta a végzést, s már a legelső alkalommal, 1496-ban nem fejenként hívta meg a nemességet az országgyűlésre, hanem úgy, hogy minden megye csak két követet küldjön. A legjellemzőbb azonban, hogy a nemesség ezt szó nélkül tudomásul vette, vagyis ő maga is csak ennyit adott arra, amit csak a múlt évben határozott, s törvénnyé tett. Miért vette volna hát ennél komolyabban a király s az ország a rákosi országgyűlés 1505. évi végzését, melyet ráadásul nem szabad akaratból, hanem egyedül a terror hatása alatt fogadott el?

De lássuk most magát a rákosi végzést és annak érveit. Lássuk azokat az eszméket, melyek az akkori köznemességet és azóta is a magyarság oly széles rétegeit annyira fellelkesítik, hogy nem tekintik igaz magyarnak azt, aki nem lelkesedik értük.

„A földkerekségen nincs nemzet, mely nem saját véréből választja királyát.”

Egészen analfabéta érv. Sokkal közelebb jártak volna az igazsághoz, ha azt állapították volna meg, hogy nincs nép a földkerekségen, mely a saját véréből választaná királyát. A valóság ugyanis az, hogy a XX. század elején az angol királyi család német, a bolgár német, az orosz cári család német, a norvég francia, a görög dán. A spanyol királyi család előbb német volt, aztán francia, a lengyel pedig hol litván, hol svéd, hol német, hol magyar, hol francia, hol lengyel vérből választotta királyát.

Igaz, hogy mindezen uralkodóházak többnyire Werbőczy óta kerültek trónra, de az is igaz, hogy az emberek az idő haladtával mindig okosabbak lesznek, nem pedig ostobábbak, s hogy az emberiség halad, nem pedig visszafejlődik, s lám, a haladással mindig több az eset arra, hogy a nemzetek nem a saját vérükből választják uralkodójukat.

De már Werbőczy idejében is lengyel ember (aki ráadásul litván származású volt) volt a cseh király, német (Habsburg, később pedig Bourbon, tehát francia) a spanyol király, a burgundiai fejedelem pedig szintén Habsburg, tehát német volt. Pedig Burgundia volt akkor a világ legműveltebb, leggazdagabb, legönérzetesebb s a szolgaságot legkevésbé tűrő országa. De azt még nem is mondtam, hogy a rákosi végzés idejében Csehországot és a Német Birodalmat kivéve sehol a világon nem is választottak uralkodót, hanem mindenütt örökösödéssel kapták urukat az alattvalók, és ezt az örökösödést, mint láttuk, akkor is elfogadták mindenütt, ha ez leányági volt és ezáltal a leány idegen vérű férje került trónjukra és lett urukká.

„Azok, akik magyar törzsből emelkedtek királyi polcra, mindnyájan hasznot szereztek, kárt egyik sem okozott a hazának. Ellenben azok, akik idegen nemzet köréből hívattak meg, az országra veszedelmet hoztak.”

Még az előbbinél is kezdetlegesebb érv. Említettem már, hogy jó, jellemes, okos és alkalmas törzs és rossz, ostoba, jellemtelen és tehetetlen faj nincs, csak ilyen egyedek vannak. Aki tehát azt mondja, hogy magyar ember csak hasznára lehet a magyar nemzetnek, idegen ember csak kárára, az gyermekszobába illő észjárást árul el.

Észjárásuk kezdetlegességét még saját felhozott példáik is igazolják. Mert az Árpád törzséből származó kiválók közt nem említik ezek a rákosiak se Szent Istvánt, se Szent Lászlót, se Könyves Kálmánt, se IV. Bélát, ellenben felhozzák, mint büszkeségüket, II. Endrét, aki éppen a magyar vér értéktelenségére példa, pedig mint hitvány Árpád-ivadékot még Salamont, Kun Lászlót, II. és V. Istvánt is nyugodtan hozzátehették volna. Ellenben az idegen nemzetek köréből meghívottak közül kifelejtették I. Ulászlót és I. Albertet, akik alig hogy elfoglalták a trónt, idegen létükre mindjárt életüket is áldozták hazánk területi épségének védelmében. De kihagyták az idegenek közül még nemcsak Károly Róbertet, hanem Nagy Lajost is, aki összes királyunk között egyedül kapta meg a történelemtől a „nagy” jelzőt.

Természetes, hogy nem kívánatos az olyan idegen király, aki még magyarul se tud, sőt aki nem is lakik az országban, s idegenekkel veszi magát körül, de erről az esetről a rákosi végzés idejében, vagy rögtön a mohácsi vész után még szó se volt. Akkor még az idegen nemzetek köréből hívott királyok is: Zsigmond is, Albert is, V. László is és a Jagellók is elsősorban magyar királyok voltak, s nálunk is tartózkodtak.

Zsigmond német-római császár is volt, és annak ellenére, hogy a magyar trónra Csehországból hívtuk meg, elsősorban mindig magyar király volt és maradt, hatalma elsősorban magyar királyságában nyugodott, a konstanci zsinaton magyar diplomaták és magyar fegyveresek segítségével és tőlük környezve, a magyar nádorral oldalán és magyar ruhába öltözve adott irányításokat az egész keresztény világnak. Magyarok kísérték aacheni, milánói, római koronázására is; Párizsba, Londonba és Spanyolországba is. 1428 óta más, mint magyar ember, nem jutott környezetében magasabb méltóságra. Magyarul beszélt, kivált mikor hirtelen mérgében indulatosan kifakadt, pedig legjobban az ilyesmi bizonyítja, hogy már a tudatalattija is magyar volt. Cseh alattvalói még azt is elhitték róla, hogy fogadalmat tett, hogy addig nem nyugszik ő, a hajdani cseh, „amíg egy cseh is él a világon”. Magyarföldben kívánt megnyugodni is, pedig véletlenül nem is itthon halt meg. Ezért ennek ellenére is itt temették el Nagyváradon, első felesége, Nagy Lajos leánya, Mária mellé.

Értelmetlen ostobaság volt akkor idegen vérű uralkodók ellen fenekedni, mikor az a Nagy Lajos, akinek az apja még Olaszországban született, ősei pedig franciák voltak és aki lángelméjével oly sok fényt és dicsőséget árasztott ránk, szintén még tudatalattijában is annyira magyar volt már, hogy még akkor is, mikor apja hazájában, Dél-Olaszországban megsebesült és a durva operációtól és a nagy sebláztól meggyötörve azt hitte, ütött az utolsó órája: ott az olasz földön annyira nem úgy érzi magát, mint aki otthon van, hogy fő gondja az, hogy káplánjával és íródeákjával, Küküllei Jánossal (az esztergomi Bibliotéka megalapítójával) megígértesse, hogy holttestét pihenni majd hazaviszi magával szép Magyarországba.

Mondom, a rákosi végzés alkotói előtt akkor még csak ilyen idegen királyok példái lebeghettek. Ők akkor még álmukban se gondolhattak a későbbi, Bécsben trónoló német-magyar királyokra. Tehát semmi okuk se lehetett az idegen királyok ellen fenekedni. (Látni fogjuk majd, hogy annak, hogy később mégis ilyen királyainkká váltak a Habsburgok, éppen ez a „nemzeti” politika volt az oka. Ha ugyanis nem lett volna kettős királyválasztás, ha a Habsburgok mellé állt volna az egész ország, akkor idegen létükre ők is épp oly nemzeti magyar királyainkká lettek volna, mint a mohácsi vész előtt a Luxemburgok és az Anjouk azok lettek.)

A Habsburg-ellenességre az igazi ok nem a nemzeti érzés volt. Ez csak szólam, csak kortes jelszó, csak ürügy volt. Az igazi ok a Zápolya-család érdeke volt. A korteseket ők fizették. A vezetők tudatosan és megvásárolva csináltak mindent, a többiek – bizonyára Werbőczy is – naivan, jóhiszeműen, a szólamoktól félrevezetve, csak lelkesedve, de minél kevesebbet gondolkodva.

Ha nem gyűlöltük volna az idegenből ideszármazott királyokat, ha tudomásul vettük volna, hogy az örökösödő királyságban – pedig nemcsak nálunk, hanem Európa minden kultúrnemzedékében ilyen királyság volt – az idegenből való származás előbb-utóbb szükségszerűvé válik (ezért következett be majdnem minden országban), akkor nem kaptunk volna a valóságban is idegen királyt.

De még ebből az idegennek megmaradt királyból is több volt a hasznunk, mint a kárunk, mert a Habsburgok mint idegenek, idegen országokból származó pénzükkel és fegyverükkel szerezték vissza újra hazánkat a töröktől és tartották meg teljes integritásában [egységben] Erdéllyel, Kárpátaljával, tengerével együtt egész addig, míg trónjukról el nem űzték őket, de mihelyt elűzték őket onnan, feltűnő, hogy abban a pillanatban velük együtt vesztek el a Kárpátok is, Erdély is, meg a tengerpart is.

Hogy mennyire nem a józan megfontoltság, hanem az elszántság, a gyerekes meggondolatlanság, az ésszel szembeszegülő lelkesedés s forrófejűség hozta a rákosi végzést, azt mutatja a határozat további kritikája. Azt határozták, hogy „ezentúl örök időkön át” mindig csak „igazi, tiszta, született magyart” fognak magyar királlyá választani, mégpedig mindig „a Rákos mezején és sehol másutt”.

Miért éppen csak a „Rákos mezején és sehol másutt” kérdezzük csodálkozva? Hát talán annak a „Rákos mezejének” mint valami bűvös, kabalás, titokzatos helynek babonás ereje van? S talán csak nem értik úgy határozatukat, hogy ha nem éppen ott történik a választás, hanem mégis „valahol másutt”, akkor maga a választás is érvénytelen, még ha még olyan „igazi, tiszta, született magyar” is a megválasztott?

Ha ennyire szó szerint értették a dolgot (pedig maga a határozat ezt mondja), akkor igazán kár volt, mert ők maguk se tartották meg végzésüket, mert még magát Zápolya Jánost is bizony nem Rákoson, hanem csak Székesfehérvárott választották meg, tehát még ez a választás is, és saját végzésük szerint is semmis volt már a legelső alkalommal is. Ha azonban végzésüknek a Rákosra vonatkozó részét maguk se tartották komolynak vagy lényegesnek, akkor miért így szövegezték meg határozatukat? Talán csak nem azért, hogy ezzel is jelezzék, hogy határozatukat ők maguk se vették komolyan?

Aztán hogy értik azt, hogy „ezentúl örök időkön át” választanak csakis magyart, és hogy aki határozatuknak nem engedelmeskedik, az bűnéért „örök időkre” viselje a büntetést?

A rákosi országgyűlés résztvevői legfeljebb azt mondhatták volna ki, hogy míg ők élnek, nem fognak idegent választani, de azt, hogy később, például száz-kétszáz év múlva is így gondolkodnak-e majd a jövendő magyar országgyűlések, azt ők előre nem tudhatták, de még kevésbé szabhatták meg, nem is szólva az „örök időkről”, melyeket meggondolatlan gyerekségükben emlegetnek.

Ez aztán csak a zsarnokság, mely nemcsak most kényszeríti rá akaratát s azt, amit maga jónak gondol, azokra, akik most élnek és akik fölött jelenleg hatáskörrel bír, hanem ezt egyszer s mindenkorra, „örök időkre” teszi kötelezővé. Hiszen a rideg valóság az, hogy ezt az 1505-ös országgyűlést már az 1506-os országgyűlés is meghazudtolhatja, ha akarja.

De minden uralkodónak, minden országgyűlésnek van kegyelmi joga is, tehát azt a büntetést, melyet ez az országgyűlés vagy ez a király kiszabott, akármely más országgyűlés vagy király elengedheti. Ha tehát a rákosi országgyűlés mégis „örök időkre” szóló büntetésről beszél, másnak, mint gyerekes handabandának nem tekinthető. Vajon illik-e az országgyűléshez a handabanda? Bizonyára ebből is láthatjuk, hogy ez a rákosi országgyűlés nem volt valami komoly vagy méltóságos országgyűlés.

De nem tartották meg azt a fogadalmukat se, hogy ezután csak „igazi, tiszta, született magyart”, csak „szittyát” választanak meg királlyá. Mert hol volt Zápolya János a szittyától, az igazi, a tiszta, a született magyartól?! Mintha csak készakarva akartak volna belőlük csúfot űzni az események, s mintha csak álmot játszott volna az álmok világával a valóság; Zápolyánál kevésbé szittyát, kevésbé igazi, kevésbé tiszta magyart még keresve se találhattak volna az egész akkori magyar közéletben. Zápolya Jánosnál még e sorok lehetetlen nevű írója is közelebb áll a szittyához és több joggal nevezheti magát igazi magyarnak.

A Zápolya-család, melynek nevéből őseink magyar nyelvérzéke ösztönösen Szapolyait csinált, mert megérezte, hogy átalakításra, magyarosításra szorul, a Pozsega megyei pusztaként ma is meglevő Zapola nevű faluból származik. Olyan vidékről, ahol akkor is ismeretlen volt a magyar s ma is. A családnak múltja sincs, hiszen csak 1459-ből, tehát János királlyá választása előtt 67 évvel kelt az első adománylevél, amely a családnak (János nagyapjának) szólt. Tehát még megmagyarosodni se volt idejük. Ezt mondjuk János apai eleiről. Az anyja viszont Hedvig, tescheni hercegnő volt, tehát nemcsak idegen, hanem még külföldi is. János feleségül is külföldit vett el, a lengyel, litván, olasz vérű Izabellát.

Fő híve és mindvégig (még halála után fiának is) fő támogatója Petrovics Péter volt, akiről csak annyit tudunk, hogy rokona volt Zápolyának, de hogy milyen fokú volt ez a rokonság s miben állt, azt nem említik a kútfők. Hogy közeli vérrokonságnak kellett lennie közöttük, mutatja az a bizalmas és benső viszony, melyben egymással voltak s a tény, hogyha senki másra, őrá János király mindig biztosan számított.

Pedig ennek a benső rokonnak nemcsak a neve volt még szerbnek is szerb, hanem érzülete és kapcsolatai is. Petrovics Péterről mindenki tudta, hogy rác, annak is vallotta magát maga is, a rácokra támaszkodott, fegyvereseit is közülük toborozta, s rájuk mindig biztosan számíthatott is. Tarthatjuk-e a rákosi országgyűlés csahosait és János korteseit jóhiszeműeknek, mikor nekik mindezt tudniuk kellett, s mégis éppen ők tartották (vagy legalábbis reklámozták) Jánost igazi, tiszta, törzsökös, szittya-magyarnak?

De magában Jánosban is félreismerhetetlen a délszláv érzület és rokonszenv. Nem valószínű, hogy ez tudatos lett volna benne, hiszen magyar nemzeti királyként szerepelt, tehát szláv rokonszenve csak tudatalatti lehetett, de bámulatos, hogy a délszláv rokonszenv akarata ellenére is mennyire kiütközött belőle. De a délszlávokban is iránta.

A rácok kalandor „királya”, a hírhedt „fekete ember”, először Ferdinánddal szemben ösztönösen János ügyét támogatta, őt támogatták a szerb naszádosok is. Mikor pedig Ferdinánd magának nyeri meg őket, legalább a szerb részük továbbra is megmarad János szolgálatában, különösen kapitányuk, Radisa Bosics. János harcos híve a törökök elől hozzánk menekült Bakics Pál, szerb vajda, aztán a Jaksicsok és Perusith Gáspár is. Ferdinánd pártjáról rögtön átáll hozzá a vitéz, de magyargyűlölő Frangepán Kristóf is. Aligha azért, mert „nemzeti” királyt akart, mert hiszen a mohácsi vész után hét napra (szeptember 5-én) ezt írta a szintén délszláv zenggi püspöknek: „E csapás hasznos volt, mert ha a magyarok (tehát magát nem számította közibük) a török császáron diadalmaskodnak, ki élhetne tovább alattuk, ki maradhatna meg közöttük s lenne-e határa kevélységüknek? (Szalay, IV., 9. jegyzet) Frangepán Kristóf utána hamarosan halálosan megsebesült, de ő, a magyargyűlölő, még haldoklásában is az állítólag tiszta, született magyar „nemzeti” király iránti kitartásra buzdította katonáit. Láthatjuk belőle, mennyire mást értett ő Jánoson, mint a szittya magyarok! A horvát-szerbek e feltűnő János-pártisága annál feltűnőbb, mert a horvátoknak a törökök elleni védelmét már a mohácsi vész előtt Ferdinánd vállalta magára, s a horvátok már 1526 februárjában, tehát már a mohácsi vész előtt kérték, hogy a magyar király helyett az ő alattvalói lehessenek.

János bizalmasai majdnem kivétel nélkül délszlávok voltak. Különösen a magyar főpapi széket úgyszólván teljesen velük töltötte be. Frangepán Ferenc kalocsai érsek mindig híve volt, Brodarics István szerémi püspök Ferdinándtól rögtön hozzá állt, Jozefics zenggi püspök a diplomatája volt. Az ő udvarában kezdte diplomáciai pályáját Verancsics, a későbbi esztergomi érsek is, aki szintén „dalmata” volt. János embere volt Macedóniai Miklós, Statileo erdélyi püspök, hogy személye és családja fő támaszáról, Utjesenics vagy Martinuzzi Györgyről ne is szóljunk, ki bizonyára azért maradt fenn nálunk Fráter György néven, mert olasz-szláv nevét a magyarok ki se tudták mondani. Vajon lehetséges, hogy ez a szláv áradat csak véletlen, nem pedig az az oka, hogy a „nemzetinek” reklámozott magyar királyt nagyon is a magukénak, nagyon is délszlávnak érezték. De ha ez az igaz, akkor viszont vagy a mellette törvényt hozó „szittyák” voltak nagyon is naivak, vagy – ami még nagyobb baj – nagyon is cinikusak. János hívei közül is legtovább a szerbek tartottak ki mellette. A szinai ütközetben katonái már nagyrészt szerbekből állottak.

Érdekes véletlen – de valóban bosszantó véletlen –, hogy azoknak, akik mindenáron nemzeti, mindenképpen törzsökös magyar királyt akartak, már az első trónjelöltjük és trónhoz juttatottjuk, Hunyadi Mátyás is, nem ugyan érzületben, híveiben és kapcsolataiban is, mint Zápolya János, de vérségében szintén annyira nem volt magyar, hogy mesterségesebben se találhattak volna az akkori magyarok között idegenebb vérűt, azaz kevésbé tiszta, kevésbé törzsökös, kevésbé született magyart. Mátyás király se volt vérségileg még félmagyar se.

A Hunyadi-családnak épp úgy nincs történelme, mint a Zápolyákénak. Ez se ért rá még megmagyarosodni se. Mátyásnak már a dédapját se ismerjük, s ha ismerjük, nem mint magyart s nem mint Magyarországon szereplő egyént ismerjük. Mátyás királlyá választását nem is hatvanhét, mint Zápolyáéknál, hanem csak negyvenkilenc esztendő választja el attól az adománylevéltől, mely nagyapja, Hunyadi Vajk részére először állíttatott ki.

Mátyás anyja, Szilágyi Erzsébet, már színmagyarnak látszik, de ő is csak látszik. Hisz ne feledjük el, hogy a Hunyadi név is színmagyar. Mivel a Garázda-nemzetségből származik, az avatatlanok előtt ez is szittyaságra vall. Azonban a törzsökösség itt is csak véletlen, mert ez a nemzetség Bulgáriából származik, tehát nem lehet magyar. A Szilágyi nevet csak magyar birtokaik után vették fel. Ezelőtt nevük Mecsencsei vagy Mecsenicsi volt, tehát nem éppen színmagyarra vall.

De Mátyásnak nemcsak apja, anyja volt idegen vérű, hanem idegenből házasodott is, mert hiszen a nem éppen szittya Podjebrad Katalint vette el feleségül. Természetesen második felesége, Beatrix is idegen és külföldi (spanyol-olasz) volt. Utódai tehát egy cseppet se lehettek volna magyarabbak, mint a Habsburgok, akár első, akár második feleségétől származtak volna, de akkor se, ha elérhette volna vágyai netovábbját és elvehette volna Frigyes, a Habsburg császár leányát. De törvénytelen fiának, Korvin Jánosnak az anyja se magyar, hanem sziléziai volt.

De még Korvin János is Frangepán, tehát nem magyar leányt vett el, özvegyét pedig Brandenburgi György, tehát szintén idegen, mégpedig az akkori, magukat szittyának nevező magyarkodóktól legjobban gyűlölt német vette el. Láthatták volna belőle hazafias jelszavaktól félrevezetett kuruckodóink, hogy trónjelöltjeik, akár Hunyadiaknak, akár Zápolyáknak hívták őket, mennyire csak a maguk egyéni, családi céljaikra használták ki az ő hazafiságukat, de egyébként épp úgy az előkelő vér volt az ő számukra is fontos, mint azoknak, akik ugyanezt a célt nem megtévesztő jelszavakkal szolgálták, hanem úgy is beszéltek, ahogyan gondolkodtak.

A Hunyadiak, Szilágyiak és Frangepánok idegen származása bizonyítékául Korvin János birtokai is mind az ország déli határszélein, idegenlakta, nemzetiségi vidékeken terültek el. Birtokai s a család központja a lepoglavai vár volt. Itt nyugossza örök álmát ma is Korvin János és kisfia, olyan földön, ahol kriptája csendjébe bizony sem akkor, sem ma nem magyar lányok éneke, s nem magyar aratók dala hallatszik be.

Hamis és rosszhiszemű tehát a rákosi végzés szittyázása és igazmagyarkodása, de hamis, s magyar embernek ellenszenves a benne megbúvó hízelgés és képmutatás is. Mikor hangsúlyozza, hogy az idegenből jövő királyok tönkretették az országot az igaz magyar Mátyással szemben, csak (vagy legalábbis elsősorban) II. Ulászlót értheti e tönkretevőn, hiszen Mátyás király óta nem is volt addig még más király, mint csak ő. Mégis – mivel még hatalmon volt (bármilyen kicsiny volt is ez a hatalom) – hazugul azzal hízeleg neki, hogy ő a „nemzetet kegyelmesen és nagylelkűen fönntartja és több szabadságát megújította”.

Ellenben mikor már nem élt, ugyanaz a Werbőczy, aki (noha a nemzeti pártnak még legfeddhetetlenebb alakja) a rákosi végzést megszerkesztette, tehát ezt a hízelgést benne elkövette, Zápolya híveinek tokaji gyűlésén így gyalázta nemzete e „kegyelmes” és „nagylelkű fenntartóját”:

A nemzetet tönkretevő idegen királyokra „íme, eleven példa Ulászló, ki mint egy vénasszony, tunyán, dicstelenül ült a trónon. Elhallgatjuk szerencsétlen fiának vakmerőségét, mellyel seregünk virágát, ellenségeink között egykor félelmet és rettegést gerjesztő erőnk és vitézségünk babérját, ocsmányul és gyalázatosan elvesztette. (Így beszél az életét nemzetéért feláldozó részvétre méltó királyról az, aki nem is vett részt a mohácsi csatában!) Valóban az irgalmas Isten különös gondviselésének és jóságának tanújelét tudhatjuk abban, hogy Zápolya Jánost a gyászos harc teréről távol tartotta és életét megmentette. Legalább egy olyan férfiút tartott fönn, ki képes és hajlandó a hanyatló hazát a siralmas időkben bölcs tanácsával és győzhetetlen fegyverével támogatni és felvirágoztatni”.

Ki nem ismer itt rá az urát és benne egyúttal a maga érdekeit szolgáló közönséges kortesre? Pedig a rákosi végzésben fitogtatott hazafiaskodást még talán Werbőczy vette a legkomolyabban, mert ő volt a pártban talán a legideálisabb (de végtelenül naiv) ember. De ebből az idézetből jól látható, hogy még ő se azt mondta vagy írta, amit komolyan gondolt és érzett, és hogy még ő is érdekember volt.

Nemzeti király volt-e vagy akart-e lenni
Mátyás vagy Zápolya?

Hogy a „nemzeti” királyság mennyire csak üres jelszó volt, s hogy mennyire nem vették komolyan még azok se, akik képviselték, arra íme, még egy sereg döntő bizonyíték:

A rákosi végzésnek s vele a nemzeti királyság eszméjének a lényege az, hogy feltétlenül magyar származású királyt akarnak, nem idegent, s ezen elv alapján nem veszik tudomásul a királyi családok örökösödési jogait. Ha e jogok révén idegen család sarja kerülne a magyar trónra, akkor ezt a jogot nem veszik tudomásul.

Ezért hogy a meghalt V. László királlyal rokon és a szent koronát birtokló III. Frigyes császárnak trónra kerülését megakadályozzák, királlyá választották Hunyadi János fiát, Mátyást. Magának Mátyásnak, mint magyar királynak, azonban minden cselekedete azt bizonyítja, hogy ő maga éppen nem akart nemzeti király lenni, hanem ennek éppen az ellenkezőjére törekedett.

Anyja, Szilágyi Erzsébet és nagybátyja, Szilágyi Mihály, akinek trónját köszönte, már előre eljegyzik neki, mint nemzeti királyhoz illik, a legelőkelőbb és leggazdagabb magyar lányt, Garay nádor leányát. Sőt, előre meg is esküsznek a Garayaknak, hogy el fogja venni, de a fiatal Mátyás, akinek ilyen nemzeti házasság – úgy látszik – eszébe se jutott, arra már eljegyezte a cseh Podjebrad leányát s kitartott mellette, kényszerítve anyját és nagybátyját, hogy szegjék meg letett esküjüket.

A gyermekágyat követő halál igen hamar megszabadította Mátyást a cseh feleségtől és lehetővé tette részére, hogy utána utódait, magyar feleség révén, legalább részben magyar vérűvé tegye, de ez ekkor se jutott eszébe. Nem az volt az élete célja, hogy nemzeti király legyen s magyar utódai legyenek, hanem hogy született királyokkal barátkozzék s királyi vérből származó, tehát idegen feleséget kaphasson.

Hosszú uralkodásának egész első felében – míg csak az állandó, sértő visszautasítás el nem vette a kedvét – egész külpolitikája arra irányul, hogy III. Frigyes császárral, akitől magyarjai az ő megválasztásával „mentették meg” a magyar trónt, rokonságba kerüljön. Noha mint új dinasztia alapítójának, életcélja kellett volna legyen, hogy minél előbb fiú utódot szerezzen, mivel Frigyesnek más lánya nem volt, képes lett volna elvenni ennek egyetlen leányát, az ötéves Kunigundát, noha ezáltal a menyasszony gyermek volta legalább 15-20 évre lehetetlenné tette volna, hogy törvényes utóda lehessen.

Frigyes azonban a nem királyi vérből származó királyt nem tartotta magával egyenrangúnak s leányát – szerencsére – még így se adta hozzá. Aztán örökbe fogadtatta magát Frigyes császárral, amit Frigyes komolyan nem vett, de a találkozáskor olyan csókolózást csapott vele – egykori szemtanú szerint –, hogy émelyítő volt nézni.

Mikor az előkelő császári családból nem sikerült feleséget kapnia, akkor se jutott eszébe magyar feleség. Ekkor megelégedett a nápolyi királylánnyal, Beatrixszal, de olyan boldog volt vele, hogy valósággal imádta, és felesége uralkodott a lángeszű és egyébként ellenmondást soha nem tűrő, túltengő önérzetű emberen.

Annyira imádta feleségének született királyi vérét a nem királyi vérből származó király, hogy feleségének – érdemes magyarok mellőzésével – hétéves unokaöccsét, Hippolit ferrarai herceget, éretlen gyerek létére is érdemesebbnek tartotta az esztergomi érseki székre, s így az ország első zászlósúri méltóságára, mint meglett korú, érdemes magyarokat.

„Mi – mondja kinevezésében –, mivel fejedelmi nagylelkűségünkben és bőkezűségünkben mindazokat részesítjük, akik személyünk körül érdemeket szereznek, azokat, akiket a természet erejénél fogva szeretni köteleztetünk és hozzánk a sógorsági kapcsai csatolnak, nem mellőzhetjük. Emiatt a sógorsági viszonynál fogva, melyben méltóságos Herkules, ferrarai herceghez állunk, és tekintettel a fenséges királyné kérésére, méltóságos Hippolit herceget (Herkules fiát)... esztergomi érsekké választjuk és kinevezzük.” (Tehát meg van róla győződve, hogy az esztergomi érsekség csak azért van, hogy ő királyi vérből származó rokonait és sógorait szerethesse.)

Annyira imádta a királyi vért, hogy mikor a ferrarai követ 1486 nyarán elhozta Hippolit képét, a magyar főurak jelenlétében összevissza csókolta, s mikor a kezükbe adta – a hitvány szolgalelkek! –, azok is egymás után csókolgatták. Hippolit 1487-ben Magyarországra jött, de még Mátyás halála után is azt írja egy alkalommal, hogy megjelent a főurak között, de semmit se értett a tanácskozásukból, mert magyarul beszéltek.

Ezek után már csak magától értetődő dolog, hogy Mátyás még törvénytelen fiának is idegen és fejedelmi vérből származó feleséget keresett, a dúsgazdag Sforza Blankát. (A terv Mátyás halála miatt meghiúsult, Blankát pedig később nem kisebb ember vette el, mint maga Miksa császár.) A magyarok pedig új királyul mindenkit akartak, csak Hunyadit nem, legyen az akár törvénytelen gyermeke, akár királyi vérből származó özvegye.

Ha ilyen „nemzeti” király volt a nagy Hunyadi Mátyás, gondolhatjuk milyen komolyan vette a nemzeti királyság eszméjét és elveit a törpe Zápolya János. Azon a címen követelte és követelték részére hívei a királyi trónt, mert a magyar vért előbbre valónak tartották a királyi vérnél. Még azt is megbocsátották neki, hogy nem származik magyar vérből, megelégedtek azzal, hogy legalább itt született és itt lakott.

Ő híveit meghazudtolva mégis mindenképpen úgy akart trónra jutni, hogy beházasodik a királyi családba. Tehát ő is mindenképpen azon a címen akart a magyar királyi trónra jutni, amelyiken Ferdinánd jutott oda, azaz mint a király lányának férje. Éveken át makacsul, szemtelenül, sőt erőszakosan esengett Anna kezéért, s addig nem adta fel a reményt, míg csak a lány végleg Ferdinándé nem lett. Mert e tekintetben a szerény és szegény Ulászló is önérzetes volt. A királyi vér benne is lenézte a nem királyi vért.

Mikor meghalt II. Lajos és megürült a trón, akkor megint nem nemzeti és szabad királyválasztó alapon, hanem mint az elhunyt király özvegyének férje akarta elfoglalni. Akkor még Ferdinánd testvérének (Máriának) a kezére pályázott. Azt a Máriát és vele természetesen „egész német pereputtyát” akarta újra visszahozni a magyar trónra, aki miatt és akinek német kísérete miatt II. Lajos köznemesei legjobban utálták az idegen uralmat és legjobban áhítozták a nemzeti, igazi, tiszta magyar királyságot.

Pedig Máriára ráfogták, hogy „meddő” asszony, egy új dinasztia alapítójának pedig mi sem fontosabb, mint az utód. János erről is hajlandó lett volna lemondani, csakhogy ne kelljen nemzeti, tisztán a választás címén trónra kerülő királynak lennie. Közben kortesei meg azzal verték mellette a nagydobot és hirdették, hogy minden „igaz magyar” köteles rászavazni, mert nemzeti király kell, s mert igazi magyarnak a szabad királyválasztás jogából nem szabad engednie.

S Habsburg Mária kezéhez is majdnem olyan makacsul ragaszkodott, mint fiatalabb korában Jagelló Anna kezéhez. Először a Mária környezetéhez tartozó Thurzó Eleket bízta meg Mária megkérésével, sőt jutalmul Bajmóc várát is odaígérte neki, ha beleegyezését megszerzi. Majd mikor ez a kísérlet nem sikerült, Vingárti Horváth Gáspárt küldte ismételt kérőül. Mikor terve végleg meghiúsult, úgy elment a kedve, hogy utána több mint egy évtizedig nem is gondolt házasságra. Az természetesen eszébe se jutott, hogy igazi nemzeti királyként és kortesei szólamainak komoly tartalmat adva, hazulról igazi, született magyar lányt vegyen el. Pedig az „ideológiai” oldal megerősítésén kívül gyakorlatilag is sokat használt volna vele ügyének, mert természetesen akármelyik leggazdagabb és legelőkelőbb magyar lány is szívesen hozzáment volna, s így a leggazdagabb és legelőkelőbb, legbefolyásosabb, legtöbb várral, uradalommal és így fegyveres erővel rendelkező főúr s annak egész rokonsága haláláig, sőt esetleges utódát is minden körülmények között támogatta volna.

Végül halála előtt egy évvel mégis megházasodott, természetesen ekkor is királyi vérből és külföldről. Harmadszor végre sikerült élete vágya. Elérte azt, hogy ha halála után a fiát kellett volna királlyá választani, már nem kellett volna forradalmi térre lépnie és százados szokásjogot megszegni: fia, János Zsigmond, már királyi vérből, mégpedig a magyar királyok véréből származott (mert a szokásjog nem egyszerűen királyi vért, hanem a magyar királyok vérét kívánja meg); II. Ulászló magyar király testvérének, Zsigmond lengyel királynak vérbeli unokája volt. János királynak tehát halála előtt egy héttel (ekkor született a fia) sikerült végül elérnie célját; családja már nem volt nemzeti, csupán a választás címén trónra került család.

Láttuk, hogy Zápolya János azt, hogy örökösödés vagy királyi vérrel való bármely más kapcsolat révén juthasson trónra, előbbre valónak tartotta a nemzeti királyság érdekeinél még akkor is, ha ez utóbbiból egyéni haszna lett volna. Gondolhatjuk ezután, mennyire semmibe vette a nemzeti királyság és a szabad királyválasztás elvét akkor, mikor azt hitte, hogy e semmibevevésből haszna lesz!

Alighogy megválasztották azon a címen, hogy örökösödés nincs, hanem egyedüli irányadó a nemzet szabad királyválasztási joga, megbízottja és ezen elv fő képviselője, Werbőczy összejön Ferdinánd megbízottjával Trencsénben s ott Werbőczy ura nevében a legnagyobb örömmel fogadja el Ferdinándnak tisztán cselből (hogy időt nyerjen) előterjesztett következő feltételeit: 1. János nőül veszi Mária özvegy királynét, 2. Magyarország kártérítés nélkül visszaadja Morvát, Sziléziát, Lucsiczát Ferdinándnak. 3. Ha János fiúörökös nélkül hal meg, Magyarország koronája Ferdinándra száll.

Werbőczy és ura (János) tehát magánérdekéért képesek lettek volna egy idegen királynak, Ferdinándnak (mert hiszen ha az egyezség létrejön, Ferdinánd nem lett volna Magyarország királya) ingyen odaajándékozni három olyan tartományt, mely akkor Magyarországé volt, s melyért egyébként hazánknak 400.000 arany váltságdíj járt volna. Aztán képes lett volna újra visszahozni és királynévá tenni azt az asszonyt, akit pártja, a magyar köznemesség, éppen a leggyűlöltebb idegennek tekintett, s mivel egyúttal meddőnek is tartották, lemondani az örökösről, s így a nemzeti királyság megmaradásáról és tartósságáról is, s ráadásul ugyanakkor, mikor úgyszólván eleve lemond arról a lehetőségről, hogy örököse lehessen, halála után az országot mindjárt át is ruházza Ferdinándra és örököseire.

Így rendelkezik az országról és annak koronájáról az ország tudta és megkérdezése nélkül az, akinek minden trónigénye egyedül azon alapszik, hogy a királyoknak nincs joguk egymás közt szerződéseket és alkukat csapni Magyarország koronájáról az országgyűlés tudta és beleegyezése nélkül. Előre odaígérik az országot Ferdinándnak azok, akiknek egyetlen jogigényük a nemzet szabad királyválasztási elve, az, hogy koronát nem adhat más, mint csak a nemzet. Ők, akik ezzel az elvvel zászlójukon csináltak itt állandó zavargásokat már évtizedek óta. S jól jegyezzük meg: nemcsak János tette ezt, hanem Werbőczy is, a nemzeti királyság eszméjének a fő ideológusa.

Mivel Ferdinánd ezen ajánlatokat visszavonja, mert csak azért tette, hogy hadi készülődéseire időt nyerjen, János külföldi szövetségeseket keres segítségül. Többek közt Ferenc francia királynak azt ajánlja, hogy fiát, Henrik orléans-i herceget, ha neki magának gyermekei nem lesznek, örökösévé fogadja, s ezt az országgyűléssel is elfogadtatja. Tehát a nemzeti király megint csak elárulja a nemzeti királyságot.

Hívei égre-földre esküdöznek, hogy soha többé idegent, mert mindig azok tettek bennünket tönkre. Ezentúl mindig, örök időkön át csak igazi, tiszta született magyart választunk királyunkká; megválasztásakor fő kortese, Werbőczy az e szép szólamot tartalmazó rákosi szerződést lobogtatja dárdahegyre tűzve előttük. Pár hónap múlva a nemzeti király már idegennek, külföldinek ígéri oda a koronát, s mikor az egyik, a Habsburg nem fogadja el az ő kezéből és kegyéből, odaígéri a Valoisnak; először a németnek, azután a franciának. S most ez utóbbinak az országgyűlés tudta nélkül előre még azt is ígéri, hogy ezt az alkut majd az országgyűléssel is elfogadtatja. Mert hát – úgy látszik – az országgyűléssel ő rendelkezik, az mindig azt határozza, amit ő akar. Annak a hozzájárulása már csak formaság, ezért ő előre kezeskedni tud.

Teljesen és végleg meghazudtolta aztán elveit – ha ugyan voltak elvei – a szabad királyválasztók nemzeti királyságot hirdető tábora a János halálát csak két évvel megelőző nagyváradi békében. Ebben megint a két király rendelkezett az országról és a koronáról a nemzet megkérdezése és jóváhagyása nélkül. Egy szó sincs benne arról, hogy ez a béke csak akkor lesz érvényes, ha az országgyűlés jóváhagyja, sőt arról se tesz említést, hogy a megegyezést egyáltalán országgyűlés elé kell terjeszteni. Nem is terjesztették eléje soha.

Ebben a békében János – az ország megkérdezése nélkül – az ő halála utánra még abban az esetben is Ferdinándnak és az ő utódainak s ezek kihaltával bátyjának, a spanyol királynak és utódainak engedte át a magyar trónt és vele az országot, ha neki magának is utóda születnék. A nagyváradi béke szövege nyíltan kimondja, hogy Ferdinánd halála után az ország az ő fiát, Miksát tartozik királyává választani („in regem eligere tenebitur”) még akkor is, ha Jánosnak arra már fia lesz. Ez koronát nem kap, de apja már most biztosította részére Ferdinánd egyik lánya kezét. S ne feledjük, hogy a nagyváradi békét nagyon, talán túlságosan is megfontolták, hiszen vége-hossza nem volt előtte a tanácskozásoknak, s nem annyira János, mint inkább pártjának vezetői és hangadó emberei állapították meg feltételeit és foglalták írásba.

Az ember esze megáll és azt kérdi: Lehet-e eszmét, lehet-e mozgalmat így elárulni, így meghazudtolni? Vajon hitt-e legalább maga János és pártjának vezetői abban az eszmében és elvben, melyet évtizedeken át hangoztattak, s melyet talán egyes naiv hívek el is hittek, sőt mámoros lelkesedéssel követtek, sőt a nemzet naiv fiatalabb többsége, de sok öreg is, máig is a magyar függetlenség alappillérének tart, s azt gondolja, hogy aki ennek alapján áll, az jó magyar, aki ellene van vagy közönyösen áll előtte, hazaáruló, akit csak pénzzel vehettek meg?

Az igazság pedig az, hogy János, mivel gazdag volt és előkelő, még több, király akart lenni. Ezt így nyíltan nem mondhatta meg és nem hirdethette, mert ellenszenvet keltett volna. Ilyen esetben a politikában mindig így volt és így is lesz, hogy az ember mindig valami nemes, nagy eszmét kap fel, azt veti be a közéletbe, emellett ver hírt s azt a látszatot kelti, mintha őt semmi más, csak az eszme lelkesítené.

Például, hogy nem kell idegen király, szégyen a magyarra, hogy a maga körében nem talál vezérre, hogy mindig idegen kell neki. Nincs nép, mely ne a maga köréből választaná királyát, egyedül csak a magyar ilyen önérzetlen. Ne engedjetek szabadságotokból, ne hagyjátok a magyar alkotmány alapját, a szabad királyválasztó jogot! Ne tűrjétek, hogy rólatok nélkületek rendelkezhessenek s a magyar trón családi szerződések játéka legyen. Ki ne lelkesednék most már ezekért a gyönyörű és igazán magyar kebelre szabott elvekért?

Így aztán Zápolya János nemcsak eléri célját és király lesz, hanem nemzeti hős is, aki sohase nézte a maga érdekét, hanem csak a nemzetét, s mikor megválasztották, egyenesen „szabadkozott, erejének gyengeségére utalt, de végül Isten és a nép akaratának engedve elfogadta a választást.” (Acsády Ignác: Magyarország három részre osztásának története. Szilágyi, V. 29. o.)

Kellett-e az országnak Zápolya?

Mikor még a nagy Sztálin félt az atombombától, mert neki még nem volt, s egyébként is érezte, hogy háború esetén az Egyesült Államok nagy ipari és gazdasági fölényével nem tud megbirkózni, ahelyett hogy ezt nyíltan elismerte volna, mert tudta, hogy a gyöngeség elismerése az eszmék és elvek világában szánalmat és így ellenszenvet kelt, helyette megalapította a békefrontot. Elnevezte magát a béke barátjának, az ellenfeleit pedig gonosz imperialistáknak, egymás után tartotta a nagy békegyűléseket s fölénnyel kérdezte az embereket: a béke híve vagy-e vagy tömeggyilkolást akarsz? Világos, hogy a békét, tehát a mi táborunkban a helyed, mint minden becsületes emberé. Közben ugyanő Kínában és Görögországban háborút szított és tartott életben, mert ott a háború volt rá nézve előnyösebb.

A mohácsi vész után a mi nemzeti pártunk is nemzeti királyságot és szabad királyválasztást hirdetett, mert így tudott magának nagy pártot szerezni, de ugyanakkor, mikor azt hitte, hogy ebből lesz haszna, a trónt elígéri Ferdinándnak, a spanyol majd a francia királynak s a koronát szabad választás helyett ő is szívesebben szerezné meg házassággal (tehát a szabad királyválasztás merő ellentétével), ha tehetné.

Sajátságos azonban, hogy míg Sztálin békejelszava vagy az országnak a szovjet hadseregtől való „felszabadítása”, vagy a „Tied az ország, magadnak építed” jelszó minden anyagilag nem érintett embert hidegen hagyott, addig a Zápolya-párt jelszava lelkesíteni tudta az országot, sőt lelkesíti még ma, négyszáz év múlva is. Ha azonban alaposabban megnézzük a dolgot, azt látjuk, hogy csak most, évszázadok távlatában lelkesít ez a jelszó. Akkor, mikor éltek még a tulajdonképpeni szereplők, ezt is épp oly józanul fogták fel az emberek, mint a bolsevizmus mostani tartalmatlan és tettekkel megcsúfolt jelszavait.

A köznemesség a mohácsi vész előtti évtizedekben elsősorban nem azért csatlakozott Zápolya János és Werbőczy pártjához, mert hitt nekik és a tőlük hirdetett eszmék lelkesítették, hanem mert a hatalmat a királyi udvartól és a főnemességtől a maga kezébe akarta kaparintani. Ez többször sikerült is neki, de a műveltség és a magasabb képességek hiánya miatt csak rövid időre. Hiszen akkoriban sajnos, még tekintélyes főurak között is gyakori volt az írástudatlanság. Például Mátyás királynak 1462-ben Miksához küldött négy biztosa közül csak egy, Bakócz Tamás, a pap tudott írni. A szerződés alá, amit kötöttek, a három világi úr Báthory István, Országh László és Rozgonyi László, egyike se tudta a nevét odaírni. Az egyik helyett öccse, a másik kettő helyett Bakócz írta alá.

A Mohács utáni királyválasztáskor sincs egyáltalán bizonyítva, hogy Zápolya hívei azért választották őt meg királyukká, mert a nemzeti királyság lelkesítette őket. Akkor is kénytelenek lettek volna őrá szavazni, ha lélekben ellene lettek volna. Akkor még ugyanis az ország János kezében volt, Ferdinánd még át se lépte az ország határát, katonákat pedig csak jó hónapokkal később s – pénz hiányában – csak nagy keservesen kezdett gyűjteni. Egyébként is, mielőtt a királyválasztó országgyűlést összehívták, a várost (Székesfehérvárt) és környékét (Budát, Esztergomot, Komáromot, Tatát) előbb megszállták János csapatai. Semmi bizonyíték sincs arra, hogy az ország lelkesedett Zápolyáért.

Még azt se tehette meg valaki, hogy semlegesen viselkedjék, s ne menjen el a királyválasztó országgyűlésre. Hiszen a tokaji gyűlésen, ahol ezt a királyválasztást elhatározták, egyúttal azt is kimondták, hogy „fej- és jószágvesztés” terhe alatt mindenki köteles rajta megjelenni. (Szalay László: Magyarország története, IV., 14. o.; Szilágyi, V., 24. o.) Elmenni tehát el kellett, aki pedig elment, ellent nem mondhatott, hiszen János híveinek erőszakos fellépése miatt még Ferdinánd követeinek is szaladniuk kellett. Pedig nem is János ellen szólaltak fel, hanem szerényen csak a választás elhalasztását kérték.

Ilyen körülmények között még az is sokat jelent, hogy a fej- és jószágvesztés ellenére is elég kevesen jöttek össze a királyválasztásra (a köznemesek csak a szomszédos megyékből, ahol nem mertek otthon maradni). Az éljen sem hangzott olyan harsányan, mint máskor, mikor nem „önként” választottak, hanem azt, aki az örökös volt. Halkan gúnyos megjegyzéseket tettek, hogy miért lötyög János fején a korona, s mikor elindult, hogy Szent István kardjával megtegye a négy kardvágást, nem kísérték el az új királyt az urak, mint máskor szokták, úgyhogy – nem hiába „tót királynak” hívták – mivel más nem akadt, a Szerbiából nemrég ideszakadt Bakics Pálnak kellett előtte vinnie az ország zászlaját. Az is írva maradt, hogy Móré László és Enyingi Török Bálint, aki pedig később aránylag még János kitartóbb hívei közé tartozott, a választás után „három napig nem hagytak fel a kacagással” (mert röhögésnek, mint most szokás mondani, mégse illik mondanunk). (Szalay, IV., 21. o.)

Még tanulságosabb, sőt egyenesen megdöbbentő, mennyire magától összeomlott János királysága, mihelyt ellenfele bejött az országba. Ferdinándnak ekkor is csak 14.000 embere volt, s e kis sereggel nemcsak meg lehetett a híres nagy Magyarországot hódítani, hanem már a közeledtére is úgy omlott össze János uralma, mint a kártyavár. János mindössze 3.000 embert tudott ellene összevonni (egy fél éve a királyválasztásra még hatezerrel vonult), de harcolni ezek se akartak. A nemesek még sok könyörgésre se akartak felkelni, panaszkodik ő maga. Még addigi legmegbízhatóbb hívét, Perényi Pétert is hiába emlékeztette a barátságra (mely őket első ifjúságuk óta összekötötte), a családjával kötött frigyre, a Fehérváron tett hűségesküjére. Még ő is átállt Ferdinándhoz. Ferdinánd seregének úgyszólván még harcolnia sem kellett. Ellenállás nélkül sétálhatott be az országba. Nagyszombatból már akkor kivonult Zápolya őrsége, mikor Ferdinánd még át se lépte a határt. Győr és Szentmárton puskalövés nélkül adja meg magát neki. Komárom már kitett magáért, mert csak egynapi ostrom után adta meg magát, de ekkor aztán ez is feltétel nélkül. Tata szintén azonnal meghódolt. A két tisztet, aki védekezni akart, az őrség azonnal megölte. Esztergom városa kaput tárt előtte. A vár feltételekkel próbálta magát megadni, de két nap múlva az is megadta magát feltétel nélkül. Visegrádot már nem is ostromolnia, hanem csak meglátogatnia kellett (igen szépnek találta), Buda várát szintén önként átadta az őrség. Miközben a haldokló Frangepán Kristóf Horvátországban a János melletti kitartásra buzdítja katonáit, azok – mire vezérük lehunyta szemét – már el is széledtek.

Átpártolt Ferdinándhoz János két legtekintélyesebb és legodaadóbb híve, mint ő szokta mondani, az első apostolok (Péter és Pál), Perényi Péter és Várday Pál is. Ezek átpártolása fájt legjobban szívének, pedig, mint élete utolsó heteiben keserűen megjegyezte: „az áruláshoz hozzászoktunk már”. Még Bakics Pál, a hajdani szerb vajda is Ferdinándhoz állt, de ő legalább megütközött vele, s csak akkor tette meg ezt a lépést, mikor már megveretett. Perényi a koronát is Ferdinándnak adja, s ugyanabban a Fehérvárban, ahol fél éve Jánost koronázták, megkoronázzák Ferdinándot is, ráadásul ugyanaz a püspök és ugyanazok az urak, csak sokkal többen – mert már ez igazán népes országgyűlés volt – és sokkal lelkesebben.

Most nem kellett az országzászlót a rác Bakics Pálnak vinnie, hanem éppen a köznemesség szónoka, Bessenyei István mondta: „Felséged országlását senki nem ellenezte volna, ha a cselszövők el nem hitetik velünk, hogy a szepesi grófnak (Jánosnak) királyságába a császár is és felséged is beleegyezett. Most másképp tudjuk s Felségedet, mint törvényes királyunkat, örömest üdvözöljük.”

Utána János minden ütközetet elveszt, hamarosan Erdélybe szorul, de ott se mer maradni „sugárból iminnen-amonnan hallván, hogy őt az ország Kolozsvárott meg akarná fogni”. (Podhradszky) Még az utolsó ütközetben is, melyet Szinánál vívtak, nagyobb volt a serege, mint Ferdinándnak, mégis elvesztette az ütközetet, s kiszorult még Erdélyből is, s több mint fél évig egy Tarnowszky János nevű barátjánál húzta meg magát Lengyelországban.

Mindezeket látva senki se tagadhatja, hogy a koronát a fegyveres erő adta János kezébe. Hiszen Mohácson a királlyal együtt a király serege is elpusztult, viszont Jánosnak egyes források szerint még az országénál is nagyobb serege épen maradt, mert kerülte a törökkel való megütközést. Ferdinánd azonban ekkor még messze kint azon tanakodott, mit is csináljon a hirtelen ölébe hullott két királysággal. Végül úgy döntött, hogy a könnyebben megszerezhetőre, a cseh koronára fordítja figyelmét.

Azt azonban már semmiképpen se mondhatjuk, hogy Jánostól Magyarországot a túlerő ragadta el, mert akkora sereggel, mellyel Ferdinánd az országba bejött, János még akkor is könnyen megbirkózhatott volna, ha csak az ország egy negyede támogatja őszintén.

Ha helyesen akarjuk magunkat kifejezni, nem azt kell mondanunk, hogy János ellenállása sikertelen volt, hanem azt, hogy ellenállás egyáltalán nem is volt. Ferdinánd már régen Budán volt, mikor még nem is volt ütközet s még egyetlenegy várvívással sem kellett bajlódnia. Pedig nem sokkal utána a hős Jurisics Miklós még a harmadrendű kőszegi sárfészekben is egy hónapig fel tudta tartóztatni a minden szultánok leghatalmasabbikának 200.000 főnyi seregét. S mindezt annak ellenére, hogy Jánosnak több mint fél év állt rendelkezésére a felkészülésre. Pedig ne mondjuk, hogy olyan nemeslelkű, békés ember volt, hogy nem készült, mert a békés ember is készül (si vis pacem, para bellum [ha békét akarsz, készülj a háborúra]). Akármilyen kis tehetségű embernek is tartjuk Zápolya Jánost, annyira félkegyelműnek mégse tarthatjuk, hogy nem is akart készülni. A dolgot elfogadhatóan csak úgy magyarázhatjuk, hogy nem tudott készülni, alattvalói nem adták meg hozzá a módot. Nem engedelmeskedtek, s nem adtak pénzt.

Ütközetek csak a küzdelem végén voltak, mikor János visszavonulásában már a keleti határok felé közeledett s mikor már a legutolsó tétet tette fel a kártyára. Ekkor már csak azok voltak vele, akiknek már nem volt vesztenivalója, s még ekkor is több embere volt, mint Ferdinándnak. De mégis vesztett. Ennyire nem volt kedv híveiben, hogy a lelkesedésről ne is beszéljünk.

Mikor a törökhöz fordul s a szultán már személyesen jön be, hogy trónjára visszahelyezze s Ferdinánd emiatt ki is szorul az országból, János hívei még akkor is passzívul viselkednek, csak ímmel-ámmal szolgálják ügyét. Mihelyt hazamegy a török, a fél ország már megint Ferdinándé. János tudja, mi a baj, segíteni is igyekszik rajta s az országgyűlésen adót szavaztat meg. Meg is szavazzák, de egyáltalán nem fizetik. Annyira nem, hogy nemcsak hadfogadásra nem telik, hanem rögtön a szultán kivonulása utáni tavaszra már udvara is olyan ínségre jut, hogy el se lehetne hinni, hogy igaz, ha egészen megbízható szemtanúk nem állítanák.

Thaly Kálmán a Századok 1874-es évfolyamában közli Fledy Lestár levelét, melyben egy jeles atyjafiára hivatkozva, ki éppen most jött Budáról, ez áll: János királynál „semmi nincsen, még annyi sincs, hogy úgy koplal, mint szegényember.” Hű püspöke, a szláv Brodarics is, ki ez ínséges napokat oldala mellett töltötte Budán, azt írja május 24-i levelében, hogy János csaknem éhen hal, gyakran éhezni kénytelen. Ilyesmit (a szó szoros értelmében való éhezést) még II. Ulászló udvaráról se olvashattunk, pedig Ulászló könnyelmű, túladakozó ember volt, s ezért volt szegény, de Zápolya Jánosról senki se mondta, hogy könnyelmű vagy pazarló.

Minden forrás megegyezik abban, hogy János takarékos hajlamú ember volt, aki igen nehezen adta ki a pénzt, s ezért ellenségei majdnem legtöbbet fukarságát emlegetik. Ha Magyarország hajdan leggazdagabb földesura – s aki még ráadásul takarékos is – ide jut, az már nagyon sokat jelent. Később a szintén fukarságáról emlegetett lángelme, az anyagiakkal nagyszerűen bánni tudó Fráter György kincstartósága sokat segített rajta, de élete utolsó három évéről megmaradt számadáskönyve bizonyítja, milyen polgári egyszerűségben éldegélt s halála után néhány ócska ruhadarabon és értéktelen tárgyon kívül mást nem találtak szekrényeiben. Hajdan tüneményes vagyonából is alig maradt valami, mert uradalmait részben a Ferdinánd-pártiak foglalták el, részben amelyek pedig az ő területén voltak, többnyire maga osztogatta szét hívei között, nehogy ők is Ferdinándhoz pártoljanak.

Az is teljesen ellenkezik a történelmi valósággal (melyet pedig úgy elterjesztettek közvéleményünkben), hogy Mária és Ferdinánd mind úgy vásárolták meg maguknak János híveit, s hogy egyenesen felháborító az a szemérmetlen arcátlanság, mellyel ők főuraink árulását megfizették, s ahogyan egymással erről alkudoztak. A tárgyilagos igazság a következő:

Ferdinánd rendkívül ügyes és bámulatosan tevékeny fiatalember volt. Fiatal kora ellenére is tisztában volt vele, hogy trónt tényleges erő, tehát pénz nélkül nem lehet megszerezni. (Bátyja, V. Károly, 852.159 aranyat költött el, mikor a francia királlyal szemben a német császárságot megszerezte.) Széles körökben az a meggyőződés, s az ifjúságot is így tanították és tanítják, hogy a hazafiak, a becsületes, a nemeslelkű, a jellemes magyarok először mind János-pártiak voltak, később sokat elcsábított, s megvett közülük Ferdinánd, de mivel a nemeslelkűeket, a jókat, az igazi hazafiakat nem lehet megvenni, sőt még elcsábítani se a nemzet ügyétől, a nemzet java és erkölcsi elitje mindig megmaradt János és a haza pártján. Ezt a hiedelmet már az eddig előadottak is megcáfolták, mert láttuk, hogy János hívei se áldozni, se harcolni, se pénzt, se vért adni nem akartak királyuk ügyéért.

A vesztegetésekre és „csábításokra” vonatkozólag, melyeket állítólag Ferdinánd művelt, nézzük meg egy kissé a tényállást.

Köztudomású, mert még János-párti történetírásunk is elismeri, sőt hangsúlyozza, hogy Ferdinándnak pénze nem volt, még a legszükségesebbekre se. Ő a másodszülött volt a családban, mind a császárság, mind Spanyolország bátyjáé, V. Károlyé volt, ő csak a kis osztrák hercegség anyagi erejével rendelkezett, sőt még ezzel se, mert még ezzel is segítenie kellett bátyját a francia királlyal való élet-halál harcában és a lázadó protestáns német fejedelmek ellen.

Mikor a mohácsi szerencsétlenség hírét s vele a magyar trónnak a részére való megürülését megtudta, akkor is éppen segédcsapatot küldött át bátyjához Olaszországba. Emiatt rögtön nem is ért rá új országaival foglalkozni, s mikor ráért, akkor is – mint könnyebb dolgot – előbb Csehországot akarta elintézni, s miután ott sikerült királlyá lennie, csak aztán akarta figyelmét Magyarország felé fordítani.

A mohácsi vész utáni első hónapokban, tehát a legfontosabb időben, még a lábát se tehette be az országba. Az egész ország János kezében volt, neki itt egy szál katonája se volt. Még Pozsony se volt a kezében, ahol hívei és a királyné tartózkodtak, sőt mikor a következő év nyarán sereg élén jött be az országba és az ország belsejében lévő várakban sehol se talált ellenállásra, Pozsony várnagya még ekkor is azt felelte neki, mikor felszólította, hogy adja kezére a várat: majd ha Budát elfoglalta, igen, addig nem.

Legelső hívei: Báthory István nádor, Batthyány Ferenc horvát bán, Szalaházy Tamás veszprémi püspök, Thurzó Elek tárnokmester, Nádasdy Tamás, Brodarics István kancellár és szerémi püspök és Frangepán Kristóf ezért nem is igen mehettek haza birtokaikra, legalábbis az ország belsejébe nem. Birtokaikon, kivéve azokat, melyek a nyugati határszélen voltak, János hívei garázdálkodtak, el is adományozta őket János a híveinek. Őket tehát csak a hűség és becsület, vagy a remény tarthatta Ferdinánd pártján, viszont reményt akkor még csak az táplálhatott, aki tisztában volt a Habsburg-ház világhatalmával, de János tehetetlenségével is, vagyis aki a távoli jövőbe látott.

Ott is hagyta Ferdinándot Frangepán Kristóf és Brodarics azonnal, Batthyány Ferenc nemsokára, sőt később még titkára, Nádasdy is, de ő csak akkor, mikor János és vele a török fogságába esett volna, ha kitart elvei mellett. A „haszon” tehát egyáltalán nem volt Ferdinánd mellett, hanem csak János részéről kecsegtetett. Önzetlenségre és becsületre ekkor még csak a Ferdinánd-párton volt szükség.

Ferdinánd ellenfelei emlegetik, hogy Ferdinánd „ígérgetésekkel” hódította el egymás után János híveit. Annyiban igaz ez, hogy Ferdinánd ekkor még csakugyan csak ígérni tudott, míg János adni.

A János-párti főurak bent voltak váraikban, uradalmaikban, élvezték azok jövedelmét, elfoglalhatták és el is foglalták a szomszédos Ferdinánd-párti földesúr birtokát, János neki ajándékozta egyiknek egyik, másiknak másik családi birtokát (még inkább a Ferdinánd-pártiak birtokait), s kinevezte az egyiket, „Péter apostolt” (Perényi Pétert) maga helyett erdélyi vajdává, „Pál apostolt” (Várday Pált) esztergomi érsekké, Török Bálintot temesi gróffá stb. Ferdinánd ellenben először csak annyit tudott tenni, hogy megígérte híveinek, hogy egyelőre elveszett birtokaikat, majd ha felszerelte seregét, s mellyel ekkor majd bejön és majd elfoglalja az országot, visszaadja nekik, sőt újakat is ad hozzá a János-pártiak jószágaiból. Ő csak olyan méltóságokat tudott nekik adni, melyek majd akkor érnek valamit, ha Jánost leverte. Hol kereshetünk hát elvet és önzetlenséget, János pártján-e inkább vagy Ferdinándén?

Tudjuk, hogy Várday Pált, Perényi Pétert és Török Bálintot (s úgyszólván mindenkit) sikerült Ferdinándnak Jánostól elcsábítania. De hogyan történt és csak hogyan történhetett ez az elcsábítás? Például Várday Pálnak ígérhetett-e Ferdinánd többet, mint azt, hogy ha elfoglalom az országot, én is meghagylak esztergomi érseknek? De hát csábítás-e ez, mikor Várday Pál János alatt is már esztergomi érsek volt? Perényi Péternek meg Török Bálintnak pedig, ha ígérte, hogy ő is meghagyja őket az erdélyi vajdaságban, illetve a temesi grófságban, bizony hiába ígérte, s ha elhitték neki, bizony kár volt elhinniük, mert se temesi gróffá, se erdélyi vajdává soha nem lett hatalma Ferdinándnak kinevezni, mert egyik terület se került soha hatalmába, illetve egyiket se tudta hatalmában tartósan megtartani.

Vajon hogy lehet az, hogy mégis mindhárman Ferdinándhoz álltak, ha Ferdinánd mellé csupán csak az aljas érdek kötötte az embereket? Perényi Péter, mint már láttuk, gyerekkori pajtása volt Jánosnak, tehát érzelmi kötelékek is fűzték hozzá, az erdélyi vajda előkelő méltóságát is megkapta tőle, egyéb erőszakos foglalásai mellett, János még azt is eltűrte, hogy Sárospatak várát (s természetesen a vele járó busás uradalmakat) elfoglalja és törvénytelenül kezében tartsa.

Még azt a piszkos és felháborító panamát is elkövette a kedvéért János, hogy azt az ezer aranyat, melyet a választását megelőző tokaji gyűlésen Bártfa, Eperjes, Lőcse és Kisszeben városokra azon a címen vetettek ki, „mert jelenleg nincs más mód a véghelyekről gondoskodni”, a korona (Perényi koronaőr volt) átengedése díjául egyelőre (mintegy gyorssegélyként, aztán jött az erdélyi vajdaság és Sárospatak) neki adta. (Szalay, IV., 18. o.) János tehát még a koronát is pénzért vette meg, a pénzt pedig törvénytelenül szerezte, hiszen akkor még neki nem volt joga adót kivetni.

Vajon mi lehet az oka, hogy még ez a Perényi is és még ilyen becézés mellett is elhagyta? Másra nem gondolhatunk, mint amit másik hűtlen híve, Majlád István mondott: „Igen unom már Őfelségét!” Így lelkesedtek tehát saját hívei a nemzeti királyért. De Perényiben úgy látszik, nem is az unalom, hanem még több, a megvetés szerepelt. Mikor János halálának hírét hallotta, üdvlövésekkel adott iránta való megvetésének kifejezést ugyanannak a Sárospatak várának fokán, melyet éppen tőle kapott, Ferdinánd csak átállása jutalmául hagyott a kezén.

Frangepán Kristóf először Ferdinándot szolgálta, de jutalmul rögtön az országos főkapitányságot kérte tőle és biztosítékot arra, hogy ha hűsége miatt kár éri, Ferdinánd pótolja. Mivel Ferdinánd nem teljesítette kérését, Frangepán Kristóf Jánoshoz állt. Ott rögtön megkapta a bánságon kívül az országos főkapitányi méltóságot, aztán még a gazdag várnai perjelséget, aztán Zengg, Bihács és még tizennégy várat, s mivel a báni hivatal átvételéhez 20.000 aranyra volt szüksége s ezt is kérte, Jánosnak pedig nem volt pénze, tízezer arany fejében zálogba neki adta családi vagyona egyik büszkeségét, a pápai váruradalmat, a többi tízezerre vonatkozóan pedig kötelezte magát, hogy ezret még karácsony előtt lefizet, a többit pedig majd akkor kapja meg, mihelyt a vámból és harmincadból pénzhez fog jutni. Így aztán könnyen meg is értjük, miért fenyegette Jánost, Magyarország legnagyobb földbirtokosát, néhány év múlva már az éhhalál. Annál kevésbé értjük azonban, miért hiszi a magyar közvélemény azt, hogy csak Ferdinánd vásárolta meg pénzen híveit. Ő legalább magáért a koronáért nem adott pénzt, mint János, s különösen nem törvénytelenül, hazugsággal szerzett pénzért nem.

Hiszen Zápolyának mégis volt legalább több millió hold földje, s az legalább itt volt Magyarországon, s abból míg futotta (és elég sokáig futotta), adhatott. De mit adhatott és mit ígérhetett Ferdinánd, mikor egy hold földje se volt még az országban?

Erdődy, zágrábi püspök is Ferdinánd híve volt, és jutalmul az esztergomi érsekséget kérte tőle. Világos, hogy tőle erre vonatkozólag csak ígéretet várt, ténylegesen még nem adhatta neki, mert még nem volt az övé az ország. Ferdinánd azonban még ígéretet se adott neki, annyira becsületes volt, erre a püspök megsértődött és Jánoshoz állt. Esztergomi érsekké ő sem tehette, mert már Várdayt tette azzá (s azt még így se tudta maga mellett megtartani), de ezáltal megürülvén az egri püspökség (mert Várday azelőtt egri püspök volt), azt adta neki. Értsük meg: nem ígérte, hanem oda is adta. Ferdinánd még ígérni se akart. Félnie kellett, hogy kívülük átáll Tahy is, és Batthyány is (át is állt később), pedig ez a két főúr volt legtekintélyesebb és legtöbb tényleges erőt jelentő híve.

Ekkor Ferdinánd, mivel egyebet nem tehetett, 1526. november 30-i kelettel okmányt állított ki tizenhárom, név szerint megnevezett tekintélyesebb hívének, melyben kötelezi magát, hogy „ha vagyonukban vagy méltóságukban miatta kárt szenvednének (már kárt is szenvedtek), azt, amit elvesztettek, két év alatt visszaszedi (meg is tartotta kötelezvényét, de hogy ez hatalmában lesz-e, akkor még nem lehetett tudni, különösen nem, biztosan tudni), vagy saját uradalmaiban hasonló javadalmakat és jószágokat ad nekik, s míg ez megtörténhet, illő fizetést szolgáltat ki számukra, alkalmas lakásukról is gondoskodni fog (látjuk e kötelezvényből, hogy a vele tartó urak Ferdinánd miatt, a szó szoros értelmében ekkor még földönfutó hontalanok voltak, akiknek se lakásuk, se megélhetésük nem volt, tehát valóságos hősi önfeláldozás volt akkor Ferdinánd pártján lenni), megjegyezvén egyúttal, hogy méltóságok, jószágok és egyéb javak adományozásakor elsősorban rájuk lesz tekintettel.”

De ez mind csak ígéret volt, amit meg is lehet tartani, meg nem is. Különösen bizonytalan volt, hogy az ígérő meg tudja-e majd tartani ígéretét. Bizony utána is Ferdinánd ügyei pénztelensége és ebből folyó tehetetlensége miatt oly rosszul állottak, hogy ugyancsak nagy lelkierő kellett a mellette való kitartáshoz (ami Batthyány Ferencben, minden fogadkozása ellenére, melyet mindjárt látunk, nem volt meg). A „nemzeti” ellenfél nemcsak ígérni tudott, hanem tényleg adni is.

Nemsokára az a veszély fenyegetett, hogy Ferdinánd zsoldosai még ott Pozsony körül is, hol magyar udvara székelt és ügyeit intézték, fellázadnak, mert zsoldjukat nem kapták rendesen. Majd Horvátországból régi, megbízható híve, a későbbi nagy kőszegi hős, Jurisics Miklós panaszkodik keservesen, hogy se pénze, se elesége, s így Horvátországot nem tudja tartani.

„Még csak annyi pénzünk sincs – írja Mária, özvegy királyné, Ferdinándnak február 9-i kelettel –, hogy futárainkat fizethessük. Az urak nem tudják fizetni szolgáikat, mert hiába szorgalmazzák a pénzt, mely nekik ígértetett, s mert jószágaikat vagy már elvesztették, vagy el fogják veszteni hűségük miatt, előre látom, maholnap kénytelenek lesznek másfelé páholni.” (S még azt mondják, hogy Ferdinánd első hívei hazaárulók voltak, pedig igazán megtisztelő dolog olyan hazaárulók közt lenni, akiknek egyike Jurisics Miklós, a magyarság egyik világbüszkesége, ki egymaga mentette meg nyugatot. Másodszor nem szokott valaki azért hazaárulóskodni, hogy földönfutó lehessen és a biztos otthont, vagyont, méltóságot és jövedelmet odaadja bizonytalanért.)

„Fenséged kamarájának nincsen pénze – írja következő levelében elkeseredve Mária. – Kérem felségedet, bízzon meg másvalakit a helytartói tiszttel (tehát már saját önfeláldozó testvére is kezd kétségbe esni). Hogy mennyi pénzt kaptak az urak Bécsben fenségedtől, azt én nem tudom, de annyit tudok, hogy mióta Prágába utazott, annyit se adtak nekik, mennyivel legénységüket tizenöt napig tarthatják. Ők szívesen várakoznak, tudván Fenséged nagy költségeit, de mikor lehetetlen várakozniuk. Jobb, ha maguktól pártolnak el, mint ha Fenséged adja nekik az alkalmat.”

Tehát még Mária is úgy látja, hogy híveik egyenesen rá vannak kényszerítve az elpártolásra, s ha mégse pártoltak el, bizonyára nemcsak hazafiatlanok vagy jellemtelenek nem voltak, hanem többek voltak a tucatembernél.

Vagy lássuk Batthyányt, aki tényleg elpártolt. Milyen nehezen szánta rá magát, s mennyire küzdött a kísértés ellen! (Vissza is jött megint, mihelyt tehette.)

1526. december 21-én panaszkodik Ferdinándnak, „hogy többszöri szorgalmazására se kapott lövészeket, ágyúkat, hadiszekereket, hogy Bihács várának őrsége (mely ellen pedig állandóan várni kellett Frangepán Kristóf támadását, mert hiszen árulása jutalmául megkapta Jánostól) eddig talán már szét is futott, mert bérét hiába várja. Felséged, hallom, kételkedik bennem... Tudja meg Fenséged, hogy nekem gyermekkorom óta két földi uramnál több sohasem volt, az egyik a néhai király atyja, a másik most Felséged. Hálát adok Istenemnek és egész Magyarországgal bizonyíthatom, hogy uraimat jámborul, tisztességesen, igazán szolgáltam, és hiszek Istenben, hogy Felségednek is jámborul, tisztességesen, igazán fogok szolgálni, mint nemsokára meglátja, csak Felségedtől nekem valamely fogyatkozásom ne legyen.”

„Ha én Felségednek szolgálni vonakodtam volna vagy vonakodnám..., nemcsak hogy a báni méltóságtól meg nem fosztanak engem, de sokkal nagyobbal és busásabbal látnak el, mint ezt Felségednek mind személyesen előadtam volt. Még most is ellátnak vele, ha akarom, de nem tettem e lépést, mikor szabad voltam, most annál inkább nem teszem, mert becsületemet többnek nézem összes vagyonomnál. Emlékezhetik Fenséged, velem Köpcsényben három hónapra minemű szerződést kötött. Azon naptól fogva nekem háromezer forintnál többet még nem adtak, nagy káromra... Mindig hallottam közpéldabeszédben, amelyik szolgáját megtartani nem akarja az úr, annak bérét és fizetését fogja le, éppen úgy, mint most velem történik. Fizetési határnapjaim már mind elmúltak, kivéve hogy még karácsony van hátra... Mondtam Felségednek, midőn Köpcsényben voltam, hogy nekem még a múlt fizetésemről sem tétetett egészen elég, a jövőről pedig semmit sem értek, ha ti. leszen-e vagy sem. Nekem sok szolgáim vannak, ezek fizetést tőlem várják, erszényem nem bírja meg, nélkülük pedig Fenségednek nem szolgálhatok.”

Batthyány kérelmét december 25-én megújította, de válaszul megint csak azt kapta, hogy mivel úgyis Pozsonyba s onnan Bécsbe készül, majd akkor megbeszélik és elintézik a dolgot. Végül Batthyány mégis elkövette azt, amit oly becstelennek tartott, de nem úgy, mint Jánostól Perényi, hogy Ferdinánd kudarca vagy halála örömére üdvlövéseket tetet, hanem úgy, hogy alig várta, hogy visszatérhessen hozzá, amit hamarosan meg is tett, pedig nem is volt Ferdinánd gyermekkori pajtása, mint Jánosnak a hűtlen „apostol”, Péter.

Melyik királyjelölt támogatását kívánta
a nemzeti érdek?

Kihez kellett volna a mohácsi vész után állni a magyarnak, kit kellett volna királyává tenni? E kérdés eldöntésében egyedül csak az észnek lett volna szabad irányítónak lennie. Azt tartják, hogy a politikában az a jó, ami eredményes. Ha János megválasztása hozott volna boldogulást a nemzetnek, akkor Jánost, ha Ferdinándé, akkor Ferdinándot kellett volna királlyá tenni. Hangsúlyozzuk, hogy elsősorban a nemzet érdeke, a hasznossági szempont az irányadó. Mindenesetre sokkal fontosabb, mint annak az elméleti kérdésnek a tárgyalgatása, hogy joga volt-e a nemzetnek Zápolyát választani, vagy kötelessége volt-e Ferdinándot, mint az elhunyt király egyetlen élő testvérének férjét elismerni, vagy hogy érvényesek voltak-e azok a szerződések, melyek Ferdinándnak biztosították a trónt vagy sem.

A János-pártiak is az ország üdvét hangoztatták, mikor Zápolya Jánost akarták királynak. Hunyadi Mátyás lebegett a szemük előtt, őrá gondoltak, mikor nemzeti királyt akartak. Milyen sikerült választás volt az – gondolták –, mennyire a nemzet üdvére szolgált! Pedig az is forradalmi tett volt. A nemzetnek – mondották – most ilyen forradalmi tettre van szüksége.

Pedig ez az okoskodás kétségbeejtően kezdetleges. Ha valaki magyar, ha valaki nemzeti, abból még bizonyára nem következik, hogy lángelme, hiszen ebből az következnék, hogy minden magyar lángelme és uralkodásra termett, és minden idegen tökkelütött és tehetetlen.

Ha köztársasági elnökválasztásról lenne szó, akkor elfogadhatnám a hasonló okoskodást, mert ebben az esetben olyan embert lehet elnökké választani, aki addigi életében már bebizonyította nagy voltát. Mátyás azonban gyerek volt még, mikor királlyá választották, akkor még semmit nem alkotott, nem is alkothatott. Nem is a maga, hanem apja tetteiért választották meg, pedig ha az apa nagy és kiváló, ebből még egyáltalán nem következik, hogy a fia is az lesz.

Hogy Mátyás mégis annyira bevált, az szerencsés véletlennek köszönhető, de abból, hogy az előző alkalommal szerencsés volt a véletlen, azt következtetni, hogy másodszor is éppen ilyen szerencsés lesz, ostobaság. Éppen ellenkezőleg, ha először szerencsés volt a véletlen, ebből inkább azt kell következtetni, hogy másodszor már nem lesz az, mert a valószínűség másodszor már kisebb. Aminthogy Zápolya Jánosban nem is ültettünk a trónra se lángelmét, se nagy embert.

De Zápolya megválasztásakor más volt a helyzet is, mint Mátyás esetében. Mátyás serdülő fiú volt megválasztásakor, Zápolya pedig javakorabeli férfi, ki akkor már a harmincas évek közepét is túlhaladta. Az ő megválasztása tehát olyan lehetett volna, mint a köztársasági elnöké. Nála akkor már meg lehetett állapítani, mire képes és mire nem. Mátyás megválasztása kockázat volt (mely aztán véletlenül nagyon jól ütött ki), Zápolyáé már nem volt kockázat, mert érett megfontolással már megállapíthatták volna az illetékesek, hogy mi lakik benne, mi várható tőle és mi nem. Az illetékesek ennek ellenére olyan ostobák voltak, hogy a választás mégis rosszul ütött ki.

Zápolya nem volt ellenszenves vagy gonosz ember, de az bizonyos, hogy valóságos uralkodói antitalentum volt. Nem kellett volna ezt látni és tudni egy harminchat éves férfiban azoknak, akik gyerekkora óta ismerték, vele együtt növekedtek fel s barátai voltak? Hiszen láttuk, hogy egyik fő híve, Perényi Péter is gyerekkori pajtása volt. És nem kellett volna ezt látnia és tudnia a „nagy” Werbőczynek, aki évtizedek óta szintén környezetében élt és főtanácsadója és irányítója volt? Lehetséges-e, hogy nem vette rajta észre, hogy tehetetlen, félénk, befolyásolható, nincs benne semmi kezdeményezőképesség?

S hogyan, hogy mégis korteskedik mellette, hogy megválasztásával úgy jár majd az ország, mint Mátyás megválasztásával? Mert önérdekük kívánta János megválasztását, mert nekik volt előnyös, ha az új király az ő barátjuk, az ő jó ismerősük, az ő pártfogójuk lesz. Ilyen szempontból János karaktere még előnyösebb is volt (nem az országnak, hanem nekik), mint Mátyásé, mert minél befolyásolhatóbb, minél önállótlanabb, minél inkább szorul a tanácsadókra, annál nagyobb lesz mellette a hatalmuk és befolyásuk nekik.

De ha új, ha ismeretlen ember lett volna János, tisztán a megválasztása előtti hónapokban való viselkedéséből is meg lehetett volna állapítani, hogy mindenki inkább való királynak, mint ő. Azzal vádolták régen, hogy készakarva késett el a mohácsi csatából, azért, hogy a király és serege pusztulása után az ő pihent és veretlen serege élén diktálhasson a nemzetnek és rákényszeríthesse megválasztására.

Elfogadjuk, hogy ezt a vádat az újabb történeti kutatás megdöntötte. Nem készakarva késett el. De azt a vádat semmiféle történeti kutatás meg nem döntötte és nem is döntheti meg, hogy Mohács után sem tett semmit, hanem tekintélyes serege élén akkor is ölbe tett kezekkel nézte a török garázdálkodásait. A király és hitványnak kikiáltott főurai parányi seregükkel is elébe mentek a töröknek s meg mertek vele ütközni. Zápolya a maga nagyobb seregével gondosan kikerülte a török sereggel való érintkezésbe jutást.

Nem azt mondjuk, hogy miért nem ütközött meg a török fősereggel, úgy mint a király, mert a király tette hősies volt ugyan, de ostoba, és ostobaságot senkitől se kívánunk, tehát Zápolya Jánostól se, sőt elvárjuk tőle, hogy ostobaságot ne tegyen, mert hős, de ostoba ember se való a királyi székre. Hanem miért nem manőverezett legalább? Miért nem volt a török sarkában, miért nem nyugtalanította, miért nem csipkedte, miért nem vívott vele hátvédi vagy elővédi harcokat?

A mindenkitől elhagyott, védtelen magyar nép milyen hálás lett volna a legkisebb védelemért! Milyen hőssé, milyen legendássá lehetett volna ezáltal János és milyen érdemeket szerezhetett volna vele a jövendő trónra! A legtöbb tehetség, a legtöbb nagy ember nem nagy jellem is egyúttal. Ha János is csak azért csipkedte volna ügyesen a törököt, csak azért védte volna itt-ott a kiirtástól vagy a rabságba hurcolástól a népet, hogy előkészítse vele magának az utat a trónra, önző lett volna, de legalább nagyobb stílű önző.

Jánosnak még ez se jutott eszébe, mert még önzőnek is egész kisstílű volt. Neki nem jutott eszébe, hogy nagy családi vagyonát s velejáró hatalmát felhasználhatja arra, hogy vele és általa érdemeket szerezhessen a magyar nép és a haza körül s ez érdemekkel szerezheti meg a trónt. Ő érdemek nélkül, tisztán családi vagyonával és hatalmával akarta megszerezni. Ő fegyveres erejét a királyválasztó országgyűlésre tartogatta. Nem jutott eszébe, hogy ha fegyverrel dicsőséget szerez, ez a dicsőség sereg nélkül is többet ér, mint a dicsőség nélküli sereg.

Lám, mennyire más ember volt Frangepán Kristóf. Ő is elkésett a mohácsi csatából, de ő utánament a töröknek s Székesfehérvárnál pár száz lovasával közibük ugratott. Azok azt hívén, hogy egy tekintélyes magyar sereggel van dolguk, hanyatt-homlok menekültek előle, s az ijedtségben sok szegény magyar fogoly kiszabadult. A nép utána legendákat beszélt a hőstettről, s országszerte elterjedt a híre, hogy Frangepán Kristófot kell királlyá választani.

Zápolyának eszébe se jutott, hogy így szerezzen magának hírt, nevet, dicsőséget, de az se, hogy a bajbajutott népen segítsen. A török a Duna jobb partján, a Dunántúlon vonult az ország belseje felé, dúlva, pusztítva, égetve, gyilkolva, rabokat szedve tízezrével, János még közelébe se próbált jönni, hanem messze-távol, Szeged körül táborozott még akkor is, mikor már a török Budát is megjárta, s mikor már átkelt a Dunán Pestre. Mikor a török a Duna másik, bal partján jött visszafelé, János akkor is biztos távolságban a Tiszán túl vonult az ország belseje felé. Aki ennyire tétlenül tudja nézni annak az országnak és annak a népnek pusztulását, melynek királya akar lenni, akiben ennyire nincs vállalkozási kedv, kezdeményező tehetség, tettvágy, aki ilyen nagyszerű alkalmat elszalaszt a hírnévre, dicsőségre s a nép ragaszkodásának megszerzésére, az mindennek való, csak uralkodónak nem.

Mikor Mátyást megválasztották, kockázatot vállaltak őseink, mert nem tudták, nem tudhatták, mi lakozik benne. Mikor Zápolyát megválasztották, nem kockáztattak semmit, hanem tudatosan tették tönkre az országot. Olyan embert választottak meg vezérül, akiről előre tudhatták, hogy nem tudja, nem fogja megvédeni az országot. Aki ilyen álmos, tervtelen, semmit sem tevő, semmit sem kezdeményező akkor, mikor a trónt szeretné megszerezni, milyen lesz akkor, mikor már a trón birtokában van?

De többet mondok. Ha Zápolya János második Mátyás lett volna a hozzá hasonló uralkodásra termettséggel és lángelmével, s erről már megválasztása előtt tanúságot tett volna – a távolabbi jövőt is néző józan előrelátás –, még akkor is az egész országnak Ferdinánd mellé állását javallotta volna. S ezt a tanulságot éppen Mátyás uralkodásából kellett volna levonni. Nem lett volna szabad ugyanis a tanulságot elfelejteni, hogy Mátyás uralkodásának szinte két teljes évtizedét a szomszédos, az ő forradalmi megválasztása által a magyar trónra való igényeiktől megfosztott uralkodókkal való harcok, valamint a saját lázadó alattvalóival való külső és belső harcok töltik ki.

Se az egyik, se a másik nem lett volna, ha őseink nem szakítottak volna a királyi ház rokonságából való királyválasztás szokásjogával. Ez esetben az alattvaló főurak se lázongtak volna, mert hiába, de a királyi vérből származó királynak tekintélye, sőt nimbusza van, de nem egy olyan újdonsült királynak, akinek a főurak között egész sereg rokona van, és akivel azelőtt a későbbi alattvalók közül sokan még tegező viszonyban voltak. Még a tehetetlen II. Ulászló, sőt gyermeke, V. László vagy II. Lajos ellen se volt semmiféle összeesküvés vagy belső lázadás, de ugyanezek a nagy Mátyás alatt eleinte egymást érték.

Mátyásnak e külországi trónkövetelőkkel, kiket egyébként mindig vele elégedetlen alattvalói hívtak be, sikerült ugyan megbirkóznia, de sokszor bizony csak úgy, hogy hadvezéri és uralkodói lángelméhez még a jószerencse is társult, de még így is sokszor meg kellett magát aláznia saját alattvalói előtt. (Vitéz János esztergomi érsekkel például eleinte olyan szerződést köt, aminőt egyenrangú szokott kötni egyenrangúval, de természetesen, mihelyt felülkerekedett, azonnal megszegte a szerződést.) Máskor is az összeesküvőket, más fegyvere ellenük nem lévén, egyenként való kedveskedéssel, hízelgéssel szerelte le, mintha nem is tudna róla, hogy összeesküdtek ellene. Ezért udvari történetírója is „a színlelés mesterének” nevezi Mátyást.

Még ez a nagy király is csak úgy tudta tehát magát tartani a trónon, hogy olyan eszközöket is felhasznált, melyeket a szigorú erkölcsi felfogás nem enged meg. Például megválasztása előtt fő kortesei: anyja és nagybátyja (Szilágyi Erzsébet és Szilágyi Mihály), hogy egyik leghatalmasabb ellenfelüket leszereljék, képesek vele barátsági szerződést kötni, noha a királyjelölt bátyjának, Hunyadi Lászlónak, gyilkosa volt. Az egyik fiú trónja kedvéért a másik vérét is elfeledték.

A másik gyilkosnak, Garai nádornak, hogy a választásnak megnyerjék, megesküsznek, hogy az új király az ő lányát, Annát fogja elvenni. Mikor azonban megválasztása már biztosítva van, akkor Mátyás kényszeríti anyját és nagybátyját, hogy megszegjék esküjüket, mert ő Podjebrad Katalint már eljegyezte. De természetesen őt se azért, mert szerelmes bele, hanem hogy Katalin atyját és vele a cseheket a jövendő trónkövetelők elleni harcában a maga részére előre biztosítsa.

Megválasztásakor az országgyűlés fiatal korára való tekintettel Szilágyi Mihályt, mint kormányzót teszi egyelőre melléje, illetve föléje, de ő az országgyűlés határozatát, a törvényt sutba dobva, önállóan és nélküle intézkedik, s mikor nagybátyja emiatt – joggal – megsértődik, lezáratja.

Mivel trónját nem születésének, hanem egyedül az országnak köszöni, az ország úgy megalázza, hogy megígérteti vele, sőt megesküdteti, majd a király ígéretére semmit se adva – ígérete megtartására a főurak kezességét is veszi –, hogy soha tőlük adót nem fog kérni. Lehet-e eredményesen uralkodó király az, aki így foglalja el a trónt?

Hogy Mátyás mégis eredményesen, sőt annyira eredményesen uralkodott, annak az az oka, hogy ígéretét természetesen nem tartotta meg. Nem nyíltan szegte meg, hanem úgy, hogy keresztülvitte, hogy az azután következő országgyűlések mindig maguk, önként ajánlják fel az adót.

Az országgyűlés egy részét előre lekenyerezte, egyiket azzal, hogy ezt az adófelajánlást a maga nevében „önként” megtegye, a többit, hogy támogassa, s a többség nem mert ellentmondani. Csak annyit mertek megtenni, hogy belevették a törvénybe, hogy most volt utoljára, többet soha. Ezt Mátyás elfogadta.

A Habsburgok alatt mindig az volt a panasz, hogy a király kevés országgyűlést tart, Mátyás alatt azért könyörögtek a rendek, hogy a király ne tartson annyi országgyűlést. Melyik volt jobb? Bizonyára a Habsburgok alatti, mert akkor kevesebb volt az országgyűlés, de legalább szabad volt, és a rendek még kiabálhattak és fenyegetőzhettek is, sőt meg is makacsolhatták magukat. De Mátyás országgyűlései formaságok voltak. Olyan jól volt minden megszervezve, hogy mindig az történt, amit a király akart, ezért az országgyűlés csak felesleges teher volt a rendeknek, melyre sajnálták a sok költséget.

Mátyás tehát államférfiúi lángelméjével, színészi tehetségével, ha kellett alkalmazkodásával, sőt megalázkodásával fölébe tudott kerekedni a forradalmi úton való megválasztásából folyó gátló körülményeknek, de másnak ez alig sikerült volna, még lángelmének se, Mátyás szerencséje és alkalmazkodó képessége nélkül.

Azonkívül az is megkönnyítette a helyzetét, hogy azok a külföldi uralkodók, akiket Mátyás királlyá választásával a magyar tróntól elütött, nem voltak tehetségesek, s így nagyon gyönge ellenfelek voltak. Mert például Podjebraddal, akivel hamarosan mégis összekülönbözött, és aki épp oly tehetséges és épp oly ravasz és lelkiismeretlen volt, mint ő, már egyáltalán nem tudott boldogulni, pedig annak, mint cseh királynak, nem állt akkora hatalom rendelkezésére, mint neki, hiszen még a kis Csehországban is csak a husziták tartottak vele, a katolikusok az ellenséghez, Mátyáshoz húztak.

Különösen az akkori német császár, III. Frigyes volt nagyon gyönge ellenfél. Őt nemcsak Mátyás, de osztrák alattvalói is megalázták, ezért az, hogy Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára nyögé, nem nagyobb dicsőség a részünkre, mint a románokra az, hogy 1919-ben a kommunizmus bukásakor ők is elfoglalták Budapestet. De azért ők is nagyon dicsekedtek és dicsekszenek vele.

Úgyszólván minden nem királyi vérből származó uralkodóban feltűnő a kisebbségi érzés a született uralkodókkal szemben és a velük való rokonságba jutásra való törekvés. Megvolt ez nemcsak Napóleonban, Mátyásban és Zápolya Jánosban, hanem Bethlen Gáborban, sőt még Bocskaiban is, aki szintén Habsburg lány kezére pályázott. Rákóczi György törekvése a német birodalmi hercegség megszerzése volt, Thököly pedig minden áron aranygyapjas vitéz akart lenni.

Azt hiszem, Mátyásban is ez az érzés játszott szerepet akkor, mikor minden áron a császárral akart barátkozni, vele szövetségeket kötni, a császár leányát elvenni, magát vele fiává fogadtatni, esetleg magát német császárrá választatni stb. E törekvései bonyolították bele a véget nem érő nyugati harcokba, melyek töméntelen pénzbe és vérbe kerültek, de semmi hasznuk nem volt, hiszen halálával minden nyugati hódítása elveszett. Ellenben kára iszonyú volt, mert ezzel figyelmét elvonta természetes terjeszkedési területétől, kelettől. Ha itt vagy délen, a Balkánon hódított volna, ezek megmaradtak volna, vagy legalább az ország déli részének és Erdélynek elszlávosodását, illetve elrománosodását megakadályozta volna, sőt a hajdan magyar Moldvát is magyarnak megtarthatta volna, legfőképpen pedig a török terjeszkedését és megerősödését meghiúsította volna.

Hogy a török előretörés megállítását elmulasztotta s helyette haszontalan dolgokra pazarolta tehetségét, idejét, pénzét és erejét, az Mátyásnak nagy mulasztása. Maga is tudatában volt ennek és önmaga és mások előtt e mulasztásáért azzal nyugtatta meg lelkiismeretét, hogy Magyarország egymagában gyenge ilyen nagy feladat elvégzésére, a külföld meg nem segítette s így nem is volt érdemes fejszéjét belevágni ebbe a nagy fába.

Csak részben van igaza. Tönkretenni egymaga nem tudta volna a már akkor meglehetősen kifejlődött ozmán világhatalmat, hisz említettük, hogy még a Habsburg világhatalomnak is húszévi állandó erőfeszítésébe került később, mire meg tudta törni még olyan hadvezér mellett is, mint Savoyai Jenő volt. De Magyarország Mátyás idejében még nagy ország és nagy hatalom volt, s olyan hadvezér, olyan uralkodó, olyan nagy pénzforrásokkal rendelkező uralkodó alatt, mint Mátyás, és a híres fekete sereg birtokában, el tudta volna érni, hogy legalább az ország határaitól távol tudta volna tartani, a török büszkeségének és nagyhatalmi önérzetének kifejlődését meg tudta volna akadályozni, s így Mohácsot és az azt követő török megszállást, a magyarság emiatti vérveszteségét és az ország több mint feléből való kipusztulását el tudta volna érni, ha a szomszéd német, cseh és lengyel uralkodók nem lettek volna ellenségei, ha megválasztásakor nem kötötték volna olyan eskük, melyeket az ország érdekében nem is lehetett megtartani, s ha főrangú alattvalói előtt már uralkodása elején is mindjárt meg lett volna az a tekintélye, melyet uralkodása végére tényleg megszerzett, ha kisebbségi érzete miatt nem dörgölődött volna túlságosan nyugati uralkodótársaihoz, vagyis ha nem forradalmi úton trónra emelt nemzeti király lett volna.

Mátyás tehetsége, ügyessége és szerencséje sok mindent jóvátett ugyan, amit választói elhibáztak, de nem tudott jóvátenni mindent, s az előrelátók részére ez éppen elég ok lett volna arra, hogy azt, amit vele kapcsolatban tettek, ötszáz éves jogszokás és a szomszédos uralkodók jogának sérelmével, királlyá választották, még egyszer ne tegyék. Mert ha az ilyen forradalmi úton megválasztott király kiváló tulajdonságaival véletlenül nagy részben ki is tudja küszöbölni azoknak a káros következményeknek a nagy részét, melyeket az ilyen forradalmi lépésékkel okoznak, mindent ő se tud jóvátenni. De ha mindent jóvátenne, akkor is mit ér az egész, mikor örök álomra hunyja le szemét, összeomlik minden, mert nincs utód, vagy ha van utód, méltatlan?

Ezt okos számítással előre biztosra kell venni, mert a nagy emberek nem születnek seregestől. Napóleon után már csak verébfióka maradt, Rákóczi Ferenc után szintén (pedig kettő is maradt), Nagy Frigyes után semmi, Bethlen Gábor, Bocskai István után semmi, Gusztáv Adolf után egy bolondos lány, Báthory István után semmi, Mátyás után egy jó-közepes tehetségű, de a ráváró nagy feladatokra teljesen alkalmatlan, s egyébként is törvénytelen fiú, Zápolya János után egy epileptikus fiú.

Pedig ha azokat a tényezőket, melyek egy ilyen forradalmilag választott király ellen működnek (a külföldi vetélytársak hatalma, az itthoni ellenzék, s akiket a nemzeti király megsértett stb.), ha még az újonnan megválasztott király nagy tehetségével még ellensúlyozni is tudná, már nem tudja ellensúlyozni a kisebb képességű utód, tehát összeomlik minden, s ott tartunk megint, ahol 30-40 éve, az első forradalmi választáskor voltunk. Mi célja, mi értelme volt tehát?

A mohácsi vész után királyt választó őseinknek a következőket kellett volna megfontolniuk:

Hazánk itt van két világhatalom közé szorulva. Az egyik ázsiai és pogány, itt van déli és keleti határainkon, sőt már bent van az országban, mert hiszen Mohács után már Budát is ellenállás nélkül megjárta, sőt már a nagyhatalmú Mátyás idejében is – szintén minden ellenállás és utána következő érdemesebb megtorlás nélkül – az ország majdnem közepén fekvő Váradot is kirabolta. Erről a nagyhatalomról már Mátyás megállapította, hogy idegen segítség nélkül nem tudunk megbirkózni vele. Még az ő lángelméje segítségével se.

A másik nagyhatalom szintén itt van közvetlenül a nyugati határon, sőt már ez is régen benn az országban, mert hiszen az osztrákok több dunántúli várat már Mátyás uralma alatt is birtokoltak, s már az ő idejében jogosan viselték a magyar király címét. A mohácsi vészkor és után a Habsburgok is nemcsak nagyhatalom, hanem világhatalom voltak, akiknek országaiban nem ment le a nap, és utána is még kétszer (II. Ferdinánd és Lipót alatt) olyan hatalomra emelkedtek, hogy még a pápa is szükségesnek tartotta hátrább szorításukat.

És ennek a Habsburg-háznak az egyik tagja, mint a kihalt Jagellók utolsó sarjának férje, igényt jelent be a magyar trónra, sőt ő volt rá az egyetlen királyi igénylő. És ezen döntő jogcímen kívül még számtalan, részint a magyar országgyűlés, részint a magyar főuraktól szavatolt szerződésre is hivatkozni tudott, melyek a magyar trónt részére biztosítják. Nem is azon kell csodálkoznunk, hogy a mohácsi vész után a Habsburgok Magyarország trónjára jutottak, hanem azon, hogy csak ekkor s nem előbb jutottak véglegesen oda. Hiszen már az utolsó Árpád-házi királyné, Ágnes is Habsburg leány volt (Habsburg Rudolf unokája; fiának Albertnek leánya). Az Árpád-ház legutolsó sarja, Erzsébet, III. Endre egyetlen leánya emiatt éppúgy, sőt sokkal jobban volt Habsburg, mint Árpád. De az ő jegyese is Habsburg volt, Rudolf, Habsburg Rudolf dédunokája, Erzsébet első unokatestvére. Ha tehát nem lett volna Krisztus jegyesévé, hanem férjhez megy, ivadékai megint csak Habsburgok lettek volna.

Az Árpád-ház kihaltakor már Habsburg volt mindenki, aki csak valami címen jogot formálhatott a magyar trónra. Habsburg volt az ifjú Vencel (akit meg is koronáztak), mert anyja Habsburg Rudolf leánya (Judit) volt. Bajor Ottónak (szintén megkoronáztuk) a felesége volt Habsburg (Habsburg Rudolf leánya, Katalin). Károly Róbertnek pedig, aki az Árpádok után a legdicsőbb dinasztiát, az Anjoukat alapította, az anyja volt Klemencia (Habsburg Rudolf leánya).

Láttuk aztán, hogy már Károly Róbert fia, Nagy Lajos biztosítja a magyar trónt a Habsburg család részére az ő utódai kihalása esetére. Ezenkívül második leányát, Hedviget, ismét csak Habsburgnak jegyezte el, s ideális szerelmi házasság lett volna belőle, ha a lengyel nemzet érdeke nem azt követeli, hogy szíve nagy fájdalmára az addig pogány Jagellóhoz menjen feleségül.

Nagy Lajos másik lányát, Máriát, Zsigmond (Luxemburg) veszi ugyan el, de Zsigmond egyetlen lányát már megint csak Habsburg (Albert), aki fiával, V. Lászlóval egyetemben már végre ténylegesen is a magyar trónra kerül, melyet hamarosan el is vesztenek, mivel V. László fiatalon, így gyermektelenül hunyt el.

Aztán következett újra a sok családi szerződés (Frigyessel, Miksával és a Jagellókkal), mely mind a magyar trónt biztosítja a Habsburg-háznak, aztán a kölcsönös házasságok a magyar Jagellók és Habsburgok között, s végül a mohácsi vész után itt áll előttünk Ferdinánd, a Habsburgok mindössze két férfitagból álló családjának egyike, mint az utolsó és egyetlen magyar Jagelló lánynak, Annának férje. (A család másik férfi tagja, V. Károly német-római császár és spanyol király, úgyszólván az egész nyugat, az egész civilizált keresztény világ feje.)

Őseinknek látniuk kellett volna, hogy ilyen helyzetben a Habsburgoknak a magyar trónra való jogát, s azt az ötszáz éves szokásjogot, hogy a királyt mindig a régebbi királyok rokonságából kell választani, ezt mellőzni egyet jelent a nemzet vesztével, tudatos tönkretevésével. Ilyen helyzetben beledobni a magyar közéletbe a nemzeti királyság eszméjét és egy magyar főurat egyszerűen királlyá választani, politikai őrültség volt. Hát még ezt épp akkor tenni, mikor a török már nemcsak az ország határán volt, hanem már ellenállás nélkül végig is gázolt rajta, s az ország tehetetlenül, vérbe fagyva feküdt ott előttük!

Őseinknek tudniuk kellett volna, hogy még ha olyan lángelmét választottak volna Zápolya János személyében, mint Mátyás, aki nagy hadvezéri, politikai és diplomáciai képességével végig biztosítani tudta volna egész uralkodása tartamára az ország fennállását és függetlenségét – pedig ilyesmit nem is lehet előre tudni, mert ehhez a tehetségen kívül szerencse is kell, és hogy a szerencse melyik lángész mellé társul, azt emberi elme előre meg nem mondhatja –, akkor is csak ideiglenes lett volna a megoldás, mert az illető uralkodó halálával újra kezdődött volna a válság. Egy-egy világhatalom élete századokig tart, nem évtizedekig, mint egy emberé. (A Habsburgoké is utána még 400 évig tartott.)

Egy Mátyás-féle egyéniség a trónon megállíthatja vagy más irányba terelheti a történelem szekerét, de csak évtizedekre, nem végleg s nem is évszázadokra. A mohácsi vész után előre lehetett látni, hogy déli és keleti szomszédunk, az ázsiai nagyhatalom, még évszázadok múlva is itt lesz a szomszédunkban (még jó lesz, ha csak a szomszédunkban lesz, s nem rajtunk), még évtizedek s századok múlva is olyan súllyal nehezedik ránk, melyet Ázsiába visszalökni önerőnkből nem tudunk, megállítani is csak akkor, ha minden erőnket összeszedjük és a vezetőnk istenadta tehetség.

Viszont emberileg azt is előre lehetett látni, hogy a nyugati szomszéd, keresztény nagyhatalom, szintén még évszázadok múlva is itt lesz, s ha igényeit nem vesszük tudomásul, ha barátunkká lenni nem engedjük, ellenségünkké tesszük, s itt leszünk két nagyhatalmú ellenség között évszázadokon át, mert a nyugati szomszéd is szükségképpen ellenségünk lesz mindaddig, míg csak jogait el nem ismerjük.

De arra is gondolni kellett volna, hogy nincs az a hatalommal és erővel rendelkező trónkövetelő, aki nálunk (meg másutt is, mert hiszen mi sem vagyunk rosszabbak, mint mások; rossz faj nincs, jó se, csak rossz és jó egyedek vannak) hívekre ne találna, még akkor is, ha a jogigénye teljesen légből kapott. Hát ha akkora hatalommal rendelkezik, mint Ferdinánd, és olyan ötszáz éves szokásjog és annyi írás szól mellette, mint Ferdinánd mellett!

Teljes bizonyossággal előre lehetett tehát tudni, hogy az ország egyik fele Ferdinánd mellett lesz, a másik a „nemzetinek” kikiáltott király mellett. Világos, hogy ha az egyik királyt az egyik, a keresztény szomszédos nagyhatalom támogatja, a másik, a „nemzeti” párt csak úgy tudja magát tartani, ha ő meg a másik nagyhatalomra támaszkodik s „nemzeti” király helyett a valóságban „ázsiai” király lesz (így is csúfolták János királyt), Magyarországból tehát két ország lesz, s egyik se lesz független.

Zápolya Jánosról már a mohácsi vész előtti időből azt híresztelték, hogy titkos érintkezést tart fenn a törökkel és királlyá választása esetére eladta neki az ország függetlenségét. Tudjuk, hogy ez nem volt igaz. Ennyire gonosz azért nem volt Zápolya János. De nem is lehetett, mert akkor még olyan árulás-, olyan bűntényszámba ment az ilyesmi, hogy csak olyan egyénekről lehetett feltételezni, akiknek már nincs veszíteni valójuk. A trón megürülése után, de még a szövetségkötés megtörténte előtt újra meg újra felmerült a dolog híre, ami szintén bizonyítja, hogy ha János csakugyan tartani akarja magát Ferdinánddal szemben, ez a lépés szükségszerű volt, ezt el nem kerülhette.

Pedig ha János hívei ezt előre tudták volna, akkor János sohase áhította volna a magyar koronát, pártja pedig meg se kezdte volna a „nemzeti” királyság melletti korteskedést. Ők eleinte nem ilyen nemzeti királyt értettek. Hiszen magyar és keresztény ember részére ez egyet jelentett a lelki bélpoklossággal. Hiszen akkor még a franciák se kötöttek szövetséget a törökkel, sőt még azt is titkolták, szégyellték, hogy diplomáciai összeköttetésben vannak vele.

De hát miért nem látták Jánosék mindezt előre, mikor mindenki tudta előre, mint a keringő mendemondákból látható? Hogy lehet, hogy mindenki tudta, mi következik be, csak azok nem, akik felelősek voltak érte, s a legjobban voltak érdekelve benne, s akiknek épp azért a legjobban kellett volna tudniuk?

Azt se mondja itt senki, hogy János király nem adta el az ország függetlenségét a töröknek, mert arra, hogy adót fizessen neki, semmiféle körülmények közt és sehogy se volt hajlandó. Ő a török szultánnal mint egyenrangú fél szerződött, s el kell ismernünk, hogy ez becsületére válik János királynak. Sajnos azonban szó sincs egyenrangú felekről s így becsületére is alig válik itt valami János királynak. Mert igaz, hogy arra rá tudta venni János a szultánt, hogy az adófizetéstől nagy nehezen eltekintsen, de a viszonyok ismeretében egész jól látható, hogy ez az engedmény a szultán részéről csak a viszonyokkal való megalkuvás, és így ideiglenes volt. Mikor a törökök látták, hogy Jánost és pártját Ferdinánd karjaiba űzik, ha ebben a tekintetben nem engednek, ez pedig – az ország újra egységessé válása – rendkívül káros lenne török szempontból, viszont ha Jánosnak az egyenrangúság ezt a látszólagos dicsőséget megadják, pártját nagyon megerősítik, s így az ország kettéoszlását maradandóbbá teszik. A törökök a külsőségekben engedtek, míg Jánosnak e tekintetben lehetetlen volt engednie, mert vele hívei előtt minden tekintélyét elvesztette volna. Magyar ugyanis még soha más népnek adót nem fizetett. Olyan királynak, aki még ezt is vállalta volna, nem lehetett volna itt híve senki.

De az adó elengedése csak külsőség volt. Igazi államférfiak külsőleg mindig szívesen megalázzák magukat, vagy helyesebben: szívesen lemondanak ellenfeleik vagy tárgyalófeleik külső megalázásáról, ha ezzel maguknak tényleges, valóságos előnyöket szereznek. Ezt tették a törökök is: elengedték az adót, látszólag tehát mint egyenrangú féllel tárgyaltak János királlyal, hogy ezáltal a magyarság felét ellenségből baráttá, vagy legalább semlegessé, viszont a magyarság másik felével szemben pedig szövetségeseikké tegyék.

De hogy lehet szó igazi egyenrangúságról, mikor akkor is, mikor az adót elengedi, a szultán állandóan és később is mindig azt hangsúlyozza, hogy az országot Jánosnak „adta” (a magyar király az országot és a trónt csak a magyar néptől kaphatja), mikor a magyar királynak tisztelegnie kell menni a szultánhoz, valahányszor az országba jön, s ráadásul a magyar király úgy tiszteleg neki, hogy kezet csókol? Nem is értem, hogy János hogy alázhatta meg ennyire magát. Bizonyára rémületében, hirtelen elhatározásból tette, hiszen ő is, főurai is, mindig rémülettel – mert soha se tudták, melyiket tartja majd ott a szultán magánál és viszi magával haza a Héttoronyba –, de egyúttal undorral is mentek az ilyen tisztelgésekre.

Természetesen azt, hogy János király nem volt egyenrangú szövetségese a szultánnak, nem erre a kézcsókra alapítom, mert ez csak külsőség s véletlenül el is maradhatott volna (remélem, nem szidta volna le érte a szultán), hanem a helyzetből, a körülményekből, magából a tisztelgés tényéből különösen.

Egyébként maga az adófizetés elengedése is csak igen rövid időre szólt, mert már Fráter György idejében adót is kellett fizetni. János özvegye, fia és utána az erdélyi fejedelmek már nemcsak külsőleg, hanem a valóságban is a szultánnak alávetett hűbéresek voltak, akik fejedelmi széküket csak a szultán fermánja alapján foglalhatták el, évi adót fizettek, a szultán parancsára részt kellett venniük csapataikkal a szultán háborúiban is a havasalföldi vagy moldvai vajdák ellen, sőt a kereszténység és a magyar király ellen is.

Apafi Mihály szégyenszemre a Bécset ostromló török seregben is ott volt. Hogy Erdélynek egyébként autonómiája volt és belügyeit szabadon intézte, ezt is Bécsnek köszönhette.

A törököt ugyanis mindig az a veszély fenyegette, hogy az erdélyiek Bécshez állnak, ami számtalanszor (hol nyíltan, hol titokban) meg is történt. Világos, hogy ilyen körülmények között az államvezető bölcsesség a törököktől azt kívánta, hogy az erdélyiekkel csínján bánjanak. De bezzeg, ha nem lett volna Bécs, ha nem lett volna a szomszédunkban, sőt itthon az ország másik felében egy keresztény nagyhatalom, a török olyan ellensége, mely vele egyenrangú és egyforma erejű volt, régen arra a sorsra jutottak volna az erdélyiek is, mint Havasalföld vagy Moldva, hogy Szerbiáról, Bulgáriáról, Albániáról ne is beszéljünk.

Eme állításunk igazsága kétségtelen, mégse láttam még olyan magyar történelmet, mely erre rámutatott volna. Magától meg hogy venné észre a magyar közvélemény? Ez Erdélyben csak a magyar szabadság és függetlenség védőjét látja, de azt elfelejti, hogy ami szabadsága és függetlensége Erdélynek volt, végeredményben azt is egyedül csak annak a keresztény hatalomnak köszöni, mely ellen az ország másik felének „függetlenségét” védte.

Miért nem váltak a Habsburgok magyarrá?

De nemcsak a török adta nagy „függetlenséget” és annak igazi okát érti félre magyar közvéleményünk, hanem a másik, a német oldalról jövő nagy „elnyomást” is. Mikor annyira lelkesedtek a nemzeti királyért s az „idegen uralom ellen” olyan legyőzhetetlen ellenszenvvel viselkedtek, akkor az tévesztette meg őket, hogy Habsburg királyon szükségképpen idegen, idegenben székelő és idegenből kormányzó, magyarul nem tudó uralkodót értettek. Pedig annak, hogy I. Ferdinándban csakugyan ilyen királyt kapunk s utána négyszáz éven át valóban ilyen királyaink voltak, annak nem az volt az oka, hogy 1526-ban királyunkká Ferdinándot választottuk, hanem az, hogy nemcsak Ferdinándot, hanem Jánost is megválasztottuk.

Ne feledjük, hogy 1526-ban még olyan idegen királyt, mint amilyenek a Habsburgok Magyarországon lettek és maradtak, egyáltalán nem ismert a magyar, s mivel még soha sem volt, világos, hogy ilyenre nem is gondolhatott. Őseink nem azért voltak Ferdinánd mellett (már akik mellette voltak), hogy Bécsben lakjék, onnan kormányozza őket és idegen maradjon, hanem olyanforma királyt akartak, mint amilyen cárnő Katalin lett Oroszországban, mint amilyen király a Hohenzollern Károly lett Romániában, mint amilyen a nápolyi Anjou Károly Róbert, aztán fia, Nagy Lajos, vagy akár Luxemburgi Zsigmond (aki német császár is volt) lett Magyarországon.

Hogy a Habsburgok nemcsak a magyar trónra való emelésükkor voltak idegenek, hanem idegenek voltak még utána négyszáz év múlva is, annak nem az volt az oka, hogy idegenből jöttek hozzánk királynak, sem az, hogy nem is akartak soha magyarrá lenni. Hiszen, ha az Anjouk, a Jagellók, sőt a Luxemburgok akartak és tudtak magyarrá lenni, más német eredetű uralkodók tudtak és akartak orosszá, svéddé, angollá, spanyollá, sőt még románná és bolgárrá is válni, miért éppen csak a Habsburgok nem akartak volna magyarrá lenni? Hogy mégse váltak magyarrá, azt a kettős királyválasztásból kifejlődött viszonyok kényszerítő volta hozta csupán létre.

Az volt a baj, hogy őseink, mikor a mohácsi vész után királyt választottak, nem az eszükre hallgattak, hanem a szívükre, illetve a gyűlöletükre. Pedig az ésszel szemben még a szeretetre sem szabad hallgatni, nem a gyűlöletre. Aki nem az eszére hallgatva cselekszik, mindig pórul jár. Minden bajunknak az volt a forrása, hogy őseink mindig jobban gyűlölték a Habsburgokat, mint amennyire szerették hazájukat.

Ha az egész ország Ferdinánd mellé áll, kétségtelen, hogy Ferdinánd nemzeti királlyá lett volna, nálunk lakott volna és magyarosodott volna.

Miből lehet ezt bizonyítani? Hát először is a számtalan hasonló esetből. Majdnem minden ország dinasztiája idegenből került az országba és mindenütt nemzetivé tudott lenni, s ha a büszke Bourbonok olasszá tudtak lenni Olaszországban, sőt német uralkodócsaládok tagjai még az elmaradott, kis balkáni államokba kerülve is át tudtak és akartak hasonulni új hazájukhoz nyelvben, érzületben, szokásokban egyaránt, miért éppen csak nálunk nem tudtak és nem akartak volna megmagyarosodni az idekerült Habsburgok?

Igen, mondhatná valaki, csak az a baj, hogy nem teljes a hasonlóság. A felhozott esetekben az idegenbe került uralkodócsalád véglegesen elkerült hazulról és nem ült saját hazája trónján is akkor, mikor idegen országba került. De a Habsburgok Magyarország trónjára kerülve egyúttal német császárok, cseh királyok, osztrák főhercegek, Németalföld, Lombardia, Nápoly, Szicília urai is voltak és megmaradtak továbbra is annak, és ez a körülmény akadályozta meg azt, hogy magyarrá lehessenek. Ezt azonban már közvetlenül a mohácsi vész után is lehetett látni, tehát igenis, őseink az eszükre hallgattak, mikor nem kellett nekik Ferdinánd, és éppen az volt a baj, hogy nem volt minden magyar ilyen okos és nem hallgatott mindegyik az eszére és hazaszerető szívére, mely ugyanazt mondta, mint az esze.

Tagadom eme érvelés helyességét, bár úgy látszik, mintha bizonyos igazság volna benne. II. Ulászló és II. Lajos is bírta a magyar mellett Csehország koronáját is. Csehek, idegenek voltak ők is, mikor magyar királlyá lettek, s régi hazájuk és fajtájuk koronáját ők is továbbra is megtartották, mégis magyarok lettek és itt lakó nemzeti királyok voltak. Sőt Zsigmond királyunk német császár is volt, úgy mint I. Ferdinánd is később azzá lett, és Zsigmond, mint már kifejtettük, mégis elsősorban magyar király volt, elsősorban itt lakott. Magyarul nemcsak megtanult, hanem még akkor is, mikor gondolkodás nélkül tört ki belőle a szó (mikor káromkodott), magyarul fejezte ki magát. Amiatt tehát, hogy német császárok voltak, még magyarrá lehettek volna és itt székelhettek volna a Habsburgok is. Mi volt tehát az oka, hogy ők mégsem lettek azzá? Rögtön megmagyarázzuk.

A történelemben, a politikában, tehát az uralkodók világában soha nem az egyéni érzelmek az irányadók, hanem mindig a tények, a valóság, az erőviszonyok. Ezekkel csak egészen nagy egyéniségek érzelmei dacolhatnak, de ezeké is csak rövid ideig. Mikor tehát egy uralkodó egyszerre több ország koronáját bírja, köztük azét is, melyből származik, s melyhez eredetileg tartozott, előbb-utóbb ahhoz az országhoz kell elsősorban húznia, annak érdekeit kell szem előtt tartania, mely sok ország között a legnagyobb erőt képviseli, s melyből az illető uralkodó fegyveres és egyéb hatalmát elsősorban meríti. Ez olyan szabály, mely alól legalább hosszabb ideig kivétel nincs és nem is lehet.

Trianon óta szinte szállóigévé vált köztünk a mondás, hogy „kis nép vagyunk”. Mindig felháborít, ha hallom, s csodálkozom, hogy a híres büszke magyar olyan könnyen elfelejtette a múltat, s úgy látszik, nem is sajnálja, hogy elmúlt. Mert ha szégyellené, akkor nem emlegetné annyit az ezzel ellenkező jelent.

A magyar nem kis nép, noha jelenleg kis ország. Régen azonban és még akkor is, mikor őseinknek II. Lajos halála után királyt kellett választaniuk, hazánk nem volt kis ország. Európában csak két nálunk nagyobb ország volt: Spanyolország és Franciaország, de ezek is csak az újkor elején lettek nagyobbakká, mint mi, mert a középkorban még külön volt Aragónia és külön Kasztília, a mórok foglalásait és más kisebb tartományokat nem is számítva.

Franciaország is csak az újkorban lett egy ország, még a mohácsi vészkor is tekintélyes részek más országok tartozékai voltak mai területén. Oroszország pedig akkor még egész jelentéktelen állam volt. Olaszországnak, igaz, akkor is már több lakosa volt, mint a mi hazánknak, de Olaszország akkor még nem volt. Területe számtalan apró államra oszlott, míg a mi hazánk akkor is éppúgy egyetlen egységes államot alkotott, mint később.

Anglia akkor még nem volt kétszer akkora lakosságú, mint Magyarország, mert minket csak a török ritkított meg később, s akkor még ott is külön ország volt Írország is, meg Skócia is. Lengyelország nagysága vetekedett mivelünk, de Németország, mint egységes állam, nem létezett. Németországban nem a császár parancsolt, hanem az egyes fejedelmek, a császár csak ezek vezére volt. Első a hasonlók között, akiknek hatalma eredetileg is kicsiny volt már s mégis állandóan nyirbálták, úgyhogy később egész árnyékhatalom lett. Németországban a német fejedelmek parancsoltak, nem a császár. A császár tekintélye és hatalma attól függött, milyen országok felett uralkodott a német birodalmon kívül s mekkora részek álltak közvetlen hatalma alatt magából a Német Birodalom területéből. Ha kis területekre terjedt ki közvetlen hatalma, fittyet hánytak neki a német fejedelmek, ha hatalmas volt hazulról, jobban engedelmeskedtek neki, illetve, mert engedelmességről alig lehetett szó, jobban hallgattak szavára s nem merték úgy megtagadni neki, amit kért.

Ha Ferdinánd, akit jóval később, hogy magyar király lett, kolostorba vonult bátyja helyett német-római császárrá is megválasztották, az egész Magyarország királya lett volna, vitán felül áll, hogy hatalmának és tekintélyének alapja Magyarország lett volna. Hiszen magából a Német Birodalomból csak Csehország és az osztrák örökös tartományokra terjedt ki közvetlen hatalma, ezek pedig együtt se versenyezhettek se gazdasági, se pénzügyi, se fegyveres erőben az akkori nagy Magyarországgal, nem is szólva arról, hogy már Ferdinánd felosztotta fiai között az osztrák örökös tartományokat, egyiknek Stájert adta, a másiknak Tirolt, úgyhogy elsőszülött fia, Miksa, aki a császárságot és a magyar trónt kapta, már csak a szorosan vett Ausztriában uralkodott és Stájer – az illető mellékágak kihaltával – csak II. Ferdinánd, Tirol pedig csak Lipót alatt került vissza a császárok és a magyar királyok birtokába.

Még maga Csehország is nagyobb erőt képviselt, mint nem is csak Ausztria: hanem az összes osztrák örökös tartomány együttvéve, pedig csak az örökös tartományok voltak németek, még azok se teljesen, Csehországnak már csak egyharmada. Tehát, ha az egész Magyarország királyai lettek volna a Habsburgok, nyelvben is előbb-utóbb magyarrá kellett volna lenniük a tényleges erők parancsoló szükségességének hatása alatt.

Mindezekből már szükségképpen következik a Magyarországon való lakás is, amit még inkább kikényszeríthetett volna az, hogy Bécs akkor még nem is volt olyan nagy és szépen kiépített város, mint amilyenné később éppen a Habsburgok és éppen mint birodalmuk székvárosát tették. Hiszen még Ferdinánd harmadik utóda, Rudolf is szívesebben lakott Bécs helyett Prágában, ellenben Ferdinánd megválasztásakor még megvolt Mátyás visegrádi és budai tündérpalotája, mellyel akkor még se a Habsburgok bécsi, se prágai palotái nem versenyezhettek. Annyira nem volt akkor még a Habsburgoknak igazi otthonuk Bécsben, hogy I. Ferdinánd még sokkal inkább Innsbruckban lakott, márpedig Buda és Innsbruck közül csak nem lehetett Innsbruckot választani?

Aztán tekintettel arra, hogy Buda Magyarország mértani középpontjánál valamivel nyugatabbra esik, a Ferdinánd egyéb országai pedig Magyarországtól nyugatra határolták az országot, Buda éppen földrajzi középpontja volt Ferdinánd országainak. Éppen őt még az is Budához kötötte volna, hogy felesége, Anna itt is született, itt töltötte gyermekkorát, ide fűzték legkedvesebb gyermekkori emlékei. Világos tehát, hogy elsősorban itt érezte volna magát legjobban, Ferdinándról pedig köztudomású, hogy rendkívül családias érzelmű volt, s feleségét végtelenül szerette.

Tudvalevő, hogy Ferdinánd testvére, II. Lajos özvegye Magyarországról elkerülvén Németalföld kormányzója (helytartója) lett. Hogy a régi Magyarország milyen nagy tekintélyű volt és hogy a Habsburg családban is mennyire sokat számított, mutatja, hogy még hosszú évek múlva is minden jelentősebb magyar eseményről – többek közt a majd tárgyalandó Gyulaffy László török hőstetteiről is – értesítették, Belgium történetében pedig a mai napig is úgy szerepel, mint magyarországi, nem pedig osztrák vagy ausztriai Mária (Marie de Hongrie). Németalföldön talán az egyszerűbb nép nem is tudja, hogy Mária Habsburg, német származású volt.

Ferdinánd megmagyarosodását az országban uralkodó tényleges erőviszonyok szükségszerűen is magukkal hozták volna, ha Magyarország nagyobb hatalmat képvisel, mint Ausztria vagy Csehország (pedig az egész ország nagyobb hatalmat képviselt). Az is meggyorsította volna, hogy felesége innen származott és magyar volt, ő maga pedig nem volt se cseh, se német, hanem spanyol. Spanyolországban született, spanyol anyától, apja pedig németalföldi volt. Csak néhány évvel magyar királlyá koronázása előtt került a német nyelvű Ausztriába, mely ily rövid idő alatt egyáltalán nem tudta németté tenni.

Eleinte tele is vannak az osztrák tartománygyűlések panaszokkal a főhercegre, hogy nem szereti a németeket, spanyolokkal veszi magát körül. Emiatt Ausztriában még lázadás is tört ki ellene, melynek vezetőit Ferdinánd ki is végeztette.

Ferdinánd aztán mégis német lett, mert a tények és a valóság azzá lenni kényszerítették. Vajon nem lehetett és nem lett volna-e a valóságban is magyarrá, ha a tények, ha a valóság, ha az erőviszonyok erre kényszerítették volna, s vajon az előzmények (az osztrák összeesküvések) után Ferdinánd – már csak dacból is – nem szívesebben választotta volna ezt a magyarrá levést a németté levés helyett, ha nem csak egy kis országnak, hanem egész Magyarország királyává lett volna?

Ha mi gondoskodtunk volna róla, hogy Magyarország a Habsburgok részére nagyobb gazdasági, anyagi és fegyveres erőt jelentsen, mint többi tartományaik (pedig ehhez nem lett volna más szükséges, mint csak az, hogy az egész ország királyává tegye), akkor nemzeti uralkodót nyertünk volna bennük, magyarrá tettük volna a civilizált világ legelőkelőbb és leghatalmasabb dinasztiáját, azt, mely az utolsó Árpádnak is már feleségét adta, s melyből már Nagy Lajos is származott, s mellyel rokonságba jutni már Mátyás királynak és később Zápolya Jánosnak, Bocskainak és Bethlen Gábornak is leghőbb vágya volt, s ami ennél is sokkal lényegesebb, a Habsburgokkal együtt magyarrá tettük volna a Habsburg világhatalmat is.

Pedig ez a hatalom akkor még nagyobb lett volna, mint amilyen a valóságban lett, sőt azóta kétszer: II. Ferdinánd és I. Lipót alatt is oly nagy volt, hogy egyenesen az európai túlsúly felborításával fenyegetett. De ha még így is, Magyarország csak egy töredékének birtokában és a magyarság tekintélyes részének állandó felkeléseitől háborgatva és gyöngítve is olyan magaslatra tudott emelkedni, mekkora hatalma lett volna, ha egész Magyarországot bírja és az egész magyarság osztatlan ragaszkodással és lelkesedéssel állt volna mellette minden válságban úgy, mint Mária Terézia mellett, sőt még sokkal jobban, mint körében lakó, az ő nyelvén beszélő és elsősorban magyar nemzeti hadseregére támaszkodó uralkodója mellett? S mivel a Habsburg-hatalom mindig katolikus világhatalom is volt, Európa így még vallásilag is másként alakult volna, teljesen vagy majdnem teljesen katolikus maradt volna. Ámbár talán éppen az volt az oka tragédiánknak, hogy nálunk akkor sokan (protestantizmusunk miatt) éppen ezt nem akarták.

De mi történt a valóságban ahelyett, ami történhetett volna? Az, hogy a magyarság egy része hazaárulásnak nézte éppen azt, ami a hazát megmentette, sőt talán a dicsőség és virágzás legmagasabb fokára emelte volna. Kiadták a jelszót: Nem kell idegen király, és éppen ezáltal ők okozták azt, hogy idegen lett és idegen is maradt a király. A dacosok, nemhogy elismerték volna, hogy tévedtek, inkább az ördöggel szövetkeztek, inkább a török pártjára álltak. De annak a segítségével is csak az ország felét tudták megtartani, a másik fele – nem számítva ami egyenesen a töröké lett – így is a Habsburgoké maradt, de ez a kis nyugati és északi csonk, melyre azonkívül még egy sereg végvár fenntartása és időnként még 2-300.000 főnyi török seregekkel való szembeszállás terhe is nehezedett, nem adhatta azt az anyagi erőt, mely az új királyt Csehországgal és Ausztriával szemben magyarrá tehette volna, hiszen a Habsburgok számára nem erőforrást, hanem csak terhet és állandó nagy pénzügyi kiadásokat s így csalódást jelentett Magyarország.

Ennél a csonka, vérző országnál természetesen nemcsak Csehország, hanem még az osztrák örökös tartományok is nagyobb tényleges erőt jelentettek. Világos tehát, hogy Ferdinánd (magyar neje ellenére is) nem lehetett magyarrá, hanem németté és csehhé kellett válnia, ahonnan uralmához és Magyarország védelméhez is az erőt és pénzt kapta. Világos, hogy ilyen körülmények között nem volt és nem is lehetett elsősorban magyar király, hanem csak harmadsorban, és világos az is, hogy nem lakhatott itt, hiszen Buda és Visegrád nem is volt az övé, nem is szólva arról, hogy az ottani királyi palotáknak hamarosan csak romjai voltak. Nem lakhatott itt, mert senki se szokott országa szélén lakni még akkor se, ha az nem harctér, amint hazánk a törökvilág alatt mindig az volt.

Akinek csak egy csöpp történeti érzéke van, az tisztán látja, hogy ilyen körülmények között Ferdinándra nézve magyarrá lenni és székhelyét Magyarországon felállítani még gondolatnak is őrültség. Ezt ő csak akkor tehette volna, ha elmebeteg lett volna, álomvilágban élt volna, nem pedig a való világban, mint az az előbb különc, aztán csakugyan elmebeteg bajor király ott a stahrenbergi tónál, de akit éppen ez elmebetegsége miatt meg is fosztottak az alattvalói a tróntól.

Az ilyen idegen uralom természetesen sérelmes, káros és megalázó is volt részünkre, de emiatt csak magunkat szidhatjuk, nem a Habsburgokat. Mert azért csak nem lehet valakire haragudni, hogy nem álomvilágban, hanem a valóságban él? Mert az csak nem bűne vagy hibája valakinek, hogy nem elmebeteg, hanem józanul mérlegeli a dolgokat?

Látni fogjuk, hogy még így is több hasznunk volt az idegen uralomból, mint kárunk, mert végeredményben mégiscsak az idegenben lakó Habsburgok szabadítottak fel bennünket a másfél százados török iga alól és ők szerezték vissza Magyarország már egyszer elveszett integritását, mégpedig mint idegen királyok tették ezt, egyéb országaik fegyverével és pénzével, amit nem tehettek volna, ha nemzeti uralkodók, vagyis csak Magyarország királyai lettek volna. Azonban erről majd később bőven lesz szó.

„Hazafias” elfogultságok

Mosolygásra keltő, milyen szeretettel, milyen megértéssel írnak történetíróink János királyról. Minden bűnét megbocsátják, sőt szerintük bűne nem is volt. Uralkodói fogyatékosságai iránt is a legnagyobb megértéssel viseltetnek. Tehetségtelennek se tartják, csak azt tartják szerencsétlenségnek, hogy olyan időben került a trónra, melyben csak egészen rendkívüli tehetségű ember tudta volna megállni a helyét. Nagyszerűen lehet látni belőle, hogy a történetírás mennyire a történetíró lelki beállítottságától függ, s mennyire alá van vetve az eseményeket megítélő ember szeretetének vagy gyűlöletének.

Nem akarok most itt foglalkozni Gelsei Bíró Zoltánnak „A Habsburg-ház bűnei” című pamfletjével, sem Baráthosi Balogh Benedek már említett irományával a magyarság kigyilkolásáról a Habsburgok által. Még Tolnai Világtörténelmével se, mert ezek komoly történeti műveknek nem számíthatók, s amit írnak vagy nem írnak, annak komoly emberek előtt semmiféle jelentősége nincs, bár – mint láttuk – sajnos még kórházi főorvosok és középiskolai történettanárok is minden szavát elhiszik, sőt ennek alapján tanították és tanítják a magyar történelemre a magyar ifjúságot.

De már Szilágyi tízkötetes nagy magyar történelmét föltétlenül komolyan kell vennünk. Itt elsőrendű szaktudósok komoly és alapos tanulmányait találhatjuk, melyek tények, történeti kútfők alapján állnak s nagyjából a tárgyilagosságot is megőrzik.

Itt a XVI. század történetét Acsády Ignác írta, tárgyilagosságra törekedve bár, de nyíltan Ferdinánd ellen és János király mellett foglalva állást. Asztalos Miklós történelme, bár sokkal kisebb terjedelmű és igényű, mint Acsády munkája, már az Acsádyénál is tárgyilagosabb, de csak azért, mert 1934-ben jelent meg, míg Acsádyé 1897-ben, s 40 év alatt mégiscsak sokat haladtunk és természetesen sokat haladt történetírásunk is. Ma már nem lehet olyan elfogultnak lenni és olyanokat állítani, amilyeneket az 1890-es években még lehetett. De Asztalos is, noha maga mondja, hogy Hóman-Szekfű alapján írt, egészen nyíltan János-párti, úgyhogy ha ő írta volna művét, akkor, mikor Acsády, még sokkal elfogultabb lett volna, mint az.

Lehet, hogy már Acsády se szívből, hanem csak a „hazafias” közfelfogásnak hódolva adja a jó ügy elismerésének babérját Zápolya János pártjának, mert a nemzet közfelfogásával szembehelyezkedni nem lehet büntetlenül. Asztalosban azonban egész nyilvánvalóan az egyéni felekezeti elfogultság nyilvánul meg, mikor Hóman-Szekfű-féle történelem megjelenése után, sőt annak alapján állva, még mindig a régi „hazafiasnak” nevezett felfogás alapján áll. Asztalos félénk, bátortalan megjegyzései és kifogásai azonban nagyszerűen mutatják, mennyire meghaladott már ez a felfogás és mennyire nem tartható.

„A magyarok inkább meghalnak – írja Acsády az ország Mohács utáni hangulatának vázolásául (Szilágyi, V., 12. o.) –-, inkább a törököt fogadják testvérnek, semhogy idegent válasszanak.” Nem veszi azonban észre, hogy komoly, az események felett álló és azokat a hűvös tárgyilagosság magaslatáról megítélő történetíróhoz nem méltóan a János-párt legegyügyűbb kortesfogása alapján áll ő is, ahelyett, hogy a kortesfogás egyoldalú naivságára rámutatna.

Az igazság az, hogy 1301, az Árpádok kihalása óta őseink kivétel nélkül mindig idegent választottak, mert az Árpádok leányági utódai közül választották királyukat, ezek pedig mindig „idegenek” voltak, mert hiszen az Árpádok nem hazulról házasodtak, s leányaikat nem magyar főurakhoz, hanem idegen, külföldi uralkodóházak sarjaihoz adták nőül. Későbbi uralkodóházaink (Anjouk, Habsburgok, Jagellók) fiú ágának kihaltával is mindig leányágból választottak őseink királyt, az egy Mátyás esetét kivéve, de az ő halála után is, fiát mellőzve, azonnal visszatértek a Habsburg családból származó Albert királyunk leányági leszármazóihoz, a Jagellókhoz, tehát az „idegenekhez”.

A gyermektelenül elhalt király egyetlen testvérének, illetve az ő férjének mellőzése a királyválasztásban és a királyi családdal semmiféle rokonságban nem levő egyénnek a magyar trónra való emelésével őseink egy többszázados szokásjoggal szakítottak, tehát forradalmi lépést tettek. Ha Acsády, mint történetíró, ezt az évszázados szokással való szakítást és a forradalmi lépést megokoltnak, helyesnek, sőt szükségesnek tartotta s az a felfogása, hogy ez a forradalmi lépés a nemzet érdekében szükséges volt, akkor ezt a véleményét adja elő, fejtse ki és okolja meg, de ha ezt meg se próbálja, illetve egyetlen érve a Zápolya-párt ravasz és megtévesztő kortesjelszavának hangoztatása, hogy „inkább meghalunk, vagy a török alá adjuk magunkat, mintsem idegent válasszunk”, ez már nem méltó komoly történetíróhoz.

Hiszen első pillanatra nyilvánvaló, hogy e jelszó hangoztatóiban a gyűlölet teljesen elfojtotta az ész és a nemzet iránti kötelesség szavát. Akárki, csak Ferdinánd nem. Akárki, csak a király leányága nem. „Idegenek” nem. Inkább a halál, de ők nem. Inkább a töröknek szolgálunk, csak nekik nem, „idegeneknek” nem. A gyűlölet annyira elvette szegényeknek az eszét, hogy még azt se vették észre, hogy a török is idegen, sőt egyenesen ázsiai és „pogány” idegen. De nekik inkább kell az ázsiai és pogány idegen, mint az elhunyt király egyetlen testvére és sógora. Nekik csak ő idegen, a török nem.

És Acsády a legkisebb kísérletet se teszi, hogy megmagyarázza, hogy nemcsak Ferdinánd volt „idegen”, hanem Mátyást kivéve az Árpádok óta minden király, sőt származását tekintve még Mátyás apja és anyja is idegen volt, de Zápolya János is. Egy szóval se tesz kísérletet a kortesjelszó megtévesztő hatásának helyreigazítására, hogy nem a király testvérének és sógorának trónra ültetése lett volna újdonság, hanem a „nemzeti” királyé. Sem annak megmagyarázására, hogy Ferdinánd és utódai nem azért maradtak mindig idegenek a magyar trónon – egész másképpen és sokkal jobban idegenek, mint azok a királyi rokonok, aki előtte kerültek kétszáz éven át a magyar trónra –, mert őt választották meg, nem pedig Zápolyát, hanem azért, mert az ország több mint fele bedőlt a megtévesztő, idegenek ellen kiabáló „nemzeti” jelszónak, mert sok magyar hallgatott inkább a gyűlöletére, mint az eszére s így a magyar trón mind Ferdinánd, mind utódai részére csak csonka trón maradt, mely egyéb országaik mellett, éppen ezért csak mellékszerepet játszhatott, mely trón nekik mindig többe került, mint amennyit jövedelmezett.

Mikor végre csonkaságát a Habsburgok megszüntették, ez nem Magyarország, hanem egyéb országaik fegyverével és pénzügyi erejével történt, s hazánk integritásának visszaszerzése után is oly elpusztult és néptelen volt, hogy évszázadokig még nem jelentett akkora erőt, mely területének nagysága után megillette volna, s így még sokáig nem igényelhette azt, hogy a Habsburgok hatalmának alapja legyen, tehát hogy királyaink többi országaikkal szemben elsősorban magyarnak tarthassák magukat és itt lakjanak.

Azt írja továbbá Acsády, hogy Ferdinánd hívei „csupán abban tértek el a nemzet tömegeinek felfogásától, hogy feltétlenül idegent akartak királynak, mert csupán idegen segélytől remélték az ország megmentését”.

Ez is annyira egyoldalú, sőt kezdetleges beállítás, hogy önkéntelenül is azt juttatja eszünkbe, hogy Acsády maga sem hitte, amit írt, hanem csak a közvélemény megbántásának elkerülése miatt kellett így írnia.

A Ferdinánd-pártiak tehát Acsády szerint különböztek „a nemzet tömegeitől”, de „csupán abban”, hogy „feltétlenül idegent akartak királynak”.

Az ember első pillanatra nem tudja elképzelni, hogy micsoda bolondos kis csoport lehetett ez, hogy mindenképpen elkülönítette magát a nemzet tömegétől. Vajon miért különcködtek, miért makacskodtak, miért akartak „feltétlenül idegent”, miért volt ez az egyetlen rögeszméjük, kérdezzük csodálkozva? Elmebetegek voltak? Vagy a nemzet halálos ellenségei? Vagy meg voltak vesztegetve, mert eladták idegeneknek a lelküket és a nemzetet?

De Acsády egyelőre egy kissé levezeti a feszültséget: „mert csupán idegen segítségtől remélték az ország megmentését” – adták a választ. Hála Isten! Tehát mégse voltak teljesen a megtestesült Antikrisztusok. Tehát ők is a nemzet javát akarták. De hát akkor meg miért kellett annyira kiélezni a dolgot, hogy az olvasó először feltétlenül hazaáruló maffiára gondol? Ha azonban az idegen segítség miatt akarták Ferdinándot, akkor ezt nem úgy kellett volna kifejezni, hogy „idegent”, különösen, hogy „feltétlenül idegent” akartak, mert kétségtelen, hogy mert csak idegen valaki, még nem tudja megmenteni az országot.

Tehát idegen uralkodóházból származót kellett volna mondani, sőt az idegent el is lehetett volna hagyni, mert hiszen a magyar uralkodóház kihalván, más uralkodóház, mint idegen, nem is volt. Elég lett volna tehát azt mondani, hogy fejedelmi vérből származó egyént akartak trónra emelni, s itt már nyugodtan írhattuk volna azt is, hogy feltétlenül fejedelmi vérből származó egyént akartak királlyá. Ezzel el is érkeztünk az igazi okhoz, hogy Ferdinánd hívei nem feltétlenül idegent, hanem fiúág híján feltétlenül az elhalt király leányági örökösét akarták a trónon látni, azaz feltétlenül ragaszkodni akartak a sok száz éves szokásjoghoz, a törvényhez, tehát feltétlenül úgy akartak eljárni, mint őseink ezer éve mindig eljártak, vagyis semmiképpen nem akartak forradalmi útra lépni, azaz egyedül ők voltak rendes észjárásúak.

Ez volt az igazi okuk, ez volt az egyetlen bűnük, ezért tértek el a „nemzet tömegeinek” felfogásától, mely – mint láttuk – csak addig volt a nemzet tömegeinek felfogása, míg a nemzet tömegei Zápolya hatalmában voltak. Mihelyt Zápolya hatalma alól kikerültek – és a kisujjukat se mozdították meg érte, hogy ki ne kerüljenek alóla –, mindjárt nem volt ellenkező ezeknek a „tömegeknek” a felfogása. Ez érthető is, hiszen ezek a Ferdinánd-pártiak a magyar történelmet, a sok százados szokásjogot, őseink eljárásmódját képviselték. Ezt a tiszteletre méltó igazságot úgy fejezi ki, hogy „csupán csak” „feltétlenül idegent” akartak, nem méltó Acsády Ignáchoz, de a magyar nemzet tízkötetes történelméhez sem.

A Ferdinánd-párt tehát nem feltétlenül idegent akart, hanem feltétlenül ragaszkodott ahhoz az eljáráshoz, melyet őseink mindig követtek, mikor királyt választottak, mert ők a királyt mindig a volt király rokonságából választották. A Ferdinánd-párt nem feltétlenül idegent akart, hanem feltétlenül idegenkedett az évszázados szokásjog megsértésétől, ragaszkodott ahhoz, ahogy addig volt és elítélte a forradalmi lépést. Hogy mennyire igaza volt, mutatja, hogy még Csák Máté se mert arra gondolni, hogy magyar király legyen, pedig ő a Felvidéknek tényleg királya volt. De a dicső Hunyadi János se, pedig akkor gazdátlan volt a trón. Ez volt a fő ok a Ferdinándhoz való ragaszkodásra is, a többiek csak utána következtek.

Tehát azok, akik nem voltak „nemzeti” pártiak, akkor is Ferdinánd-pártiak lettek volna, ha nem várhatták volna Ferdinándtól és a Habsburg világhatalomtól hazánk állandó támogatását a török ellen és végül az egész ország diadalmas felszabadítását és teljes integritásának visszaszerzését (amit másfélszáz száz év múlva valóban meg is kaptak a Habsburg-háztól).

Akkor is Ferdinánd mellett álltak volna, ha nem tudták volna már Mátyás király uralkodásának tanulságaiból (akinek uralkodása két első évtizedében – minden uralkodói rátermettsége ellenére – egymást érték az összeesküvések), hogy egy soraiból származó ember a magyar nemzet körében még akkor se tudja a kellő királyi tekintélyt megszerezni, ha – mint Mátyás király – a nemzet világhírű, legnagyobb emberének fia, ha a leghatalmasabb főúri családból származik és ha uralkodásra termett lángeleme is egy személyben. Akkor is Ferdinánd pártján kellett volna állniuk, ha nem látták volna, hogy a Habsburg-ház világhatalom és még négyszáz év múlva is itt lesz, az ő igényeinek mellőzése tehát évszázados harcok csíráját rejti magában s ennek a nemzetet kitenni még akkor is hazaárulás volna, ha nem lett volna itt a szomszédunkban a török.

Hogy János hívei mindezt nem látták, illetve mindezzel nem törődtek, azért volt, mert megfizetett kortesek voltak, s a maguk érdekeit nézték, nem a nemzetét. Hogy pedig olyan embereket is félre tudtak vezetni, akik nem anyagi okokból cselekedtek és jó hazafiaknak gondolták magukat, annak az volt az oka, hogy a kortesek az „idegenek” elleni izgatással olyan gyűlöletet tudtak kelteni, mely elnyomta a nemzet és haza iránti szeretetet.

Inkább meghalunk vagy a törökhöz szegődünk, mintsem idegent uraljunk, mondták mámorosan a szerencsétlenek, de azzal már nem törődtek, hogy ez mit jelent. Négyszáz év telt el azóta, de a gyűlöletnek akkora az ereje, hogy még Acsády, a tudós történetíró is, négyszáz év távlatában és annyi keserű tanulság hatása alatt is, még mindig nem mint a gyűlölet butító és pusztító elrettentő példáját, hanem mint valami dicsérendő dolgot idézi a gyűlölettől mámoros korlátoltság e szégyenletes szavait. (Hogy igazságtalanok ne legyünk, meg kell jegyeznünk, hogy Acsády egy cseppet se amolyanabb történetíró, mint a többi. Csak véletlen, hogy mindezt most éppen ő vele kapcsolatban kell elmondanunk.)

„Az a másik tábor – folytatja Acsády –, mely idegent akart a trónra emelni..., Zápolya személyes ellenségeiből verődött össze s az első napokban alig öt-hat emberből állt.”

Azt már láttuk, hogy ez a tábor nem idegent akart, mert ez komoly műbe semmiképpen se illő, alantas kortesfogás, hanem a törvényesség alapján állt s így a meghalt király leányágát akarta a trónra. De épp ilyen kortesízű „összeverődésről” és „öt-hat” emberről beszélni is, mert ez az öt-hat ember nem volt más, mint az özvegy királyné, a nádor, a horvát bán, a tábornok, a kir. ítélőmester, az alnádor, a veszprémi és boszniai püspök (ne feledjük, hogy több püspök alig volt, hiszen majdnem minden püspök elpusztult a mohácsi csatában), vagyis majdnem mindenki, mert éppen csak Acsády jegyzi meg, hogy a „tömegek a királyválasztásnál nem számítanak”.

Hogy az első hónapokban az ország Zápolya mellett volt, annak az az oka, hogy Zápolya erdélyi vajda volt és a leggazdagabb főúr, akinek legtöbb fegyverese volt, és mivel nem vett részt a mohácsi csatában, fegyveres hatalma a királyválasztáskor is még megvolt, s így hangosan vagy hallgatólagosan kénytelen volt mindenki vele lenni. Hiszen ugyancsak Acsády írja, hogy „általában minden választást a pénz, az egyéni érdek és az önzés döntött el.” Lett is mindjárt tábora Ferdinánd „sokáig közkatona nélküli 12 tagú vezérkarának”, mihelyt Zápolya – nem bírván sokáig több ezer főnyi seregének további fenntartását – katonáit hazabocsátotta.

Még kevésbé egyeztethető össze a tudományos tárgyilagossággal Acsády azon kijelentése, hogy a „Habsburg-uralkodóház szomszédságával, a császári korona tekintélyével, családi szerződéseivel, rokonsági kapcsolataival, valódi vagy képzelt jogaival és igényeivel már csaknem száz esztendő óta lidércként nehezedett Magyarországra”. Ha e sok mindenből valóban csak a „rokonsági kapcsolatok” lettek volna meg, akkor is csak a legalantasabb kortes szempontok szerint igazodó elfogultság és pártszenvedély nevezheti a nemzetre nehezedő lidércnyomásnak a Habsburg-uralkodóház (a lehető legtermészetesebb, hiszen évszázadok szokásával szentesített és a magyar nemzettől mindig törvényesnek elfogadott és a tényleges királlyá választással szentesített rokonsági) igényét a magyar trónra.

Ha Ferdinánd, aki ráadásul még fiatal, tetterős korban is volt, mint a kihalt magyar Jagelló-ház egyetlen és utolsó sarjának férje, nem tett volna semmi lépést a magyar trón megszerzésére, azt ép elmével nem is lehetett volna megmagyarázni. Amit mindenkinek a világ legtermészetesebb dolgának kellett és kell tartania, ami már addig számtalanszor és újra meg újra meg is történt úgy, hogy ha most elmaradt volna, mindenkit elképesztett volna, az Acsádynak az országra nehezedő lidércnyomása.

Ha azonban azt is látjuk, hogy a Habsburg-uralkodócsalád mellett a rokonságon kívül még a szomszédság, a császári korona tekintélye, családi szerződések, valódi és képzelt igények (az is jellemző, hogy ezek az igények nem valódiak, azt még ő se meri mondani, de hogy valódiak, azt meg nem akarja mondani) és mindezeknek már száz év óta való fennállása is járul, akkor egyenesen arra kell gondolnunk, hogy számolt is a nemzet tönkretevésével az, aki „csak azért is” dacol mindennel, nem bánja, ha török iga, vagy akár azonnali halál lesz is belőle, mert neki a gyűlölet előbbre való, mint a nemzet.

Ha lidércnyomás a nemzetre, ha a fiúágon kihalt uralkodóház leányága igényli a trónt, akkor Európa minden trónja állandó lidércnyomás alatt állt. Hiszen még a spanyol trónra is, ilyen lidércnyomásul, leányágon, Őrült Johanna révén kerültek a Habsburgok. De az Árpádok kihalta óta a magyar trón is mindig ilyen lidércnyomás alatt állt. Hiszen épp olyan réven és címen, tehát épp úgy „lidércnyomással” jutottak oda az Anjouk is, Luxemburgi Zsigmond és a Jagellók is, mint I. Ferdinánd.

A magyarok eleinte Károly Róbert leányági igényeivel is dacoltak és e dac ekkor is hosszú éveken át tartott, de senki se nevezte az ő kitartó trónkövetelését nemzetre nehezedő lidércnyomásnak, pedig az ő vetélytársai nem minden törvényes igény nélküli akarnokok voltak, mint Zápolya János, hanem Cseh Vencel is, Bajor Ottó is éppúgy Árpád-házi leányivadékok, mint maga Nagy Lajos atyja. Ferdinánd neje azonban az egyetlen Jagelló ivadék volt, ellenfelének pedig más jogcíme nem volt a magyar trónra, mint másfélmillió hold földje és a nagyravágyás.

Lidércnyomáson valami károsat, rosszat, kellemetlent, nyomasztót értünk. Honnan tudta valaki előre, hogy Ferdinánd és utódainak uralma Magyarországra ilyen hatással lesz? Igaz, hogy mikor Acsády írt, akkor már lehetett tudni, hogy ilyen lett, de azt, amit a XIX. században már tudtunk, azt nem tudhatták a XVI. század elején és nekünk se szabad ezt odavetítenünk. Ha mégis odavetítjük, akkor vele együtt azt is oda kell vetítenünk, mert ma már ezt is tudjuk, hogy e káros hatás csak a Ferdinánd elleni oktalan gyűlölet következménye volt. Azért történt csak, mert emiatt Ferdinánd utódai Magyarország királyai helyett csak kis, állandóan veszélyeztetett országcsonk királyai lehettek. Sőt ma már még azt is tudjuk, tehát azt is oda kellett volna vetíteni a XVI. századba, hogy a Habsburg-uralomnak hazánkban még így is százszor akkora haszna volt, mint kára, mert még így is ők szerezték vissza hazánk integritását, melyből „a császári korona tekintélye” és ereje nélkül sohase lett volna semmi. Akkor Magyarország nem 1918-ban bomlott volna fel végleg, hanem már a XVI. században. Így azonban még bízhatunk benne, hogy ez az 1918-as felbomlás nem is volt végleges.

Acsády azonban ellentmond önmagának is és ezzel elárulja, hogy tulajdonképpen ő is tudatában van annak, hogy nem igaz ügyet véd. Mikor például említi, hogy János szerette volna megnyerni Mária királyné kezét, azt írja, hogy „itthon ezt szintén igen sokan óhajtották”, „mert megadta volna trónjának a tekintélyt és a legitimitás külső zománcát”.

Ezzel tehát világosan elismeri, hogy János király trónigényéből hiányzott a törvényesség (legitimitás) zománca, vagyis magyarul kifejezve, János király törvénytelen trónkövetelő volt. Nem volt joga ahhoz, hogy a magyar trónra törjön, Ferdinándnak viszont volt. De ha ezt Acsády is jól tudja, miért tesz úgy, mintha nem tudná, s miért beszél arról, mintha pártja csak azért ragaszkodott volna Ferdinándhoz, mert az ellenpárt „feltétlenül idegent akart”, ahelyett, hogy azt mondaná, hogy az feltétlenül törvényes, legitim királyt akar? Mert akkor elárulná, hogy nem igaz ügyet pártol.

Azt is írja Acsády, hogy Jánost már híveinek tokaji gyűlése királlyá akarta választani, de János nem engedte, mert „szigorúan a törvényesség alapján állt”. De hogy lehet ezen állítását összeegyeztetni azzal a másik állításával, hogy trónjának csak Mária királynő keze adta volna meg „a legitimitás (törvényesség) külső zománcát”. Vagy talán van belső zománc is, s ez Zápolyában megvolt és van belső törvényesség és külső törvényesség, s az első megvolt Zápolya Jánosban csak a külső hiányzott?

Aztán azt a királyválasztó gyűlést, mely Zápolyát a trónra emelte, nem a nádor hívta össze, mint a törvény világosan előírja, hanem Zápolya hívei, tehát a magyar törvények szerint zuggyűlés volt, s nem törvényes országgyűlés. S mégis úgy hívták össze, hogy jószágvesztéssel bűnhődik, aki meg nem jelenik. Ezt is tudja Acsády, meg is említi, de azért mégis megállapítja, hogy Zápolya „szigorúan a törvényesség alapján állt”. Így lehet beszélniük gyerekeknek, korteseknek, vagy pártszenvedélytől fűtött agitátoroknak, de nem komoly történetíróknak.

Asztalos Miklós nemcsak ilyen elejtett és máshol a saját kijelentéseivel is megcáfolt megjegyzésekkel igyekszik Zápolya mellett hangulatot csinálni, mint Acsády, hanem kifejezetten is, mégpedig azzal a módszerrel, hogy magát Zápolya személyét elejti, nem védi, belátva, hogy ma már ez teljesen elveszett ügy, hanem pártját, a nemzeti királyság eszméjét tartja helyesnek és dicsérendőnek. De ezt is csak olyan alantas eszközökkel tudja megtenni, melyeket Acsády használt.

Mosolyt kelt például, mikor azt írja, hogy Várday „a habozó Szapolyait mindenképp rábeszélte a trón elfoglalására”. Mert igaz ugyan, hogy János, mikor már bizonyos volt, hogy királlyá választják, illetve mikor már megválasztották, akkor szabadkozott és híveinek érvelni kellett, hogy a trónt elfoglalja, de az is igaz, hogy már a bölcsőtől kezdve egész élete célja tisztán a magyar korona elnyerése utáni törekvésben állott.

Azok után, amiket Zápolya a trón eléréséért tett, ez a szabadkozás nevetséges s annyira nem őszinte, hogy Zápolya jellemének inkább kárára, mint javára válik. Az a történetíró, aki Zápolya javára akarja hangolni az olvasót, az ezen a jelentéktelen és éppen nem épületes epizódon átsiklik, aki megemlíti, az akaratlanul is Zápolya álnokságára vagy férfiatlanságára hoz fel adatot. De abban a reményben felhozni, hogy az olvasó Zápolya javára írja, az már sok a jóból. Ez annak a feltételezése, hogy az olvasó a kor történetében teljesen járatlan.

Ferdinándot megválasztása előtt „pártkirálynak” nevezi Asztalos, megfeledkezve arról, hogy ezzel csak azt bizonyítja, hogy ő a párttörténetíró. Ferdinánd felesége, Anna révén olyan törvényes trónkövetelő volt, akiben a legtermészetesebb dolog volt, hogy igényt tartson a trónra, s akinek igényét évszázadok jogszokása szentesítette. Ellenben Zápolyának semmi néven nevezhető igénye nem volt, s hogy esetleg megválasztása mégse lesz lehetetlen, arra az egész magyar történelemben csak egyetlen egy kivételre, Hunyadi Mátyás megválasztására gondolva számíthatott. De erre is csak akkor, ha készakarva elfeledkezett arról, hogy Mátyással csak azért tettek kivételt, mert atyja az egész kereszténység csodált hőse volt, hogy bátyja kivégeztetését a magyar közvélemény törvénytelennek és igazságtalannak tartotta, és ezt az igazságtalanságot az egyetlen még élő Hunyadi-sarj felmagasztalásával akarta helyrehozni; végül, mert olyan egyén, akinek vérségi alapon joga lett volna a magyar trónra, akkor nem egy volt, hanem több, mindnek rokonsága távolabbi volt és igénye érvényesítéséhez egyiknek se volt ereje.

Egész más volt a helyzet most. Zápolyának vagy családjának a legkisebb dicsőség se övezte a fejét, sőt az a szégyen nyomta, hogy részt sem vett abban a csatában, melyben a király és a nemzet legjobbjai hősi halált haltak, ép seregével a csata után sem tette a legkisebb kísérletet sem, hogy legalább valamit segítsen és ezáltal dicsőséget arasson, viszont legitim jogokkal bíró ellenfele csak egy volt, s az a meghalt király egyetlen testvérének férje volt, s aki igénye érvényesítésére elegendő anyagi erőkkel rendelkezett, hiszen testvére a világ ura volt.

János volt a pártkirály, nem Ferdinánd, mert őt pártja, melyet egyedül nagy vagyona szerzett neki, mindezek ellenére meg is választotta, de akit pártja azonnal el is hagyott, mihelyt Ferdinánd fel tudott készülni és Zápolya erejével szemben hasonló erőt tudott szembeállítani.

Azt írja továbbá Asztalos, hogy Ferdinánd sikere érdekében „nem riadt vissza a pénz- és birtokadományozásoktól”, majd újra Ferdinándnak „adományokkal, vagyis ígéretekkel lekötelezett híveiről” beszél. Viszont János hívei elé sohase teszi ezeket a nem éppen megtisztelő jelzőket, pedig ő maga is kénytelen megírni, hogy Jánosnak „első dolga volt, hogy azokat a főúri híveit, akik nem voltak családi befolyása alatt, tisztségek adományozása révén lekötelezze”.

De ezt szerinte János csak akkor tette, mikor már megválasztották és megkoronázták. De hiszen ez természetes is, mert aki még nem király, az nem nevezheti ki Perényi Pétert erdélyi vajdává vagy Török Bálintot temesi ispánná. De érdekes, hogy Ferdinánd meg viszont a „hazafias” történetírás szerint mégis már akkor tett „birtokadományozásokat”, mikor még király se volt, sőt állítólag még hívei se voltak, így szerezte a híveit. Ha Asztalos Zápolyáról írná ugyanezt, az nem lenne sajátságos, mert Zápolya itthon volt, még kezében volt az ország, volt másfélmillió hold földje, számtalan uradalma, vára. Ezeket elajándékozhatta és el is ajándékozta, mert hiszen pár évi „uralkodás” után már nemcsak az összes kincstári birtok volt elidegenítve, hanem még családi javainak nagy része is.

Ellenben Ferdinándnak nem volt egy hold magánvagyona se hazánkban megválasztása előtt. A kincstári javakat se adományozhatta el, mert hiszen be sem jöhetett az akkor még János kezében lévő országba; pénzt se adhatott föld helyett, hiszen állandó betegsége volt a pénzhiány – mint a kor legnagyobb osztrák ismerője írja.

Ferdinánd tehát csak egyet tehetett: ígérhetett, s mivel azok, akik hívei voltak, egyelőre gyakorlatilag száműzve voltak az országból, mert ha hazamennek, János kezébe kerülnek s emiatt egyelőre birtokaik is elvesztek, mert mint hűtlenekéit, ezeket is elajándékozta János a maga híveinek, Ferdinánd igazán nem adhatott a maga híveinek mást, mint ígéretet, mint reményt, ha győz.

Jellemző, hogy még így is mindenki otthagyta Jánost és a vele járó valóságot a Ferdinánddal járó reményekért és ígéretekért. Ilyen tekintélye volt Ferdinándnak akkor, mikor még semmije sem volt az országban, s ennyire nem bízott senki Jánosban már akkor se, mikor még az egész ország az övé volt. S Asztalos mégis Ferdinándot nevezi „pártkirálynak”.

Asztalos azonban még maga a megtestesült tárgyilagosság ahhoz képest, amit Baráthosi Balogh Benedek, Gelsei Bíró Zoltán vagy a Tolnai Világtörténelme ír Ferdinánd és egyedül csak Ferdinánd szemérmetlen vesztegetéseiről. De őket nem tisztelhetjük meg azzal, hogy cáfolgatásukba bocsátkozzunk, még akkor se, ha középiskolai történettanárok használják őket forrásművekül. Olyan műben azonban, mely komoly tudományos tekintélyre tart számot, még az Asztalos-féle irányzatosság is szégyenletes és tűrhetetlen.

De Asztalos még eddig ismertetett irányzatosságain is túltesz, mikor Ferdinándnak a magyar trón elnyerésére irányzott lépéseit „ország- és nemzetbomlasztó törekvésnek” nevezi.

Mi címen tört Zápolya János a magyar trónra? Más jogcímet semmiképpen se találhatunk, mint a nagyravágyást, s ráadásul még tehetség és rátermettség nélkül. S mi címen tört ugyanerre Ferdinánd? Azon a címen, melyen Mátyást kivéve minden magyar király odajutott: a vérség címén.

Ha Ferdinánd nem tett volna lépéseket a magyar korona után, azt mindenki pulyaságnak tekintette volna, sőt az elmebetegséggel határosnak, de ha Zápolya nem tett volna ez irányban lépéseket, azt mindenki természetesnek tartotta volna, sőt önzetlennek és nemes lelkűnek.

Igen ám, felelhetik erre, de Zápolya már koronás király volt, mikor Ferdinánd megválasztatta magát. Ezért nevezi eljárását Asztalos „ország- és nemzetrablónak”. Igen, feleljük, de Zápolyát csak egy olyan gyülekezet választotta meg, melyet ő maga hívott össze, olyan városban, melyet ő tartott megszállva s akkor, mikor tudta, hogy olyan vetélytársa van, aki az ő esetleges megválasztásával nem tartja elintézettnek a dolgot, s akinek rokonsága révén olyan erő és eszközök állnak rendelkezésére, hogy még századok múlva is folytatni tudja küzdelmét. Viszont először csak azért késett el János mögött, mert János itthon volt, ő pedig távol és a volt király halála olyan váratlanul jött, hogy idő kellett, míg a küzdelemre felkészülhetett, míg Zápolya a mohácsi csatára gyűjtött, de onnan elkésett seregével készen várta a török helyett a koronáért való küzdelmet.

Ki folytatott hát ország- és nemzetbomlasztó küzdelmet: a kihalt uralkodóház utolsó sarjának férje-e, vagy egy egyszerű magyar főúr, aki gazdag volt ugyan, de mindennek való volt, csak uralkodónak nem?

„Zápolya tehetetlensége az oka annak – írja Asztalos –, hogy egyes történetírók előtt az idegen befolyás ellen küzdő nemzeti párt tűnik fel vétkesebbnek az ország és a nemzet szétszakításában. Ez a vélemény teljesen indokolatlan, mert egy, az ország egységét megőrizni tudó nemzeti király, egy Hunyadi Mátyás-szerű egyéniség egészen más irányt szabott volna a nemzet történetének. De a nemzeti király erénytelensége diszkreditálta [lejáratta] a nemzeti párt következetes politikáját. A Jagellóknál semmivel se különb nemzeti király megválasztása súlyos hiba volt és felért a király halálának jelentőségével. A nemzeti pártot tehát csak a személy szerencsétlen megválasztásáért lehetne hibáztatni, ha viszont abban szabad keze lett volna.”

E legutóbbi megjegyzésével Asztalos is elismeri, hogy Zápolya nem azért lett király, mert a nemzet, vagy akár a nemzeti párt önként megválasztotta, hanem nagy vagyona és a vele járó hatalom miatt, s mert a választáskor az egész ország kezében lévén, nem lehetett mást választani, csak őt. De ha így áll a dolog, miért állítja be ő is, meg más történetíróink is úgy a dolgot, mintha az ország önként, sőt nagy lelkesedéssel választotta volna meg Jánost, s miért bélyegzi Ferdinánd János elleni működését ország- és nemzetbomlasztónak?

Tehát Asztalos, hogy az eszmét, melynek alapján megválasztották, megmentse, magát Jánost már elítéli, s megállapítja, hogy diszkreditálta az eszmét s követői csak annyiban bűnösek, hogy miért éppen őt választották az eszme képviseletére, de ez se bűnük, mert hiszen nem tőlük függött a személy megválasztása. (Szép kis „szabad” királyválasztás. Pedig hát éppen a „szabadság” volt az eszme lényege. De mit ér az olyan eszme, melynek már a kiindulópontja, lényege is hamis?)

De az 1897-ben, tehát Asztalosnál 37 évvel régebben író Acsády még nem választja el az eszmét Zápolya személyétől, s azt írja, hogy „habár halántékát nem díszíti a siker és a győzelem babérja, a nemzeti vérből származó utolsó magyar király mindenesetre nemesen, méltóságosan képviselte az állami önállóság és függetlenség nagy eszményeit, melyek vele együtt koporsóba tétettek”. Az ember esze megáll. Zápolya a török szultán szolgája és kézcsókolója a magyar nemzeti önállóságot képviselte, s tette ezt „nemesen és méltóságosan”! Nem csoda, hogy ezzel a felfogással Asztalos is szakított.

De hagyjuk Zápolyát, s nézzük csak az eszmét, a nemzeti királyság eszméjét. Ezt Asztalos „az idegen befolyás ellen küzdőnek” nevezi. De milyen alapon? Hát csak az osztrák befolyás idegen befolyás, a török nem az? S melyik volt nagyobb s szégyenletesebb? Török vagy az osztrák? Fizettünk-e mi valaha szolgaságunk bizonyítékaként adót az osztrák vagy a német császárnak? De a töröknek fizettünk. Zápolya János burkoltan, ajándék alakjában, utódai: Bocskaiék, Bethlenék, Rákócziék nyíltan és átadása közben követeik a szultán köntöse szegélyét és a földet csókolták.

Merészelték-e nyílt országgyűlésen a szultánt, vagy akárcsak a törököket ócsárolni, vagy csak bírálni is Zápolya utódai, az erdélyi fejedelmek? Mi a Habsburgi Magyarország országgyűlésein a németet merészeltük. Ferdinánd trónra lépésétől Bocskai fellépéséig több mint félszáz magyar országgyűlést tartottak a Habsburgok, s ott megjelenő őseink olyan szabadok voltak és olyan nagy urak, hogy egyikről (például az 1545-ösről) a leghatalmasabb német császár, V. Károly követe, a belga Veltvick ezt írja császári urának: „Életemben sohasem hallottam féktelenebb szitkokat, mint ez országgyűlésen felséged és a római király (Ferdinánd) ellen... Némelyek még arról is beszéltek, hogy le kell ölni a németeket és cseheket, kik Nagyszombatban vannak (itt tartották ezt az országgyűlést). A többit, amit még hallanom kellett, nem merem levélre bízni.”

Az ilyen jelentések valószínűleg nem nagyon járultak hozzá, hogy a császár bennünket megszeressen, de annyit kétségtelenül bizonyít, hogy szabadok, függetlenek, sőt túlságosan is nagyurak voltunk. De ezen az országgyűlésen nem a szabad királyválasztók, hanem a „nemzeti” királyság hívei vettek részt.

Igaz, hogy hadügyeinkben, pénzügyeinkben, külügyeinkben idegenek is rendelkeztek itt velünk a Habsburgok uralma alatt, de csak azért, mert ez ügyeink költségeit nagyrészt ők viselték, s a török alól az ő pénzük és vérük segített bennünket felszabadulni és ezeréves hazánk eredeti határait visszaszerezni. De mit kaptunk a töröktől ellensúlyozásul azért, mert rendelkezett velünk?

Igaz, hogy részt vettünk a német császár külföldi hadjárataiban is, de csak azért és akkor, mert és mikor és amilyen mérvben ezt országgyűléseinken megszavaztuk s viszonzásul a császári sereg is rendelkezésünkre állott, mikor hazánk volt veszélyben, vagy mikor – mint láttuk – annak területét kellett visszaszerezni. De mit szerzett vissza a török Magyarország elveszett integritásából nem a saját maga, hanem a mi részünkre, s vajon megkérdezte-e előbb, hogy beleegyezünk-e, mikor az erdélyi fejedelmeket kirendelte, hogy hol a moldvai, hol a havasalföldi vajda ellen hadat vezessenek, vagy mikor Thökölynek, Apafinak megparancsolta, hogy a Bécs ellen vonuló szultán hadaihoz csatlakozzék?

Hiszen Bethlennek, Rákóczi Györgynek még arra is meg kellett szereznie a szultán előzetes engedélyét, hogy a Habsburgokat megtámadhassák, s mikor ezt Rákóczi György engedély nélkül merte megtenni, visszaparancsolta. S aztán most Asztalos Miklós komoly arccal meséket mond nekünk a nemzeti párt „idegen befolyás” elleni küzdelméről. Milyen naivság!

Aztán külön ki kell emelnem azt is, mire már nemegyszer rámutattam, hogy azoknak a magyaroknak, akik Jánossal szemben Ferdinándot támogatták, eszük ágában sem volt, hogy Ferdinándban nem nemzeti királyt támogatnak. Ki gondolt akkor arra, hogy az fog bekövetkezni, ami bekövetkezett?

Ha nem lett volna „nemzeti párt”, ha az egész ország királya lehetett volna Ferdinánd, éppen olyan magyar és nemzeti király lett volna ő is, mint amilyen a szintén idegen és szintén idegenből idehívott Károly Róbert és dicső fia Nagy Lajos. Ők egyébként szintén Habsburgok voltak (leányágon, de Mária Terézia óta, a mi Habsburgjaink is csak leányágon azok).

Hogy Ferdinánd és utódai (minden számítás ellenére) mégse lehettek nemzeti királyok, annak egyedül a mi „nemzeti pártunk” volt az oka, mert miattuk lettek Ferdinánd utódai Magyarországból csak egy keskeny sávnak királyai, mely természetesen nem volt és nem is lehetett elég arra, hogy magyarrá tehesse őket és birodalmuk súlypontjául szolgáljon.

Ha erre azt mondják: Miért nem lettek magyarrá legalább akkor, mikor a török kiűzése után már az egész Magyarország királyai voltak, azt feleljük, hogy a török kiűzése utáni Magyarország egész volt ugyan, de néptelen. Csak a föld volt egész, de nem a nép. És hogy a föld egész lett, azt is a Habsburgok többi országainak köszönhettük. Világos tehát, hogy ezeket az országokat és népeket nem lökhették azonnal e nagy teljesítményük után háttérbe, még akkor se, ha ők maguk a legtüzesebb magyarok lettek volna. Annál kevésbé, mert hiszen az erőt és hatalmat jó ideig még mindig ezektől az országoktól és népektől kapták, nem az elvérzett, kipusztult és elszegényedett magyarságtól. Annak a Magyarországnak a királyai, melyet osztrák pénzzel és fegyverrel foglaltak vissza, utána nem lehettek rögtön Ausztria ellenfelei.

Aztán mitől lehettek volna egyszerre olyan tüzes magyarok? A fejlődéshez idő kell, a történelemben nincs ugrás, mindig meg kell várni, míg az események megérnek. Hogy Magyarország ereje és befolyása a Habsburg-birodalom keretében a többi országhoz viszonyítva mindig nagyobb lett, az kétségtelen. Ezt a folyamatot megkönnyítette s siettette az is, hogy a Habsburgok egymás után vesztették el tartományaikat (Belgium, Lombardia, Velence, Német császári korona). 1867-ben már jogilag egyenlők lettünk a kívülünk a monarchiát alkotó többi ország együttesével, noha számbelileg, s különösen gazdasági erőben még mindig jóval többet jelentettek, mint mi, s a közös költségekhez még ezután is kétszer annyit fizettek.

Ha még mindig meglenne a Habsburg-monarchia, már mi lennénk benne a vezető állam, s ha lenne benne elnyomás, abban már nem mi lennénk a szenvedő fél. De a magyar „nemzeti pártnak” közmondásos bölcsessége gondoskodott róla, hogy ez be ne következhessék. Segített még az egészet még idejében szétrobbantani.

A XVI. században ez a „nemzeti párt” volt az oka, hogy Ferdinándból nemzeti király helyett csak idegen király lehetett, s ez volt az oka annak is (nagyban hozzájárult ehhez azzal is, hogy nem akadályozta meg, pedig meg tudta volna akadályozni), hogy ez a birodalom felbomlott arra, mire megszűnt volna a magyar alsóbbrendűség ideje s mire a Habsburg-monarchia annyira magyar lett volna, mint amennyire azelőtt – a gazdasági erők befolyása alatt – német lett, noha Ferdinánd, mikor Ausztriába jött, nem német volt, hanem spanyol, illetve németalföldi.

„Szapolyai, akinek fejét a szent korona övezte, és akit a nagy elődök súlyos öröksége nyomott, nem tehetett mást, mint ezt az elkeseredett lépést (a törökökkel való szövetkezést), ha valaha vissza akart jutni arra a trónra, melyre visszatérnie kötelessége volt, és ha valaha meg akarta menteni az országot a Habsburg befolyástól, mely ellen egész életén át küzdött. A veszélyes nyugati szomszéd ellen a Balkánra és az északkeleti területekre való támaszkodás a magyar diplomáciának évszázados hagyománya volt. Szapolyai már a Habsburg-veszélyt látta nagyobbnak, mint elődei Zsigmondtól kezdve a török veszedelem ellen még nyugatra támaszkodtak. Szapolyai csak visszatért a Zsigmond előtti politikai koncepcióhoz” – írja Asztalos.

„Meg akarta menteni az országot a Habsburg befolyástól...”? Különös. Hiszen a nagyváradi békében ő maga adta át az országot ugyanezeknek a Habsburgoknak, mikor esküvel kötelezte magát (de az csak nem mentség, hogy ugyanezen esküjét megszegte?), hogy az ő halála után még akkor is Ferdinándé lesz egész Magyarország, ha neki közben fiú utóda lenne s ő, a szabad királyválasztás eszméjének képviselője, mintegy megparancsolja nemzetének, hogy Ferdinánd halála után is az ő utódait „tartozik megválasztani”, sőt ha ezek is kihalnak, akkor még a spanyol V. Károly utódait is.

Tehát a magyar nemességnek szabad királyválasztói joga csak akkor lesz, ha a Habsburgoknak semmi néven nevezendő írmagja már nem lesz található. S aki ezt aláírta, annak egyetlen érdeméül azt tulajdonítja a magyar történetírás – mert hangsúlyozom, hogy itt nemcsak Asztalos Miklósról van szó, sőt nem is ő tartozik ezen irányzat túlzóbb képviselői közé –, hogy az országot meg akarta menteni a Habsburg befolyástól. S ezek után még azt mondjuk, hogy a magyar történelem elfogulatlanul és tárgyilagosan van megírva?

Nemcsak az országot, hanem még saját magát se mentette meg János a Habsburg befolyástól, hiszen még saját magát is a Habsburg családba akarta bekebelezni. Hiszen szíve minden vágya az volt, hogy Mária királynét feleségül véve a Habsburg családba bejuthasson, hogy rokonuk lehessen. Ez ugyan nem sikerült neki, de igazán nem rajta múlott. Lehetett volna tehát egyáltalán olyan állítást tenni, mely annyira nem igaz, melynek annyira éppen az ellenkezője igaz, mint azt, hogy ő hazánkat a Habsburg befolyástól akarta megmenteni?

Az is érdekes, hogy Asztalos szerint Zápolya azért volt kénytelen a törökkel szövetkezni, mert „a magyar trónra visszatérnie kötelessége volt”, mert „nagy elődök súlyos öröksége nyomta”. Nem, kérem. A hazáért nem annyira ambíciókat kell táplálni, mint inkább áldozatokat hozni. Ő úgy szolgálta volna legjobban hazáját, ha nem tartotta volna magát azonosnak Hunyadi Mátyással és nem nyújtotta volna ki kezét a korona után, s ha már hibázott és kinyújtotta, legalább utólag be kellett volna látnia hibáját és visszalépnie.

Még annak se kötelessége visszatérnie a trónra, akit jog szerint megillet, mert elődei is ott ültek. De Jánost igazán nem nyomta „nagy elődök súlyos öröksége”. Neki csak Kis Károly, Cseh Vencel, Bajor Ottó vagy – ha ő se származott volna Árpád véréből – Salamon lett volna az előde, de ezek nem voltak „nagyok”. Nekik is fejüket övezte a szent korona, mégse tértek vissza a trónra és – sajátságos – ők nem is tartották ezt annyira kötelességüknek, pedig ők mindnyájan Árpád véréből származtak, ki férfiágon, ki leányágon. Arról, aki férfiági ivadéka volt Árpádnak, azt tartja a legenda, hogy nagy bűneiért engesztelésül remeteként fejezte be életét, mert a magyar nép felfogása így tartotta stílszerűnek. Pedig neki is a szent korona övezte a fejét, s ráadásul még Árpád ivadéka is volt.

A magyar népnek tehát egészen más a felfogása a szent koronát viselőknek a szent korona iránti kötelességeiről, mint Zápolyának és Asztalosnak. Asztalos azt tartja, hogy Zápolyának, ha már egyszer övezte a fejét a szent korona, kötelessége volt még az ördöggel is szövetkezni, tehát akár évtizedeken át is véres polgárháborúkat szítani, hogy azt a szent koronát, mely már érintette a fejét, oda újra visszatehesse.

Szerintünk ez Zápolya legnagyobb bűne volt, nem pedig kötelessége. Ha nem így van, miért ítélik el Asztalosék is Pétert, aki a német császár segítségével „tartotta kötelességének” visszaszerezni azt a magyar koronát, mely már a fejét érintette, sőt miért ítélik el ugyanezért még Salamont is? Talán csak nem azért lett Zápolya bűnéből erény, mert ő nem a keresztény, hanem a török császár segítségével akarta ezt a koronát újra a fejére tenni?

A történelem folyamán úgyszólván minden bajunkat az okozta, hogy fiaink és nagyjaink mindent tudtak tenni a hazájukért, csak hallgatni, visszavonulni, csöndben lenni, lemondani nem tudtak érte soha. De hogy is tehették volna ezt, mikor sohase tanította őket rá senki, sőt mindig csak az ellenkezőnek a hangsúlyozását és dicsőítését tapasztalták, s mikor lám, még Zápolyának is, akiről megállapítják, hogy nemzeti királyság eszményét „diszkreditálta”, egyenesen kötelességévé teszi a hazafias magyar történetírás, hogy a koronához, mely pedig annyira nem illett a fejére, utolsó leheletéig ragaszkodjék, s hazáját ettől kezdve csak mint király legyen hajlandó szolgálni.

Pedig addig nem lesz belőlünk semmi, míg kicsinyeink és nagyjaink egyaránt meg nem tanulják a hazát alázattal s így önzetlenül, tehát korona nélkül szolgálni. Ezt azonban csak a Krisztus iskolájában lehetne megtanulni, de semmiképpen se „hazafias” magyar történelemkönyvek olvasásából, vagy általában az egyébként mindig „hazafias” magyar irodalomból.

Magyarországnak is ellensége volt-e a török,
vagy csak a Habsburgoknak?

Újabban igen felkapott, divatos felfogásmódnak ad hangot Asztalos a következőkben:

„Szapolyait a török szövetség megkötéséért a történetírók majdnem egyhangúlag elítélik (ez már az új idők jele, jegyzem meg én). Sajnos ma már nem tudjuk, hogy ennél a cselekedeténél nem vezette-e az a fölismerés, hogy a töröknek nem Magyarország, hanem a Habsburgok az ellenségei, s hogy ezzel a szövetséggel a közös ellenség gyöngítésén kívül Magyarországot is mentesítheti az oktalan támadásoktól.

Szapolyait azért ítélik el, mert a nyugatot elárulva békét, sőt szövetséget kötött a kereszténység ellenségével épp úgy, mint Velence és a francia király is tette. Elfelejtik azonban, hogy a nyugat teljesen kiszolgáltatta az országot a töröknek, sőt a Habsburg-ellenkirálysággal egyenesen bevonta azt a török támadások középpontjába... A veszélyes nyugati szomszéd ellen a Balkánra és az északkeleti területekre való támaszkodás a magyar diplomáciának évszázados hagyománya volt. Szapolyai már a Habsburg-veszélyt látta nagyobbnak, míg elődei Zsigmondtól kezdve a török veszedelem ellen még a nyugatra támaszkodtak. Szapolyai csak visszatért a Zsigmond előtti külpolitikai koncepcióhoz.”

Tehát „a töröknek nem Magyarország, hanem a Habsburgok az ellenségei.” Nagyon különös megállapítás. Eddig ugyanis úgy tudtuk, sőt legfőbb nemzeti büszkeségünk az volt, hogy mi voltunk a kereszténység keleti védőbástyája. Ez pedig magyarul semmi mást nem jelent, minthogy mi voltunk a török fő ellensége. Most Asztalos megállapítja, hogy ez a dicsőség nem minket illet, hanem a Habsburgokat.

Eddig azzal vigasztaltuk magunkat, hogy igaz, számban, erőben, vagyonban, kultúrában igen megfogyatkoztunk ugyan, de ez azért történt, mert közben legalább megvédtük a nálunk sokkal szerencsésebb nyugatiak életét, vagyonát és keresztényi kultúráját. Ha azonban ez nem igaz, mert ezt nem mi védtük meg, hanem csak a Habsburgok, akkor tulajdonképpen miért fogytunk meg mégis mi, miért szegényedtünk el és kultúrában miért maradtunk el a nyugat mögött? Se haszon hát, se becsület?

Ha pedig Asztalosék minderre azt válaszolják, hogy igen, védtük a nyugati kultúrát és ellensége voltunk a töröknek, de csak azért, mert nem követtük Zápolya és vele a nemzeti párt okos politikáját, pedig ha azt követtük volna, most sokkal előbbre lennénk, ezt feleljük:

Ez a védelem nemcsak a nyugati kultúra védelme volt, hanem a kereszténységé is, s azt, hogy a kereszténységet kár volt védeni, csak az mondhatja, aki nem keresztény, nem is akar az lenni, sőt még azt is sajnálja, hogy legalább az őseink egy ideig azok voltak.

Jellemző ez a felfogás protestánsainkra. S mégis hogy megsértődnek, ha valaki nem tartja őket legalább akkora keresztényeknek, mint a katolikusokat. Pedig az ő íróik nemcsak Szapolya-pártiak, hanem Szent Istvánnal szemben is ma már egész nyíltan Koppány pártján állnak, s határozottan nemzeti veszteségnek tartják, hogy nem Koppány győzött. Magam se értem, még ma se, hogy is győzhették le a Wenzellin-féle őssvábok (akiknek tudvalevőleg még a fejük lágya is csak húszéves korukban szokott benőni) a Koppány-féle ősmagyarokat?

Újabban egyenesen divat Szent Istvánnal szemben ellenségesen viseltetni azért, mert állítólag erőszakkal tett bennünket keresztényekké. Mintha bizony olyan orvos iránt, aki erőszakkal operálja meg betegét, és ez az erőszakos operáció sikerül, nem viseltetnék hálával minden ember, aki az egészségét kincsnek tartja. Szent István operációja is sikerült, a kereszténység állítólag protestánsainknak is érték, sőt Szent István sikeres operációja valóban nem is volt annyira erőszakos, mint azok, akiknek annyira fáj az, hogy keresztények lettünk, gondolják. Fegyvert se Szent István ragadott Koppány ellen, hanem megfordítva történt, s bizonyára nem a lázadót leverő uralkodó a bűnös, hanem az a lázadó, aki fegyvert fogott ellene. Szent Istvánnak itt csak az a bűne, hogy nem volt anyámasszony katonája, hanem megállta a helyét, s nemcsak mint király, hanem mint harcos és mint vezér is különb volt, mint Koppány.

Ugyanezek az írók azokat az ősi pogány mondákat és népszokásokat is, melyeket a minket megtérítő „idegen” papok kiirtottak, jobban sajnálják, mint amennyire a meghonosodott kereszténységnek örülnek. Ugyanaz az eset, mint ha egy lány az orvosát, aki a tífuszból kigyógyította, köszönet helyett szidja, s gyűlöli, mert azt nem tudta megakadályozni, hogy gyönyörű szép haja ki ne hulljon. A térítő papok „idegen” voltát is oly undorral hangsúlyozzák ezek az új pogányok, mintha csak magát a kereszténységet utálnák. Ők – úgy látszik – az akkor még pogány magyarokat is csak magyar papoktól hagyták volna megtéríteni, s ez azt jelenti, hogy akkor sohase térhettek volna meg, azzal nem törődnek.

De hát hagyjuk mindezt és helyezkedjünk arra az álláspontra, hogy nem vagyunk keresztények, illetve nem vagyunk annyira azok, hogy Krisztus ügyét előbbre valónak tartanánk, mint nemzetünk földi boldogulását, sőt akár csak népszokásaink vagy meséink fennmaradását. Nézzük most ilyen alapon állva a magyar-török kérdést és a Habsburgokat:

Ilyen álláspontra helyezkedve se mondhatjuk, hogy nekünk, hogy nemzetünk életét és értékeit mentsük, épp olyan jogunk volt a törökkel szövetségben harcolni a német ellen, mint a némettel szövetségben a török ellen. A „németen” ugyanis itt a magyar a Habsburgokat érti, azok pedig nekünk négyszáz éven át koronás királyaink voltak, akiknek mi minden koronázáson, minden országgyűlésünkön és minden magyar tisztség elfogadásakor hűséget esküdtünk. Ha tehát mi megköveteljük tőlük, hogy tartsák meg a koronázáskor letett esküjüket (pedig mennyire megköveteltük és megköveteljük tőlük!), akkor nekünk is meg kellett volna tartanunk nekik tett alattvalói eskünket. Habsburg királyainkat tehát semmiképpen se tekinthettük ellenségeinknek, s ha sokszor mégis ellenségként kezeltük őket, becstelenség (esküszegés) volt részünkről s így egyáltalán nem hoztunk vele becsületet magunkra.

Nézzük meg a külföldi világtörténelmi műveket. Majdnem mindegyik Habsburg-ellenes, mert katolikusellenes. De a mi Mária Terézia előtti „Vitam et sanguinem!” jelenetünk [Életünket és vérünket!] mindegyikben, legyen az akár a katolikusnak született, de az Egyházzal szakított Lamartine, akár a jóindulatú, de már csak olvasóközönsége kedvéért is elfogult protestáns Schiller, akár a katolikusgyűlölő, gőgős protestáns Carlyle, akár a szintén protestáns Makaulay, mind a legnagyobb tisztelettel, felemelően, sőt meghatódottan van megírva. Ellenben Rákóczi Györgyöt, a királya ellen fellázadó magyar protestáns „szabadsághőst” még a protestáns Schiller is megvetően „Barbarenkönig”-nek [barbár királynak] nevezi. A hűségünk még a Habsburg-ellenes külföldnek is tetszett, sőt imponált, de a rebellióink nem. Illetve imponáltak ezek is azóta, mióta Európa közszelleme már nemcsak nem katolikus, hanem nem is keresztény, de a törökkel szövetségben vívott „szabadságharcaink” még ennek a közszellemnek se imponáltak soha. Ezekre a külföldnek még ma is csak a megvetés a szava.

De mielőtt még e kérdés megtárgyalásába bocsátkoznánk, ki kell emelnünk azt is, hogy a német és török, mint két ellenség közti politikai választásról és a kettőjük közt való taktikázásról csak később beszélhetünk, de nem Zápolya és a kettős királyválasztás korában. Rámutattunk már, hogy akkor, mikor Ferdinánd a mohácsi vész után Zápolyával szemben a magyar trónra pályázott, nem egy Magyarországnál sokkal hatalmasabb ország tehetséges és nagyravágyó uralkodója volt, akiben a trónigény csak egy új országnak már meglevő országaihoz való erőszakos hozzácsatolása, tehát valójában meghódítása leplezésére szolgált, aki a mi számunkra tehát valóban a „veszélyes nyugati szomszéd” volt, hanem személyében a meghalt király egyetlen testvérének férje jelentette be igényét a magyar koronára. Tehát semmi más nem történt, mint ami évszázadokon át mindig történt és mindig magától értetődő volt a magyar nemzet történetében.

De Ferdinánd egyébként is csak egy egyszerű és meglehetősen szegény osztrák főherceg volt akkor még, mikor a magyar trón megürült. A cseh trón is csak a magyarral egyidejűleg ürült meg számára, hiszen azt is II. Lajos, a mi királyunk töltötte be addig. Tehát Ferdinánd, a cseh király miért jelentett volna veszélyt számunkra? Hiszen II. Lajos is cseh király is volt a magyar mellett, sőt már apja, II. Ulászló is. Azt pedig sem ő, sem senki más nem is sejthette akkor még, hogy bátyja, a császár, le fog majd mondani a császárságról és hogy nem fia, Fülöp, hanem öccse, Ferdinánd javára fog lemondani. De azt is láttuk már, hogy ha Ferdinánd már akkor is császár és a Habsburg-ház feje lett volna, mikor a magyar koronára pályázott, akkor se lehetett volna a dolgot úgy felfogni, mintha Magyarországnak a németektől való meghódítására jött volna.

Láttuk már, hogy Magyarország ehhez akkor még túl nagy és túl erős. A német császár pedig, aki nem Németországgal rendelkezett, hanem belőle csak azokkal a kis részekkel, melyek örökölt tartományai voltak, nagyon gyenge. Németország, egységes Németország nem is volt még akkor, hanem csak utána négyszáz év múlva jött létre. Nem Németország számára való hódítás lett volna akkor, ha császára a magyar koronát is megkapja, hanem Magyarország számára lett volna hódítás, hogy királya a német császári méltóságot (mely magában véve csak cím volt) is megszerzi. Példa is volt már rá történelmünkben (Zsigmond), hogy ha a magyar király német császár is egyúttal, akkor is lehet magyar nemzeti és Magyarországon lakó király. Például, noha mindketten német császárok voltak, Zsigmondot is, Albertet is nálunk temették el, és Zsigmondot annak ellenére, hogy külföldön halt meg.

Kifejtettük már azt is, milyen nagy valószínűsége volt annak is, hogy a Habsburgok, mint az egész Magyarország királyai, itt megmagyarosodjanak, hatalmuk tehát egyenesen magyar hatalommá váljék.

Be is kellett volna ennek szükségszerűen következnie, ha a német-római császár egész Magyarországnak és az egész magyar nemzetnek lett volna királyává. Akkor ugyanis mint császárnak is, hazánk lett volna a legerősebb, legnagyobb és leghatalmasabb országa, elsősorban innen kapta volna fegyveres és gazdasági erejét, márpedig az uralkodók viselkedésének egyedül ez az irányadója. Milyen jellegzetes és igazi orosz cárnő lett például Moszkvában Nagy Katalin, a hajdani kis német hercegnő, és milyen tipikus, minden ízében és gondolkodásában osztrák lett Bécsben a francia-olasz Savoyai Jenőből.

A mohácsi vész után a magyar trónt igénylő Ferdinándot úgy fogni fel, mint Magyarország és a magyar nemzet ellen törő német ellenséget, még akkor se lehetett volna, ha nem ő lett volna az utolsó két magyar király egyetlen veje, illetve sógora, és ha már akkor is német császár lett volna. Őt „idegennek”, sőt a nemzet ellenségének, egy függetlenségünkre veszedelmes idegen befolyás képviselőjének tekinteni, nem a nemzetet féltő hazafias aggodalom megnyilvánulása, hanem egyedül a Zápolya-párt önző, egyéni érdekeit leplező propaganda-hadjárat kortesfogásokkal való szolgálata volt. Furcsa tehát, ha ezeket a kortesfogásokat még egy történetíró is utánuk szajkózza még most, 400 év tanulsága után is.

Szó sincs arról, mintha Zápolya csakugyan „a Habsburg-veszélyt látta volna nagyobbnak”, mint a török veszélyt, vagy mintha az okos és hazája sorsáért oly lelkiismeretesen aggódó Zápolya „meg akarta volna menteni az országot a Habsburg befolyástól” s csak ezért pályázott volna a koronára, s mikor ezt Ferdinánd mégis elragadta tőle, csak emiatt (tehát csak szintén imádott hazája megmentésére) folyamodott volna a törökhöz.

Azok után, amiket erre vonatkozóan Jánosnak a Habsburgok felé tett engedményeiről mondtunk, erről szó se lehet. Láttuk, hogy Zápolya és pártja már a küzdelem elején (s természetesen a végén is), a leggyalázatosabban elárulta a nemzeti királyság elveit és világosan bebizonyította, hogy azokat egy cseppet se vette komolyabban, mint a bolsevikok a parasztok földhöz juttatását vagy a vallásszabadságot, a sajtószabadságot vagy akár csak a pártnak „a vallás magánügy” néven hangoztatott, már amúgy is ugyancsak keveset ígérő elvét.

Idegen uralomról, német terjeszkedésről Ferdinánddal kapcsolatban szó se volt. Ezt tehát Zápolyáéknak nem kellett volna megakadályozniuk akkor se, ha elveiket oly becsületesen megtartották volna, mint amilyen becstelenül megszegték. Azonban azt, hogy a Habsburgok és az egész világhatalmuk magyarrá válhasson és magyar erőt jelenthessen, azt csakugyan „sikeresen” megakadályozták. Hogy a Habsburgok uralmából nálunk valóban idegenuralom lett, annak ők az okai. Nemzetünknek az utolsó négyszáz éves történelme egészen másképpen, lehet, hogy dicsőségesen, de mindenesetre a valóságosnál sokkal fényesebben alakulhatott volna, ha a mohácsi csata után nem lett volna itt olyan párt, mely magát „nemzetinek” mondta, gyűlölte a németet, s ezáltal létrehozta itt a valóságos „idegenuralmat”. Megbocsáthatatlan bűn volt ez a nemzet ellen, még akkor is, ha nem szövetkezett volna még a törökkel is, hogy e célját elérje.

Igazán bájos az a naivság, amellyel az Asztalos-féle történelmi irányzat megállapítja, hogy saját koronás királya ellen a törökkel szövetkező magyarság tulajdonképpen semmi mást nem tett, mint visszatért az ősök eredeti, kétszáz évvel azelőtti szokásához, szerintük „koncepciójához”, melyet egyébként is csak Zsigmond idejében hagyott el, s nyugat helyett megint keleten kereste és találta meg „természetes” szövetségeseit.

Ez az állítás először is csak nagyon kis részben igaz, mert a keleti keresztény császárok nekünk az Árpádok alatt is majdnem mindig ellenségeink voltak, nem pedig szövetségeseink. Amennyiben pedig az állítás igaz, ne feledjük, hogy ezek a régi keleti szomszédok akkor, mikor nekünk szövetségeseink voltak, nem magyar földön álltak, mint a török „szövetséges”, nem azt tiporták, nem hazánk népét irtották, zsarolták és vitték rabszolgavásárokra. Azoknak nem fizettünk adót (még ajándék alakjában se, mint Zápolya), azoknak nem hűbéresei, hanem valóban egyenrangú szövetségesei voltunk, sőt többnyire mi voltunk az erősebb fél. Azután azokkal királyunk vezetésével szövetkeztünk, nem pedig királyunk háta mögött, sőt ellene. Végül azok egy világnézeten voltak velünk, nem pedig egész Európa és az egész kereszténység ellen törtek, mint a törökök, akivel éppen emiatt szégyen és gyalázat volt szövetségben lenni.

A törökkel joggal és helyesen csak olyan keletieket hasonlíthatunk össze, mint a tatárok és a mongolok, azokkal pedig sohase szövetkeztek őseink, hanem nekik éppúgy (illetve még sokkal jobban, mert akkor még nem voltak velük cimboráló protestáns magyarok) ellenségeik voltunk és épp úgy védtük ellenük a kereszténységet és a nyugati kultúrát, mint a törökök ellen.

Furcsa, hogy Asztalos ennyi és ekkora különbséget se vesz észre, s mivel a két szomszéd egyetlen egyben, abban, hogy mindkettő keleti volt, megegyezik, azt hiszi, hogy lengyel és török szövetség egyúttal már mindegy is. Hiszen Zsigmond is egyedül csak azért tért el ettől a keleti magyar „koncepciótól”, mert keleten megváltozott a helyzet s a régi szövetségeseink helyett megjelent ott a török, melynek mi csak ellenségei lehettünk.

De Franciaországra és Velencére is kár volt hivatkozni, mert ezek a törökkel csak álnokul paktáltak, de nem szövetkeztek, de még ezt is letagadták. De egyébként se lehet őket hozzánk hasonlítani, mert ők, ha kötöttek volna szövetséget a törökkel, mint egyenrangú felek kötöttek volna, nem pedig mint mi, török zsoldban. Rájuk egyébként se volt veszélyes e szövetség, mert messze voltak a töröktől, tehát a szövetség csak a diplomáciában nyilvánult meg. Ők lehettek szövetségesei a töröknek, mert sohase láttak eleven törököt, de mi sajnos láttunk éppen eleget s éppen elég sokáig, s ez elég volt arra, hogy még a protestáns magyar is (minden Habsburg gyűlölete ellenére is) csak ideiglenesen s addig is csak fogcsikorgatva, vele szemben képmutatóan, honfitársai előtt pedig szégyenpírral az arcán tudott velük szövetségben lenni.

Még Fráter György is, még Bethlen Gábor is, még Thököly Imre is minden levelükben, amit a keresztényeknek és európaiaknak írtak, a török szövetség miatt mentegetik magukat, és azon sopánkodnak, hogy ők is sokkal szívesebben barátkoznának ugyan keresztényekkel, mint a pogánnyal, de „őfelsége kergetett el magától” bennünket (Bethlen szavai, de persze ebből se volt egy szó se igaz). Bocskai is ugyanígy beszélt, mikor a törökök mellé állt. Bethlen még a császár lányát is elvette volna, sőt még azt is megengedte volna, hogy „hozzon magával annyi németet, amennyit akar”, sőt még a pápistaságra is hajlandó lett volna, csak hogy attól a török „szövetségtől”, melyet Asztalos olyan természetesnek tart a magyarra, szabaduljon.

A töröknek szolgálni csak a balkáni népek tudtak, de azoknak is csak az alja, mert a vitézebbek, az önérzetesebbek még onnan is vagy átmenekültek hozzánk, vagy kipusztultak. Hiszen éppen emiatt pusztult ki itthon is éppen a magyarság és lepték el helyettünk az országot oláhok és valachok (pedig azokat senki se telepítette ide mesterségesen, mint a németeket), mert ők bírták ezt a „szövetséget”, de mi nem. Ők kibírták a török szolgálatát, de mi inkább a halált választottuk.

Vajon miért menekült (amennyiben nem pusztult ki) a délvidéki nemesség a Felvidékre, a Habsburgok Magyarországába? Miért nem egyezett meg helyette a törökkel, a magyar eme állítólag „természetes” szövetségesével, hogy ősi földjén maradhasson? Bizonyára nem a Habsburgok szép szeme kedvéért, nem is azért, mert ők csalogatták őket (hisz állítólag mindig gyűlölték és utálták a magyart), hanem önfenntartásból, ősi ösztönből. A magyar vér, a magyar természet követelte ezt a menekülést. És megmaradt-e, meg tudott-e menekülni a pusztulástól akár csak egyetlen olyan délvidéki magyar nemesi család is, mely nem menekült, hanem a török alatt is ősi hazájában maradt, mert a némettel szemben természetes szövetségesét látta a törökben? Nem, még akkor sem, ha ez egy magyar protestáns volt.

Úgy látszik Asztalos is tudatában van mindennek, mert a török-magyar szövetség megmagyarázására, illetve mentségére még más érvet is szükségesnek tart: „A nyugat teljesen kiszolgáltatta az országot a töröknek.”

Ha ez az állítás igaz volna, akkor se lenne érv, mert hiszen, ha a nyugat nem segített volna bennünket, csak természetes lenne. Amely nemzet másoktól várta szabadságát, mindig pórul járt, mert mindig hiába várta. Minden népnek magán kell segítenie. Hát talán Amerika segített rajtunk a bolsevizmus alatt s talán művelt s gazdag kapitalista világ nem hagyta fél századon át a bolsevizmus igájában az orosz népet, vagy minket, a cseheket, lengyeleket stb.?

Mivel azonban a XVI. század elején nagyobb, elevenebb kereszténység volt még Európában, mint jelenleg van, az az általános állítás se igaz, hogy a nyugat magunkra hagyott bennünket. Világos, hogy önzés – s különösen nemzeti önzés – akkor is volt s természetesen akkor is minden népnek előbbre való volt a saját ügye érdeke, mint másoké, de azért akkor még volt Európában akkora kereszténység, hogy jött volna nyugatról segítség is számunkra, ha látták volna, hogy érdemes segítségünkre jönniük, ha látták volna, hogy legalább magunk is segíteni akarunk magunkon s mi is áldozunk, nem pedig mindent csak a nyugattól várunk.

Mit láttak azonban ehelyett nyugaton? Azt, hogy Mátyás, a hatalmas magyar király (látjuk majd rá az adatokat) a török elleni védekezés helyett olyan fényes paloták építésére költi a pénzét (az ország pénzét), hogy láttára még a nyugatról jött követ is elfelejti a mondókáját ijedtében. Híres fekete seregét pedig Ausztriában és Csehországban, tehát azon nyugat ellen foglalkoztatja, melynek a magyar most azt hányja szemére, miért nem segített a török ellen. Mátyás után pedig a gyenge Jagellók alatt azt kellett látnia (erre vonatkozólag is elképesztő adatokat közlünk majd), hogy már Mohács előtt egymás után esnek el a legfontosabb déli végvárak, minden ellenállás nélkül, azért, mert senki se tartotta őket karban és az őrséget senki se fizette.

A pápai követ (szintén a Mohács előtti években) azt jelenti, hogy ha Magyarországot három forinttal meg lehetne menteni, még akkor is elveszne, mert polgárai közül nem akadna csak egy, aki akár csak azt is megfizetné. Ennek a nyugatnak, melynek mi teszünk szemrehányást, azt kellett látnia, hogy mikor már itt volt a török és 300.000 emberrel volt itt, közülünk még akkor is csak 20.000-en mentek ellene, de ezek is csak akkor, mikor maga a király állt élükre. Így is csak az ország határáig és csak hat hétre tervezve táborba szállásukat.

Milyen hazafiság és milyen történetírás az, mely ahelyett, hogy emiatt pálcát törne az akkori nemzet felett, s hogy a történelem csakugyan az élet mestere legyen, levonná belőle a tanulságokat a jövőre, bálványnak, totemnek tekinti még ezt a bűnös nemzedéket is, melyre követ vetni nekünk nem szabad, hanem helyette a nyugatot kell bírálnunk.

Azt hiszi, hogy a magyar népet neki még így is és még ekkor is csak imádnia szabad s hibát csak az ellenségben szabad észrevennie. Ezért inkább azt állapítja meg, hogy „a nyugat teljesen kiszolgáltatta az országot a töröknek”, csak természetes tehát – szól aztán e megállapításából folyó következtetése –, hogy az ország is kiszolgáltatta magát neki, sőt ellenségből szövetségese lett. Ha ez bűn – mondja –, akkor a nyugat bűne, nem a magyarságé.

Az igazság pedig az, hogy mind Mohács előtt, mind Mohács után ennek ellenére is rendszeresen érkeztek hozzánk Rómából az aranyak, mégpedig az ezer és százezer aranyak, a Habsburgok pedig, mint királyaink, a török uralom egész ideje alatt százezrekre rúgó rendszeres évi segélyt jártak ki és szereztek meg részünkre a osztrák és cseh alattvalóiktól és a Német Birodalomtól, a spanyol királytól s (amit első helyen kellett volna mondanom) a pápától, végül pedig mérhetetlen összegű pénz elköltésével és a németek tízezreinek, köztük számtalan tábornok és herceg életének feláldozásával véglegesen felszabadítottak bennünket a török alól. Mindezt a nyugat csinálta, mely állítólag magunkra hagyott bennünket. De ha mindebből semmi se történt volna, akkor is milyen logika az, hogy a magyar azért nem küzd hazájáért s azért nem harcol érte, hanem helyette inkább szövetkezik az ellenségével, mert hát a nyugat, melynek nem hazája, tehát tulajdonképpen semmi köze hozzá, szintén nem küzd, nem áldoz érte? A nyugat részéről ez természetes lett volna, de a mi részünkről nem. Mindenkinek a maga hazájáért kell küzdenie.

Ezek tisztázása után vizsgáljuk meg most végül a kérdés lényegét, azt az állítást, hogy „a töröknek nem Magyarország, hanem a Habsburgok az ellenségei”, s mi csak azzal vontuk magunkra a török haragját, hogy az ő fő ellenségét, a Habsburgokat fogadtuk el királyunknak.

Nekünk a törököket nem lett volna szabad ingerelnünk, hanem a magunk megmaradása érdekében ki kellett volna velük egyeznünk, legalábbis látszólag barátaiknak kellett volna mutatnunk, mikor a nyugat ellen vonult, hadait át kellett volna eresztenünk az országunkon. Így elháríthattuk volna magunkról (s csakis így háríthattuk volna el) a török háborúk borzalmait s ezzel a hadszínteret, mely népünket annyira kipusztította és tönkretette, tőlünk nyugatra helyeztük volna át.

Nagyon önző felfogás ez ugyan, de tekintettel arra, hogy nem egyén, hanem egy nemzet megmentéséről van szó, ha egyébként célravezető, ne tartsuk most megengedhetetlen álláspontnak. Még az egyén se vétkezik akkor, ha azt gondolja (s ennek megfelelően cselekszik is), hogy inkább más szenvedjen vagy pusztuljon el, mint én. A szeretet parancsának eleget tesz az is, aki felebarátját csak úgy szereti, mint saját magát. Aki még magánál is jobban szereti, az már hős. Vannak esetek, mikor a keresztény erkölcstan azt is megköveteli mindenkitől, hogy hős legyen (mikor ti. csak a bűn vagy a hősiesség között választhat), de ha nem én teszem tönkre, nem én pusztítom felebarátomat, hanem csak tűröm, hogy pusztuljon, s azért tűrőm, hogy legalább én magam ne pusztuljak, akkor nem kötelességem hősnek lenni, hanem csak dicséretes, ha ilyenkor is az vagyok. Ha azonban nem egyénekről, hanem nemzetekről van szó, akkor talán még csak nem is dicséretes ez az eljárás.

Egy fehérló-áldozó (ilyen csodabogarak is voltak a Horthy-korban) s természetesen kálvinista magyar fiatalember fanatikus hangon, s fanatizmustól és gyűlölettől égő szemekkel még azt is állította előttem, hogy a mohácsi vész előtt Szolimán előbb követeket küldött hozzánk, hogy álljunk mellé, s együtt raboljuk ki a nyugatot, hiszen mindketten turániak vagyunk. De a Habsburgok – mondá – idejében értesültek a dologról, s még mielőtt az országgyűlés elé terjeszthették volna Szolimán ajánlatát, legyilkolták a követeket, hogy az üzenet tartalmát meg ne tudhassuk.

Az ő szemében – úgy látszik – ez volt a Habsburgok legnagyobb bűne a magyarság ellen. Mikor kérdeztem tőle, melyik történelemben olvasta ezt, épp oly vérben forgó szemekkel felelte: „Azt nem mondom meg!”

Vizsgáljuk meg tehát ezt a „koncepciót” is, ha legtúlzóbb alakjára, e fanatikus fiatalember meséjére, mosolyon kívül más nem is lehet a válaszunk.

Asztalos azon megállapítását, hogy „a töröknek nem Magyarország, hanem a Habsburgok az ellenségei”, nagy örömmel olvashatja minden Habsburg-párti, de éppoly kiábrándulva minden magyar, hiszen legnagyobb nemzeti dicsőségtől fosztja meg vele nemzetét. Asztalos azt mondja, hogy ezt Zápolya, az utolsó magyar nemzeti király is belátta, s természetesen még jobban belátja ő, a nagy kálvinista magyar történetíró. Nagy dicsőség ez a Habsburgokra, hiszen ellenségeik megállapítása. Hallatára igazán büszkék lehetnek azok, akik nemzetünk történelme folyamán velük éreztek és tartottak.

Valóban igaza van Zápolyának és Asztalosnak: olyan és akkora ellensége, mint a Habsburg, nem volt a töröknek a magyar. Maga a török is őket, nem pedig minket tartott fő ellenségeinek. Még Erdélynek is csak azért adta azt a kis szabadságot, amit adott, mert attól félt, hogy ha keményebben bánik vele, akkor a nyugati magyarságon kívül még a keleti is a Habsburgokhoz csatlakozik. Ezt egyébként még így is igen sokszor megtették az erdélyiek. Ha tehát nem lettek volna a Habsburgok, és ha nem a Habsburgok lettek volna a török igazi ellenségei, s ha nem félt volna tőlük jobban, mint mitőlünk, az a nálunk annyit emlegetett erdélyi „szabadság” se lett volna valóság soha.

De azért még sincs igaza se Zápolyának, se Asztalosnak, mert azért Magyarország és a magyarok is csak voltak a török számára valami. Azért mi is csak ellenség voltunk számára. Nagyon jól tudta ezt a török is. Ő is ellenségnek számított bennünket s így is viselkedett velünk mindig. Nem az volt tehát a különbség török viszonylatban magyar meg Habsburg között, hogy az egyik ellenség volt, a másik meg nem, hanem csak az, hogy az egyik nagyobb ellenség volt, a másik pedig kisebb, vagy kevésbé veszélyes. Sőt még ezt is csak a mohácsi vész utáni időkre mondhatjuk, vagyis csak attól az időtől kezdve, mikor már a magyar nem volt egységes, mikor már megbontotta s kereszténységében és hős idealizmusában megingatta a hitújítás. Azelőtt nekünk volt Hunyadi Jánosunk, nem a Habsburgoknak, és ennek a Hunyadi Jánosnak sereget s a harcolásra anyagi lehetőséget is mi adtunk, nem pedig az idegenből kormányzó Habsburgok. (A mohácsi vész után már minden hősünknek egyedül csak ők és idegenből adták meg ezt a lehetőséget.)

A legképtelenebb és teljesen valótlan állítás az is, hogy mi csak azzal vontuk magunkra a török haragját és hódító törekvéseit, mert Habsburgot választottunk királyunknak. Sohase pusztította ugyanis a magyart oly dühvel és gyűlölettel a török, mint Erdélyt II. Rákóczi György szerencsétlen lengyel hadjárata után, pedig fejedelme nem a Habsburgok kedvéért, hanem egyenesen a Habsburgok ellenére ment Lengyelországba. Aztán a mohácsi vészkor miért jött 300.000 emberrel ellenünk a szultán, ha csak a Habsburg volt az ellenség, nem pedig mi? Hiszen akkor még nem volt Habsburg királyunk, s emberi számítással akkor még nem is lehetett arra számítani, hogy hamarosan lesz.

De már Mohács előtt is egymás után foglalták el a törökök a déli végvárainkat, köztük Nándorfehérvárt. Vajon miért, ha a magyar tulajdonképpen nem is volt ellenség? De már Zsigmond alatt, I. Ulászló alatt és Mátyás alatt se tettünk úgyszólván mást, minthogy a török támadásokat vertük vissza, hogy Hunyadi Jánosról ne is beszéljünk. Hogy a XVI. század első felében gyakoribbak és erősebbek lettek a török támadások, annak – minden hozzáértő tudja – nem a Habsburgoknak a magyar, hanem Szolimánnak a török trónon ülése volt az igazi oka. Ő volt ugyanis a leghódítóbb, legtehetségesebb minden szultánok között.

Ne beszéljünk Európa török szövetségben való közös kirablásának bolond, s egyúttal szégyenletes és egyébként is légből kapott turáni álmáról, hanem csak azt vizsgáljuk meg, mi hasznunk lett volna belőle, ha Európának a török elleni védelmét csakugyan átengedtük volna a Habsburgoknak, s hogy a harcteret, minden szenvedésével és pusztításával nyugatabbra tehessük át, mi a törökkel állandó szövetségben lettünk volna.

Aki ezt a tervet lehetségesnek, sőt ránk nézve hasznosnak tudja elképzelni, nem is sejti, hogy mi volt az az iszlám. Az nem tudja, hogy a muzulmán „igazhívő” kereszténynek, gyaurnak, nem lehetett szövetségese, csak ura. Szövetséget legfeljebb ideiglenesen s álnokul köthetett vele. A mohamedánnak szeretnie se volt szabad keresztényt, hanem elvből és vallási alapon gyűlölnie kellett. Az iszlám nem ismer ellenségszeretetet, de igen ellenséggyűlöletet. Pedig hát ellenségszeretet a gyakorlatban még akkor se igen van, ha a vallás előírja. Hátha még egyenesen parancsolja is a gyűlöletet.

Az iszlám ugyanolyan e tekintetben, mint a bolsevizmus. Ha békét fuvoláz a kapitalizmus felé, az csak ideiglenes fegyverszünet a döntő ütközet előtt. („Ez a harc lesz a végső! Erről a kommunizmus sohase mond le.) A végső győzelem előtt az egész manőver csak azért van, hogy az ellenséget becsapja, félrevezesse.

A mi bolsevizmusunk is, mikor országunkba jött, nemcsak a 30 holdas kulákot nem bántotta még, hanem még a 300 holdasokkal is kivételt tett s nekik nem 100 holdat hagyott meg, mint az uraknak, hanem 300-at. S ezt nálunk ugyanakkor tette, mikor Oroszországban, ahol már nem volt rászorulva ilyen engedményekre, már a 30 holdast is agyongyötörte.

Mikor a földeket kiosztották a nincstelenek között, sőt mikor – hogy jobban örüljön neki s bizonyosabb lehessen benne, hogy ez mindig az övé marad – még a telekkönyvben is nevére íratták, már akkor is igen jól tudták, hogy „egyedül csak a nagyüzemi gazdálkodás a kifizetődő”, s már akkor is tudták, hogy ugyanezekből a „dolgozó parasztok” nevére telekkönyvezett földekből is közös kolhozföldek lesznek. Mégis akkor még komoly képpel csinálta egyelőre annak, amit tulajdonképpen akart, a homlokegyenest ellenkezőjét. S ha akadt valaki, aki a lelkébe látott s kinyitotta a száját, a legnagyobb hidegvérrel dobta a börtön fenekére „rémhírterjesztésért”.

Hát csak ilyenforma lett volna a török-magyar szövetség is.

Az iszlámnak és a kommunizmusnak egyaránt az volt a jelszava, szeresd a barátot és gyűlöld az ellenséget, soha meg ne bocsáss neki, amíg ő is az nem lesz, ami te vagy, amíg azt nem hiszi ő is, amit te hirdetsz. Csak becsapás céljából szövetkezett az ellenséggel egyformán mindkettő.

Zápolya Jánossal még egyenrangú alapon szövetkezett ez az iszlám. Tőle még nem követelt adót (de azért már akkor is előírta, hogy szegény János a szultánnak, a hatalmas kényúrnak, „ajándékokkal” tartozik kedveskedni), özvegyétől azonban már nyíltan kért és kapott adót, Buda várát pedig, mivel magától nem adta, már elvette tőle. Először ezt is azon a címen, hogy fiának – majd ha megnő s a kezébe lehet adni – visszaadja. S annyira visszaadta, hogy 150 év múlva iszonyú vérontás árán csak a Habsburg, a fő ellenség tudta tőlük visszavenni!

De mindezt nemcsak elméletből, hanem tapasztalatból is tudhatta volna előre már Zápolya is. Hiszen a kelet-római császárság és a mai balkáni államok akkor már régen élvezték azt a szerencsés helyzetet, melyet Asztalos és társai legalább a mohácsi vésztől kezdve a mi népünknek is szerettek volna osztályrészül juttatni. A balkániaknak akkor már sikerült a harcteret (minden könnyével-kínjával) tőlük nyugatabbra, illetve északabbra (a mi országunkba) áttenni. Vajon megszűnt ezzel a szenvedésük és visszanyerték vele régi jólétüket és hatalmukat? Az eredmény az volt, hogy akik a török harctértől keletre voltak, azok mind ráják, nyomorult rabszolgák voltak, akiknek verejtékét a török urak bérbe adták a görög kereskedőknek, fiaikat janicsároknak vitték, ők maguk állati sorba süllyedtek, melynek szociális és kulturális nyomai még ma is olyan élesek, hogy a „balkán” szó még ma is fogalom e tekintetben a nyugat-európai ember előtt. Még a híres klasszikus Görögországból, az ókori kultúra megteremtőjéből is Balkán lett a török „szövetségben”!

Ha mi a törökkel szövetségre léptünk volna az egyetlen közös ellenség, a Habsburgok ellen, csak azt nyertük volna vele, hogy mi is Balkánná váltunk volna annak minden jellegzetességével és következményével együtt. Ha nem vártuk volna meg, míg a török lever bennünket, hanem előre lettünk volna barátaivá, csak legfeljebb kis fokban s így is csak ideiglenesen segített volna rajtunk. Hogy ne török rabok legyünk, annak elengedhetetlen feltétele az iszlám felvétele lett volna.

Asztalos és társai – lehet – azt se nagyon sajnálnák, ha ez is megtörtént volna, de ha figyelmeztetjük őket arra, hogy kik vagyunk ma mi és kik a mohamedán albánok, bosnyákok, törökök, perzsák, akkor talán ők is belátják, hogy talán mégse lett volna ez nagyon kívánatos dolog, s hogy nemcsak a kereszténységnek, hanem a magyarságnak s mindennek, ami magyar jellegzetesség és ami nekünk drága és kedves, pusztulásával járt volna.

Hiába, a magyar nem török, a kereszténység pedig egy európai ember részére nemcsak vallás, hanem életforma és kultúra is és a népiségnek is elengedhetetlen járuléka, hiszen az egyik fő tényező volt kialakulásában.

Ha egy ideig hagyott is volna a török bizonyos szabadságot a magyar részére, csak addig s csak azért hagyta volna – mint erre már Erdéllyel kapcsolatban is rámutatunk –, mert és míg nyugati szomszédságunkban a tulajdonképpeni ellenség, a Habsburg-ház, hatalma megmaradt volna. Kereszténységünk és magyarságunk iránt bizonyos fokú türelmet csak azért gyakorolt a török, hogy helyette ne a Habsburgot válasszuk szövetségesünknek. Mihelyt azonban a Habsburgokkal is elbánt volna s így tőlünk se kellett volna már félnie, rögtön megszűnt volna a türelmi időszak is, mint ahogyan megszűnt a kulákok legyezgetése is, mihelyt a földbirtokosok, katonatisztek, főispánok eltűntek a szereplés teréről s így már egyedül csak a kulák volt a még élő ellenség.

De ez az állapot, ez a török iga nekünk még sokkal többet ártott volna, mint a görögöknek, albánoknak, oláhoknak és valachoknak, mert azok, ha állati sorban, műveletlenül, piszokban és önérzetlenül is, de mégiscsak görögök, albánok oláhok maradtak a többszázados török uralom ellenére is. Hazánk lakosságából azonban 20%-nál több aligha maradt volna meg így magyarnak. Hiszen a Habsburgok már 1700 előtt felszabadítottak bennünket, s országunk fele sohase volt török iga alatt, mégis a felszabadítás az ország 40%-át se találta már magyarnak.

Szolgaság állapotában ugyanis nem díszlik az a magyar, aki magát úrnak érzi, mert mindig úr volt, de megél és díszlik a szolganép, mely alázatos és igénytelen. A hajdani magyar Erdély még a Habsburgok jóvoltából a töröktől megőrizni tudott fél szabadsága ellenére is oláh többségűvé lett és területén hajdani tiszta magyar és tiszta kálvinista falvak százaiban ma már nyoma sincs a magyarnak. Történt hasonló dolog tót viszonylatban a Habsburg Magyarországon is, de közel se ilyen mértékben. Pedig Erdélyben kálvinista magyar uralom volt, nálunk pedig – legalább a kálvinista propaganda szerint – „bűn volt magyarnak lenni”.