Miksa (1564-1576)

Miksa protestáns érzelmei

Miksa egész különleges helyet foglal el a Habsburgok történetében, mert protestáns Habsburg volt. Legalábbis lélekben és élete nagyobb részében az. Mivel pedig a Habsburgok fő jellemvonása az Egyházhoz való töretlen és nyílt ragaszkodás, a „klerikalizmus”, úgyhogy birodalmukat elsősorban a katolikus világnézetre alapozták s ezt a világnézetet védték háborúikban is: Miksát tulajdonképpen nem is tekinthetjük Habsburgnak. Csak testileg volt az, de lelkileg nem. Ez az oka, hogy a külföldi protestáns írók rendkívül rokonszenvvel emlékeznek meg róla és nagyon magasztalják lelki tulajdonait.

A XVI. századnak annyira vezéreszméje volt a hitújítás, az eszmének akkor annyira hatása alatt állott mindenki, hogy még a Habsburg-család se tudta megúszni érintetlenül. Nem csoda, hiszen még papokat és szerzeteseket is (s talán nem is mindig rosszhiszeműeket, bár kétségtelen, hogy nagy részben azokat) magával ragadott vagy befolyásolt akkor ez a szellemi áramlat. Akkor minden könyv protestantizmust lehelt. Az emberek szinte a levegővel szívták magukba, mint a XVIII. század második felében a magát „felvilágosultságnak” nevező hitetlenséget vagy hitközönyt. Ez a „felvilágosultság” is érezhető volt uralkodása második felében még Mária Terézián is, két tehetséges fia: II. József és II. Lipót pedig teljesen meg volt tőle mételyezve. A XIX. században viszont a nemzeti eszméért és a vele kapcsolatos „szabadságért” való szinte bálványimádó rajongás volt a korszellem, mely viszont István főherceget kerítette hatalmába uralkodó családunkból, bár csak rövid időre.

A hitújítás hatása I. Ferdinándon is érezhető, de rajta még csak úgy, mint Mária Terézián a felvilágosultság. Csak tudat alatt volt rá hatással, valójában nem lett híve, dacolni tudott vele. Mivel a korszellem és környezet befolyásával dacolni csak nagyobb akaratú és fölényesebb intelligenciájú emberek tudnak, Ferdinándot már csak emiatt is ilyen embernek kell tartanunk. De ő is szorgalmazta, mint már említettük, a két szín alatti áldozást, sőt a papok nősülésének megengedését is, ami kétségtelenül a hitújítás hatása volt. Ez tévedés volt részéről, s láttuk már, hogy Ferdinánd volt is olyan katolikus, olyan alázatos és olyan intelligens, hogy mikor látta, hogy az Egyház még ezt se tartja helyesnek, akkor nem az Egyházból ábrándult ki, mint kisebb hitű és kaliberű emberek ilyenkor szokták, még csak el se kedvetlenedett, hanem téves elveiből ábrándult ki, azaz nagyobb katolikus lett.

Nem így Miksa. Ő nemcsak annyira katolikus és annyira tökéletes nem volt, mint atyja, hanem fiatalabb korában egyáltalán nem is volt katolikus. Sajátságos (mutatja, hogy annyira a levegőben voltak akkor ezek a téves eszmék, hogy szinte, mint a bacilusok ellen, még védekezni se lehetett ellenük), hogy az a Ferdinánd, aki annyira kényes volt a hit tisztaságára s aki még testvérének, Máriának is azonnal ír, mihelyt igazhitűsége iránt gyanúja támadhatott, elsőszülött fia és birodalma örökösének első nevelőjéül egy olyan embert (Wolfgangus Augustus Severust, igazi nevén Schiefert) szemel ki, aki magának Luthernek és Melanchtonnak a tanítványa volt, s aki, mikor eretnekségét észrevéve Ferdinánd akkor 12 éves tanítványa mellől elcsapta, megint Lutherhez ment és asztaltársai közé tartozott. Persze az ok az lehetett, hogy a művelt apa fia mellé nagytudományú nevelőt keresett, s akkor, aki nagytudományú volt, úgyszólván kivétel nélkül lutheránus is volt.

De ez az eset abból a szempontból is tanulságos, hogy bizonyítja, hogy a protestantizmus követői, sőt vezető férfiai a mozgalom őskorában se voltak igazán Isten emberei, noha kétségtelen, hogy ők a kereszténység azon tanaiban, melyeket nem vetettek el, akkor még komolyan hittek.

Az Isten emberei szemében a cél nem szentesíti az eszközt. A jó emberek nem akarnak, de nem is tudnak alakoskodni. Képzelhetjük azonban, micsoda alakoskodást, micsoda képmutatást művelhetett ez a Schiefer, hogy Ferdinándnak annyira katolikus udvarában, ahol nyilvánosan kellett (mégpedig igen sokat) imádkozni, misére járni, körmeneteken részt venni és ott az Oltáriszentség előtt térdre borulni, éveken át tudott létezni anélkül, hogy eretnekségét észrevették volna akkor, mikor belül minden porcikájában az volt.

Erre az alakoskodásra tanítványát is úgy megtanította (pedig Miksa egyébként természeti adottságainál fogva nyílt, férfias és egyenes lelkű volt s később, mikor már kiderültek téves vélekedései, férfiasan helyt is állt mellettük), hogy serdülő gyermek korában (tehát a Schiefer-féle nevelés után) nagybátyja, V. Károly császár, sőt a „bigott” spanyol udvar is, még magánál is nagyobb katolikusnak gondolta.

Elképesztő, hogy a második nevelő, ha nem is volt talán olyan hétpróbás lutheránus, mint az első, szintén eretnekségre hajlott, pedig itt (a keserves csalódás után, melyen át kellett esnie) bizonyára már fő gondja volt az apának, hogy az új nevelő ne ilyen legyen.

Mikor aztán Ferdinánd a keserű valóságot megtudta, már minden késő volt. Láttuk, milyen bánatot okozott ez a derék apának, mennyit aggódott, mennyit vesződött, mennyit szenvedett miatta. Forgách Ferenc szerint, aki Ferdinándot személyesen ismerte, a sírba is ez vitte. Ő maga is hangsúlyozta ezt a halálos ágyán. Mondta, hogy nem a teste fáj, hanem a lelke. Láttuk, hogy végrendeletében is ez foglalkoztatta legjobban. De viszont igazságossága és törvénytisztelete oly nagy volt, hogy noha nem bízott és nem is bízhatott benne, elsőszülött fiát a trónöröklésből mégse zárta ki.

Ferdinánd mély hitének egyik nagy bizonyítéka és atyai fájdalmának egyik keserű megnyilvánulása éppen nálunk, Pozsonyban pattant ki, mikor fia és trónjának örököse nem volt hajlandó vele az úrnapi körmeneten részt venni s megokolásul nyíltan kijelentette, hogy ő az Oltáriszentséget nem hiszi s az úrnapi körmenetet bálványimádásnak tartja (de gyerekkorában arra tanította nevelője, hogy a „jó” ügy érdekében) azaz hogy az eretnek nevelő továbbra is mellette maradhasson és az eretnekséget kellően lelkébe olthassa (csak alakoskodjék és csak végezze a „bálványimádást”).

Atyja ekkor óraszám bizonygatja neki az Oltáriszentség igazságát, de mivel sikertelenül, a fiában való csalódás és a fiú makacssága úgy letöri idegzetét, hogy utána ő maga se tud elmenni a körmenetre.

Miksa elütött őseitől s még inkább utódaitól (igaz, hogy csak Rudolf és Mátyás származott tőle, az utánuk következő Habsburgok már nem). Ő nemcsak hős bajnoka nem volt a katolikus hitnek, mint családja legtöbb tagja az volt, de még egyszerű hívője is alig. Nyíltan eretneknek azért ő sem vallotta magát. Nemcsak érdekből nem, hanem talán még belsőleg sem, mert apja, felesége és környezete sok érve és meggyőződése mégiscsak használt neki valamit.

Például apja lelkiatyja, Cithard, a szent életű, szelíd domonkos (az, aki Ferdinándot a halálos ágyán kívánságára így szólította: „Ferdinánd testvérem!”) neki is rokonszenves volt, sőt egyenesen „bájos” embernek mondotta. Őt ő is tisztelte, rá ő is hallgatott, de – sajnos – Ferdinánd halála után már két évre ő is meghalt s így nem lehetett sokáig őrzőangyala. (Cithard személye mutatja, mennyire nem volt Ferdinánd a papok vak eszköze, hanem mint öntudatos, önálló ítéletű ember, közöttük is válogatott, s amelyik pap neki tetszett, az tetszett még makacs és kétkedő fiának is.)

Egyébként Miksa lelki világáról nehéz megbízható képet szerezni. Egyik forrás épp az ellenkezőjét mondja annak, amit a másik mond. Valószínűleg mind a kettő igazat mond s maga Miksa is úgy változhatott, aszerint, hogy kétségekben gyötrődő lelkében a hit, vagy a hitetlenség kerekedett felül.

Találtam művet, mely azt állítja, hogy Miksa halála után gyóntatója kijelentette, hogy mint hívő katolikus halt meg.

Hogy élete második felében már hitte a katolikus dogmákat, arra ezenkívül még több bizonyítékot is találhatunk. Viszont másutt (Straganz: „Illustrierte Weltgeschichte”, III., 194. o.) azt találom, hogy éppen neve napján (október 12.) halt meg és halála előtt áldott feleségének (aki szintén Habsburg volt) esdeklő könyörgései ellenére is visszautasította a haldoklók szentségének felvételét. (Valószínű, hogy később mégiscsak sikerült rávenni a gyónásra s így lehet összeegyeztetni a dolgot gyóntató atyjának előbb említett kijelentésével.) Dalmazan spanyol követ az jelenti róla: „A szerencsétlen úgy halt meg, ahogyan élt.” (Azt érti rajta, hogy se hidegen, se melegen.)

Miksa annyira nem volt meggyőződéses katolikus, hogy a bécsi egyetem tanáraitól leteendő eskü szövegébe a „római katolikus” helyett a „katolikus keresztény” kifejezést tette csak azért, hogy protestánsok is lehessenek ott tanárok. A bécsi egyetem emiatt hamarosan egész protestáns jellegűvé vált alatta. Hazánkban is az ő vezérei voltak a protestáns prédikátorok fő oltalmazói (Schwendi – akit a magyarok „Semmi”-nek hívtak – és Rueber).

Úgy látszik azonban, hogy ennek ellenére ezek a vezérek is csak olyanok voltak, mint maga Miksa: nem protestánsok, hanem csak a katolikus hit és az eretnekség között ingadozók. Például Schwendi is katolikusnak neveltette fiát és végrendeletében katolikus célokra hagyományozott. (Szilágyi, V., 381. o.) Egyébként ez időben a jelenleg protestantizmusukról ismert magyar főurak is csak ilyenfajta „protestánsok” voltak. Albrecht bajor herceg Miksáról is azt írja Ágost szász választónak: „Tulajdonképpen senki se tudja, hogy őfelsége katolikus-e.” Valóban nehéz eldönteni. Katolikus nem volt, de protestáns se. Kétkedő volt, de abban makacs a végletekig.

Miksa és vezérei alatt lett Magyarország igazán protestánssá. De látni fogjuk, hogy nemcsak Magyarország, hanem Csehország is, Bécs is, Ausztria is és Stájerország is azzá lett. Noha Miksa maga nem volt az, mégis érthető ez az eredmény. A fellovalt szegények nemcsak akkor veszik el a gazdagokét, ha azok kínálják nekik, hanem akkor is, ha csak hagyják. Erkölcstelenkedni se akkor szoktak az emberek, ha külön megparancsolják nekik, hanem akkor is, ha csak eltűrik nekik. A megvadult ár se csak akkor söpri el a gátat, ha mi is segítünk neki rombolni, hanem akkor is, ha semmit se csinálunk s úgy teszünk, mintha nem látnánk, mi van készülőben.

A Tolnai Világtörténelme azt írja, hogy Miksa a halálos ágyán, mikor jámbor spanyol felesége esdekelve kérte, hogy gyónjék meg, mielőtt Isten ítélőszéke elé kell lépnie, ezt felelte: „Már meggyóntam a mennyei papnak!”

A Tolnai Világtörténelme természetesen örömmel közli ezt a kijelentést. Természetesen mi se vagyunk abban a helyzetben, hogy azt mondhatnánk, nem igaz, mert Miksától bizony könnyen kitelhetett ez a válasz. A Tolnai Világtörténelme természetesen – legalább hallgatólagosan – igazat is ad annak a Miksának, aki csak a mennyei papnak volt hajlandó meggyónni.

Maga a mennyei pap azonban nem így gondolkodott, hanem mikor Miksa nemsokára utána ítélőszéke elé lépett, ezt mondta neki (nem hallottuk ugyan, mit mondott, de azt, amit a szájába adunk, a Szentírás és a józan ész mondja, márpedig mindkettő Isten, tehát „a mennyei pap” szava):

Fiam, én evangéliumomban – pedig te evangélikusnak tartottad magadat – neked és mindenkinek világosan megmondom, hogy a földi papnak kell gyónni, nem pedig a mennyeinek. A mennyei papnak való gyónás ugyanis egyszerű imádkozás, de csak imádsága a zsidónak és a mohamedánnak van. A kereszténynek az imádságon kívül szentségei is vannak, melyeknek lényege az, hogy bennük látható jelhez (tehát földi dologhoz) van kötve Isten láthatatlan kegyelme. A gyónás is egy ilyen szentség, tehát abban is látható, érzékelhető jelhez van kötve a láthatatlan bűnbocsánat. A mennyei pap azonban nem látható, csak a földi, tehát mindenképpen a földi papnak kell gyónni.

De hogy is lehet, hogy te mindezt nem tudtad? Rajtad ugyancsak beteljesedett az Evangélium szomorú megállapítása, hogy „látván nem látnak, és hallván nem hallanak”. (Iz 6,9) A Biblia volt mindened, olvastad is eleget, mégse vetted észre benne azt, amit ott olyan világosan megmondok: „Aki titeket (az apostolokat, tehát embereket, földi, látható papokat) hallgat, engem hallgat; aki titeket (tehát a földi, a látható papokat) megvet, engem vet meg.” (Lk 10,16)

De még ennél is világosabban: „Akinek megbocsátjátok bűneiket meg lesznek bocsátva, akiknek megtartjátok, meg lesznek tartva” (Jn 20,22-23). Ez megint csak azt jelenti, hogy nem a mennyei, hanem a földi pap bocsátja meg a bűneinket, tehát neki kell meggyónni, nem pedig a mennyei papnak. Itt én, a mennyei pap, világosan megmondom, hogy csak azoknak vagyok hajlandó megbocsátani bűneiket, akiknek a földi papok is megbocsátják, tehát akik azoknak is meggyónnak.

De az Evangélium nélkül tisztán a természetes józan eszedből is beláthattad volna, hogy ennek így kell lennie, ha a józan eszed működését a kevélység meg nem akadályozta volna. Amit ugyanis te „a mennyei pap” hangjának gondolsz, valójában a te hangod, a te feltevésed, a te elképzelésed, a te rögeszméd. Valójában te vagy az, aki itt kegyesen megbocsátod magadnak a bűneidet a földi pap nélkül is, nem pedig a „mennyei pap” az, aki neked megbocsát.

Nézd: Ha spiritiszta az, aki „a mennyei papnak” „gyónik”, annak ebben a „gyónásban” „a mennyei pap” mindig a spiritizmust helyesli. Ha újrakeresztelő gyónik, annak az újrakeresztelést hagyja jóvá. Az adventistának azt mondja, hogy egyedül a szombat ünneplésével érheti csak el lelke üdvösségét. Pedig mondhat-e a mennyei pap, tehát Isten, mindenkinek mást, egymással ellenkezőt?

Az elzüllött katolikus pap is csak ennek a mennyei papnak szeret gyónni, mert ez megnyugtatja, hogy nem vétkezett, hogy megházasodott, mert hiszen akinek teste van, annak lehetetlen, hogy test nélkül éljen, lehetetlenre pedig senki se lehet kötelezve. A papi nőtlenséget pedig a pápák ugyanis csak azért hozták be, hogy az egyházi vagyon szét ne forgácsolódjék a papok gyermekei között. No meg hát mert a pápák már öregek s így ők már könnyen beszélnek. (Az igazság az, hogy a papi nőtlenséget nem öreg pápák hozták be, hanem papokból álló zsinatok. Az egyházi vagyon pedig (melyet az Egyház közel se tart olyan fontosnak, hogy miatta ilyen jármot rakna a papokra) már csak azért se forgácsolódhatna szét a papok gyerekei között, mert hiszen nem maga a vagyon a papoké, hanem csak a jövedelme. Egyébként pedig ma már alig van állam a világon, ahol az Egyháznak vagyona (uradalmai) volnának. Miért ragaszkodik hát az Egyház mégis a papok nőtlenségéhez még ma is?)

Aki pedig házasságot köt, de gyerek mégse kell neki, vagy csak egy-kettő, természetesen szintén csak a mennyei papnak szeret gyónni. Az ugyanis azonnal elfogadja az egykéző mentségét, hogy kisebb bűn egykézni, mint lelkiismeretlenül nézni a sok gyermek éhezését és ruhátlanságát. (Azonban két bűn közül nem a kisebbiket kell választani, hanem egyiket se. Az igazság tehát az, hogy aki nemi élete természetes következményeit, a sok gyereket nem tudja eltartani, annak sincs joga a nemi élethez, illetve, ha már több gyereket nem tud eltartani, akkor nincs joga a további nemi élethez. Mivel azonban Isten a házasságban ehhez a jogot megadja minden embernek, ha gyermekei csakugyan éheznének amiatt, mert túl sokan vannak, de nem az ő hanyagsága vagy kényelmessége miatt, akkor ez nem az ő bűne lenne. Egyébként a mi viszonyaink között a sokgyermekes családnak nem éheznie kell, hanem csak egyszerűen és igénytelenül élnie, ez pedig mind testileg, mind lelkileg egyenesen hasznos a gyerekeknek.)

Azok a homoszexuálisok is, akik nem akarnak megjavulni, természetesen szintén csak a mennyei papnak való gyónás hívei, mert az az ő mentségüket is, hogy nem tehetnek róla, hogy ilyen hajlammal születtek, tehát természetellenes nemi életük nem is lehet bűnük, szintén rögtön elfogadja. (Az igazság azonban az, hogy ezt a természetellenes hajlamot nem Isten oltotta beléjük, hanem őseik, sőt a dolog sokszor a saját maguk egészségtelen idegéletének következménye. Azt pedig, hogy valaki ősei, nem pedig a maga bűnei miatt lakoljon, azért engedi meg Isten, mert hiszen ez a terheltség nagyszerű alkalom számára az érdemszerzésre. Minél nehezebb ugyanis valakinek jónak lennie, annál nagyobb az érdeme, ha mégis az. A terhelten született egyén pedig, nehezen bár, de szintén tud jó lenni. Csak az őrült az, aki nem beszámítható. A csökkent beszámíthatóságú egyén még felelős tetteiért, tehát köteles is szenvedélyeit megfékezni. A bíróság is csak enyhítő körülménynek veszi a csökkent beszámíthatóságot, tehát a terheltséget, nem pedig felmenti miatta a vádlottat. Hogy lenne joga valakinek természetellenes módon vétkezni azon a címen, hogy ilyen hajlamai vannak, mikor a felbonthatatlan házasságon kívül még annak se szabad ösztöneit kielégítenie, akinek természetesek a hajlamai?

Egyébként pedig a papi nőtlenség éppen azért van, hogy a papság erre a lemondásra példát adjon és hogy megmutassa, hogy valóban hiszi az Evangélium ígéretét, hogy aki itt a földön lemond valamiről Isten kedvéért, „százszor annyit” kap majd érte. (Mt 19,29, Mk 10,29-30)

Az igazság tehát az, hogy a bűnös, a gyarló ember azért szeret gyónni inkább a mennyei papnak, mint a földinek, mert az effajta „gyónás” sokkal kényelmesebb, sőt mert ebből a gyónásból nem is következik számára semmi kellemetlen. Aki a mennyei papnak gyónik, utána is tehet úgy, ahogy addig tett. Az ilyennek nem kell áldozatot hoznia, nem kell magát megtörnie, mert a mennyei pappal mindenki mindent könnyen elintézhet. Hogyisne! Hiszen aki őnála gyónik, az csak maga tud beszélni, vagy a mennyei pap hallgat.

A hitetlenség, a rosszaság, a kényelem, a megtérni nem akarás és az Evangéliummal annyira ellenkező emberi gőgnek a szava az, amit mi a mennyei papnak gondolunk. „A mennyei pap” mindenkinek mást mond, s még olyan mentséget is elfogad, melyről mindenki, aki a dologban személyesen nincs érdekelve, láthatja, hogy tarthatatlan. Világos tehát, hogy csak az emberi gyarlóság fogja rá, hogy aki beszél neki, az a mennyei pap, nem pedig a maga gyarlósága.

A földi papok ellenben mindnyájan egy ember, a római pápa irányítása alatt állnak, aki annak a Szent Péternek az utóda, akinek Jézus azt mondta: „Legeltesd juhaimat, legeltesd bárányaimat” (Jn 21,15-17) és „Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyekben is”. (Mt 16,19; 18,18)

Mikor a földi papok gyóntatnak, mikor feloldoznak, mikor a gyónásban közlik az emberekkel, mit kíván tőlük az Evangélium; mit szabad tenniük és mit nem; mikor kapják meg Istentől bűneik bocsánatát és mikor nem: az egész világon mindenütt és mindig egyformán, mindig ugyanazon elvek szerint járnak el (a józan ész és a Szentlélek vezetése alatt álló Egyháztól magyarázott Szentírás alapján), tehát mindig és mindenütt egyformán. Ez az egyformaság a hiteles pecsétje annak, hogy amit mondanak, az az igazság. A mennyei papnak gyónók egymással homlokegyenest ellenkező eljárása pedig épp oly hiteles bizonyíték arra, hogy egyéni vélekedéseik és gyarlóságaik vezetik őket, nem pedig „a mennyei pap”.

Tipikusan protestáns viselkedés a halálos ágyon azon a címen tagadni meg a gyónást, hogy „meggyóntam már a mennyei papnak”. Meg kell azonban hagynunk, hogy sokkal bűnösebb és elítélendőbb eljárás, mint ha magyarul inkább azt mondanánk: Nem gyónok meg senkinek, mert nem hiszek a mennyei papban. Egyformán hitetlenség és egyformán engedetlenség a mennyei pap iránt mind a kettő. Csak az egyik leplezett, a másik nyílt; az egyik egyenes, a másik képmutató. Az egyik, ha hitetlen, legalább elismeri, hogy hitetlen, de a másik hitetlensége ellenére is számot tart a hívőnek járó megbecsülésre is és ezért képmutató szólamba burkolja hitetlenségét.

Az egyik legalább okos, nem akarja még a napot is letagadni az égről, elismeri azt, amit úgy se tagadhat, a másik azt hiszi, hogy Istent és embert egyaránt be lehet csapni. Olyan ostoba, öntelt és gőgös, hogy rögeszméibe bezárkózva még akkor is azt hiszi, hogy ő Istennek szolgál és vallásos, sőt egyenesen még vallásosabb, mint „a külsőségekben elvesző” katolikus (pedig el se képzelhető bensőbb és lelkibb dolog, mint egy igazi, tehát nem a mennyei papnál végzett gyónás), mikor minden tárgyilagos és józan ember világosan látja, hogy az egész állítólag külsőségektől mentes vallásosság csak annak leplezésére jó, hogy a gyarló embernek ne kelljen magára vennie a Krisztus sokszor annyira keménynek látszó igáját, hogy ne kelljen kevélységét, szenvedélyeit, önmagát megtörnie, de azért ilyen kényelmesen is jónak, vallásosnak, Krisztus tanítványának, sőt másoknál jobb és okosabb tanítványának tarthassa magát.

Ezzel szemben milyen megható és milyen felemelő Miksa halálos ágya mellett a katolicizmust képviselő, Spanyolországból jött igazi Habsburg: Mária, az unokatestvér és feleség, aki ott sír, zokog, rimánkodik, jajveszékel a „mennyei papba” gabalyodott, önmagát becsapó, szerencsétlen férje mellett, hogy gyónjék meg, alázkodjék meg, törje meg magát és szinte a szíve hasad meg, mikor látja, hogy minden hiába. (De úgy látszik, hogy a nagy hit itt is hegyeket mozdított el (1Kor 13,2), mert a végén mégse volt hiába.)

A mennyei papba gabalyodottak földi hada ezt azzal próbálja elintézni, hogy szánandó fanatikus volt ez a spanyol feleség. Olyan, mint az az ország, melyből jött. Nem csoda, hogy hazája az elmaradottság, a szegénység, a visszafejlődés jellegzetes országa lett.

Azt feleljük nekik, hogy ugyanez az ország épp akkor, mikor Miksa felesége élt, tehát épp akkor, mikor a „reakció” képviselője volt, éppen a világ leggazdagabb állama volt és kultúrája is első volt a világon. Később azonban tudott ezen ország népe templomokat is felgyújtani – és éppen a gyóntatószékeket dobálta ilyenkor legnagyobb élvezettel a tűzbe –, tudott kolostorokat feloszlatni és jezsuitákat száműzni is, de azt már a lecsúszott, elszegényedett, de egyúttal „felvilágosult” Spanyolország tette.

Ami pedig Miksa feleségének nagy hitét illeti, fanatizmussal éppen ezt magyarázhatjuk meg legkevésbé. Fanatikus ember nem tud szeretni, csak gyűlölni. Ilyen volt például Kálvin, aki tömegesen vonatta kínpadra és küldte vérpadra azokat, akiket az ő „mennyei papja” mondott eretnekeknek. Ő is csak a mennyei papnak gyónt ugyanis.

Ha Miksa neje is ilyen fanatikus lett volna, akkor ő is azt mondta volna az Evangéliummal dacoló, gőgös férjének: Menj a pokolba, ahova való vagy! De ő ehelyett sírt, könyörgött, rimánkodott s majd a szíve szakadt meg férje konoksága miatt, mert alázatos volt és nagyon szeretett, azaz mert annak, amit a fanatizmus jelent, éppen a merő ellentéte volt. Eretnekeket se azért nem akart látni, mert gyűlölte őket, hanem mert meghasadt a szíve, ha látta őket, annyira sajnálta őket. Meg talán az Úr jutott eszébe, aki a Szodomából menekülő Lótékat arra óvva intette, hogy vissza ne nézzenek. (Ter 19,15-17)

A Habsburg-ház nemes hivatása

Azzal rágalmazzák a Habsburgokat (legjobban persze Balogh Benedek), hogy csak egy „istent” ismertek: a család érdekeit. Minden cselekedetükben csak ezt nézték, érte képesek voltak mindenre s feláldoztak érte mindent. A katolikus Egyház „odaadó” támogatói is csak azért voltak, hogy ezzel megszerezzék maguknak támaszul azt a politikailag is igen nagy erőt, melyet a katolikusok milliói és a pápaság jelentenek.

Azt feleljük a vádra, hogy ez a családi politika nem is olyan nagy szégyen, mint amilyennek látszik. Csak akkor volna az, ha Habsburgjaink e törekvésükben „a cél szentesíti az eszközt” elve alapján álltak volna, mint Luther, a kommunizmus vagy a német fajimádat és ha céljukat a keresztény erkölcsnek, sőt a becsületnek is elébe helyezték volna. Márpedig ezt még a féktelen gyűlölet és a többszázados rágalomhadjárat ellenére se sikerült, mint a Habsburgok jellegzetes bűnét, a közfelfogásba bevinni.

Hogy az ember cselekedeteiben elsősorban önmagát nézi, nem megbélyegzésre méltó elvetemültség, hanem egyszerűen az anyagi világ, a lét, az élet törvénye. Nem más ez, mint az önfenntartási ösztön, mely a világ és az emberek életének fő mozgatója. Ha a Habsburgokban még ezt is kifogásoljuk, s azt kívánjuk tőlük, hogy politikájuk ne a maguk, hanem talán inkább a Bourbonok érdekét szolgálja, akkor tulajdonképpen azt kifogásoljuk bennük, hogy miért voltak normális emberek. Pedig ha nem lehet elítélnünk még az egyén önfenntartó ösztöne megnyilvánulását sem, hogy ítélhetnénk el olyan törekvést, mely nem is az egyén, hanem egy uralkodóház érvényesülését szolgálja? Hiszen ha valaki a maga egyéni érdekei helyett a családjáért él s ennek érdekeit is feláldozza, az már nem is egyszerű önzés, mert itt már az állati, a primitív ösztönöket az akarat aláveti egy magasabb célnak, tehát itt már a lélek, a szellem uralkodik az ösztönök felett.

Azonban a Habsburgok ennél is sokkal magasabb lelki színvonalon álltak: még családi érdekeiket is alávetették egy még felsőbbrendű érdeknek, a hitnek, az Egyháznak, azaz a becsületnek, az erkölcsnek és az igazságnak.

Nem igaz, hogy egyedüli, sőt még az sem, hogy legfőbb szempontjuk volt a családi érdekek szolgálata, mert a katolicizmust, melyben hittek s melynek érvényesülésétől alattvalóik, az egész emberiség és a saját maguk testi és lelki üdvét várták, még a családi érdekeknél is előbbre valónak tartották, azt még családjuknál is jobban szerették, melyre pedig rendkívül büszkék voltak.

Ha Ferdinánd szeme előtt csak a család hatalma és dicsősége lebegett volna, akkor örülnie kellett volna fia lutheránus hajlamainak, s hogy éppen trónörökös fia volt ilyen érzelmű, azt még külön szerencsének kellett volna tartania. Így ugyanis ellenségből barátaikká tették volna a német protestáns rendeket és választófejedelmeket, borzasztó sok gondtól, bajtól, válságtól és háborútól kímélték volna meg magukat és szilárdan megalapozhatták volna családjuk hatalmát.

Igen ám, felelheti valaki erre, de ugyanakkor elvesztették volna a német katolikus rendek, a katolikus választófejedelmek, különösen a három egyházi választó támogatását, nem is szólva az akkoriban éppen hatalma teljén lévő, aranyban bővelkedő és Európa legjobb gyalogságával rendelkező Spanyolország erejének elvesztéséről.

Ez igaz – feleljük –, de a veszteség mégis aránytalanul kisebb lett volna, mint a nyereség. Spanyolország erejét ugyanis teljesen lekötötték az arab-török-mór-mohamedán világgal és Franciaországgal való örökös háborúi, később a németalföldi bajok.

Maga Ferdinánd is milyen nehezen, milyen késedelmesen és milyen kismértékben tudott a család spanyol ágától támogatást kapni magyarországi bajaiban, pedig akkor még a spanyol királyság és a német-római császárság egy személyben egyesült, ez a személy az ő édes testvére volt, igen nagy uralkodói képességekkel megáldott ember is volt s Spanyolország épp akkor állt hatalma legtetején. Képzelhetjük tehát, milyen kicsiny segítséget jelenthetett Spanyolország később egyedül, hajdani hatalma roncsain, Németalfölddel örökös harcban, s mikor már uralkodója is mind távolabbi rokona lett a német Habsburgoknak.

De hogy a Német Birodalom is mindig olyan keservesen, késedelmesen és lanyhán adta a török elleni segélyt, s ha adta is, a magyar határnál messzebb nemigen volt hajlandó jönni s a törökkel való ütközetbe alig volt hajlandó bocsátkozni, annak is tekintélyes részben a Habsburgok katolicizmusa, a német protestáns rendeknek a császár iránti, ebből folyó rokonszenv hiánya, hogy ne mondjuk: ellenségessége volt az oka. Láttuk, hogy Ferdinánd és Miksa alatt még a birodalmi sereg élére is mindig protestáns vezért állítottak.

Igaz, voltak a birodalomban katolikus rendek és katolikus választófejedelmek is, de hogy ilyenek egyáltalán voltak, az is tisztán csak a Habsburgoknak köszönhető. Ha a Habsburgok is protestánssá lettek volna, vagy ha katolikusnak maradtak volna ugyan, de a protestantizmus iránt akár csak jóindulatú semlegességet is tanúsítottak volna, alig maradt volna katolikus Németországban. Látni fogjuk, hogy még az egyházi választófejedelemségek is protestáns kézbe kerültek volna nélkülük.

Még száz évvel a hitújítás kitörése után is akadt olyan kölni érsek, aki, hogy főnemesi szeretőjét feleségül vehesse, protestánssá lett, de azért a kölni érsekséget és választófejedelemséget is meg akarta tovább tartani, sőt családjában, mint világi választófejedelemséget, örökletessé tenni.

A birodalom összes protestánsa természetesen szívvel-lélekkel támogatta e törekvésben, s a Habsburgok ezt csak úgy tudták megakadályozni, hogy belementek miatta a harmincéves háborúba (ez volt egyik fő oka a 30 éves háború kitörésének) s ezzel egy emberöltő mérhetetlen gondjának, viszontagságainak és végeláthatatlan kiadásainak tették ki magukat, sőt trónjukat is elvesztették volna miatta, ha Isten olyan hadvezérekkel nem áldja meg őket, mint amilyen Tilly meg Wallenstein volt.

Aztán ott van Magyarország. Sohase támogatta itt a királyi hatalom a protestantizmust, csak eleinte semleges volt iránta. Csak védeni nem tudta az Egyházat előbb a kétkirály-harc, később a török miatt, s 1600 körül már mégis lámpával kellett keresni nálunk egy-egy katolikust. Németországban ugyanígy tett volna, sőt még jobban így, mert hiszen a hitújítás központja és Luther hazája volt. Világos tehát, hogy nem a Habsburgoknak volt haszna az Egyházból, hanem az Egyháznak a Habsburgokból. Ők csakugyan sokat áldoztak és kockáztattak vallási meggyőződésükért.

Érdekes, hogy a mi jó szerzetes pap Takáts Sándorunk – az ember a szemét dörzsöli, hogy nem álmodik-e, mikor olvassa – egyszerűen a magyar nép magas kulturális színvonala egyik legfényesebb bizonyítékának tartja, hogy a XVI. században hazánk minden nagyobb megrázkódtatás nélkül, szinte észrevétlenül lett majdnem teljesen protestánssá.

Pedig nem jelent ez semmi dicsőséget és nem is bizonyít semmiféle kulturális színvonalat, hanem egészen természetes és magától értetődő dolog. Hiszen nemcsak nálunk, hanem mindenütt így volt, ahova a protestantizmus eljutott és ahol erős fegyveres hatalom nem állta útját. Ki lát abban dicsőséget, ha egy lyukas tartályból a víz „minden nagyobb megrázkódtatás nélkül” észrevétlenül lefolyik? Talán dicsőség az, ha a fejedelmek és uralkodók elfogadják, ha kínálják nékik, hogy korlátlan parancsolók legyenek abban az Egyházban is, melyben eddig csak laikusok voltak és csak hallgatás volt a „joguk”? Hogy ezután házassági és egyéb lelki ügyeikben is, melyekben eddig a pápától függtek, sokszor felelősségre vonásban, dorgálásban s büntetésben is részesültek, saját maguk lesznek a maguk bírái?

Talán dicsőség az és kulturális színvonal kell hozzá, hogy ha a fejedelmek pénzzavarban vannak (a Habsburgok például mindig abban voltak), lefoglalhassák a maguk számára azt a vagyont, melyet őseink az Evangélium terjedésének előmozdítására adtak, s mely akkor minden található vagyon egy negyede volt? Vajon kulturális színvonal kell ahhoz, hogy a földnélküli elfogadja a népi demokráciáktól először a mágnások, aztán a dzsentrik, aztán a „kulákok” vagyonát, földjét (még előbb pedig a hívőkét), és el is higgye, hogy ő a jogos tulajdonos, s akiktől elvették, azok voltak a bitorlók?

S talán van még mindig ember, aki nem látja, hogy ez a mostani foglalás és a négyszáz évvel ezelőtti egy és ugyanazon az eszmén, ugyanazon a haladással leplezett emberi önzésen és állatiságon, az ösztönök szabadjára eresztésén alapul? Vajon kulturális színvonal kell hozzá, hogy a főúr elfoglalja a szomszédságában levő püspökségi majort, apátságok, zárdák vagyonát, mikor látja, hogy büntetlenül lehet? Hiszen ugyanezen a lélektani alapon, illetve ösztön alapján foglalja el a földnélküli is az uraság földjét, mikor és mihelyt lehet.

Vajon érdem és kulturális színvonal jele, ha a szerzetes vagy apáca, aki megbánta, hogy az lett, mert hite meggyöngült (s nem csoda, hogy meggyöngült, hiszen tanítói is, akik a humanizmus, a reneszánsz kor gyermekei voltak, már gyönge hitűek voltak) és kibírhatatlannak tartja már az önmegtagadást, örömmel hallja, hogy semmi szükség nincs példaadásra, s nem csak nem bűn, ha visszamegy azokhoz az örömökhöz, melyekről esküvel lemondott, hanem tudomásul veszi, hogy tulajdonképpen ez az igazi és helyes vallásosság?

Vajon lehet csodálkozni azon és kulturális színvonalat kell hozzá feltételezni, ha az a falusi pap, ki már eddig is bűntársat tartott, vagy már nagyon közel állott hozzá, hogy tartson, meghallja, hogy az neki nem bűntársa, hanem felesége és az ezekkel járó örömtől őt nem a Krisztus Evangéliuma, hanem egyedül gonosz püspökeinek uralomvágya fosztotta meg, ezt örömmel hallja és tudomásul veszi? Vajon kulturális színvonalra van szükségük a parasztoknak, hogy tudomásul vegyék, hogy azt a tizedet, melyet évszázadok óta fizettek a papoknak ők és őseik, ezután már nem kell fizetniük, kivált mikor egyéb terheik a középkor óta úgyis úgy megszaporodtak már, hogy a sok újabb megterhelés mellett más könnyebbséget eddig úgy se láttak? (Egyébként legtöbb helyen továbbra is fizettették vele a tizedet is az új protestáns földesurak, csak persze most már nem az Egyháznak.)

És ha eddig is vétkeztek bár, de legalább egy évben egyszer elmentek meggyónni, de annyira féltek tőle, hogy már hetekkel előtte nyugtalankodtak, rettegtek miatta, nem veszik-e nagyon is szívesen tudomásul, hogy ez a rettegés is teljesen felesleges volt, mert azt a rettegést okozó gyónást nem Krisztus Urunk rendelte el, hanem csak a papok, hogy még a lelküket is rabszolgaságban tartsák?

Nem kulturális színvonal kell mindehhez, hanem abban, aki hirdeti, hazugság, hízelgés és sátániság, abban pedig, aki meghallgatja, csak emberi gyarlóság. Csakugyan olyan természetes tehát mindez, mint az, hogy a lyukas tartályba felpumpált víz is észrevétlenül tűnik el onnan s kerül vissza oda, ahonnan felszivattyúzták, mihelyt az ellenenergia megszűnik.

Nagyszerűen mutatja az akkori állapotokat Oláh Miklós, esztergomi érseknek a tridenti zsinat atyáihoz intézett 1563. május 25-én kelt emlékirata a magyar állapotról:

„...De sokkal fontosabb ügyben van most bölcsességtekre és tanácsotokra szükségem, Szentatyák, melyet hogy könyörgésünkre tőlünk meg ne vonjatok, az Úr Jézus szerelmére kérünk és sürgetünk benneteket.

Nem kételkedünk, hogy tudomástok van arról, mily nagy paphiányban szenvedünk. De ami ezen körülménynél nem kevésbé szomorúnak látszik: azok is, kik magukat fölszenteltetik, ígéretük és esküjük ellenére, a világiak módjára, majdnem valamennyien, mint ők mondják, megházasodnak. Ez a gonosz szokás papjaink, különösen a falusi papok között annyira elhatalmasodott, hogy tekintélyesebb állásúak is dicsőségüknek tartják, ha leányukat plébánoshoz adhatják feleségül.

Ezen állapoton, amennyire csak tőlünk telhető volt, részint, fölséges uram, királyom hatalmával, részint saját főpásztori tekintélyemmel sokféle módon törekedtem segíteni. De mint mondám, ezen emberek gonoszsága minden tanácsunkat, minden törekvésünket meghiúsítja.

Ahányszor valakit az egyházi rendbe felveszek és felszentelek, még esküvel is lekötelezem, hogy soha nem fog magához venni nőt feleség gyanánt. De az esküt is megvetve megszegik adott szavukat és a felszentelés után csakhamar menyegzőt tartanak. Mi több: évenként hívok össze zsinatot, melyre el is jönnek, de oly szándékkal, hogy inkább papi állásukat oda hagyni készek, mintsem feleségüket.

Megtettem azt is, hogy ezen ok miatt némelyeket fogságra vettettem (de természetesen ezt is csak Habsburg-támogatással tudta megtenni), másokat elűztem, többeket, kik gonoszságukban megrögzöttek, papi méltóságuktól megfosztottam azon reményben, hogy majd példájukon okulva a többiek elrettennek. De csak azt értem el, hogy az elítéltek egy részét a világi kegyurak (mert azok akkor már mind protestánsok voltak) vették oltalmukba, másik részük az eretnekekhez ment át.

És ennek következtében történt, mit legnagyobb fájdalommal írunk meg, hogy a papok nagy hiánya miatt híveim úgyszólván barmok módjára születnek, élnek és halnak meg, mert nincs, aki nekik a szentségeket kiszolgáltassa és a szent keresztény hitben őket oktassa.”

De ha ennyi baj volt miatta, miért nem engedték meg akkor a papoknak a nősülést, mikor annak nincs is dogmatikai akadálya, mondhatnák sokan. Azért, feleljük, mert csak azon a címen lehetne megengedni, hogy az örökös szüzesség a gyakorlatban lehetetlen, ez pedig nem igaz. De ha ez igaz lenne, akkor a válást is meg kellene engedni legalább akkor, ha „ellenállhatatlan” szerelem fejlődött volna ki a házastársak egyike s egy harmadik személy között, vagyis azt is el kellene ismernünk, hogy sokszor a házassági eskü megtartása is lehetetlen. Pedig ez már a Szentírás szerint is tilos, tehát már dogmával is ellenkezik. Akkor a házasságon kívül is meg kellene engedni a nemi életet, ha a gazdasági viszonyok nem engedik meg a házasságkötést, ami már a tízparanccsal ellenkezik. Sőt a homoszexualizmust is meg kellene engedni azoknak, akik ilyen hajlamúak, ami meg már a természettörvénnyel ellenkezik.

A mai viszonyok között a gyermekáldás nem korlátozása és kis jövedelem mellett esetleg nyolc-tíz gyermek megszületésének megengedése is van legalább annyira „lehetetlen”, mint a papok nemi önmegtartóztatása, pedig ezt is a természettörvény követeli (hacsak a házastársak tökéletes önmegtagadással nem segítenek magukon, ami pedig még „lehetetlenebb”, mint a magában élő pap önmegtartóztatása). Pedig parasztoktól és napszámosoktól csak nem lehet nagyobb önmegtartóztatást követelni, mint a papoktól? A papi nőtlenséghez való ragaszkodástól tehát végeredményben gyakorlatilag az egész keresztény erkölcstan, az emberiség erkölcsi magaslaton való maradása vagy elállatiasodása, sőt az emberiség, különösen a kulturáltabb fajok kipusztulása függ.

A zsinat szentatyái tehát „különös bölcsességükkel” csak a következőket válaszolhatták volna Oláh kérdésére (s egyúttal Takáts Sándor lehetetlen érvelésére):

Amint az, hogy egy magasan álló víztartályból, mely tele van lyukakkal és repedésekkel, a víz előbb-utóbb (aszerint, hogy mennyi és mily nagy rajta a lyuk és repedés) lefolyik és fönt semmi sem marad, a legtermészetesebb dolog, épp oly természetes az is, hogy a reneszánsz majdnem egy évszázados hit- és erkölcsrombolása után (mely a kereszténység víztartályát repedtté tette) olyan népek, melyeket külön nem akadályoztak meg benne e fizikai (tehát nem csak erkölcsi) erővel, rövidesen minden nagyobb ellenállás vagy megrázkódtatás nélkül teljesen vagy majdnem teljesen protestánsok lettek.

A víznek ugyanis az a természete, hogy lefolyjon, az emberi ösztönöknek, hogy kiéljék magukat. Ezen csak az csodálkozik (hogy még ráadásul dicsőséget vagy kulturális színvonalat is emleget, arról ne is beszéljünk), aki egyáltalában azt se tudja, minő folyamatról van szó, vagy (ami valószínűbb) egyszerű kárörvendő. Örül, hogy teljesen tönkrement a tartály, hogy szó se lehet újra való megtöltéséről s így nem követelhetik tőle se, hogy ő is vegyen részt a víz újra való felszivattyúzásának, azaz az ösztönök megfékezésének keserves munkájában.

Okos és nemes lelkű ember azonban, mint mindig, mikor az emberi ész és akarat munkáját a természet vak erőitől lerontani látja, vagy mikor az ész és a szellem szava helyett az ösztönöket látja érvényesülni, s mikor a tétlenség és kényelem szavát hallja a tettvágyó akarat erőmegfeszítésével szemben, elszomorodik. De ennél nem áll meg, hanem amennyire lehet, segíteni is igyekszik a bajon és az emberekbe is lelket próbál önteni. Ez annál nagyobb érdeme neki, mert természetes, hogy akiknek szól, azok kelletlenül, sőt talán dühvel vagy elkeseredve hallgatják azt a szót, mely kényelmes semmittevés helyett munkára, erőkifejtésre ösztökéli őket.

Először is felvilágosítja tehát őket, hogy korábban kellett volna a munkát kezdeni, s nem lett volna szabad megvárni, míg a tartály ennyire tönkremegy. De ha már a maguk vagy őseik hibájából ide is jutottunk, akkor se lehet a dolgot azzal elintézni, hogy ezen már úgyse lehet segíteni. Mert dehogy nem lehet! Ha nem tudunk ellenni víz nélkül és ezt a vizet csak úgy tudjuk használni, ha magasan van és elpusztulunk miatta, ha mégis megvárjuk, hogy teljesen lefolyjon, világos, hogy az egyetlen teendő a kishitűség legyőzése s az erőfeszítés és a munka megkezdése.

A hitújítás idejében is ez történt: felszabadultak az emberi ösztönök, a kényelemszeretet, az érzékiség, az anyagiasság és a gőg és eleven erővel törtek maguknak utat lefelé. (Ha valaki erre azt mondja, hogy nem igaz, mert köztudomású, hogy a protestánsok éppen abban különböznek a katolikusoktól, hogy sokkal munkásabbak, szorgalmasabbak, nem pedig abban, hogy kényelemszeretőbbek, hogy a germánok szorgalmasabbak a románoknál, nem a protestánsok a katolikusoknál, s ennek faji okokon kívül a hidegebb éghajlat is oka, mely alatt laknak. Észak-Olaszország népe is sokkal szorgalmasabb, mint a déli, pedig mint ez, az is egyformán katolikus. Azonkívül szorgalmon itt nem a kenyérért és a magasabb életszínvonalért való munkát értem, mert noha az is több, mint az állatiság, mégiscsak önzés, hanem azt az erőkifejtést, mely az ösztönök, tehát köztük az önzés legyőzésében és a léleknek a test fölötti uralma megszerzésében áll. Ebben pedig ugyancsak nem múlják felül a protestánsok a katolikusokat. Az önmegtagadástól nem lesz az ember „vastagnyakú”. Ők pedig köztudomásúlag abban különböznek a katolikusoktól, hogy vastagnyakúak.) Aki útjukba állt, elgázolták, aki szolgálatukba állt, érvényesüléséhez segítették. Hogy rokon erő volt ez a kommunizmussal, mutatja, hogy éppoly kíméletlen és erőszakos volt és éppoly eszközökkel (gyűlölet, gúny, tüntetések, utcai harcok, túlzó, sőt hazug jelszavak stb.) dolgozott, mint az. Aki ellenszegült, nemcsak szegény maradt és örömnélküli, hanem még megvetett is, épp oly „elmaradott”, „a haladás és kultúra ellensége”, mint most.

Azok az uralkodóházak, melyek szolgálatába álltak ennek az eleven ellenerőnek, megszabadultak anyagi zavaraiktól, meggazdagodtak, az elkobzott egyéni javakból megnyerték maguknak a szintén egyházi javakból meggazdagodott nemességet, de a széles néptömegeket is. Hiszen ha az Egyház elrabolt vagyonából akkor még nem is adtak nekik, a tized eltörlésével ők is nyertek, az Egyház „járma” és a papok „uralma” alól őket is megszabadították. Nem véletlen ezért az, hogy a protestánssá lett uralkodóházak egész serege (az angol, holland, svéd, dán) uralmon van és népe szeretetének örvend még ma is, míg a katolikusnak megmaradt dinasztiák, melyek útjába álltak ennek a természetes és éppen ezért eleven erővel haladó áramlatnak, már mind eltűntek a trónról. Egyedül a belga tartja még magát rajta félig-meddig. De talán még ez az egy katolikus dinasztia is csak azért van meg még, mert csak százéves és egyébként is ez is protestáns eredetű (Coburg).

A Habsburgok is érezték e szerep hálátlanságát és borzasztó keserves voltát. Amennyire a dogmák engedték, Ferdinánd meg is próbálta a dolog könnyebb végét fogni és igen sokat fáradt a két szín alatti áldozás és a papok nősülése megengedésének a pápától való kieszközléséért. De ő az árral azért még ekkor se úszott. Sőt az Egyház a két, dogmákkal nem ellenkező kérésével is elutasítja, s épp oly hű fia maradt azért utána is, mintha kérése teljesült volna és a védekezésnek ez a kényelmesebb módja is megengedett lett volna számára. Magára vette hát teljes súlyával a keserves igát s minden erejével arra törekedett, hogy hátralévő életében jóvátegye, halála után pedig fiaival tetesse jóvá azt, amit fiatal korában jóakaratú, de kissé kényelmes engedékenységével elhibázott.

Ha elsőszülött fia nem is, de utódai jóvá is tettek mindent, s ma már örömmel látjuk, hogy amit akkor még Oláh Miklós, az esztergomi érsek is szinte lehetetlennek tartott, tündöklő valósággá vált. Nem úgy van már, mint Oláh Miklós korában volt. A katolikus nép nem nő ma már fel „barmok” módjára. Ma már vannak papok és vannak szerzetesek bőséggel és éppen a legkulturáltabb és azon népek körében vannak legtöbben, melyekben a protestantizmus diadalt aratott (Amerikai Egyesült Államok, Anglia, Hollandia, Svájc, Kanada, Belgium, Németország, kivált Hitler rombolása előtt.)

S ha már olyan papok és olyan szerzetesek vannak, akik már nem botrányára vannak a népnek, hanem nevelésére és lelki épülésére. A papság önmegtartóztatása, természetfölötti élete és cölibátusa [nőtlensége] ma már nem elérhetetlen álom, mint volt még Oláh Miklós idejében, hanem valóság. (Hogy kivételek ma is vannak, az csak természetes. Minden emberismeret, élettapasztalat és ítélőképesség híjával levő álmodozó az, aki azt hiszi, hogy lesz még olyan idő is, mikor még kivételek se lesznek. Hiszen olyan állam se lesz soha, ahol nem kell majd börtön, mert senki se lop és senki se gyilkol. Pedig nem lopni és nem gyilkolni mégiscsak könnyebb, mint testben angyali életet élni és a test egyik legfontosabb ösztönét nem létezővé tenni.)

Ebben a gyönyörű, eredményes munkában az Egyház mellett mindig ott volt a Habsburg-család s ezért az eredményben is elévülhetetlen érdemei vannak. Kétségtelen, hogy ma nélkülük Magyarország és a Német Birodalom, sőt egész Európa vallási képe is egész más volna. Nincs a történelemben még egy olyan uralkodóház, melyet vele össze lehetne hasonlítani s melynek e téren akkora érdemei volnának, mint a Habsburg-háznak. Nemcsak mindig szívvel-lélekkel az Egyházzal tartott, hanem az Egyházat munkájában anyagi és fegyveres erejével is erőteljesen támogatta. Csak szellemi eszközökkel ugyanis sohase lehetett volna elérni ezt az eredményt. Hiszen az ösztönök, a szenvedélyek eleven ereje, a gonoszság ellen kellett itt harcolni, s mit ad a gonoszság a szellemi fegyverekre?

Aki azt hiszi, hogy az Egyháznak meg kellett volna maradnia a szellemi fegyverek mellett, annak azt feleljük, hogy maga az Egyház meg is maradt, mert hiszen mással, mint szellemi fegyverekkel, nem is rendelkezik. De hogy egy eleven erővel lefelé zúduló árral szemben (a felszabadított emberi szenvedélyek még az árvíznél is vadabbak és megfékezhetetlenebbek) csak szellemi fegyverekkel szabad védekezni, fizikailag azonban hozzájuk nyúlni tilos s azért ettől az államot is el kell tiltani, csak naiv és egyben veszedelmes álmodozó gondolhatja, akinek élő, tehát valóságos emberekkel és az élet piszkaival még sohase volt dolga. A fegyvert és anyagi erőt Isten a közösségek világi vezetőinek kezébe éppen azért adta s ezért nekik az a legszebb hivatásuk s egyben egyetlen létjoguk, hogy ezt a szellem, az erkölcs, az ész, az igazság, a becsület szolgálatába állítsák s így e fennkölt dolgok iránt azokat is tiszteletre, vagy legalább tartózkodásra kényszerítsék, akik szemében vörös posztó volnának egyébként.

Mikor a demagógoktól megvadított tömegek az Istentől, Egyháztól és társadalomtól ösztöneik elé állított gátak rohammal való átszakítására indulnak, ezt olyan erőszakossággal, olyan megfékezhetetlen hevességgel, olyan dühvel teszik – hiszen minden ilyen forradalmi gátszakítást mindig több évtizedes lovalás és uszítás szokott megelőzni –, hogy aki csak szellemi, csak erkölcsi erőkkel akar ellenük védekezni, sőt fizikai, anyagi erők alkalmazását, melyek iránt e tömegeknek egyedül van érzékük, egyenesen megtiltja, mert bűnnek tartja, az elmegyógyintézetbe való, nem pedig országok élére vagy milliók sorsának irányítására, mert hiszen maga akadályozza, sőt teszi egyenesen lehetetlenné a sikert.

A Habsburgoknak ez az Egyháznak adott fizikai, anyagi segítség, az állam fegyveres hatalmának ez az erkölcsi és szellemi szolgálatba való állítása volt történelmi és uralkodói hivatásuk. Akkor, mikor „családi politikát” folytattak, valójában ezt, a nemes politikát folytatták, és el kell ismernünk, hogy becsülettel teljesítették is ezt a nemes hivatásukat. (Sajnos nemcsak nekik, hanem minden uralkodóháznak, sőt minden anyagi hatalomnak ez lett volna és ez lenne ma is az igazi hivatása.)

Olyan ritkaság azonban e legnemesebb politikai hivatás teljesítése, hogy ugyancsak magukra vonták miatta és szenvedik még ma is a romboló működésükben tőlük sokszor megzavart, visszatartott s nemegyszer le is gyűrt pusztító erők féktelen dühét, gyűlöletét és bosszúvágyát. A Góg és Magóg fiai ugyanis az erkölcsi és szellemi erőket nem értékelik. Nem is félnek tőlük. Nekik csak az számít, ha fejbe is kólintják, vagy legalább hűvösre is teszik őket. Ezért azonban nagyon dühösek. Az különösen bosszantja őket, ha az ő fegyvereik, a nyers erő és a gyilok nem a bűnt, hanem a szellemet, a jót szolgálja s azért az anyagi hatalom birtokosainak különösen ezt nem tudják megbocsátani.

Ezért lett és van olyan veszett híre és olyan gyűlölt neve a „reakciós” Habsburgoknak nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért rágalmazták őket annyira azok, akik nyíltan hirdetik, hogy még a tudománynak is nem igaznak s így tárgyilagosnak, hanem „pártosnak” kell lennie. De éppen ezért olyan mondhatatlanul nagy szégyen, mert szellemi kiskorúság, az önálló gondolkodás hiányának jele, ha még hívő katolikus, sőt – urambocsá! – még pap is akad, aki a Habsburg-gyűlöletben osztozik és az ellenük szórt rágalmakra esküszik.

Szó se lehet arról, hogy a Habsburgok e tiszteletreméltó történelmi működését az érdek, az önzés vezette volna, hogy csak azért csinálták volna az egészet, hogy vele az Egyház támogatását családi politikájuk számára megszerezzék és biztosítsák. A családi érdek szolgálata éppen az ellenkezőt kívánta volna. Aki a maga érdekét keresi, vagy aki elsősorban a maga bőrét félti, az nem áll pusztító ár útjába, hanem csónakba ül s úgy viteti magát vele.

A mi Mátyás királyunk valóban önérdekből harcolt fegyverrel a huszitizmus ellen. A Habsburgok azonban nemcsak ezért voltak az Egyház mindig megbízható szövetségesei a protestantizmussal szemben, hanem elsősorban meggyőződésből.

A Habsburgok még csak abba a hibába se estek bele – pedig hasonló esetben ez ugyancsak gyakori hiba! –, mintha a fegyveres erőt tartották volna legfontosabbnak ebben a harcban. Erkölcsi javakat ők elsősorban erkölcsi eszközökkel akartak elérni. Ők a fegyvert csak azért adták, hogy a gonoszság dühe ellen megvédjék az igazság hirdetőit s ne engedjék őket elűzni.

Láttuk, hogy Ferdinándnak milyen nagy gondja volt arra, hogy az ország ne csak katolikus legyen, hanem jó katolikus is, hogy ne csak papok legyenek, hanem jó papok, hogy azok a jószágok, melyeket az elszabadult ár elsodort az Egyháztól, ő és utódai pedig keserves munkával visszaszereztek, ne a papok kényelmét szolgálják, hanem csakugyan a szent ügyet, az Evangélium terjesztését, a szellemnek a test fölötti uralmát mozdítsák elő és segítségükkel az embereket önuralomra, a szellemnek a test fölötti győzelmére tanítsák, akár az érzékiségről, akár a pénzvágyról, akár a gőg megtöréséről van szó.

Hogy a Habsburgok a katolikus hitet szentül és rendületlenül maguk is hitték, a test és ösztönök fölötti uralmat maguk is gyakorolták, azt I. Ferdinánd, II. Ferdinánd, III. Ferdinánd, I. Lipót, III. Károly, Mária Terézia, V. Ferdinánd, Ferenc József stb. tettei, bizalmas levelei, végrendelete még a legrosszmájúbb ember előtt is egészen kétségtelenné teszik. Még II. József is hívő ember volt, önuralma és akaratereje pedig egyenesen rendkívüli volt. (Csak elbizakodottságán nem tudott – mert nem is igen akart – uralkodni.)

Miksa (s a Habsburgok) „magyargyűlölete”

A Habsburgok nem voltak magyargyűlölők. Nem is lehettek azok, hiszen óriási többségükben hívő, engedelmes és lelkiatyjuk szavára hallgató vallásos katolikusok voltak, akiknek gyűlöletet még a bűnösök iránt se volt szabad tanúsítaniuk, nem pedig egy faj vagy nemzet ellen, amelyet Isten ráadásul még az ő kormányzásukra bízott. Emiatt egyenesen nagyobb szeretettel kellett a magyarok iránt viseltetniük, mint más emberek iránt. És hogy ez az elmélet náluk gyakorlat is volt, azt a tények bizonyítják.

Ma már régen nincsenek titkos levéltárak. Ma már az uralkodók és családtagjaik legtitkosabb gondolatai is régen nyilvánosságra kerültek, ha valaha papírra vetették őket, sőt – a sok emlékirat révén – többnyire még akkor is nyilvánvalóvá váltak, ha csak szóval és bizalmas körben adtak nekik kifejezést.

Láttuk már ismételten, hogy az, hogy Magyarország önállósága és függetlensége egy-két századra megcsonkult, nem uralkodóink egyéni gyűlöletéből vagy rosszakaratából folyt, hanem a politikai erőviszonyok egészen természetes kényszerítő befolyásának eredménye volt, melyen királyaink akkor se tudtak volna változtatni, ha nemcsak a kötelességüket tették volna meg, hanem egészen különleges ragaszkodással és rokonszenvvel is viseltettek volna irántunk. Ha nagyon erőltették volna az irántunk való szeretetet, trónjukba került volna.

Hogy meg tudták szerezni részünkre más országaik állandó támogatását, végül pedig a mérhetetlen erőfeszítésbe és anyagi áldozatokba kerülő végleges felszabadítást úgy, hogy önállóságunk és önrendelkezésünk csak megcsonkult (és ez is csak ideiglenesen), de el nem veszett sohase, az is csak irántunk való és a rendesnél nagyobb gondoskodásnak és szeretetnek köszönhető, mely elsősorban nem fajunknak és nemzetünknek szólt ugyan, hanem a kereszténységnek, melyet védtünk: de tagadhatatlanul megvolt, és az irántunk való szeretetet is bizonyítja egyúttal.

Tessék átkutatni összes Habsburg-uralkodóink legbizalmasabb, családtagjaikhoz és legbensőbb, nem magyar emberekhez, sokszor a magyarság ellenségeihez, intézett levelezését. Ebben nem kellett alakoskodniuk, mert nem is gondolhattak arra, hogy valaha nyilvánosságra jut s a magyarok megtudják, amit írnak róluk, itt nem feszélyezte őket az államérdek s a politika, e leveleikben őszintén kitárhatták és ki is tárták lelki világukat és érzelmeiket. Mégse találunk magyargyűlöletet vagy ellenszenvet még itt se.

Csak három Habsburg-királyunk volt, akinek ilyen bizalmas lelki megnyilvánulásaiban néha magyar ellenszenv is található: Miksa, II. Mátyás és II. Lipót, vagyis éppen azok, akikről legkevésbé gondolná az ember, mert nálunk aránylag még ők a legjobb hírűek. S mindez azért, mert kétségtelenül ők voltak a legkevésbé katolikus Habsburgok.

Ez megint csak újabb bizonyíték arra, hogy a mi Habsburg-ellenes propagandánkban a hazafiasság tulajdonképpen csak ürügy. A fő szempont a Habsburg-gyűlöletben nálunk is, külföldön is az ő nagy katolikusságuk. A „bigott” Habsburgokat gyűlöljük mi, nem a magyarelleneseket. Pedig éppen „bigottságuk” volt az, ami nem engedte őket magyargyűlölőkké lenni. Miksa lélekben protestáns volt. II. Mátyás se volt annyira katolikus, hogy a lázadó protestáns magyarokkal és protestáns csehekkel ne szövetkezett volna azért, hogy szegény idegbeteg bátyja trónját megszerezhesse.

II. Lipót pedig annyira nem volt „vakbuzgó”, hogy minden magyar történelemkönyvben mint okos és felvilágosult uralkodó szerepel. Ő volt az, aki először adta meg protestánsainknak a tökéletes vallásszabadságot. Egyébként épp olyan vallástalan és hitetlen volt, mint bátyja, II. József, csak óvatosabb, megfontoltabb, s mint ilyen, nála jellemileg sokkal gyengébb. Nemileg is ő volt a legromlottabb Habsburg s ő honosította meg a spiclirendszert is (ezek a titkosrendőrei hajtották fel neki a nőket is).

Bátyja, II. József, bár önteltebb, de egyébként sokkal rokonszenvesebb lélek s őt reformjaiban nem a magyarellenesség, hanem egyedül „felvilágosult”, kemény és magát minden másénál okosabbnak gondoló feje vezette csupán. II. Józsefnek még legbizalmasabb leveleiben se találunk magyarellenességet. Nem is szerepelt az ő tetteiben az érzelem, csak az értelem, csak az ész (vagy talán inkább az esztelenség).

Ferenc Ferdinánd nem volt uralkodó, tehát őt nem számíthatom. Egyébként pedig az ő magyarellenessége se vehető bizonyítottnak. Ő büszke, zárkózott, a külsőségeket megvető és színésziességre és hízelgésre semmiképpen se kapható, a tömegek legyezését megvető idegbeteg egyéniség volt s így időnkénti epés megjegyzéseit ennek megfelelően kell értékelni.

Ha volt benne irántunk gyűlölet, akkor ez az akkori szabadkőműves zsidó Magyarország ellen irányult, nem pedig a magyarság, mint ilyen ellen. Bizalmasa és magyar tanítója, Lányi püspök, azt állította, hogy egyenesen szerette a magyarokat és tökéletesen tudott magyarul is, noha nyelvünk megtanulása igen sok fáradságba került.

Az is érdekes, hogy az a három királyunk, aki egyénileg időnként magyarellenes érzelmet is nyilvánított, aránylag rövid ideig ült a trónon és a Habsburgok négyszáz éves magyar uralmából mindössze csak 25 év esik hármukra, tehát a Habsburg-uralom tartamának csak 6%-a.

A magyarság elleni ellenszenvnek a Habsburg-házban ez a feltűnő hiánya korántsem magától értetődő. Ellenkezőleg nagyon is feltűnő. Hiszen a mi kuruckodóink is éppen azért gondolnak minden Habsburgot szükségképpen magyargyűlölőnek, mert érzik, hogy ez lenne a természetes.

Hogy csak igazi katolicizmusuk óvta meg őket a magyargyűlölettől, már bizonyítékát láttuk abban, hogy éppen a család legkatolikusabb tagjai álltak tőle legtávolabb, pedig okuk nekik lett volna rá a legnagyobb, hiszen a lázadások mind ellenük történtek. Ellenben éppen a család vallásilag leglanyhább tagjai (azok, akiket nálunk legkevésbé gyűlöltek) voltak tőle érintve legjobban. Miksa és környezetének protestantizmusa és túlzott német öntudatából folyó magyargyűlölete között okozati kapcsolatot kell látnunk. (Miksa egyik levelében a magyarokat „hungarisches Gesindel hoch und niedern Stands”-nak, „nagy- és alacsonyrangú magyar szemétnépnek” nevezi. Szilágyi, V., 363. o.)

A protestáns és (ami ezzel egyértelmű) a hitközönyös, a gyakorlatilag vallástalan és az olyan német (vagy cseh, tót, oláh), akinek lelki világában a vallás csak alárendelt szerepet játszik, mindig erősebb, fanatikusabb nemzetiségi ember, mint az igazi katolikus, akinek fő életcélja a mennyek országa s így a földi célok (faj, haza stb.) csak mellékszerepet játszanak életében.

Ezért nem volt a középkori társadalomban nemzetiségi gyűlölet (ha volt, az már akkor is vallástalanság vagy eretnekség következménye volt, például a huszitizmusnak cseh nemzetiségi jellege volt), sőt akkor még az egyes országok se különültek el egymástól oly mereven, mint ma (az európai egyesült államokat az igazi kereszténység akkor már ösztönszerűleg, önkéntelenül megvalósította, anélkül, hogy beszélt volna róla), akkor egész Európa egyetlen keresztény respublika [köztársaság] volt.

Minden eretnekség lényege tulajdonképpen a hit meggyengülése (ez természetesen nem zárja ki, hanem magával hozza a fanatizmust, a megerősödött katolikus-gyűlöletet). Ez a meggyengült hit már nem tudja oly kizárólagosan elfoglalni az emberek lelkét s ezért a vallásiakon kívül még más ideálokra is szüksége van, sőt azok az előbbre valók. Így lesz aztán, ha talán elméletben nem is, de gyakorlatban a vallásnál előbbre való a haza és a faj, és az örök hazáért való küzdelemnél fontosabb a földi haza ügyéért való lelkesedés. Sőt így lesz a vallás tulajdonképpen csak takaró: mikor a vallást gyűlöljük, tulajdonképpen annak követőiben nem az állítólag téves hitet, hanem egy másik, a miénktől különböző nemzetiséghez tartozó egyéneket gyűlöljük.

A vallás háttérbe szorulása és helyette más, földi ideálok, köztük a haza előtérbe tolulása még feltűnőbbé válik a XVIII. század második felének magát „felvilágosultságnak” nevező vallástalanságában.

Mivel az ember nemcsak test, hanem szellem is, a lelke se tud ellenni táplálék, tartalom, tehát nemes célok, ideálok nélkül. Aki tehát a lelkét az Istenben és a másvilágban való hittől megfosztja, annak, hacsak az emberiség salakjával meg nem akar elégedni, az elvett vallási ideálok helyett más, ezeket pótolni akaró, szintén szellemi természetű eszmékről kell számára gondoskodnia. Sőt még ha megelégedne csak az emberi salakkal, még akkor se nélkülözhetné, legalább külsőleg, ezeket a magasabb rendű eszméket, mert még az emberi salak se ismeri el külsőleg és nyíltan, hogy ő salak. Még nála is gondoskodni kell arról, hogy azt hihesse, hogy ő nemcsak egyszerűen önző ösztönember, mikor ehhez a mozgalomhoz csatlakozik, hanem neki is ideáljai vannak.

Így keletkezett a XVIII. század vallástalan „felvilágosultsága” és az ezt követő istentelen francia forradalom után a XIX. század közepéig, sőt elhalványulva bár, de napjainkig a filantrópia [emberbaráti érzés] és a nemzeti eszme kora s a nemzeti függetlenségért, a szabadságért való szinte mámoros, rajongó, fanatikus lelkesedés. Ennek szolgálatában nem az örök üdvösség elnyerése reményében hajszolták halálba az emberek ezreit, hanem megelégedtek a hitetlen emberek földi halhatatlanságának ígéretével. Meghalhatnak bátran, mert hősiességüket költők fogják majd megénekelni s honfitársaik még századok múlva is áldani fogják emléküket. És – sajátságos – az emberek még ezt a „halhatatlanságot” is megfelelő ellenértéknek tartották életük feláldozásáért, igaz, hogy csak azért, mert mámorosak voltak s nem gondolkoztak, hanem csak éreztek.

Ebből a „felvilágosultságból” és gyakorlati hitetlenségből keletkezett a nép vallásosságának háttérbe helyezése, sőt sokszor egyenesen hátrányosnak tartása anyagi jóléte, jó közegészségügye, műveltsége, kultúrája, nemzeti dicsősége mellett. Természetes, hogy ilyen életfelfogás és ilyen kormányzati elvek mellett a közvélemény sokkal többre becsülte a protestantizmust, mely fő célját gyakorlatilag szintén csak ilyen földi dolgok elérésében látta, mint a katolicizmust, melyben mindezek csak mellékcélok voltak és lesznek is, a fő a hívők örök üdvösségre vezetése, tehát földöntúli dolgok.

Ennek itt a földön is érvényesülő hatása csak annyiban van, hogy a tömegeket önuralomra, ösztöneik (a faj szolgálatában nem álló rendetlen érzékiség, nagyravágyás és elbizakodottság, féktelen szabadságvágy és másénak megkívánása) elfojtására tanítják. Mindenesetre még így kissé értékesebb és nagyobb kihatású eredmény, mint a közműveltség, az életszínvonal emelése és a közegészségügy ápolása, melyek mind tisztán földi célok s nem a vallás vagy az Egyház, hanem az állam feladatai, melyeket ez ma már (és a jövőben még inkább) be is tölt s melyben vele az Egyház (már csak eszközei fogyatékossága miatt) se versenyezhet.

Tehát a nemzetiségi eszme és a vele járó nemzetiségi gyűlölet azoknak a szellemi életcéloknak, ideáloknak az egyike, melyeket a vallásosságot az emberek lelkéből kiszorító hitközönyös szellemi áramlat a természetfelettire irányuló vallásos eszméket pótló ideálként az emberek lelke elé állított, hogy szellemi életüket, igényeiket és törvényeiket vallásosság helyett ebben éljék ki.

Ez az oka, hogy a kételkedő, hitközönyös, protestáns érzelmű Miksa is elsősorban német volt, s mint ilyen, mindjárt gyűlölte és bizalmas körben „Gesindel”-ezte [csőcselék, szemét] a magyarságot. De ez az oka annak is, hogy a Habsburgoktól csak 150-200 éve Magyarországra telepített katolikus „svábok” általában magyar érzelműek lettek, sőt a választásokon sokszor egyenesen „negyvenynyolcas-pártiak” voltak, ha pedig értelmiségiek lettek, teljesen beolvadtak a magyarságba (nem magamra gondolok, mert én sohase voltam „sváb”, tehát nem is kellett vagy lehetett beolvadnom, az őseim se voltak azok, csak egyik részük és őket se 200-300 éve telepítették ide, hanem Magyarország nyugati határszélén voltak őslakosok), egyetlen németnyelvű középiskolát nem tartottak fenn s nem is követelték a maguk számára, mert nem hiányolták.

Ellenben a már az Árpádok alatt betelepített, majdnem ezer éve itt lakó, de annak idején protestánssá lett erdélyi szászok mindig szinte államot alkottak az államban, nemcsak meg nem magyarosodtak, hanem mindig magyarellenes érzelműek voltak és maradtak; sokszor még a lelkészeik se tudtak magyarul, mert nem is akartak tudni; csak német tanítási nyelvű gimnáziumokat és középiskolákat tartottak fenn (Besztercén, Brassóban, Medgyesen, Nagyszebenben, Segesvárott, Szászrégenben, Szászsebesen német evangélikus gimnáziumot, Nagyszebenben és Brassóban ugyanilyen reáliskolát, aztán még egy sereg német polgári iskolát és tanító- és tanárképzőt).

A katolikus németségnek hazánkban csak elemi iskolái voltak, de 1914-ben még az összesen 449 német tanítási nyelvű elemi iskolából is 254, tehát jóval több, mint fele a magyarországi németségnek csak egy tizedrészét tevő lutheránus erdélyi szászokra esett, de a nem teljesen, de többségükben szintén lutheránus és az erdélyiekkel szemben jó magyar hírű szepesi szászokra is aránylag sok (19) jutott.

Innen (hogy vallásuk inkább nemzetiségi megnyilvánulási forma, mint tulajdonképpeni, tehát természetfölötti dolgokkal foglalkozó vallás) magyarázható az is, hogy tótjaink közt is a csak egyötödnyi lutheránusság vezetett mindig a magyargyűlöletben és a pánszláv központ mindig a lutheránus Turócszentmárton és Liptószentmiklós volt, sőt még az Alföld mélyében, a magyarok közt tömegben lakó lutheránus tótság is meg volt fertőzve a pánszláv eszméktől. A cseh uralom alatt is ők játszották a főszerepet a magyarellenes szláv mozgalmakban, sőt „cseh-szlovák” miniszterelnök is került ki közülük.

A román és szerb görögkeleti felekezet ugyanígy, vagy még inkább tisztán nemzetiségi jellegű s működése úgyszólván tisztán a szerb, illetve román nemzetiség istápolásában és jogaiért való harcolásban, nemzeti fanatizmusuk és gyűlöletük élesztésében merült ki. Egy szerb származású katolikus tanítványomnak azt mondta a budai szerb pópa, hogy benne a szerb vér nem válhat vízzé. Tehát még csak eszébe se jutott, hogy ő pap, nem pedig nemzetiségi agitátor s a kereszténység képviselője, nem pedig a szerb fajé. Mikor e sorokat írom, Ciprus szigetén is Makarius görögkeleti érsek a görög nemzetiség forradalmi (bombákkal operáló) mozgalom vezére.

A magyar meg a német között, ha a vallásmérséklő, felemelő, gyűlölet-visszaszorító, a kölcsönös megértést és megbecsülést elősegítő hatása nem érvényesül, az ellenszenv kifejlődése könnyen érthető, különösen a mi akkori viszonyaink között. Ez az ellenszenv és gyűlölet kölcsönös volt. Láttuk, hogy már a mohácsi vész előtt (a humanisták és a reneszánsz hitközönyös korában) milyen féktelen, veszedelmes izgatás folyt és milyen nagy gyűlölet fejlődött ki a magyarságban a királyné és lutheránus érzelmű német udvara ellen. Bizonyára azért is, mert – lutheránus érzelmű lévén – ez az udvar is jobban volt német, mint kellett volna.

Érthető, hogy ez a gyűlölet megmaradt és fokozódott, mikor a török világban állami ügyeinket, legalábbis a had-, pénz- és külügyet németek intézték, s ráadásul még külföldről. Az uszítás arról természetesen nem beszélt s azért azt a tömegek észre se vették, hogy a hozzá való anyagi eszközöket is nagyobb részben ezek a németek és külföldről adták. Nálunk csak azt nézték, hogy németek intézkednek magyarok felett s ezt természetesen ránk sértőnek és megalázónak tartották.

Aztán itt volt az a sok német zsoldos, akinek a fizetése háromszorosa volt a magyar katonáénak. Arra megint nem gondoltak, hogy ez azért van, mert náluk magasabb az életszínvonal. Hiszen Németországban ma is aránytalanabbul többet keres a munkás, mint nálunk, noha nálunk proletárdiktatúra van. Azt se nézték a magyarok, hogy ők itthon voltak s a váruradalmak földjéből majdnem mindegyikük kapott annyi földet használatra, hogy családja kenyere megtermett benne és állatot tarthatott, míg az idegen zsoldos teljesen zsoldjára volt utalva.

Ők mindebből csak azt látták, hogy ők alsóbbrendű emberek, mint a németek. Aztán a katona mindig hatalmaskodik (láttuk, hogy a magyar Pekry egyenesen túltett a német zsoldosokon), állandó fizetetlenségük szinte rákényszerítette őket a rablásra és az erőszakoskodásra.

Mivel továbbá maguk iránt a lakosság részéről a legkisebb jóindulatot sem tapasztalták, mikor végeredményben az ő életük és vagyonuk védelméért szenvedtek itt és ontották vérüket, érthető, hogy később már mindkét részről szinte magától értetődőnek tartották a kölcsönös gyűlöletet.

Világos, hogy a magyarok csak a németekben, a németek csak a magyarokban látták a hibát. Egy 1678. szeptember 9-i hivatalos jelentésben például ezt olvashatjuk a magyar népről: „Welche wider die deutsche von einem gleichsam angebornem und unversöhnlichen, keineswegs verdienten Hass brennet: a magyarban a német ellen szinte vele született, engesztelhetetlen és semmiképpen meg nem érdemelt gyűlölet ég.” (Takáts: Magyar küzdelmek, 186. o.)

A nyugatról idekerült németek a magukétól teljesen eltérő életmódot, szokásokat, viseletet, vérmérsékletet találtak itt s ezt a magukénál alantasabbnak tartották. Nem csodálkozhatunk ezen, sőt ha nem tekintjük hazafias kötelességünknek, hogy ha nem olyat mutat, ami nemzeti önérzetünknek hízeleg, az igazság elől mindig behunyjuk szemünket, akkor azt is el kell ismernünk, hogy igazuk volt. Hiszen még ma is így van. Amiként nem tagadhatja az oláh, ha hazájából ide mihozzánk, tehát nyugat felé utazik, hogy itt nagyobb a kultúra, magasabb az életszínvonal, nagyobb a demokrácia, mint náluk, éppúgy nekünk is el kell ismernünk, hogy ha átlépünk nyugati határunkon Ausztriába, ugyanezt a különbséget tapasztaljuk Ausztria javára.

Olvastam egy fiatal magyar mérnök úti jegyzeteit a Horthy-korból a budapest-bécsi autóbuszon tett első utazásról. Ezt írja benne: Átmegyünk a határon. Azonnal észre kell venni a feltűnő változást. Hogy érti ezt, kérdeztem. Hát – felelte – a sokkal nagyobb kultúrán, az osztrák falvak szebb, tisztább és nagyobb jólétre valló házain, a jobb karban lévő utakon, a kivétel nélküli villanyvilágításon stb. (Pedig az ausztriai határ közelében már a magyar falvak is sokkal kulturáltabbak, mint átlag a magyar falvak.)

Egy volt iskolatársam a nyugat-magyarországi határon plébános, úgyhogy plébániája egyik faluja, melyben lakik, nálunk van, a másik az 1919-ben Ausztriához csatolt úgynevezett Burgenlandban. Ez a plébános, pedig magyar nevű, sőt magyar nemes lévén, Ausztria javára elfogultsággal aligha gyanúsítható, azt mondta, hogy az aratók az Ausztriához csatolt faluban 2-3-szor annyit keresnek, mint nálunk az aratók s ő, valahányszor ottani leányegyházából visszajön a határon, mindig úgy érzi magát, mintha a szabadok hazájából a rabszolgák hazájába jött volna. (Ezt még a kommunizmus előtt mondta.)

Sőt azt mondta, hogy ha egy-egy hívének dolga van a plébánián, a cselédsége rögtön meg tudja mondani, hogy az itthoni vagy a burgenlandi faluból való-e, pedig egyformán német és egyforma viseletben jár mindkét falu lakossága, sőt az osztrák falu is csak 10-15 éve, hogy Ausztriához tartozik. A magyarországi német polgár félszeg, félénk, alig mer „az urak” felé közeledni, alantassági érzete van. Az osztrák ellenben, bár szerény és udvarias (hiszen ez is a kultúrához tartozik), de úgy közeleg és úgy kérdezősködik, mint aki öntudatos és egyenrangúnak érzi magát.

A törökvilág előtt is bizonyára megvolt a különbség magyar és német kultúra között, de a törökvilág alatt a mainál még nagyobb lehetett. Nem lehet tehát csodálkozni, hogy a német lenézte és magánál kevesebbnek tartotta a magyart.

Ehhez járult még, hogy a sok jó mellett vannak nekünk olyan tulajdonságaink is, melyek nem válnak becsületünkre. Azelőtt ezekről szólni se lehetett s a magyart csak magasztalni volt szabad, mert ez hozzá tartozott a hazafias neveléshez. Ma már a legújabb idők eseményei és mérhetetlen megaláztatásunk után talán szabad azt is észrevenni, hogy vannak hibáink nekünk is, nemcsak másnak, sőt a nemzet és faj meglevő hibáira való rámutatás legalább olyan fontos és hasznos része okos hazafiak nevelésének, mint a nemzeti öntudatra és önérzetre való nevelés. Sőt ez utóbbira minket nem is kell nagyon nevelni, mert önérzet van bennünk bőségesen anélkül is.

Láttuk, hogy Izabella királyné is mennyire lenézett bennünket, mennyire nem volt megelégedve Erdéllyel, sőt szavaiból néha milyen gyűlölet is érezhető ki irántunk (pedig ő nem nyugatról jött, csak az anyja volt onnan való). Akkora kultúra és életszínvonal, mint Lengyelországban, nálunk is van és volt is mindig, mégse tetszettünk neki. Kell és kellett lenni hibáinknak, mert Burgio, a mohácsi vészt megelőző évek pápai követe, aki nem volt papi ember, tehát túlságos erkölcscsősz se és kétségbe nem vonható történelmi tény, hogy nagy barátunk volt és őszintén szeretett bennünket, mégis milyen szomorúakat, sőt szégyenleteseket kénytelen írni rólunk! Azt írja (1526. június 5.), hogy „engem itt már mindenki magyarnak tekint”, de ismerjük azt a sokat idézett mondását is, mely nemzeti pusztulásunk előtt egy évvel (1525. augusztus 9.) kelt, hogy „ha Magyarországot meg lehetne menteni három forinton ebből a nagy veszedelemből, amelyben most van, nem hiszem, hogy akadna három ember, aki azt a három forintot ideadná”. (Jó lenne, ha a sok németszidás mellett erre is gondolnánk, s végre tudomásul vennénk, hogy bajainknak talán mégse csak ők voltak az okai.)

Azt mondja ez a jó barátunk, hogy a főnemesek között egy sincs, akinek elég hatalma lenne hozzá, hogy rendet tudjon teremteni, de „jobb is, hogy nincsen – teszi hozzá –, mert ez akkor egészen bizonyosan megpróbálkoznék vele, hogy királlyá tegye magát”. (Mi meg itt mindjárt azt is hozzátehetjük, hogy egyúttal ezrével találna is olyanokat, akik a leghazafiasabb lelkesedéssel támogatnák, hiszen „nemzeti” király lenne az illető, II. Lajos pedig „idegen” volt.)

Ugyane jelentésben (1525. április 13.) Burgio azt is írja, hogy „az emberek itt annyira gyűlölik egymást, hogy nyugodtan elmondhatom: az alatt a két év alatt, mióta itt vagyok Budán, igaz barátokat még nem láttam a magyar király udvarában”. (Lehetne-e ennél rosszabbat írni rólunk?)

„Mindenki azt teszi, amit akar.” (Megint minden bajunk forrása: a túlságosan nagy szabadság. S nekünk mégis mindig még nagyobb kellett!)

„Országszerte hallatlan gazságok történnek.” (1525. július 30.) „Az urak (a főurak) annyira félnek felfogadott nemeseiktől, hogy már-már ezek szolgáivá lettek.”

„Ebben az országban sem igazságszolgáltatás nincsen, sem pedig remény rá.”

Bűnös volt tehát mindenki: a király is, a királyné is, a főurak is, a köznemesek is, a jobbágyok is (hogy raboltak és gyilkoltak Dózsa idejében!), de a maga bűnét egyik se látta, egyik se ismerte el. Mindenki csak a másik bűnére hivatkozott s azzal mentette a maga bűnét.

Pedig hát azt semmi alapon se mondhatjuk, hogy ha így volt ez a mohácsi vész előtt, utána, tehát már az első Habsburg alatt, rögtön megváltozott a magyarság lelkülete. Világos tehát, hogy az első Habsburgoknak még ugyanilyen magyarsággal volt dolguk. Sőt talán inkább még arra kell következtetnünk, hogy még rosszabbak, mert hiszen a nemzeti katasztrófák és a nyomukban járó anarchia nem jobbakká, hanem mindig elfajultabbakká szokták tenni az embereket.

Ferdinándnak például még ugyanaz a hitvány és részeges Báthory István volt a nádora, aki Burgio működése idején volt nádor. Csoda-e aztán, ha maga Ferdinánd még nem is, de kevésbé vallásos fia már ugyanolyan érzelmekkel viseltetett a magyarság iránt, mint más idegenek, kivált mikor a magyarok ellene érzett és ugyancsak leplezetlenül kimutatott gyűlölete a viszontgyűlöletet egyébként is természetessé tette.

Hogy mennyit tesz a történetírásban az irányzatosság, láthatjuk abból, hogy Baráthosi Balogh és társai, mint az utána következő Habsburgokkal szemben még „nemzeti” királyról, a legrokonszenvesebben írnak II. Lajosról, viszont Burgio jelentéseiből kitűnik, hogy magyar alattvalói már II. Lajost is annyira gyűlölték, hogy ez a tárgyilagos idegen komolyan félt attól, hogy még meggyilkolják. Ebből is láthatjuk, hogy ha II. Lajos csakugyan gyilkosság áldozata lett volna, akkor gyilkosait elsősorban magyar alattvalói között kellett volna keresni. Láttuk, hogy Szerémi krónikája ott is találja meg őket.

Velence se volt ekkoriban ellenségünk, sőt mivel a Habsburgok ellenfele volt, az idegengyűlölő magyarok szövetségesüket látták benne. Massaro (Történelmi Tár, XXV., 290. o.) 1523 őszén, noha az ország népességét, gazdagságát és erejét magasztalja jelentésében, mégis így ír rólunk: „A magyar a világ leggonoszabb fajzata. Más népet nem becsülnek és nem szeretnek. (Itt is láthatjuk tehát, hogy legfőbb hibánk: a túlságos nemzeti önérzet.) Mindnyájan csak a saját érdekükkel törődnek. A közjóval keveset gondolnak. A közvagyont prédálják és ámbár folytonosan, mintha testvérek volnának, vígan együtt lakmároznak, alattomban gyűlöletet táplálnak egymás iránt. Igazságot nem szolgáltatnak és nincs olyan igazságtalan, gonosz ügy, amit két-három ember megvesztegetésével meg ne lehetne nyerni.” (S hogy utáltuk mégis mindig a Habsburgok „törvénysértéseit”!)

„Büszke és gőgös emberek, aki engedelmeskedni nem akarnak.” (Tehát csak ürügy volt, hogy azért nem engedelmeskedtünk királyainknak, mert „idegenek” voltak. Mikor a velencei követ ugyanezt írta rólunk, akkor még nem volt „idegen” a királyunk. Hiszen éppen most említettük, hogy Baráthosi mennyire „nemzeti” királynak tartja II. Lajost!)

„Kormányozni vagy igazgatni nem tudnak, de tanácsot mástól elfogadni vonakodnak. Keveset dolgoznak, csak a közvagyon prédálásában buzgólkodnak. Az urak és a nemesek mindig viszálykodnak, csellel és ármánnyal működnek. (S „hazafias” történetírásunk mennyit emlegeti a bécsi „ármányt”!). Hogy mindent összefoglaljak: a magyarok a világ salakja.”

Ha az a Massaro, akinek végeredményben semmi kára se volt a mi bűneinkből, ellenkezőleg: még haszna volt belőlük, mert gyöngítették hazája ellenségét, a Habsburgokat, így nyilatkozik rólunk, zokon vehetnénk, ha a Habsburgok, akik a maguk bőrén érezték a mi Massaro elsorolta hibáinkat, szintén tettek volna rólunk hasonló nyilatkozatokat?

A szintén velencei Gritti is gyűlölt bennünket. Ez ugyan nem sokat számítana, mert ő még olyan se volt, mint mi, de hogy még Izabella, az „utolsó nemzeti királyné” is purgatóriumának nevezte Erdélyt, melyből alig várta, hogy szabadulhasson, már mindenképpen gondolkodásra késztető. De férje, Zápolya János, az utolsó nemzeti király is keserűen kiáltja élete végén: „Az áruláshoz hozzászoktunk már, de nem szívünk-lelkünk az emiatti fájdalomhoz!”

Láttuk, hogy a másik „nemzeti” király, Mátyás is azt mondta, hogy a magyar kemény nép, amelyen nem lehet kesztyűs kézzel uralkodni. És Fráter György is ezt írja Ferdinándnak: „Bennem ne kételkedjék s ellenségeimre ne hallgasson. Én mindig híve leszek Felségednek, de az erdélyi nép hűtlen és változások után sóvárgó.” (Szalay, IV., 243. o.) Pedig hát Fráter György csak ismerhette őket!

Láttuk, hányszor le akarták tenni az erdélyiek magát a Habsburgok gyűlölői előtt ma annyira népszerű Fráter Györgyöt is, sőt az erdélyi országgyűlés hazaárulónak is nyilvánította. Még Szulimán is „tekintve a magyarok viszálykodó természetét” (Veress, 184. o.), ürüggyel vette el Buda várát János király özvegyétől és árvájától.

Szidjuk Castaldót meg Bastát, de arra nem gondolunk, hogy az előbbinek utóda Dobó István, az egri hős volt s az erdélyiek hitszegően őt is, feleségét is börtönbe vetették, mikor szabad elvonulás feltétele alatt végre feladta a várat, melyet hősiesen védett az erdélyiek ellen. Ők azt mondták, azért, mert nem tartotta meg a kikötött feltételeket, de Szalay azt írja (IV., 309. o.), hogy ez csak ürügy volt. Az igazi ok az volt, hogy a Perényiek gyűlölték a Dobókat s Perényi Péter fia, Gábor, ekkor Ferdinándtól elpártolva Izabella bizalmas híve volt. Az ő műve és bosszúja volt az egész. Dobó csak egy év múlva szabadult az erdélyiek fogságából s akkor is csak szökéssel.

A protestáns Nádasdy Tamás is, mikor királya Erdélybe akarta küldeni, azzal tért ki a király bizalma elől, hogy volt neki már kétszer dolga Erdélyben s ezért „ha a félszemét itt benn hagyta volna is, be nem jőne az állhatatlan országban, mert mint az órát, örökkön kell igazgatni”. (Veress, 362. o.)

Bornemissza püspök is azt írja, hogy örömmel menne el Erdélyből „hogy sohase lássa többé ezt az országot, melyben a félelem, iszonyodás és szakadatlan epekedés lakoznak” (ez „epekedésen” természetesen nem az áhítozást érti, hanem az epésséget, tehát rosszindulatot, gyűlöletet).

Hát még külföldön hogy írnak rólunk e korból, még a protestánsok is, és még akkor is, mikor csak úgy tombol bennük a szégyenletesen egyoldalú Habsburg-gyűlölet! Így a felkelő magyarok, mint protestánsok iránt elvárhatnánk tőlük a rokonszenvet, vagy ha azt nem, a megértést, vagy legalább a tárgyilagosságot! Coxe, de még a Habsburg-gyűlöletben, illetve lekicsinylésben egészen egyoldalú Carlyle is a magyar nemességet alig említik a „turbulens” [háborgó, zavargó] jelző nélkül, ami annyit jelent, mint háborgó, izgága, nyugtalan, a bőrében nem férő, megfékezhetetlen, tehát minden, csak nem jó. Ez a nemesség az ő protestantizmusuk érdekében lázongott, nyugtalankodott állandóan, ez az állandó lázadozás mégse rokonszenves előttük se. Képzelhetjük, hogy írnának rólunk akkor, ha még ráadásul a katolicizmus mellett „turbulenskedtünk” volna!

Abraham du Bois Hágában 1736-ban megjelent „La Geographie Moderne” című, történelmi részében egészen, sőt nevetségesen elfogult, magyar protestáns szellemben megírt művében szintén ilyen ismertetést találok a magyarokról: „A magyarok általában egészséges, jó alakú, erős, bátor és jó katonák: nyílt lelkűek és őszinték, de büszkék és állhatatlanok, piszkosak és durvák (brutaux), bosszúállók és kegyetlenek. Ételük rendesen a vöröshagyma és a fokhagyma” stb. (490. o.). Pedig nem német írta és nem németeknek, hanem francia a franciáknak, akik, mivel közös ellenségünk volt a német, tulajdonképpen barátaink lettek volna.

Hogy a szerző francia volta ellenére protestáns is, azt abból látom; hogy azt írja, hogy a „boldogult I. Lipót császár uralkodása alatt az összes magyar protestánst kegyetlenül üldözték, lemészárolták, elűzték, vagy megfosztották mind magán-, mind közös javaiktól s azóta elnyomás alatt vannak”. Pedig mindebből egy szó se igaz.

I. Lipót soha egy fillért el nem vett semmiféle protestánstól; annál kevésbé mészároltatott le közülük csak egyet is, ellenben kivégeztetett néhány törökkel és a franciákkal cimboráló hazaárulót s természetesen ezek vagyona is a kincstárra szállt a magyar alkotmány szerint. De ekkor is inkább a katolikusokat (s a protestánsoknál kisebb bűnösöket) „mészárolták le”. Majd meglátjuk, miért történt mindez és hogyan. (Egyébként a könyvet, mint a gróf Brunsvik-család martonvásári (Fejér megye) könyvtárának utolsó maradványát a szemétdombról szedte össze a bolsevik „felszabadítás” után az, aki hozzám hozta, s ugyanekkor a család sírboltjában látta Brunsvik Teréznek, Beethoven híres ideáljának, koporsóját is kifosztva. A csontváz egyik lába kilógott a koporsóból s egy macska épp akkor ugrott ki onnan. A koporsóba kölykezett.)

Tudvalevő, hogy Schiller történelmet is írt s e nemben legismertebb műve a „Geschichte des dreißigjährigen Kriegs” [A harmincéves háború története], melyben mellékesen a magyarok is előfordulnak, hiszen e háború folyamán ők is szövetségesei voltak a német vagy cseh protestánsoknak.

Világos, hogy Schiller, noha nemes gondolkodású és igazságra törekvő ember volt, mind a maga nevében, mint a közönség miatt, melynek írt, nem a Habsburgok pártján állt ebben a harcban. Tehát a háború magyar protestáns szereplői, Bethlen és Rákóczi György iránt természetszerűen rokonszenvvel kellett volna viseltetnie. Mivel művét másfélszáz évvel ezelőtt írta, akkor még a tudomány se volt olyan tárgyilagosságra törekvő, mint jelenleg. Művének az a kiadása, melyet használtam, szintén félszáz éves már és természetesen az is protestáns, aki sajtó alá rendezte, és bevezetéssel ellátta. Mégis szükségesnek tartja, hogy Schiller több Habsburg-ellenes állítását, mint valótlant, helyreigazítsa. „A svéd király iránti előszeretete miatt Schiller a császári hadvezért kedvezőtlen színben mutatja be” – írja például (444. o.). Majd: „Schillert V. Frigyes iránti elfogultsága a császár igazságtalan megítélésére vezeti.” (441. o.) Stb.

Minden ok meglenne tehát arra, hogy Schiller Bethlen Gábor és Rákóczi György iránt is oly rokonszenvvel viseltessék, hogy kedvükért akár még a történelmi igazságot is megsértse, mint a német és svéd protestánsok iránti rokonszenve miatt megsértette. Schiller azonban, pedig nem osztrák, akinek legalább van vagy volt már összeköttetése a magyarokkal, hanem tőlünk távol lakó s velünk soha semmi összeköttetésben nem levő birodalmi protestáns német, mégse viseltetik rokonszenvvel, sőt még tárgyilagos se tud lenni a magyarok iránt még akkor se, ha azok a magyarok protestánsok, a tőle is gyűlölt Habsburgok ellen küzdenek és az ő nyugati elvbarátait támogatják.

Először is annyira jelentéktelennek tartja szerepünket, hogy Bethlennek vagy Rákóczi Györgynek a harmincéves háborúban játszott szerepéről alig ír pár szót, de még ezt is ellenséges, lenéző, megvető szellemben.

Bethlenről például mindössze ennyit és így ír: „Mialatt Ferdinánd (II.) mindent megtett, hogy kellemetlen helyzetén javítson, Frigyes (a csehek újdonsült protestáns királya) semmit se mellőzött, hogy jó helyzetét el ne rontsa. Megbotránkoztató szoros szövetséget kötött az erdélyi fejedelemmel, a porta nyílt szövetségesével, és ezáltal a kevésbé szilárd lelkeket megbotránkoztatta, úgyhogy az az általános hír terjedt el, hogy a kereszténység kárára keresi a maga előnyét, és hogy a törököket Németország ellen felfegyverezte.”

Tehát Schiller egyenesen megszégyenítőnek tartja, hogy a német protestánsok a magyar protestáns „szabadsághőssel” szövetséget kötöttek. A mi Bethlen Gáborunk szövetségét a német protestánsok szégyennek tartották magukra nézve.

Másik „szabadsághősünket”, Rákóczi Györgyöt Schiller így szövi bele elbeszélésébe: „Mint Bethlen Gábort a rebellis csehek, úgy hívta most segítségül Torstensson utódát, Rákóczit... Ámbár Rákóczi népeivel, számra huszonötezren, egész a Dunáig a svéd tábor közelébe előrenyomult, de ezek a fegyelmezetlen és durva (roh) csapatok csak az országot pusztították el és csak az élelmiszerhiányt növelték a svéd táborban, ahelyett, hogy Torstensson vállalkozását célszerű tevékenységükkel előmozdították volna. Csak a császár adóbevételének és alattvalói pénzének és javainak megkárosítása volt a cél, ami Rákóczit, mint Bethlen Gábort is, hadba szólította és mindketten hazamentek, mihelyt ezt a céljukat elérték. Ferdinánd, hogy megszabaduljon tőle, megadott a barbárnak (!) mindent, amit követelt és ezzel a kis áldozattal megszabadította országait ettől a félelmes ellenségtől.”

Csak ennyi és ilyen a véleménye a német protestánsoknak és Schillernek, a nagy protestáns német költőnek, a mi „nagy” szabadsághőseinkről! De ha így írnak ők és ilyen véleményük van a magyarokról akkor, mikor fegyvertársaik ugyanazon célért ragadnak fegyvert, melyért ők dicsőségnek tartották harcolni, akkor igazán nem csodálkozhatunk, ha a szintén protestáns lelkületű Habsburg Miksa se gondolkodott és nyilatkozott rólunk kedvezőbben akkor, mikor nem barátai, hanem ellenségei voltunk neki és családjának. Hogy még Miksa is jobb érzelemmel volt irántunk, mint a német vagy angol protestánsok, mutatja, hogy élete első felében még ő is szeretett bennünket, csak később, mikor a magyar rendek részéről egyik megalázás a másik után érte az országgyűléseken, ahol ismét olyan hang uralkodott a németek, sőt maga Miksa ellen is, mint amilyent Ferdinánddal kapcsolatban V. Károly császár követének jelentésében láttunk, változtak meg irántunk való érzelmei.

Már arról az országgyűlésről is, mely királynak ismerte el, azt írja Szalay (IV., 326. o.), hogy „módfelett ingerült” volt. Forgách így emlékezik meg róla: „Non aliud comitium magis tubidum propter communes et maximas conturbationes.” (Az általános és felette nagy zavargások miatt nem volt ennél zivatarosabb országgyűlés.) De a hű és kevésbé fennhéjázó magyarokhoz élete végéig kegyes és jóakaró volt és maradt még Miksa is.

Bizonyára nem magyargyűlöletének jele az sem, hogy magyarul is megtanult. Igaz, hogy Acsády és mások ezt tagadják, mert hiszen ezen a most említett országgyűlésen éppen az okozta a legnagyobb zivatart, hogy előterjesztéseit németül akarta ott megtenni. Hogy milyen szabadok és függetlenek voltunk, azt éppen eléggé bizonyítja, hogy emiatt ott, a császár jelenlétében zivatarokat tudtunk és mertünk csinálni oly fokban, hogy azt tényleg egy uralkodó se tűrhette el alattvalóitól.

Mivel Miksának ezt mégis el kellett tűrnie, nem csoda, hogy ellenszenv támadt lelkében ellenünk. Azonban mivel több adat bizonyítja, hogy tudott magyarul, fenn kell tartani állításunkat. Magyar nyelvtudásáról említést tesz több magyar kútfő is, de még többet bizonyít, hogy Bucholtz is ezt mondja, pedig mivel ő nem magyar és nem is magyaroknak ír, nehéz elképzelni, miért mondaná ezt, ha nem úgy lett volna. Bucholtz azt írja (VIII., 704. o.), hogy nyolc nyelven beszélt: németül, franciául, spanyolul, olaszul, magyarul, görögül, szlávul és latinul.

Talán legjobban megoldja a kérdést Michele, velencei követ, aki 1571-es jelentésében azt mondja, hogy eléggé ért magyarul is. Tehát tudott, de nem tökéletesen. (Tökéletesen latinul se tudott.)

Akkor az országgyűlésen csak a műveletlenebb köznemesek beszéltek magyarul. Ezért Miksa is, mikor szemére hányták, illetve felzúdultak előterjesztésének német nyelve miatt, azt hozta fel mentségére (van ott elnyomás, ahol az uralkodónak, mégpedig itt az egész kereszténység fejének kell magát mentegetnie „elnyomott” alattvalói előtt?), hogy nem beszél elég folyékonyan latinul. Ebből látjuk, hogy nem a magyar, hanem a latin helyett használta a német nyelvet, s hogy akkor senkinek még eszébe se jutott, hogy a király magyarul is beszélhetne az országgyűlésen, még akkor se, ha magyar anyanyelvű lett volna.

Tudjuk, hogy Nagy Frigyesnek, a német-porosz büszkeség fő képviselőjének, még kétszáz évvel utána se jutott eszébe, hogy németül beszéljen vagy írjon, pedig ő nem is a latint, hanem egy másik élő nyelvet, sőt éppen a német nép ellenségét, a franciát használta anyanyelve helyett. A nemzeti nyelv kultusza csak a XIX. században kezdődött.

Aki nyolc nyelvet tud, hacsak nem csodaember s nem ez az egyedüli foglalkozása, nem tudhatja mindegyiket olyan tökéletesen, hogy igényesebb helyen nyilvánosan szerepelhessen vele. (Ezért keltett bámulatot a Népszövetségben Apponyi Albert, hogy annyi nyelven és oly tökéletesen tudott. De természetesen ő se nyolc nyelven, hanem csak vagy négyen. De még ezzel is csodálatot keltett.) Miksa tökéletesen tudhatott talán németül, franciául és spanyolul, a többi öt nyelven meg értett és úgy-ahogy beszélt, de az a felhozott bizonyítékok alapján kétségtelen, hogy ez öt nyelv között ott volt a magyar is.

Miksa tehát nem nevelkedett magyarellenesen. Apja ezt nem is tűrte volna. De élete végén is csak akkor nevezhetjük magyarellenesnek, ha Izabellát is annak tartjuk, őt azonban senki se mondja annak, noha keményebb nyilatkozatokat tett ellenünk, mint Miksa. Pedig hát őt ugyancsak udvariasan kiszolgálták az erdélyi országgyűlések, mint láttuk, s nem vágtak fejéhez olyanokat, mint az „elnyomott” anyaországi magyarok Miksának. Hogy gyűlölt volna bennünket Izabella, ha neki is olyanokat kellett volna zsebre vágnia tőlünk, mint Miksának! Láttuk, hogy Izabellának még az udvara se volt magyarabb Erdélyben, mint Miksáé Bécsben, legalábbis ha a bizalmi embereit vesszük.

Érdekes, hogy Miksa már büszkén emlegette német voltát s németnek tartotta magát, pedig vérségileg még annyira se volt német, mint Ferdinánd. Nagy tévedés ugyanis azt hinni, hogy a mohácsi vész után a magyar trónra kerülő Habsburgok németek voltak (annál kevésbé, hogy osztrákok).

Ezt az annyira elterjedt téves hitet megint az ellenséges hírverés terjesztette el nálunk, hogy a gyűlöletet annál jobban szíthassa ellenük. Németországban, ahol az ellenkezővel lehetett ellenszenvet kelteni irántuk, azt hangsúlyozták, hogy nem németek.

Csakugyan, I. Ferdinánd vére csak 3,1, Miksáé pedig egyenesen csak 1,6%-ban volt német. Miksa anyja ugyanis Jagelló Anna volt, tehát lengyel-litván; nagyanyja Őrült Johanna, spanyol; dédanyja Burgundi Mária, francia; jóbanyja portugál Eleonóra; ükanyja masoviai Cimburga, tehát lengyel-litván (állítólag ettől örökölték a Habsburgok az előreálló alsóajkat, melyet oly bámulatosan hosszú ideig örökített rajtuk); végül szépanyja milánói Viridis olasz.

A fenti százalékok úgy jöttek ki, hogy az eredeti Habsburg-apát 100%-ban németnek, a nem német anyát 100%-ban nem németnek vettem.

Említettem, hogy Ferdinánd nemcsak vérbelileg nem, hanem még érzelemben se volt német, mikor a magyar trónra került. Bizalmasai annyira spanyolokból álltak akkor is, mikor már régen osztrák főherceg lett, hogy osztrák alattvalóinak ellenszenve iránta, mint idegen iránt, egész az ellene irányuló összeesküvésig ment, melynek vezetőit ki is végeztette. Mikor már a magyar trónért küzdött, akkor is felköttette fizetetlenségük miatt lázadó német zsoldosainak zászlótartóját. (Szalay, IV. 58. o.) Ellenben egy esetet se tudunk, hogy hűtlenségbe esett magyarjaival is így bánt volna.

Később bizonyára mindjobban elhalványult lelkében szülőhazája emléke, de hogy kitörölni sohase tudta az idő, azt jól látjuk onnan, hogy trónörökös fiát nevelkedni Spanyolországba küldte, ahol ő is nevelkedett, spanyol felséget szerzett neki (V. Károly leányát, Máriát), aki egész spanyol udvartartást hozott magával. Ez Miksának, úgy látszik, nem is tetszett, mert Ferdinánd még végrendeletében is inti, hogy áldott feleségét meg ne szomorítsa azzal, hogy spanyol környezete elbocsátására kényszerítse, mert neked se esne jól, írja neki, ha németjeiddel Spanyolországban lennél és ott elbocsátásukra kényszerítenének.

Leányai is úgy kedveskedtek Ferdinándnak, hogy mikor sok elfoglaltsága és állandó utazásai közben időnként meglátogatta őket, spanyolul köszöntötték fel. Ez mindig végtelenül jól esett az apának. Sőt, mint láttuk, még halálos ágyán is az volt a kívánsága, hogy Spanyolország védőszentjének ünnepén haljon meg, ami teljesült is.

Hogy aztán a fia, akiben még annyi német vér se volt, mint Ferdinándban, mert az anyja se volt német s nem is Németországban nevelkedett, mégis oly erős és öntudatos német volt, illetve lett, az megint csak újabb bizonyítéka azon többször említett állításunk igazságának, hogy mi magyarrá tehettük volna a Habsburgokat s velük a Habsburg-világhatalmat is magyar világhatalommá, ha okosak lettünk volna, ha egységesen melléjük álltunk volna és hazánk régi hatalmát és tekintélyét megőrizve Magyarországot hatalmuk alapjává tehettük volna. Lám, a spanyol Miksa milyen német tudott lenni!

Sokan annyira mennek a Habsburg-gyűlöletben, hogy erre azt mondják: Isten mentsen attól, hogy ők magyarok legyenek. Jobb, hogy megmaradtak németnek, illetve, hogy újra visszanémetesedtek. Nekünk ugyanis se így, se úgy nem kellenek.

Az ilyen beszéd – feleljük – tette tönkre Magyarországot, s akik így beszélnek, azokhoz nekünk sincs egy szavunk se, mert beszédük világosan mutatja, hogy nem az eszükkel, hanem a szívükkel gondolkodnak. Ez a szív azonban merő epe és gyűlölet, mely az ész szavát, de még a tulajdon fajuk és hazájuk szeretetét is elnyomja. Ezek jobban gyűlölik a Habsburgokat, mint amennyire szeretik hazájukat, tehát hitvány magyarok.

Zrínyi, a szigetvári hős

Akik Miksát ismerték, mind rendkívül kiváló és tehetséges embernek tartották. Kiváló emberpéldány volt, mind testileg, mind lelkileg. Nagy műveltségű ember volt, de olyan erős és ügyes is, hogy az egyéni párviadalokban is úgy kivált, mint dédapja, I. Miksa, vagy a mi Mátyás királyunk. Hogy uralkodásához mégse fűződik semmiféle kiváló hadi tett, csak történelmünk egyik legmegvetettebb és legszégyenletesebb balsikere, a szigetvári gyászos ostrom, az az ő egyéni balszerencséje.

Miksa olyan keresztény sereget hozott össze a török ellen Szigetvár ostroma idején, hogy még számban is egyenlő volt a törökével s így megokoltan és kellő vezetés alatt a siker biztos reményével ütközhetett volna meg a törökkel, s ha a sikernek folytatása következett volna, már akkor országunknak a török alóli felszabadításához vezethetett volna. Nem ködös álom ez, mert hiszen egy nagy siker igen sokszor megadja a kedvet is meg az áldozatkészséget is a költséges folytatáshoz.

Miksa seregében azonban nem volt egyetértés. Tanácsot tartott, hogy milyen harcmódhoz folyamodjanak. A magyarok azt ajánlották, hogy keressék meg a törököt és ütközzenek meg vele; a németek, hogy egyelőre várjanak. Miksa az utóbbit volt kénytelen elfogadni, mert a vezér nem ő volt és általában a németek nem akarták a törököt „felkeresni”. Így aztán a török ekkora keresztény sereg szeme láttára foglalta el Szigetvárt és ölte meg Zrínyit és társait. Sőt a keresztény sereg még ennél is kevesebbet tett, mert több száz kilométerre táborozva a töröktől, még csak nem is láthatta, hogy mit csinál az ellenség. Mikor aztán meghallották, hogy Szigetvár elesett, Zrínyi vértanúhalált halt s a török a rab magyarok tízezreivel már haza is indult, ők is eloszoltak. Egész Európa felháborodott, sőt gúnykacaja kísérte ezt a „haditettet”, Miksát pedig úgy elkeserítette a dolog, hogy attól kezdve már nem volt többé ember; nem volt többé becsvágya és életcélja. Meg is halt már ötvenedik életévében, csupán 12 évi uralkodás után. Az angol protestáns Coxe azt írja, hogy halálát „a gondok és a testi és lelki erőmegfeszítésből származó kimerülés siettette”. Ne hasson ez gúnyként a mondottak után, mert annyi országból és annyi autonómiából álló birodalmat kormányozni, mint az övé volt, még nagy tettek végrehajtása nélkül is kimerítő volt, kivált annak, akinek életkedvét és tetterejét megtörték a csalódások.

Mivel Miksa császár volt ugyan, de nem a sereg vezére (az a birodalom határozatából Günther volt), e kudarccal kapcsolatban őt magát inkább részvéttel, mint gúnnyal kell kísérnünk. A kudarc igazi okát már fentebb megmagyaráztuk. Egyéb kifejtett okokon kívül rámutattunk már arra is, hogy a nagy német sereg nem volt úgy ellátva élelmiszerrel, a szállításhoz szekerekkel és olyan felszereléssel, hogy a biztos pusztulás veszélye nélkül bemerészkedhetett volna Magyarország déli, a töröktől már teljesen elpusztított részeibe; nem volt ellátva olyan egészségügyi felszereléssel sem, hogy a kipusztult, elhanyagolt, mocsaras éghajlattól okozandó „morbus hungaricus”-ban majd ezrével megbetegedő s az ilyen éghajlathoz és levegőhöz még hozzá nem edzett beteg, idegen katonák ezreit orvosi ápolásban tudja részesíteni.

Mindezekről előre gondoskodni külön óriási pénzbe került volna, ezt a sereget pedig – mint a német birodalmi gyűlések mindig hangsúlyozták – csak keresztény irgalomból állították össze. A császárnak is, mint ilyet, úgy kellett tőlük összekönyörögnie, ilyenkor pedig örül az ember, ha az összejön, ami feltétlenül szükséges, nem pedig még egy félévre szóló élelem, szekerek, sátrak és gyógyszer is ráadásul. Ha pedig így állt a dolog, akkor bizony kisül, hogy az a magatartás, melyet ez a keresztény sereg tanúsított, tulajdonképpen nem is ország-világra szóló gyávaság és tehetetlenség volt, hanem szükségszerű óvatosság és okos előrelátás. Így aztán mi ugyan azt mondhattuk rá, hogy ez a sereg nekünk nem ártott, nem is használt, de a Német Birodalomnak és Ausztriának használt, mert annak határait megvédte s azt elérte, hogy a török oda behatolni meg se kísérelt.

Ha a török sereg megtámadta volna a keresztény nyugatot, akkor majd szembeszállt volna vele ez a kiállított büszke és hatalmas sereg, s akkor majd a németek, akiket a támadás elsősorban érintett volna, gondoskodtak volna élelmezéséről is a hosszan tartó hadjárat alatt. De világos, hogy ha azt vártuk tőle, hogy Szigetvár felmentése s magyar területek felszabadítása érdekében vonuljon be Magyarország belsejébe és ott folytasson támadó háborút, akkor legalább az élelmezéséről nekünk kellett volna gondoskodnunk. S ha még erről se gondoskodtunk, akkor azért, hogy a német sereg az osztrák határ megvédése után hazaoszlott, mindenkinek joga van a gúnykacajhoz, csak nekünk nem. Vajon bolsevista elnyomásunk alatt tett-e értünk még csak annyit is a nyugat, mint amennyit Miksa németjei tettek? Pedig őket is legalább annyira fenyegette a bolsevizmus, mint Miksa idejében Németországot a török.

Ha az éhség, betegségek és az idő viszontagságai miatt az egész sereg tönkremegy, mint pár évvel előbb Katzianer nagyszerűen felszerelt, csak kellő élelmiszerrel el nem látott serege a Dráva mentén, akkor már nagyobb baj lett volna. Így legalább sértetlenül mentek haza s megmutatták a töröknek seregük erejét. Az nem is merte őket megtámadni. Ez is kétségtelenül eredmény volt, mert hiszen a török volt a támadó s ők csak védelem céljából jöttek össze. Magyarországot ugyan nem védték meg, de a saját hazájukat igen.

A végeredmény tehát az, hogy Miksa csak arra tudta rávenni németjeit, hogy hazájuk határainak védelmére hadba vonuljanak, de nem arra, hogy Magyarországot is, mely Miksa országa volt ugyan, de az övék nem, felszabadítsák. Erre nem volt meg a seregben az akarat, de az erre a célra szükséges felszerelés és élelmiszerellátás se volt meg.

Aki tárgyilagos, az a támadó kedv hiányát az adott nehézségek miatt természetesnek tartja, s nem Miksát szidja vagy egyenesen kineveti és gúnyolja érte, hanem annál jobban áldja érte száz évvel későbbi utódát, Lipótot, aki olyan sereget is össze tudott hozni s tizenöt éven át minden évben újra kiállítani, melyben még a támadásra is megvolt az elszántság és aki még az erre a célra szükséges hadfelszerelést és élelmiszerkészletet is elő tudta teremteni, bár, mint látni fogjuk, ő se mindig. Ez már ugyanis éppen nem természetes és éppen nem magától értetődő.

Hogy gúnyolódhatunk mi az olyan német seregen, mely csak a maga hazáját hajlandó védeni, a mienkét már nem, mikor mi a mohácsi vészkor és előtte még a magunk hazáját is milyen gyalázatosan nem védtük, s mikor a magyar nemesség elvből mindig csak a maga hazája területén volt hajlandó harcolni?

„Hazafias” történelemkönyveink a hőslelkű Zrínyi galád cserbenhagyása miatti felháborodással tele emlékeznek meg erről a gyalázatos hadjáratról. Mivel pedig Miksa nem sokkal Zrínyi hősi halála előtt (1565-ben) a nagy hős ellen még vizsgálatot is rendelt el, még nagyobb a felháborodás ellene, aki ezt a nagy hőst ennyire nem méltányolta, sőt életét ilyen igazságtalan tűszúrásokkal keserítette. Mert hát az csak természetes, hogy egy Miksa meg egy Zrínyi Miklós közötti vitában csakis Zrínyinek lehet igaza.

Azóta azonban megkerültek a Zrínyi ellen vezetett vizsgálat jegyzőkönyvei, melyekből olyasmiket tudunk meg, hogy hatásuk alatt még Takáts Sándor is Miksának kénytelen igazat adni. (Takáts Sándor: Emlékezzünk eleinkről, 261-281. o.) E jegyzőkönyvekből kitűnik, hogy a nagy hősnek nagy erényeivel arányban álló óriási hibái is voltak. Olyanok, hogy ha Habsburg lett volna, mi magyarok úgy ismernénk, mint emberi bőrbe bújt szörnyeteget és a világ leggonoszabb emberét, mert akkor épp úgy csak bűneit néznénk, mint ahogy most csak az erényeit.

Már többször rámutattam, hogy egész hazafias nevelésünknek és egész népszerű történetírásunknak az a fő hibája, hogy csak hősei és csak sátánjai vannak. A hőseit égig emelik, idealizálják, az ifjúság és a nép elé eszményképül állítják. Nem tűrik (mert hazafiatlanságnak, sőt hazaárulásnak veszik), ha valaki bírálja őket. Ilyenek Szent István, Nagy Lajos, Mátyás, mindkét Zrínyi Miklós, de Zrínyi Ilona is, Bocskai, Bethlen Gábor, Rákóczi György és Rákóczi Ferenc, Petőfi, Kossuth, Wesselényi, Széchenyi, Deák. Viszont vannak, akiket meg csak szidni szabad és jótulajdonságot a hazafiatlanság vádja nélkül nem is szabad bennük észrevenni. Ilyenek az összes Habsburg-uralkodók, de különösen I. Ferdinánd (Jánossal szemben), I. Lipót és I. Ferenc, aztán még inkább Castaldo, Basta, Kollonics, Carafa, Windischgrätz és Haynau.

Érdekes, hogy újabban a hősök között az elsőt (Szent István) meg a két utolsót (Széchenyi és Deák) maguk e rendszer követői is megbírálják, sőt nyíltan mutatják, hogy nem rokonszenveznek velük. Szent Istvánnal azért nem, mert a kereszténység behozatalával együtt a pogányságot is kiirtotta, s nekik jobban fáj a pogányság és a vele összefüggő magyar népi emlékek kipusztulása, mint amekkora értéknek tartják a kereszténységet, mely az ő lelküket teljesen hidegen hagyja. A két utolsó meg azért, mert az ő hazafias hőseikkel szemben a mérséklet és megértés hívei voltak a nemzet ellenségeivel (értsd: Habsburgokkal) szemben. Azonban a többi hőshöz, az ő igazi hőseikhez, még most se engednek hozzányúlni, azokkal szemben még ma se tűrnek el bírálatot.

Pedig az effajta hazafiság, még akkor is, ha hősei igazi hazafiak, csak álomvilágot létesít a tömegek és az ifjúság lelkében. Ilyen nevelési rendszer mellett sohase lesz igazságos és tárgyilagos történetírásunk, de így a háborút se lehet sohase kiküszöbölni a nemzetek között. Ha ugyanis a mi embereinkben csak a jót szabad látni, az ellenségben meg csak a rosszat, akkor szomszédaink mindig ellenségeink is lesznek egyúttal és akkor mindig, egész más világban és meggyőződésben fogunk élni mi is és a velünk szomszédos népek is. Mi ugyanis gonosztevőknek gondoljuk azokat, akiket ők hősöknek tartanak, nekünk meg azok lesznek a hőseink, akik az ő szemükben voltak nagy bűnösök. Így aztán előbb-utóbb egymásnak megyünk.

De azonkívül még az a hátránya is megvan ennek a módszernek, hogy egy, a valóságban nem található embertípushoz szoktatjuk hozzá ifjúságunkat és a tömegeket. Ahhoz, hogy hőseiben emberfeletti, bűn és gyarlóság nélküli embert lásson, amilyen a valóságban nincs. Így aztán mikor megismerik a valót, mert meg kell előbb-utóbb ismerniük, teljesen elvesztik hitüket az igazságban s az emberi becsületben, s azt hiszik, hogy a valóságban nincsenek is hősök.

Látjuk is ezt minden nemzeti mozgalmunkban. Nagy kedvvel, lelkesedéssel, rajongással kezdődik s aztán hirtelen letöréssel, sőt sokszor egész szégyenletes összeroppanást okozó kishitűséggel végződik. Ha a megmozdult tömegek előre tudták volna, hogy vezéreik nem félistenek, nem hiba nélküliek lesznek; ha erre előre figyelmeztettük volna őket; ha nem mámoros lelkesedésre, hanem józan kritikára neveltük volna őket még saját tiszteletreméltó vezéreikkel szemben is, akkor nem érné őket csalódás és nehézségek esetén nem ejtené meg őket a kishitűség oly hirtelen.

De magára a nemzetre és a magyar népre is sértő ez a nevelési rendszer. Voltak és bizonyára lesznek is nekünk olyan hőseink is, akik kibírják a tárgyilagos kritikát is. Szégyellenünk is kellene, ha csak olyan nagyjaink lennének, akikről tilos a teljes igazságot megírni.

Ahhoz meg egyenesen kötelességünk hozzászoktatni az embereket, de már a fiatalokat is, hogy a minden tekintetben tökéletes embereket ne a királyok, politikusok, hadvezérek, szabadsághősök, tudósok és költők között keressék, hanem csak a szentek között. Ezeket tanulmányozni és bámulni újabban már nem divat, pedig az az igazi nagyság, az az igazi utánozni való, mikor valaki elérte már, hogy a lélek mindig uralkodni tud a testen, s aki olyan önuralmat szerzett már ösztönei felett, hogy soha még gondolatban se téved olyasmire, ami tilos, a jót pedig hősies fokban gyakorolja.

A történelem nagyjai nem ilyenek. Őket nem feddhetetlenségükért tiszteljük és bámuljuk, hanem a tehetségükért (amiért tulajdonképpen nem őket kellene bámulnunk, hanem Istent áldanunk, aki a tehetséget adta nekik). Ezeknek is van istenadta tehetségükön kívül egyéni érdemük is, mert szorgalom, igyekvés, önmegtagadás és kitartás nélkül egyedül a velük született tehetség még nem tehette volna őket nagy emberekké, de bennük a szorgalom se teljesen volt önzetlen, mert a dicsőség, a hatalom, az érvényesülés, a büszkeség szolgálatában állott, ami végeredményben mind önzés, csak annak egy magasabb rendű szellemi síkon mozgó faja.

Tehát hozzá kellene szoktatnunk az embereket, hogy hőseink irányában is tárgyilagosak legyünk, s erényeik, illetve kiválóságaik mellett hibáikra is rámutassunk. Hozzá kellene szoktatnunk mindenkit, hogy a hiba hősökben is természetes dolog, mert hiszen a nemzeti hősök nem szentek, de ugyanakkor hozzá kellene szoktatnunk mindenkit ahhoz is, hogy történelmünk olyan szereplőiben, akik felett pálcát törünk, szintén lehetnek és többnyire vannak is bűneik mellett jótulajdonságok is, mert az emberek nem angyalok, de nem is sátánok, hanem emberek.

Minden ember lelke olyan, mint az érem: van elülső és van hátulsó oldala, és éppen ennek figyelembe vétele teszi lehetségessé az igazságos, elfogulatlan történetírást. De emiatt lehet megtenni azt is, hogy akiknél akarjuk, azokban csak a jót vagy csak a rosszat látjuk meg, csak azt vesszük észre. Ha aztán a jót vagy szépet ki is tudjuk emelni, színezni, az embereket irántuk fel is tudjuk lelkesíteni, sőt rajongásba vinni. Viszont másoknál meg, ha akarjuk, csak a rosszat írjuk meg, csak azt emeljük ki és színezzük ki s így az emberekben egyenesen féktelen gyűlöletet kelthetünk irántuk, noha az igazság az, hogy a kettő erkölcsi értéke nagyjából egyforma.

Mi itt csak úgy mutathatjuk ki történetírásunk katolikusellenségét és emiatt a Habsburgok és híveik elleni hihetetlen elfogultságát és igazságtalanságát is, ha erre a minden emberi lélekben megtalálható kettősségre rámutatunk, azok hibáiról is beszélünk, akik eddig hazafias félisteneink voltak. Sőt mivel eddig csak erényeikről hallottunk, azoknak most inkább csak a hibáikról beszélünk. Ne botránkozzék meg rajta az olvasó, hiszen az évszázados egyoldalú, tehát hamis szemlélet után, mellyel az igazság ellen eddig vétkeztünk, ez kötelességünk az igazság és a történelmi tárgyilagosság iránt.

Ezeket tartottuk szükségesnek előre bocsátani, mielőtt a hős Zrínyi Miklós hibáira, sőt visszataszító bűneire rámutattunk. Enélkül nem tudjuk ugyanis tárgyilagosan megbecsülni azokat a Habsburg királyainkat, akiket olyan nagy hősiességről és életfeláldozásról ugyan nem dicsérhetünk, mint amilyenről Zrínyit, de olyan bűnökről se vádolta őket még halálos ellenségük se, mint amilyeneket Zrínyire hiteles tanúvallomások rábizonyítottak.

Izabella királynét (vagy János királyt, vagy János Zsigmondot, vagy Báthory Istvánt) sem akartuk befeketíteni, mikor rámutattunk árnyoldalaikra is, hanem a történelmi igazság kívánta, hogy ezt is megtegyük, kivált mikor erről a magyar közönség alig tud. De éppúgy a történelmi igazság és tárgyilagosság kívánja azt is, hogy viszont Habsburg királyainkról és híveikről, akikről közönségünk csak a rosszat tudja s ezt sokszor akkor is, ha nem is tették, a jóra is rámutassunk, ha volt bennük.

A bizonyítékok súlya alatt még a Szilágyi történelem (VI., 378. o.) is kénytelen elismerni, hogy „kétségtelenül nem (Miksa) jóakaratán múlt, hogy nem történt semmi” (Szigetvár felmentésére). Viszont Zrínyiről még Takáts is azt kénytelen megállapítani, hogy „hevesvérű, erőszakos, hirtelen fellobbanó oligarcha” volt, „aki ellentmondást nem tűrt; mindenkivel, ha kellett, még magával a királlyal is szembe szállott”. Aztán, hogy „nagy volt benne a birtokszerzés ösztöne, ami nemegyszer annyira erőt vett rajta, hogy valósággal kapzsinak látszott”.

Igaz, azt is hozzáteszi Takáts, hogy ugyanakkor „több száz lovast tartott a maga költségén, s hogy azokat a katonákat is segélyezte, akik a királytól hiába várták zsoldjukat”.

Szívesen elismernénk Zrínyitől ezt is, hiszen magunk is hangsúlyoztuk, hogy voltak erényei is, azonban az, amiket itt Takáts említ, csak félig tartozott Zrínyi erényei közé. Tartott lovasokat Zrínyi a maga költségén, igaz, de nem úgy, hogy kiadásait később a királyon bőségesen be ne vasalta volna. Azokon a katonákon, akiket „segélyezett” természetesen olyanokat kell érteni, akiknek ő volt a parancsnoka és úgy, hogy ezt a segélyt csak előlegezte s később kamatostól behajtotta a királyon.

Akkor az volt a szokás, hogy olyan nagy úrtól, mint a római császár, nem szégyen kérni, s a király azért van, hogy bőkezű legyen. Kértek is tőle főuraink – még a legönzetlenebbek is – bőséggel, Habsburgjaink pedig „velük született kegyességüknél fogva”, mint akkor szokás volt mondani, ugyancsak bőven gyakorolták irántuk ezt az uralkodói erényt. Hiszen főúri családjaink nagy vagyona ekkor és így keletkezett és ekkor és így szegényedett el maga a király, aki mással nem fizethetett, mint egy-egy kincstári uradalom odaadományozásával, úgyhogy a végén már nem maradt neki az országban semmije se.

De Zrínyi (és társai) mindezzel nem elégedtek meg. Elragadozták erőszakkal a másét is, a szomszéd, náluk gyöngébb földbirtokosokét is, kivált, ha gyönge özvegy vagy védtelen árvák voltak az illetők, vagy még inkább, ha az a birtok a természeténél fogva mindig védtelen, mert csak lelki fegyverekkel rendelkező Egyházé volt. Valamit erőszakkal elvenni ugyanis nem volt szégyen a nemesre. De dézsmálták és ragadozták bőségesen a királyét is, ami pedig akkor azt jelentette, hogy az országét.

Ez úgy történt, hogy a legtöbb várral, melynek a katona főúr parancsnoka volt, óriási kincstári uradalmak jártak, melyeket ez a parancsnok kezelt. Lassacskán aztán egész rendszerré vált, hogy ez a „kezelés” abban állt, hogy az uradalmak jövedelmét a parancsnok, tisztjei és vitézei maguk élvezték, de emellett – természetesen – zsoldjukat is kapták, s ha késett, nagy hangon követelték. A tisztek egész falvakat kaptak, s a vitézek is mind élveztek annyi ingyenföldet, melyen kenyerük megtermett, s annyi rétet, melyet kaszálva állatokat is tarthattak, sőt talán még eladásra is maradt belőle. Világos, hogy így még lehetett élni akkor is, ha a zsold esetleg hónapokig, sőt évekig késett.

Azokat a siralmas panaszokat, melyekben vitézeink elmaradt zsoldjuk kifizetését kérik és megrázó színekkel ecsetelik benne szívszaggató nyomorukat, nem kell tehát annyira szóról szóra venni. Kérvényekben ez már így szokás még ma is, hát még akkoriban! A kérvényezők maguk nagyon jól tudták, hogy ők nincsenek ekkora nyomorban, a kérvényt olvasó király vagy kamarai tisztviselők is jól tudták, mennyit kell belőle elhinni s mennyit nem. Csak az ezeket a kérvényeket ma olvasó tapasztalatlan fiatalok és a nagyközönség vesz mindent szóról szóra, szánja véreit és gyűlöli meg hatása alatt a szívtelen, elnyomó, idegen zsarnokot.

Ellenben itt, igenis, fel kell hoznunk az itt harcoló idegen zsoldosok kihágásainak igazságos megítélése és az emiatti magyar felháborodás igazságtalanságának megvilágítására azt, hogy az idegen zsoldos sokkal nagyobb zsoldot kapott ugyan a magyar katonánál, de neki aztán csakugyan egyedül csak a zsoldjából kellett is élnie; neki nem volt meg – a váruradalmak használata képében – ez a jó mellékese, s neki, mikor zsoldot nem kapott, csakugyan éhen kellett volna pusztulni, ha nem rabolt vagy erőszakoskodott akkor, ha a zsoldja késett.

Hogy nem lehetett olyan keserves dolog a császár kenyerén „nyomorogni” és „éhen halni”, azt abból az elkeseredésből is láthatjuk, melyet a végvári katonaság egy részének elbocsátása például I. Lipót idejében okozott. A Thököly-féle „szabadságharcnak” ez volt az egyik fő oka, nem pedig a nemzetnek az idegen elnyomás okozta elkeseredése. Ezt még Takáts is észrevette, de mivel effajta érvelés nem járult hozzá az ember népszerűségéhez, sem protestáns barátai előtt való becsületszerzéséhez, pedig végeredményben tőlük függ az ember érvényesülése, azért éppen csak célozni merészel rá olyanképpen, hogy a Thököly-felkelés erre az okára történetíróink, sajátságosan, eddig még egyáltalán nem mutattak rá. Ennyivel aztán Takáts is megelégszik. Hogy ez mit jelent s milyen következtetéseket lehet belőle levonni, azt teljesen rábízta az olvasóra. Az olvasó pedig – természetesen – semmiféle következtetést nem vont le belőle, hanem észrevétlenül átsiklott rajta.

A végvári vitézek, mivel kenyerüket elvesztették, tisztán kenyérkeresetből álltak Thököly (s később Rákóczi) szolgálatába, ezért kellett tehát magyar szabadságharcnak kitörnie, nem pedig azért, mert a nemzet függetlenségének elnyomása már tűrhetetlen méreteket öltött. Mikor aztán részint hogy a felkeléstől elvonják őket, részint mert a török felszabadító háborúban megint valóban is szükség volt rájuk, ismét sokukat visszafogadták a király szolgálatába, rögtön ezrével mentek vissza az elhagyott zászlók alá. Pedig Thököly havonta három forintot fizetett nekik, a király pedig csak kettőt ígért, úgyhogy figyelmeztetni kellett az udvart, hogy ha még annyit se kapnak, mint Thökölytől, akkor nem lehet kívánni, hogy Thökölyt elhagyják.

Hogy aztán a Thökölyhez csatlakozott, mert kenyértelenné vált végváriak azonnal visszatértek a császári szolgálatba, mihelyt lehetett, annak az a magyarázata, hogy a királyi zsold, ha rendetlenül jött is, mégiscsak jött, s legalább utólag majdnem mindig megjött. (Még a „majdnem” szót is csak azokra gondolva tettük hozzá, akiket közben elbocsátottak vagy ők maguk hagyták el a szolgálatot vagy közben meghaltak. Ilyenkor fordult csak elő néha, hogy a hátralékot sohase kapta meg valaki.) Ha másban nem, posztóban vagy sóban, és ha sokszor késésekkel is, de mindig kifizették a katonák zsoldját. Ehhez járult még a váruradalmak földjeiből élvezett jövedelem, mely a katona és családja legalább legszükségesebb megélhetését fedezte. Mivel a végváriak e legutóbbi jövedelme törvénytelen volt, végeredményben itt is a király volt a becsapott és megrövidült fél, nem pedig a végvári vitézek.

A magyar király, ha akarta volna, szintén felelhette volna hátralékos zsoldjukat követelő katonáinak azt, amit Dungyerszky Lázár, a híres rác bácskai parasztnábob egy fiatal gazdatisztjének, aki kétségbeesve panaszolta gazdájának, hogy már három éve áll szolgálatában s még egy fillér fizetést se látott. „Gazemberek! – válaszolta felháborodva Dungyerszky. – Nem elég, hogy csaltok-loptok, hanem még fizesselek is érte benneteket?!”

Többet aztán az újdonsült gazdatiszt se kérte a fizetését, de utána épp oly pompásan megélt fizetés nélkül is, mint társai megéltek.

Királyainknál azonban nem volt egészén ilyen patriarchális gazdálkodás, mint az öreg rác nábobnál. A kamara már Miksa idejében jelentette Bécsbe, hogy a váruradalmak jövedelme évről évre kevesbedik és javasolta, hogy a kincstár sokkal jobban járna, ha ezen uradalmak nem a várparancsnok kezelése alatt lennének. Meg is próbálták eme uradalmakat kivenni a parancsnokok kezéből. Kárpótlásul az addiginál nagyobb fizetést kínáltak nekik, de az annyira önzetlennek hitt hősök kijelentették, hogy ilyen feltételekkel nem vállalják tovább a várparancsnokságot. Pedig így valószínűleg a zsoldfizetés is sokkal pontosabban történt volna, mert jobban lett volna miből. Ebből aztán láthatjuk azt is, hogy mind a várparancsnokra, mind alantasaira (de természetesen különösen magára a várparancsnokra) sokkal előnyösebb volt ez a pontatlan fizetés, melyet (vagy legalább busás ellenértékét) ha késve is, de mindig bizonyosan megkapott, mint a pontos fizetés, de más semmi.

Mivel a király a tapasztalt, a török harci módját jól ismerő és egyébként vitéz várparancsnokok szolgálatát nem nélkülözhette, illetve mert tényleg annyira függetlenek, szabadok és urak voltunk, hogy nem merte őket olyan idegenekkel pótolni, akikkel szabadon rendelkezhetett volna, hagyta az eddigi állapotokat. De hogy legalább a veszett fejsze nyele megmaradjon s legalább valamit mégis megpróbáljon, királyi biztosokat küldött az egyes váruradalmakba, hogy az állapotokat és a gazdálkodást ellenőrizzék. Így történt vizsgálat 1565-ben Szigetvárott Zrínyi ellen is. De hogy ez a vizsgálat nem volt Zrínyi ellen semmi különös sértés vagy bizalmatlanság, láthatjuk onnan, hogy a többi váruradalomban is volt vizsgálat, sőt tartottak ilyet még Dessewffy János, a magyar kamara elnöke, Miksa udvarmestere és Takáts szerint is legbizalmasabb tanácsosa ellen is. (Hogy a „magyargyűlölő” Miksa cseh király (akkor még nem volt magyar király) tanácsosa és bizalmi embere ilyen színmagyar ember volt, bizonyítja azt az állításunkat, hogy eleinte Miksa is szerette a magyarokat.)

A vizsgálat folyamán aztán felháborító dolgok sültek ki Zrínyiről. „Szigetvárának – írja a kamara – nagy tartománya és tömérdek faluja van, de a bevétel évről évre kevesebb.” „Zrínyi – de ezt meg már a fő Habsburg-ellenes Takáts írja –, aki erőszakosabb és keményebb volt valamennyi elődjénél, a várjavakon kívül még öt vármegyének dikáját kapta katonai fizetésére. Ő maga ugyanoly fizetést húzott, mint elődei, de az udvarbíróság címére még évi 300 forintot, a vitézek jutalmazására évi 2000 forintot és a kémszolgálatra évi 200 forintot kapott. Hanem azért a szigetváriak vallomása szerint soha nagyobb sanyargatásnak kitéve nem voltak a katonaság részéről, mint Zrínyi kapitánysága idején.”

Zrínyi e kegyetlenségével szemben megint csak látjuk a Habsburg jóságot még Takáts tolmácsolásában is, pedig ugyancsak ki kell böknie a szemét annak, amit még ő is észrevesz, ha a Habsburg javára szól. Megmaradt ugyanis az az utasítás, melyet éppen Miksa Szigetvárra Zrínyi részére 1561. október 3-án készíttetett. „Azok – írja Takáts –, akik Zrínyi Miklós részére a szigetvári főkapitányi utasítást készítették, úgy látszik, nagyon is ismerték Zrínyi hibáit. Azon voltak tehát, hogy lehetőleg korlátozzák erőszakosságait és visszaéléseit. Az utasítás, mit részére készítettek, akár valóságos intelem lehetne s teljesen elüt a szokásos főkapitányi utasításoktól.”

„Az érdekes és eddig ismeretlen okirat feltétlen elismeréssel szól Zrínyi Miklós katonai tudományáról, dicséri bátorságát és vitézi erényeit. A zsold meghatározása után azt mondja, hogy Szigetvárott nagy bőségben van az élelem s Zrínyinek gondja legyen rá, hogy az onnét el ne tűnjék... Az egyházi javakba ne avatkozzék, hanem hagyja őket jogos tulajdonosaik kezén. A szegény nemesek jószágait ne háborgassa, hadd élvezzék nyugodtan javaikat.”

Milyen bölcsesség, jóság és gondosság nyilvánult itt meg a jövendő király részéről (Miksa ezt az utasítást még trónra lépte előtt adta). A félrevezetett magyar közvélemény igazán nem gondolta volna, hogy a gyűlölt Habsburgnak kell védenie, és hogy védi is nemcsak az Egyházat, hanem a magyar köznemességet is a magyar főúr s legfőképpen egy hős Zrínyi Miklós törvénytelenségei ellen!

Hát még milyen meglepetés kuruckodóink számára, hogy ráadásul hiába! A magyar főúr ugyanis olyan vad és erőszakos, a magyar király pedig annyira szelíd és engedékeny, a magyar főúr annyira nagy úr, annyira szabad és független, viszont az elnyomásáról és önkényéről ismert „idegen” magyar királyt meg annyira kötötte a sérthetetlen nemesi szabadság és emiatt annyira nem volt úr a maga országában, hogy kénytelen volt eltűrni s így el is tűrte, hogy a főúr dacolhasson vele.

Tűrte részint azért, mert ha fellép ellene, akkor még négyszáz év múlva is gyalázzuk és zsarnoknak tartjuk miatta, mint Perényi Péter és Pekry Lajos esetében az imént láttuk, de tűrte azért is, mert bölcsessége látta, hogy Zrínyi bűneivel szemben a hadvezéri tehetség, sőt a hazafias önfeláldozó önzetlenség van a másik serpenyőben, mely feledtetni tudja a tehertételt.

S hogy milyen mély bölcsesség volt jó királyunk e türelmében, szelídségében és elnézésében, mutatja az eredmény. Ha csak az igazságot nézte és büntette volna, Zrínyit el kellett volna mozdítania és vád alá helyeznie, de ezzel történelmünket és a magyarságot örökre megfosztotta volna Zrínyi világraszóló hősi tettétől és példaadásától. Pedig erről külföldön is tudnak még ma is s erről nem lenéző gúnnyal írnak, mint Bethlenről és Rákóczi Györgyről, a „Barbarenkönig”-ről.

Zrínyi a király szép utasítására „vajmi keveset adott” – írja Takáts. – „Mint mindenben, úgy a szigeti javak kormányzásában is a maga feje után indult. Valamint mások beavatkozását nem tűrte, úgy az ellene indított panaszokkal és vádakkal sem törődött.”

Mikor a király a vizsgálóbiztosokat kiküldte, ezt az intézkedést „nagy haraggal és méltatlankodással fogadta”.

Pedig tudta, hogy ugyanakkor a király Tokaj, Szerencs, Szentmárton, Szatmárnémeti és Nagybánya váruradalmainak vizsgálatára is küldött ki biztosokat. Lehet, hogy a király ezeket csak azért küldte vagy legalább azért küldte valamennyit egyszerre, mert így nem volt személyi éle, nem volt megalázó Zrínyire. A zsarnok király ugyanis olyan kis úr volt, Zrínyi és társai, tehát a magyar nemesek pedig olyan nagy urak, ők annyira tehették azt, amit akartak, a király meg annyira nem tehette még akkor se, ha királyi kötelessége, a közösség érdeke és az igazság kívánta, hogy egyedül Zrínyi ellen nem is mert vizsgálatot kiírni. Zrínyi azonban még így is meg volt sértve, még így is „támadást látott benne a saját személye ellen”.

Nem nagyobb szabadság kellett volna tehát akkor ide, hanem a túl nagy és a közre még káros szabadságnak egy kis megfékezése; olyanformán, mint amilyet Szilágyi, mint láttuk, a székelyekkel szemben, mivel nem Habsburg, hanem János Zsigmond alkalmazta, dicsér is. Annyira szabad volt Zrínyi a király nemcsak zsarnoki, de még legelemibb hatalmától is, hogy a király emberei, pedig ők is nagy urak voltak (Újlaki János, váci püspök, Mezőlaky Ferenc, zalavári apát, egy német kamarai és egy szintén német haditanácsos), el se mertek addig Szigetvárra utazni, míg Zrínyivel előzetesen nem tudatták a dolgot. Csakugyan anélkül Zrínyi hirtelen haragjában úgy vágta volna ki őket Szigetvárról, hogy a lábuk se érte volna a földet.

„De a biztosok működése még így is sok nehézségbe ütközött Zrínyinek és hadi népének ellenállása és ellenségeskedése miatt. A megrémített bírák és esküdtek (tehát a szigetvári uradalom jobbágyainak képviselői) sok helyen a komisszáriusok [biztosok] előtt még megjelenni sem mertek, annál kevésbé vallani.”

A bizottság jelentését Takáts találta meg, addig ismeretlen volt, de még ő is felháborodik rajta, hogy „ez a körülmény (hogy ti. a bizottság jelentését, tehát a tényállást, nem ismerték) a Zrínyi Miklós életével foglalkozó újabb írókat éppenséggel nem zavarta, hogy a vizsgálat ügyében ítéletet ne mondjanak. Már a vizsgálat elrendelésében is bizalmatlanságot és támadást látnak a szigetvári hős ellen. Magukat a királyi biztosokat pedig vak elfogultsággal, példátlan részrehajlással vádolják (érthető, hiszen a gyűlölt Habsburg király emberei, s ráadásul még többnyire papok is voltak), mert kíméletlenül tárgyalták Zrínyi visszaéléseit”.

Pedig a felvett jegyzőkönyv szerint „a polgárok elkeseredetten panaszkodtak Zrínyi és hadinépe ellen. Ütik-verik őket s még bírájukat is nyomorékká verték... A szlavóniai harmincadok bevételeinek apadása egyenest annak a hihetetlen eljárásnak köszönhető, aminek Zrínyi várkapitánysága óta a kereskedők ki vannak téve... Tolnán négy év alatt csupán ajándék címén 600 forintnyi értéket csikart ki Zrínyi Miklós”.

A király 1565. június 23-án arra is felszólította Zrínyit, hogy „példaadás okáért” mondjon le a jogtalanul elidegenített egyházi javakról. Tehát csak ilyen hízelgő csomagolásban meri a köztudomásúan „zsarnok” király a köztudomásúan „tűrhetetlen elnyomásban sínylődő” szegény magyart felszólítani a legelemibb törvények megtartására!

Bajlódott volna más király ennyit az egyházi javak miatt? Dehogy! Másutt együtt rabolt ő is a főurakkal! Jól járt az így szerzett vagyonnal s még alattvalói rokonszenvét is megnyerte. A Habsburg-családban pedig még a protestáns Miksa is ilyen korrekt és becsületes, még neki se kell a másé, sőt még mást is felszólít, hogy adja vissza a másét, még akkor is, mikor ez olyan kellemetlenségekkel jár, mint ezt itt Zrínyivel kapcsolatban látjuk.

Zrínyi 1556. július 6-án Csáktornyáról „nem minden gúny nélkül” (!) felelt a király levelére. Azt írta, hogy csak 5 olyan falu van a kezében, amely az Egyházé volt s elsorol egy egész sereg más urat, akik szintén bírnak ilyen egyházi javakat és el is sorolja, hogy melyeket.

Elég gyönge kis mentség, de a betyárbecsület se nagyon található meg benne, mert azok egymást nemigen szokták feljelenteni.

„A királyi biztosok Zrínyinek és alatta való tisztjeinek ellenkezése és erőszakoskodása miatt félig bevégzett munka után Szigetvárról visszatértek. Úgy látszik, hogy ez a visszatérés inkább menekülés volt. A biztosok ugyanis igen megrémültek, mikor látták, hogy a megidézett bírákat a tisztek szemük előtt vettetik börtönbe s ott ütik-verik őket. (Nem lett volna igazságos, sőt tulajdonképpen kötelesség ezért Zrínyit felségsértési bűnper alá vonni? Hiszen ennél súlyosabban megcsúfolni királyi tekintélyt nem is lehet. De a Habsburgok bűnét mi mégse a „túl nagy jóságban” és „túlzott puhaságban”, hanem a gonosz kegyetlenségben és zsarnokságban, az alattvalók kegyetlen elnyomásában (pedig éppen ezt akarták megakadályozni), oktalan s igazságtalan börtönbe, sőt bitófa alá hurcolásában találjuk meg. És értsük meg: Zrínyihez, azaz a „jó magyarokhoz” voltak túl jók a Habsburgok.

A királyi biztosok javaslata a vizsgálat után ez: „Fölötte helyénvalónak találjuk, hogy Zrínyi gróf e tisztségtől elmozdíttassék.”

A magyar kamara szintén magáévá tette a biztosok javaslatát (mást a történtek után nem is tehetett): „Addig, míg ez meg nem történik, rend nem lesz. Mert a falvak bírái és a szegény jobbágyok a fenyegetések, bebörtönzések és verések miatt vallani nem mernek. Ezért akárhány bizottság járt is ott, mindig eredménytelenül tért vissza. Ha Zrínyi tovább is ott marad, veszély fenyegeti a várat, mert, mint Sziget polgárai vallották, könnyebben elviselik a török zsarnokságot, mint Zrínyinek és társainak kegyetlenségeit.” E veszély bevárására már nem volt idő, mert mindez a szigeti veszedelem előtt csak egy évvel történt s Zrínyi hősi halálával jóvátette (de nem megcáfolta) bűneit.

Ismételten hangsúlyozzuk ugyanis, hogy ha valaki egyben nagyon kiváló, abból még egyáltalán nem következik, hogy mindenben az, sőt hogy más tekintetben akár igen nagy bűnei is ne lehessenek. Ha tehát a király a hős Zrínyi ellen vizsgálatot indít, abból még nem következik, hogy a király bűne ez, nem pedig Zrínyié.

Az is érdekes, hogy mi csak arról tudunk, hogy a német zsoldosok bántak rosszabbul a magyar néppel, mint állítólag a török. Most látjuk, hogy ezt a kifejezést Zrínyi jobbágyai használták, de nem a német zsoldosok, hanem a magyar hős ellen.

Hogy a vizsgálatnak milyen eredménye lett és mi volt Zrínyi megérdemelt büntetése, arról nem tudunk semmit, mert arról nem maradt fenn irat. Majdnem bizonyos azonban, hogy nem is volt ilyen irat, mert nem is volt büntetése. Ha lett volna, nemcsak a vizsgálat, hanem az ítélet is megmaradt volna. A király részint bölcsességből, részint jóságból, részint Zrínyi tehetségére és érdemeire való tekintettel, részint, mert hatalma és módja se igen volt rá, illetve a büntetés a közre nagyobb kárral járt volna, mint a bűn büntetlenül hagyása, nem csinált semmit, vagyis tovább tűrte Zrínyi bűneit.

De úgy látszik, Zrínyi is előre tudta, hogy így lesz, vagyis hogy nem lesz büntetése. Tudatában volt annak, milyen nagy a magyar szabadság, kivált ha azt ő képviseli s az ő korlátlan szabadságával szemben milyen kicsi a király hatalma. Tudta, hogy az „idegen” királynak csak ahhoz van szabadsága, hogy akár az osztrák örökös tartományok adójából, akár a német birodalmi gyűléstől összekoldult illetve megvásárolt (mert ingyen ott sem adtak neki semmit, aminthogy ingyen a politikában senki se ad semmit) török segélyből előteremtse a végvári katonák zsoldját, s ha ez idejében nem sikerül neki, akkor zsebre vághassa az alattvalóitól feléje szórt szemrehányásokat, sőt felelősségre vonásokat.

Ha főuraink ennyire biztosak voltak büntetlenségükben még akkor is, mikor királyi rendeletekkel dacoltak és királyi biztosokat vettek semmibe, sőt magát a királyt gúnyolták és kicsinyelték le, érthető, ha egyszer-kétszer, mint Perényi és Pekry esetében, a király mégis sarkára állt s egy kissé odaütött, de ekkor egyszerre akkora volt a meglepetés és olyan felháborodás és méltatlankodás keletkezett, hogy még ma is tele vele a magyar történelem és a közvélemény. Pedig akkor is csak az történt, ami magától értetődő volt, s amelynek sokkal többször kellett volna megtörténnie, ha itt rendet akartak volna csinálni és a törvénynek mindig érvényt szereztek volna. Mi azonban csak olyan magyar törvényekről tudunk, melyeket a Habsburgok nem tartottak meg, de nem olyanokról, melyeket Zrínyi és magyar társai tapostak lábbal.

„A körülményekből azt kell következtetnünk – írja Takáts –, hogy Zrínyi nem sokat tartott a vizsgálóbiztosok felterjesztéseitől. Alig hogy Szigetvárt elhagyták, már minden a régi módon folyt, Zrínyi még az egyházi javak további foglalásától sem tartózkodott. Így 1565. december 15-én a báthai apátság javait foglalta el a maga számára.”

Zrínyit természetesen mindezek ellenére még Takáts is mentegeti, mint ez már a hazafias közvélemény miatt kötelesség is. De természetesen csak a korral tudja menteni; azzal, hogy ekkor mindenki ilyen erőszakos, és ha vagyonszerzésről volt szó, mindenki ilyen lelkiismeretlen volt. Aztán el is sorolja mindjárt a vitéz Horváth Márkot, Magyar Bálintot, Tahy Ferencet, Gersei Pethő Jánost, Tarnóczy Andrást, Takaró Mihályt, Dersffy Farkast stb., akik mind ilyenek voltak.

Hozzájuk tehette volna még Balassa Bálintot, a jeles költőt is. Mivel ő nemcsak a kardot tudta forgatni, különbnek, vagy legalábbis finomabbnak kellett volna lennie a többinél és mégis nemcsak török rabjaival kereskedett, mert hiszen azt akkor mindenki megtette, még Zrínyi, a költő is, hanem még kínoztatta is ezeket a rabokat, hogy keserves sorsuknak híre terjedvén, a hozzátartozók annál többet és annál hamarabb fizessenek értük.

Például egyik levelében arra kéri András bátyját, hogy „azoknak, akik Hasszán agáért kezesek, alól az harmadik zápfogakat vonassa ki és mindeniken 75-öt üttessen el háromujjnyi temérdek pálcával, de az talpukat ne bántsák; ha most ebben kedvem nem szegi és az fogakat ide küldi, bizony megszolgálnék és olybá tartom, mintha mindenik fog helyett három-három aranyat küldene”. Bálint válaszából látható, bátyja teljesítette a kérést és elküldte az „értékes” küldeményt, mert azt írja, hogy a basa megküldte a maga törökét és a rabok közös értékét. (Erdélyi Pál: Balassa Bálint, 86. o.)

A szigetvári hős ellen eljáró királyi biztosok, e derék papi emberek jelentése ezzel szemben olyan magas erkölcsi színvonalú, hogy azt hangsúlyozza, hogy „a foglyokat nem üzérkedésre, hanem a keresztény foglyok kiváltására kell használni”, tehát a kor durvasága ellenére is tud egészen keresztény lenni. Ugyanez a jelentés azt is írja, hogy Zrínyi értékes foglyainak váltsága fejében most százezer forintot vár.

Mindezekből láthatjuk, hogy kikkel volt dolga a bécsi királynak, még akkor is, ha Zrínyi Miklós vagy Balassa Bálint volt a nevük. Mégis, ha nagy néha kivételesen mégis valami büntetést is mert alkalmazni velük szemben ez a bécsi király, tele vagyunk felháborodással nem a bűnös, hanem a király ellen, és elnyomásról meg magyargyűlöletről beszélünk. Pedig ha ezekre a vérlázító bűnökre gondolunk, akkor talán nem is kell annyira felháborodnunk, ha Miksa környezetétől a fő és alsórangú magyar „Gesindel”-t [csürhét, csőcseléket] halljuk emlegetni.

Nem mintha azt gondolnánk, mintha a mi nagyjaink vagy egyszerű embereink akár jelenleg, akár a múltban gonoszabbak lettek volna, mint a nyugati népek nagyjai vagy egyszerűi, hanem annak tulajdonítjuk a különbséget, mert nem azoknál, hanem nálunk volt az örökös harc, öldöklés, életnek és vagyonnak bizonytalansága s ezért volt az eldurvulás és a lélek megkeményedése is minálunk nagyobb, mint nyugaton. Más népeknél tehát nem jelentkezhettek ezek az ártalmas kinövések úgy, mint nálunk. De ugyanezek ellenértékei: a hősi bátorság és önfeláldozás, a halállal való minduntalan szembenézés szintén nem hozta meg másutt olyan nemes virágait, mint nálunk. Hiszen nemcsak Zrínyi, hanem ez a kegyetlen Balassa Bálint is a végén életét adta hazájáért és a kereszténységért.

De ugyanitt rá kell mutatnom az igazsággal űzött egy másik szélhámosságra is. Ha nálunk ebben a korban a viszonyok miatt ilyenek voltak az emberek, érthető, ha kivételképpen a papok és a főpapok között is akadnak ilyen nyers, durva és pénzvágyó jellemek. Hiszen ők is ugyanolyan magyar nemesek voltak, mint a többiek, éppoly durvaság, erőszakosság, önzés és kapzsiság között nőttek volt fel; ugyanazt látták szüleiktől, testvéreiktől, barátaiktól, mint kortársaik, s a főpapok, mint láttuk, ebben a korban többnyire nem is voltak papok, csak papi javadalmakat élvező magyar nemesek.

Ha tehát az író vagy a tanár vagy az előadó csak az erőszakot és a durvaságot említi meg róluk és kárörvendően azt teszi hozzá, hogy papok voltak (pedig máig ez a divat) – a kor durvaságáról, a nem papok, sőt Balassa Bálint és Zrínyi Miklós sokkal nagyobb bűneiről s az ekkori papság többségének ennek ellenére is tiszteletreméltó voltáról pedig mélyen hallgat –, félrevezeti az embereket s valójában szélhámosságot űz az igazsággal.

Ha tudjuk, ki volt Balassa, a koszorús költő és Zrínyi Miklós, a szigetvári hős (sőt látni fogjuk majd, hogy még Zrínyi, a költő is), akkor igazán nem csodálkozhatunk, ha ugyanebben a korban egy mosdatlan szájú és hasonlóan erőszakos és durva Radonay pécsi püspök is akadt, de még ez az egy is a délszláv, tehát nem magyar fajtából való. Hogy ugyanis a délszlávok, részint faji adottságuk, részint a törökkel való még bensőbb és hosszabb érintkezésük miatt durvaságban még rajtunk is túltettek, talán nem kell külön hangsúlyozni. (De ugyanennek a Radonay püspöknek az erőszakossága és durvasága mellett épp úgy megvoltak a tiszteletreméltó tulajdonságai is, akár Zrínyi Miklósnak vagy Balassa Bálintnak.)

Az erőszakon és a pénzvágyon, vagy talán inkább birtokvágyon kívül a lobbanékony, heves, sértődő és rögtön bosszúálló vérmérséklet is együtt járt ezekkel a török viszályokkal és a tőlük kitermelt pszichével. Forgách püspök, a történetíró, egyik pozsonyi országgyűlésen például tévedésből azt az üres lakást foglalta el, mely Zrínyi Miklósnak volt fenntartva. Zrínyi, mikor ezt megérkezve meglátta, természetesen úgy felfortyant miatta, hogy nem kisebb helyre rohant azonnal orvoslásért, mint mindjárt magához a királyhoz (megint csak ilyen kicsi a király és ilyen nagy Zrínyi).

A király természetesen csitította, hogy hát nem készakarva történt, csak tévedésből csinálta a püspök. Ez azonban nem volt elég Zrínyi megengesztelésére és még sokáig adta a megsértődöttet és dohogott magában (és nem is nagyon magában), hogy ebben az országban mindig a papoknak van igaza. (De viszont látni fogjuk, hogy később még ugyanez a Forgách is megorrolt Miksára, duzzogva külföldre vonult Bécsből, majd átállt királya ellenfeléhez, János Zsigmondhoz, hogy aztán később ezerszer megbánja, mert János Zsigmond oldalán tudta csak igazán értékelni, hogy milyen sokat ér még Miksa is, akit Ferdinándhoz mérten ő oly rossznak talált. De viszont láttuk már azt is, hogy Forgách is csak olyan „püspök” volt, aki még misét se mondott soha.)

Viszont Pázmány meg, aki szintén magyar nemes volt (panaszi előnévvel) azon sértődött meg, hogy a nádort élébe helyezték és szintén egyenesen a királyhoz (de természetesen már nem Miksához, hanem II. Ferdinándhoz) ment panaszra, aki belátván érveit, jóságosan igazat adott neki. Erre a nádor, Eszterházy Miklós, a másik magyar ősnemes sértődik meg és megy a királyhoz ellenpanaszra. A király neki is igazat ad, de ez természetesen csak flastrom [vigasz, fájdalomdíj] volt, mert amit már Pázmánynak megadott, nem vonhatta vissza, annál inkább nem, mert hiszen akkor Pázmány ment volna újra hozzá ez ügyben. Így aztán a vége az lett, hogy a nagy katolikus Eszterházy is utána hónapokon át dohog és szidja nem Pázmányt, hanem a papokat.

Ma is így van ez még akkor is, ha olyan nagy katolikusokat ér vélt sérelem az Egyház részéről, mint amilyen Eszterházy Miklós volt. Ezért dicsérem meg annyira Ferdinándot, hogy akkor se sértődött meg, mikor a pápától és az egyetemes zsinattól nem kapta meg, amit kért, pedig dogmatikailag meg lehetett volna adni. Ebből látható, hogy Ferdinánd még az Eszterházy Miklósoknál és Pázmányoknál, e kor nagy katolikusainál is nagyobb katolikus és nagyobb jellem volt.

Mindezekből láthatjuk, hogy igen nagy emberismeretnek, megértésnek, szeretetnek és türelemnek kellett lenni a bécsi királyban, hogy mégis szeressen bennünket. Hát még mikor a következő században már ilyenkor nemcsak megsértődtek a jó magyarok, hanem mindjárt ribilliót is csináltak, de természetesen mindig éppen akkor, mikor a király bajban volt és legjobban szüksége lett volna magyar alattvalói hűségére!

Miksa, az uralkodó és ember

Azt is felhozzák Miksa ellen, hogy a török segély fejében megígérte Magyarországnak a Német Birodalomba való bekebelezését. Ez igaz, bár túlzott az állítás, mert itt nem hazánknak a Német Birodalomba való bekebelezéséről volt szó, hanem csak arról, hogy a felszabaduló Magyarország csatlakozzék majd a Német Birodalomhoz és így részt vegyen majd terheiben is, ha már támogatását élvezte. Ebben, mint látjuk, még van is valami igazság kívánta méltányosság. Ha a német birodalmi rendek nem akarták mindig teljesen ingyen adni az állandó segélyt, nem csodálkozhatunk rajta. Hogy Miksa nem zárkózhatott volna el teljesen az ilyen viszontszolgálat elől még akkor se, ha a leglelkesebb magyar lett volna, az is természetes.

IV. Béla királyunk Árpád ivadéka volt, a tatárjárás alatt mégis egyenesen hűbérnek ajánlotta fel Magyarországot: a német császárnak, ha segítséget kap. (De még így se kapott.) S ki mondja, hogy IV. Béla ezzel árulta hazáját és hűtlen lett uralkodói kötelességeihez? Hiszen nem akart mást, mint hazáján segíteni, s akkor – saját hibáján kívül – olyan mélyen állt hazája ügye, hogy csak így lehetett volna rajta segíteni. (Szerencsére még így se lehetett.)

Aztán hogy háborodhatunk fel annyira Miksa tettén, mikor Mátyás király és később Bethlen Gábor is a Német Birodalom részévé akarta tenni Magyarországot! De Világos előtt Kossuth is felajánlotta a cárnak Magyarországot.

Ne botránkozzunk tehát, hanem inkább annak örüljünk, hogy a Habsburgok esetében a valóság mégiscsak az lett, hogy mi a segélyt megkaptuk ugyan a Német Birodalomtól a török ellen százötven éven át, sőt másfél évtizeden át tartó véres és óriási anyagi áldozatokkal járó háborúban ez a Német Birodalom fel is szabadított bennünket a török alól akkor, mikor – szégyen, gyalázat! – saját véreink tekintélyes része és éppen azok, akiket mi még most is „jó” magyaroknak tartunk (Thököly, Apafi), a felszabadítás ellen és a török mellett harcoltak és mégse lettünk része a Német Birodalomnak még rövid időre se, a német pénzen és német vérrel felszabadított területek is a mieink lettek, nem a Német Birodalomé. E tagadhatatlan ténnyel szemben igazán édeskeveset számít, hogy Miksa egyszer mibe egyezett bele azért, hogy rajtunk segíthessen és mibe nem.

Felhozzák azt is, hogy Miksa nemcsak Zrínyi és Szigetvár veszedelmét nézte tétlenül nagy keresztény sereg élén, hanem vezére, Schwendi is ugyanígy csinált Gyula ostromakor is. Aztán a szegény magyar várkapitányt, Kerecsényi Lászlót, mikor emiatt szabad elvonulás feltételével kénytelen volt feladni a segély nélkül hagyott várat, a hitszegő török elfogta, Konstantinápolyba szállította és ott a szultán megfojtotta.

Erre azt feleljük, hogy ez talán inkább a török bűne (akiket pedig annyira divat nálunk dicsérni a némettel szemben) mint a „németé”. Amennyiben pedig keresztény részről is történt hiba, az uralkodót nem lehet minden vezére minden hibájáért felelőssé tenni. De magának Shwendinek is (aki egyébként protestáns volt) megvolt az a mentsége, hogy ugyanakkor vérhasban betegen feküdt s ez bénította meg tetterejét.

Hogy „német” királyaink mennyire nem azonosak a vezéreikkel, mutatja, hogy nem egy német vagy más idegen vezért fejeztettek le a Habsburgok büntetésül gyávaságukért, erőszakosságukért vagy kötelességmulasztásukért (Paradeiser, Hardegg, Kuggler, Uhrmüller, Katzianer, Aldana, Nuss, Stöckel, Russworm, Perin, Prasso stb.), míg II. Lajos és kuruckodó országgyűlései egyet se büntettek meg azok közül a magyar várparancsnokok közül, akik Mohácsot megelőzően, mint láttuk, egyenesen megszöktek a várból az ellenség elől, mikor megtudták, hogy közeledik. (Nekik nem is volt joguk felelősségre vonni őket, mert ők se tették meg irántuk kötelességüket. De az, hogy ezzel szemben a Habsburg merte a maga hadvezéreit büntetni, bizonyítja, hogy ők fizetésben sokkal jobban teljesítették ez irányban való kötelességüket, mint a „nemzeti” király.)

Arra a gúnyos vádra, melyet már Ferdinándnál is tárgyaltunk, hogy császár létére Miksa is annyira nem tudott magán és rajtunk segíteni, hogy adót fizetett a töröknek, azt feleljük, hogy igaz, hogy a törökkel kötött békében még Miksa is kötelezte magát, hogy ugyan nem adót fizet, hanem „szövetségesét”, a törökök fenséges császárát, évenkénti harmincezer arany tiszteletdíjjal fogja külön követség által meglátogatni, de hogy ez a „tiszteletdíj” csakugyan nem Magyarország függetlenségének elvesztését jelentette (mint János alatt fizetés nélkül is azt jelentette a „szövetség”), mutatja, hogy ugyanezen békekötéskor a törökök ama követelést, hogy Miksa a békeszerződésben arra is kötelezze magát, hogy a porta barátainak barátja, ellenségeinek ellensége lesz, Miksa követe (Verancsics) visszautasította.

Az ő ura császár – felelte –, s mint ilyen, a keresztény Egyház fő védője s ezért nem nevezheti magát az iszlám barátai barátjának s ellenségei ellenségének. Erre aztán a török el is ejtette ezt a követelését. A magyar királyság tehát még legmélyebb süllyedése idején is független állam volt a töröktől, de a „szabad” és „független” Erdély még hatalma tetőfokán, Bethlen, sőt I. Rákóczi György idejében se volt az. Akkor is adót fizetett, nem pedig tiszteletdíjat, akkor is a szultán engedélyét kellett kérnie minden hadi vállalkozásához, a szultánt segítenie magyarországi, havasalföldi vagy moldvai vállalkozásaiban, az ő athnáméja kellett az új fejedelemválasztáshoz s nem csak a szultán barátainak barátja és ellenségeinek ellensége, hanem egyszerűen a szultán rabszolgája volt.

Sajátságos, hogy ezt mind fel se veszik a mi egyébként annyira önérzetes magyarjaink s szemükben mindez nem akadályozza Erdély „függetlenségét” s azt, hogy nekik Erdély örökre ne úgy szerepeljen, mint a magyar „szabadság” hazája. Pedig Erdély se tényleg, se formailag soha nem volt sem független, sem szabad. Ellenben a Habsburg Magyarország, legalább formailag, még elesettsége mélypontján is mindig szabad és független volt még Ausztriától is, mert országgyűléseink ezt mindig hangsúlyozták, a király ezt mindig szentesítette és elismerte, sőt koronázásakor erre mindig meg is esküdött.

Hogy egy ideig csak elméletben volt így, de nem a valóságban, annak az erőviszonyok voltak az okai, hogy Magyarországot nem saját erejéből, hanem egyéb országaik segítségével tartották fenn és védték királyaink, amíg pedig ez így volt, addig a tények logikájának erejénél fogva lehetetlen volt a valóságban is függetlennek lennünk.

Mikor tehát erre királyaink akkor is megesküdtek, amikor nem volt valóság, az nem azt jelenti, hogy hamisan esküdtek vagy esküszegők voltak, hanem csak az elvet akarta vele király is, nemzet is kifejezésre juttatni s azt hangsúlyozni, hogy az ezzel ellenkező valóság, melyet mindenki tudott, de amelyen változtatni egyelőre senki sem tudott, kényszerhelyzet, a múló, de jelenleg kedvezőtlen viszonyok pillanatnyi eredménye csupán, amelyet ideiglenesnek tekintünk – király is, nemzet is – és megváltozásában szilárdan hiszünk és remélünk.

Az eredmények aztán megmutatták, hogy ez a hit és remény megokolt volt és valósággá is vált, mert az elméletben mindig független Magyarország a valóságban is azzá vált, mégpedig már a Habsburgok alatt. Ellenben merte-e valaha kimondani az erdélyi országgyűlés, hogy Erdély a törököktől független? Merte-e ezt valaha tenni akár csak elméletben is?

Mikor az 1572-es országgyűlésen a rendek kérték a királyt, hogy szabadítsa meg őket az itt levő idegen kapitányok és tisztviselők igája alól, Miksa őszintén megmondta, hogy nem teheti.

A magyar pénzből fenntartott magyar katonák magyar kapitányok alatt állanak – felelte. Az ország azonban nem nélkülözheti a külföld segítségét. A szomszédok adják a pénzt, de viszont megkívánják, hogy az e pénzen tartott hadakat az ő fiaik vezessék. Arra kérte tehát a magyarokat, ne idegenítsék el maguktól a külföldöt. Viszont kész volt utasítani az idegeneket, hogy hatáskörüket át ne lépjék.

A rendek ebbe belenyugodtak s ennél mi sem természetesebb. Csak azt nem érti az ember, hogy lehetett ezen a címen négyszáz éven át az egész magyar közvéleményt telekiabálni német elnyomásról és Habsburg zsarnokságról, s ráadásul sikerrel. De most már – a szovjet propaganda tanulságai után – ezt is megértjük, mert tudjuk, mire képes a propaganda. De sajnos, meg kell állapítanunk azt is, hogy a kétféle hírverés (a „hazafias” és a bolsevik) mennyire egyforma lelkületből származott.

Aztán még egy panasz van Miksa ellen: ő is letartóztatott magyar főurakat, mégpedig éppen Dobó Istvánt, az egri hőst és Balassa Jánost, a Bálint atyját.

A vád az volt ellenük, hogy János Zsigmonddal és a törökkel cimborálnak s velük akarnak szövetkezni királyuk és hazájuk ellen. Igazán nem mondhatjuk, hogy Miksa igazságtalan, még azt se, hogy szigorú volt. Nagyon óvatosan cselekedett, sőt mikor már mindent tudott, Balassát még akkor is úgy akarta a rossz úton megállítani, hogy a legnagyobb előzékenységgel és kitüntetéssel bánt vele. Mikor azonban még a levél is kezébe került, melyet a nyugtalankodó főurak hazaáruló terveik ügyében írtak, mégis úgy érezte, hogy végül cselekednie kell.

Mert voltak egyéb panaszok is a két főúr ellen. Hiszen csak az imént láttuk, milyen kapzsi és erőszakos volt akkor majdnem minden főúr. Az egri hős is folyvást perben állott a királyi kamarával, mely ragadozással vádolta (Szalay, IV. 356. o.), a Balassák meg egyenesen közismertek erőszakos természetükről. Jellemző, az is, hogy egyik feljelentőjük éppen Rákóczi György volt, a történelmi Rákóczi György nagyapjának testvére, akinek aztán sikerült is megszereznie az összeesküvésben szintén résztvevő, de elmenekült Bocskai György elkobzott javait.

Hogy királyaink nem szívesen s csak szükségből szegték meg a magyar törvényeket, ha megszegték, mutatja, hogy Dobót és Balassát Miksa már nem szállíttatta külföldre, mikor letartóztatta őket, hanem Pozsonyban tartotta őket fogva. De hogy mennyire szükséges lett volna most is, hogy külföldi börtönbe szállítassa őket, rögtön kitűnt, mert Balassa János mindjárt meg is szökött pozsonyi fogságából.

Úgy látszik azonban, hogy hamis, vagy legalábbis túlzott volt a Dobóék összeesküvéséről szóló feljelentés, mert újabban az ezt bizonyító levelet hamisítottnak tartják. Miksa hamarosan szabadlábra is helyezte Dobót. Balassának még a szökést is megbocsátotta, sőt később még sok kitüntetéssel is elhalmozta. A harmadikuknak, Homonnaynak, még azt is megbocsátotta, hogy vakmerő daccal még az idézésre se jelent meg s így őt még le se lehetett tartóztatni. Pedig a kérdéses levél hamisított voltát Miksa természetesen még nem tudta. Még Szédeczky Lajos se tudta. Ezt csak a legújabb történetírók tudják, illetve ők is csak valószínűsítik.

Egyébként pedig láttuk, hogy Dobónak is voltak hibái, sőt bűnei is, nemcsak erényei. Ha Miksa zsarnokságból tartóztatta volna le, akkor is csak olyan igazságtalanság történt volna vele, amilyent ő maga is már számtalanszor elkövetett másokkal, a nála gyöngébbekkel. A törvénytelen hatalmaskodás Dobónak és társainak jellegzetes bűne volt. Miksa azonban nem volt olyan, mint ők. Ha a levél, melynek alapján eljárt, hamisított volt, az bizonyára nem Miksa bűne, hanem azoké, akik hamisították, azaz a felségsértéssel vádolt főurak magyar ellenségeié.

Szükségesnek tartjuk azonban itt feleleveníteni azt is, hogy Dobó nem csak Miksa fogságában volt, hanem „az utolsó nemzeti király” özvegyében is. Emiatt azonban mégse haragszik Izabellára a „hazafias” közvélemény. Pedig Izabella nem hozhat fel a maga mentségére olyan kétségtelennek látszó bizonyítékot, mint ez állítólag hamisított levél képében Miksa felhozhat, mert Dobó egyedül csak azért volt Erdélyben börtönben, mert a koronás király embere volt. És az a „nemzeti” fogság kissé kegyetlenebb volt, mint Miksáé, s áldott állapota ellenére osztozott benne még Dobó felesége is, aki akkor is ott sínylődött még, mikor férje már kiszabadult. Gyermekét is ott szülte meg.

„Mivel előbb mondott legkedvesebb házastársam – írja Dobó 1558. november 26-án „Wygles” várában kelt végrendeletében – az ő irántam való szeretetéből a nyomorúságokat és fogságokat együtt átszenvedve az oly nagy szerencsétlenséget mellettem viselte el és hogy mindketten, midőn az előző években Izabella királyné fogságába estünk, mind az ő szülei által hátrahagyott, mind az általam neki adott, nevezetesen pedig arany és ezüst marháit elvesztette és ezen felül, mielőtt én Isten segítségével ugyanezen fogságból kiszabadultam, ő Kolozsvár és azután Déva várában a mi közös gyermekünkkel kemény és a női nemre oly nehéz fogságot állott ki és azt nyomorúságosan elviselte és az ő hívségének ezen szolgálatait kárpótolni akarván a rómaiak szentséges császári felsége, legkegyelmesebb uram által az én kellő szolgálataimra való tekintettel az én kiszabadulásom után húszezer és ötszáz magyar forintokért egyebek között kegyesen nekem, érdemül bírt Wygles várát tartozékaival együtt mondott legkedvesebb házastársamnak hagyományozom.”

Látjuk tehát, hogy Dobó iránt is megtette kötelességét a „német” király. Nem csoda hát, hogy ugyanezen végrendelet végén azt találjuk: „Az én legdrágább házastársamat (Sulyok Klára volt a neve) valamint a kicsike fiakat, először is a szentséges császári felségnek (ekkor még Ferdinánd volt az), valamint fenséges fejedelemnek és úrnak, Miksa császár úrnak, Csehország királyának (Miksa akkor még nem volt magyar király) oltalmába ajánlom.”

Befejezésül és érdekességül közöljük még Miksának, kit Schiller is Ferdinánd „kiváló” (vortrefflich) fiának mond (I., 30. o.), a protestáns angol lelkésztől, Coxetól adott jellemzését. Nagyszerűen láthatjuk belőle, milyen volt még az a Habsburg is, akit mi a legrosszabbak és legtehetségtelenebbek közé sorolunk, s aki azok közé tartozik, akik a mi tetszésünket a legkevésbé tudták megnyerni. Megjegyezzük, hogy Miksa nem lévén nagy katolikus, azok közé a Habsburgok közé tartozik, akikkel a protestánsok is tudnak tárgyilagosak lenni. Hogy emiatt a javára lennének elfogultak, bajosan tehetjük fel, hiszen Miksa is megtagadta a protestantizmust, s mivel ezt meggyőződése ellenére tette, protestáns szempontból még jobban hibáztatandó lenne, mint az a Habsburg, aki legalább meggyőződésből volt protestánsellenes.

„Egykorú írók – kezdi Coxe (II., 332. o.) – nem hagytak semmi részletesebb leírást e szeretetreméltó (amiable) uralkodó megjelenéséről és vonásairól, de mindnyájan egyetértenek magatartása bájának és előkelőségének és társalgása és viselkedése lenyűgöző voltának kiemelésében. Élete és uralkodása nagyon gyönyörködtető (!) és legszebb visszatükrözése szelleme tulajdonságainak.”

„Miksa elevenségével, tettvágyával és ügyességével még fiatal korában úgy megnyerte V. Károly becsülését és kegyét, hogy jobb kezének szokta nevezni, legidősebb leányát (Máriát) adta hozzá feleségül és még életkora huszonnegyedik évének elérése előtt Spanyolország alkirályává tette, mikor Fülöppel Németországban és Németalföldön távol volt. De noha Károly vezette be az uralkodás művészetébe, Miksát nem vezette tévútra az ő példája, sem nem kábította el az ő sikereinek dicsősége, hanem ahelyett, hogy a kétkulacsosság és a színlelés elvét és azt a határtalan nagyravágyást, mely a birodalom fejének annyira nem vált becsületére, magáévá tette volna, ő a nyíltság, az egyenesség, a szelídség, a mérséklet, a jóakarat és a szabadelvűség szelleme által tüntette ki magát.” (Amit itt Coxe V. Károly ellen mond, azt csak a felekezeti elfogultság mondatja vele. Mikor magát V. Károlyt jellemzi, még ő is oly sok szépet mond őróla is, hogy ez állítólagos rossz tulajdonságait teljesen elhomályosítja.)

„Szerette, művelte és bátorította a művészeteket és a tudományokat, és a tudósokat a legnagyobb bizalmára és tiszteletére érdemesítette. Nevezetes volt a nyelvekben való ismeretéről és nem alaptalanul hasonlították Mithridateshez amiatt a könnyűség miatt, mellyel a különböző népeknek, melyeken uralkodott, különböző nyelvén beszélt. Bár természeténél fogva barátságos és társaságkedvelő volt, élete folyása mégis józan és szabályos; a társalgásban eleven, és kedélyes létére állásának nagyságát, anélkül, hogy lealacsonyította volna magát, közvetlen és leereszkedő viselkedéssel tudta mérsékelni és Valois Henrik, aki maga is példányképe volt az udvariasságnak, azt mondta róla, hogy miközben országról országra járt, sehol se találkozott nála tökéletesebb gentlemannel. És ezeket a megnyerő tulajdonokat nemcsak nyilvános alkalmakon öltötte magára, és hogy az udvaroncok szemeit kápráztassa, hanem a magánéletben éppoly jó és szeretetreméltó volt. Hűséges és figyelmes férj, szerető atya és kegyes és jóakaratú feljebbvaló volt.”

„Mint a mi Nagy Alfrédunk, ideje beosztásában pontos és rendszeres volt és megvoltak a pontosan megszabott órái az imádságra, az államügyekre, a szórakozásra és a pihenésre.” (Ne gondolja az olvasó, hogy ez az imádságra szánt idő ellenkezik azzal, amit Miksa kétkedésére vonatkozólag mondtunk. A kétkedést nem általában a hitre, hanem csak a katolikus és protestáns vitás kérdésekre értettük. Egyébként is akkor még nem jelentkezett a protestantizmus logikus következménye, a teljes hitközöny és a vallás teljesen mellékszerepre való utalása, hanem akkor még a protestánsok s Miksa is komolyan hitték azt, amit hittek, és az Istennel és a vallási dolgokkal való foglalkozásra hosszabb időt szenteltek.)

„A tanácsban türelmesen és élvezettel hallgatta meg mindenkinek a véleményét és helyesen jegyezte meg a birodalom egyik helyettes kancellárja, hogy ha ő maga lett volna kancellár vagy titkár, felülmúlta volna az összes kancellárokat és titkárokat, minisztereit pedig tanítványaivá tette volna. Minden társadalmi állású személy részére megközelíthető volt. Ebéd után általános kihallgatást adott alattvalóinak, ülve vagy állva az asztalnál, bámulatos udvariassággal szólítva meg a legalacsonyabb embert is és bírt azzal a ritka tehetséggel, hogy a hozzá fordulókat sohase bocsátotta el kielégítetlenül.”

„Takarékos volt fukarság nélkül, szerette az egyszerűséget és keresetlenséget mind öltözetében, mind étkezésében, és a piperkőcség megvetését annyira vitte, hogy soha egyetlenegy ékszert nem vásárolt a saját maga használatára.” (Ez aztán igazán kiváló tulajdonság.)

Milyen más volt a mi Bocskaink. Ő még akkor is küldött ügynököket külföldre, hogy szép gyémántokat vagy drágaköveket vásároljanak, mikor itthon a magyar szabadságért szólította fegyverbe az országot. S úgy látszik, nem is fosztotta ki annyira az osztrák zsarnokság, mely állítólag akkor egymás után fosztotta ki vagyonukból a magyar főurakat (ez volt egyik fő oka a fegyverfogásnak), hogy ilyesmire ne maradt volna pénze. A testvérvér ontása sem búsította annyira, hogy ne lett volna azért a gyémántvásárláshoz is kedve.

Élvezettel idézzük cseh követeinek tanúságát, akiket azért küldött, hogy érdekeit a lengyeleknél előmozdítsák. E nyilatkozat éppoly hű tükre általános kormányzati elveinek, mint szívből jövő kifejezése az alattvalók uralkodójuk iránti hálájának: „Mi csehek, olyan boldogok vagyunk uralma alatt, mintha atyánk lenne. Kiváltságainkat, jogainkat, törvényeinket, szabadságainkat, szokásainkat fenntartja, védi, pártolja és megerősíti. Éppoly igazságos, mint bölcs; a királyság hivatalait és méltóságait egyedül hazaiakra ruházza és nem befolyásolja sem ármány, sem előny. Nem hoz be szabadságainkkal ellenkező újításokat, s mikor azok a nagy kiadások, melyeket a kereszténység java miatt viselni kénytelen, részünkről hozzájárulást tesznek szükségessé, erőszak nélkül és a rendek hozzájárulásával hajtja be. De ami egyenesen csodaszámba megy, az az a bölcsesség és pártatlan eljárás, mellyel a máshitű személyek iránt viseltetik, mindig egyetértést, egységet, békét, türelmet és kölcsönös engedékenységet ajánlva.” (Tehát ezért a nagy lelkesedés. De népszerűek lennének a Habsburgok, ha a többi is olyan kételkedő lett volna, mint Miksa; ha a többinek se lett volna biztos meggyőződése és őt boldogító hite, melyben alattvalóit is részesíteni szerette volna!)

„Meghallgatja alattvalóinak még a legutolsóját is, készségesen elfogadja kérvényeiket és részrehajlás nélkül igazságot szolgáltat mindenkinek.”

„Azok a történetírók, akik nem tesznek különbséget az olyan uralkodó közt, ki elvből és megfontoltságból békeszerető és aközt, aki kislelkűségből és tunyaságból az, Miksában mint késedelmességet és tétlenséget kifogásolták azt, ami a valóságban elővigyázatosság és okos politika volt és gúnyolják azt, amit uralma legnagyobb dicsőségének kellett volna tekinteni, ti. hogy nem akarta alattvalóit idegenben lefolyó és hosszadalmas háborúkba sodorni. A valóságban az ő békeszeretete nem a hadászatban való jártasság hiányából folyt, sem mert hiányzott belőle a személyes bátorság, hiszen mind ügyességben, mind bátorságban kitűnt mind I. Ferenc ellen, mind a schmalkaldeni háborúban.”

„Abból a meggyőződésből származott ez a békeszeretet, hogy Németországnak és örökös tartományainak a belviszályok és a háborúk hosszú folyamata után nyugalomra van szükségük, és hogy a béke megőrzése az egyetlen eszköz azoknak a vallási és politikai ellentéteknek az elsimítására, melyek az Egyház és az állam borzasztó megrázkódtatásaiból származtak. Neki tehát hatalma megnövelésének vágya csak másodrendű dolog volt. A béke fenntartása (amit legnagyobb áldásnak tartott, mit népeinek adhat) volt minden cselekedetének vezető elve. Ez elveiből kifolyólag Németország és az Osztrák-ház országai Magyarország kivételével alatta majdnem háborítatlan békét élveztek, míg Európa többi része a belső zavarok, vallási egyenetlenség és külső háborúk minden átkának ki volt téve.”

„Nagy és szeretetreméltó tulajdonságainak nem lehet fényesebb bizonyítékát adni, mint Németország, Magyarország, Csehország és Ausztria történetíróinak, akár katolikusok, akár protestánsok, egybehangzó tanúságát, akik versenyeznek dicsőítésben és úgy állítják szemünk elé, mint a pártatlanság, bölcsesség és kegyesség példaképét és az igazságnak megfelelően írták meg róla, amit kevés uralkodóról lehet elmondani, hogy sem bosszúállásból, sem nagyravágyásból soha egy pillanatig se jött kísértésbe, hogy az igazságosság és mérséklet legszigorúbb szabályai ellen cselekedjék vagy a közbékét megzavarja. Németország az ő kedvéért felelevenítette a Titus melléknevét, azaz „az emberiség gyönyörűségét” és ha valaha keresztény és bölcselő töltött be trónt, akkor ez a keresztény és bölcselő II. Miksa volt.”

E túlságos magasztaláshoz az igazságon kívül bizonyára a protestáns lelkész elfogultsága is hozzájárult a protestáns érzelmű Miksa javára, de azért mégis tanulságos részünkre. Annyit mindenesetre megtanulhatunk belőle, hogy talán mégse voltak a mi Habsburgjaink annyira tehetségtelen és annyira gonosz emberek, mint nálunk sokan elképzelik.

A Habsburgoknak csak egy bűnük volt, hogy meggyőződéses katolikusok voltak. Ha ez az egy bűnük is „hiányzott”, mint Miksában, akkor – mint látjuk – egyenesen félistenként magasztalják őket.

Mindenesetre nagy dicsőségükre válik, hogy eddig még csak két Habsburggal volt dolgunk s mind a kettőt égig magasztalva láttuk. Ferdinándot mi is és a protestánsok is, Miksát legalább a protestánsok, feltéve természetesen, hogy nem magyarok ezek a protestánsok. Láttuk, hogy Ferdinándról a velencei követ, fiáról, Miksáról pedig egy protestáns lelkész-író állapítja meg ugyanazt, hogy ti. több volt a fejükben, mint akármelyik miniszterüknek. Sajátságos, hogy mi meg csak annyit tudunk róluk, hogy egyik tehetségtelenebb volt, mint a másik.