„Nemzetiek vagy „idegenpártiak” voltak-e a XVI. század legnagyobb magyarjai?

A század legnagyobb magyarjai

Jurisics Miklós

XVI. század a legmagyarabb, a legnemzetibb század, hangsúlyozza a kornak nálunk legnagyobb ismerője, Takáts Sándor. „Alig van – írja – történelmünkben még egy kor, melyben igazabb magyar jellemeket, jellegzetesebb magyar egyéniségeket találnánk, mint a XVI. században.” Még sajátosabb – feleljük mi –, hogy ennek a legnemzetibb, legmagyarabb kornak éppen a leghíresebb, legtörzsökösebb, legvitézebb, leglegendásabb, legönérzetesebb, legbüszkébb magyarjai mind Ferdinánd vagy utódai, tehát a Habsburgok hívei voltak, Zápolyát és utódait pedig, tehát a „nemzeti” királyt és a magyar, erdélyi fejedelmeket ezek a nagy magyarok lenézték és megvetették.

Ez eddig nem ütött szeget a Habsburgok ellen hazafiaskodók fejébe, mert sajnos, erre a nagy tanulságokat magában rejtő jelenségre eddig még senki se mutatott rá, legkevésbé Takáts Sándor. Éppen ellenkezőleg: nálunk mindenki azt hiszi, hogy az „idegen” király mellett csak a megvásároltak, a törpelelkek lehettek, aki azonban törzsökös, igazi magyar és jellem volt, annak a „nemzeti” király mellett volt a helye. Nézzük hát meg kissé a dolgot. Nem okoskodni, nem érvelni akarunk, hanem csak a tényekre hívjuk fel a figyelmet.

Ki tett a XVI. században ebben az országban egymaga a legnagyobbat, egész Európa és a kereszténység sorsára legdöntőbbet? Egészen kétségtelenül Jurisics Miklós.

Mikor Szolimán először vonult Bécs ellen, egész Európa sorsa függött kockán. Ha elfoglalta volna, még az se lehetetlen, hogy egész Európa mohamedánná vált volna. Nagy vállalkozásokban ugyanis mindig az első lépés a legfontosabb. Ha ez sikerül, olyan önbizalmat önt a vállalkozókba, hogy megkétszerezi erejüket, ellenben az alulmaradtakban olyan csüggedést, sőt kétségbeesést idéz elő, hogy megbénítja energiájukat és elveszi kedvüket a további erőfeszítésektől. Mikor 1529-ben Szolimán útban volt, sőt közeledett már Bécs felé, a város védelmével még nem készültek el. Annál kevésbé volt még együtt a nagy felmentő keresztény sereg, melynek oroszlánrészét a Német Birodalom adta. Mindenki tudja azonban, milyen keserves, milyen lassú munka volt itt valamit elérni. Hiszen a birodalom az államok valóságos tömkelegéből állt, a császár hatalma pedig csak árnyékhatalom volt.

És Jurisics Miklós Kőszegen, már egészen Bécs közelében, egy harmadrendű erősségben, mely ráadásul se rendesen felszerelve, se védősereggel ellátva nem volt, meg meri várni a többszázezres, a törökök leggőgösebb és legtehetségesebb szultánjától személyesen vezetett, a fölénytől és önbizalomtól csak úgy duzzadó ellenséget. Oltalmat ad a várban a környék védtelen, rettegő lakosságának, őrséget szervez belőlük és velük egy sárfészekben egy hónapon át feltartóztatja a rengeteg ellenséget. Célját tökéletesen eléri: Bécs ezalatt felkészül, a nagy felmentő sereg is együtt van, de mire a szultán a kőszegi feltartóztatás után Bécs alá érkezik, a hadászatra alkalmas nyári idő már lejárt. Így aztán Szulimán már nem tartja érdemesnek a nagy feladat megoldásába belefogni, de a felmentő sereggel se mer ütközetet kockáztatni, s így dolgavégezetlen hazavonul.

A politika, s vele a történelem rideg, szívtelen zsarnok. A hőstettet, az önfeláldozást csak akkor hajlandó értékelni, ha a szerencse is hozzászegődött, azaz ha pozitív eredménnyel is jár, ha a hőstettet egyúttal siker is kíséri. Jurisics rettenthetetlen bátorsága, bámulatos tettereje és állhatatos kitartása akkor is világraszóló hőstett lett volna, ha a vége csak a hősi halál lett volna minden haszon vagy eredmény nélkül. Hiszen Zrínyi, a szigetvári hős nemcsak bátor, hanem okos, józan és önmérséklő is.

Ez a Jurisics Miklós nem a „nemzeti” király, hanem Ferdinánd embere volt. Annyira az övé, hogy már a mohácsi vész előtt, akkor, mikor Ferdinánd még nem is volt magyar király, ő már Ferdinánd szolgálatában állott és meghitt s talán mindenki másnál bizalmasabb embere volt. Nem ő csatlakozott Ferdinándhoz magyar királlyá választása után, hanem Ferdinánd tette magyar alattvalóvá és hozta magával közénk, mikor királyunkká választottuk.

Jurisicsot Ferdinándtól kapta a magyar haza, s Ferdinándnak mindenesetre becsületére válik, hogy egy Jurisics Miklóssal gazdagított bennünket. Igaz, hogy Jurisics nem volt tiszta magyar, hanem félig horvátnak számítható (említettük, hogy Horvátország védelmét már 1526 előtt Ferdinánd, az osztrák főherceg vállalta magára tehetetlen sógora, a magyar király helyett; innen ered Ferdinánd és Jurisics korai összeköttetése), de délszláv volta csak feltűnőbbé teszi Ferdinándhoz való hűségét, mert hiszen mint délszlávtól, még inkább természetes lett volna, ha János a „tót” király híve lett volna, mint társai: a Frangepánok, Brodaricsok, Petrovicsok, Statileók, Utjesenicsek, Bakicsok, Jozeficsek, Jakusicsok, Bosicsok, Perusicsok, Ocsarevicsek, akik mind Zápolya hívei voltak.

Zrínyi Miklós

Jurisics után, sőt a közvélemény szerint Jurisics mellett a század legnagyobb alakja a szintén délszláv és Jurisicsnál alig magyarabb Zrínyi Miklós, a szigetvári hős. Délszláv volta ellenére ő is mindig Ferdinánd, majd fia, Miksa, nem pedig János vagy fia, János Zsigmond embere. Az „idegen” király iránti hűségben e második nagy hősünk se ingott meg soha. Alakja közvéleményünkben még ismertebb és még legendásabb, mint Jurisics Miklósé. Bizonyára a másik Zrínyi (a költő) eposza miatt. Pedig a szigetvári hős nem mentette meg sem Bécset, sem a kereszténységet, mert mikor Szigetvárt ostromolta, akkor a szultán nem tört már ilyen nagy célra. De Zrínyi még magát Szigetvárt se mentette meg se magának, se az országnak, mert az is a töröké lett. Az ő teljesítményéhez bátorság és hősiesség se kellett akkora, mint Jurisicséhez, mert Szigetvár elsőrangú, erős vár volt és védősereg is nagy volt benne. Mikor pedig Zrínyi a várba zárkózott, igen erős reménye lehetett, hogy felmentő sereg megy segítségére. Csak nagy hősiessége, az utolsó óráig és az utolsó csepp vérig való kitartása és életáldozata az, ami tündöklően ragyog az utókor előtt.

Zrínyinek a jelleme se volt olyan tiszta, mint Jurisicsé, mert még orgyilkosság is tapad a kezéhez: a bűnös és üldözött Katzianert vendégszeretet örve alatt gyilkolja meg. Emellett olyan erőszakos, kegyetlen a jobbágyaihoz – mint láttuk –, hogy az ember haja az égnek mered tőle, mikor az ez ügyben felvett jegyzőkönyveket olvassa. Emellett hiú, kicsinyes és sértődékeny is, mint az országgyűlés alkalmával Pozsonyban Forgách Ferenccel kapcsolatban láttuk.

A hír, a dicsőség, de maga a történelem is annyira szeszélyes azonban, hogy sokkal híresebb és a mi szívünkhöz sokkal közelebb áll a szigetvári Zrínyi, mint a kőszegi Jurisics. Vagy talán itt nem is annyira szeszélyről, mint inkább tudatos elfogultságról van szó. Zrínyit ugyanis közvéleményünk protestánsnak tartja (bár nem bizonyos, hogy az volt, mert katolikus volta mellett is lehet felhozni nem egy adatot), továbbá, mert Zrínyi, noha rendületlenül a Habsburg-királyok embere, mint dúsgazdag és előkelő oligarcha, nem egyszerűen Ferdinánd hivatalnoka és teremtménye, mint az egyszerűbb származású Jurisics. De a későbbi Zrínyiek: a kivégzett Péter és lánya, a rebellis vezér feleségévé lett Ilona nagy népszerűsége is nagyban hozzájárult magában is fényes neve még tündöklőbbé válásához.

Losonczy István

Szintén Ferdinánd állhatatosan hűséges embere a század harmadik, épp oly fényes s a két elsővel ellentétben tiszta magyar vérű csillaga, Temesvár hős vértanú védője: Losonczy István.

Pedig Temesvár nem a nyugati határon van, mint Kőszeg (ahol valaki nem is lehetett más, mint Ferdinánd-párti), nem is a Dunántúlon, mint Szigetvár, hanem az ország keleti felében, a „nemzeti” király régiójában. Itt Ferdinánd-pártinak lenni és maradni még többet jelentett.

Losonczy jelleme épp oly tiszta, mint Jurisicsé, sőt még az övénél is fennköltebb és vonzóbb. Az öreg Roggendorff, ez a bár nem tehetséges, de becsületes vezér, azt írja ugyanis egyik levelében, hogy bárki alatt hajlandó szolgálni, csak Jurisics alatt nem. Jurisicsnak tehát szintén lehettek gyarlóságai (láthatjuk belőle, mennyire nincs hiba nélkül senki még akkor se, ha világraszóló hős); bár nem bizonyos, hogy gyarlóságai voltak azok, amik miatt nem szerette Roggendorff. Köztudomású ugyanis, hogy eredményt csak lelkiismeretességgel és szigorral lehet elérni, az ilyen főnököt pedig senki se szereti. Lehet, hogy Roggendorff jobb szívű és jobb főnök volt nála, de eredményt nem is tudott elérni.

Losonczy Istvánról azonban csak jót és nemest olvashatunk. Őt alantasai is szerették (nem is dicsekedhetett olyan eredménnyel, mint Jurisics). Nem vad és erőszakos hős, mint Zrínyi, nem is ellenszenves, kellemetlen főnök, mint Jurisics, de ő is nagyvonalú és képzett, aki nem ölbe tett kezekkel várta végzetét, hanem mindent megtett, hogy ne csak hősi halál, hanem megfogható eredmény is legyen.

Megható, hogy amint Izsák a maga hátán vitte a fát az áldozati oltárra, melyen őt magát kellett volna feláldozni (Ter 22,6-18), Losonczy is a maga pénzén, sőt még értékeit is zálogba téve erősítgeti a várat és fogad beléje csapatokat, mikor hallja, hogy jön az ellenség és királyától hirtelenében már nem kaphat rá költséget.

A már összelőtt várból, az utolsó órában így ír: „Én az én Istenömhöz való jó hitömben, az én kegyelmes uramhoz való hűségemben (az ő „kegyelmes ura” természetesen nem Zápolya, hanem Ferdinánd) és az én hazámhoz való szeretetemben, az én lelkem míg testben leszen, az élő Istennek segítségével meg nem fogyatkozom.”

E gyönyörű sorok fényesen bizonyítják azt az állításunkat, hogy Losonczy István nemcsak hős és vitéz katona volt, mint Zrínyi, hanem teljes egészében tiszteletreméltó nagy jellem és a legnemesebb értelemben vett keresztény vértanú is. Milyen szerény! Mennyire távol áll a hősködéstől, az önmaga jelentőségének hangsúlyozásától, s mennyire igazi, keresztény értelemben véve alázatos! A maga erejéből nem ígér semmit, hanem Istentől várja az erőt és a segítséget. Kitart – ígéri –, ha Isten is megsegíti. És természetesen megsegítette. Nem abban az értelemben, hogy a várat nemzetének megtarthatta, hanem abban, hogy kötelességét mindhalálig teljesíteni tudta.

De Losonczy Istvánról ezenkívül még olyan adat is maradt fenn, melyből azt is megtudhatjuk, hogy igazi, harcos, vallásilag is művelt katolikus is volt egyúttal, aki az Istentől rábízott birtokokon, ha kellett, még anyagi és fegyveres erővel is megvédte azt a hitet, melyben ő maga soha meg nem ingott, hiába volt ez az ő korában annyira divat.

Bizonyára lesz olyan olvasónk, aki Losonczy jellemének és vallásosságának ezt az oldalát nem erényének tulajdonítja, hanem, éppen ellenkezőleg, azt állapítja meg belőle, hogy benne is volt gyarlóság: a türelmetlenség és a vallási fanatizmus. Bizonyára vannak, akik azt, hogy birtokain nem tűrte a protestantizmust, Losonczyban erkölcsi fogyatékosságnak, vagy legalábbis a középkorból maradt elmaradottságnak tartják, nem pedig – mint mi neveztük – vallási műveltségnek. Nemsokára sorra kerülő fejtegetéseink alapján azonban ezt Losonczyban mindenképpen vallási műveltségnek kell neveznünk, hiszen annak világos bizonyítéka, hogy neki igazságvallása volt. Ebből pedig eljárása, mint látni fogjuk, logikusan és szükségképpen következik.

Fent idézett levelének archaisztikus magyarságát olvasva Báthory Erzsébet nemsokára idézendő végrendelete jut eszünkbe. Hiszen mindketten „ö”-znek. Báthory Erzsébet „terömptő” Istent, jó Losonczy István „Istenöm”-et és „hitöm”-et emleget. De az egyforma nyelv ellenére micsoda más volt Losonczy István belseje, mint Báthory Erzsébeté! Pedig egyébként a „középkori” türelmetlenségben is egyformák voltak. Losonczy protestánst, Báthory Erzsébet és férje katolikust nem tűrt a birtokain. De azt a nagy szakadékot, mely kettejüket lélekben elválasztotta, éppen eléggé megmagyarázza az a nagy különbség, hogy Losonczy azért volt türelmetlen, mert a vallási és lelkiismereti szabadság híve volt s ezt a szabadságot a maga lelkiismereti kényelmére ugyancsak fel is használta, csak szegény jobbágyainak nem volt hajlandó engedélyezni a jót.

Alig van olyan katolikus főúr, aki már a XVI. században, s még kevesebb, aki már e század első felében vagy közepén is szembeszállt a protestantizmussal. Joggal lehet hát rá büszke a magyar katolicizmus, hogy aki kivételképpen mégis már ez időben is szembeszállt a tévedéssel, éppen egy Losonczy István volt. Ugyanekkor ugyanez az erőszak protestáns részről a katolicizmus ellenében nem kivétel volt, hanem szabály.

Báthory Erzsébet és férje részéről azonban ugyanez mégis szégyen a protestantizmusra, mert ha a protestantizmus jó ügyet képviselt volna, akkor a szörnyeteg Báthory Erzsébetnek is kivételt kellett volna e téren képezni. Hát még milyen szégyen az, hogy abban a korban egyáltalán nem is volt olyan heves és meggyőződéses védője a protestáns „igazságnak”, mint azoknak a váraknak ura, ahol a magyar lányok százai szenvedtek keserves kínhalált.

Szondi György

Ferdinánd híve volt aztán századunk negyedik legnagyobb és legismertebb hőse, Szondi György, Drégely hős védője, aki vértanúhalálának megható körülményei miatt különösen kedvelt hőse költőinknek. Vele kapcsolatban külön dicsősége még a magyar katolicizmusnak, hogy Szondi György egyenesen egyházi szolgálatban álló ember: az esztergomi érsek alkalmazottja és fizetett embere volt. De nem kis dicsőség az se, hogy Szondi nem volt nemes ember, s hogy „nemtelen” létére is várparancsnok, tehát nemeseknek is parancsolója lehetett (majdnem lehetetlen ugyanis, hogy a drégelyi őrség csak jobbágyokból állt), örvendetes bizonyítéka annak, hogy az Egyház és a főpap már akkor is mennyire a szó igazi keresztény értelmében demokratikus volt s mennyire túl tudta magát tenni a társadalmi előítéleteken és olyan emberi gyarlóságokon, melyeknek akkor még mindenki más annyira rabja volt.

A hős Szondi György egyébként annyira vallásos ember is volt, tehát annyira nem csak pénzért szolgálta az Egyházat, hogy mikor az Arany balladájában (Szondi két apródja címűben) is szereplő „Márton, az oroszi pap” Ali üzenetével „feljőve” a várba, Szondi mindjárt arra használta fel ezt a jó alkalmat, hogy meggyónt nála. Ez utóbbi persze nincsen benne Arany balladájában, de benne van a szintén kálvinista Gyürky Antal „Ötvennégy év Hont vármegye történetéből” című művében (II., 154. o.).

Dobó István

Szintén nem János, hanem Ferdinánd híve az ötödik nagy hős, Eger várának világhírű védője, Dobó István, akinek (mint Jurisicsnak) szintén nem kellett életét feláldoznia, bár kész lett volna rá. Neki is sikerrel járt a munkája s életével együtt a várat is megtartotta hazájának és a kereszténységnek. Ismét csak büszke lehet rá a magyar katolicizmus, hogy ő is az Egyház szolgálatában állt: az egri püspöknek volt fizetett embere, legalábbis pályája első felében.

Dobó inkább Zrínyihez hasonló ember. Neki hibái is vannak a nagy erényei mellett, habár hibái korántsem annyira kirívók, mint Zrínyié. Ő is nemcsak Ferdinánd-párti, hanem annyira bizalmas, megbízható híve a „német” királynak, hogy később bizalmi embereként őt küldi Erdélybe az állítólagos „nemzeti” magyarok közé a „német” ügy képviseletére, mikor Erdély is Habsburg-uralom alá kerül, ugyanazon minőségben, mint előtte a Fráter Györgyöt meggyilkoltató Castaldót. Dobó Erdélyben feleségével, Sulyok Klárával együtt (ami éppen nem válik a „nemzeti” magyarok lovagiasságának becsületére) még börtönt is szenved királyához való hűségéért, akarom mondai: „németpártiságáért”.

Furcsa és nem éppen megbélyegző „hazaárulás” lehet az, melyben Dobó Istvánok leledzenek. Láthatjuk, hogy ez is csak olyanforma „bűn” volt, mint a kommunistáktól szintén börtönnel büntetett „reakciósság”. Igaz, később a király börtönébe is bekerül Dobó, mert öreg korára már kezd nyugtalankodni, de ekkor se Ferdinánd, hanem fia, Miksa börtönébe (mert maga Ferdinánd ellen sohase nyugtalankodott). De azok a félreértések, melyek alapján ez történt, csakhamar elsimulnak s Dobó ott fejezi be életét, ahol kezdte: a Habsburg-király hűségében. (Egyébként mikor Miksa uralkodásával foglalkoztunk, láttuk, hogy ez a félreértés se Miksa, hanem Dobó bűne volt, illetve egyes irigy honfitársaié.)

A Dugovicsok

Nekem azonban (és bizonyára másoknak is) még a Jurisicsoknál, Zrínyieknél, Losonczyaknál, Szondiaknál és Dobóknál is jobban tetszik az a Dugovics Titusz, aki Nándorfehérvár ostromakor, midőn mint a várat védő magyarok egyike, mikor a várat megmászó erős törököt másképpen nem tudta megakadályozni abban, hogy a vár ormára a félholdas zászlót kitűzze, inkább átkarolta és magával együtt lerántotta a mélységbe.

Ez még a Habsburgok magyarországi uralma előtt, 1456-ban történt s így ez a minden magyarok legdicsőbbje, aki nem szájjal, hanem tettel ugyancsak példát adott az igazi hazaszeretetre, nem lehetett még a Habsburgok híve s így nem bizonyíthatta, hogy az igazi hazaszeretet nemcsak összefér az aulikussággal [a bécsi udvar támogatásával], hanem elválaszthatatlan tőle. De még ő is bebizonyította ezt utódaiban, azokban, akikben az ő vére folyt. Az alma nem esik ugyanis messze a fájától.

A neve miatti esetleges félreértés elkerülésére először is kiemeljük, hogy ez a dicső magyar nem horvát vagy szerb, hanem valóban magyar volt. Mutatja ezt a család nemesi előneve is, mely „sárkúthi”. A fia Bertalan volt, s Mátyás király 1459-ben atyja hősi példája jutalmául Tejfalu helységét adta neki adományul. Ez a Tejfalu a Csallóközben, tehát színmagyar vidéken, messze Horvátországtól vagy a rácok lakta részektől van.

Volt ebből a dicső sárkúthi Dugovics-családból később Sopron megyei alispán, Vas megyei főjegyző és szombathelyi kanonok is. Hogy mennyire királypártiak, aulikusok, bécsi talpnyalók, sőt aljas hazaárulók voltak ezek a Dugovicsok, s például hogy mennyire nem kuruckodtak még akkor se, mikor a magyar szabadságharc vezetése katolikus kezekben volt, hanem még ekkor is a királyi ház legtúlzóbb hívei voltak, mutatja, hogy 1705-ben a császár követe a rebellis Bercsényihez Dugovics György, Titusz leszármazottja volt. Ahogyan őse nem nézett semmit, még az életet se, mikor hazájáról és a kereszténységről volt szó, késői unokája szintén nem nézett semmit s vállalta a rágalmakat, a mocskolódást, a hazaárulás vádját és a becstelenséget is (ami egy magyar nemesre még a halálnál is nagyobb áldozat), mikor azt kellett honfitársainak megmutatnia, hol a helye az igazi magyarnak.

Thury György

Ferdinánd embere, mégpedig hűséges, mindvégig kitartó, hűségben soha meg nem ingó embere a „nagy” Thury György is, talán egész ezeréves történetünk leglegendásabb magyar vitéze.

Zrínyi Miklós főúr volt, dúsgazdag oligarcha, akinek könnyű volt kitűnni, hiszen már a neve miatt is híresnek született. A nagy Thury György azonban, noha ő is nemesnek született és ősei már az Árpádok alatt is vitézkedtek, közlegényként kezdte pályáját és a maga erejéből küzdötte fel magát a főkapitányi tisztségre. Hatalmas termetű, nagy erejű ember volt szép külsővel s emellett megnyerő modorral és állandóan vidám kedéllyel, mint ez a bátorsághoz szükséges acélidegzetű embernek természetes velejárója.

Thury György szakasztottan ugyanolyan volt, mint amilyennek az igazi magyar vitézt mi, magyarok, elképzeljük. Nagy ereje és rettenthetetlen bátorsága ellenére szerény és önzetlen. Feleségéhez, gyermekeihez, bajtársaihoz, a szegénységhez rendkívül jó. Minden kortársa csak dicsérni tudja és csak jót tud róla. Emellett vallásos és nagy katolikus is. A katolikus istentiszteletre mindig gondja van.

Kedvelt íródeákja, Alistály Márton pedig (hibáit – ha lettek volna – alkalma lett volna megismerni), mert mindig mellette volt, így magasztalja:

„Kevélység őbenne semmi nem vala,
Isteni szolgálatra gondja vala,
Gondviselő és józan ember vala,
Minden dolgában állhatatos vala.
Az fejedelemnek kedvében vala,
Az ő képét kinyomtatta vala.
Sok főnépnek ismeretiben vala.
Vitéz és magyar módra termett vala.
Mindennemű jóság őbenne vala.

Legyőzhetetlen volt az egyéni párviadalokban, melyek e korban nagyon szokásosak voltak. E tekintetben akkora volt a hírneve nemcsak nálunk, hanem még a török világbirodalom legtávolabbi végében is, hogy Istvánffy szerint egy Koralikos nevű, hatalmas erejű török Mezopotámiából csak azért jött hazánkba, hogy Thuryval megvívjon. A leghíresebb török fővitézek az ő idejében csak azért gyakorolták magukat a vívásban, hogy Thury Györggyel kiállhassanak.

Olyan vallásos keresztény volt ez a legvitézebb magyar, hogy – úgy látszik – még vesztét is buzgó keresztény volta okozta. A törökök állandóan tőrbe akarták csalni, hogy megszabaduljanak tőle, de a szemfüles, ügyes ember mindig túljárt az eszükön. Végül – Forgách írja – a szigetvári bég azt üzente neki nagy titokban, hogy szeretne megtérni, mert ő kereszténynek született és igen megbánta hithagyását. Kéri tehát, hogy egy kis csapattal menjen el hozzá, leölik majd az őrséget, s így az ő megtérésével egyidejűleg a vár is keresztény kézre kerül.

Az okos, óvatos, a török veséjébe látó Thury nem hitt neki, de a bég addig üzengetett, míg Thury keresztény buzgalmán végül is nem tudott már uralkodni, kis csapatával átment, a törökök pedig megrohanták és levágták. Mindenképpen élve akarták kézre keríteni, mert nagy dicsőség lett volna rájuk, ha a kereszténység legnagyobb hősét elevenen viszik a szultán elé. Thury azonban ezt semmiképpen se akarta. Önérzete becsesebb volt előtte, mint az élete:

„Ebök engöm pórázon nem hordoztok,
Egyik helyről másikra nem hurcoltok.”

De hogy gyalázatát elkerülje, nem öngyilkos lett, mint a régi és mai pogányok szokták ilyenkor, hanem utolsó csepp vérig küzdött életéért. A végén már levette fejéről nehéz sisakját, hogy könnyebben kaphasson halálos sebet. A törökök azonban csak a lábára céloztak, hogy inait elvágva elejthessék és élve kerüljön kezükbe. Nem sikerült. Thury csak állt s „Jézust” kiáltva tovább harcolt. Végül a törökök is elvesztették türelmüket, lemondtak eredeti szándékukról és fejét vették. Fejetlen teste itt maradt minálunk. Zrínyi sírva borult föléje, Kanizsára vitte s ott eltemettette. Sírja fölé kupolás kápolnát emeltek. Ez a kápolna még 1664-ben is állott, mert a török is megkímélte. Összevagdalt fejét a törökök – nemhiába ázsiai barbárok voltak – előbb gondosan összevarrták, majd diadalmenetben Konstantinápolyba vitték. Thury halála 1571. április másodikán történt.

Rym (a Portán a császári követ) június 19-én jelenti Bécsbe, hogy tizedikén érkeztek meg vele a török fővárosba. A nagyvezér kezébe vette a fejet és figyelmesen nézegette, majd a szakállát is megsimogatta. A többi hazavitt keresztény fejet a szokott helyre dobták, de Thuryét a nagyvezér elvitette, mert el akarta temettetni. Nemsokára azonban a szultán is üzent, hogy látni akarja. Rym mindent elkövetett, hogy Thury fejét megszerezhesse, de fáradozása sikertelen volt.

A Thury-féle vitézeket – mint látjuk – a király és Bécs is igen megbecsülte. Takáts – mérhetetlen „nemzeti” elfogultságában vagy talán egyszerű érdekből (hogy az így hangolt nemzeti közvéleménynek hízelegjen) – bizonyítékai, még azok is, melyeket éppen ő kutatott fel, azt bizonyítják, amit mi állítunk. Például Takátsból tudhatjuk meg azt is, hogy Thury közlegényből lett országos főkapitány. Vajon ki tette azzá? Talán nem a király? Nem Bécs? Pedig az országos főkapitányi állás olyan irigyelt méltóság volt, hogy még egy Zrínyi is kitüntetésnek tartotta magára.

Először Thury is az esztergomi érseket szolgálta. (Láthatjuk, hogy legnagyobb vitézeit mind az Egyháztól kapta a haza, Szondit is, Dobót is, Thuryt is.) Az érsek a főpapellenes Takáts szerint is végtelenül jó ura volt. (Amilyen az úr, olyan a szolga. Ezért voltak az érseki és a püspöki várakban olyan kiváló katonák.) Mikor már híre, neve volt, a király szolgálatába került s az megtette lévai magyar kapitánynak. Itt azt kérte királyától, hogy a várbirtok jövedelmét is adja az ő kezébe. A király e kívánságát is teljesítette. (Takátsot idézzük.) Mint lévai főkapitány, hamarosan megkapta még Bars megye főispánságát is. Közben a király a szintén egyházi szolgálatból hozzá került Dobó Istvánnak, az egri hősnek adományozta érdemei jutalmául Léva várát és a vele járó uradalmakat. (Újabb bizonyíték, mennyire megbecsülte Bécs a magyar vitézséget.)

Ferdinánd fia, Miksa, épp úgy vagy még jobban kedvelte és becsülte Thuryt, mint apja. Már trónörökös korában jól ismerte Thuryt s mind most, mind később, uralkodása egész folyamán állandóan a legnagyobb jóindulattal volt iránta – írja szintén az a Takáts, akinek rögeszméje, hogy Bécs sohase becsülte meg a magyart. Mikor Miksa már király volt, tudhatjuk meg szintén Takátsból, „neki és Mednyánszky kapitánynak adományozta kiváló érdemeik fejében a Tolna megyében fekvő Karácsonyszállást és Előszállást, valamint a Fehér megyei Wenin (?) falut is”. (Fejér megye „Fejér”, nem pedig „Fehér”; Karácsonyszállás és Erőszállás egyaránt Fejér megyében van, nem pedig Tolnában; az a „Wein” falu pedig, melyet Takáts nem tud azonosítani, a mai Fejér megyei Kis-, Nagy- és Felsővenyimpuszta és épp úgy a mai hercegfalvai határban van, mint Előszállás és Karácsonyszállás. Mindegyik cisztercita birtok.)

Thury Györgynek Bécsben olyan becsülete volt, hogy nemcsak magát, hanem még íródeákját, az említett Alistály Mártont is meg tudta adományoztatni. Tehát Bécsben még „protezsálni” is sikerrel tudott. Az ő részére Papkeszi és Vilonya Veszprém megyei falvakat kérte. „A király – mint rendesen – most is teljesítette Thury kívánságát.” Ezt és a „mint rendesen”-t is Takáts írja, és ha annyira „rendes” dolog az Bécsben, hogy nemcsak a magyar vitéz, hanem még az íródeákja is uradalmakat kapjon, akkor nem tudom, min alapszik Takáts s úgyszólván minden magyar azon szilárd meggyőződése, hogy Bécsben mindig utálták, ott mindig üldözték az „igaz” magyart.

Érvünk súlya csak növekszik azzal, hogy mi is megállapítottuk már, hogy éppen Miksa a Habsburg-ház azon kivételes tagjai közé tartozik, akinek bizalmas nyilatkozatai között magyargyűlöletre vallókat is találunk. Mégis nem mi, hanem Takáts írja róla, hogy „Miksa király különös jóindulattal viseltetvén Thury iránt, úgy igyekezett rajta segíteni, ahogy a körülmények megengedték. Az 1563. évben például neki ajándékozta a zirci apátság falvait. Az adománylevél szerint Thury addig élvezheti az apátság falvait, amíg a töröktől vissza nem foglalják és amíg Zirc föl nem épül”.

Ugyanezen év őszén ülte Thury György a lakodalmát második feleségével, Hathalmy Zsófiával. Mind Miksa király, mind Károly főherceg egy-egy aranyozott serleget küldött neki nászajándékul és képviseltette magát a lakodalmon.

Mikor a hős lemondott a palotai kapitányságról, Miksa a kedvéért utódául unokaöccsét, Thury Mártont nevezte ki, s mivel – szokás szerint – a fizetésével hátralékban volt, a kamarának meghagyta, hogy mihelyt pénz folyik be, legelőször Thury Györgyöt fizessék ki. A hős egyik nagy győzelme után Miksa legkedvesebb emberét, Harrach Lénárdot küldte hozzá és egy ezer forint értékű pompás aranyláncot akasztatott a nyakába. (Akkor ezer forinton egy tekintélyes uradalmat lehetett vásárolni.)

Nem is érezte ám – mint „hazafiaink most, 400 év múlva elképzelik – Thury György magát vagy hazáját szolgának a „német” uralom alatt, hanem ilyen önérzettel ír Musztafa basának: „Mi szabad nemzet vagyunk, uraságunk és becsületünk is vagyon, de, te, Musztafa, hitvány rab vagy és minden órában nyakadban az istráng, mint budai Oroszlán basának.”

Aztán, hogy nyugodt otthona legyen a hősnek, a király bérbe vette részére Kesző várát (Vas, Veszprém, Sopron és Győr megye összeszögelésében van) és az évi ötszáz forint bért is a kamara jövedelméből maga vállalta magára. Hamarosan csinos gazdasága lett itt Thury Györgynek. Később nekiadományozta Tolnát is, majd pedig a férfiágon kihalt Kolos-család birtokait: Lovászpatonát, Kolosnémát, Ekelt, Kis- és Nagykeszit, Felpécet stb.

Mivel a vitéz Thury a békét állandó harci kezdeményezéseivel folyton megszegte, a török a bécsi udvartól Thurynak állásából való elmozdítását követelte elégtételül. Miksa ezt a követelést mindig elutasította.

Hogy milyen szerető, bizalmas viszony volt az egyik legmagyargyűlölőbb „német” király és minden idők e legjellegzetesebb magyarja között, aki természetesen egy szót se tudott németül, bizonyítja, hogy mikor Thury hősi halála előtt csak néhány hónappal kedves Anna lányát férjhez adta, kissé már igazán túlzásba menő szerénytelenséggel – melyet csak Thury egyszerű származásával s azzal lehet megmagyarázni, hogy a török harcokban és párviadalokban nem szokás etikettet tanulni – azt kérte a szentséges római császártól, egy tucat országnak ezer gondú uralkodójától, hogy személyesen jöjjön el az eldugott Kesző várában végbemenendő vigasságra, Thury Anna lakodalmába.

Láthatjuk azonban belőle, milyen viszonyban lehetett a „magyargyűlölő császár a legvitézebb magyarral.

De talán nem is annyira szerénytelenség volt ez Thurytól, hanem gyönyörűen mutatja az egyszerű (hiszen még írni-olvasni se tudott, de viszont helyette már életében irodalmi művek tárgya volt személye), őszinte, becsületes vitéz keresetlen, természetes szeretet-megnyilvánulását hasonlóan nemes lelkű és őt rendkívül szerető és megbecsülő királya iránt. Kérelmét azzal okolja meg, hogy „hiszen mindenemet, amim a földön van, feleségednek köszönhetem”. A király természetesen személyesen nem vett részt az esküvőn és lakodalmon, de Majthényi Lászlót bízta meg képviseletével és szép serleget küldött a menyasszonynak nászajándékul.

Hogy a sok panasz nálunk a végváriak elhanyagolása, nemfizetése, sőt éhezése miatt mennyire inkább csak propaganda, megcáfolhatatlanul mutatják a tények. Thury György – látjuk – nem volt harácsoló ember, mint Zrínyi. Ellenkezőleg: jószívű és adakozó, a szegények iránt kíméletes. Vigadni is szeretett, tehát minden volt, csak „skót” nem. Mégis halála után a sok ezer holdnyi fekvőségeken kívül is szép vagyon és nagy értékek maradtak utána. Kesző várában volt 22 török rabja, köztük olyan is, akinek egymagának 3000 forint volt a várt váltságdíja. Aztán arany- és ezüstneműek, aranyos atlaszruhák, aranyforgók, aranyos sisakok, ezüstös pallos, drága felsőruhák, szép lovak, tekintélyes marhaállomány, gabona és készpénzben is 2776 forint. Mivel vagyontalanul kezdte a király szolgálatát, láthatjuk, hogy nemcsak szép, hanem hasznos dolog is volt a „német” királynak hűséggel szolgálni. (A szokásjog szerint az értékesebb rabok is a királyt illették volna, de – mint látjuk – Thury Györgytől jó királya még azt is eltűrte, hogy magának tartsa meg őket.)

A nagy Thury György jelleme és egyénisége feleslegessé teszi annak magyarázgatását, hogy ezt a nagy vagyont és királyának rendkívüli bizalmát, megbecsülését és kegyét nem elárulással vagy magyar hazafisága megtagadásával szerezte meg, mint ezt az „aulikusokról” a félrevezetett magyar közvélemény feltenni szokta. Ellenkezőleg, Thury György nem tanult meg németül, és ez nem volt akadálya a „német” király iránta való nagy szeretetének (pedig Miksa az összes Habsburgok között a legnémetebb volt érzelmileg), hanem még annak se, hogy magyarságát mindig egyenesen kihangsúlyozta. Nem igaz tehát, hogy Bécsben nem becsülték meg, annál kevésbé, hogy gyűlölték a jó magyart, vagy hogy csak a rossz magyarokat becsülték ott meg.

Thury György nemcsak nagy keresztény, hanem nagy magyar is volt. Nemcsak kereszténységét, hanem magyarságát is mindig hangsúlyozta. Elmozdítását emiatt nemcsak a törökök, hanem a németek is követelték, mert azoknak is nemegyszer a tyúkszemükre hágott. Takáts írja, hogy „a Kanizsán levő német őrség kapitánya egyenrangúnak tartván magát Thuryval, nem engedelmeskedett neki. Thury azonban nem az az ember volt, aki ilyesmit elnézett. Tehát kényszerítette a kapitányt az engedelmességre”. A német kapitány panaszra ment ellene Bécsbe, de eredménytelenül.

„Tudjuk jól – folytatja Takáts –, hogy végházainkban a német katonák nagyobb fizetést kaptak, mint a magyarok, s emellett nekik még ingyen élelem is járt. Thury Kanizsán az egyenlőtlenséget is megszüntette és a Kanizsára küldött proviantból [élelemből] annyit juttatott magyar katonáinak, amennyit a németek húztak. Ez a merész újítás mód nélkül bántotta a kanizsai német őrséget. De hiába írta egyik folyamodását a másik után Bécsbe, Thury nem engedett. Végre is meg kellett nyugodniuk a változtathatatlanban.”

Ezt is Takáts írja így, szóról szóra: „Látjuk tehát, hogy Thury György éppen olyan magyar volt, amilyent a Habsburg-gyűlölők szeretnek: még a törvényes hatalom elleni dac és fegyelmezetlenség is megvolt benne: még ki is babrált a bécsiekkel.” Thury ugyanis nem „merész újítást” hozott be, mint Takáts mondja, hanem kihívóan túllépte hatáskörét. Nem engedelmeskedett felsőbb hatóságának. Ezt még akkor se lehetett volna Bécsben eltűrni, ha Thurynak igaza lett volna s a magyar katonaságot csakugyan igazságtalan sérelem érte volna ezzel a két mértékkel való méréssel.

Egy hivatalnoknak – s még inkább egy katonának – felsőbb hatósága semmiképpen se tűrheti el, hogy rendeletein önkényesen változtasson s ne azt hajtsa végre, amit elrendelnek neki, hanem a maga feje után menjen. Ha valamely szokást vagy rendeletet sérelmesnek vagy igazságtalannak tart, akkor erre fel kell hívnia felsőbb hatósága figyelmét és kérelmeznie megváltoztatását, de addig, míg kérelméről nem döntenek, akkor is engedelmeskednie kell. Ez ma már annyira természetes, hogy katonának nem kell magyarázni, de hivatalnoknak se. Senki se mentheti magát valamely rendelet vagy szokásjog megszegéséért azzal, hogy a rendelet vagy szokásjog igazságtalan, mert hogy mi igazságos és mi igazságtalan, azt sohase állapíthatja meg maga az alkalmazott, az alantas. Ezt csak a hatóság állapíthatja meg.

Pedig még igaza se volt Thury Györgynek. Az a pénz, melyet ő az alatta szolgáló német és magyar katonák fizetésére kapott, német forrásból jött, és mivel mi a németektől független nemzetnek tartottuk magunkat, német forrásból jövő pénz nekünk egyáltalán nem járt. Ha mégis kaptunk belőle, az Ausztriától, Csehországtól, Németországtól, illetve ezen országok uralkodójától szívesség volt, de nem kötelesség. Aki azonban szívességből kap, annak ezt csak megköszönnie lehet, de nem követelnie, hogy ő is ugyanannyit kapjon, mint amennyit azok kapnak, akiknek ugyanez jár. A fizetésbeli különbség már csak azért se lehetett igazságtalanság, mert a magyar katonát is annyi fizetéssel fogadták fel, mint amennyit tényleg kapott, és a németet is, s aki nagyobb bérért szegődik el, világos, hogy annak nagyobb bér is jár.

Ha Thury György magyar lelkét bántotta véreinek ez az alacsonyabb rendűsége, igazságosan úgy segíthetett volna rajta, hogy egyes gazdag magyar főurak magyar önérzetére hivatkozott volna s tőlük kérte volna ezt a kiegészítést, vagy pedig a magyar országgyűléshez fordult volna és a nemzeti önérzet címén ott kérte volna a szükséges összeg megszavazását.

Sehol se örültek volna ennek annyira, mint Bécsben, de az is bizonyos, hogy Thury György hiába fordult volna effajta ügyekben az országgyűléshez. De hiába a magyar gazdagokhoz is! Azt felelték volna, hogy a „misera plebs contribuens: a nyomorult adózó nép” több terhet már semmiképpen se bír el, a végváriakat pedig nem szabad elkényeztetni. Elég nekik az eddigi fizetés is. Az pedig, hogy a nemesség vállaljon magára adót, a magyar szabadsággal, őseinktől szerzett e drága kincsünkkel ellenkezik. Inkább meghalunk, mint erről lemondjunk.

Mivel az országgyűlés mindig rendkívül „hazafias” volt, azaz a németgyűlölet és a magyar önérzet mindig rendkívül nagy volt benne, azt, hogy a német se kapjon nagyobb fizetést, mint a magyar, a legnagyobb lelkesedéssel fogadták volna. Ennek lehetővé tételére azonban nem nagyobb adót szavaztak volna meg, hanem azt határozták volna, hogy a kamarák vagy a bányák jövedelmeit utalják ki erre a célra. Mivel azonban ezek a királyt illették, a határozat tulajdonképpen azt jelentette volna, hogy helyettük fizessen a király a magáéból. (Ezzel a kérdéssel már foglalkoztunk és ezután is foglalkozunk még vele. Egyébként már eddig is nem egy bizonyítékot láttunk arra, hogy a király a kamarai jövedelemből, tehát a magáéból is fizette a magyar végváriakat. Éppen most láttuk, hogy Thury katonáit is.)

De Takáts azon állítása is, hogy a német katonák a magyar végvárakban is több fizetést kaptak, mint az ugyanott szolgáló magyarok, s nekik emellett mégis még ingyen élelem is járt, közönséges demagógia, amelyet nem enyhít az, hogy effajta demagógia a mi történetírásunkban egyáltalán nem újság. Igaz ugyan, hogy maga az állítás igaz, mégis demagógia akkor, ha nem tesszük hozzá, hogy a pénzt nemcsak a német, hanem még a magyar katonák fizetésére se Magyarország adta. E magyarázat nélkül ugyanis az állításból az következik, hogy Magyarország Ausztria kiszipolyozott gyarmata volt, ahol a magyar a német mellett épp úgy másodrendű ember volt, mint ahogyan a gyarmatokon a bennszülött alacsonyabb rendű a fehér uralkodófajnál. Jól tudjuk, hogy nálunk valóban így izgattak és izgatnak a volt Habsburg-uralom ellen, sőt gyarmatvoltunk már egyenesen közvéleménnyé vált. Ellenben e magyarázattal kiszipolyozás helyett egyenesen önkéntes támogatás lesz a dologból, melyért részünkről gyűlölet helyett hála jár.

De még ha a pénz, melyből a németek többet kaptak, mint mi, nem német pénz lett volna, akkor se lehetne részünkről igazságtalanságról vagy sérelemről beszélni. Ez a két mértékkel való mérés akkor is csak annak a köztudomású ténynek természetes megnyilvánulása lett volna, hogy a nyugati (tehát köztük a német) kultúra magasabb rendű a magyarnál s vele a nyugatiak életszínvonala is magasabb a mienknél. Így van ez még most is, de még inkább így volt ez régebben, különösen pedig a törökvilágban, mikor ellenségjárta és részben ellenségszállta ország voltunk. Egy munkás még ma is sokkal többet keres Csehországban, Németországban, Ausztriában, Angliában, Svédországban, az Egyesült Államokban, mint nálunk, s ennek megfelelően az életszínvonaluk is sokkal magasabb a mienknél, pedig most nem vagyunk senki „gyarmata”.

A budapesti Ganz Vagongyárban még a Horthy-korban is három-négyszer annyi fizetéssel szerződtettek egy német mérnököt, mint amennyit ugyanott a magyar főmérnökök kaptak, pedig az illetőnek a tudománya akkor már egy cseppet se bizonyult nagyobbnak, mint magyar kartársaié. Említettem, hogy ugyancsak a Horthy-korban hallottam egy olyan Vas megyei, a nyugati határon levő plébánostól, akinek plébániáját egy magyar és egy Ausztriához csatolt falu alkotta, hogy az Ausztriához csatolt faluban a mezőgazdasági munkások keresete 2-3-szorosa is volt a magyarországiakénak.

Az a kisalföldi magyarság is, mely Trianon után Csehországhoz került, jobb gazdasági viszonyok közé került az elcsatolással, mint amilyenben a magyar uralom alatt élt (Csehország is nyugatibb ország ugyanis, mint mi). Sőt mikor Horthy alatt pár évre visszakerültek hozzánk, noha természetesen, mint magyarok, örültek a hazakerülésnek s akkor már mi se voltunk Ausztria gyarmata, hamarosan közmondás lett közöttük, hogy „elment Prága, minden drága”.

A Romániához került magyarok viszont az ellenkezőt tapasztalták visszakerülésükkor, mert Románia viszont tőlünk keletre van s ezért ott kisebb a kultúra s alacsonyabb az életszínvonal, mint nálunk. A Bácska is a Balkánhoz került, lakóira tehát szintén kulturális és gazdasági lesüllyedést jelentett a szerb megszállás, és felemelkedést az újra magyar uralom alá kerülés. Mikor a szovjet katonák, hivatalnokok és „tudósok” részesültek nálunk a mieinknél jobb fizetésben, ellátásban és bánásmódban, az valóban gyarmati mivolt jele volt és sértő a magyarra, mert természetellenes dolog volt, de annak idején a német zsoldosokkal tenni ezt, nem volt ránk sértő, hanem természetes, mert a nem egyforma fizetés, ellátás és bánásmód csak a valósághoz igazodott.

De ha mindaz, amit most kifejtettünk, nem volna igaz, akkor se kellene a német zsoldosok nagyobb fizetése miatt gyarmati állapotokat emlegetnünk és sérelmekről panaszkodnunk. Akkor is kellően megmagyarázná a dolgot a következő megállapítás: Ahol sok a munkavállaló és kevés a munkahely, ott alacsonyabbak a munkabérek, mint ott, ahol munkáshiány van. Mivel a törökvilág elején a délvidéki magyar nemesség tömegestől hagyta el birtokait és volt kénytelen kenyérkeresetből a királyi Magyarországon katonai szolgálatba állni, hogy nálunk ekkor emiatt olcsóbban lehetett zsoldos katonákat kapni, mint Németországban vagy Ausztriában, még akkor is érthető lenne, ha ott nem lettek volna nagyobbak az igények és az életszínvonal.

Világos, hogy olcsóbban állt végvári szolgálatba az a nemes, aki hazájában maradhatott elszegődése után is, otthonát pedig nem kellett elhagynia, mert már úgy is elvesztette, mint az a német, akinek idegen, ismeretlen országba kellett vonulnia, olyan országba, melyet ő félbarbárnak tartott és éghajlatát se bírta a szervezete. Ami pedig az élelmezést illeti, rámutattunk már, hogy a magyar végváriak földet is kaptak haszonélvezetre a váruradalmakból, míg az idegenből jött zsoldosok nem. Megokolt volt tehát, hogy ezek élelmezést is kapjanak akkor is, ha magyar bajtársaik nem kaptak.

A mi jó Thury Györgyünknek tehát semmiképpen se volt igaza ott Kanizsa várában. S lám, ennek ellenére is olyan úr volt, hogy az történt, amit ő akart, és a bécsieknek meg kellett nyugodniuk a megváltoztathatatlanban, mert – úgy látszik – a Thury Györgyök diktáltak, nem pedig az „elnyomó” Bécs.

De ennek ellenére is panasz van. Forgách, a történetíró, felháborodik, hogy Bécs úgy köszönte meg Thury György sok szolgálatát és hősi halálát, hogy özvegyétől és gyermekeitől mindjárt halála után elvette Keszőt. De a vád ellen még Takáts is szükségesnek tartja védelmébe venni Bécset. „Annak visszavétele – állapítja meg – örököseire nem volt sérelem, mert Thury György Kesző várát nem adományképpen kapta.” Annál meglepőbb aztán, hogy azért Takáts is ezt írja: „Thury György halála után ugyan a király megígérte az özvegynek, hogy árváival együtt védelmébe veszi, de ebben a védelemben nem volt sok köszönet.”

E furcsa fogalmazásból azt kell értenie az olvasónak, mintha ebben a „nem sok köszönetben” csakugyan a király lett volna a bűnös. Maga Takáts is így tesz. Pedig még azokból az adatokból is, melyeket ő maga közöl, az tűnik ki, hogy nem a királytól, hanem magyar honfitársaitól kellett szenvednie a magyar hős özvegyének, tehát csakis erre vonatkozhat a „nem sok köszönet” kifejezés.

A király ugyanis az árvák gyámjává a megboldogult vitéz testvérét, Thury Benedeket tette meg. Ez a Thury Benedek aztán folyton azon mesterkedett, hogy az özvegyet és az árvákat mindenükből kifossza. De hát ennek talán csak nem a király volt az oka?! Tőle csak szép volt, hogy a legközelebbi rokont, tehát magyar embert tett meg gyámmá. Hogy aztán a magyar ilyen gonosz volt a magyarhoz, az bizonyára nem a német bűne. Éppen ellenkezőleg. Emiatt megtörtént az a szégyen, hogy a magyar özvegy maga kérte a királyt, hogy sógora, a magyar Thury Benedek helyett a német Salmot tegye gyermekei gyámjává.

A király még halála után is úgy megbecsülte a hős vitézt, hogy mikor második lánya, Zsófi, férjhez ment, az előbb említett Majthényi Lászlót az ő esküvőjére is elküldte személye képviseletére, s megbízta, hogy száz talléron csináltasson egy serleget s vigye magával nászajándékul. Még a harmadik leánynak, Katalinnak is jutott esküvőjére egy 50 forintos serleg és a király arra is elküldte képviselőjét.

Aztán mikor később még 300 forint penziót [nyugdíjat] is kért az özvegy, ezt is megkapta a „német” királytól. Pedig aki ismeri a magyar történelmet, jól tudja, milyen pénztelen volt mindig az a „német” király, s az effajta éppen nem ritka 300 forintok milyen nagy terhet jelentettek a többnyire előlegekből élő tárcájának. (De hát akik olyan jók és olyan bőkezűek, mint a bécsi királyok voltak, azok szükségképpen mindig pénztelenek.)

Mivel evés közben jön meg az étvágy, később Thury György özvegye és árvái a 300 forintos penzió mellé még azt is kérték „magyargyűlölő” királyuktól, hogy kárpótlásul annak fejében, amivel a sógor, illetve a nagybácsi megrövidítette őket, adjon nekik néhány falut. Furcsa és nem éppen szerény kívánság, de az a király, akinek pártfogásában állítólag nem volt „sok köszönet”, még ezt a kérést is teljesítette és Thury György három lánya 1574. szeptember 30-án megkapta a Kolozsnéma, Loval, Althi, Kiskeszi, Nagykeszi és Ekel községekben levő porciókat (ezek ugyanis Thury György halálával a kincstárra szálltak, mert csak a fiú örökösöket illették volna, de nem a lányokat) és ráadásul még Andrásháza, Vasréve, Gyömörő stb. pusztákat is, tehát vagy húszezer hold földet.

Prépostvári Bálint

Mint Thury Györgyöt, éppúgy megbecsülték „német” királyaink Prépostvári Bálintot is, aki szintén főkapitányi rangra emelkedett, sőt a főrendek sorába jutott. Ez már nem Ferdinánd dicsérete, hanem fiáé, Miksáé és unokájáé, Rudolfé, de annál többet jelent, mert ők magyar szempontból még sokkal rosszabb hírűek nálunk, mint maga Ferdinánd. (Egyébként Thury György özvegye és leányai is Miksa jóindulatát élvezték már, nem Ferdinándét.)

Pedig Prépostvári is igazi törzsökös magyar ember volt. Első felesége Tardy Dorka volt, a második Csáky Anna, a veje pedig Surányi Gábor. Prépostvári művelt ember is volt, nem úgy, mint Thury György. Ő latinul is tudott. Annál meglepőbb tehát, hogy Mátyás főhercegnek mégse latinul, hanem magyarul írogatott, mint ezt az a Takáts állítja, aki leveleit eredetiben olvasta. Láthatjuk belőle, hogy nemcsak magyarságát nem kellett megtagadnia annak a magyarnak, aki Bécs kegyében akart állni, hanem még azt a fényűzést is megengedhette magának, hogy még ki is babráljon azzal a Béccsel.

Köznemes létére nemcsak főkapitányi rangra emelkedhetett ennek ellenére, hanem ő is mindig megkapta nászajándékul a hagyományos serleget és a királyi képviseletet a maga vagy gyermeke esküvőjén. De ő is (mint maga mondja: eredetileg „szegény nemesember”) nemcsak rangot és kitüntetést, hanem jószágokat is szerez a „magyargyűlölő” király szolgálatában. Egyszer egyszerre öt falut kap a „német” királytól.

Mikor olyan köszvényes volt már, hogy a lóra se tudott már felülni, a „magyargyűlölő” „idegen” király még akkor is őt nevezi ki egri főkapitánynak. Kevés magyar katona vitte olyan nagyra, hogy még a bécsi legfelsőbb haditanácsnak is tagja lehetett, de az a Prépostvári, aki még Mátyás főhercegnek is magyarul írt, noha írhatott volna latinul is, még ezt a kitüntetést is elérte. Pedig ugyanez a Mátyás főherceg ellenezte a kinevezését s ugyancsak nyomós érvet tudott felhozni ellene: azt, hogy olyan beteg már, hogy a haditanács ülésein úgy se tud már megjelenni. De azért Rudolf, a császár, aki tudvalevőleg (csak persze nem az igazságnak megfelelően) még öccsénél, Mátyásnál, is magyargyűlölőbb volt, mégis őt nevezte ki, mert a magyar hős megbecsülését még a gyakorlati haszonnál is előbbre valónak tartotta.

Szerette is ez a kuruc Prépostvári úgy a Habsburgokat, hogy egyik levelében többek közt ezt írja – mint mondtuk: magyarul – Mátyás főhercegnek: „Én azt akarnám, hogy mind az egész világot fölségtek bírná.” Pedig egyébként olyan bátor, igazságos és szókimondó volt ez a magyar vitéz s annyira nem volt kenyere a hízelgés, hogy mikor Báthory Zsigmond, a magyar erdélyi fejedelem vérengzéseit meghallotta, hosszú, dorgáló levelet intézett hozzá. (Majd látni fogjuk, hogy ezzel szemben Zrínyi, a költő, aki nem szerette a német királyt, azt írta Erdélybe az ostoba lengyel hadjáratban a magyar Erdélyt tönkretevő II. Rákóczi Györgynek, hogy kezét-lábát csókolja. Nagy tévedés tehát, hogy csak Bécs felé lehetett hízelegni.)

Zay Ferenc

Aztán micsoda hűséges híve volt Ferdinándnak Zay Ferenc (de Csömör)! Eredetileg délvidéki, Valkó megyei gazdag, színmagyar nemes volt. Anyja lankai Kamarás Borbála, felesége pedig az utolsó Garay-lány. Királya oldalán részt vesz a mohácsi csatában, de megmenekül. Mohács után épp oly hűségesen szolgálja új királyát, Ferdinándot, mint II. Lajost, a régit. Életrajzírója, Thallóczy Lajos, azt írja róla, hogy „azok közé tartozik (elég ritkák voltak abban a korban), akik sohase változtatták pártállásukat. Élete fogytáig a Habsburgok híve. Viszontagságos élete egyetlen pillanatában se tántorodott meg. Valósággal bálványozza királyát, kivált I. Ferdinándot (mert Miksát is megérte). Életét százszor is kockára teszi érte”.

Érdemes is volt. Ő az első magyar bárók egyike, s noha a török miatt minden ősi vagyonát elvesztette, mire meghalt, újra az ország egyik leggazdagabb és leghatalmasabb főura. Ilyen bőkezű volt hozzá az a király, akit olyan önzetlenül szolgált!

Zay Ferenc nemcsak vitéz, mint Thury György, hanem nagy koponya is. Kiváló diplomata és üzletember is a vitézség mellett. Nem írástudatlan, mint az, hanem humanista műveltségű, sok nyelvet beszélő kultúrember. A németen, olaszon és latinon kívül még törökül is jól tudott.

Eleinte ő is kora hatása alá került és a protestantizmussal kacérkodott, mint akkor minden kultúrember, de hithű katolikus lett később és maradt is mindvégig, mert királyával mindenben egyetértett; semmiben se volt külön véleménye. Ez annál feltűnőbb, mert nagy természetes ésszel megáldott és kora egész műveltségének birtokában levő, széles látókörű férfiú volt. Ebből is láthatjuk, hogy I. Ferdinándnak szintén tehetséges és nagystílű embernek kellett lennie. Hiszen Zay nem együgyűségből vagy szolgalelkűségből értett egyet mindenben királyával, hanem mert szellemi befolyása alatt állott, s mert meggyőződött róla, hogy mindenben igaza van.

Zay szolgálataiért elfogadta, sőt kérte a jutalmat Ferdinándtól (királytól, sőt császártól kérni ugyanis nem szégyen, hanem természetes, hiszen a király azért van, hogy nagylelkűségét gyakorolja és jutalmazzon), de akkor is szolgál neki, sőt éppen ekkor a legjobban, mikor királya a legnagyobb bajban van, mikor tehát kétséges, hogy lesz-e még abban a helyzetben, hogy valaha megjutalmazhassa. Ezzel bizonyította önzetlenségét, ezért szerette Ferdinánd annyira s bánt vele úgy, mint barátjával, nem pedig mint alattvalójával. (Látni fogjuk, hogy ezzel szemben az úgynevezett szabadsághős magyarok azonnal ellenségeivel szövetkeztek és hátbatámadták a bécsi királyt, mihelyt bajba került. De így várhattak-e tőle szeretetet vagy bizalmat?)

Volt úgy, hogy a derék Zay drágaságait vetette zálogba kismartoni zsidóknál, hogy királyán segíthessen s lovasait fizethesse, mikor királya nem tudta őket fizetni.

Nemcsak János ellenében támogatja urát, hanem ott van cseh- és németországi harcaiban is Ferdinánd testvére, a császár, támogatására. A mühlbergi csatában, mely a katolicizmus és a protestantizmus sorsát döntötte el, Zay a császár és az egész világ bámulatát vonta magára vitéz huszáraival.

Az ütközet után a császár ötezer aranyat (akkor óriási összeget) osztat ki közöttük, a vezéreknek pedig ezek kívül aranyláncot és szép szót is bőven ad, pedig az a büszke és természeténél fogva (Ferdinánddal ellentétben) komor, szótlan császártól még az aranynál is többet jelentett. Mikor pedig az ütközet után hazaér, Ferdinánd az ugróci hatalmas uradalommal ajándékozza meg s így lett a vár és az uradalom neve: Zayugróc. De az egyébként mindig pénztelen Ferdinánd máskor se feledkezik meg róla. Az ő csapataira mindig van neki pénze, az ő számadásait sohase sokallja, mert tudja, hogy nem csapja be, mint mások, és nála a pénz a legjobb helyen van.

Középtermetű, zömök, fekete ember Zay Ferenc. Tartása egyenes, tekintete merész. Szokása, hogy mindenkinek mereven a szemébe néz. Hosszúkás, telt arca volt marcona vonásokkal, sasorr alatt sudaras hetyke bajusszal. Haját kurtára nyírta. Nyaka vastag, a melle széles volt. Magyar nyelvezete olyan tiszta, hogy a kódexek magyarságára emlékeztet. Törökül nemcsak beszélt, hanem írt és olvasott is, s az is jellegzetes magyar vonás benne, hogy ő, a törökök réme, tulajdonképpen szerette a törököket. Magyar módra ugyanis nem tudott ádázul gyűlölni s tudat alatt még talán vonzotta is a kelet és a keleti lélek.

Mint diplomata, követtársa volt Verancsicsnak Konstantinápolyban. Természetes, becsületes, keresztény, magyar eszével egyszerűen megfelelt a töröknek, mikor mint a sátán, megkísértette, és királyától, a ma is szokásos és hatásos szólamokkal, tőle eltéríteni próbálta:

– Hová valók vagytok? – kérdi tőle a nagyvezér, mikor Verancsiccsal megjelent előtte. – Én magyar vagyok, ő dalmata.

– Ti, előkelő magyarok, ugyan, mit csináltok? Miért nem tértek eszetekre? Fogadjátok meg tanácsomat és azoktól a disznó németektől álljatok a mi császárunkhoz. Fejemre fogadom nektek, hogy a császár egész Magyarországot szandzsákokra ossza majd köztetek, hogy békességesen bírhassátok.

– Azt mi semmiképpen se tehetjük, hogy urunkat, királyunkat elhagyjuk, aki minket gyermekségünk óta nevelt és most is pártol, és nemcsak táplál, de tisztségekre és méltóságokra is emel. Ettől az aljasságtól visszatart eskünk és becsületünk. Kegyelmed is bosszankodnék, ha olyan szolgája hagyná el, akit kenyerén és saván nevelt nagyra; elhiheti tehát, hogy az ilyent mi sem tehetjük. (Érthettek volna e beszédből a későbbi felkelők. De láthatjuk belőle mi, mai magyarok is, hogy leghatásosabb hazafias szólamaink tulajdonképpen török találmányok megrontásunkra. Nem szégyen, hogy mi még ma is szajkózzuk, sőt – urambocsá! – még mindig hisszük is őket?)

– De ti, magyarok, pusztultok, vesztek. A németek keveset gondolnak veletek, sőt gyűlölnek s jobban üldöznek benneteket, mint a törököt, és akiket közületek – elég soványan és szűken – táplálnak is, csak azért teszik, mert nélkületek el nem lehetnek.

– Bizonyára másoktól hallotta, hogy a magyarokat a németek nem szeretik. De sohase higgye el azt, mert azokat, akik jó emberek közöttünk, mindig szerették, a hitványakat és hűtleneket pedig mi magunk se szeretjük. (Be fején találta a szöget!)

– Jobban tennétek ti, magyarok, ha tanácsomat bevennétek, minekelőtte még végleg elvesznétek. Nem látjátok, mennyire harcolnak ellenetek császárunk seregei? Mennyire fogyasztanak benneteket napról napra? Jobb volna, ha azokat a német disznókat egyfelől ti vágnátok, másfelől meg mi. Így aztán gyorsabban végüket érhetnénk. Ti is az ő mezeikben faraghatnátok, szőleikben szüretelhetnétek; aranyuk, ezüstjük, földjeik, házaik mind a ti birtokotokba kerülnének és császárunk (ma pedig a demokrácia) árnyékában békében élvezhetnétek örökre feleségetekkel és gyermekeitekkel együtt. (Nem szóról szóra így beszélt a Hitler-sátán is, csak az a zsidók és a Sztálin-sátán is, csak ő meg az „urak” „földjeit, szőleit, aranyát, házát” emlegette?)

– Ezt tennünk hitünk és becsületünk tiltja. Ámbátor németek, spanyolok, olaszok, lengyelek, franciák, csehek és mi, magyarok, a nyelv különbsége által el vagyunk választva, mégis a hit egyesít bennünket és mindnyájan egy módra hiszünk az Istenben. Nem hagyhatjuk el tehát egymást. Azért is ostorozott bennünket eddig is az Isten haragja, mert egymást öltük, vágtuk. Isten segedelmével felhagyunk az ellenségeskedéssel, mert a magyarok meg a németek annyira lekötelezték már egymást, hogy többé nem lehet őket elválasztani egymástól.

– De a György barátot mégse kellett volna megölni – vetette végül oda a nagyvezér. Erre Zay ezt válaszolta: „De bizony már régen meg kellett volna ölni azt az istentelen embert.” Zay idejében ugyanis még mindenki ezen a véleményen volt és „György barátot” ennyire „istentelen ember”-nek tartotta. Hogy ma mit mond róla a modern történetírás, azt láttuk már.

Később Zay abbahagyta már a külföldi diplomáciai szolgálatot és itthon szolgálta tanácsával s főként kardjával urát. Közben egymásután kapja és veszi az uradalmakat és fiaival együtt megkapja az egyik legelső magyar báróságot.

Megéri Ferdinánd fia, Miksa megkoronázását. Az ország zászlaját ő vitte rajta. Schwendinek, Miksa protestáns német fővezérének ő a jobbkeze. Schwendi mukkanni se tud nélküle, de szépen megértik egymást, pedig sérti az önérzetét Schwendi vezérsége és protestánssága is bántotta. De önuralmat gyakorolt a köz érdekében s Schwendi annyira megszereti, hogy nem győz eléggé hálálkodni Miksának, hogy ilyen értelmes és ilyen erélyes embert adott melléje. Pedig olyan nagy katolikus is volt Zay, hogy az utolsó pozsonyi országgyűlésen, melyen még részt vett, török telivér lovakból gyönyörű négyes fogatot és hintót szerelt fel és állított a pápai nuncius rendelkezésére.

Lányát az ország egyik leggazdagabb embere, Csáky Pál veszi el, de a fiatalasszony egy év múlva meghal. „Bár a hatalmas Isten ne adta volna érnem szerelmes leányom halálát, mert én arra való bánatomban és keserűségemben félszeg ember vagyok” – írja utána. Ilyen jó apa és ilyen jószívű ember volt a kemény vitéz.

Királyához (nemcsak Ferdinándhoz, akiért valósággal rajongott, mint majdnem mindenki, aki közelében élt, hanem fiához, Miksához is) teljesen szabad bejárása volt. Előtte Bécsben semmit se titkoltak. A bécsi udvar idegenjei és a magyar előkelőségek egyformán tisztelik és keresik barátságát. Bécsi palotájában maga Miksa (akkor már cseh király) is meglátogatja. Mindenhova hívogatják komának, násznagynak.

Mikor Miksa koronázására maga helyett Péter fiát küldi Prágába, ott az atyja kedvéért még a fiút is nagy pompával fogadják. Mikor öregségében a terhes kassai főkapitányságról már mindenáron le akar mondani, Miksa nem engedi, marasztalja, kérleli. Még hátralékos főkapitányi fizetését is előteremti és Boldogkőváralját ígéri neki. Jó királya még öregkori magányában sem feledkezik meg róla. Ekkor is leveleket írogat még neki, most már igazán csak szeretetből, tehát egész önzetlenül, hiszen már mit sem várhatott tőle többé. Apja érdemeiért László fiát is kitünteti, mikor csak szerét teheti. De még a Jedikulában és a Héttoronyban Konstantinápolyban sínylődő szegény magyar foglyok is a jószívű magyar vitéztől várják szabadulásukat.

Zay halála előtt nem sokkal még újra meg is házasodik. Szép fiatal özvegyet vesz el ekkor is és még tőle is születik fia. S mikor, mint azt végrendeletében nemes önérzettel emeli ki: „az én jószágom és marhám nem ősömtül, sem atyámtul, sem anyámtul nem maradott, mert azt mind török bírja, hanem szolgálatommal leltem”. Mintha csak ezt mondaná az utódoknak: Itt a példa, kövessétek! Nem igaz, hogy az „idegen” uralom alatt magyar ember nem boldogulhat. Hogyne boldogulhatna. Csak ne legyen urának hűtlen árulója, hanem legyen, mint minden igaz magyar, szótartó, önzetlen, becsületes és állhatatos, mint én voltam.

Zolthay István

Törhetetlen és soha meg nem tántorodó híve volt aztán Ferdinándnak Zay és Dobó István, az egri hős, barátja, Eger hős védői között Dobó és a szintén Ferdinánd-párti Mecskey mellett a legvitézebb, a szintén színmagyar Zolthay István. Nemcsak nagy vitéz, de igen jó ember ő is. A szegénység sanyargatása miatt ellene sohase érkezik panasz, pedig ez, mint láttuk, egyébként szokásos nagy bűne volt az akkori hősöknek: mint láttuk, még a legnagyobbaknak is. Zolthay még a török foglyokkal is emberségesen bánt, ami még nagyobb ritkaság volt akkoriban.

Zolthay is kétszer házasodott. Első felesége Boday Sára volt, második, kit ifjan és csecsemővel hagyott hátra, Sennyey Margit.

1569-ben ezt írja királyának (az évszámból láthatjuk, hogy már nem Ferdinándnak, hanem Miksának, a második „idegen” királynak, akit már más magyarok már közel se szerettek úgy, mint atyját): „Ha csupán száz magyar marad hív felségedhez, én azok között leszek.”

Sajátságos, hogy Takáts Sándor még Zolthay életrajzát is így kezdi: „Egyikük se érte meg, hogy az uralkodója teljes bizalommal viseltetett volna iránta. Csak arra voltak ők jók, hogy fizetetlenül, nyomorúság között védjék a megadott és düledező palánkokat és kastélyokat. Szerencsére a hazaszeretetük nem engedte őket elkedvetlenedni.”

Aztán ugyanebben az életrajzban ugyanez a Takáts beszéli el, hogy „Eger hős védőit a király szemre hívatta és meg is jutalmazta. Zolthay Istvánnak ötven jobbágyságra szóló adományt helyezett kilátásba. Ez ígéret fejében kapta meg aztán 1553. május 25-én Gömört és tartozékait”.

Az a hozzánk állítólag annyira hideg király tehát nem csak „kilátásba helyezett”, hanem adott is. Pedig ha nem adott volna, akkor se szólhatnánk semmit, mert jutalmazni nem kötelesség. Ha semmit se adott volna, még akkor se mondhatnánk, hogy nem tartotta meg ígéretét, mert a „kilátásba helyezés” még ígéretnek se számít. Mivel Eger ostroma 1552-ben volt, látjuk, hogy a király nemcsak megadta azt, amit kilátásba helyezett, hanem milyen hamar megadta.

Vajon melyik az igaz tehát Takáts merőben ellenkező két állítása közül? Vitán felül áll, hogy az utóbbi, a Habsburgok dicséretére váló, mert az előbbi csak Takáts üres „hazafias” szóvirága, melyben a félrevezetett közvéleménynek hízeleg, ahelyett, hogy mint történetíróhoz illik, helyreigazítaná ezt a téves közvéleményt, míg a másikban ugyanez a Takáts a „német” királynak az ő hazug propagandaszólamait megcáfoló, tettét bizonyító történelmi adatot közöl.

Íme a „gonosz” király egy újabb hasonló tette, szintén Takáts tolmácsolásában:

Zolthay 1554-ben török fogságba esett, de váltságdíja lefizetése fejében már 1556-ban kiszabadult. Ez a váltságdíj olyan nagy volt, hogy Zolthay utána még évekig nyögte. „A török s magyar raboskodás történetében ritkaságszámba ment, hogy a kincstár valakinek olyan összeggel lett volna segítségére, mint Zolthay Istvánnak. Ő ugyanis a király rendeletére 939 forintot kapott sarca törlesztésére. Hatalmas összeg volt ez abban az időben, mikor a kincstár egy-egy vitéz megváltására rendesen csak néhány forintot adott. Ez a körülmény is emutatja, milyen tekintélye volt Zolthaynak és minő nagy értéket látott benne a király és a magyar kamara.”

Tehát mintha csak készakarva akarná megcáfolni Takáts azt, amit előbb ő maga mondott a Habsburg-ellenes magyar közvélemény legyezgetésére. Ugyanő közli aztán szóvirágai újabb cáfolatára azt is, hogy mikor Szendrő végvárrá lett, a király első kapitányává Zolthayt nevezte ki. 1565-ből fennmaradt Zolthay egy jelentése, hogy Szendrő, Putnok, Balog, Gombaszeg és Pelsőc őrségét tizenkét hónapra kifizették. 1567-ből is maradt nyugtája katonáinak kilenchavi fizetéséről. Ugyancsak Takátstól tudjuk meg, hogy Zolthay Gömörön kívül még több birtokadományban is részesült. Megkapta még például „jure perpetuo” [jogfolytonosan] Kerecseny borsodi jószágot is. Nem sokkal utána pedig a sáros megyei Zedekerte nevű birtokot kapta örök adományul „nagy érdemei fejében”.

Hát azt „meg Takáts idézett panaszos, sőt elkeseredett bevezetése után ki hinné, hogy mikor Szendrő várában a magyarok mellé németeket is tettek és így a várba Zolthay mellé német kapitány is került (Kollonits János Bertalan), ez még Takáts szerint is „jóravaló, magyarul tudó katona volt” , „akivel nem volt nehéz megférni” s mégis – ki hinné Takáts elkeseredett panaszai után? – „Zolthay érdemeire való tekintettel a német kapitány utasításába beírták, hogy Zolthay neki nincs alávetve, és hogy hadi és egyéb ügyekben Zolthayval kell tanácskoznia és vele egyetértésben végeznie?”

Alighogy Zolthay lehunyta a szemét – végzi az életrajzot Takáts –, máris akadtak, akik birtokai után áhítoztak. Miksa király azonban nem feledkezett meg Zolthay nagy érdemeiről s már 1573. augusztus 13-án kijelentette, hogy özvegyéről gondoskodni akar. Szeptember 24-én aztán (tehát ugyancsak hamar) elrendelte, hogy az özvegy tulajdonában maradjon Gömör három évig. Aztán kérdést intézett a szepesi kamarához, hogy mit hagyott Zolthay az özvegyének és árváinak. A szepesi kamara, megadván a kívánt választ, Miksa király úgy intézkedett, hogy Gömör fele az özvegyé és csecsemő gyermekéé, másik fele pedig Zolthay első feleségétől származott két lányáé legyen.

Azok, akik Zolthay birtokai után vágyódtak, hamis híreket írtak az özvegyről a királynak (megint a magyar gonoszság). Ilyen volt például Rugasi Panaka Péter, Zolthaynak egyik lovas kapitánya, aki azt írta a királynak, hogy Zolthayné üldözi a jobbágyokat és pusztítja a birtokot. Miksa király miután ez ügyben helyes értesítést kért és kapott a kamarától, kemény hangon dorgálta meg Panaka kapitányt. „Te – írja – hamisan vádoltad Zolthaynét. Épp az ellenkezője igaz annak, amit te jelentettél. Ne merészeld az özvegyet üldözni és háborgatni.”

A bécsi udvar tehát, mely állítólag annyira magyargyűlölő volt és annyira nem méltányolta a magyar vitézséget, még a gonosz magyarok ellen is megvédte Zolthay, a magyar vitéz özvegyét, mint ahogyan Thury György özvegyét is megvédte férje testvérének gonoszsága ellen.

Balassa János

Szakadatlanul folytathatnám még a „nemzetivel” szemben a „német” királyokhoz ragaszkodó és az ő hűségükben mindig szilárdan álló olyan magyarok felsorolását, aki századuk legkiválóbb jellemei voltak és legnagyobb magyarok is egyúttal.

Például Balassa Bálint protestáns és természetesen Habsburg-ellenes életrajzírója (Erdélyi Pál) is akarata ellenére is elárulja, hogy a józan ész és az okosság a mohácsi vész után a Habsburg-király mellé állást kívánta volna minden magyartól. Mikor ugyanis felhozza, hogy Bálint apjának, Balassa Jánosnak még két férfitestvére volt: Imre és Menyhért, és megemlíti, hogy Bálint apja, János, a Habsburg-dinasztiához, Imre a nemzeti királyhoz csatlakozott, Menyhért pedig egészen a maga szakállára fundálta jövőjét, elkezd elmélkedni, hogy vajon melyiket mi vezette állásfoglalásában.

Így oldja meg a kérdést: „Talán hajlandóságukat követték. János nyugodtabb vérű, egyenletesebben fejlődött, önérzetes és bátor szívű férfi (ez a Balassa lett Habsburg-párti). Imre szilajabb, könnyebb vérű és merész vágyú (ez a Balassa lett „nemzeti” párti). Híve volt (ez az Imre) előbb a nemzeti, utóbb az idegen királynak (tehát még ő se tartott ki a „nemzeti” király mellett), amint érdeke követelte, amint a szél fútt. Zsarolta jobbágyait, kivált a jászokat. (Tehát a jászok már a XVI. században is jobbágyok voltak. A mi „hazafias” történetírásunk pedig hogy felháborodik, amiért később Lipót se tartotta tiszteletben a jászok nemlétező nemesi jogait, és „eladta őket a német lovagrendnek”! Pedig az így szerzett pénzt hazánknak a török alól való felszabadítása miatt felgyülemlett adósságai törlesztésére fordította.) „Valószínűleg ott volt a támadók között, akik János király kincstárát meg akarták szerezni, mert akkor már Ferdinánd híve volt.” (Az ilyen Balassa volt tehát először „nemzeti” párti.)

„A Balassa-testvérek között – írja még a protestáns Erdélyi is – Jánosban ismerjük fel a műveltebb, az öntudatosabb politikust (tehát a műveltség és a világos fej még a protestáns tudós szerint is a Habsburg-király támogatását kívánta), ki kora ifjúságától, mint maga írja, őfelségeik udvarában és szolgálatában nőtt fel, ki nehéz gyanúsítások után is megmaradt változatlan hűségében és egyéb forrásokon kívül főleg az udvar kegyének köszöni vagyonát és közéleti tekintélyét.” (Pedig mi úgy tudjuk, hogy Bécstől magyar. vagy legalábbis igaz magyar ember, csak gyanúsítást és hálátlanságot kapott, nem pedig vagyont és közéleti tekintélyt.)

„Pályafutása nagyon rokonszenves. (Tehát a Habsburg-párti Balassa nemcsak okos és művelt, hanem „nagyon rokonszenves” is, még a nemzeti és protestáns írónak is.) Benne a nemzeti érzés és az idegen királyhoz való ragaszkodás egymást erősítve élt. (Miért ír hát akkor minden magyar író úgy, s miért tanítják az iskolában is úgy, hogy a kettő egymást kizárta?) Szerencsésen olvadt egybe a fajára féltékeny magyar (Hogyhogy? Hát még azért is lehetett valaki s ráadásul olyan művelt és világos fejű ember, mint Balassa János, Habsburg-párti, mert „fajára féltékeny” volt?! Hiszen eddig azt hittük, hogy csak hazaárulók és fajárulók lehettek Habsburg-pártiak!) a jövőbe látó politikussal, a magyar nemes a korral haladó főúrrá lett, a magyar főúr meg tudta érteni korának szellemi haladását, politikában, művelődésben lépést tartott korával, hazája szeretetében és családi körében, vitézségében és kardja forgatásában a legjobb és legnemesebb magyarok egyike maradt.”

De láttuk, hogy Balassa János testvére, a kevésbé okos és kevésbé rokonszenves Imre is csak kezdte János királynál, de ő is hamarosan elpártolt tőle Ferdinándhoz. Vajon okosabb és rokonszenvesebb testvérének miért nem kellett hitet cserélnie? Bizonyára vagy azért, mert Ferdinánd hívei jellemek szoktak lenni, akiket nem érdek vezetett; vagy mert Ferdinánd mellett meg tudott maradni az, aki már egyszer melléje állt, mert az ő hívei nem csalódtak, mint a „nemzeti” királyéi.

Legjellemzőbb a harmadik testvér példája, a gazember Menyhérté, aki csak azért nem végezte életét – jegyzi meg költő unokaöccsének életrajzírója – úgy, mint Móré László meg Busó Mátyás, azaz a vérpadon, mert náluk furfangosabb volt (tehát nem azért, mert náluk kevésbé gonosz). Végrendeletében azonban fiát és vagyona gondozását ez a Menyhért is mindig Habsburg-párti testvérére, Jánosra bízta, s ezzel ő is elárulta, hogy hol látta az észt és hol kereste a becsületet. Ő maga nem követte az észt, annál kevésbé a becsületet, de legalább felismerte és értékelte másban.

Milyen magyarok voltak a „nemzeti” király hívei?

Werbőczy István

Kérdem: Hol vannak a XVI. századnak azok a hősei vagy nagy magyarjai, akik János király és utódai olyan hívei voltak, mint a most elsoroltak a Habsburgokéi? Petrovics Pétert, aki valóban végig kitartott Zápolya és fia mellett, nem számíthatjuk ilyennek, hiszen mivel Jánossal közeli rokon volt, pártállása magától értetődő. Petrovics egyébként se volt nagy ember, de magyar se.

Czibak Imrével, a derék püspökkel és igaz magyarral se érvelhetünk, mert hiszen mint Kelet-Magyarország lakója (váradi püspök volt), természetes, hogy János híve lett, viszont őt János teremtménye, az idegen Gritti (vagy talán nem inkább János volt Gritti teremtménye?) olyan hamar meggyilkoltatta, hogy nem is nagyon lehetett alkalma a „nemzeti” királyhoz való tartós hűségének kimutatására.

Frangepán érseket vagy Brodarics püspököt se számíthatjuk, hiszen ők nem voltak magyarok, legalábbis színmagyarok nem. Ők, mint délszlávok, először Jánoshoz csatlakoztak, mint a többi délszláv, aztán, mint papi emberek, becsületből kitartottak mellette, mert szégyennek tartották, hogy a bajban elhagyják azt, akihez a szerencsében csatlakoztak. Egyébként a nagyváradi béke után, mikor már a becsület is megengedte, ők is már Ferdinánd emberei voltak.

Vagy talán Werbőczy István volt ez a „nemzeti” királyságra becsületet hozó nagy magyar? Igen, ő talán még legjobban hasonlítható Ferdinánd elsorolt sok hű nagy magyarjához, mert ő nagy is, és magyar is. De élettörténete neki is azt bizonyítja, hogy nagy jogász és nagy szónok létére is naiv és nagyon is szűklátókörű ember volt. Se nagy gondolkodó nem volt, se ítélőképessége nem volt. Jellemnek se nevezhetjük, mert királyát ugyan nem, de elvét, a „nemzeti” királyságot ő is nemegyszer megtagadta.

Hiszen ő volt az, aki Jánost az idegen királynéval akarta összeboronálni. Ezzel engedett az örökösödési jognak és megtagadta a szabad királyválasztás elvét. Ha ugyanis ezt az elvet fenntartjuk, semmi szükség sincs arra, hogy az új királlyal a régi feleségét elvétessük, kivált mikor azt meddőnek tartják. Werbőczy tehát maga se hitt abban az elvben, melyet kortes jelszavává választott. Aztán ő, a nagy magyar szabad királyválasztó volt az, aki a nemzet megkérdezése nélkül ismételten odaígérte a trónt Ferdinándnak és utódainak, sőt még a spanyol Habsburgoknak is. (A nagyváradi békében még akkor is, ha Jánosnak utóda lenne.)

Werbőczy egyébként maga is megérte politikája csődjét, sőt valószínű, hogy még életét is annak a töröknek a mérge oltotta ki, akinek életében a szekerét tolta és amelyhez nemzete szekerét is könnyelműen hozzákötötte. Különben pedig Werbőczy annyira János teremtménye volt, annyira neki köszönhette közéleti érvényesülését, vagyonát, mindenét, élete már János királlyá választása előtt annyira a Zápolyától függött, hogy az elpártolás erkölcsi lehetetlenség lett volna számára. Kitartása tehát semmi különöset nem jelent. Egyébként Werbőczy nem volt önzetlen ember s nem mindig becsületes úton szerezte nagy vagyonát, s nádorságtól is saját pártja fosztotta meg.

Bodó Ferenc

Zay Ferenc életrajzírója (Thallóczy) azt írja, hogy Zay „élte fogytáig a Habsburgok híve csakúgy, mint Bodó Ferenc a Szapolyai Jánosé”. Tehát János királynak is volt olyan önzetlen és becsületes híve, mint Ferdinándnak volt: Bodó Ferenc.

Igen, feleljük, de Jánosnak csak egy Bodója volt, míg Ferdinándnak, mint láttuk, egész sereg. Aztán a párhuzam is igen gyenge még ezt az egyetlen embert illetve is. Bodó ugyanis szintén már megválasztása előtt évtizedekkel Zápolya János embere s öreg volt már, mikor Zápolya János királlyá lett. Maga a ragaszkodás tehát sokkal inkább emberi volt, mint politikai vagy hazafias. Mi különösebb dicsőség van abban, ha egy öreg ember akkor is kitart régi barátja és pártfogója mellett, mikor abból király lesz? Hiszen ebből éppen az következik, hogy annál jobban kitartson mellette. Idős törzset egyébként se lehet már hajtani még erőszakkal sem, nemhogy magától hajladozna.

Egész más Ferdinánd esete. Vele egy magyarnak se volt ismeretsége királlyá választása előtt, mert addig nem is ismerte nálunk senki. Még Jurisiccsal való ismeretsége se lehetett egy-két évnél régebbi, hiszen Ferdinánd még Ausztriába is csak egy-két évvel a mohácsi vész előtt érkezett meg a messze Spanyolországból. Királlyá választásakor is mindössze csak 23 éves volt. Aztán Bodónak alkalma se igen lett volna Jánost elhagyni, mert már 1528-ban Ferdinánd fogságába került. Azonban éppen e fogságban tűnt ki nagy állhatatossága és meg nem ingó hűsége, mert Ferdinánd azonnal visszaadta volna szabadságát, ha melléje áll. Ő ellenállt minden csábításnak s inkább a fogságot választotta. Mivel öreg volt már, ott hamarosan meg is halt.

Ez tiszteletreméltó vonás jellemében, de Bodó egyébként nem az az ember volt, akivel pártjának dicsekedni lehetne. Bátor, vastagnyakú, meg nem alkuvó magyar volt, az igaz, de más kiválósága nem is volt. Bűnei, rossz tulajdonságai azonban annál bővebben voltak. Éppen elég, ha csak annyit említünk meg közülük, hogy saját kezűleg gyilkolta meg Gosztonyi erdélyi püspököt. Ha egy gyilkos, sőt egy papgyilkos volt János „legeszményibb”, legpéldaadóbb híve, az bizony meglehetős szegénységi bizonyítvány erre a Jánosra, de a nemzetinek megtett királyságra is.

Igaz, hogy Zrínyi, a szigetvári hős is meggyilkolta Katzianert, mégpedig orvul, míg Bodó nem orvul gyilkolta meg a püspököt, de Katzianer proskribált bűnös [törvényen kívül helyezett] volt, mikor Zrínyi meggyilkolta, Bodó pedig egy főpapot gyilkolt meg, s látni fogjuk, hogy még az orgyilkosságnál is cudarabbul. S Zrínyi jelleme e foltját vértanúhalálával és világraszóló hőstettével feledtette, míg Bodónak királya miatt becsületből vállalt fogsága még nem elég ekkora gaztett feledtetésére.

Népszerű „hazafias” történetírásunk nagy igyekezettel próbálja kiszínezni s romantikussá tenni Bodó önként vállalt fogságát. Minden képzelhetőt felülmúl azonban, amit Baráthosi Balogh fércműve e téren elkövet: „A németújvári börtönt – írja – a spanyol inkvizíció minden borzalmával (csak annyi igaz belőle, hogy Ferdinánd valóban Spanyolországból jött hozzánk) és kegyetlenségével Ferdinánd nyittatja meg.” Hogy mit csináltak itt, arra János király hű hadnagyának, Bodó Ferencnek az esete ad példát. Mindenképpen meg akarták nyerni Ferdinánd hűségére, de ez nem állott kötélnek. „Én hűséget esküdtem a magyar királynak és becstelen nem leszek soha.”

(Láttuk, hogy Ferdinánd sokkal több joggal mondhatta magát „a magyar királynak”, mint János. Egyébként pedig miért nem tartja történetírásunk ennek „a magyar királynak esküdött hűség” megtartását például akkor is a magyar becsületbe vágó dolognak, mikor Bocskai, Bethlen (háromszor is egymás után), Rákóczi György; a Wesselényi-féle összeesküvés, Thököly, II. Rákóczi Ferenc, Martinovics Ignác vagy Kossuth idejében kellett volna megtartani?)

„Szólt, mire a Habsburg-hóhérok addig kínozták, amíg megőrült. (Természetesen ujjal se nyúlt hozzá soha senki s természetesen esze ágában se volt soha megőrülni). Ebből a börtönből épp ember nem került ki. Pedig mindig tele volt. Hanem a várárok temetője egyre jobban a halálra kínzottak (!) és a legyilkoltak tetemeivel”.

Mindez egy beteg agynak olyan rémmeséje, mely nem történelemben, hanem már rémregényekben is sok volna. A történelmi igazság a kérdésben az, hogy Bodót Ferdinánd seregei foglyul ejtették. Mivel Bodó szavát adta, hogy nem szökik meg, a jó Ferdinánd csak Egerben őriztette és csak olyan „fogságban” tartotta, hogy oda ment, ahova akart és azt csinált, amit akart. Például mint fogoly, Török Bálintnál volt vacsorán s ott olyan tökrészegre itta magát (s ebben felfedezhetjük Bodó egy másik „jótulajdonságát”), hogy eszméletlenül vitték haza: Egyik szolgája felhasználta alkoholos eszméletlenségét és megszökött vele Gyöngyösre.

Mikor Bodó kijózanodva megtudta, mi történt vele, rögtön visszatért Egerbe, hogy szavát megtartsa.

Egerből később Esztergomba szállítják Ferdinándhoz, aki felajánlja neki a szabadságot, ha melléje áll, de Bodó ezt esküjére hivatkozva lehetetlennek mondja. Ferdinánd, hogy újra meg ne szökhessék, vagy meg ne szöktethessék, biztos helyre, Németújhelyre szállítja. Nem büntetésből történt ez, mert hiszen mivel Bodó sohase volt Ferdinánd híve, hűtlenséget se követhetett el vele szemben, hanem biztonsági, célszerűségi okokból. A nemzet szuverenitása szempontjából se volt ez sértő, ha meggondoljuk, hogy az a Magyarország, mely akkor Ferdinándot uralta, csak egy kis, az ellenpárttól és a töröktől egyaránt állandóan veszélyeztetett országcsonk volt s így Ferdinánd foglyainak a király szempontjából biztonságot nem adhatott. A bécsújhelyi, régiesen: németújhelyi börtönben aztán a már éltes Bodó nemsokára meghalt, de természetesen nem kínzásoktól.

A Habsburgok börtönében való megkínzást Baráthosi Balogh senkiről, a megőrülést pedig csak Zrínyi Péter fiáról és később az egyik Lovassy gyerekről olvashatta. De ha az utolsó Zrínyi – akiről majd annak idején szintén bőven lesz szó – megőrült a börtönben, az még igazán nem „tudományos” bizonyíték arra, hogy ugyanez az öreg Bodóval is megesett. Hogy Ferdinánd valaha valakit kínoztatott volna, vagy a bécsújhelyi börtön bármely magyar rabját valaha bármelyik Habsburg kínzásnak vetette volna alá, arra semmiféle történelmi adat nincs. Ismerve Ferdinánd és utódai rendkívüli jóságát, e feltevést még csak valószínűsíteni is képtelenség. A Habsburgok, de különösen I. Ferdinánd kínoztatni még olyanokat se tudott, akik gazságukkal megérdemelték, nem az öreg Bodót s azért, mert hűségesküjét nem akarta megszegni.

Ami pedig a későbbi századokat illeti, a bécsújhelyi börtönben nem magyar, hanem legfeljebb osztrák rabok „sínylődtek”. Magyar rabok csak kivételesen kerültek oda. Olyanok, akik előkelőségük és magyarországi nagy hatalmuk miatt magyar börtönben nem lettek volna biztonságban. Köznemesek csak a Wesselényi-féle összeesküvés és 48 felszámolása után s csak azért, mert ekkor az egész ország forradalmasítva volt. Ekkor már egyébként nem is Bécsújhely volt a hűtlen magyarok börtöne. Meghalni azonban Bodót kivéve talán egy magyar se halt meg a bécsújhelyi börtönben, egész négyszáz éves Habsburg-történelmünk folyamán.

Mivel Gosztonyi püspök meggyilkolásáért Bodó bűnét a mi nagy hazafiaink attól teszik függővé, hogy milyen magyar volt ez a Gosztonyi püspök, s közülük sokból bizonyára mindjárt ki is tört az ítélet, hogy bizonyára megérdemelte azt, amit Bodótól kapott, utánanéztem annak is, hogy ki és milyen ember volt ez a Gosztonyi püspök. Bár azt előre is tudhattuk volna, hogy Bodónál akkor is különb volt, ha a hitványabb püspökök közé tartozott, mert azoknál, akik gyalázni szokták őket, még a leghitványabb papok is különbek. (Hát még azoknál, akik meggyilkolják őket!) Még a leghitványabb püspökök se szoktak például tökrészegek lenni, mint János legeszményibb híve sokszor volt. Mégis meglepő lett az eredmény.

Gosztonyi János, erdélyi püspök, ősnemes magyar családból származott. Családja „Kövesszarvi” néven is szerepel. Magyar vér és törzsökösség szempontjából is legalábbis egyenrangú volt tehát Bodóval. Nemesi előneve „szelestei”, ott is született (Vas megyében), de például nagybátyjának, aki neveltette, már „csomaházai” volt a predikátuma [nemesi előneve]. Gosztonyi püspök ősmagyar származása mellett nagy műveltségű ember is volt, aki német és olasz egyetemeken tanult és a párizsi Sorbonne-nak is hallgatója volt. 1517-ben Bázelben is jelent meg mű, melyet neki ajánlottak. (Lányi-Knauz: Magyar egyháztörténelem, I., 489. o.) Kortársai azt tartották róla, hogy „az ég csillagait úgy ismerte, mint a körmeit”.

De nemcsak képzett és nagy műveltségű ember lehetett, hanem nagy magyar és nagy jellem is, mert Vincenzo Guidoto, velencei követ jelentése azt mondja róla: „Az erdélyi püspök, Juane Goston, nemesi vérből származik, a királyné őfelsége kancellárja, alacsony termetű, elég kövér ember, doktor, jámbor és tisztes életű. Az államot (már ti. Velencét) nem szereti. Jövedelme 24-25.000 arany.” (Magyar Sion, 1865., 555. o.) Külön felhívjuk a figyelmet, hogy az a velencei követ mond róla ilyen szépet és jót, aki azt is kénytelen megállapítani, hogy Velencének a püspök ellensége. A követ részéről tehát iránta való jóakaratról nem lehet szó.

Az is jellemző s nagy becsületére válik Gosztonyi püspöknek, hogy noha a jövedelme évente 25.000 arany volt, s noha mint jámbor és tisztes életű ember, bajosan lehetett pazarló, mégis olyan szegény volt, hogy mikor püspökké nevezték ki, még azon római bullák kiállításának költségeit se tudta megfizetni, melyek kinevezése római megerősítéséhez szükségesek voltak. Pedig alkalma lett volna pénzt szerezni, mert püspöki kinevezése előtt is már esztergomi őrkanonok és budai prépost volt.

Külön örömére szolgálhat hazafiainknak, hogy elsősorban azért volt ilyen pénztelen, mert minden jövedelmét hadakra, a török elleni védekezésre, tehát elsősorban hazafias célra fordította. Ebben is megnyilvánult nemes, ősmagyar vére, mely ez esetben papi lelkületével se ellenkezett, mert hiszen nemcsak a haza, hanem a kereszténység védelmét is jelentette akkor a harcias lelkület. Ő is elindult, hogy részt vegyen a döntő ütközetben Mohácsnál, mivel azonban erdélyi püspök volt, az erdélyi vajda pedig 1526-ban Zápolya János volt, ő is az ő seregében vesztegelt, miközben királya és hős magyar vérei hiába véreztek el Mohácsnál.

Ez, s különösen Zápolya azon önző viselkedése, hogy utána se sietett hazája és népe segítségére s fegyveres erejét egyedül a korona megszerzésére tartogatta, annyira felháborította a derék Gosztonyi püspököt, hogy Zápolya ellenségévé és ellenfele, Ferdinánd odaadó hívévé vált. Lehet, hogy állásfoglalásának az is oka volt, sőt az volt a fő oka, hogy mint nagy műveltségű, külföldet járt, széles látókörű ember, előre látta azokat a végzetes következményeket, melyeket a Zápolya kortes jelszavainak való ostoba, naiv bedőlés eredményezni fog s melyeket már kifejtettünk.

Mivel Gosztonyi erdélyi püspök volt, tehát olyan területen lakott, mely csak kivételesen s csak rövid időre került Ferdinánd hatalma alá, állásfoglalásához ugyancsak nagy önzetlenség és bátorság is kellett. Be is került azonnal Zápolya börtönébe, tehát ugyanazon sorsra jutott Ferdinánd iránti hűségéért és hazafias meggyőződéséért, amilyen sorsra Bodó került ellenkező hazafias meggyőződéséért (ha állásfoglalása magyarázatául Bodóról is a legjobbat tesszük föl). Gosztonyi önzetlensége és bátorsága azonban még így is nagyobb az övénél, mert Bodó csak véletlenül kerül Ferdinánd fogságába, míg Gosztonyi annak ellenére volt Ferdinánd-párti, hogy Zápolya hatalmában volt, mert az ő országában lakott.

A legtanulságosabb azonban, hogy ezt a hős Gosztonyit meggyőződéséért nemcsak szabadságától fosztották meg, hanem meg is kínozták börtönében annyira, hogy a kínzásokba halt bele 1527-ben. Tehát János király valóban megtette Gosztonyival azt, amit Baráthosi Balogh Ferdinándra fog rá, Bodóval kapcsolatban. (Úgy látszik, hogy mivel Zápolya (vagy legalábbis az emberei) ilyesmit megcsináltak Ferdinánd embereivel, s mivel úgy látszik, hogy ugyanezt Ferdinánd helyében Baráthosi Baloghék is megtették volna, azért tartják ők magától értetőnek minden történelmi bizonyíték nélkül azt is, hogy ugyanezt Ferdinánd is megtette Bodóval.)

Még ennél is megdöbbentőbb azonban, hogy Gosztonyi püspöknek börtönében halálra kínzója ugyanaz a Bodó Ferenc (és Dóczi János) volt, akinek Ferdinánd börtönében való állítólagos megkínzása miatt Baráthosi Balogh és „hazafias” elvtársai oly mélységesen megbotránkoznak (noha egy szó se igaz belőle). Pedig hát csak most látjuk, hogy Bodó ott Ferdinánd börtönében mennyire megérdemelte volna ezt a megkínzást. Csak azt kapta volna vissza ugyanis, amivel maga vétkezett, s csak olyan mértékkel mértek volna neki is vissza, amilyennel ő már mért. Bodóval tehát valóban nagy igazságtalanság történt, de nem azért, mert bűne nélkül is büntették, hanem azért, mert bűnét nem büntették, s úgy bántak vele, mintha más bűne nem is lett volna, mint csak az urához való ragaszkodás.

Gosztonyi püspök élete egyúttal arra is újabb bizonyíték, hogy még a reneszánsz főpapok is milyen nagy számmal voltak tiszteletreméltó egyéniségek, de egyúttal arra is, hogy milyen seregestől találhatók Ferdinánd hívei között a nagy magyar jellemek. De láthatjuk azt is, hogy az ellenpárton még a jellem is, ha véletlenül ez is akadt, milyen alantas és visszataszító volt egyébként, s akinek kivételesen gerince volt közöttük, micsoda visszataszító bűnökkel volt más tekintetben eléktelenítve ez a gerinc. Elve mellett kitartani ugyan tudott Bodó Ferenc, de gyűlölni is úgy tudott, mint akár a francia forradalom rémuralma vagy a bolsevizmus.

Forgách Ferenc

„Hazafias” történetírásunk Bodón kívül diadallal szokott még hivatkozni olyan vitéz magyarokra is, akik Ferdinándtól, illetve a Habsburg királytól Jánoshoz, illetve erdélyi fejedelem-utódaihoz pártoltak át. Ilyenek a legendás Gyulaffy László, Huszár Péter, Geszti Ferenc; sőt még püspök is van köztük, a történetíró Forgách Ferenc.

A velük való dicsekvésekre azt feleljük, hogy ha János majdnem minden híve előbb-utóbb Ferdinándhoz állt, akkor csak természetes dolog lenne, ha sok hűséges híve között Ferdinándnak is akadt volna egy-két állhatatlan alattvalója. A katonák, a bátorságukról híres vitézek, többnyire egyébként is nyughatatlanok szoktak lenni; ők nemigen bírják az egyhangúságot sokáig. Lobbanékonyak, könnyen megsértődnek. Akkor pedig igen könnyű volt nekik urat cserélni. Ott volt a másik király, s ráadásul még az is magyar volt, sőt az volt a híre, hogy csak az volt magyar.

Így aztán még az említett négy híres magyart is egyenesen a Habsburgok javára lehet felhozni érvül. Ugyanis egyik se magát Ferdinándot hagyta el, hanem csak mikor már Ferdinánd nem volt, a fiát, Miksát. Ferdinándot a hívei – mint láttuk – személyesen is annyira szerették, hogy nem hagyták volna el semmiért. Láttuk, hogy fiát, Miksát is dicséri a történelem, a protestáns történetírás pedig szinte égig magasztalja, de Miksa már természetesen nem volt annyira fennkölt jellem, mint apja. Egymás után két ennyire kiváló jellem szinte nem is nagyon lehetséges. A gyakorlatban legalábbis nem szokott lenni.

Érthető tehát, hogy voltak olyan magyarok, akik Ferdinándtól elkényeztetve, a fiával már nem voltak megelégedve. A fent megnevezett négy magyar egytől egyig ilyen volt. Ők Ferdinánd halála után már nem érezték jól magukat a bécsi udvarban, illetve a tőle való függőségben. De – és éppen ez a legnagyobb dicsősége Miksának s általában a bécsi udvarnak, de annál nagyobb szégyen János erdélyi magyar utódainak – az erdélyi magyar nemzeti udvar nem Ferdinándot, hanem még Miksát se tudta pótolni számukra.

Ezek a nyughatatlan, vérük és hiúságuk miatt hűtlenek csak akkor látták, milyen cserét csináltak és mit vesztettek, mikor a bécsi udvar után megismerték az erdélyi udvart. Így aztán nemcsak a mindig hűséges Jurisics, Zrínyi, Losonczy, Szondi, Thury, Zay és társaik, hanem még az állhatatlan Gyulaffy és társainak esete is a Habsburgok dicsőségét hirdeti.

Forgách Ferenc nagyváradi püspök volt, de Várad mindig a „nemzeti” fejedelmek birtokában lévén, se püspöki székét, se a vele járó vagyont s jövedelmet sohase mondhatta magáénak. Forgách tehát csalódott. Kapott ugyan egy apátságot kárpótlásul, de ez nem pótolhatta azt, amit elméletben már bírt és ami jog szerint járt volna neki: a püspökséget. Munkaköre se volt ott Bécsben. Mivel a közeli változásra s vele arra, hogy ő mint a Habsburg-király híve, valaha még várad püspöke lehessen, a remény is mindig gyöngébb lett, érthető, hogy elkedvetlenedett. Míg Ferdinánd élt, mégse volt baj, mert az ő személyének varázsa mindent feledtetett. Olyan benső viszonyban voltak, hogy még királya halálos ágyán is ott volt, sőt a temetésén ő volt a szónok.

Miksa, az utód, nem is volt igazi Habsburg, hiszen ki látott már protestáns Habsburgot? Savanyú, megtört ember is lett ez a Miksa hamarosan, míg a jó Ferdinándot vele született optimizmusa, főként pedig nagy hite és jó szíve sohase engedte ilyenné lenni.

Forgách túlságosan is látta az apa és fiú közti nagy különbséget, s ami Ferdinánd életében sohase jutott eszébe, egyszerre érezni kezdte, hogy idegenben van s magyarok közé vágyódott.

Engedélyt kért, hogy Olaszországba költözhessen. Szégyellt Bécsből egyenesen Erdélybe menni. De hogy az elköltözésre engedélyt kért, az is mutatja, hogy eleinte még nem akart hűtlen lenni. Természetes, hogy az engedélyt megkapta, de Olaszországban se érezte magát jól, s mivel Erdélyben a katolikus Báthory István (a későbbi lengyel király) jóbarátja volt, elszánta magát arra, hogy Erdélybe menjen. Megérezte, hogy Báthory a jövő embere. Bizonyára arra számított, hogy ott püspöki székét is elfoglalhatja.

Erdélyben természetesen csak úgy híztak a büszkeségtől, hogy egy püspök választja őket uraiul a bécsi király helyett (pedig mindjárt látni fogjuk, hogy csak milyen püspök volt ez a Forgách) s ezért igen nagy megtiszteltetéssel fogadták. Feltűnő, hogy noha mindvégig így kezelték, mégse tudta Erdélyt és az erdélyi magyar környezetet megszeretni. Semmi se tudta ott számára pótolni a bécsi udvart. Alkalma volt ugyanis az összehasonlításra, hiszen most már mindkettőt személyes tapasztalásból és közelről volt alkalma megismerni.

Láttuk, hogy mint történetírónak, Ferdinánd égig magasztalásával szemben mennyire lesújtó véleménye volt mind Izabelláról, mind János Zsigmondról és tanácsadóiról. Ezekhez hasonlítva még Miksát is annyira kezdte becsülni és visszakívánni, hogy mikor Forgách erdélyi időzése alatt Miksa ellen egy állítólagos összeesküvést fedeztek fel, Forgách azonnal ír Miksának s igazolja magát, hogy ő nem volt benne az összeesküvésben. Bártfai Szabó László sehogy se tudja megérteni, mi célja lehetett Forgáchnak e mentegetőzéssel. Pedig igen könnyű megérteni a dolgot. Forgách ezzel akarta Bécsnek tudtára adni, hogy ma is a császár alattvalójának tekinti magát, lélekben Erdélyben is vele érez, sőt talán elsősorban azért írt, mert azt remélte, hogy Bécsből olyan választ kap majd, mely a visszatérést büszkesége megalázása nélkül is lehetővé teszi számára. Miksa válasza azonban hűvösebb volt annál, mint Forgách szerette volna, s mivel Miksa nem célzott rá, ő se tett a hazatérésre újabb lépést.

Szinte érthetetlen, hogy Forgách Bécs után mennyire idegennek érezte magát az állítólag annyira magyar Erdélyben. János Zsigmond unitárius Erdélye élére ugyanis közben a katolikus Báthory István, Forgách régi barátja került, tehát Erdélyben a viszonyok úgy alakultak, hogy még álmában se kívánhatott volna jobbat. De Forgách számára Báthory István, a katolikus és régi barát se tudta pótolni, mint fejedelem, nemcsak Ferdinándot, hanem még Miksát se. Báthory István udvarában még úgy se érzi magát otthon, mint a savanyú Miksáéban.

Mikor Báthory hivatalos megbízással külföldre küldi, felhasználja az alkalmat, s kint marad s nem tér többé vissza soha. A királyi Magyarországba szégyellt visszatérni, az erdélyibe pedig nem akart.

Istvánffy, a történetíró, Forgáchnak a bécsi udvarból Olaszországba, majd Erdélybe távozását úgy bélyegzi meg, mint egy felháborodott lélek szomorú eltévelyedését, mely gőgös és ostoba nagyravágyásból történt. Maga Forgách is annyira szégyelli e tettét és annyira nem szeret gondolni se rá, hogy egy szót se szól róla, hogy miért tette. Látszik, hogy egyedül csak a maga hibájának tulajdonította.

Egyébként ez a Forgách püspöknek is csak olyan püspök volt, hogy élete végén folyamodványt adott be Rómában, melyben a nősülés engedélyezését kérte. Kérelmét – jellemző – azzal okolta meg, hogy misét soha se mondott még, se semmiféle szentséget még nem szolgáltatott ki életében, tehát gyakorlatilag nem is volt soha pap. (Kérelmével mégis elutasították, mert fel volt szentelve s írva vagyon (Zsolt 110,4): „Te pap vagy mindörökké, Melkizedek rendje szerint.)

Gyulaffy László

Forgáchcsal egy időben (kevéssel utána) pártolt el Miksától Erdélyhez Gyulaffy László (de Rátóth), az egyik legvitézebb magyar kapitány, aki sógora volt Forgách püspöknek, s aki talán sohase tette volna meg ezt a lépést, ha püspök sógora rossz példájával fel nem bátorítja. Erdélyben aztán új ura, Báthory István, elsősorban Gyulaffynak köszönhette trónját, mert az ő vitézsége nélkül aligha tudta volna megverni Bekes Gáspárt Kerelőszentpálnál.

Gyulaffynak híres és a Habsburg-ellenes propagandától nagy diadallal felhasznált elpártolását Baráthosi Balogh „Habsburg-gyilkoló” pamfletje ilyen tálalásban adja tudtunkra:

„Miksa gyáva. Szulimán kisebb (?) seregét se merte megtámadni (láttuk, hogy nem is Miksa volt a vezér, hanem egy német protestáns). Zrínyi megsegítése helyett misét hallgat és a Csilizközben kacsára vadászik. Nem ment Zrínyi felmentésére, mert ürügyet akart teremteni arra, hogy a törökkel kedvező békét köthessen.” (Itt meg – úgy látszik – Montecuccolival és a vasvári békével keveri össze az esetet „tudósunk”.)

„Ekkor történt, hogy Gyulaffy László, a magyar Achilles, Zrínyi megbízásából hozzá jön (talán megy!) a felmentő sereg sürgetésére. Az udvarnál (kacsavadászaton, a Csilizközben?) szemébe nevetnek és tovább vadásznak. (Tehát Balogh szerint csakugyan a kacsavadászaton és csakugyan a Csilizközben volt „az udvar” is). „Kutyám szolgál ilyen királyt!” mondta elkeseredve Gyulaffy és kétszáz páncélos vitézével Erdélybe ment János Zsigmond mellé állni. (Milyen „törzsökös” magyarsággal ír ez a Habsburg-gyilkoló magyar)! Csobánc és Tihany kapitánya volt.”

Ami a Miksa személyére vonatkozó gúnyos megjegyzéseket illeti, már láttuk, ki volt ez a Miksa s hogyan istenítik a protestáns külföldi történetírók. Legyen elég ismétlésül annyit megjegyeznünk, hogy Szekfű azt írja róla, hogy „ifjúkorában nyílt, lelkes, dicsőségvágyó fejedelem volt”, de a sok csalódás fásulttá és kiábrándulttá tette. Éppen az a hadba szállás, melyet itt Balogh kicsúfol, volt Miksa életének legnagyobb csalódása és keserűsége, melyet, noha joggal hangsúlyoztatta, hogy nem ő volt az oka, mégse tudott többé soha életében elfelejteni. Aljas rágalom tehát, hogy gyávaságból vagy kényelemszeretet (vadászás) miatt nem ment Zrínyi segítségére. De még az is, hogy Miksa volt az oka, hogy a keresztény sereg nem segítette meg Zrínyit. Hiszen éppen ez keserítette el Miksát.

Ami a harcolás helyetti misehallgatást illeti, mindenki, aki a történelemben nem egészen annyira analfabéta, mint Baráthosi, jól tudja, hogy a lélekben Baráthosival egyformán protestáns Miksát még akkor se igen lehetett rávenni a misehallgatásra, mikor annak ideje volt, nem pedig akkor, mikor Zrínyit kellett volna megsegíteni. Láttuk, hogy Pozsonyban atyja még akkor se tudta rávenni az úrnapi körmeneten való részvételre, mikor még nem ő, hanem az apja volt az úr. A misehallgatási készségben tehát Miksa szakasztottan olyan volt, mintha ő is Barátosról származott volna és neve is Balogh Benedek lett volna.

Hogy a Csilizközben kacsára is vadászott, az lehetséges, hiszen a költő Zrínyi, sőt még a jámbor Szent Imre is, még halálukat is vadászaton lelték, pedig hát ők talán még Baráthosi szerint se voltak egészen olyan nagy gazemberek, mint Miksa. De hogy ha vadászott, nem a vadászat miatt mulasztotta el Zrínyi felmentését, az egészen bizonyos.

Gyulaffy László elpártolásának azonban nemcsak a csilizközi kacsákhoz nincs semmi köze, hanem még a Szigetvár fel nem mentésével kapcsolatos katonai kudarchoz se. Ellenkezőleg. Gyulaffy éppen az e háborúban szerzett érdemeiért kapta Miksától a veszprémi kapitányságot és azt az engedélyt, hogy a veszprémi káptalan jövedelmeit is élvezhesse. Ekkor tehát még nem volt semmi baj Gyulaffy körül. Gyulaffy árulását a gyalázatos kudarcba fúlt török hadjárattal csak a nagy hatásosság kedvéért, de történethamisítással lehet kapcsolatba hozni.

Egyébként még ezt a kapcsolatba hozást és a csilizközi kacsavadászatot se Baráthosi találta ki, hanem a tiszaeszlári sakterok [mészárlók] kálvinista védőügyvédje, Eötvös Károly, aki tudvalevőleg ügyvéd, politikus és mellesleg regényíró is volt, de semmiképpen se volt történetíró. Baráthosi tőle lopta ezt a szellemes kacsaötletet. De mivel nem regénynek és szellemességnek, hanem történelemnek lopta, kétségbeejtően ostobán lopta.

A regénnyel, a szellemességgel és az ostoba soviniszta fanatizmussal szemben Gyulaffy átpártolását illetően a történelmi igazság még a szintén soviniszta és ostobán Habsburg-gyűlölő, de egyúttal mégis valódi történetíró Takáts Sándor megállapítása szerint is az, hogy Gyulaffynak nagy vitézsége és kiváló hadi eredményei mellett kirívó nagy hibái is voltak s ezek igen nehezen kezelhető emberré tették.

Mikor például a haszonélvezetében levő Pornóra sógora, az előbb említett Forgách püspök, papot küldött s részére e papi birtok jövedelméből fizetést állapított meg, a katolikus Gyulaffy ezt a papot onnan, hogy az ő fizetése is az övé maradjon, elűzte.

Még Takáts is hangsúlyozza, hogy a sok siker Gyulaffyt „elbizakodottá tette”. Továbbá kiemeli, hogy „erőszakos és kíméletlen volt”. „Támadta, verte, üldözte ellenségeit.” (Természetesen ellenségen most nem a törököt kell érteni, hanem a magyar honfitársait és nem a haza, hanem az ő személyes ellenségeit.)

Aztán azt se lehet letagadni, hogy „katonáival együtt szívesen iddogált” és hogy ilyenkor „minden óvatosságról megfeledkezett”. Pedig ez már nemcsak emberi, hanem katonai hiba is, mely már nemcsak Gyulaffy, hanem a nemzet bőrére is ment. Ugyanis ilyen alkalmakkor és e hibája miatt többször meglepte a török s nagy veszteséget okozott a parancsnoksága alatt álló legénységben. Egyszer emiatt egyszerre kétszáz legényét vágták le a törökök s maga üggyel-bajjal menekült meg néhányad magával.

Ilyesfajta kudarcok miatt írja róla Ormányi: „Soha nem lehet a magyar had részegség nélkül. Csak csatára menjen is, azonnal meg kell valahol részegedni. Az Gyulaffy uram félő, hogy elveszti egy nap magát. Ki kár volna. De senki szavát nem fogadja.” E legutóbbi megjegyzésből láthatjuk Gyulaffy harmadik nagy hibáját, a gőgös elbizakodottságot is.

A negyedik veszedelmes és katonailag is tűrhetetlen hibája volt, hogy sokat fecsegett. „Mert mikor az magyarok valahová akarnak készülni – írja ugyanez az Ormányi –, az nem titok, hanem azonnal minden ember tudja.”

Aztán nagyon összeférhetetlen is volt. 1559-ben ő maga írja, hogy neki és két testvérének, Jánosnak és Kristófnak, együtt örökölt birtokukon csak három ház jobbágyuk van, de még e csekélységen is állandóan pörlekednek egymással. A vicekapitányával [alkapitánnyal], Széchenyi Mihállyal is állandóan viszálykodott és a királynál is feljelentette. (Nem éppen szép s nem éppen magyaros tulajdonság!) Szegény királynak, aki pedig koronázásakor lovaggá ütötte, ugyancsak nagy türelemre lehetett szüksége irányában. Magával a királlyal szemben egy ideig nem nyilvánult meg benne ez a veszekedő, virtuskodó hajlam, de mivel a dicsőséggel és a hatalommal elbizakodottsága is mindig nagyobb lett, ennek is hamarosan eljött az ideje.

Egyszer Gyulaffy egy előkelő török rabot pénzen vett meg a katonáitól s a király ezt a rabot mégis elvette tőle. Sérelem ugyan nem érte vele, mert a hadi szokás szerint az előkelőbb rabok mindig a királyt illették. Igaz, hogy Gyulaffy pénzt is adott e rabért, a maga pénzét, de ez is csak elbizakodottságát mutatja. Bizonyosra vette ugyanis, hogy vele majd kivétel történik s a király most is oly kegyes lesz hozzá, mint szokott. A király azonban éppen azért, hogy megmutassa, hogy a kegyesség nem kötelesség részéről, mert hiszen neki az egész seregről kellett gondoskodnia, s ezt a levegőből nem tehette, ez esetben nem volt hajlandó átengedni Gyulaffynak a kérdéses rabot.

Gyulaffy dühében szitkozódni kezdett és elkeseredett kijelentéseket tett „a németek” ellen, akik természetesen elnyomják a magyart. Talán – engedi meg Takáts – mi meg Gyulaffyt ismerve hozzátehetjük, hogy egész bizonyosan nemcsak „a német”, hanem még az udvar ellen is szóltak ezek a szitkok. Csak „a németek” becsmérlése miatt ugyanis még egy magyarnak se lett baja. Még az udvar és maga a király szidása miatt is csak ritkán; csak olyankor, mikor már betelt a mérték s másképp nevetségessé vált volna a királyi tekintély.

Gyulaffy dühében annyira ment, hogy mindjárt arra is engedélyt kért, hogy idegen szolgálatba állhasson. Veszprém várát, melynek kapitánya volt, engedély nélkül mindjárt ott is hagyta. Ez bizony, mint katonának, olyan bűne volt, hogy akár főbe is lövethették volna miatta anélkül, hogy „a németeket” szidhatnák érte a „jó” magyarok.

Tudvalevő, hogy mindenkinek vannak „jóakarói”, nálunk pedig talán még jobban, mint más nép körében. Ezek Gyulaffynak a király elleni szitkozódásait azonnal jelentették Bécsbe. Gyulaffy nem is vehette ezt zokon, hiszen – láttuk – ő is jelentgette Bécsbe bajtársát, Széchenyi Mihályt. Lehet, hogy „jóakarói” még többet is jelentettek, mint ami igaz volt, de ismerve Gyulaffy indulatosságát, féktelenségét és elbizakodottságát, semmi szükség sincs arra, hogy túlzásokra gondoljunk. Éppen elég lehetett a király haragjára, sőt főbenjáró vád megindítására az igazság maga is.

A király Bécsbe idézte, hogy a vádak ellen igazolhassa magát. Miksa tehát sokkal türelmesebb, igazságosabb és mérsékeltebb volt, mint Gyulaffy lett volna az ő helyzetében. De Miksa nem akart hinni, annál kevésbé büntetni addig, míg őt magát meg nem kérdezte. Az idézés szeptember negyedikére szólt. Gyulaffy nem jelent meg. Lenyelték tőle a kihívást (ki várta volna az „ádáz” bécsi magyargyűlölettől?) és újra hívták október ötödikére. Ekkor se ment. Október tizenkettedikére. Hiába. Úgy látszik, a bécsi türelem és alázat egész más, mint a magyar, mert még ezek után is kapott újabb idézést, november tizenkettedikére. Ez is hiába volt. Még ez se merítette ki a bécsi türelmet, mert még ezek után is kapott újabb idézést, de most már igazán az utolsót: november tizennyolcadikára.

Csak mikor ez is eredménytelen maradt, ekkor bízták meg Salm, győri generálist Gyulaffy előállításával. Meg kell állapítanunk, hogy Bécs igazán csak akkor lépett fel Gyulaffy ellen, mikor már a szó szoros értelmében rá volt kényszerítve. De azt is meg kell állapítanunk, hogy Gyulaffy is csak akkor állt át a magyarság és a szabadság állítólagos képviselőjéhez, Erdélyhez, mikor már ő is egyenesen rá volt kényszerítve. Csak hogy elfogatását elkerülje, átment Erdélybe. Még a „ment” szó is jóakaratra vall tőlünk, mert Takáts, aki kútfők után dolgozik, minden Habsburg-gyűlölete és Gyulaffy-pártolása ellenére is bizony azt kénytelen írni, hogy „álruhában ötödmagával Gutánál ment át szökése alkalmával”.

Van olyan forrás is, mely szerint Lengyelországon át szökött át Erdélybe, de arról a kétszáz lovassal való előkelő átállásról, melyet Baráthosi említ, egy forrásban sincs szó. Ez tehát tisztán Baráthosi kitalálása, természetesen „hazafias” célból. Annyi igaz az egészből, hogy mint láttuk, egyszer részegsége és meggondolatlansága miatt egyszerre kétszáz lovasát vágták le a törökök. Talán ezt cserélte össze a jó Baráthosi Benedek a kétszáz lovassal való átszökéssel. Pedig hát a kettő között van néminemű kis különbség, mégpedig Gyulaffy és a dacos magyarok hátrányára.

Hát még milyen tudatlannak bizonyul Balogh abban, hogy nemcsak kétszáz vitézről, hanem kétszáz „páncélos” vitézről beszél. Hiszen köztudomású, hogy a magyar lovasok huszárok voltak, a huszár pedig könnyű lovast jelent. Vértesek, páncélosok, nehéz lovasok mindig németek voltak, nem pedig magyarok.

Gyulaffyval tehát semmi más nem történt, minthogy elragadta a szenvedély, gőgös és meggondolatlan volt s mikor már emiatt baj lett, akkor se ő volt az ura a gőgjének, hanem a gőg volt úr felette. Ezért lehetetlen lett a helyzete Magyarországon. Annak ellenére, hogy püspök sógora csak az imént mutatott neki példát a rosszban, mégis még ekkor is csak akkor tudta magát elszánni arra, hogy az „idegen” királyt a „nemzeti” uralomra átcserélje, mikor már egyenesen rá volt kényszerítve, s akkor is szökve s egészen dicstelenül. Mivel bizonyára ő is jobb szeretett volna átállni, mint átszökni, és sokkal előkelőbbnek találta volna kétszáz – ha nem is páncélos – vitézzel menni, mint ötödmagával, a siralmas valót nem magyarázhatjuk mással, minthogy vitézei meg voltak elégedve a „német” királlyal s hozzá való hűségük még a legendás vezérükhöz való ragaszkodásnál is nagyobb volt.

Gyulaffyt természetesen nagy diadallal és megtiszteltetéssel fogadták Erdélyben. Úgy látszik, olyanformán gondolkoztak ott, mint az egyszeri balatonfüredi kálvinisták, akik, mikor az egyik katolikus káplán igen világiasan viselkedett, így adtak kifejezést megbotránkozásuknak: „Ez pap? Hiszen ez még nálunk se felelne meg!” Erdélyben is csodálkoztak s magukra nagy megtiszteltetésnek vették, hogy még királyi kapitány is akad, aki otthagyja szolgálatát és hozzájuk áll, még akkor is, ha csak akkor áll hozzájuk, mikor a királyi országban már elfogatási parancsot adnak ki ellene.

Azonban bár János Zsigmond elhalmozta javakkal és tisztségekkel, később pedig a Báthory István és Bekes Gáspár közti küzdelemben szerencsésen eltalálta, ki a jövő embere, sőt Báthory István egyenesen lekötelezettje lett: Gyulaffynak épp úgy nem tudott soha megtetszeni az erdélyi „magyar” élet, mint sógorának, a püspöknek. Mintha csak mindig az lett volna az eszében: Istenem, hova süllyedtem! Úgy látszik, még olyan tőrőlmetszett magyar vitéz számára, mint amilyen Gyulaffy László volt, se tudott Erdély versenyezni Béccsel. Mintha lelki féreg emésztette volna, Erdélyben lelki beteg lett s viselkedésével ugyancsak megcáfolta Balogh Benedek előbb idézett hetvenkedő megjegyzését.

A hazájuktól távol bujdosó magyarok körében az volt a szokás, hogy szakállt növesztettek, hogy vesztett hazájuk miatti gyászukat kifejezzék. De egyúttal abban a boldog reményben is tették, hogy majd ha újra visszakapják hazájukat, majd leborotválják. Bánata kifejezésére Gyulaffy is szakállt növesztett Erdélyben, tehát ő is hazátlan bujdosónak tekintette ott magát, noha ez az Erdélyiekre eléggé sértő lehetett.

De nemcsak a szakállával mutatta, hogy bűnösnek érzi magát és hogy neki a „német” és „szolga” Magyarország a hazája, nem pedig a „magyar” és „szabad” Erdély; nemcsak a szakállával jelezte, hogy ő ott volt szabad és ott volt magyar, nem pedig itt, hanem még azt is félreérthetetlenül kimutatta, hogy nemcsak elvesztett hazáját, hanem magát elvesztett és megbántott királyát is visszasírja. Gurgulich Ferenc erdélyi útjával kapcsolatban a váradi püspök jelentése ezt mondja róla: „Idejövetele okának a végzetet és a németséget mondta. Rövid szünet után átkozódott, majd meg elhallgatott és fájdalmat mutatott. Őfelségét tisztelettel említette és róla becsülettel szólott.”

Magyarázatul itt senki se gondolhat hízelgésre (ami egy Gyulaffy Lászlóval kapcsolatban egyébként is idétlen gondolat), mert hiszen ami a hízelgést illeti, ekkor már János Zsigmondnak vagy Báthory Istvánnak kellett volna hízelegnie, mert azok voltak már kenyéradó gazdái. Nekik azonban effajta beszédekkel bajosan hízeleghetett.

De Gyulaffy megmaradt bizalmas levelei is mutatják, hogy tettéért „megbánás fogta el őkegyelmét”, mint azt az a Takáts írja, aki e leveleket eredetiben olvasta. „Bizonyos mélabús hang szólal meg leveleiben” – olvashatjuk tovább Takátsban. „Bár visszafojtja keservét, a lelke tusakodását rejteni mégse tudja. A régi hetykeségnek, a civakodó kevélységnek nyoma sincs már benne.”

„Alighogy Erdélybe jött (nem jött, hanem ment), máris azon törte magát, hogy Miksa király bocsánatát megnyerje.”

Először magához a királyhoz nem mert folyamodni. Helyette a kassai német kapitánynak, Ruebernek írogat barátságos leveleket. Azután „komoly és tiszteletreméltó hangon” írogat magának a megsértett és elhagyott Miksa királynak is. Megírja neki például, hogy a meghalt erdélyi fejedelem minden tisztviselője s köztük ő is letette az esküt ott Erdélyben a magyar királynak is.

Leveleiből láthatjuk, hogy a Ferdinándhoz viszonyítva rossz Miksa is olyan jó, hogy nem dörzsöl a bűnbánó vitéz orra alá semmit, hanem nyájasan válaszolgat neki, megköszöni a megírt újságokat és azt feleli, hogy máskor is szívesen veszi leveleit.

Gyulaffy ezután bűne kiengeszteléséül és tette miatt érzett bánata kifejezésére elhatározta, hogy fiát Erdélyből a bécsi udvarba küldi apródnak, tehát nevelkedni. Bizonyára azért is tette ezt, mert azon a véleményen volt, hogy ott jobb helyen lesz, mint Erdélyben. Rueber kassai generálist kéri föl ez ügyben közvetítőül és kérelme most is sikerrel jár.

Aztán – szintén igen sokat sejtetően – mikor új urától, az erdélyi fejedelemtől, jutalmul a szilágycsehi uradalmat kapja, Miksát is felkéri, hogy ő is erősítse meg annak birtokában. A király természetesen ezt is megteszi neki, sőt a szökésekor büntetésből lefoglalt – egyébként éppen nem nagy terjedelmű – birtokait is visszaadatja és Bekes Gáspárral menedéklevelet is küld neki.

Ezek után – de csak ezek után – végre Gyulaffy is visszakapta végre régi lelki egyensúlyát és a közügyekkel való foglalkozásra újra megjött a kedve.

A temetési zászlajára írt versben többek közt ez is áll: „Pannónia megenuit Germania fovit: Magyarország szült, Németország melengetett.” Bizony a Habsburg-gyűlöletre nem éppen előnyös felirat. Pedig szó se lehet benne hízelgésről, még csak nyomásról se, hanem egyenesen bátorság kellett hozzá. Hiszen a hatalom ellen szólt, mert Erdélyben készült.

A Gyulaffyval egy időben átszökött Geszty Ferenc szintén rögtön generális lett Erdélyben. (Csoda-e így, ha akadtak átszökők?) Geszty maga is azt mondja, hogy azért ment át Erdélybe, mert a király nem teljesítette birtokadományozási kérelmét. Esze ágában sincs tehát neki se, hogy „hazafiságra” hivatkozzék.

Huszár Péter

Huszár Péter átállása még tanulságosabb s még inkább a „német” király és a magyar Erdély ellen bizonyít. Őt Báthory Zsigmond csalogatta el a „német” király (Rudolf) oldaláról, mint híres katonát. Ez az átállás akkor nem számított Huszár részéről hűtlenségnek, hiszen akkor történt a dolog, mikor Erdély szövetségese volt a Habsburgoknak s együtt küzdöttek a török ellen.

De a rettenthetetlen vitézségű Huszár Péter se tudta soha elfeledni a „magyar” Erdélyben a „német” királyt. Azt ugyanis csak azok gyűlölték, akik csak a mesterséges hírverésből ismerték, Huszár pedig közelről ismerte. Huszár Péternek is megvoltak a maga magyaros hibái a király szolgálata alatt. Például tömlöcbe is tették, mert akkor is felesleges harcot kezdett a törökkel, mikor a két császár között béke honolt. Megbüntetése természetesen csak formaság volt s csak azért történt, hogy port hintsenek a török szemébe s haragját leszereljék vele.

De egy, a legfőbb haditanácshoz írt levelének tiszteletlen hangja miatt is kapott dorgálást. Ez azonban a mi „hazafiaink” előtt nem lehet szégyene, mert csak azt tudhatjuk meg belőle, mennyire igaz magyar volt Huszár Péter, mennyire nem volt kenyere a hízelgés és mennyire nem volt hajlékony a dereka. Annál nagyobb becsületére válik azonban a Habsburgoknak, hogy éppen az ilyen magyarok ragaszkodtak legjobban hozzájuk még akkor is, mikor már Erdély lett a hazájuk.

Erdélyben Huszár Péternek nagy része volt a Szinán pasán aratott nagy gyurgyevói győzelemben. (Jellemző, hogy erről, mivel katolikus és a Habsburgokkal szövetkező fejedelem nyerte, az unitárius Mikó Ferenc „Históriájában” ezt írja: „Hirdették, hogy megverték Szinán pasát, hirdethetik ezután is, de abba semmi nem volt.” (Kazinczy Gábor kiadása, 140. o.) Ezek a „hazafiak” tehát olyan „elfogulatlanok”, hogy még a napot is letagadják az égről s a török fölötti győzelemnek, ha katolikusok nyerik meg, annyira nem örülnek, hogy nem is hajlandók tudomásul venni.

Báthory Endre meggyilkolása után a többiekkel együtt ő is Mihály vajdához csatlakozott, de hamar észrevette gonoszságát és a magyarok között első volt, aki elhagyta. Mikor vissza akarták hívni Báthory Zsigmondot, ő a terv ellen szólalt fel, mert Báthory önként adta át Erdélyt Rudolfnak, szerződést is írt vele alá s Huszár Péter nem volt hajlandó szerződésszegő lenni, ha az erdélyiek mégoly lelkiismeretlenek is voltak e tekintetben. Pedig ellenszegüléséhez ugyancsak mersz kellett, mert a „magyar” és „szabad” Erdélyben olyan nagy szabadság volt, hogy Huszár Pétert azért, mert nem volt hajlandó az aljas szerződésszegésre, nyomban vasra verték és tömlöcbe vetették.

Ettől kezdve szegénynek már teljesen olyan volt a sorsa, mint a vértanúké szokott lenni: még az ág is húzta, minden ellene esküdött. Mikor Erdélyben királyához való hűségéért és becsülethez való ragaszkodásáért tömlöcbe vetik, otthon, Magyarországon, ahol akkor az erdélyi hős nemes viselkedéséről természetesen még nem tudtak, épp akkor kobozták el jószágait hazaárulásért, az Erdélyhez való átpártolásért. Egyébként otthon ezt is csak azért tették, mert az a hír járta, hogy meghalt s hagyatékát ezzel akarták biztosítani a mindig üres kincstár részére a török harcok miatt, melyek ekkor tizenöt éven át egyfolytában tartottak. De viszont Huszár Péter ezt nem tudta s így képzelhetjük keserűségét. Valóban, ő is elmondhatta volna a kereszten függő Krisztussal: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?! (Mt 27,46)

De utoljára még egyszer rámosolygott a szerencse, bár csak rövid időre. Basta, a király vezére kiszabadítja börtönéből, királya ismét zsoldjába fogadja, lugosi és karánsebesi bánná nevezi ki, sőt birtokadományban is részesíti. A vitéz és nagy magyar Huszár Péter tehát Basta seregében harcolt, s ezt a szerepet éppen nem látta magyarságával ellenkezőnek, sőt belőle és a becsületéből folyónak tekintette. Látjuk is majd, hogy Basta közel se volt az a véres zsarnok, akinek a Habsburg-ellenes hírverés lefestette.

Mikor Székely Mózes, akinek százszorta több bűne volt Bastánál, török zsoldban megkezdte a harcot Basta ellen és fegyvertársa (Bektás basa) kíséretében Lugoshoz érkezett, a város „derék” magyar lakói rögtön melléje álltak. Nem azonban a vitéz Huszár Péter. Ő a várba zárkózott. Tettével sokkal nagyobb hűségről és magyaros becsületről tett tanúságot, mint Bodó Ferenc akkor, mikor Ferdinánd fogságában is kitartott ura, János király mellett. Bodót ugyanis csak tisztes fogság fenyegette hűsége miatt, de hogy Huszár Péter minek tette ki magát meg nem alkuvásával, azt mindjárt látjuk. Pedig Bodó János a királynak olyan hűséges híve volt, akinek nem volt párja, Huszár Péter pedig csak a Habsburgok olyan hívei közé tartozott, akik hűtlenül Erdélyhez álltak.

Mielőtt Székely Mózes egyesült magyar-török-tatár hada ostrom alá vette a várat, megadásra szólította fel a kapitányt. Huszár Péter a felszólításra azt felelte, hogy a várat élve senkinek fel nem adja. Megindult tehát az ostrom, de a hitvány, áruló erdélyiek, ahogy a várost rögtön átadták az ellenségnek, úgy most a várba is bevezették. Csak Huszár Péter volt ugyanis hős, de nem a védősereg. Huszár Péter azzal a kis csapattal, mely kitartott mellette, még ekkor is hősiesen küzdött, de a túlerőnek hamarosan áldozatul esve fogságba jutott.

A hős foglyot a hitvány Székely Mózes azonnal átküldte a török basához. Reméljük és feltesszük, hogy nem jószántából, de ez is mutatja, milyen „szabadok” és a török milyen „szövetségesei” voltak az erdélyiek. A basa Szolnokon született, magyarul is jól tudott, a nagy vitézt és hírnevét is jól ismerte, s ezért volt is benne annyi becsület, hogy igyekezett életét megmenteni.

A seregében levő tatárok azonban vad üvöltéssel vették körül sátorát és eget verő lármával követelték, hogy a híres magyar foglyot adja ki nekik. Mikor ellenállása miatt már a maga élete is veszélyben forgott, végül kiadta. A tatárok diadalkiáltások közepette hurcolták el magukkal. Babonájuk ugyanis azt tartotta, hogy nagy keresztény vitézek feláldozása hadi szerencsét hoz rájuk. Papjuk babonás szertartások között megölte tehát Huszár Pétert, felfogta kiömlő vérét, ivott belőle és utána mindnyájan ittak. Aztán feje bőrét lenyúzták, polyvával kitömték és vad gyönyörrel bámulták a megölt magyar vitéz vértől ázott ősz haját, csapzott fehér szakállát. (Mint látjuk, ő is megnövesztette, mert ő is hazátlan bujdosónak tartotta magát Erdélyben, annyira visszavágyott jó királya elhagyott zászlaja alá.) Aztán a kitömött fejet elküldték Mechmed seraskirnak, aki örömében száz aranyat adott érte a futárnak. A török nagyobb értéknek tartotta magára nézve Huszár Péter halálát, mint amennyire hitvány honfitársai megbecsülték addig, míg élt.

Huszár Péter, a legendás hős magyar vitéz, vértanúságot szenvedett királya, hazája, a kereszténység és a becsület szolgálatában. Áldozata borzalmas részleteitől eltekintve is nagyobb hősiességet, hűséget, kitartást, bátorságot és emberfelettiséget mutat, mint akár Zrínyi Miklósé Szigetvárott. De ki hallott valaha róla? Melyik könyvben olvasható? Melyik iskolában adták már elő a magyar ifjúságnak követendő példaképül? Talán azért nem, mert nekünk annyi a hasonló hősünk, hogy nem is bírjuk mindegyiket számon tartani? Vagy pedig azért hagytuk kiaknázatlanul példaadásának nagy nevelő erejét, sőt hagytuk egész emlékét feledésbe menni, mert hősi életáldozata csak a királya iránti hűségért és olyan politika szolgálatában történt, mely nálunk nem azonos a becsülettel és a hazafisággal, sőt még lejáratni is sikerült? Vagy talán még annak is örülnünk kell, hogy Huszár Pétert nem egyenesen úgy tanítják az iskolában, mint a hazafiatlanság és a magyar elfajulás elrettentő példáját? Hiszen Székely Mózest, aki a töröknek kiszolgáltatta, szinte hazafias hősünknek tartjuk, galádságairól pedig mit se tudunk.