I. Ferdinánd (1526-1564)

Nálunk nem méltatott nagy érdemei

Ferdinánddal kezdődik nálunk az egyfolytában négyszáz éven át tartó Habsburg uralom. Mint másodszülött fiú, 24 éves korában került a magyar trónra (kevéssel előbb – ugyanazon évben – kapta meg a cseh koronát) és 38 évig volt királyunk. Ha évszázadokban gondolkozunk, igen nagy szerencse kísérte, mint uralkodót, mert hiszen az osztrák tartományok egyszerű főhercegéből lett egy egész sereg ország ura, aztán német-római császár és a Habsburgok osztrák (ifjabb) ágának megalapítója. Ez az ág az idők folyamán hatalmasabbá és nevezetesebbé vált, mint az idősebb, a spanyol ág, s ha jelenleg már hatalom nélkül is, de az ő ága ma is megvan, míg a spanyol ág már 250 éve kihalt.

Mint egyént azonban, I. Ferdinándot egyik balszerencse a másik után érte, úgyszólván minden vállalkozásban kudarc és csalódás kísérte, úgyhogy neki, aki Európa és a kereszténység egy félezer évre szólóan irányt adó politikai hatalmát alapította meg, földi életében ugyancsak kevés öröme volt.

I. Ferdinánd nem volt lángelme. Nem az az ember volt, aki világraszóló sikereivel ejti bámulatba korát és a történelmet. (Nem is áldásai az ilyen emberek az emberiségnek, mert ragyogásuk (Gusztáv Adolf, Nagy Frigyes, Napóleon, Hitler) ugyancsak sok könnyébe, vérébe kerül.) Hadvezéri tehetsége például egyáltalán nem volt, rokonszenves vonás azonban benne, hogy nem is akart hadvezér lenni. Nem olyan volt, mint a világtörténelem majdnem minden sikerektől elkapatott nagy államférfija, Kossuthtól kezdve Hitleren át Sztálinig, akik, mivel hatalom volt a kezükben, mindnyájan hadvezéri babérokra is pályáztak s mind meg voltak róla győződve, hogy nemcsak államférfiak, hanem nagy hadvezéri tehetségek is egyúttal.

Mint politikus, diplomata, uralkodó és szervező, Ferdinánd messze meghaladta a középszerűt. Fáradhatatlan volt, nagy munkabírású, nagy életkedvű és önbizalmú és már fiatal korában is feltűnő nagy emberismerete, éles ítélőképessége és józan, erősen reális életfelfogása volt.

Nagy kiválósága volt nyájas, megnyerő modora, mellyel alattvalóival s mindenkivel, aki érintkezésbe került vele, meg tudta magát szerettetni. Nálunk is sokkal nagyobb sikereket tudott volna elérni, ha többet lehetett volna körünkben, mert mihelyt kissé hosszabb ideig tartózkodott nálunk, mindjárt megnövekedett a pártja s vesztettek erejükből az ellene használt megtévesztő, „hazafias” szólamok. Kedves, barátságos, mindenkihez jó, vonzó egyénisége nem is diplomáciai művészet volt benne, hanem valódi, természetes jóság, mely vonzott, bizalmat, ragaszkodást, szeretetet és tiszteletet keltett iránta mindenkiben.

Legfőbb erénye azonban mégiscsak a közmondásos Habsburg-szívósság, a jogaihoz és igazához való, sem kudarcoktól, sem csalódásoktól soha nem befolyásolt, soha meg nem ingó, állhatatos ragaszkodás, úgyszintén az örökös tevékenység, az állandó, ernyedetlen munka. Ez utóbbi már kevésbé nevezhető Habsburg-tulajdonságnak, legfeljebb kötelességteljesítés (I. Lipót, I. Ferenc, Ferenc József). Az állandó élénk szellemi tevékenységet utódai közt csak II. Józsefben és Ferenc Ferdinándban találjuk meg a családban.

I. Ferdinándról elmondhatjuk, hogy nem sült galambként repült a szájába az a világtörténelmi jelentőségű teljesítmény, hogy félezer éven át egész Európát irányító birodalmat vagy dinasztiát hozott létre. Neki nem adatott meg az a kényelem, mint I. Lipótnak, hogy otthon írhassa alá naponta az akták százait és elnökölhessen hosszú órákon át az államtanácsban, vagy mint Ferenc Józsefnek, hogy fél századon át ülhessen naponta már hajnali négy-öt órától kezdve íróasztalnál.

I. Ferdinánd egész élete utazásban telt el, a XVI. század lassú, unalmas, testet-lelket megviselő, az időjárás viszontagságainak kitett, a rossz utak miatt sokszor életveszedelemmel járó utazásaiban: hol bátyjához, a császárhoz, hol a német birodalmi gyűlésre, hol Pozsonyba, a magyar országgyűlésre (igen sok országgyűlést tartott s többnyire személyesen), hol Prágába, hol Innsbruckba, hol Grazba, hol Linzbe stb.

Igen nagy érdeme, hogy ő létesítette azokat a magyar állami hatóságokat, melyek az addigi középkori magyar állam arra már elavult berendezkedésével szemben a haladást, a modernséget jelentették és olyan életképeseknek bizonyultak, hogy szinte egész 1848-ig elszolgáltak.

Ezzel egyenrangú másik nagy teljesítménye, hogy szintén az ő bámulatos munkabírása, fáradhatatlan tevékenysége és soha el nem lankadó szorgalma eredménye a török elleni magyar védővonal és a végvárak tervszerűen kiépített rendszere. Mint „Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben” című műből (V., 240. o.) megtudhatjuk, Komáromból is ő csinált várat egy Decius nevű olasz tervei szerint. Hogy micsoda pénzt költhetett rá, sejthetjük onnan, hogy noha már az 1520-as években elkezdte az építést, csak 1550-ben fejezte be. (A komáromi újvár építését pedig – mint ugyanitt megtudhatjuk – III. Ferdinánd kezdte és I. Lipót fejezte be, Wirnes mérnökkari tábornok tervei szerint.)

Műszaki tekintetben mindig az élen járt, mindig a leghaladottabb eszközöket és módszereket használta s megvolt benne a szívósság és a türelem, hogy az anyagi eszközöket is megszerezze hozzá az osztrákoktól, a tiroliaktól, a stájerektől, a csehektől, a morváktól, a Német Birodalomtól s Spanyolország és az újvilág mérhetetlen kincseivel rendelkező s mégis mindig pénzszűkében levő bátyjától. (A pápától ő még nem sokat kapott.)

Ferdinánd e tevékenysége nélkül ma még sokkal kevesebb lenne a magyar és még több a magyarországi nemzetiség, mert hiszen a töröknek még békében is állandóan folyó rabló portyázásait, főként pedig emberrablásait csak a szomszédos végvárak őrsége tudta megakadályozni vagy megtorolni s így korlátok közé szorítani. A hálátlan, de annál jobban hazafiaskodó magyar történetírás azonban a magyarságnak tette nagy szolgálatait úgyszólván teljes hallgatással mellőzi.

Hogy Ferdinánd s általában Habsburg-királyaink a mesterséges hírveréssel létrehozott magyar közfelfogással szemben milyen gondosan törődtek a mi török elleni védelmünkkel, s jobban törődtek, mint mi a tulajdon hazánkkal, jól láthatjuk Némethy Lajosnak „Miként jutott 1543-ban Esztergom árulással török kézre” című művéből, melyet ezért bővebben ismerhetünk és melynek aprólékos adataiból egyébként is jól megismerhetjük az akkori állapotokat és a kor szellemét. Semmi okunk sincs ugyanis feltenni, hogy a Habsburgok csak Esztergommal törődtek, vagy hogy éppen Esztergommal többet törődtek volna, mint más hasonló fontosságú helyekkel, vagy hazánkkal átlag.

Várday Pál esztergomi érsek III. Pál pápához intézett, augusztus 20-án kelt levelében azt írja, hogy Esztergom vára az övé volt, ő gondoskodott nagy költséggel jó karbantartásáról „de nekem – írja – sohasem kellett gondoskodnom a várőrség számáról, hogy elegendő legyen a várban, sem az élelmezés szállításáról vagy más egyébről, ami ily helyen a legszükségesebb. Ezt az ügyet őfelsége egészen a maga számára tartotta fenn... Amint a várparancsnoktól vagy várnagytól hallottam, ki nekem kemény és élelmes embernek látszott, a várban mindennemű élelmiszer, hadi gépek és szerszámok, az erődítéshez való anyag a leghosszabb ostromlás elviselésére összegyűjtve el vala helyezve.”

De Medici pápai biztos Farnese bíboroshoz írt és a Bécs Enzersdorfban augusztus 20-án kelt jelentésében is azt írja, hogy a töröknek feladott Esztergomban „kerékkel bíró száz ágyú és temérdek muníció” volt.

Az ostrom idején a várban 1600 katona volt, lovas azonban nem volt köztük. Az őrség tisztán idegenekből állt: spanyolokból, olaszokból és németekből. Magyar egyáltalán nem volt köztük. Vajon miért nem? Bizonyára nem azért, mintha a magyarságnak, például a környékbeli magyar nemességnek megtiltották volna, hogy a vár, s így hazája védelmében részt vegyen, hanem csakis azért, mert a király az idegenekkel, akik az ő fizetett alkalmazottjai voltak, rendelkezhetett, de a magyarokkal nem, önként pedig a magyarok se voltak hajlandók bezárkózni az ostrom alá kerülő várba. Az olaszokról is, akik vagy 600-an lehettek, azt írja Némethy, hogy „ezek is nehezen hagyták magukat reá bírni, hogy a várba bevonuljanak”. A magyarok is ezért nem vonultak be tehát.

Hogy mennyire szívesen láttak volna magyarokat is a törököktől ostrom alá vett Esztergomban, s hogy mennyire csak azért folyamodtak idegenekhez a vár védelmére, mert magyarokat nem lehetett szerezni, mutatja az is, hogy a németeket is csak az ostrom hírére küldte Ferdinánd a várba. Addig németek nem is voltak a várban. Ezek, akik szintén vagy 600-an voltak, csak az ostrom harmadik napján tudtak bejutni a várba. Őket tehát Ferdinánd csak azért küldte, mert nagy szükség volt rájuk. Ha ők s a már előbb megérkezett olaszok nem jönnek, csak az a pár spanyol lett volna a várban, akiket Ferdinánd még bátyjától kapott akkor, mikor Magyarországot Jánostól elhódította. Ezek maguk azonban oly kevesen voltak, hogy aligha tehettek volna mást, minthogy a török közeledtének hírére a várból elszökjenek.

Az állapotok tehát 1543-ban is még olyanformák voltak, mint a mohácsi vész előtt, vagy még rosszabbak. Akkor ugyanis legalább magyarok voltak azok a fizetetlen őrségek, melyek a török elől elszöktek a várakból, most pedig magyar még úgy se volt Esztergomban, hogy legalább elszökhetett volna onnan.

De még szégyenletesebbet is olvashatunk: „Midőn Esztergomban – írja Némethy – annak híre járt, hogy a török sereg Budára érkezett, Esztergomnak lakossága menekülni kezdett. Futott ki-ki, amerre tudott. Sőt mi több, háromszáz lovas is, elhagyta Esztergomot és a Duna túlsó oldalára békésebb vidékre költözött.” (Az idegenek tehát idejönnek a várba bezárkózni, a magyarok pedig kivonulnak a várból, mikor jön az ellenség és „békésebb vidékre” költöznek. Lám, milyen úr (de milyen kényelmes és önző is) volt a mi lovasságunk, melynek nem lehetett parancsolni, ellenben az olaszoknak, akiknek természetesen szintén nem nagyon akaródzott, mégis be kellett vonulniuk a várba. Nekik tudtak parancsolni.)

„Az ötven hajdú, akik a törökök érkezésének kipuhatolására voltak kiküldve Maros (Nagymaros) felé, nem tértek többé vissza (!). Esztergom városát, mivel azt megvédelmezni úgysem lehetett volna, felgyújtották és szétrombolták.”

De érthető is a nagy ijedelem, hiszen maga a szultán vezette a seregét, s mikor megszállta Esztergomot, a török Dselalszádé így írja le a képet: „Esztergom környéke a csillagok számával vetekedő hadsereg táborozó helye lőn. A völgyek és hegyek, a mezők és lapályok paradicsommá váltak az iszlám hadseregének sátraitól. A hadsereg sátrai ellepték a földet. S mintha az ítélet napja jött volna el, borítva volt velük mező és lapály. A sah számára is állítottak fel császári sátrat. A föld nem látszott a sah táborától. A sereg zaja eltöltötte a világot. A Duna partja olyan volt, mint egy tenger. Az emberek a tenger hullámaihoz hasonlóan hemzsegtek.”

„500 hajóból álló török hajóraj szállította fel Buda felől az élelmiszert, a számtalan árut, melynek nagyságáról rémes hírek terjengtek, 24.000 lőporos zsákot, melynek összesen 7000 mázsát nyomtak, 24.000 vasgolyót, 10. 000 ásót és lapátot, 5000 nagy szeget stb. A magyarok a még kezükben levő visegrádi várból próbálták lőni őket – az esztergomiak ennek sikerében nagyon bizakodtak is –, de természetesen a törökök maradtak felül.”

„Az esztergomi őrség megbízottai éppen Bécsben jártak, hogy a zsoldot felvegyék. (Ha „nemzeti” királyunk lett volna, vajon zsoldért hova mehettek volna?) Mikor az ostromzár hírét vették, otthagyták a zsoldot, nehogy a várral együtt esetleg még ez a pénz is a török kezére kerüljön és visszasiettek kötelességük helyére. (Igazán szép volt tőlük, mikor a magyar huszárok és hajdúk, akiknek a hazájukról volt szó, épp akkor mentek el onnan „békésebb vidékre”.) A királyi tanácsosok azt üzenték velük az ostromoltaknak, hogy zsoldjukat illetően nyugodtan lehetnek. Letétbe lesz az számukra helyezve s még azok hozzátartozói is meg fogják kapni, akik esetleg elesnek. Ez igen jó hatással volt a körülzártakra és nagyobb bátorságra lelkesítette őket.”

Mikor a küldöttek visszaérkeztek Esztergom alá, már körül volt zárva, de mégis be tudtak jutni. Ugyanakkor érkezett oda a már említett újonnan küldött 600 német is, akik szintén sikerrel bejutottak. Ők a jóságos Bécs gondoskodásából sok élelmiszert és lőszert is hoztak magukkal. Jó érzés lehetett a várbeliek részére, mikor látták, hogy nemcsak a török mögött, hanem ő mögöttük is hatalom áll, mert nemcsak török, hanem bécsi, azaz „idegen” hajók is megjelentek Esztergom körül. Ezek segítsége nélkül nem is tudott volna bejutni az a 600 német a sok élelemmel és lőszerrel a már körülzárt várba. Mindezekről Szián csausz leírásából értesülünk.

De ha Magyarország annyira független és önrendelkező állam volt, mint mi hangsúlyozzuk, miért nem Budáról vagy Pozsonyból kapták ezeket a csapatokat, élelmiszert és lőszert, a zsoldért pedig miért kellett az ország határain túl, Bécsbe küldeniük?

„Pénteken, július 27. éjjel – írja – a gyaurok hajóhada ideérkezett a Dunán, minek láttára a janicsárok elsütötték puskájukat.”

Aztán: „Murad bég, ki már előbb előőrsre ment, azt a jelentést küldte, hogy szombat éjjel (július 28.) két hajó jövén Bécs felől, a várhoz ment és reggel ismét elment. Azonkívül az említett napon az alávaló gyauroknak 30 hajójuk jött a vár elé. Továbbá ugyanazon napon a Duna túlsó partjáról 500 puskás (láttuk, hogy 600 volt, nem 500, de könnyebb a lelkének, ha százzal kevesebbnek mondhatja, őket) jött át hajókon és bement Esztergom várába.”

Sajnos, 30-án a törököknek két német hajót, melyeken újabb hadi eszközök érkeztek Bécsből az ostromlottaknak, már elfogniuk is sikerült.

Vajon érkeztek-e ilyen hajók a mohácsi vész előtt például Nándorfehérvár védőinek Budáról, a „nemzeti” királytól? Akkor megvolt még az egész Magyarország, Budán pedig Mátyás tündér palotája is állt még, de effajta hajók onnan bizony nem érkeztek. De zsold se. A mohácsi vészkor is milyen jól estek volna az effajta hajók a Dunán! De persze akkor se érkeztek. Akkor ugyanis még nem voltak Habsburgok, akik „gyűlöltek”, kiszipolyoztak bennünket és az ország védelmére „semmit se tettek”. Mohácsnál ágyúk elkésve bár, de jöttek, de mint láttuk már, azokat is és már akkor is Ferdinánd küldte, rendbe pedig a pápa pénzén hozták őket. Pedig akkor még Ferdinánd nem is volt királyunk, csak a királyunk sógora volt.

Most itt Esztergomnál is éreztük nemcsak a Habsburgok, hanem az Egyház jóságát is. Várday érsek kétszáz ökröt adott ajándékba az őrségnek s hadi parancsnoka, Horváth Bertalan, olyan vitéz és önfeláldozó ember volt, hogy az ökröket be is vitte nekik a már körülzárt várba s átadta nekik az érsek azon üzenetét, hogy a pincékben levő 200 akó bort is nekik ajándékozza. Az ügyes Horváth Bertalan még vissza is tudott szökni. Sajnos, ő se volt azonban magyar, mert nemcsak a neve volt Horváth, hanem ő maga is az volt. „Chrovatus”-nak mondja az egykorú irat.

Még a török túlerő és két hajójának elfogása se kedvtelenítette el az „idegen” királyt, mert utána is be akart még küldeni a várba újabb 200 embert, de ezek már nem tudtak bejutni s így szétszóródtak. Ezeken kívül még újabb 3000 embert indított el Bécs Esztergom felé, de ezeknek már csak egy része merészkedett Esztergom közelébe s a törökök ezeket is szétszórták. A jó és gondos Ferdinánd még aknászokról is gondoskodott. Ötven már a körülzárás előtt megérkezett, további 200 már nem tudott bejutni a várba s így visszafordult s helyette Nagyszombat erődítésére használták fel őket.

De Ferdinánd még a vár eleste után se vesztette el kedvét és áldozatkészségét. Elhatározta, hogy mihelyt Szolimán kivonul az országból, Esztergomot azonnal visszaveszi. Hogy nem sikerült a dolog, sőt még csak meg se kísérelhette, nem rajta múlott. Már október 16-án panaszkodik levelében bátyjának, hogy alattvalói nem akarnak Magyarországon harcolni. Még a csehek se. (Látjuk, hogy a magyarok akarnak-e vagy nem, arról nem is ír. Annyira keveset számított akkor Magyarország, illetve az a kis része, mely a Habsburgokat uralta.)

Stella János Márton jogtudós, aki 1543-ban négy levelet írt testvéreinek a magyarországi állapotokról, negyedik levelében ezt írja:

„Midőn a törökök Székesfehérvár vívásával voltak elfoglalva (Esztergom megvétele után), a mi csapataink már Pozsonynál összevonva álltak (Esztergom visszavételére). Állottak pedig 8000 németből, 4000 olaszból, akik Bécs környékén voltak készenlétben azért, hogy ha az ellenség Béccsel is megpróbálkoznék, azonnal bevigyék őket a városba. Cseh és morva körülbelül 20.000 volt. Ezekhez számítandó a rendes magyar és osztrák lovasság, melynek számát azonban nem becsülöm többre 8000-nél. (A magyar tehát annyira kevés, hogy külön még megemlíteni se tartja őket érdemesnek, hanem csak az osztrákokkal együtt.)

„Nem lett volna nehéz ezekkel még ez évben Székesfehérvárt és Esztergomot visszaszerezni. De íme, az időjárás olyan rosszakaratú volt, mintha az égiek akarták volna indulásunkat megakadályozni! Több napon át folytonosan annyi eső esett, hogy még táborozásra alkalmas helyet se lehetett találni. A viharok és záporok miatt sem sátrakat állítani, sem tábori tüzet rakni nem lehetett. Ez volt az igazi oka annak, hogy a cseheket, akik különben is csak a maguk határait akarták védeni, nehezen lehetett mozgósítani. Féltek, hogyha a hídon (mely három napig készült Pozsonynál) átmennek s azt szétszedik, oda kell majd menniük, ahová akaratuk ellenére is vezetik őket. Nagy számban felkeresték tehát a királyt és kérték, hogy tél közepén és az égiek ellenére ne vezesse őket az ellenség elé.” A király kénytelen volt engedni kérelmüknek és hazabocsátotta őket.

A csehek tehát nem voltak hajlandóak védeni „a saját bőrüket”, illetve valóban csak a saját bőrüket voltak hajlandók védeni s ezért nem voltak hajlandók Magyarországra vonulni harcolni. De maguk a magyarok se voltak sokkal harciasabbak s közel se lelkesültek úgy Esztergom azonnali visszavételéért, mint a magyar érdekek iránt állítólag mindig érzéketlen Habsburg. Az országgyűlés is csak azt határozta, hogy Esztergom közelében építtessék egy új erőd. Ez pedig azt jelentette, hogy az országgyűlés egyelőre nem is gondol arra, hogy Esztergom újra a magyaré legyen. Világos, hogy ilyen körülmények között hiába volt maga Ferdinánd bizakodó és tenni vágyó.

Mivel 1543-ban Esztergomot nem a török vette be, hanem az idegen őrség árulással adta át neki, a mi „hazafiaink” mindjárt készen vannak a váddal, hogy ennyit értek azok az idegenek, akiket Ferdinánd s általában a Habsburgok ide hoztak. Aki azonban tudja, hogy a magyar részről viszont egyáltalán semmi sem történt a vár védelmére s még az a 300 lovas is, mely ott állomásozott, az ostrom hírére „békésebb” tájakra vonult, s még az az 50 hajdú is, akit felderítő szolgálatra a török elé küldtek, úgy teljesítette megbízatását, hogy ezt az alkalmat felhasználta a meglógásra, az itt aligha tartja illőnek az idegenek gyávaságának oly kemény elítélését.

Ezeket az idegeneket a vár feladásáért egyébként a bécsiek is, akik az ostrom alatt ájtatosságokat tartottak értük, úgy megvetették, hogy utána be se akarták őket ereszteni a városba. Vezetőiket Ferdinánd azonnal le is tartóztatta (de jellemző igazságszeretetére és jó szívére, hogy ő maga gondoskodott részükre egyúttal szakavatott védőügyvédről is, aki pedig akkor még közel se volt olyan természetes dolog, mint napjainkban).

A vizsgálat eredménye az lett, hogy fel kellett őket menteni az árulás vádja alól (példaadásképpen azért még utána is sokáig börtönbe maradtak).

Még tanulságosabb részünkre, hogy csak az őrség spanyol és olasz része adta fel a várat, a Ferdinándtól a körülzárás után bejuttatott említett 600 német nem. Azok igazi hős módjára viselkedtek. Erről hivatalos jegyzőkönyv is van és egész sereg más forrásból is bizonyítható. (Hogy Ferdinánd mennyire „magyargyűlölő német” volt, bizonyítja, hogy mégis még a németek tisztjeit is letartóztatták.) Az olaszok például a vár átadása közben is azt mondták a törököknek, hogy ha ezek a németek nem lettek volna a várban, ők mindjárt az elején feladták volna.

A Ferdinánd parancsára szeptember 9-én elrendelt, s már szeptember 12-én szemtanúk tanúvallomásai alapján felvett hivatalos jegyzőkönyv megállapítja, hogy „a német katonák, nevezetesen a kapitány, aki utólagosan ide küldetett, magukat hűségesen viselték, készen voltak a vár védelméért harcolni halálig és készek voltak mindnyájan az elsőtől az utolsóig meghalni.”

Sőt még ilyesmit is találunk a jegyzőkönyvben: „Midőn a német katonák és kapitányaik megtudták Lascan (a vár spanyol parancsnokának) és a többiek szándékát, kérték őket, ne süllyedjenek le ily borzasztó vétség elkövetéséig. Ne adják át ezt az igen jól megerősített várat a keresztény név ellenségének hatalmába, hanem harcoljanak egész a halálig. Ha azt a helyet, mely az ő állásuk, gyöngének és veszedelmesebbnek tartják, készek ők ezt az állást is elfoglalni, átengedik az erősebb helyet az olaszoknak és a gyöngébbet majd ők halálukig megvédik (!).”

De Némethy – s láttuk, hogy a hivatalos vizsgálat is – megállapítja, hogy még a spanyolokat és az olaszokat se lehet közönséges árulónak tartani. Ők is több vitéz tettet hajtottak itt végre régebben, s most is csak az volt a bűnük, hogy nem akartak haszon nélkül a vár romjai alá temetkezni. Eleinte ők is hősök voltak s a rövid ostrom alatt is a törökök ezreit küldték a halálba.

Ámde az ellenség tüzérsége elsőrangú volt, már az ostrom első napján 5000 ágyúlövés érte és rombolta le a falakat.

Ez a Lascan (vagy Liscan, igazi neve pedig Musica Márton) magyar állampolgár (indigéna [őslakos]) volt. Egyébként anyagias, kincsharácsoló ember, de hát ebben sem volt rosszabb a kor magyar főurainál. Egyúttal azt is bizonyítja, amit elméletben már kimutattunk, hogy nem csak a magyarok voltak ilyenek. Azt azonban mindenesetre láthatjuk még Esztergom elvesztéséből is, hogy a Habsburg-királynak több gondja volt a vár megmentésével, mint bárki másnak. Annál mindenesetre több, mint a magyar nemességnek (akár a főnemességet, akár a köznemességet értjük alatta). A jobbágyok (hajdúk) még náluk is kisebb önfeláldozást tanúsítottak.

Ferdinánd sorozatos kudarcai a törökökkel szemben

Ferdinándnak egész hosszú uralkodása alatt nem akadt egyetlen tehetséges hadvezére. Emiatt hányszor fáradt hiába! Mennyi csalódás, mennyi keserűség érte! Mikor éveken át tartó állandó utazások, a legkülönfélébb országgyűléseken való végeláthatatlan tárgyalások, könyörgések, ígérgetések, megalkuvások és kölcsönfelvevések után végre összehozott egy-egy szép, jól felszerelt sereget, a ráerőszakolt, vagy jobb híján a tőle szerencsétlenül kiszemelt vezér tehetségtelensége vagy a balszerencse, vagy a viszonyok és körülmények mostohasága miatt egymás után látta legszebb reményeit összeomlani és mérhetetlen fáradozásainak gyümölcsét semmivé lenni.

Míg II. Ferdinánd a harmincéves háborúban aratott sikereit egyedül a katolikus tábor nagy hadvezéreinek (Tilly, Wallenstein) köszönhette: míg nagy felszabadító háborújában I. Lipótnak is egymás után álltak rendelkezésére a lángelméjű hadvezérek (Lotaringiai Károly, Savoyai Jenő, Miksa Emánuel, Bádeni Lajos), míg Mária Teréziának is volt Nagy Frigyessel szemben egy Daunja és Lautonja, I. Ferencnek is egy Károly főhercege és egy Radeczkyje, addig I. Ferdinándnak csak Katzianer és a vén Roggendorf állt rendelkezésére. Sőt még ezek se, mert például Roggendorfot, aki maga is érezte tehetetlenségét, egyenesen úgy kellett mindig rákényszerítenie a vezérség vállalására. Ezzel szemben ellenfelének Szapolyai Jánosnak, Fráter György hadvezéri tehetsége, vad energiája és derűs önbizalma állt rendelkezésére.

Mérhetetlen pénzt ölt bele abba a seregbe, melynek János halála után Budát kellett volna visszaszereznie a „nemzeti” párt híveitől, sőt – mint az események hamarosan megmutatták – valójában nem is tőlük, hanem a hitszegő töröktől. Olyan tüzérsége volt ennek a seregnek, amilyent még nem látott a világ. A siker is bizonyos volt, hiszen akkor még maga Izabella is, akit akkor még nem rontott el a „nemzeti” párt és a hatalomvágy, maga is amellett volt, a nagyváradi békében erre meg is esküdött János és „nemzeti” pártja, hogy a várat át kell adni Ferdinándnak.

Ha megtörtént volna, ma talán egész más lenne Magyarország politikai ereje és nemzetiségi képe, mert hiszen könnyen lehet, hogy akkor nem is lett volna törökvilág Magyarországon. Hogy Buda vára s véle az ország Ferdinánd kezébe kerüljön, tehát keresztény kézben maradjon, semmi se tudta volna akkor megakadályozni, csak egyedül Fráter György lángelméje. Sőt lelkiismeretlen machiavellizmusa nélkül még ő se. De hát éppen akkor ott volt Fráter György lángelméjével és machiavellizmusával együttesen.

Még ezzel is meg lehetett volna birkózni olyan sereg birtokában, mint amilyen akkor Ferdinándé volt, ha egy legalább közepes tehetségű hadvezér is rendelkezésére állt volna. Nem is lett volna szüksége e vezérnek hadi szerencsére, csak arra, hogy legalább a balszerencse ne üldözze. Nem is volt rossz, hanem csak közepes hadvezér az öreg Roggendorf, de hát éppen akkor (meg hát máskor is) egyenesen üldözte a balszerencse s így olyan csúfos kudarc és olyan mérhetetlen hadi értékek pusztulása lett az eredmény, hogy a becsületes vén vezér keserűségében haza se ért Bécsbe: már útközben meghalt.

A legtanulságosabb azonban az, hogy mi még ma is örülünk „a német” e váratlan, s éppen ezért csúfos kudarcának, lelkesedünk Fráter György lángelméjéért és fene nagy „hazafiságáért” (ő maga egész életében szégyellte), s még ma is annak örülünk, hogy Buda nem került „a német” kezébe.

Még szép, hogy annak azért mégse örülünk, hogy helyette a törökébe került, de hogy ezt ne kelljen szégyellenünk, inkább hallgatunk róla. De azért így se tagadjuk, hogy mégiscsak jobb szeretjük, hogy a török kezébe került, mintha németébe került volna. Hogy „a német”, akinek kezébe került, mellesleg királyunk volt s épp akkor ismerte el királyának a nagyváradi békében még a „nemzeti” párt is, az nem számít. De azért, hogy az „ármány” és a „hitszegés” hazája egyedül Bécs volt mindig, arra esküszünk.

A Délvidéken Katzianer vezérlete alatt megy tönkre Ferdinándnak egy másik, Magyarországnak a török alól való felszabadítására összehozott, szintén jól felszerelt serege. Ha ez a sereg sikerrel tudott volna működni, szintén talán más forma lenne ma Magyarország politikai és nemzetiségi térképe. Azonban most meg az volt a fő baj, hogy a hanyag vezérek a sereg élelmezéséről nem gondoskodtak. Illetve gondoskodtak, csak azt nem vették be számításukba (nem is csoda, hiszen akkor is még újdonság volt ez), hogy az a vidék, melyen ők működtek, már teljesen kipusztult vidék, tehát ott se élelmiszert, se hajlékot, se a lovaknak takarmányt, egészséges ivóvizet nem lehet találni, de döghalált, váltólázat, a „morbus hungaricust” [magyar betegség, tífusz], miazmákat annál bőségesebben.

Ebben a seregben tehát az egészségügyi intézményeknek kellett volna a legfontosabbaknak lenniük (de természetesen ezek is csak a XVI. század színvonalán állhattak volna), de még ennél is fontosabb lett volna az élelmiszerekkel való bőséges ellátás és a hadtápvonalak alapos megszervezése. (Az akkori és ottani utakkal?) Mindez azonban gyakorlatilag azt jelenti, hogy Ferdinándnak erre a Délvidékre olyan sereget kellett volna küldenie, mely az akkor egyebütt szokásos seregek költségeinek kétszeresébe került volna. Pedig hát éppen az volt a baj, hogy a hozzánk küldött seregeket mindig kegyadományokból kellett felszerelni, pénz tehát sohase volt rá még annyi se, mint amennyibe egy átlagsereg került volna.

Ilyen körülmények közt aztán bizony lángeszű hadvezérek se nagyon tündököltethették volna a „lángeszüket”. Győzelmet aratni még a Savoyai Jenők, Nagy Frigyesek és Napóleonok is csak jól ellátott, semmiben hiányt nem szenvedő sereggel tudnak. Lelkesedés, önbizalom nélkül ugyanis nincs győzelem, rongyos és éhező seregben pedig nem lehet önbizalom, annál kevésbé lelkesedés.

Valójában tehát ez volt Ferdinánd török elleni seregei kudarcainak fő oka, nem pedig a hadvezéri tehetségtelenség. A „balszerencsét” is ez okozta, nem pedig Fortuna istenasszony rossz kedve. A tehetséges vezér lángesze itt legfeljebb abban nyilvánulhatott meg, hogy nem vállalt volna el ilyen hadjáratot. De hát láttuk, hogy Roggendorfnak is megvolt a magához való „lángesze”, mert ő is csak akkor vállalta a vezérséget, mikor Ferdinánd egyenesen ráparancsolt. Katzianer azonban már nem volt ennyire okos. Benne nagyobb volt a dicsőségvágy.

A hadtápvonalak nélküli, élelmiszer utánpótlást nem kapó Katzianer serege ott a Dráva, Al-Duna néptelen, elvadult, mocsaras vidékén csakhamar felélte magával hozott, eredetileg se, nagy élelmiszerkészletét, s mivel megművelt földeket, terményt, állatállományt sehol se talált, éhezni kezdett. Az éhező emberek aztán seregestől betegedtek meg tífuszban, vérhasban, váltólázban, s világos, hogy az ellenségnek is védtelen prédájává váltak. A vezérek úgy segítettek magukon, hogy egymás után hazaszökdöstek és bajában, ínségében, betegségében és az ellenségnek való védtelen kiszolgáltatottságában magára hagyták a szerencsétlen legénységet.

Divat nálunk a nemzet törökkori bajaiban minden hibát és felelősséget az idegen vezérekre tolni. Azok pénzért szolgáltak itt – mondjuk –, bérencek voltak s ezért se életüket, se kényelmüket, se anyagi érdekeiket nem kockáztatták miattunk. Önzetlenül meghalni népért, hazáért, kereszténységért itt csak a magyar tudott.

Katzianer serege tekintélyes részben magyar volt s nagyobb részben magyarok voltak a vezérek is. Sajnos, e sereg vezéreinek viselkedése nem igazolja se az idegenek elleni panaszainkat, se a mieinkre való nagy büszkeségünket. Ebben a seregben jóformán csak a fővezér, Katzianer volt idegen. A többi vezér: Batthyány, Zrínyi János, Pekry Lajos, Bakics Pál, Móré László, Erdődy Simon, mind magyarok voltak. Az idegenek között vezéri szerepben csak Lodront és Magert említhetjük.

A magyar vezérek jobban ismerhették volna a hazai viszonyokat, mint az idegen, s ezért, hogy élelmiszerekről és a hadtápvonalak megszervezéséről nem gondoskodtak, nekik nagyobb bűnük volt, mint Katzianernek. Illett is volna, hogy legalább a sereg élelmezéséről a magyarok gondoskodjanak, s ha már a felszerelést és a zsoldot nem tudták ők adni, legalább az élelemről és a lovak takarmányáról bőségesen gondoskodjanak. Egy sereg élelmiszer-szükségletét egyébként is a helyszínről, vagy legalább a közeléből szokták beszerezni, tehát az élelmiszer-utánpótlás és a hadtápvonalak megszervezése mindenképpen magyar munka, gond és áldozat kellett volna legyen, ha csak a sült galambot nem várjuk a szánkba.

De ahogyan a hadjárat előkészítését és alapos megszervezését illetően elmaradt részünkről a hazáért való munka és áldozat, éppen nem mondhatjuk azt se, hogy legalább a hadjárat alatt, a bajban nagyobb lett volna a kitartás, bátorság és példaadás magyar, mint idegen részről. A magyar vezérek közül csak Bakics Pál halt hősi halált, de ő is rác volt, nem magyar, az idegenek közül azonban Mager is és Lodron is. Ők nem szöktek el, de a magyar vezérek igen. De a magyar legénység se volt különb vezéreinél, s különösen Bakics eleste után teljesen elvesztette a kedvét s az akkor még élő derék Mager és Lodron hiába igyekezett lelket önteni beléjük.

Abban is szerencsétlen és sorsüldözött volt Ferdinánd, hogy éppen akkor, mikor legjobban szüksége lett volna a támogatásra, bátyja fegyverét, gondját és erszényét a francia királlyal való állandó háborúja kötötte le, magát a német birodalmat pedig az akkor kitört hitújítás és a vele járó zavarok és egyenetlenség bénította meg. A német rendek protestáns része ellenségének tekintette a katolikus császárt és öccsét, s nemcsak a magyar korona megszerzésében, hanem a török ellen se volt hajlandó támogatni.

Magyarország kettéoszlásán és Jánosnak a törökkel való szövetkezésén kívül ezek is okai voltak, hogy Ferdinánd s vele a Habsburgok egyelőre nem tudták beváltani a magyarok azon reményeit, melyeket a törökök kiűzését illetően hozzájuk fűztek. Hogy azonban maga Ferdinánd e tekintetben ugyancsak megtett minden tőle telhetőt, sőt egész életét arra áldozta, hogy a nemzetnek hozzá fűzött reményei megvalósuljanak, azt senki se vonhatja kétségbe.

Az is külön szerencsétlensége volt, hogy bátyja ellenfele, I. Ferenc francia király, nagyon tehetséges és nagyra törő ember volt, akit nem lehetett könnyen legyűrni. De a török se volt történelme folyamán soha olyan erős, mint ekkor, hiszen Ferdinándnak uralkodása elejétől végéig Szulimán, a török szultánok legnagyobbika volt az ellenfele.

Mikor a szultán 1532-ben Bécs ellen indult (ekkor tartóztatta fel a hős Jurisics Miklós Kőszegnél), Ferdinánd lázas tevékenysége Bécs körül olyan sereget hozott össze, hogy a gőgös Szolimán oda se mert menni Bécs tájára, hanem visszafordulva Stájerországot pusztította el s üres gőgjében azt híresztelte, hogy kereste Ferdinándot fővárosában, Grazban, de nem találta, úgy elbújt előle.

A nagyszerű keresztény sereg kilencvenezer gyalogosból és harmincezer lovasból állott, Regensburgtól pedig olyan roppant ágyútelepek úsztak lefelé a Dunán, amilyeneket Szolimán még álmában se látott. A törökök dunai naszádjaira pedig egy Zapata nevű spanyol robbanóanyagokkal megrakott hajói vártak. A keresztény kultúra ugyanis, ahogy ma, épp úgy már akkor is fölényben volt az ázsiai felett, és ha a kettő között komoly küzdelemre került a sor, már akkor is mindig Európa és a kereszténység győzött. Európa (mint később a bolsevizmus idején is) csak annyira volt hátrányban, hogy az egységes ázsiai török birodalommal szemben egymással vetélkedő államokra oszlott, s míg a törököt egy zsarnok vasakarata terrorral tartotta rendben, a keresztények közt szabadság uralkodott s csak hosszas tárgyalások és alkudozások után lehetett őket egységesen mozgósítani. (Ugyanígy volt az orosz bolsevizmus alatt is.)

Sereget tehát Ferdinánd olyat tudott összehozni, hogy a török már a hírére is megjuhászult. Amint azonban V. Károly császár (Ferdinánd bátyja) megtudta, hogy a szultán visszafordult s így az európai kereszténységet többé veszély már nem fenyegeti, ő is hazament Spanyolországba, ahol igen sürgős ügyek várták, melyeket csak azért függesztett fel, mert azt hitte, hogy a török veszedelem még sürgősebb és még fontosabb. Hazabocsátotta mind a spanyol, mind a német birodalmi seregeket is.

Mikor Ferdinánd csehei és morvái ezt látták, ők is hazakívánkoztak, hiszen az ő otthonukat se fenyegette már veszély. Avval a kis sereggel azonban, amely talán még ezek után is maradt volna, illetve amellyel Ferdinánd feltétlenül rendelkezett, nem volt értelme megkezdeni a háborút. Kénytelen volt tehát végül azt is hazabocsátani és elkeseredett, borús lélekkel nézni annyi munka, fáradság, remény s eddigi összes költségének hiábavalóságát.

„Nincsen öröm – írja utána testvérének, Máriának, a volt magyar királynénak –, mely velem e fájdalmat valaha elfeledtesse. Kieresztettük kezünkből a legszebb alkalmat egész Magyarországnak, még Nándorfehérvárt se véve ki, visszafoglalására.” A mi történetírásunk pedig Ferdinánd és utódainak minden hasonló kudarcáért – példátlanul rosszakarattal, sőt egyenes kárörömmel, mintha csak elsősorban nem mi lettünk volna azok, akik pórul jártak – egyszerűen a Habsburgokat szidja, sőt – ami még sértőbb és még igazságtalanabb – gúnyolja és szinte örömmel állapítja meg, hogy a nemzet mennyire csalódott bennük és hogy mennyire nem tudták valóra váltani a nemzet reményeit.

Pedig az igazság annyira egyszerű, hogy valóban csak az esztelen gyűlölet és a vele járó káröröm tudja normális ember szeme előtt elhomályosítani. Ma már ugyanis olyan magyarok gúnyolódnak és kárörvendeznek e kudarcon, akiknek rég jól kell tudniuk, hogy a Habsburgok, ha késéssel is, de mégiscsak valóra váltották a Ferdinándot királyukká koronázott magyarok reményeit (pedig reményekről csak akkor lehetett volna szó, ha az egész ország és az egész magyarság állt volna melléjük, ami nem történt meg) és valóban kiűzték innen a törököt. Hogy ez csak megkésve történt, lehet-e rá más okot keresni, mint azt, hogy akkor is szép számmal voltak már gúnyolódók, akik ahelyett hogy reméltek volna valamit Ferdinándtól és utódaitól, helyette inkább „nemzeti” mozgalmat indítottak, s ezzel az egyik magyar ellenségévé tették a másik magyart s így megosztották az országot.

Vajon remélhette-e így józan ésszel valaki, hogy a Habsburgok még így is fel tudják majd szabadítani az országot, akár százötvenéves késéssel is? Mivel ez mégis megtörtént, azt kell mondanunk, hogy a Habsburgok az adott körülmények között sokkal többet valósítottak meg, mint amennyit józan ésszel bárki várhatott volna tőlük. Világos, hogy a 150 éves késés okai, melynek következményeit ma is érezzük és fogjuk is érezni mindig, nem a Habsburgok, hanem ezek a „nemzeti” jelszó alatt viszályt szító és kárörvendő magyarok voltak.

De ha 1526 után nem lettek volna „nemzeti” konkolyhintők s az egész nemzet csatlakozott volna Ferdinándhoz s még így is az ismertetetthez hasonló kudarcok érték volna Ferdinándot és így is csak késő utódai és csak 150 év múlva tudták volna meghozni számunkra a felszabadítást, akkor se csodálkozhatnánk semmin, s akkor se lenne semmi szükség a Habsburgok tehetetlenségében, annál kevésbé rosszakaratában vagy magyargyűlöletében keresni az okot.

Ha betegen, kínok között fekszem, orvosságért küldök, de még fizetni se tudok érte annak, aki az orvosságért megy: ha kínjaimat emiatt meghosszabbítja ugyan az illető késedelmessége, de azért mégiscsak megy, idejében meg is érkezik s meg is gyógyulok az orvosságtól, bizonyára nem ellenségemként kezelem az illetőt, nem gyűlölöm, annál kevésbé gúnyolódom rajta, hogy milyen ólomlábakon járt, hanem így is csak hálás vagyok érte. Így sem tagadhatom meg tőle az elismerést, hogy ő az én életmentőm: Hát még ha az illető a késedelemben se hibás, sőt annyira lázasan igyekezett rajtam segíteni és minél előbb megérkezni, mint amilyen önzetlenül és minden erejével fáradozott felszabadításunkért már Ferdinánd, az első Habsburg is, s mint amennyire őt is elkeserítette az, hogy egyelőre sikertelenül!

De még többet mondok: Még azon se csodálkozhatnánk, ha ez a Habsburg-segítség még 150 év múlva s egyáltalán nem érkezett volna meg számunkra. Ez lett volna ugyanis a legtermészetesebb. Minél több élettapasztalattal bír valaki, annál inkább kénytelen tudomásul venni, hogy mindenki elsősorban magát nézi, tehát magán segít. A más csak azután következik, ha ugyan egyáltalán következik. Minél többet tanulmányozza valaki a történelmet, annál jobban látja, hogy minden nemzet és nép csak magát védi, csak a maga érdekeit szolgálja, tehát minden bajban levő népnek magának kell magán segítenie. Ezt az önfenntartás ösztönén alapuló természettörvényt úgy fejezi ki a magyar közmondás, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze.

Ez ilyen alakban rosszmájú közmondás, mert a szenteknek csak szobraikon hajlik maguk felé a kezük. A valóságban éppen azért lettek szentek, mert ők olyan kivételes emberek voltak, akik le tudták győzni az önfenntartó ösztönt s fel tudták magukat áldozni másokért. Krisztus keresztje (bitófája) éppen ezt jelképezi, mert hiszen ő is önként jutott oda.

Ilyesmi azonban kivétel az emberi életben s ezért szentek nem teremnek minden bokorban, a történelemben különösen nem. Az önfeláldozás a nemzetek életében még nagyobb kivétel, mint az egyének életében és csak a középkorban fordult elő, akkor is kivételesen. Többé-kevésbé megvalósították azonban ezt a Habsburgok is, mikor minket a török alól végleg felszabadítottak. (Azért mondom, hogy többé-kevésbé, mert – s itt mindjárt azt is hozzá tehetem, hogy inkább kevésbé, mint többé – itt se csak a részvét, a hit és kereszténység ereje szerepelt, hanem az érdek is, és ez sokkal inkább, mint az önzetlenség. A Habsburgoknak többé-kevésbé azt a segítséget is meg kellett fizetniük, melyet Európától kaptak.)

Éppen mikor e sorokat írom, 1955. június 30-án, hallom az „Amerika hangjában” Eisenhower elnök beszédét, illetve sajtónyilatkozatát, hogy arról szó se lehet, hogy Amerika a rab népek felszabadítására háborút indítson. A Habsburgok azonban indítottak háborút a mi felszabadításunkra nem is egyszer (eleinte sikertelenül, végül sikerrel), de ha egyszer se indítottak volna, akkor se kellett volna hozzá tehetetlenség, annál kevésbé magyarellenség, hanem csak normális, természetes önzés, amit éppen azért, mert természetes, senki se mond önzésnek.

Nem felháborító tehát, hanem magától értetődő, ha V. Károly császár, látva, hogy a szultán visszafordult s a német birodalmat veszély egyelőre már nem fenyegeti, hazaküldi seregét. Annak a nagy seregnek további együtt tartása ugyanis havonta legalább 100.000 aranyat jelentett volna, melynek megtérítését tőlünk hiába várta volna. Azért, hogy más felszabaduljon, senki se szokott maga vállalni ekkora áldozatokat. (A Habsburgok mégis vállaltak, de nem I. Ferdinánd idejében, hanem 150 év múlva.)

V. Károly nem azzal az elhatározással bocsátotta akkor haza a seregét, hogy végleg magukra hagyja bajukban a szegény magyarokat, hanem csak azt határozta el, hogy egyenlőre még nem vállalja értük ezeket az elviselhetetlenül nagy áldozatokat. Tekintve, hogy éppen akkor ott voltak a nyakán a német protestánsok s a francia király ellenségessége, ahhoz, hogy örüljön annak, hogy egyelőre a török háborúval nem kell vesződnie, nem is kellett önzés, hanem csak józan elővigyázatosság.

Aztán ki veheti a csehektől és a morváktól is zokon, ha ők se szívesen vállalták a katonáskodás kellemetlenségeit akkor, mikor az ő otthonukat s hazájukat veszély már nem fenyegette, s ha nem akartak mindenáron hősi halált halni azért, hogy a magyarok otthonát és hazáját se fenyegesse ilyen veszély? Kivált, mikor egyelőre maguk a magyarok is fellélegezhettek, hiszen a szultán visszafordulása az ő számukra is megkönnyebbülést jelentett legalább egy évre.

Mátyás király magyar volt és nemzeti király, s lám, még ő se tartotta érdemesnek a törökkel bajlódni akkor, mikor még nem volt vele kénytelen. Pedig annyit már ő is tudott, hogy jó lenne ezt a törököt innen a szomszédból kissé hátrább szorítani, mert ha most még nem is fenyeget halálosan bennünket, ha békén hagyjuk, ennek is eljön hamarosan az ideje.

Mint láttuk, még az is előfordult Mátyás alatt, hogy míg ő seregével Ausztriában és Csehországban hódított, itthon betörtek a törökök az országba és a fél országot büntetlenül végigrabolták. Mátyás büszke és hatalmas volt, éppen nem volt benne a Habsburg szerénység, passzivitás és tehetetlenség. S lám, még ő is inkább lenyelte még ezt is, mintsem abbahagyja nyugati terveit és helyette a török ellen fordítsa az ország erejét és a maga szellemi tevékenységét.

Csodálkozhatnánk hát, ha V. Károly is, aki végeredményben nem volt a mi királyunk, azért, mert a szultán nálunk járt (tehát nem az ő országában), nem hagyta azonnal abba minden addigi tervét és hadi vállalkozását s nem fordult végleg keletre, a török ellen? (Ha ugyanis a törökkel kikezdett volna, az azt jelentette volna, hogy legalább 10-20 éven át minden erejét a török köti le még akkor is, ha V. Károly 10-20 éven át nem is arat mást, mint csak mindig diadalt. De vajon addig csöndben lettek volna-e a német protestánsok és tétlenül a francia király? A Habsburgok 150 évvel későbbi tényleges felszabadító háborúja valóban 16 évig tartott egyfolytában, pedig majdnem mindig győztek s még így is csak nagy részben, de nem teljesen szabadították fel az országot.)

Egész más volt a helyzete Ferdinándnak, aki tényleg királyunk volt, tehát neki is érdeke fűződött a mi felszabadításunkhoz. Bár ő nem ez ország szülötte volt, mint Mátyás, s neki idegenből kellett hozzá hoznia a pénzt és a fegyvert (nem úgy, mint Mátyásnak), mégse csüggedt el a sok kudarctól.

Elpusztíthatatlan életkedve, önbizalma és munkaszeretete azonnal újra felhasználta azt a rendkívüli megrendülést, melyet János halála után Buda török kezére jutása az egész kereszténységben okozott. Ennek segítségével újra összehozott egy, az 1532-ben összehozotthoz hasonlóan szép és jól felszerelt sereget, melyet a német birodalmi rendek a protestáns Brandenburgi Joachim, a Hohenzollernek egyik ősének vezérlete alá rendeltek. (Ha Ferdinánd nem fogadta volna el a protestáns vezért, le kellett volna mondania a protestáns rendek segítségéről is.) Hatalmas és olyan úri sereg jött így megint össze, hogy nálunk Brandenburgi Joachimot gyönyörű vasas németjei után (koromfekete lovakon, fekete páncélban) csak úgy hívták, hogy „a fekete herceg”.

De olyan előkelő, lassú kényelemmel jött, hogy hónapokig tartott, mire Bécstől Budáig nyomult. Ezzel aztán be is fejezte feladatát és éppoly előkelően és szemkápráztatóan, mint jött, megint hazavonult. Szerinte neki csak az volt a feladata, hogy megmutassa a töröknek, milyen a keresztény sereg, hogy a hírétől is rettegjen s többet ne merjen támadni.

Ez volt Ferdinánd második legnagyobb csalódása és az emberekből való kiábrándulása. Elképzelhetjük, milyen örömmel nézhette ő e büszke sereget, mikor nagy parádéval megérkezett! Hiszen az ő serege volt, vagy legalábbis egyedül az ő energiája hozta létre, ha nem is volt az övé. De képzelhetjük azt is, milyen érzelmekkel nézhette, mikor dolgavégezetlen, de éppoly parádésan ment. „Sem fegyveres népben, sem hadi készletekben nem volt hiány – írja keserűen császári bátyjának –, csak az Isten észt nem adott a hadvezérnek.”

Egész Európa felháborodása s végül – mivel mást nem tehetett – gúnykacaja kísérte Brandenburgi Joachim e magyarországi vitézkedését. Én magam ifjúkorom óta mindig úgy néztem erre a Joachimra, mint a tökkelütött hadvezér őstípusára. Annál jobban meglepett tehát az angol Carlyle-nek „Frederick the Great” című híres, 13 kötetes életrajza, mely Hitlernek is és a mi Mikszáthunknak is legkedvesebb olvasmánya volt, mely azonban korlátolt Habsburg- és katolikusgyűlöletével szégyene az angol tudománynak, tárgyilagosságnak és gentlemanségnek. Úgy látszik, Hitler is, Mikszáth is ebből merítették egyházellenességüket, mert ők persze még minden szavát elhitték s minden adatát igaznak gondolták.

Carlyle e műben a Hohenzollern ősök életének ismertetése közben természetesen e Joachimról is megemlékezik, de számunkra meglepő módon a Hohenzollernek egyik díszéről. Magyarországi dicstelen vezérségén se botránkozik meg. Tehetségtelensége mellett ugyanis annyira gőgös is volt ez a Joachim, hogy mivel győzni nem mert vagy nem tudott, azért meg se próbálta. Úgy tett, mintha győzni tudott volna, ha akart volna. Carlyle nem is veszi ezt tőle zokon, mi pedig a Habsburgokat csúfoljuk miatta.

Érdekes egyébként, hogy e gyászvitéz Joachimnak a felesége annak a Zápolya Borbálának az egyetlen leánya volt, aki mint Zápolya János testvére, Zsigmond lengyel királyhoz ment nőül, de rövid házasélet után gyermekágyban meghalt. Mint látható, ez a Zápolya-ivadék protestáns férje mellett már protestáns lett. Hiába, a Zápolyák csak nem voltak Habsburgok! De még a Jagellók se! (Apja után ugyanis Jagelló volt ez a Borbála.)

A mi történetírásunk – igazán visszataszító igazságtalansággal, sőt ördögi kárörömmel – a kereszténység e fájdalmas és sokszor csakugyan szégyenletes kudarcait egyszerűen úgy állítja be, mint Ferdinánd sikertelenségét, tehetségtelenségét és szégyenét. Nem tudja s nem is akarja elleplezni kárörömét e kudarcokon, mintha e kudarcok elsősorban nem is a mi bőrünkre mentek volna, s mintha következményeiket nem elsősorban nekünk kellett volna meginnunk. Hogy a magyar anyáknak ezek a kudarcok mennyi könnyet, a magyar népnek mennyi véráldozatot és anyagi veszteséget, milyen életszínvonal-csökkenést, a magyar nép szabadságának és hazánk függetlenségével mily évszázados elodázását jelentették, az nekik nem fáj, mert nem hajlandók észrevenni. Ők csak a Habsburgok kudarcát élvezik benne.

Hogy nem a Habsburg volt tehetségtelen, hanem a körülrajongott Hohenzollern, azt nem látják. Jellemző azonban, hogy e protestáns Hohenzollern egyébként protestáns életrajzírója (Carlyle) még benne se lát semmi tehetségtelenséget.

Igaza is van abban, hogy e kudarcoknak igen érthető, természetes okai vannak. A török mindig a tél végén kezdett készülődni. Tavaszra elkészült, kora nyáron megindult, a nyár derekán (június-júliusban) ideért, szeptemberben, legkésőbb októberben hazament. Sikerrel úgy lehetett volna vele szembeszállni, ha a kereszténység is előrekészült volna a védelemre s vele kapcsolatban egyúttal a támadásra. Ez azonban sohase történt meg egész a 150 évvel később sikeres felszabadító háborúkig.

A fő ok és a fő baj az volt, hogy a török közvetlenül nem Ausztriát, Csehországot, a Német Birodalmat, Itáliát vagy általában a nyugatot fenyegette, hanem csak minket. Aki tárgyilagosan tud gondolkodni s van egy kis élettapasztalata és emberismerete, az ilyen körülmények között nem azon csodálkozik, hogy a keresztény sereg mindig későn készült fel, hanem inkább azon, hogy ha későn is, de felkészült.

Az egész világtörténelemben a keresztes háborúkat kivéve (melyek egyébként szintén eredménytelenek voltak) nem találjuk mását annak, mint amit a Habsburgok Magyarország védelmével kapcsolatban valósággá tettek. Nem tud senki csak egy példát is mutatni a világtörténelemben, hogy egy ország, sőt az idegen országok egész sora nagy áldozatokkal óriási seregeket szerelt fel és indított útnak azért, hogy egy másik országot ellenségei ellen megvédelmezzen és területi integritását újra visszaszerezze, ha csak nem érdekből tette, hogy a visszahódított országot bekebelezze, vagy pedig, hogy az illető országtól, mint vele nagyjában egyenlő erejűtől a jövőben hasonló viszontszolgálatot várjon.

Ez utóbbiról a jelen esetben nem lehetett szó, mert hiszen a Habsburgok Magyarországa a régi Magyarországnak már csak egy kis töredéke, árnyéka volt, az is elvérezve és elszegényedve. Tőle tehát megfelelő viszontszolgálatot senki se várhatott. De arról se lehetett szó, hogy a visszahódítandó Magyarországot az illető visszahódító országok majd bekebelezzék, mint ahogy a valóságban ez nem is történt meg. A Habsburgoknak mindig meg kellett esküdniük arra, hogy ezt nem tűrik.

Igaz, hogy az osztrák örökös tartományok, Csehország, a Német Birodalom s általában a nyugatiak önmagukat is védték, mikor a török közeledtére fegyverbe álltak, mert a mi legázolásunk után ők következtek volna sorra, de fegyverbe állni az ember akkor szokott, mikor már a saját hazája határán áll az ellenség, nem pedig akkor, mikor még csak a szomszédban jár.

Aztán a hadsereg felszereléséhez rengeteg pénz is kell, adót pedig még akkor se szokott önként megszavazni az ember, ha már a saját bőrére megy a dolog, nem akkor, mikor még csak a szomszéd országot fenyegeti veszély. Hiszen Mohács előtt minket még akkor se lehetett adómegszavazásra rávenni, mikor már jött a török és mi ellenünk jött. A védelem költségeit csak akkor szavaztuk meg, mikor már Sabác és Nándorfehérvár el is esett, de akkor is csak megszavaztuk, de be nem szolgáltattuk. Az ilyen adóból pedig nem lehet sereget felszerelni.

Láttuk továbbá, hogy mikor már itt volt a török, akkor is azt mondták, hogy a magyar nemes csak akkor köteles hadba szállni, ha maga a király vezeti a sereget, s akkor is csak az ország területén és csak hat hétre, s mikor aztán a király ezt is megtette, akkor is csak 20.000 ember ment vele s akkor se az ország határain túl.

Vajon kell-e még ezek után is magyarázni, hogy mégse volt egészen annyira magától értetődő, hogy a Német Birodalom és az osztrák örökös tartományok segítettek és ingyen segítettek bennünket? Ellenben azt egészen könnyű megérteni, hogy miért nem előre, miért nem már a tél folyamán kezdtek készülni az idegen keresztény csapatok a török fogadására, és hogy ők eljöttek mihozzánk is, az ő határaikon túlra?

Hogy miért mindig csak elkésve álltak ki, akkor, mikor már a török útban volt, s miért jöttek akkor is csak Bécsig, és ha beljebb is jöttek, miért nem lehetett őket rávenni, hogy a törökkel meg is ütközzenek és utánuk is menjenek? Mindez igazán a legtermészetesebb dolog, mert a nemzetek életében nincs önzetlenség, ott csak az ad, aki kap is. Amely uralkodó minden haszon nélkül egy más ország érdekében ontja népe vérét és költi el népe pénzét, az egyenesen népe árulója és népe ezt soha meg nem bocsátja neki.

Hogy a Habsburgok Ferdinándtól kezdve százötven éven át ezt mégis megtudták tenni országaik népével Magyarország javára, a végén pedig másfél évtizeden át minden évben 60-100.000 főnyi sereget tudtak idehozni s azt felszerelni, élelmezni és fizetni, ez az ő örök, elévülhetetlen és a világtörténelemben párját ritkító érdemük és dicsőségük, s csak úgy volt lehetséges, hogy ez az ügy az egész kereszténység ügye is volt egyúttal s a pápa hathatós és lelki, erkölcsi és anyagi segítségével fel lehetett hozzá használni a keresztény önzetlenségnek és szolidaritásnak a középkorból még megmaradt roncsait és a Habsburgok rokon spanyol ágát.

Megkönnyítette a dolgot az is, hogy a mi török alóli felszabadításunk kora már az abszolutizmus kora volt, melyben az uralkodók önhatalmúlag intézkedhettek s nem voltak úgy korlátozva az országgyűlések határozataitól, sőt az autonómiáknak úgyszólván százaitól, melyekhez I. Ferdinánd még kötve volt.

Ez a nagy teljesítmény tehát elsősorban nem a népek, hanem az uralkodó I. Lipót tette volt s mérhetetlen költségeit természetesen elsősorban neki, magának kellett előteremtenie. Amit neki kellett erre költenie, ahhoz képest természetesen a pápa hozzájárulása is csekélység. A pápa, ha akart, adott, ha nem akart, nem adott és akkor annyit adott, amikor és amennyit akart. Részéről ez önkéntes ajándék volt, amire nem lehetett kényszeríteni. (Eleinte kötelezte is magát meghatározott évi összeg fizetésére. Enélkül Lipót el se merte volna kezdeni a háborút.) De Lipótnak, ha már egyszer elkezdte – azért kezdték el ezt a nagyszabású dolgot a Habsburgok olyan nehezen –, muszáj volt fizetnie s a pénzt szükség esetén még a föld alól is előteremtenie, mert akkor már élet-halálra ment a játék s ha nem sikerült volna vagy tehetségtelenség, hanyagság vagy az anyagi eszközök hiánya miatt a hadiszerencse megfordult volna, ő vesztette volna el mindenét, s mivel a bajban levőnek nincs barátja s a történelem mindent megbocsát, csak a sikertelenséget nem, országai tönkretevése, sőt esetleg végleges elvesztése mellett még a dicstelenség és a kívülállók és a történelem lekicsinylése és gúnykacaja is kísérte volna.

A török is mindig későn jött, de a keresztény sereg mégis még így is mindig elkésett a felkészüléssel. Ennek oka azon kívül, hogy nem szívesen készültek, mert nem a maguk bőréről volt szó, még az is volt, hogy I. Ferdinánd nem abszolút uralkodó volt. Az ő idejében még olyan nagy volt a szabadság, legalábbis a nemeseké, de a városi polgároké is, hogy a mai szabadság semmi hozzá képest.

Minden birodalmi vagy szabadságos várossal, minden tartománygyűléssel külön-külön kellett tárgyalnia s mindegyiken lehetőleg személyesen megjelennie, mert ez volt a szokás és ezt a megtiszteltetést elvárták. De mennyi birodalmi városa és mennyi tartománya volt neki! Nemcsak a Német Birodalom állt a városok és fejedelemségek tömkelegéből – ezeket mind külön meg is kellett fizetni vagy engedményekkel, kiváltságokkal lekötelezni –, hanem a császár örökös tartományai is számtalan országból állottak. Külön kellett tárgyalni Belső-, külön Külső-Ausztriával, külön Stájerral, külön Tirollal, külön Karintiával és külön Karniolával (a mai Krajna), külön Görzzel, külön Gradiskával, külön Cseh-, külön Morvaországgal, külön Sziléziával, külön Alsó- és Felső-Luzáciával, külön Oppelnnel, külön Ratiborral, külön az Elzászban és Svájcban és környékén levő legősibb és akkor még meglevő apró Habsburg-birtokokkal. Ezt látva nem azon csodálkozunk, hogy a sereg mindig későn készült el, hanem inkább azon, hogy mégiscsak elkészült.

Ha tudjuk, hogy milyen nehézkesen működik minden rendi intézmény, melynek tulajdonképpen senki sem parancsol és ahol mindent a régi patriarchális nyugalommal és kényelemmel intéznek, mert azok, akik intézkednek, a nemesség legtekintélyesebb emberei és mindent nem pénzért, hanem becsületből, ingyen s ennek megfelelően kényelemmel csinálnak, akkor nem a megkésés miatt bosszankodunk, hanem mélységes tiszteletre gerjedünk azon a mérhetetlen munkán, fáradságon és kimeríthetetlen energián, melyet Ferdinánd érdekünkben kifejtett.

Mivel a sok munka és fáradság többnyire mégis haszontalan volt, tiszteletünk csak még inkább növekszik iránta. Különösen mikor azt látjuk, hogy újabb meg újabb kudarcok láttára se csüggedt el és nem vesztette kedvét, hanem elpusztíthatatlan önbizalommal és hittel, újra meg újra elkezdte a sziszifuszi munkát, mely az ő életében még alig hozott ugyan valamit, de utódai alatt, 150 év múlva, mégis meghozta hazánk integritásának teljes visszaállítását. S mindezt a hősi, de sikertelen erőfeszítést a mi történetírásunk csak így örökíti meg: a nemzet joggal volt elkeseredett, mert a Habsburgok 150 évig, semmit se csináltak felszabadítása érdekében.

Láttuk, nemcsak Ferdinándtól függött, hogy kit állítson az összehozott sereg élére. Azok az előkelő német fejedelmek, akiknek jóakaratára Ferdinánd vállalkozása rá volt utalva, s akik neki eleinte egyáltalán nem, később pedig, mint római királynak, majd császárnak is alig voltak alattvalói, természetesen dicsőségre áhítoztak és szívesen tetszelegtek a keresztény sereg fővezérének megtisztelő szerepében. A fejedelmek közül a leghatalmasabbak egyikét legcélszerűbben úgy lehetett tehát lekenyerezni és a vállalkozásában való részvételre rávenni, hogy neki kellett ígérni a fővezérséget. Előre nem is lehetett tudni, hogy tehetségtelen lesz, hiszen később a diadalmas felszabadító háború leglánglelkűbb hadvezérei: Lotaringiai Károly, Bajor Miksa, Bádeni Lajos, sőt maga Savoyai Jenő is, mind fejedelmek, illetve fejedelmi családból származók voltak.

Ámde ezek a németek, akár fejedelmek voltak, akár nem, nem ismerték a törököt. Nem is ismerhették, hiszen sohase volt még vele dolguk. A törökök szokásai, hadi technikája, erős és gyönge oldalai egész mások voltak, mint a nyugati keresztényeké. Egy más világrészből jöttek és egészen más életfelfogást, kultúrát és világnézetet képviseltek. Azonkívül Nyugaton sűrűn lakott vidékeken folyt a harc, ahol könnyű volt a csapatokat fedél alá vinni és élelemmel ellátni. Nálunk akkor néptelen, kipusztult vidékeken kellett hadműveleteket folytatni, ahol napi járóföldekre se lehetett találni egy falut. Fedél alá nem lehetett jutni, élelmiszert nem lehetett szerezni. Utak, hidak nem voltak. Az egész vidék árterület, az éghajlat, a levegő az egészségre káros, kivált azokra nézve, akik nem voltak úgy hozzá edzve, mint mi.

Aztán nyugaton hosszú éveken át tartott egy-egy háború s azért a hadvezérfő célja az volt, hogy a nagy költséggel összehozott sereget és felszerelését éveken át megőrizze s ezért a döntő ütközeteket lehetőleg kerülje. A törökkel való küzdelemben egész más volt a helyzet. Mivel a török csak a nyár derekára érkezett ide, a nyár végén pedig már indult is haza, egy-egy háborúját tulajdonképpen néhány hét alatt kellett volna eldönteni. Itt tehát azonnal neki kellett volna menni az ellenségnek s vagy megverni, vagy tőle vereséget szenvedni.

Hazánkra nézve még ez utóbbi se lett volna sokkal rosszabb, mint a nyugati taktika, mely felvonult, de meg nem ütközött. Ugyanis itt tartózkodása heteiben a török emiatt szabadon pusztította az országot, szabadon szedte össze a rabszolgavásárra hajtandó foglyok tízezreit és tette tönkre anyagilag és pusztította ki népéből az országot.

A keresztény seregre fordított nagy költség tehát teljesen kárba veszett és épp oly haszontalan volt, mintha nem is csináltak volna semmit. Sőt még rosszabb volt, mert a seregnek sokszor fele, sőt háromnegyed része még így, ütközet nélkül is elpusztult a nélkülözésekben és járványokban, mely olyan gyakori volt és annyira ismétlődött minden évben, hogy már előre számítottak rá és „morbus hungaricus”-nak, magyar, betegségnek nevezték. Tehát a pénz elfogyott, a sereg is elfogyott. A haszon semmi, de megmaradt a gyalázat, a kortársak lenézése és gúnykacaja és a történelem marasztaló ítélete.

Miért nem bízták ezeket a seregeket magyarok vezetésére? – mondják a mieink. De persze!... és következnek a káromkodások a Habsburgok apja és Istene ellen, mert a magyart oly igazságtalanul gyűlölték és lenézték.

Pedig hát ez az eset is egészen egyszerű és semmi köze sincs a Habsburgok magyargyűlöletéhez, ami egyébként is csak egy másik gyűlölet kitalálása.

Az ember – sajnos –, legyen akár magyar, akár német, már csak olyan, hogy addig, míg az események keservesen ki nem oktatják (de akkor már többnyire későn), nem szívesen ismeri el, hogy ő valamihez nem ért, s annál kevésbé azt, hogy más jobban ért hozzá, mint ő. A germán pedig különösen öntelt és gőgös (Brandenburgi Joachim egyenesen porosz volt). Ők gazdagabbak, kulturáltabbak és magasabb életszínvonalon állók is, mint mi, akkor pedig még jobban kimagaslottak az agyongyötört, koldus magyar nép fölött, mint jelenleg. Lenézték, lekicsinyelték, maguknál alantabb állóknak tartották a magyart. Hiszen még a leányvári (Esztergom megye) sváb parasztok, kik itt bizonyára nem magasabb életszínvonalon éltek és nem voltak műveltebbek, mint a magyar értelmiség, már egy fél századdal Hitler előtt is azt mondták magyar plébánosuknak, hogy a magyar olyan cigányféle nép.

Az amúgy is keleti származású magyar nép a törökvilágban, a keleti uralom alatt, sok török szokást, szót átvett és viseletében is sokban hasonló volt a törökhöz. Ez még inkább hozzájárult, hogy az idekerülő művelt, büszke idegenek a magyart furcsának, maguktól egészen elütőnek és náluk alsóbbrendűnek tartották. Látni fogjuk, hogy ez a gőg még a Habsburgokban volt a legkisebb és a protestáns németségben is nagyobb volt (ma is nagyobb), mint a katolikusokban. De érthető, hogy azért a katolikus németekben is megvolt. De Ferdinánd, Miksa, Rudolf idejében nemcsak a birodalmi, hanem az osztrák-németek (és csehek is) többnyire protestánsok is voltak.

Az 1938-as nemzetközi eucharisztikus kongresszus egyik díszfelvonulását a Fülöp-szigetek fővárosának, Manilának, az Egyesült Államokból származó érsekével együtt néztem egy Andrássy úti palota ablakából. Mikor nagytömegű egyetemi hallgatók (a Szent Imre-kollégiumok) csoportjai vörösbársony Bocskai-sapkában vonultak el alattunk és sapkáiknak felülről csak a tetejét láttuk, az érsek kelletlenül félig kijelentve, félig kérdezve felkiált: Hiszen ezek mohamedánok! Miért van ezeknek a fején fez? Addig soha se jutott eszembe, hogy a Bocskai-sapka hasonló a fezhez, de akkor, onnan felülről nézve, még mielőtt az érsek szólt volna, nekem is egészen idegenszerűnek látszott a dolog és szintén azonnal a fez jutott az eszembe.

Ehhez járult aztán még az is, hogy a magyarok nagyobb része Zápolya János uralmának legelejétől kezdve már a török mellé állott s attól kezdve emiatt rossz hírünk is lett a keresztény külföldön. (Még a protestáns külföldön is.) De mindettől el is tekintve, ezek a németek, ezek a külföldiek „keresztény” szeretetből jöttek hozzánk (ezt mindig igen hangsúlyozták), mint bajba, nyomorba jutottakhoz. Ilyen körülmények között a minden emberrel természetszerűleg vele járó önérzet miatt még gondolatnak is képtelenség lett volna, hogy ezeket a szeretetből hozzánk kegyesen leereszkedő urakat egy ilyen féltörök magyar vezesse, és hogy a kétségbeesetten segélyért kiáltók (külföldön még túlságosan is kiszínezték a magyarok szenvedéséit és szegénységét, hogy az emberek szívét és pénztárcáját minél jobban megnyissák) legyenek a parancsolói azoknak, akik nagylelkűen segítségükre jönnek.

Aki hozza a pénzt, az legyen alárendeltje annak, aki a pénzt kérte és kapja? Erről legfeljebb csak akkor lehetett volna szó, ha az a magyar hadvezér egy Hunyadi János lett volna, de ő is csak akkor, mikor már világhírű volt és mikor már mindenki tudta, hogy nincs és nem is lehet egyenrangú társa. Világos, hogy a XVI. század magyar katonái között ilyen nem volt. Látjuk tehát, hogy a Habsburgok részéről a keresztény sereg élére magyar fővezér szorgalmazása szinte lehetetlen helyzetet jelentett volna.

De talán nem is lett volna nagyon kívánatos, hogy magyar legyen a fővezér. Nem tudom, nem okozott volna-e az is csalódást. Az akkori magyar hadvezérek, ha ismerték is a terepet, a viszonyokat, az ellenséget és hadi taktikáját, ha kétségtelenül vitézek és többnyire hazájuk ügye iránt önfeláldozók is voltak és a törökkel való harcban az ő hadviselési módjuk megfelelőbb is volt, mint a nyugatiaké, mégis kétséges, hogy a fővezéri állásra alkalmasabbak voltak-e, mint az idegenek.

Azt a hadi taktikát, melyet a mi őseink a törökkel gyakoroltak, csak magyar csapatokkal lehetett gyakorolni és sikerrel végrehajtani, de nem egész másfajta hadviseléshez szokott idegenekkel.

Hogy mást ne mondjak, az idegen lovasság nehéz lovasság volt, a magyar könnyű, a magyar hadviselésben a lovasság játszotta a főszerepet, a nyugatiban már akkor is kezdett előtérbe lépni a gyalogság.

Ha tárgyilagosak vagyunk, még azt is el kell ismernünk, hogy a nyugati hadviselés magában véve magasabb rendű is volt, mint a mienk: modernebb és tudományosabb. Például Ferdinánd német vasasai mily könnyűszerrel kiverték az országból Zápolyát, pedig majdnem minden ütközetben kevesebben voltak, mint annak a serege! Így volt ez – mint annak idején látni fogjuk – Rákóczi szabadságharcában és negyvennyolcban is. Éppen emiatt Bethlen Gábor is több ezer német zsoldost tartott seregében; pedig háromannyiba kerültek, mint a magyarok. De érdemes volt, mert aztán értek is annyit, mint amennyibe kerültek. Látjuk majd, hogy Rákóczi seregeinek is az idegenek voltak az erősségei, mert ő is tartott idegen csapatokat. Igaz, hogy inkább franciákat, mint németeket. De azért németeket is tartott ő is s mindent elkövetett, hogy a tőle elfoglalt várak német zsoldosai utána az ő szolgálatába álljanak.

Aztán ha valaki tehetséges és bátor alvezér, abból még egyáltalán nem következik, hogy egy százezer főnyi nagy hadsereg hadműveleteinek irányításához is ért. Ezt a mesterséget nekünk megtanulni nem is nyílt alkalmunk, mert Zápolyáék önzése vagy ostobasága miatt úgy megnyomorodtunk s annyira mindig külső segítségre szorultunk, hogy később már évszázadok óta nem nyílt alkalma a magyar embernek arra, hogy százezres hadseregeket vezessen. Hogy érthetett volna hát hozzá?

Milyen jó lett volna például, ha Mohácsnál nem magyar haditechnikát alkalmaztak volna! Nem tehették volna tönkre a nemzetet egy röpke óra alatt, ha nem mindent egy tétre tettek volna fel.

Hogy ez a tárgyilagos nézet, bizonyítja, hogy Navigiero, Ferdinánd udvarában 1547-ben velencei követ, élesszeműen már akkor észrevette és megállapította ugyanezt. Pedig Velencét éppen nem lehetett akkor a magyarok rovására elfogultsággal vádolni. Mikor követi jelentésében fejtegeti, mennyire híjával volt Ferdinánd tehetséges hadvezéreknek, s az osztrák hadvezéreket elsorolva egyiket se dicsérheti, ezt írja: „Magyarországon a királynak több az embere, akiket vitéznek tartanak, de csak arra alkalmasak, hogy vagy ezer lóval ugyanannyival szemben megküzdjenek, nem pedig, hogy hadseregek felett parancsnokoljanak.” (Bucholtz: Geschichte der Regierung Ferdinand, des ersten, VI., 496. o.)

Béke a törökkel

Miután Ferdinánd minden csalódása ellenére újra meg újra vagy négyszer is összehozott egy-egy egész nagyszabású és elsőrangúan felszerelt hadsereget, de a vázolt okok miatt eredményt egyik se tudott elérni, végül is belátta, hogy az adott helyzetben egyelőre nem tudja a törököt Magyarországról kiszorítani. Ezért hogy az úgy is haszontalan háborúk vérveszteségeitől és pusztításaitól mentse a magyarságot, a törökkel békealkudozásokat kezdett. Ezért is csak dicsérhetjük. A tárgyalások közben a török gőg vérig alázta, s hogy erre a kínos vesszőfutásra is kapható volt, egyik legtiszteletreméltóbb vonása jellemének. De sajnos, magyar ellenségeit ez egyáltalán nem hatja meg.

Ők gúnyos kárörömmel élvezik Ferdinánd megaláztatását, szinte kéjelegnek benne, s egyáltalán nem látják, hogy ez a mi népünk és nemzetünk megaláztatása. Hiszen a mi királyunk volt az, akivel történt. Egyébként Ferdinándot benne személyesen bűnösnek még halálos ellensége se tarthatja. Az ellenben tagadhatatlan, hogy e megaláztatásokat azért vette magára, hogy szegény népünk szenvedéseit enyhítse s az úgyis haszontalan háborúk borzalmaitól megkímélje.

A vele ellenséges történetírás gúnyos kárörömmel mutat rá, hogy Ferdinánd „adófizetője” lett Szulimánnak, de Zápolya János nem. Zápolya meg tudta védeni az ország függetlenségét, amikor a törökkel szövetségre lépett, de Ferdinánd elárulta ugyanezt a függetlenséget, mikor egyenesen gyalázatos feltételekkel kötött a szultánnal békét.

Pedig hát először is állapítsuk meg:

Hogy ide jutottunk, annak igazi oka kétségtelenül az, hogy a trón betöltésekor a magyarság fele pártot ütött és sok százados szokásjogot dobva, s nem törődve azzal, hogy a trónnak ősi szokásjog alapján örököse a világ leghatalmasabb dinasztiájának tagja. Így vele való dacolásával évszázados pártharcoknak és válságoknak veti alá magát, mikor a legitim örökös jogainak mellőzésével csak azért is egy magyar főurat emelt a trónra. Ferdinánd és benne nemzetünk e nagy lecsúszásának tehát azok ostoba „hazafisága” volt a tulajdonképpeni oka, akiknek elvbarátai ma ostobaságukban a magyar király e megalázását oly kárörömmel élvezik.

Ami pedig a Zápolyával való összehasonlítást illeti, Ferdinándnak igazán nem kell szégyenkeznie. Mivel láttuk már, hogy János milyen „szövetségese” volt Szolimánnak, nem kell hangsúlyoznunk, hogy Ferdinánd még a töröknek való „adófizetésében” is jobban megőrizte a nemzet függetlenségét, méltóságát és jövőjét, mint János a törökkel való úgynevezett egyenrangú szövetségében.

Ha János nem veti magát a török karjaiba, pártja elenyészik. Hisz már semmivé volt téve, mikor a törökhöz folyamodott (s éppen ezért és csupán ezért folyamodott a törökhöz). Ha tehát a török János mellé nem áll, akkor Magyarország újra egy fő alatt egyesül, akár még utána. Évszázadokon át a török fő politikája az volt, hogy ezt megakadályozza, mert azt a Magyarországot, melynek fele vele tart, könnyű volt igája alatt tartani, de az egységeset, kivált olyan királlyal, kinek hazánkon kívül még más virágzó országok erőforrásai is rendelkezésére álltak, bajosan.

A török tehát János ajánlkozását semmiképpen nem utasíthatta el. A szultán azonban még így is mindenképpen, mint hűbérúr akarta Jánost oltalmába venni évi adófizetés ellenében s e kívánságtól János követe a nagy tehetségű, furfangos (és jellemtelen) lengyel Lasky Jeromos csak annak újra meg újra való hangsúlyozásával tudta eltéríteni, hogy az én uram ezt semmiképpen se fogadhatja el, még akkor se, ha földönfutó lesz. (Jellemző, hogy élete végén már Lasky is Ferdinánd török követe volt, pedig János a legelőkelőbb méltóságot, az erdélyi vajdaságot ruházta rá koronázási esküjének felháborító megsértésével, hogy idegeneknek hivatalt nem adományoz.) A magyarok ugyanis azonnal elkergetnék, ha ezt megtudnák s így a szultán úgyse nyerne vele semmit, mert akkor az egész ország Ferdinánd hívévé lenne emiatt. Így kötött aztán a szultán szövetséget Zápolyával adófizetés kötelezettsége nélkül, de ez a szövetség még így is annyira nem volt egyenrangúak szövetsége, sőt még csak szövetség se, hogy ezt csak a vak nem látja.

Ha János megőrizte hazánk függetlenségét, és ha egyenrangú szövetségese volt Szolimánnak, akkor miért kellett neki Grittit, a szultán kegyeltjét, ezt az idegen kalandort, akit maga is utált s akitől rettegett is, Magyarország kormányzójává tennie, mikor ilyen méltóság létesítése a király (sőt ereje teljében levő király) életében egyenesen esztelenség és a magyar alkotmánnyal homlokegyenest ellenkezik? Vajon miért kellett e miatt az idegenek alkalmazása ellen szóló koronázási esküjét is a legdurvábban megsértenie?

Ha szövetségese volt Szolimánnak, miért kellett ilyesmit tennie, hiszen a szövetséges nem parancsolhat a szövetségesének? Aztán miért kellett Jánosnak tisztelegnie „szövetségesénél” és miért csókolt kezet e tisztelgés alkalmával, ha egyenrangú szövetségese volt? El lehet-e képzelni például ugyanilyen kézcsókot az „adófizető” Ferdinánd részéről?

Mindenki tudta és tudja, s még a vak is látta és látja, hogy János „szövetkezése” a törökkel nem volt semmi más, mint az ország függetlenségéről való lemondás és a török uralmának elfogadása bizonyos belső autonómia fenntartásával, melyben a nyílt adót egyelőre elengedték és a függetlenség bizonyos külső látszatát megőrizték, de csak azért, hogy a magyarságot, mely akkor még nem volt ilyesmihez hozzászokva, Jánostól teljesen el ne idegenítsék és Ferdinánd karjaiba ne kergessék.

A szultán azonban sokkal gőgösebb volt, semhogy akár csak a látszatra is vigyázott volna. Neki minden második szava az volt, hogy „szolgám, János király” (sokan úgy fordítják: „rabszolgám”, s tulajdonképpen ez felel meg a török szóhasználatnak és szokásoknak), meg aztán, hogy: „Én az országot Jánosnak adtam, tehát azé.” Magyarországot tehát Szulimán „adományozta” Jánosnak. De lehetett akkor János Szolimán „szövetségese”?

Aztán mikor Szolimán János szolga, sőt rabszolga voltát hangsúlyozgatta, meg merte-e azt valaha János követe kockáztatni, hogy a szultán szavát helyreigazítsa, például akár csak ilyen hízelgő finomsággal is: Nem, hatalmas császár, hiszen te Jánost egyenrangú szövetségesedül fogadni méltóztattál?

Nem történt erre még kísérlet se soha, mert mindenki tudta, hogy úgy van, ahogy a szultán beszél. Egyébként a „szövetséges” szót akkor se használta a szultán, mikor megkötötték a szerződést, mert akkor is olyan kifejezésekkel éltek, mint a kegyes feljebbvaló szokott alattvalójával, akihez érdemén felül leereszkedik. Csak mivel évi adóról nincsen benne szó, mi fogjuk rá, hogy egyenrangúak szövetkezéséről volt szó.

De még az adó elengedése is csak formaság volt, nem valóság. Csak látszatra történt, hogy vakulhasson a magyar és ne lássa azonnal, milyen mélyre süllyedt. Annyi ajándékot küldött ugyanis János a portára, mikor a szultánnal „a szövetséget” megkötötte, hogy adónak is beillett.

Nem sértené ez az ország függetlenségét, ha az ajándékozás kölcsönös lett volna, mert a dolog akkor csak a kölcsönös szeretetet és ragaszkodást nyilvánította volna ki a felek között. A látszata ennek is megvolt, mert János is kapott ajándékot a szultántól. De mit kapott János (egy-egy szép kaftánt vagy paripát) és mit kapott tőle a szultán és a basák? És hogy lehet az, hogy a szultán, aki mindig mérhetetlen gazdagságával pöffeszkedett s méltán csekélységeket ad: a szegény kifosztott csonkaország uralkodója meg kincseket? Ki nem látja itt az egyenlőtlenséget, a kényúr és a rabszolga viszonyát?

Mikor Gritti megölése miatt a szultán megharagudott, először azzal fenyegette Jánost, hogy büntetésül megfizetteti vele azt a tizenkétszer százezer arany adót, mellyel összesen tartozik. Jól láthatjuk e fenyegetésből, hogy a szultán úgy viselkedett, mintha még az adót se engedte volna el Jánosnak, mintha János még adófizetésre is köteles lenne, mintha a szultán csak kíméletből nem hajtana be rajta, de csak akkor, ha jól viselkedik. Mivel kisült, hogy Gritti a szultánt is elárulta, s mivel ekkor engesztelésül különösen épp akkoriban értékes kincsek mentek Erdélyből Konstantinápolyba, mert hazánk területén épp akkoriban különösen értékes aranykincseket találtunk, a szultán megbocsátott és az állítólag 1.200.000 aranyra rugó adóhátralékot nem szorgalmazta.

De János a szultánnak csak olyan „egyenrangú” szövetségese volt, hogy Gritti halála után a vizsgálatra ide küldött tizedrangú Junisz bég személyesen így förmedt rá az ország függetlenségét a szerintük „hitvány” Ferdinánddal szemben oly fényesen megőrzött utolsó „nemzeti” magyar királyra: „Csak ne tagadd! Te ölted meg Grittit! Micsoda fejedelem vagy te? Mondj le már egyszer az országról, ha egyszer a királyi méltóságot nem tudod betölteni.” S persze nyoma sincs annak, hogy János ezt a hangot visszautasította volna, a béget, aki pedig a portán csak tolmács volt, rendre merte volna utasítani. (Kretschmayr, 141. o.)

Egyébként amikor nem haragudott Szolimán, akkor is olyan kevésre becsülte „egyenrangú” szövetségesét, hogy mikor seregével diadallal bevezette Budára és ünnepélyesen beiktatta ott királyi méltóságba, még a beiktatást se – pedig egyenrangú még személyesen se iktathat be egyenrangút – személyesen végezte, hanem egy tizedrangú janicsártisztet, a segbanbasit és Grittit bízta meg vele. (Hammer: Geschichte des osmanischen Reiches, III., 83. o.)

Mihelyt azonban János a szemét lehunyta, Szolimán még a látszat fenntartását is abbahagyta s fiától már nemcsak valóságban, hanem formailag is adót követelt és kapott, az ország nagy részét – az apjával kötött szerződés megszegésével – Budával egyetemben formálisan is egyszerűen kivette kezéből, özvegyét pedig kidobta Budáról. Hogy szószegését némileg enyhítse – láttuk –, azt mondta nekik, hogy majd ha a gyerek megnő, visszakapnak mindent „sőt talán még majd Bécset is a fiúnak adja” (!).

Mikor aztán a fiú megnőtt, már nem is mókázott holmi függetlenségi látszatok fenntartásával, mint az apja. Ő, mint láttuk, már a szultán kegyéből való magyar királynak írta magát, s mikor a szultán előtt megjelent, ő már nem csak kezet csókolt „szövetségesének”, mint hajdan az apja, hanem térdet hajtott előtte, mégpedig – az „egyenrangúság” hangsúlyozására – háromszor egymás után.

De a mi kuruc magyarjaink, kiknek bálványuk a haza és életüket állítólag minden pillanatban odaadnák népükért és a magyar szabadságért, olyan boldog naivsággal vannak megáldva, hogy ezt még ma is össze tudják egyeztetni a magyar öncélúsággal és függetlenséggel. Látván ugyanis nem látnak, és hallván nem hallanak. (Ez 12,2) A szultánt uralni épp úgy nem sérti magyar önérzetüket, mint ahogyan „a nagy Sztálin”, sőt Rákosi Mátyás uralma se bántotta ezt a nagy önérzetet. De Hitleré se!

Jánosnak tehát a szultán – mikor „szövetséget” kötött vele – azért engedte el – legalább látszatra – az adót, mert Magyarország ezzel tulajdonképpen elvesztette függetlenségét, viszont mind János, mind a török érdekei azt kívánták, hogy ez legalább mindjárt az elején ne legyen túlságosan nyilvánvaló, hogy az ehhez akkor még nem szokott magyarok önérzetét ne túlságosan sértse, hanem lassan, észrevétlenül lépjen majd életbe anélkül, hogy feltűnőbb visszahatást okozna a közvéleményben.

Azt jelentette ez a szerződés, hogy a nemzet belehajtotta a fejét egy olyan igába, melytől utána évszázadokig nem volt szabadulás, de mikor végül volt, akkor is csak királyunk idegenből hozott erőinek segítségével. Mivel a „nemzeti” király ezt a végzetes lépést önként tette, és volt másik magyar király is, aki a nemzet függetlenségét nem játszotta el, világos, hogy óvakodtak, hogy rideg és nyílt adóköveteléssel a nemzet is azonnal tudatára jusson annak, milyen mélyre süllyedt.

Homlokegyenest ellenkező volt a helyzet a török és Ferdinánd között kötött béke esetében. Itt fizettünk, mégis függetlenek voltunk. Ott azért nem fizettünk, hogy leplezve legyen, hogy elvesztettük függetlenségünket, itt azért fizettünk, hogy ennek árán megtarthassuk függetlenségünket. Ferdinánd nem ugyan adót, de fizetett, róla azonban sohase mondhatta a szultán, hogy ő adta neki az országot, vagy hogy Ferdinánd az ő rabszolgája. Ferdinánd országában még gondolatnak is képtelenség volt, hogy a szultánnak Gritti-féle kegyenceit kelljen nem a királyt helyettesítő kormányzói állásra, hanem akárcsak egy tizedrangú várkapitányi állásra is kinevezni.

Ferdinánd annyira nem félt a töröktől s annyira független volt tőle akkor is, mikor „adót” fizetett neki, hogy – láttuk – János király esküvőjén követe elől el kellett titkolni, hogy a török követ is ott van és ezért a lakodalomba azt nem is hívták meg, hogy Ferdinánd meg ne sértődjék, illetve ott ne hagyja miatta az egész társaságot. Ez függetlenség. De Jánosé?

A Jánossal kötött török szerződésben nem volt benne az adó, de a déli végvárakat nem merte karbantartani s őrséggel ellátni „szövetségese”, a török miatt. El kellett tűrnie, hogy országában Gritti meggyilkolása miatt „szövetségese” tartson ellene vizsgálatot, sőt megbízottja őt, mint a rajtakapott, vásott gyereket, egyenesen leszidja. Ferdinánd országában azonban soha nem rendelkezett és nem is próbált rendezkedni a török még jelentéktelen dolgokban se.

Ezért beszélt a török mindig (ha csak nem haragudott) kedvesen Jánossal és János követeivel, de ugyanezért beszélt Ferdinándról mindig ingerülten, gúnnyal (például „Kár, hogy nem kéri tőlem uratok egyenesen Konstantinápolyt is”) és gyűlölettel. Ezért a függetlenségért s ennek eltűrése fejében fizetett Ferdinánd ideiglenesen. Fizetett, mert egyelőre gyöngébb volt és a pénz árán magyar alattvalói életét és vagyonát tudta megvédeni. Jellemző azonban, hogy még ezt a pénzt is maga fizette, nem pedig a magyar nemzet.

Egyébként első kiegyezésekor Ferdinánd is éppúgy nem fizetett még adót, mint János. Szolimán gőgje legyezésére udvarias, megalázkodó kifejezéseket használt ugyan (Szolimánt apjának fogadta stb.), Esztergom kulcsait is megküldte neki, de Szolimán akkor is tudta, hogy továbbra is éppúgy ellensége lesz, mint volt eddig s Esztergom vára éppúgy nem lesz az övé, mint eddig. Esztergom kulcsát megkapta, de Esztergomot nem, ellenben Jánostól a délvidéki végvárak kulcsait nem kapta meg, mert nem is kérte, mert itt nem a kulcsok, hanem a várak voltak az övéi. Hiszen János nem mert velük rendelkezni, nem merte őrséggel ellátni, erősíteni őket, hogy később majd csak úgy maguktól lehessenek nyíltan is a szultánéi.

A második, 1547-es, tehát már János halála után kötött szerződésben már Ferdinánd is fizetésre kötelezte magát, de akkor már János fia is adót fizetett. Csakhogy azt, amit Izabella és fiának gyámjai fizettek, adónak is nevezték, míg azt az évi 30.000 aranyat, amit Ferdinánd fizetett, nem mint adót fizette, hanem mint kártérítést azon Ferdinánd kezébe került várak fejében, melyek azelőtt Jánoséi vagy Török Bálintéi voltak. (Ami ugyanis az övék volt, azt a szultán a magáénak tekintette, hiszen mindketten Szolimán rabszolgái voltak. János mint hűbérese, Török Bálint pedig, mint a Héttorony rabja).

Gyakorlatilag adó volt a Ferdinánd fizette összeg is, de hivatalosan nem. Annyiban még gyakorlatilag se, mert hiszen a békeszerződés éppen azért nem nevezte adónak, mert Ferdinánd nem volt a szultán hűbérese, hanem tőle teljesen független uralkodó. Adót pedig csak hűbéresek szoktak fizetni. Azt is mindenki tudta, érezte, hogy csak ideiglenes ez az állapot s a jövő ezt be is bizonyította. De mily gyorsan bebizonyította a jövő János király utódai esetében is az ellenkezőt!

Ferdinánd, az ember

Láttuk, hogy Zápolya Jánosról, mint emberről, a hívei rokonszenves dolgokat írnak és mondanak, ellenfelei azonban szinte emberi bőrbe bújt szörnyetegnek festik. Az emberek tehát pártállásuk szerint oszolnak meg róla alkotott véleményükben.

Ferdinánddal nem így vagyunk. Róla, mint magánemberről, kivétel nélkül minden egykorú forrás csak jót mond, még az ellenség is. Csak az a különbség barát és ellenség megítélésében, hogy az ellenség kelletlenül, hűvösen mondja a jót, a barát pedig rajongó lelkesedéssel.

Ha Zápolya kedves titkárának, Mindszenty Gábornak, uráról írt minden szavát történeti igazságnak vesszük, a tőle írtakkal ellenkezőt tartalmazó egykorú forrásokat pedig mind egyszerűen rágalmaknak minősítjük, akkor is csak azt az eredményt kapjuk, hogy Zápolya nem volt rossz ember, hogy mély, érző szíve volt, és tehetségtelen se volt. Olyasmit azonban, ami különleges volna és kimagasló erkölcsre vagy jellemre vallana, titkára sem örökített meg Jánosról.

Ferdinánd magánélete azonban annyira tiszta, fennkölt és tiszteletreméltó, hogy az ő erkölcseiről és jelleméről még rágalmakat se tudnak terjeszteni még ellenségei se. Viszont olyan konkrét tényeket említenek róla nemcsak barátai, hanem semleges, sőt még ellenséges források is, melyek az átlagosnál sokkal tiszteletreméltóbb jellemre vallanak. Ezzel ellenkező forrás egy sincs, még ellenséges részről se. Ez tehát teljesen eldöntött dolog.

Baráthosi Balogh Benedek és Gelsei Bíró Zoltán Ferdinándot is emberi bőrbe bújt szörnyetegnek festi, de az ő szavaikat fantasztikusan elfogult előítéletekből keletkezett politikai gyűlölet és a történelmi tudatlanság sugallja. Ha történetírók lennének, nem pedig kortesek, akkor Ferdinándról való véleményüket csak az egykorú forrásokból meríthetnék. Olyan egykorú forrás azonban, mely Ferdinándot gonosz embernek állítaná, nincsen. Pedig ha lenne, akkor se lenne szabad minden további nélkül szentírásnak tekinteni, hanem az egészséges történeti kritika alapján meg kellene bírálni. De, mondom, történeti kritikára nincs szükség, mert ilyen egykorú irat nincs.

Hogy a történetírásba és a történeti személyekről és eseményekről való ítélet megalkotásába mennyire belefolyik a gyűlölet vagy a rokonszenv, és hogy emiatt mennyire szükség van egészséges kritikára, nagyszerűen látható abból, hogy még Ferdinánd külső megjelenését is egész másképpen látja az egyik tábor, mint a másik. Az egészen „hazafias” magyar történetírók egészen rútnak mondják, a mérsékeltebbek mérsékelten rútnak, ellenben Johann B. Adrian így jellemezte Florenzben róla tartott gyászbeszédében: „Kiváló szellemi képességű, ritka emlékezőtehetségű és fogékonyságú, emellett szép és magas méltósághoz nagyon hozzáillő testalkatú volt. Mozgását, tartását és egész viselkedését királyhoz illő komolyság és méltóság irányította és lelki kiválóságai ezeket a testieket csak emelték.”

A barátnak szintén nem tekinthető William Coxe, angol protestáns lelkész „History of de House of Austria” című, világszerte ismert, idegen nyelvekre is lefordított, többkötetes művében egyenesen szépnek, sőt rendkívül szépnek mondja: „Ferdinánd fiatal korában – írja – rendkívül szép külsejű volt és előrehaladottabb korában ehhez fennkölt megjelenés és az uralkodó tekintélye és méltósága járult.”

Hogy miként írhatják a mi történetíróink ezt az embert egyenesen csúnyának, azt talán megmagyarázza Navigierónak, Velence Ferdinándnál levő követének az 1546-os évre vonatkozó leírása, mely inkább ellenséges, mint baráti, s melyben azt találjuk, hogy „Ferdinánd inkább alacsony, mint magas, jelenleg 45 éves, feje sovány, orra nagy és eléggé sasorr, ajkai szélesek és kifelé hajlók (Habsburg-ajkak), haja vörösesbe hajló, szembogara nagy, szemei szépek és elevenek, teste meglehetősen sovány, úgyhogy tagjai egyenként tekintve nem szépek, de ami az összbenyomást illeti, az ember azonnal megismeri, hogy királyhoz közelít, olyan férfiúhoz, aki kibírja a fürkésző tekintetet. A király erős testalkatú, sok megerőltetésen átment, emberére talál benne a leghatalmasabb vadkan, épp úgy a medve és más állatok is. Nagyszerű egészsége van és sohase volt még említhető módon beteg.”

Eltekintve attól, hogy Navigiero Ferdinándot már élete második felében, neje halála után, mikor már szakállt növesztett, ismerteti, forrásaink pedig fiatal korában mondják rendkívül szépnek, még e leírás alapján is bajos egyszerűen rútnak találni. Legfeljebb azt lehetne megállapítani, hogy 45 éves korában már nem volt oly szép, mint fiatalon, ez meg igazán magától értetődő. Ferdinánd 19 éves fiáról (Ferdinándról) azonban Navigiero is azt mondja, hogy „szép férfi lesz belőle”, s leányairól is azt írja, hogy „egészben véve mind szépek”. Bizonyára szépnek mondta volna Ferdinándot is, ha fiatal korában látta volna.

Ami Ferdinánd lelki tulajdonságait illeti, még az elismerést külsejét illetően, mint láttuk, nem oly könnyen osztogató Navigiero is ezt írja:

„Hátra van még, hogy mondjak valamit a király lelki tulajdonságairól, melyek a valóságban olyanok, hogy csak a legnagyobb fokban dicsérni lehet őket és ami az intellektuális és morális kiválóságokat illeti, őfelségét ezekkel annyira megáldva találtam, hogy azt hiszem, ritkaság, hogy ilyen nagy fokban fejedelemben megtalálhatók legyenek.” (S ilyen fejedelem ellen küzdöttek a mi őseink kézzel-lábbal, nehogy még királyuk is magyar legyen.)

„Ami az értelmét illeti, a királynak jó és éles esze van és jól beszél spanyolul, franciául, németül, latinul és olaszul. Gyorsan és éles eszűen felel, mindenről tud valamit, mindig szívesen kérdez és beszél, és amit hall, megtartja magában (nem fecsegi el). Gyönyörködik a művészi alkotásokban, de különösen a tüzérségben, mely nagyon érdekli. Nagyszerű tárgyaló fél, amennyiben mindent őfelsége intéz és minden dolog az ő kezein megy át. Nincs olyan követ vagy bárki más, aki az ügyeket ne őfelségével, hanem valaki mással intézné. És ha egy szegény polgár valami kérvénnyel akar járulni őfelségéhez, azt akarja, hogy a kérvényt neki magának adják, és ha misére vagy asztalhoz menet a szegény ember valamit mondani akar, akkor a király megáll és meghallgatja és elintézi a maga feje szerint. És ez a mindenbe befolyni akarás talán az oka, hogy az ügyek elintézése többnyire késedelmesen történik.”

„A király sokféle tanáccsal él, és noha nagyszerű esze van, mégis gyakran tanácsosai nézete után indul, amiből aztán gyakran kedvezőtlen döntések születnek.” (Erkölcsileg ez is gyönyörű tulajdonsága. Az igazi keresztény alázatosság jele, hogy valaki okos létére is kisebb képességűnek tartja magát, mint mások. Ilyen alázatosság hízelgőktől körülvett uralkodókban egyenesen bámulatos. Igazán dicsőséges és irigylendő, ha valakinek csak az a hibája, hogy túl jó. Politikailag azonban, mint látjuk, ennek hátrányai is vannak.)

„Ami az erkölcsi erényeket illeti, őfelsége rendkívül vallásos, az igaz hitet soha el nem hagyta, imádkozik minden nap rögtön felkelés után, naponta misét hallgat, minden ünnepnap a breviáriumot [zsolozsmát] is elvégzi, vigíliákon [az ünnepek előestéjén] pedig a vesperát [esti zsolozsmát] és legalább egy, de sok ünnepen két prédikációt is hallgat. (Ezeket a prédikációkat, mint látjuk, nem is hiába hallgatta, mert az ott hallottakat életében meg is valósította). Gyónik, áldozik, kétszer, háromszor, négyszer is egy évben (akkor még nem volt szokás a gyakori áldozás) és az ember csak a sok jámborság jeleit látja őfelségén.”

„A király egyenes lelkű, annak is tartja mindenki, és ha valami igazságtalanságot látnak történni, az nem a királytól származik, hanem minisztereitől, akik rosszul tájékoztatják. Lelkierővel rendelkezik, és ha ez nem tűnhetett is ki a hadviselésben, hol nagy veszélyben forgott volna, de lehetett látni leányának, meg a királynénak halálakor, akit jobban szeretett, mint önmagát, és a sok megpróbáltatásban, melyet elszenvedett, kivált Magyarországon.” (Bizonyára vagy a magyar főurak gyakori s csakugyan undok hitcseréléseire (János király és követei), vagy a török ellen, Magyarország felszabadítására összehozott szép hadseregek okozta csalódásaira gondol.)

„Mértékletes, azt nem is említem, hogy szentül hiszi mindenki, hogy a királynén kívül semmiféle más nővel dolga még nem volt, sem annak halála előtt, sem utána. Bőkezű, mit nagyszerűen mutat szolgáinak helyzete, kik többnyire gazdagok, a király pedig szegény, és innen van, hogy nem látunk olyan alkotásokat, melyek Őfelségének a nagystílűség erényét is megszerezhetnék, mert nem látjuk, hogy városai némelyikében olyan palotái vagy épületei lennének, mint egy ilyen nagy fejedelemhez illenék, sem nem látunk valami nagyszerűséget házi felszerelésének fényűzésében vagy más ilyes dolgokban.” (Tehát igazán nem mondhatjuk, hogy azért nem szabadított fel bennünket a török alól, mert a pénzét másra, vagy magára, vagy fényűzésre költötte). „Mindennek oka az, hogy Őfelségének soha sincs más pénze, mint csak az, amit előlegképpen felvesz.”

„A király szelíd. A legnagyobb ritkaság haragosnak látni. Olyan emberszerető (barátságos), hogy szinte már sok, mert beszélget mindenkivel, nevetgél mindenkivel, olyan túlságos bizalmaskodással, hogy már némileg a királyi tekintéllyel ellenkezik. Szívesen dicséri ügyeit és engedi, hogy dicsérjék és övéi között nincs egy se, aki félénk tisztelettel beszélne vele.”

„Igaz ember. Amit mondott vagy megígért, megtartja. Hogy nagyravágyó lenne, nem lehet mondani, mert ha már oly magasra jutott, hogy császárrá kell lennie, nincs rá oka, hogy magasabbra törekedjék. A német fejedelmekkel Ferdinánd jóságos természetének megfelelően bizalmas lábon áll, s inkább mint egyenrangú, mintsem mint feljebbvaló, érintkezik velük. Ezért jobban szeretik, mint a császárt (V. Károlyt), ami egyébként tekintélyét és tiszteletét csökkenti is nálunk.”

Kérdem, tudott volna-e ez a Ferdinánd udvarában élő velencei követ több jót és szépet mondani a királyról még akkor is, ha a fenti megállapításokkal nem kormányát akarta volna a tényállásról tudósítani, hanem célja egyedül csak a dicséret, a magasztalás és a hízelgés lett volna? S ne feledjük, hogy az a Navigiero ír így, aki bírál is és a fogyatkozásokat is észreveszi, bár erkölcsit, értelmit vagy jellemit egyáltalán nem talál. Megírja például, hogy Ferdinánd nagylelkű és igazságos, de Velencével ekkor meg ekkor mégis igazságtalanul bánt. Ezt a kifogást az elfogult velencei hazafi teszi, a magasztalásokat pedig az, aki mint személyes ismerőse, Ferdinánd erényeinek varázsa alól ellenség létére se tud szabadulni.

Egyébként az még a magyar „hazafiak” írásaiból is kivehető, hogy Ferdinánd ügyei sokkal jobban álltak volna nálunk, ha körünkben élt volna, mert mihelyt egy ideig nálunk tartózkodott (például mikor kiűzte innen Jánost és elfoglalta Budát, itt volt egész udvarával egész addig, míg Jánosnak a törökkel való szövetsége és a szultán közeledéséről szóló hírek miatt csapatok szerzése céljából külföldre nem kellett távoznia), megnyerő egyéniségével mindjárt megerősítette köztünk a helyzetét.

Látjuk majd, hogy magyar hívei, akik személyesen ismerték, valósággal rajongtak érte, mint Nyáry, Zay, Forgách püspök. Ez utóbbi bizonyára azért festi olyan sötét színekkel Izabellát, meg János Zsigmondot, mert mielőtt ez utóbbiakat megismerte, már ismerte Ferdinándot. Az ő udvarából ment János Zsigmondéba és ezért ütött ki az összehasonlítás János Zsigmondra és Izabellára olyan keservesen. Hiszen Forgách Ferdinánd után még fiát, Miksát se bírta, hogy bírhatta volna akkor János Zsigmondot. (Láttuk, hogy mikor már Izabellát és fiát megtapasztalta, szívesen kibírta volna még Miksát is. De akkor már ő nem kellett Miksának.)

Forgách szerint Ferdinánd jó keresztény szívét egyenesen a hitújítás terjedése, a hitbeli megoszlás feletti bánkódás vitte sírba. Ugyanezt írja az említett Coxe, a protestáns lelkész is. Forgáchot az a kitüntetés érte, hogy Ferdinánd halálakor ő tarthatta a bécsi Szent István templomban a gyászbeszédet. Ő, aki éveken át titkári teendőket végzett mellette, azt mondja e beszédében, hogy minden nap meghatározott órákban különbség nélkül bárki emberfia elébe járulhatott, mindenkit vidám lelkülettel fogadott és olyan magatartással, amely a félénkekbe bátorságot csepegtetett, a vakmerőket pedig a kellő határok közé szorította. Maga Forgách látta, hogy jó száz, magánemberektől származó kérvényt még aznap személyesen elolvasott és a királyi tanácsba ugyanennyi felett döntött még ugyanazon a napon. Forgách különösen kiemeli, hogy Ferdinánd méltóságokat és hivatalokat nem kegyként, nem is nemesi származás vagy vagyon szerint, hanem egyedül csak az erény és a rátermettség szerint igyekezett adományozni.

Berzeviczy azt írja, hogy Ferdinánd a fiziognómiában [az arcvonásokban kifejeződő lelki folyamatok vizsgálatában] is olyan járatos volt, hogy az emberek tekintetéből természetüket és vérmérsékletüket is könnyen megismerte. Ugyanő kiemeli nagy mennyiségtani tudományát és az architektúrában való jártasságát.

Egy Grazban 1547-ben kinyomtatott s Ferdinándról bizonyos Saurau Zsigmondtól tartott beszéd kiemeli, hogy Ferdinánd olyan sokat adott arra, hogy nemcsak írásban, hanem még szóban tett ígéretét is megtartsa, hogy mikor egyszer egy kiszolgált katona követelését, mint jogtalant és túlzottat elutasította, de az illető utána arra hivatkozott, hogy a császár ezt neki már megígérte, Ferdinánd azt válaszolta, hogy adják meg hát neki akkor, amit kér. „Ha a kettő közül valamelyiket – mondta – el kell viselnem, akkor inkább vesszek anyagiakban, mint hírnevemben.”

Ugyanő hozza fel, hogy szerette emlegetni Alfonz hajdani spanyol és nápolyi király azon mondását, hogy az olyan királyok, akik a tudományokat megvetik, koronás szamaraknál egyébnek nem tekinthetők, és hogy az ő legjobb barátai a halottak, értve rajta a könyveket, mert azok sem nem hízelegnek az embernek, sem nem félnek megmondani a teljes igazságot.

Lássuk most egy ellenfél, az angol Coxe jellemzését Ferdinándról: „Noha mint protestánsoknak, lehetetlen Ferdinándot nem úgy nézni, mint a vallási igazság nagy ellenfelét és a katolikus tévedések fő istápolóját, mégse tagadhatjuk meg tőle a magasztalást ősei vallásához való őszinte és lelkes ragaszkodásáért, mely annyira ment volna a vakbuzgóságtól (bigotry) és türelmetlenségtől, hogy az ő korában és családjában ritkaság... Családi életében példaképe volt az önmérsékletnek, a mintaszerű viselkedésnek (decorum) és a józanságnak és nevezetes volt szelíd és megbocsátó lelkületéért. A házassági hűséget becsülettel megtartotta, sőt a szeretett feleség halála után is sértetlenül megőrizte tisztaságát...”

„Ferdinánd jellegzetes tulajdonságai voltak: a kötelességteljesítés, az éberség, a szelídség és a pártatlanság; alkalmazkodás álnokság nélkül; bátorság fitogtatás nélkül. Nem voltak meg benne testvérének fényes tehetségei: nem örökölte azt a nyugtalan és despotizmusra hajlamos tehetséget se, mely Károlyt oda vezette, hogy népének nyugalmát és boldogságát áldozatul hozza nagyra törő terveinek. (Ez az állítás V. Károlyt illetően se igaz, sőt egyenesen igazságtalan, de most erre nem térhetünk ki.) Noha kora csodálatát nem vonta magára, méltán megérdemelte és meg is kapta, ami sokkal többet ér, kortársai megbecsülését és alattvalói szeretetét. Joggal nevezik Németország békeszerzőjének, és neki lehet tulajdonítani az osztrák-ház azon ágának dicsőségét, melynek ő volt az alapítója.” (II., 280. o., II., 279. o.)

És ha ilyen véleménye van róla még ellenségének is, egyenesen megható, ahogyan udvari tudósa és a török portán követe, a korában nagyon híres Busbeck nyilatkozik róla „Legatió Turcica” című művében. Önkéntelenül is hízelgésre gondol az ember, mikor olvassa, mert így áradozni másképp nem nagyon szokás. Azért megemlítem, hogy Ferdinánd soha nem is olvasta, amit róla Busbeck írt, mert Ferdinánd akkor már nem élt, s művében nem is Ferdinándról írta, hanem a törökországi állapotokról, amint követségekor tapasztalta. Hogy Ferdinánd hogy jutott benne mégis eszébe, már a bevezetésből látjuk:

„A nem nagyon eredményes munka után (Törökországból haza érkezőben) az az egyetlen vigasztalás maradt meg számomra, hogy megadatik nekem, hogy a szentséges császárnak, vagy inkább a megtestesült erény igazi képmásának, arcát ismét maradandólag láthatom. Mert ne gondolja senki, hogy van jobb ember, akire a nap süt, vagy akire nagyobb joggal ruháztak uralkodói hatalmat, mint ő. Senki nála állhatatosabban nem maradt hű az erényben és senki nem vigyázott gondosabban, hogy lelke tisztaságát a szerencse következményei be ne szennyezzék. Mindig az volt az irányelve, hogy azoknak, kik az emberek szemeit a bíbor csillogásával magukra vonják, annál inkább kell szent erkölcseik által az emberek lelkületét jóra indítaniuk.”

„Az istenfélelemre a legnagyobb gondot fordította. Melyik gyámoltalan fordult hiába részvétéhez?”

(Erre a kérdésre – ezt már nem Busbeck mondja, hanem én – megfelelnek Ferdinánd fennmaradt számadáskönyvei, melyek tele vannak jótékony adományokkal, sokszor egészen kis emberek részére naiv megható részletekkel, melyek mutatják, hogy a császár mennyire figyelmes és jó volt s mennyire törődött a legegyszerűbb dolgokkal és a legjelentéktelenebb emberekkel is s velük milyen sűrűn és hosszan elbeszélgettek.)

„Ki nem tapasztalta még magán bőkezűségét? Hiszen elveszettnek tekintette a napot, melyen valakinek jót nem tett. Noha mindenki iránt a legnagyobb jóakaratot tanúsítja, környezetéhez különösen rendkívül jó. Ezek között nincs senki, aki arról panaszkodhatna, hogy nem törődik vele vagy elhanyagolja. Mindenkinek életét, szokásait, érdemeit és a nevét emlékezetében tartja. Az is sajátossága, hogy azokkal, akiket néhány napon át haragjával büntetett, utána megint csak épp úgy bánik, mint azelőtt, aztán bűnüknek minden emléke ki van irtva a lelkéből.” (Majdnem szóról szóra ugyanezt írja Bessenyei, a kálvinista testőr, Mária Teréziáról, mint majd annak idején látni fogjuk. Egyébként is az ő megemlékezése épp olyan áradozó e nagy királynőről, mint Busbecké Ferdinándról, s hogy ez az egészen különleges lelki kiválóság mennyire nem kivétel a Habsburg-uralkodók sorában, azt látni fogjuk Ferenc József volt hadsegédének, a kálvinista Horthynak áradozó magasztalásából akkor, mikor már Magyarország kormányzója volt, s látjuk majd, hogy II. Ferdinánd, I. Lipót, III. Károly, I. Ferenc, V. Ferdinánd is mind ilyenek voltak.)

„Gyűlölet nélkül él, nem tud haragudni, sem veszekedni: nem hallgatja meg azokat, akik másról rosszat akarnak besúgni, és olyanokat, akikről tudja, hogy nem jó indulattal vannak irántuk. A jó és tanult embereket, akik az olyan tudományokban képzettek, melyekkel a közjónak szolgálni lehet, különös jóakarattal karolja fel. Egészen átadja magát nekik és letéve uralkodói jellegét, olyan barátságosan érintkezik velük, mint egyenrangúakkal, és szinte versenyez velük a kiválóságokban, akár régiek, az ősökön alapulók, akár újak és személyesen szerzettek azok.”

„A legridegebb téli hónapokban is öt órakor kel, imádja Istent imádsággal, és miután misét hallgatott, a tanácsba megy, ahol a közjólétet érintő ügyek megtárgyalásában egész az étkezésig nagy figyelemmel vesz részt. Ugyanez történik a délutáni órákban is egész a vacsora idejéig, de nem az ő vacsorájáig, hanem tanácsosaiéig, mert ő maga semmit se eszik este és egy nap csak egyszer vesz magához ételt, akkor is mértékletesen, italt is keveset fogyaszt és az asztalnál kétszeri poháremeléssel megelégszik. Éjszakája szűzi és pihenése felesége halála óta (mindezt mindenki biztosan tudja) ölelések nélküle.”

„Hiú időtöltésről és olyan szórakozásokról, melyek sokakat lenyűgöznek, nála szó se lehet. Az élcgyártók, gúnydalokat költők, bohócok, hízelgők (a legtöbb királyi udvar élvezetei és mételyei is egyúttal) távol vannak tőle. Semmi szabad idő nem múlik el nála haszontalanul. Ha hivatalos elfoglaltsága után még ideje marad, ami azonban nem gyakori eset (szakasztottan úgy, mint Ferenc Józsefnél – meg Lipótnál, II. Józsefnél, III. Károlynál, II. Lipótnál, I. Ferencnél stb. –, tehát nem kivétel, hanem megint csak családi vonás), akkor szívesen tölti el tudós emberekkel való társalkodásban. Egyedül a vadászatnak hódol néha, annak se annyira kedvtelésből, mint inkább az egészség okáért... Így tér haza késő éjjel boldogan, hogy egy vadkant, szarvast, sőt néha medvét elejtett és pihenőnek adja sokféle munkától kimerült tagjait anélkül, hogy ennék vagy innék.” (Navigiero, a velencei követ, azt is írja, hogy az étkezést kivéve sohase ül le, mindig áll vagy járkál, az államügyeket is így intézi.)

Ferdinánd vallásossága megható, s az eddigiek, meg az ezután következők alapján azt kell mondanunk, hogy vallásossága a legideálisabb értelemben vett eszményi vallásosság volt. Amit a nemes lelkű jóság, a nagy intelligencia és az okos nevelés együtt létre tud hozni a kinyilatkoztatás tiszta ismerete alapján, azt látjuk az ő lelkében és életében megvalósítva.

Vallástalan, erkölcstelen és hitközönyös kornak volt a gyermeke, melyben – mivel épp akkor a legfrissebb, tehát a legfelkapottabb divat volt – az értelmesebb, a haladóbb emberek s köztük Ferdinánd legidősebb fia, Miksa is, sőt fiatalabb korában még testvére, Mária, magyar királyné is, többé-kevésbé protestáns érzelműek voltak. Ferdinánd soha. Az ő jósága és nagy intelligenciája ellent tudott állni a divatnak, mert tudott önállóan gondolkodni, alázatosságával pedig tudott a Krisztus Egyházának engedelmeskedni is, ha más orvosság nem lett volna.

Eleinte megértő volt a protestánsok iránt és a kiegyezés híve volt. Sokat fáradozott, hogy az Egyház engedje meg a két szín alatti áldozást és a papok házasodását, tehát olyasmiket, mik a hit tisztaságát nem érintik. Ebben tévedett, mert ha törekvését siker koronázta volna, ártott volna vele az Egyháznak.

A protestánsok a katolikus hitet is elvetették, nemcsak az egy szín alatti áldozást és a papi nőtlenséget helytelenítették. Ilyen engedményekkel tehát még nem lehetett volna a hitszakadást megszüntetni. Ellenben az engedmények megzavarták volna a még hívőket, kik nem látják tisztán, mi a dogma és a nem dogma, s így csökkentették volna bennük az igazsághoz való törhetetlen ragaszkodást. Általában válság idején sohase engedményekre van szükség, hanem még nagyobb hitre, még nagyobb meggyőződésre, tehát az engedmények előli tökéletes elzárkózásra.

Gyönyörűen mutatja Ferdinánd tökéletességét és a legnemesebb értelemben vett igazi keresztény alázatosságát, hogy noha ő szinte egész életét az engedmények megadására állította be, s noha olyat kívánt, ami katolikus alapon is megengedhető, mégis mikor azt látta, hogy az Egyház más állásponton van s azt, amit ő jobbnak látott, végleg elutasította, nemcsak nem sértődött meg s nem hidegült el miatta az Egyház ügyétől, mint az ő helyében gyarlóságból száz közül kilencvenkilenc s még száz pap közül is kilencven tette volna, hanem utána is épp oly lelkesen és odaadással szolgálta az igaz hit ügyét, mint azelőtt.

Fiatal korában még mintha kissé látszana rajta a kor szelleme. Bizonyára ezért volt megértőbb és engedékenyebb a protestánsokhoz is, mint bátyja. Nálunk a Zápolyával való küzdelemben az egyházi javak elidegenítésében se volt sokkal különb, mint János, sőt politikájában az akkori divatos machiavellisztikus eszközök alkalmazásában se nevezhető túlságos lelkiismeretesnek. (Ezeket bizonyára nem ő alkalmazta, hanem miniszterei, de őt is hibáztatnunk kell érte, mert ilyen esetben még egy tucaturalkodót se lehet feloldani a felelősség vádja alól, nem olyan nagy intelligenciájú embert, mint amilyen Ferdinánd volt.)

Ezeket meglett korában mind megbánta és igyekezett minél tökéletesebben jóvátenni. A hit szempontjából azonban fiatal korában se ingadozott egy percig se. Ebben a tekintetben már gyerekfejjel is oly önálló és intelligens volt, hogy dacolni tudott a divattal és a korszellemmel. Egyenesen megható, milyen aggodalommal írt Mária nővérének, mikor megtudta, hogy Luther neki ajánlotta egyik művét. Mária, aki akkor még hibás volt e tekintetben, észre tért, mentegetőzött bátyja előtt s azután többé nem is adott okot panaszra ő se.

Már nagyobb baj volt e tekintetben elsőszülöttjével, Miksával. Miksa gyöngesége a hitben annyira bántotta, hogy – úgy látszik – a halálát is az emiatti keserűség okozta. Mikor Miksa egyszer Pozsonyban nem akart részt venni az úrnapi körmeneten, mert kételkedett az Oltáriszentségben, jó atyja kétségbeesetten óraszám bizonygatta neki, de a kevély, makacs gyereknek nem sokat használt. Megható, ahogyan gyerekeit, de különösen Miksát, az Egyház szeretetére és az igaz hitben való állhatatos megmaradásra kéri és buzdítja. E célból már meglevő végrendeletéhez még külön függeléket is mellékelt, melyben ilyen meghatóan szól hozzájuk:

„Szemlélem a földi életet, és hogy az eretnekségek és új szekták mennyire túlsúlyra jutnak, és hogy ti sem fogtok megkísértés nélkül maradni, hogy hozzájuk csatlakozzatok. De különösen te okozol nekem sok aggodalmat, Miksa, többet, mint bármelyitek. Mert több olyasmit láttam és tapasztaltam, ami azt a nagy gyanút kelti bennem, mintha te, Miksa, a mi hitünktől elpártolni és az új felekezetekhez átmenni akarnál. Adja Isten, hogy ne így legyen, és hogy e tekintetben jogtalanul gyanakodjam. Mert tudja az Isten, hogy engem a földön nagyobb szenvedés és bánat nem érhetne, mint ha te, Miksa, aki a legidősebb vagy és leginkább fogsz uralkodni, a hittől elszakadnál. De ez tőletek, a többiektől is, nagy bánat és keserűség lenne részemre, oly nagy, hogy jobb szeretnélek benneteket halva látni, mintsem hogy az új valláshoz és felekezetekhez pártoljatok. Kérem is az Istent minden nap a legbensőbben, hogy ettől óvjon meg és mielőtt ide jutni engedne benneteket, előbb – mert, mint remélem, mert még jó keresztények vagytok – szólítson el e világból benneteket.”

Ha e sorok olvastára – meghatódás helyett, ami engem elfog – azt mondaná a Ferdinánd lelkétől távol álló olvasó: Micsoda bigottság! Micsoda fanatizmus!, akkor bátorkodom arra figyelmeztetni, hogy Coxe, a protestáns lelkész -láttuk – éppen azt hangsúlyozza Ferdinánd vallásosságával kapcsolatban, hogy vallásossága annyira mentes volt a „bigotry”-tól [vakbuzgóságtól] és a fanatizmustól, hogy abban a korban egyenesen egyedülálló jelenség volt, továbbá, hogy éppen Ferdinánd volt az, aki legtovább küzdött azért, hogy a katolikus Egyházba is engedjék meg a kehely használatát és a papok nősülését, ami megint csak minden, csak nem bigottság és nem fanatizmus. Végül, hogy ha volt ember, aki természeténél fogva kevésbé volt hajlamos a fanatizmusra, akkor az Ferdinánd volt, mert a fanatikus ember mogorva, emberkerülő, a mindennapi élet apróságait észrevenni és élvezni nem tudó és kevés beszédű, Ferdinánd azonban, mint láttuk, maga volt a megtestesült bonómia, barátságosság, emberszeretet, közlékenység. Ő – ellenkezőleg – túl sokat beszélt, mint láttuk, sőt nevetgélt mindenkivel. Ezért rajongott annyira érte mindenki, aki ismerte. A fanatikus ember nem ilyen.

Ki kell emelnünk azonkívül azt is, hogy csak a tévedések makacs előharcosait szoktuk fanatikusoknak nevezni, nem pedig az igazság bajnokait. Aki az igazságért küzd, aki érte lelkesedik és él-hal, még akkor se szoktuk ellenszenvesnek találni és fanatikusnak nevezni, ha ezt túl nagy hévvel és ridegen teszi, pedig Ferdinánd ugyancsak nem így tett.

Ilyen körülmények közt azt a tiszteletreméltóan nagy hitet és meggyőződést, melyet Ferdinánd pótvégrendeletében fiaihoz írt intelmében láttunk, nem magyarázhatjuk mással, mint az észen alapuló, tudományosan megalapozott, szent és megtántoríthatatlan meggyőződés megnyilvánulását egy nagy intelligenciájú és vallásilag is nagyon képzett s emellett rendkívül nemes lelkű és fiait végtelenül szerető embernél. Ez a hit és meggyőződés minden művelt és szerencsésen katolikus nevelésben részesült emberben természetes dolog.

Megemlítjük, mert jellemző, hogy Ferdinánd pótvégrendeletében még ezt is írja fiainak: „Mivel tudom, hogy meglehetősen kemény fejetek van és időnként a harag uralma alatt álltok, igyekezzetek ettől megszabadulni, különösen egymás iránt, de egyébként is, mert nagy urakban nagyon csúnya a harag és a makacs, kemény fej.” (Mária Terézia ugyanerre figyelmeztette és ugyanettől óvta állandóan fiát, a későbbi II. Józsefet. De nem használt neki, mert ő is korának gyermeke volt és vallásossága miatt lekicsinyelte az anyját. Csak a halálos ágyán látta be, hogy anyjának volt igaza s büntetésül makacsságáért aztán utolsó tette az volt, hogy munkás, fáradságos élete minden alkotását ő maga semmisítette meg. De még az is becsületére válik, hogy ezt legalább maga tette meg s kemény fejét, ha későn is, de mégis megtörte.)

Nagyon szép vonás Ferdinándban az is, hogy végrendeletében fiainak azt is a lelkére köti, hogy népeik szabadságjogait és kiváltságait tartsák mindig tiszteletben.

„Azt is kötelességetekké akarom tenni – írja végül fiainak –, hogy nőtestvéreitekkel törődjetek, különösen azokkal közülük, akik még hajadonok és segítsétek őket, hogy jól és becsületesen férjhez mehessenek. De katolikusokhoz, nem eretnekekhez.”

Különösen mutatja Ferdinánd nagy intelligenciáját, nemes lelkületét, tehát egész egyéniségének nagystílűségét, hogy a vallás parancsainak kijavítását, kijátszását nem tudta lelkiismeretével oly könnyedén elintézni, mint a tucatlelkek teszik, akik a vallás parancsai közül azt, ami könnyű, megtartják: imádkoznak, misére járnak, templom előtt keresztet vetnek, esetleg a húst se eszik meg pénteken, de ami ennél nehezebb, azt minden lelkiismeret-furdalás nélkül szegik meg.

János király is így tett. Elméletben ugyan visszautasította, mikor ócska országgyűlése azzal akarta megajándékozni, ami az Istené, de szemrebbenés nélkül adományozgatta az egyházi javakat híveinek, vagy hagyta a kezükben, ha már elfoglalták, s ezáltal, noha elméletben hű maradt az Egyházhoz, gyakorlatilag a katolikus hitet tulajdonképpen ő irtotta ki az országból. Így tett – még inkább – özvegye, Izabella, aki naponta misét hallgatott ugyan, de mellette szeretőket tartott, és akik ezt rossz szemmel nézték, azokat legyilkoltatta, aki nagy katolikusnak tartotta magát, de az Egyháztól elrabolt épületben lakott (és ott tartotta orgiáit) és a tőle elrabolt jövedelemből élt, tehát tulajdonképpen ő irtotta ki a katolicizmust Erdélyből. Hiszen emiatt nem lehetett ott püspököket kinevezni, papnevelőt tartani és új papi nemzedékről gondoskodni.

Ferdinánd, mint láttuk, nemcsak erkölcsös volt, a házasság keretein kívül nemcsak nemi élvet soha nem élvezett, nemcsak házassága is annyira a faj szolgálatában állott, hogy tizenöt gyermeknek adott életet, akik közül három fiú és kilenc leány meg is nőtt, hanem ennél még többet is tett: neje halála után megint tisztaságban élt és az újabb házasságról, melyhez joga lett volna, lemondott.

Annál többet jelent ez, mert a nemi tartózkodás nem lehetett nála természetes adottság. Láttuk ugyanis, hogy rendkívül kedélyes, derűs, barátságos, közlékeny és könnyen megközelíthető volt, az ilyen egyéniségekben pedig gyakoribbak szoktak lenni a nemi bűnök, mint a zárkózottakban. Az ilyenek gyakrabban megtetszenek másoknak s így nagyobb kísértéseknek is vannak kitéve, mint a rideg és tartózkodó, nehezen megközelíthető lelkek. Nem is szólva arról, hogy Ferdinánd csinos, fiatal korában pedig egyenesen szépnek mondott ember volt.

Jellemző és épületes a válasza, mikor felesége halála után testvére, Mária, a francia királylányt szerezte neki második feleségül: „Ami engem illet, ha szándékom lenne újra megházasodni, akkor mindazok után, amit írsz, és amit én magam is hallottam, inkább őt választanám hitvestársamnak, mint bárki mást. Úgy látom azonban, hogy erre nekem semmi okom sincs, tekintve, hogy Istennek úgy tetszett, hogy gyermekekkel megáldjon és korban is annyira előrehaladtam már, hogy az ő segítségével és kegyelmével ellehetek új házasság nélkül, megszívlelve Szent Pál tanácsát” (1Kor 7,25-40), „amint te is megszívlelted, noha sokkal kevesebb okod volt rá, mint nekem.” (Itt arra céloz, hogy Mária se ment férjhez, pedig ő igazán fiatalon lett özvegy. Bár az öreg korra való hivatkozást Ferdinándnál se vehetjük másnak, mint szerénységnek, hiszen csak negyvenes éveiben volt és a velencei követ csak alig két évvel előbb írta róla, hogy csak úgy duzzad a férfierőtől. Mária se ment férjhez férje halála után, de viszont róla voltak pletykák. Ez természetesen nem bizonyítja azt, hogy igazak is voltak, de igenis azt, hogy olyan erkölcsi tekintélye neki közel se volt, mint Ferdinándnak.)

Fiatal korában azt a bűnt is elkövette Ferdinánd, amit Zápolya János: ő is eladományozta híveinek az egyházi javadalmakat vagy – mikor erőszakosan elfoglalták – hallgatólagosan elnézte az illetőknek, s a kezükön hagyta. Aztán a török háború céljaira is igénybe vette az egyházi javadalmak jövedelmét (ez utóbbit egyébként pápai engedéllyel tette). Mit is csinált volna az egyházi javak elidegenítése nélkül? Ha nem így tesz, talán egy hívet se tudott volna magának szerezni Magyarországon.

Mikor tette, bizonyára azzal nyugtatta meg lelkiismeretét, hogy majd ha megszilárdul uralma, jóváteszi, meg hogy hiszen ezzel is a kereszténység céljait szolgálja az igénybe vett vagyon. Valóban még az is azt szolgálta, melyet nem a török ellen, hanem az ország megszerzésére, hívek szerzésére fordított. (Ezt be is igazolták az események, mert Magyarország sohase lett volna újra katolikus ország Habsburgok nélkül. Ez olyan igazság, melyet – azt hiszem – mindenki elfogad.)

Lehet, hogy Zápolya is ugyanezzel nyugtatta meg a lelkiismeretét. (Már Izabella ezt semmiképp se tehette, mert ő már józan ésszel nem gondolhatott arra, hogy valaha az egész ország a fiáé lesz és akkor mindent jóvá tehet. Még Zápolya is csak uralkodása elején gondolhatott komolyan erre).

De micsoda különbség van e tekintetben lelkiismeretesség és igazi katolicizmus tekintetében Ferdinánd és Zápolya között! Ferdinánd lelkiismereti mentsége reális volt s a következmények beigazolták. Az ország tényleg utódaié lett, ezek tényleg visszaadták az Egyháznak az ideiglenesen, kénytelenségből igénybe vett vagy inkább másoktól igénybe venni engedett vagyont, jóvá tették tettük következményeit is és szívós, évszázados küzdelmek után – sokszor igen sok kellemetlenségükkel és kárukkal – az országot újra katolikussá tették.

Zápolyának azonban már a fia is eretnek volt, s mint láttuk, testvére, Borbála utódai is.

Zápolyában egyébként nemcsak az erő hiányzott e jóvátételre, hanem az akarat is. Nyoma sincs annak, hogy halálos ágyán azt üzente volna a gyámok által fiának, hogy atyja akarta, hogy az Egyháznak kénytelenségből okozott kárt mindenképpen hozza majd helyre. Ő nem volt annyira keresztény. Neki utolsó óráiban csak arra volt gondja, hogy fiának a trónt biztosítsa. Ellenben Ferdinánd végrendeletének szinte a nagyobb része az Egyháznak okozott kár jóvátevéséről szól. Neki ez még fontosabbnak látszott, mint a földi trón.

Azt írja még java férfikorában írt végrendeletében, hogy mikor 1529-ben a szultán várható támadása miatt sereget gyűjtött, a pápa engedélyével (tehát nem csak úgy önkényesen) az osztrák kolostorok vagyonának egynegyed részét igénybe vette. Bár – írja – ez nem a maga használatára, hanem Isten ügyének védelmére történt, mégis hogy lelkiismeretét ne terhelje, rajta lesz, hogy az igénybe vett vagyont az Egyháznak visszatérítse, és ha ez neki nem sikerül, kéri örököseit, hogy ezt – mihelyt csak lehetőségük lesz rá – tegyék meg az ő kedvéért.

Aztán hogy lássák, mennyire komolyan veszi a dolgot, fel is sorolja, hogy milyen jövedelemforrásokból teremtsék elő az ehhez szükséges összegeket. Megszabja, hogy az eladott vagyontárgyakat vásárolják vissza, ha pedig az új tulajdonos nem hajlandó őket eladni, akkor megfelelő értékű kártalanítást adjanak. Annyira megy lelkiismeretességében, hogy még arra az esetre is intézkedik, ha a vagyontárgyakat olcsóbban értékesítették, mint a valódi értékük volt.

Zrínyi Ilona, mint a Rákóczi-gyerekek gyámja, mérhetetlen vagyon jövedelmével rendelkezett férje halála után s ebből megholt férje csak 10.000 forintról rendelkezett úgy, hogy azon lelke üdvéért özvegye misét mondasson. Mégis anyósa gyóntatója még férje halála után 4 évre is szemére hányhatta, hogy eddig még egy fillért se fordított férje akaratának teljesítésére. A mi hazafiaink csak ilyenek. (A bizonyítékokat lásd Meszlényi Antal: Báthory Zsófia élete és végrendelete, 54. o.)

Ferdinánd örökösei, ezek a gonosz Habsburgok azonban komolyan vették apjuk végső akaratát, pedig itt igazán mérhetetlen összegek megtérítéséről volt szó. A két király küzdelme közbeni pártharcokban elidegenített egyházi javak nálunk az utolsó holdig visszakerültek az Egyház kezébe, úgyhogy a püspöki, káptalani, apátsági, prépostsági stb. uradalmaknak egész jelenkori bolsevik elkobzásukig ugyanott volt a határuk, ahol első szent királyunk ezer évvel ezelőtt megjelölte. Ilyet nem találunk még egyet a világtörténelemben. Pedig ezeket az ősi határokat nem lehetett ám úgy visszaállítani, hogy egyszerűen csak elvették a bitorlóktól, azt, amit az Egyháztól elragadtak.

Azok ezeket bizonyos érdemekért kapták vagy az eredetileg igazságtalan bitorlást a király utólag bizonyos érdemek fejében törvényesítette, vagy pedig zálog fejében bírták a koronától. Ezeket tehát mind ki kellett fizetni, újra meg kellett venni, ha vissza akarták adni az Egyháznak.

Ezért egész II. Ferdinánd élete végéig eltartott, mire I. Ferdinánd utódai a sok zálogösszeget ki tudták izzadni. Olyan lelki nagyság, a jognak, igazságnak olyan uralma ez, melyet nem lehet eléggé bámulni s melynek nincs is mása a világtörténelemben. Nemcsak az Egyház lehet érte hálás e dicső uralkodóháznak, hanem mindenki, akinek vagyona van, tehát lehet tőle valamit elvenni, mert hiszen azt láthatjuk belőle, hogy a Habsburg-ház maga volt a megtestesült antibolsevizmus. Tudta is ezt a bolsevizmus s gyűlölte is, s igyekezett is még jobban meggyűlöltetni.

És ez a nagyság még nagyobbá válik, ha meggondoljuk, hogy amit Ferdinándról ír a velencei követ, az minden utódára is áll: pénzük sohase volt, mindig pénzzavarban voltak s mindig előlegekből éltek (azért, mert mindig bőkezűek és nagylelkűek, igazi királyok voltak. Nem üdvös, nem hasznos tulajdonság, de kétségtelenül szép és nemes) és ők ilyen pénzügyi viszonyok ellenére végezték el ezt a nagy anyagi teljesítményt. Ez nagylelkűségüket, egyháziasságukat és igazságszeretetüket még bámulatosabbá teszi. Később is, mikor a pápa eltörölte a jezsuitákat (II. József pedig egyéb szerzetesrendeket is), ezek vagyonából se fordítottak Habsburg-királyaink egy fillért se saját céljaikra, de még világi közügyekre se, hanem Vallás- és Tanulmányi Alap néven ezt a vagyont is megőrizték teljes épségben s jövedelmét egyházi célra fordították.

A cseh rendek Ferdinánd alatt (mint a magyar rendek is Ulászló, János és Izabella alatt nemegyszer) törvényt hoztak, hogy a cseh egyházi javadalmak a cseh korona tulajdonai és azokat a királynak nemcsak ideiglenesen, hanem örökre elidegeníteni is joga van. Ferdinánd e határozatot szentesítette. Most végrendeletében erre vonatkozólag ezt írja:

„Mivel mindenki jogos és megbecsülendő dolognak tartja, hogy senki felebarátjának tulajdonát akarata ellenére el ne vegye és másnak oda ne adja, ebből jól átgondolt megfontolással és logikus okoskodással azt következtetjük, hogy sem nekünk, sem utódainknak, sem a rendeknek vagy alattvalóknak a mindenható Istentől, a mi Teremtőnktől és Megváltónktól, az ő egyházaitól vagy a neki szolgáló egyházi személyektől a tulajdonukat elvenni, elvonni vagy eladományozni nincs jogunk... Ezért, mivel senki számára se szégyen tévedését elismerni és jóvátenni, részünkről az ilyenfajta szabadságot, szokást és törvénykönyvbe felvett országgyűlési határozatot érvénytelennek és semmisnek nyilvánítjuk és fájlaljuk, hogy abba mi magunk is beleegyeztünk és ennek alapján néhány egyházi javadalmat a valóságban mi is örökölhetően eladományozhattunk.”

Inti ezután örököseit, hogy e törvénycikknek ne engedelmeskedjenek, tekintsék nem létezőnek és semmiféle egyházi javadalmat örökre el ne adományozzanak, hanem ellenkezőleg, amennyire csak lehetséges, azokat is, melyek elzálogosíttattak, ismét visszaváltsák, a rendeket pedig figyelmeztessék, hogy az effajta javadalmaknak visszaadását, ha a zálogösszeget megkapták érte, ne akadályozzák és országgyűlésüknek fent érintett határozatát – „melyet mi a valóságban csak elnézésből engedtünk törvénnyé válni” –ismét megszűntnek és semmisnek tekintsék.

(Mellesleg azt is megemlítjük, hogy a végrendelet 12. pontjának címe: „Gondoskodás szolgákról és hű magyarokról” és hogy azok közt, kiket végrendeleti végrehajtókul nevez meg, az első: Várday Pál, esztergomi érsek. Ferdinánd szemében tehát minden országa közt még az első volt Magyarország.)

Teljesen a papok befolyása alatt állt – mondják erre az Egyház ellenségei –, s ha a feketére mondták volna azt, hogy fehér, még azt is vakon elhitte volna nekik.

Az Egyház, a hit és legszentebb meggyőződése befolyása alatt állt, feleljük nekik mi. A papok is annak befolyása alatt állnak, legalábbis a jó papok, és ha Ferdinánd hallgatott azokra a papokra, akiket tisztelt és akiknek életén és tettein látta a hitet, meggyőződést és életszentséget, az igazán nem szégyene neki, hanem jó emberéről lévén szó, egyenesen magától értetődő. De hogy Ferdinánd közönséges hízelgő, ravasz és csak maguk zsebére néző papok befolyása alatt lett volna, ismerve Ferdinánd egyéniségét, egész különleges fokú nemeslelkűségét, élettapasztalatát, emberismeretét és éles eszét, még gondolatnak is nevetséges. De ezt a végrendeletben egészen kifejezetten is láthatjuk.

Rögtön azután ugyanis, hogy örököseinek meghagyta, hogy az elidegenített egyházi javakat visszaváltsák, így inti őket: „Arra is vigyázzanak és abban a tekintetben is intézkedjenek, hogy a dicséretes módon létesített istentiszteletet keresztényileg és ájtatosan végezzék és a papoknak semmiképpen meg ne engedjék, hogy kereszténytelen, kényelmes vagy botrányos életmódot folytassanak.”

Ezenkívül végrendeletében arra is nagyobb alapítványt tesz, hogy műveltebb és jobb papok nevelését előmozdítsa, „megfontolván, hogy a kárhozatos hitbeli szakadás legfőképpen a jámbor, alkalmas és tanult lelkipásztorok hiánya miatt keletkezett”. Sőt mikor végrendeletében elrendeli, hogy mikor majd örökösei az osztrák kolostorok vagyonának igénybe vett negyedrészét visszafizetik, igen dicséretesen és okosan még arra is gondja van, hogy ez a pénz aztán ne az egyházi személyek jövedelmének gyarapítására, hanem a maradandó egyházi vagyon és alapítványok növelésére fordíttassék.

Végzetes tévedésben van tehát, aki Ferdinándban a papok hízelgéseitől megtévesztett vagy „átkaitól” megfélemlített és folyton csak az örök kárhozattól rettegő, csökkent értelmiségű imbecillist [gyengeelméjűt] lát. Volt őneki éppen elég esze, emberismerete, ítélőképessége és kritizáló képessége is.

A pokoltól pedig annyira félt – természetesen nem azért, mert nem hitt benne, hanem azért, mert a Ferdinánd-féle magasabb rendű vallásosság már sokkal fennköltebb, semhogy indító okai a pokoltól való rettegésben merülnének ki –, hogy noha élete végén igen sokat foglalkozott a halál gondolatával és igen sokat emlegeti élő szóval is, leveleiben is, sohase úgy emlegeti, mint félelmes dolgot, hanem mint rá nézve kívánatosat. Nem azt mondja, hogy megnyugszik Isten akaratában akkor is, ha elszólítja e földi világból, hanem azt, hogy, abban is megnyugszik, ha Isten azt akarja, hogy még tovább éljen. Neki tehát élni volt áldozat, nem meghalni.

Többször emlegette, hogy nagyon szeretné, ha Szent Jakab apostol napján halna meg, kit, mint Spanyolország védőszentjét, rendkívül tisztelt. Isten teljesítette kívánságát, s akkor halt meg: 1564. július 25-én este hét órakor, az ünnep előestjén, mikor megkezdődik a róla szóló vecsernye.

Megható, hogy halála előtt néhány héttel megparancsolta gyóntató atyjának, Citarol Mátyásnak (ebből is látjuk, mennyire nem akaratlan eszköze volt a papoknak, hiszen még ekkor is „parancsolt” nekik), hogy majd ha utolsó órájában mellette lesz, ne szólítsa majd „felségnek”. (Ebből is látjuk királyi öntudatát és élettapasztalatát. Halála napjáig még felségnek szólíttatta magát, mert tudta, hogy tekintélye megőrzése miatt ez szükséges. Hiszen, mint láttuk, a velencei követ még így is úgy látta, hogy túlságos közvetlensége királyi tekintélye rovására megy.)

„Ne is használjon akkor már semmi címet, hanem szólítsa csak keresztnevén. Így mondd majd, mondta neki: „Testvérem, Ferdinánd, harcolj úgy, mint Krisztus jámbor lovagja, légy hű a te Uradhoz mindhalálig.” E parancsot aztán engedelmesen teljesítettem is, mondja a gyóntató.”

Befejezésül, hogy még jobban lássuk, ki volt „testvérünk”, I. Ferdinánd, közlöm még azt az imádságot, melyet (latinul) életében nagyon sokszor mondott el:

„Könyörülj rajtam, Isten fia, Jézus Krisztus, királyok királya, uralkodók ura! Könyörülj az Egyházon, melyet véreddel szereztél, add neki vissza az édes egyetértést, melyet a rettenetes dogmaharc miatt elvesztett. (Látjuk, milyen finoman, a protestantizmusra minden sértő szó nélkül említi ezt a kérdést). Egyesítsd a béke kötelékében, hogy visszatérjen a régi istenfélelem és fölvilágoljon a kölcsönös szeretet. Ó, ha én ezt megláthatnám és akkor még élnék! Mert ezek az egyenetlenségek, melyeket látok és a felekezeteknek ez a sokfélesége keserűbbé teszik nekem ezt az életet, mint bármely halált. Ha nem érhetek meg jobbat, engedd meg, jóságos és igazságos Istenem, hogy békében visszaadhassam neked lelkemet.”

„Könyörülj a római birodalmon, mely sokféleképpen szét van szaggatva. Könyörülj a rám bízott királyságokon és országokon, melyeket a közeli és embertelen, barbár ellenség ezer módon támad, gyötör, pusztít, gyaláz, rabol és aprít, a lakosságot, mint a barmot, mészárolja és sem kornak, sem nemnek nem irgalmaz. Könyörülj a népeken, melyek e zsarnok nehéz igája alatt nyögnek, lásd meg szorongattatásukat, hallgasd meg sóhajukat és panaszaikat, és végül ne feledkezzél meg rólunk.”

„Könyörülj rajtam is, tarts meg az igaz, katolikus és apostoli hitben. Adj nekem bölcsességet, hogy helyesen ítéljek és kormányozzak, hogy, akaratod szerint osszak igazságot, adj nekem irántad jámborul megadó, önmagam iránt józan, alattvalóim és a szegények iránt pedig szelíd szívet. Add, hogy alattvalóimat soha rossz példaadással meg ne botránkoztassam. Őrizz meg félelmedben és a parancsaid iránti engedelmességben. Őrizd meg gyermekeimet, örököseimet és utódaimat, kormányozd őket Szentlelkeddel, hogy Téged féljenek és szeressenek, kövessenek és utaidon járjanak, míg végül velem egyesülten eljussanak országodba, mely a béke és az örök egyetértés országa és ott Téged minden kiválasztottal egyetemben az örök boldogságban láthassanak és dicsérhessenek. Ámen.”

Ez volt I. Ferdinánd. S úgy látszik, akkor ezt mindenki tudta is, mert halála hírére még a vad Szolimán is felkiáltott: Nagy ember, nagy király és nagy keresztény halt meg! (Nem tudok róla, hogy ugyanő János halálakor mondott volna valami különöset. Még arról se tudok, hogy azt mondta volna: Jó rabszolgám halt meg.)

És erről a Ferdinándról hiszik el nálunk a „hazafiak”, hogy Fráter Györgyöt, a bíborost, gonoszul meggyilkoltatta s erről a Ferdinándról állítja komolyan Baráthosi Balogh, hogy még II. Lajost is ő tetette el láb alól, nem pedig a Csele-patakba fúlt!

Ferdinándhoz erényekben hasonló és mindenben méltó volt felesége, Anna, a Habsburgok ősanyja. Minden néven nevezhető Habsburg ugyanis, akivel nekünk utána dolgunk volt, ettől az Annától származik. Tudjuk, hogy ő volt a magyar-cseh Jagellók utolsó sarja és ő hozta a Habsburgoknak hozományképpen Magyarországot és Csehországot.

Annát is szépnek mondják az egykorú írások testileg is, de még szebbnek lelkileg. Már serdülő lány korától kezdve a nap első három óráját mindig Istennek szentelte, utána egész délig munkával töltötte az időt, a délutánt pedig könyvek olvasásának szentelte, de csak jámbor vagy hasznos könyvet olvasott. Ezt az életrendet királyné és császárné korában is egész haláláig megtartotta.

Az van írva róla, hogy az árvák, özvegyek, szegények, hontalanok és szűkölködők szószólója volt és a bőkezűséget, nemeslelkűséget, okosságot, mértékletességet és jámborságot a legnagyobb emberszeretettel és leereszkedő bátorsággal egyesítette. Mindenkit meghallgatott, aki hozzá járult és mindenkit barátságos válasszal bocsátott el. Soha senkiről rosszat nem mondott, nem bántott senkit, de a megbántásokat békével tűrte. Minden királyi erényben igazi példaképe volt a királyi nőnek abban a semmiképpen se erkölcsös korban, melyben Veress Endre, mint láttuk, Izabella szabad erkölcsei mentségére a fejedelmi nők általános romlottságát hozta fel. Azt a dicséretes tulajdonságát – melyben szintén ellentéte volt a mi mégis szeretett utolsó „nemzeti” királynénknak, Izabellának – már más helyen említettük, hogy gyerekeit feltűnő egyszerűségben nevelte és semmi kényeztetést nem tűrt.

Halála 25 évi házasság után, 44 éves korában, tizenötödik gyermekével való gyermekágyában történt. Nem hiába földi angyal volt, de Ferdinánd, a jó Ferdinánd, jobban is szerette, mint az életét. Halála után, gyásza kifejezésére, szakállt növesztett, s noha legszebb férfikorában érte az özvegység, nő többé nem érdekelte.

És itt egy érdekes dologra kell felhívnom a figyelmet. Kétségtelen, hogy ha volt valaha a földön érdekházasság, akkor Habsburg Ferdinánd és Jagelló Anna házassága az volt. Egyedül a politika boronálta őket össze tudtuk és megkérdezésük nélkül. Egymás megkedveléséről szó se lehetett, sőt még megismeréséről sem, a szerelemnek pedig olyan kevés köze volt ehhez a házassághoz, mint a cigányputri lakóinak a logaritmustáblákhoz. Világos, hogy Ferdinánd egyedül csak azért vette a feleségét el, mert hozománya két ország volt. De valójában még csak ennyit se mondhatunk, mert Annát nem is Ferdinánd vette el, hanem a nagypapája, Miksa császár, akkor még csecsemő unokája részére. Ferdinánd és Anna kölcsönösen zsákbamacskát vettek, mikor házasságra léptek egymással, hiszen nem is ismerhették egymást.

S ennek ellenére mégis mi lett az eredmény? Az egész világtörténelem egyik legeszményibb házassága. Pedig azt se mondhatjuk, hogy ezt a végtelenül boldog házasságot egyszerűen a véletlen eredményezte, találomra két összeillő, egymásnak való és egymást kiegészítő fél került össze. Láttuk ugyanis, hogy Ferdinánd is a jóság és a becsület megtestesülése volt és Anna is. Világos tehát, hogy ezt a boldog házasságot elsősorban a két fél erényének kell tulajdonítanunk, nem pedig a természeti adottságoknak. Hogy is kereshetnénk előnyös természeti adottságokat egy elmebeteg asszony fiában, vagy egy olyan menyasszonyban, akinek viszont a papája volt Dobzse László, tehát egy olyan személy, akiben az idegbaj őrültség helyett állandó szellemi lustaságban, tehetetlenségben, rendetlenségben, szórakozottságban és zavartságban nyilvánult? Ha a falu bolondja nem szokott normális lenni, az ország bolondjáról se tehetjük ezt fel.

(Ferdinánd anyja tudvalevőleg Őrült Johanna volt, aki – mint Jagelló Anna Magyar- és Csehországot – az Ibériai félszigetet és az egész újvilágot hozta a Habsburgoknak. Ez a két házasság volt az, mely a Habsburgok szerencsés házasságait oly közmondásosakká tette. (Volt még egy harmadik is, már régebben, mikor a mi Habsburg Albertünk vette el Zsigmond császár egyetlen lányát, Erzsébetet, mert már ez is meghozta a Habsburgoknak Magyarországot és Csehországot, de akkor mindkét országot hamarosan el is vesztették. A negyedik híres házasságuk pedig Miksa császáré volt Burgundi Máriával, mely a gazdag Németalföldet hozta a családnak.) Ha valakit „undor” fog el – mert a magyar „hazafiakat”, ha Habsburgokról van szó, igen könnyen elfogja – annak láttára, hogy a Habsburgok még egy szerencsétlen őrültet is elvettek, csak hogy országokat szerezhessenek, azt kérdezzük tőle, hogy vajon a mi Mátyás királyunk vagy a svédek Gusztáv Adolfja, a poroszok Nagy Frigyese vagy akár a franciák Napóleonja nem vett volna-e el épp oly szívesen egy ilyen hozományú őrültet? Hisz láttuk, hogy még a mi Báthory Istvánunk is elvette a másik Jagelló Annát, a lengyel Jagellók utolsó sarját, pedig „csak” a lengyel koronát hozta neki. A kettő közti különbség csak az volt, hogy ő ezt a Jagelló Annát 50 éves korában vette el, az a Jagelló Anna pedig, akit a „hozományvadász” Ferdinánd vett el, csak 19 éves volt és még szép is ráadásul. De Őrült Johannával kapcsolatban a Habsburgok elleni „undort” az irántuk való nagy „szereteten” és a belőle folyó nagy „tárgyilagosságon” kívül még a történelmi tudatlanság is okozza. A valóságban ugyanis az a helyzet, hogy Őrült Johanna még egyáltalán nem volt őrült akkor, mikor Miksa császár a fiával, Szép Fülöppel elvetette. De mikor ez a házasság létrejött, akkor ez az akkor még nem örült Johanna nem is rendelkezett az előbb említett mesés hozománnyal. Ekkor ugyanis még voltak testvérei, köztük még fiú is, s azt, hogy ezek mind korán sírba fognak szállni és minden, de minden a még nem is őrült Johannáé lesz, senki se sejtette. Nem az undorító számítás tette tehát a Habsburgokat szinte a világ uraivá, hanem a Gondviselés, vagy ha tetszik: a bolond szerencse. De ilyen bolond szerencséje a Habsburgoknak túl sokszor volt ahhoz, semhogy egyszerű véletlennek tekinthessük. Őrült Johannát azonban már őrült és vén korában is minden áron el akarta venni VII. Henrik angol király, ha az örültnek nem lett volna annyi esze, hogy nem ment hozzá.)

Ferdinánd és Anna házasságának feltűnő boldogsága se véletlen szerencse volt tehát, hanem annak bizonyítéka, hogy egy házasság sikerült volta, a házassági boldogság, megértés és harmónia elsősorban a házasfelek jóságától függ és az önmegtagadásra is képes jóakarat és a letett eskü tiszteletének dolga.

Elsősorban nem is szerelem kell hozzá, mert az változékony, mulandó dolog s önmagában véve semmi esetre se tart egy életen át, melyre a házasság szól. Ferenc József házassága például szerelmi házasság volt (a nagyobbik lányt kellett volna elvennie s ő a kisebbiket választotta), mégis (vagy talán éppen ezért) szerencsétlen lett. I. Ferdinándé észházasság volt és szerelem lett belőle, boldogsága eltartott a sírig s emléke a szeretett nő halála után is kísérte a férjet egész az ő sírjáig.

Ezzel szemben hány fejedelmi házasságot ismerünk a világtörténelemből, mely még sokkal jobban szerelmi volt, mint Ferenc Józsefé, hiszen a fejedelmi férj Istennel és emberrel egyszerre szállt szembe azért, hogy azt vehesse el, akit szeret s az eredmény az lett, hogy még azt se tudta megtenni, amit a keresztény s ezért önuralmat gyakorló Ferenc József meg tudott tenni: hogy ha nem is harmóniában, de legalább együtt éljen a hajdan szeretett személlyel haláláig.

Természetes, hogy jóknak kellett lenniük a gyerekeknek is, akik olyan apától származtak, mint Ferdinánd volt, olyan anyától, mint Anna és olyan házasságból, mint amilyen az övék volt. A császári szülők a fiúk nevelőinek meghagyták, hogy ha szükségesnek látják, a botot ne kíméljék tőlük. Csak három fiuk lett, illetve csak hárman érték meg közülük a férfikort.

Az elsőt, Miksát, aki a trónt örökölte, mindjárt bőven látni fogjuk. Annyit már most is megmondunk róla, hogy égig magasztalják nemes jellemét, különösen a protestánsok. A második fiú, Ferdinánd, Tirolt örökölte és Welser Filippina, a szép, ártatlan és dúsgazdag polgárlány iránti romantikus szerelméről híres, akit titokban elvett. Apja nagyon elítélte érte, de azért nem tagadta ki a családból, noha hivatalosan nem volt hajlandó tudomásul venni. Filippinával is kedvesen és szeretettel bánt. Személyesen is fogadta.

A legkisebb fiú Károly, ki Stájert kapta, még jobb volt, mint bátyjai. Tőle származnak a mai Habsburgok s az ő fia volt egyik legnagyobbikuk: II. Ferdinánd. Egyet-mást egyébként még hallunk majd róla.

A kilenc lány közül három lett apáca: Magdolna 31, Margit 28 és Ilona (Helena) 21 éves korában. Magdolna a tőle alapított zárda szabályaiba azt is belevette, hogy fejedelmi személyek csak akkor vehetők fel, ha a többiektől eltérő bánásmódot, kivételezést nem kívánnak. Margit annyira különlegesen jó és finom lelkű volt, hogy mikor egyszer még főhercegnő korában megfeledkezett róla, hogy egy szegény asszonynak egy meghatározott időre megígérte, hogy fogadja, utólag, mihelyt eszébe jutott a dolog, maga kereste fel az illetőt, sírva borult a nyakába és úgy kért tőle bocsánatot mulasztásáért. (Bucholz, VIII., 729., 731., 736. és 737. o.)

A Habsburg-uralkodótípus

Látni fogjuk, hogy Habsburg-királyaink négyszáz éves, megszakítatlan sorában az első, Ferdinánd, típust képvisel, mert lényegében véve hozzá hasonló lelki tulajdonságokkal bírt II. és III. Ferdinánd, I. Lipót, III. Károly, I. Ferenc, V. Ferdinánd, Ferenc József és a sorban az utolsó, IV. Károly, sőt sok tekintetben még Miksa, Rudolf, II. Mátyás, I. József és II. József is. Meg kell állapítanunk, hogy a legideálisabb uralkodótípus ez. Majdnem minden Habsburgnak uralkodó jellemvonása a családiasság, a tiszta erkölcsök, a szívósság, az igénytelenség és a takarékosság egyrészről és az uralkodóan nagylelkű bőkezűség másrészről.

Igen fontos tulajdonságok, mert hogy az uralkodó a nép vagyonát ne tékozolja, ne legyen esztelenül fényűző és pazarló, erkölcseivel és életmódjával pedig alattvalóit ne botránkoztassa, egyik előfeltétele az államrend szilárdságának, a tekintélytiszteletnek és a tömegek megelégedésének. A Habsburgok e tulajdonságai s a között, hogy annak ellenére, hogy a legkülönbözőbb fajú és földrajzilag elszórt országok felett uralkodtak és mindig pénztelenek voltak, uralmuk mégis oly feltűnően tartós volt, feltétlenül okozati összefüggést kell látnunk.

Ki kell emelnünk azt is, hogy nem volt még egy olyan uralkodóház, melynek tagjai annyira tiszteletben tartották a törvényeket, oly sokat adtak az esküre, sőt az egyszerű ígéretre is, oly ritkán jártak új, szokatlan, a szokásjoggal ellenkező utakon s annyira ragaszkodtak a régihez, a kipróbálthoz, mint ők. De olyan békeszeretők, a háborús kalandoktól idegenkedők, soha hódító háborút nem indítók, a másokét nem kívánók, a magukéval megelégedők se voltak egy dinasztia tagjai se, mint a Habsburgok.

Noha mind e jó tulajdonságaikat elismeri még az ellenség is, mégse dicsérte őket értük még senki se. Éppen ellenkezőleg. Minden jó tulajdonságnak van ugyanis hátránya is és a Habsburgokkal kapcsolatban az elfogult történetírás csak a hátrányokat látta. Személyi igénytelenségüket és egyszerűségüket például szellemi szegénységnek, az eredetiség és a nagystílűség hiányának fogják fel s miatta egyszerűen nyárspolgároknak tartják őket.

Milyen kárörvendő gúnnyal és lenézéssel ír például Carlyle Lipótról, mint „a kis bíborharisnyás emberkéről”, s dicsősége helyett szégyenének tartja, hogy olyan igénytelen volt a megjelenése, de még ruhája is, hogy egyszer egy vidéki nemes a Burg folyosóján éppen tőle kérdezősködött a császár után.

Ugyanő hogy lenézi és hogy kicsúfolja III. Károlyt, Lipót fiát azért, mert lánya részére országait a Pragmatica Sanctióval, vagyis a törvény alapján, szerződéssel próbálta biztosítani ahelyett, hogy ugyanazt a pénzt és fáradságot hadserege fejlesztésére fordította volna, melynek segítségével egy uralkodó jog és törvény nélkül, sőt annak ellenére is elérheti, amit akar.

Habsburgjaink békeszeretetére se adnak semmit, sőt, ezt is lenézik, emiatt is tehetségteleneknek és kis szürke emberkéknek tartják őket, mert a történelem íróinak, és olvasóinak egyaránt nem az egyhangú béke, hanem a háborús diadalok tetszenek; nem az egyszerűség, hanem a fényűzés; nem a törvények és erkölcsi szabályok tisztelete, hanem az eredetiség, a zsenialitás, sőt (ha sikerrel jár) a törvénytelenség. Békében veszteg ülni és a törvény betűjét megtartani ugyanis – legalább ők azt hiszik – mindenki tud és tucatemberek szokták gyakorolni, országokat hódítani és alattvalókon és alkotmányokon sikerrel kifogni azonban csak szellemi nagyságok tudnak. Nekik nem a szerény, a nagyravágyástól mentes uralkodók tiszteletük tárgyai, hanem a vakmerők, az eredetiek, az új utakon járók, a dicsőségvágyók és nagyra törők. Feltéve természetesen, hogy nagyravágyásuk nem kudarccal végződött.

Arra nem gondolnak például, hogy a háborús sikerekhez a tehetségen kívül még szerencse is kell, a szerencse pedig nem annak érdeme, akinek tetteit és fegyvereit kíséri. De mivel az uralkodók effajta nagyra törései mindig milliók pénzére, bőrére és vérére mennek, feltétlenül és mindig személyes bűne annak, aki ezek árán próbál magának szerencsét és ezek kockáztatásával keres magának hírnevet és dicsőséget. Nem tudja ugyanis és nem is tudhatja előre, hogy szerencse kíséri-e majd vakmerőségét.

De ha a szerencse is társa lett, akkor is bűn, amit csinál, mert a cél nem szentesíti az eszközt. Ha alattvalóinak haszna is van később belőle, és a haszon is csak látszat vagy legalábbis csak ideiglenes.

Mi haszna volt a német népnek Hitler és az olaszoknak Mussolini nagyra töréseiből és kezdeti szerencséjéből, sikeréből? De kára annál több. Most, száz év távlatából nézve, mi haszna volt a francia népnek Napóleon lángelméjéből, nagyravágyásából és szerencséjéből? Az, hogy legalább tízmillióval kevesebb francia van, mint egyébként lenne. Mi haszna volt, hogy „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára”? Az, hogy száz év múlva Buda büszke vára nyögte a törököt, de az nem csak néhány futó évig.

Nagy Frigyes háborúiból a porosz népnek, úgy látszik, mintha haszna lett volna, hiszen ő tette hazáját nagyhatalommá s ő ajándékozta meg a porosz önérzettel, de aztán éppen ez a túlzott önérzet, ez az elbizakodottság tette tönkre és ásta meg a poroszok sírját. Hiszen Hitler is állandóan Nagy Frigyes életrajzát olvasta (és éppen Carlyle-től), az ő tettein és sikerein lelkesült. Az ő keménységét utánozta akkor is, mikor Németország élethalálharcát egész a végső pusztulásig folytatta. Nagy Frigyesnek használt ez a keménység, gőg és konokság, Hitler idejében azonban a német kultúra és gazdasági élet és milliók életének fizikai pusztulását, a német katonai erő teljes megszűnését és az egész világ megvetését jelentette.

Még ha a Habsburgok nem szereztek volna ugyanannyit, sőt kétszer annyi országot házassággal, mint amennyit Nagy Frigyes szerzett véres háborúkkal, még akkor is magasztalnunk kellene és példaképül kellene állítanunk minden uralkodó elé ezeket a „szürke, tehetségtelen” Habsburg-uralkodókat, akikben nem volt nagyravágyás, nem volt dicsőségvágy, illetve – mert melyik emberben nincs? – ez a dicsőségvágy nem volt akkora, hogy elhallgattatta volna bennük a keresztény lelkiismeretet és előbbre való lett volna alattvalóik életének és vagyonának kímélésénél és az értük érzett felelősségnél.

Sajátságos, hogy még ma, mikor a közvélemény már rég pacifista, már rég irtózik a vérontástól s a háborút, mint tömeggyilkosságot utálja, mikor az Egyházban egyenesen azt kifogásolja, miért nem tilt el minden háborút, tehát még a védekezőt és az igazságost is és nyíltan igazat ad a fegyvert meg nem érintő nazarénusnak: a Habsburgok tagadhatatlan békeszeretetét még most se tudja méltányolni s értékelni, sőt még most is fogyatékosságnak tartja bennük, melyért le kell őket sajnálni. Még most se tetszik neki, hogy úgyszólván minden Habsburg uralkodónk antimilitarista volt, hadvezéri babérokra egyik se pályázott, háborút csak akkor kezdett, ha valósággal rákényszerítették, s akkor se maga állt seregei élére, hanem ezt – a vele járó dicsőséggel és babérokkal együtt – átengedte másoknak. Nem, ez a Habsburgokban még ma is ellenszenves, illetve – ami még ennél is rosszabb – lekicsinylésre méltó.

Pedig hát nincs és nem is képzelhető a népekre, a milliókra nagyobb áldás, mint a tartós béke. Ekkor szaporodik a nép és ekkor gazdagodik, ekkor virágzik földművelés, ipar, kereskedelem, tudományok és művészetek, ekkor vannak nagy írók, ekkor keletkeznek a nagy művészi alkotások.

Nekünk magyaroknak, akik olyan kevesen vagyunk, kétszeresen kellene békeszerető uralkodókat és vezetőket kívánni. Hiszen ha koronánkat mindig Habsburgok viselték volna, s különösen, ha a szomszédos országok és a török császárok koronája is Habsburgok, illetve Habsburg-típusú igazi keresztény, azaz békeszerető uralkodók fején lett volna, hol lennénk már mi most? Ekkor Magyarország lakossága ma nem 20, hanem – mint Angliáé és Olaszországé – 40-45 millió volna s nem mint ennek a 20 milliónak is csak fele lenne magyar, hanem mind a 40 millió.

Hogy a béke áldásaiból a Habsburgok 400 éve alatt semmit se élvezhettünk, annak eleinte a török és a német protestantizmus, később pedig a franciák, majd a poroszok voltak az okai. A Habsburgok békeszeretete, pénztelensége, készületlensége, elhanyagolt hadserege szomszédaikra nézve állandó csábítás volt a támadásra; mert velük szemben mindenki gyors sikert remélt. Ezért éppúgy állandó háború volt nálunk, mintha nagyravágyók és támadók lettek volna.

A felületes, sőt rosszakaratú közvélemény azonban csak a végeredményt, az állandó háborút látja, azt, hogy ez a háború akár a török, akár a német protestánsok, akár a Bourbonok, akár Napóleon ellenében folyt, mindig védekező volt, mert sohase ők kezdték. Ezt, mint egészen mellékes dolgot, az emberek észre sem vették. Pedig, ha a felelősséget nézzük, ha erkölcsi szempontból vesszük a dolgot, itt a lényeg és egyedül ez a fontos.

A huligán is verekedik, meg a békés járókelők is, mert hiszen ha már megtámadták, kénytelen. De bizonyára nem egyformán ítéljük mind a kettőt.

Nem kellett volna ehhez a nagy eredményhez semmi különös zsenialitás, lángelme vagy szerencse, csak békeszeretet, lelkiismeretesség, szerénység és alázatosság, mely megelégszik azzal, amije van, nem keres kalandokat, nem teszi kockára alattvalói vérét és életét, nem támad meg más nemzeteket, nem hoz az ország területére idegen hadakat, nem gyűlöl, hanem szeret, félti alattvalói vagyonát és vérét, megtartja a tízparancsot s nem öl még háború címén se.

Mennyi lenne ma már a magyar, ha ezer éven át nem ontották volna a vérét? Milyen gazdag lenne ez a magyar és földje milyen virágzó, ha hadak sohase pusztították volna a magyar föld termését, falvait és városait, s mekkora lenne a magyar kultúra és a múlt emlékei milyen gazdagok, ha ma is állna mindaz, amit az idő vasfoga őrölt meg, nem pedig az ellenség vagy pártviszály rombolása és gyújtogatása semmisített meg örökre!

Látjuk majd, hogy mi még azt is szégyennek tartjuk a Habsburgokra, hogy nem álltak nemzetiségi alapon (tehát német nemzetiségi alapon se). Mi úgy fogjuk fel ezt, mintha ez az átlagembernél nem többet, hanem kevesebbet, mintha elfajulást, sőt az emberi méltóságra váló érdemtelenséget jelentené, azaz valami olyan szörnyetegfélét. Pedig, amint a hit és az igazság, úgy a becsület és az erkölcs is nemzetek felett áll. De ott áll a jó is, meg a rossz is.

Mi úgy viselkedünk, mintha az, ami nemzetek feletti, csak rossz lehetne. Pedig az emberiség nem a lelke, nem a szellemisége, hanem a vére, a teste, tehát amiatt oszlik nemzetiségekre és fajokra, ami a földhöz húzza, ami benne az állatokkal közös, tehát állati, ami benne anyagi. A Habsburgok a lélek, az igazság, az eszme, az erkölcs emberei voltak. Ezért voltak nemzetek és fajok felettiek és ezért tartoztak alattvalóik oly sok nemzetiséghez és fajhoz, de ezért tudtak ennyi fajból mégis egy államot alkotni s ezt oly hosszú évszázadokon át egy birodalomban megtartani.

De csak ezért volt lehetséges az is, hogy éppen mi, magyarok, annak a sok ellenséges tényezőnek ellenére, melyekre már rámutattunk és melyeket történelmünk folyamán majd még bőven vázolunk, mégis magyarok és függetlenek maradhattunk, s ami a fő, hogy Habsburgjainknak német létükre se jutott 400 éven át egyszer se eszükbe, hogy a velük határos Dévényt, sőt az egész „Burgenlandot”, azon a címen, mert német, elszakítsák tőlünk s hasonlóan német Ausztriájuk részévé tegyék.

Ez a nem a jónak nemzetek feletti, hanem a rossznak nemzetközi alapján álló osztrák szociáldemokratáknak a Habsburgok bukása után azonnal eszükbe jutott s azonnal meg is valósították. Világos, hogy ez a faji alapon álló Hitlernek szintén eszébe jutott és természetesen még az osztrák szociáldemokratáknál is jobban még a Budapest környékén lakó fajtestvéreire vonatkozóan is megvalósította (hogy aztán végül egész „Herrenvolk”-ját [felsőbbrendűségét] tönkretegye).

Sajátságos, hogy nekünk mégis a porosz, Hitler és a szociáldemokrácia volt rokonszenves, a Habsburgot pedig 400 éven át nem győztük utálni. Pedig nekünk, a csak fele részben magyar Magyarország magyar lakóinak, milyen hasznunkra vált volna, ha utálat helyett utánozni próbáltuk volna Habsburgjaink nemzetekfelettiségét és a nacionalizmus túlzásaitól való mentességét! Akkor ma meglennének a Kárpátok, Erdély és az Adria egy (bárcsak) félig magyar, de megelégedett és boldog országgal, mert akkor nemzetiségeink is jól érezték volna magukat nálunk. (Természetes ugyanis, hogy akkor nemcsak mi, hanem nemzetiségeink is ilyen sovinizmusmentesek lettek volna. Ilyenek is voltak a katolikus barokk korban, de katolikus és lutheránus tótok és németek közt a nagy különbséget látjuk e tekintetben még napjainkban is.)

Akik pedig a Habsburgokat szűk látókörű, maradi, minden új elől félénken vagy együgyűen elzárkózó „bigott” katolikusoknak gondolják, azok figyelmét felhívom arra, hogy éppen ellenkezőleg, nem kivételképpen, hanem szabályként kell megállapítanunk, hogy Habsburg-uralkodóink szinte kivétel nélkül nagy műveltségű és az átlagosnál nagyobb szellemi képességekkel bíró emberek voltak. Tény az is, hogy minden hithűségük és szigorú erkölcseik ellenére is mindig koruk gyermekei voltak, s az új eszmékkel, a haladással túlságosan is hamar megbarátkoztak.

A XVI. század elején a reformáció volt az újdonság, a haladás, vele rokonszenvezni jelentette a műveltséget és afelvilágosultságot. Láttuk, hogy II. Lajos neje, Habsburg Mária, eleinte a protestantizmussal rokonszenvezett, sőt a mindig buzgó katolikus és élete második felében már valósággal szent életű I. Ferdinánd is híve volt a két szín alatti áldozás és a papok nősülése megengedésének, elsőszülött fia nevelőjéül egymás után kétszer is ilyen, akkor haladónak, felvilágosultnak számító protestáns érzelmű embert választott. Meg is itta a levét, de viszont ugyancsak bebizonyította vele, hogy mennyire nem volt maradi, mennyire haladt a korral, mennyire nem volt „bigott”.

Látjuk majd, hogy I. Lipót se akarta, hogy fiai is olyanok legyenek, mint ő. Olyan alázatos volt, hogy azt hitte, hogy ahogyan ő tesz, az nem jó. Ő rajongott a jezsuitákért, de mivel ezt már akkor is maradiságnak tekintették, ahhoz már nem ragaszkodott, hogy a fiait is azok neveljék. Ő csak Istennek, az imának és a templomoknak élt, de tanácsosaitól állandóan azt hallotta, hogy ez nem császárhoz méltó életmód, s mivel idősebbik fia egyébként is egész más természetű volt, tőle már nem kívánta, hogy szintén így éljen. Láttuk (és még látjuk majd), hogy az eredmény az lett, hogy fia (I. József) egy cseppet se lett önállóbb, furfangosabb vagy harciasabb, méltóságosabb, mint ő, de viszont szeretőket tartott, botránkoztatta környezetét s így közel se volt olyan tekintélye, mint apjának, noha ő is szeretetreméltó volt.

Mária Terézia, aki a „felvilágosultság” korában élt, rendkívüli vallásossága és feddhetetlen erkölcsei ellenére szintén nagyon is e „felvilágosultság” hatása alatt állt, tehát szintén korának gyermeke volt. Bizalmi embereit mind a „felvilágosultak” közül választotta. (Még az se volt akadály, hogy zsidók vagy protestánsok voltak, csak meg kellett térniük. De milyen megtérés lehetett az?) Fiait is annyira a haladó kor embereivel neveltette, hogy az egyik becsületes lett, csak kegyeletlen, a másik feslett erkölcsű és cinikus. Ha Mária Terézia nem haladt volna nagyon is a korral és egy kicsit „bigottabb” lett volna, sokkal jobb lett volna.

Aztán ott van végül Ferenc József, akinek trónörökös fia felforgató hajlamú zsidó újságírókkal és a lélek létét tagadó és papgúnyoló Brehmmel barátkozott. Igaz, hogy nem az apja, hanem az anyja neveltette ilyen túl modernnek, de viszont mégiscsak az apja volt az, aki ezt megengedte. Az az apa, aki maga volt a megtestesült konzervativizmus, aki maga se telefont, se autót, se liftet nem szeretett használni, eltűrte, hogy fia túl modern legyen.

Bizony végeredményben azt kell megállapítanunk, hogy nagyon előnyös lett volna, ha egy kissé még több lett volna a Habsburgokban abból a maradiságból, melyet annyira kifogásolnak bennük.

Kifogások Ferdinánd ellen

Országgyűlések és nádorválasztás elhanyagolása, idegenben lakás

Mindazok után, amiket Ferdinánd lelkületéről és jelleméről mondottunk, az ellene felhozott vádakkal már nem is kellene külön foglalkoznunk, mert annak alapján, amit már tudunk róla, kétségtelen, hogy csak félreértésen vagy rosszakaratú gyűlöleten alapulhatnak. Nem kell magyarázni, hogy olyan jellem és olyan keresztény, mint Ferdinánd volt, nem halmozhatott bűnt bűnre, nem lehetett csupa álnokság és hitszegés, de esküszegő és a magyar alkotmány zsarnok elnyomója még kevésbé lehetett. Nála legfeljebb tévedések fordulhattak elő, de azok is bajosan, mert ember volt ugyan, aki tévedhet, de okos és megfontolt ember, aki nem könnyen téved. Mivel azonban ezek a vádak már szinte be vannak gyökerezve a magyar lélekbe, érdemes, sőt szükséges lesz velük azért külön is foglalkozni.

Az első és fő vád, hogy Ferdinánd csúnyán becsapta a magyar nemzetet, mikor azt ígérte, sőt koronázásakor meg is esküdött rá, hogy függetlenségét, szabadságát, törvényeit, szokásait, alkotmányát megtartja. Ennek ellenére ugyanis az országot Bécsből idegen hatóságok által kormányozta, a nemzet ügyeiben a nemzet tudta és megkérdezése nélkül cselekedett (például a törökkel tudtunk és megkérdezésünk nélkül kötött békét), nádort nem választatott, országgyűlést nem tartott, magyar nemeseket, sőt főurakat törvénytelenül, önkényesen letartóztatott és az ország határain kívül tartotta őket fogva. Alig volt tehát az országnak olyan törvénye, amelyet meg ne szegett volna.

E vádból annyi igaz, hogy az ország függetlensége Ferdinánd uralkodásának kezdetétől fogva csakugyan csak látszólagos volt, de láttuk és látni fogjuk még bőven, hogy ez se Ferdinánd, se utódainak bűne nem volt, hanem az akkori viszonyok szükségszerű következménye, melyeket ráadásul mi okoztunk, nem pedig a Habsburg-királyaink. Egyenesen szégyen a közismert magyar józanságra és értelmességre, hogy ilyen együgyű alapon lehetett megtéveszteni a magyar közvéleményt évszázadokon át.

Függetlenségünknek Ferdinánd és utódai részéről való megsértését a Habsburgok bűnének tartjuk s mint ilyet, lépten-nyomon hangsúlyozzuk és kiélezzük, ugyanakkor egyáltalán nem vagyunk hajlandók észrevenni alkotmányunk, függetlenségünk és önrendelkezési jogunk olyan, ezeknél sokkal nagyobb megsértéseit, melyeket a mohácsi vész előtt éppen legnagyobb királyaink (Nagy Lajos és Mátyás), Mohács után pedig a „nemzeti” király és utódai, az erdélyi fejedelmek és „szövetségesük”, a török követett el. Ha ugyanis ezeket a másik oldalról jött sérelmeket is észrevennénk és megbélyegeznénk, akkor a Habsburgokat és magyar híveiket se tarthatnánk rosszabb magyaroknak, mint Zápolyát, a „nemzeti” királyt és híveit, akikről rokonszenvvel írunk, vagy az erdélyi fejedelmeket, akikért egyenesen rajongunk.

A „hazafias” hírverés nem engedi, hogy az érem másik oldalát is nézzük, mert akkor be kellene látnunk, hogy önrendelkezési jogunk elvesztése a XVI. században nem a Habsburgok egyéni rosszindulatának, hanem olyan viszonyok szükségszerű következménye volt, melyeken nekik se állt hatalmukban változtatni, s amelyeket egyébként se ők idéztek elő, hanem mi, hiszen az ország kettészakadásából következtek. Nem Ferdinánd vagy utódainak rosszakarata tette tönkre Magyarország függetlenségét vagy rabolta el önrendelkezési jogát, hanem az, hogy a török világhatalom itt egy pártharcokban megoszlott országot talált, Ferdinánd és utódai ezt az országot emiatt csak idegen erővel tudták a törökkel szemben tartani s később felszabadítani. Így pedig nem lehetett szó az ország függetlenségéről, mert ez az idegen erő szükségszerűen együtt járt volna az idegen befolyással akkor is, ha maguk a Habsburgok teljesen magyar vérűek és érzelműek lettek volna.

Mivel a mi „hazafias” történetírásunknak rögeszméje, hogy aki Habsburg-ellenes, az szükségképpen jó magyar, és ebből a dogmájából nem enged, s így nem tud és nem is akar tárgyilagos lenni. A történelmi igazság helyett egy pártot szolgál, melyet a nemzettel azonosít s „nemzetinek” nevez. Mivel a nemzet bajainak okát ebben a „nemzeti” pártban, ahol valójában van, nem keresheti, másban, mint a Habsburgok rosszakaratában és magyarellenességében nem találhatja meg.

Pedig hát kétségtelen, hogy a Habsburgok pártja volt azonos a nemzettel, nem pedig az úgynevezett nemzeti párt. Hiszen négyszáz éven át ebben a „pártban” volt a király, a királyt pedig nem egy párt, hanem mindig a nemzet koronázta meg. Fej nélküli nemzet egyébként sincs, annál kevésbé van király nélkül magyar alkotmányos élet.

Épp oly kétségtelen az is, hogy egy két pártra oszlott és belül is háborút viselő Magyarország nem maradhatott független két olyan világhatalom ellenében, mint akkor a Habsburg és a török volt. De hogy a függetlenség elvesztésének fő okát, a két pártra szakadást a „nemzetiek” csinálták, nem pedig Ferdinánd hívei, az is vitán felül áll. Kétségtelen, hogy csak azért, mert Ferdinánd idegen volt, még nem lett volna szabad az országot kettészakítani. Hiszen az Árpádok kihalta óta, Mátyást kivéve, mindig idegen volt a király.

Igaz, hogy ezek a régebbi idegen királyaink mindig magyarrá váltak nálunk, Ferdinánd pedig nem, ámde láttuk, hogy akkor még gondolni se lehetett arra, hogy Ferdinánddal is nem így lesz. Hogy pedig vele mégse így lett, láttuk, hogy annak egyedül csak az volt az oka, hogy a Habsburgok már nem Magyarországnak, hanem csak egy kis darabkájának lettek a királyai. De ennek vajon ki volt az oka: Ferdinánd-e vagy mi? És a „mi”-n kit kell érteni? A Habsburg-párti magyarokat-e vagy a „nemzetieket”, akikben az a szép név, amit kaptak, semmiképpen se teheti jóvá azt a nagy bűnt, vagy legalábbis végzetes ostobaságot, amelyet a nemzet ellen elkövettek.

Annyira helyes ez az okoskodás, hogy „hazafias” történetírásunk másképpen nem tud segíteni rajta, mint csak azzal, hogy felcsap színvaknak s csak azokat a törvénysértéseket veszi észre, melyeket Bécsben követtek el, s azokat is úgy adja elő, mintha egyedül csak a bécsi magyargyűlöletből és rosszakaratból származtak volna, nem pedig azokból a szomorú magyar állapotokból következtek volna, mégpedig szükségképpen, melyeket az ő fene nagy hazafiságuk (Habsburg-gyűlölet még a haza pusztulása árán is) idézett elő: ellenben azt a szolgaságot, azt a függetlenség-hiányt, mely a „nemzeti” párt szövetségese, a porta részéről érte az országot és azokat a törvénysértéseket és önkényeskedéseket, melyeket az utolsó „nemzeti” király, felesége, fia és az erdélyi fejedelmek részéről tűrtek el szó nélkül a „nemzeti” magyarok, szintén nem látja meg.

Ez a történetírás és „hazafiság” végtelenül el tud keseredni és bocsánatot soha nem tud adni azért, mert volt idő, mikor külügyeinket, hadi és pénzügyeinket Bécsben és néha megkérdezésünk nélkül is intézték, de hogy János, az utolsó „nemzeti” király, aki szerintük a magyar függetlenség és önérzet képviselője volt, annyira tehetetlen báb volt török „szövetségese” kezében, hogy „kormányzót” volt kénytelen kinevezni akkor, mikor maga is élt még és király volt, és ráadásul külföldit s magyarul egy szót se tudót és újabb ráadásnak éppen azt a Grittit, akitől maga is rettegett, azon nem hajlandó felháborodni, azért nem hajlandó bosszút lihegni. Még elszomorodni se tud miatta, mert egyszerűen nem is veszi észre. Ha ugyanis észrevenné, akkor a „nemzeti” királyt és a „nemzeti” pártot is gyűlölnie kellene az ország függetlensége elárulásáért.

Ennek a „hazafias” történetírásnak nem fáj, hogy a gőgös Szulejmánnak minden második szava az, hogy Magyarországot ő „adta” Jánosnak és hogy János az ő rabszolgája. A „hazafiak” szemében azért így is János Magyarországa volt a magyar szabadság és függetlenség, no meg a magyar alkotmány utolsó képviselője, nem pedig Ferdinánd Magyarországa. Ez a „hazafiság”, ha Ferdinánd Magyarországára néz, csak utálkozni tud, ha Jánoséra, örömtől és büszkeségtől repdes a szíve, s csak az fáj neki, hogy János halálával maga ez a „szabad” ország is sírba szállt. Utána szerinte már csak felkelők képviselték időnként ezt a szabad és független Magyarországot.

Hogy János állítólag kezet is csókolt Szulejmánnak, s mivel Magyarország koronás királya volt (sőt állítólag egyetlen törvényes királya), benne az egész nemzet csókolt kezet, az se fáj nekik. Megnyugtatják magukat azzal, hogy hátha nem is volt igaz ez a kézcsók?! Pedig az már egész bizonyosan igaz volt, hogy fia, János Zsigmond hivatalosan is a szultán kegyelméből való magyar királynak nevezte magát s már térdet is hajtott előtte, az is igaz, hogy a szultán büntetésből maga elé is idézte s ő ekkor már nem kezet csókolt, hanem térdet hajtott ura előtt, mégpedig egymás után háromszor. De azért ez se fáj egy „hazafinak” sem, annyira nem, hogy még csak azt se tudják, hogy megtörtént. Nem találták ugyanis annyira fontosnak, hogy megjegyezzék. Bezzeg tudnak arról mindent, ami Bécsben történt ellenünk vagy megalázásunkra, még sok olyat is, ami sohase történt meg, mert csak hírverés céljából találták ki!

Bécs a XVI. században s még utána is azért rendelkezett nálunk, mert az ő pénze védte az országot, a török viszont azon a címen, mert adófizetői voltunk s minden évben 30.000 forintot mi küldtünk neki. De Erdély azért mégis „szabad” volt, mert mi úgy tudjuk, hogy szabadságot adott neki a török, Magyarország pedig szolga, mert Bécs elvette tőle a szabadságot. Pedig azt még propagandacélból se találta ki senki, hogy V. Károly, a Habsburg-császár azzal dicsekedett volna valaha, hogy Magyarországot ő adta az öccsének (pedig ő adta neki azt a százezer forintot, mellyel Magyarországról Jánost kiverte). Ilyesmivel csak Szulejmán dicsekedhetett a „nemzeti” királlyal kapcsolatban.

Tűrhetetlen sérelemnek tartjuk, hogy Ferdinánd békét kötött a törökkel anélkül, hogy előtte minket megkérdezett volna. Pedig utólag kérte hozzájárulásunkat, sőt olyan urak voltunk, hogy az országgyűlésen, melyen ezt a jóváhagyást kérte, a szemrehányások özönével árasztottuk el, melyeket – érezve hibáját – szó nélkül lenyelt, sőt emiatt már előre félt az országgyűléstől.

Hogy meg ne bántsa nagy pipájú, de kevés dohányú önérzetünket, még csak azt a jelentéktelen kis igazságot se merte a szemünkbe vágni, hogy igaz, hogy megkérdezésetek nélkül kötöttem békét, de ne felejtsétek, hogy a háborút is, melyet a békekötéssel befejeztem, nélkületek, magam viseltem, annak költségeit is magamnak kellett s méghozzá külföldről előteremtenem.

Mikor Ferdinánd fia, Miksa kötött békét a szultánnal, a „nagyúr” ezt azzal a nyers utasítással közli az ügybe be se vont János Zsigmonddal, a „nemzeti” fejedelemmel, hogy a megkötött béke rá is vonatkozik. Hogy János Zsigmond és „szabad” magyarjai emiatt nemcsak ordítozni nem mertek, hanem nagy alázatossággal veszik tudomásul, az egy magyar hazafit se bánt, hiszen nem is tud róla. Ez ugyanis nem fájt annyira a nemzeti önérzetnek, hogy keserűen meg is jegyezte volna magának. Ezért aztán az erdélyi „szabadság” iránti nagy tiszteletet se csökkentette meg a magyar lelkekben.

Hogy Ferdinánd és általában a Habsburgok évenként rendszeresen hozták ugyan ide a mi védelmünkre a súlyos százezer forintokat, de a török elleni támadó háborúra, tehát az ország felszabadításának megkísérlésére, mely még e százezreknek is a tízszeresét tette szükségessé, nem akkor adtak nekünk segítséget, mikor mi akartunk (például a Wesselényi-összeesküvés idejében), hanem akkor, mikor ők akarták, illetve, mikor ők tudtak adni (hamarosan a Wesselényi-összeesküvés után), azt olyan tűrhetetlennek tartottuk Magyarország önállóságára és a magyar önérzetre, hogy még össze is esküdtünk miatta elkeseredésünkben.

Ellenben, hogy a „szabad” és a nemzeti függetlenséget fenntartó Erdély fejedelme csak az lehetett, aki erre a szultántól athnámét kapott; hogy Erdély fejedelmei (még a legfüggetlenebbek: Bethlen Gábor és mindkét Rákóczi György is) csak a szultán engedélyével viselhettek háborút még akkor is, ha ez a háború a Habsburgok ellen irányult; hogy a szultán egyszerű parancsára hol itt, hol ott kellett nekik ennyi meg ennyi főnyi sereggel megjelenniük, sőt csapataikkal csatlakozniuk kellett a szultánhoz még akkor is, mikor Európa és a kereszténység ellen indult; hogy akárhány erdélyi fejedelmet a szultán egyszerűen elcsapott (Kemény, Rhédey, sőt II. Rákóczi György); hogy – ha rossz kedve volt – nemcsak a szultán, hanem még a nagyvezér is még saját alattvalói (követei) előtt is szidalmazta az erdélyi fejedelmet, sőt hogy volt idő, mikor még Fráter Györgyöt is „hitvány, lator, áruló barátnak” (Veress, 302. o.) nevezte, letette (eljárása bizonyára nagyon egyezett az erdélyi alkotmánnyal) s megparancsolta az erdélyieknek, hogy megbéklyózva küldjék Konstantinápolyba vagy ők maguk tegyék el láb alól (Szalay, IV., 260. o.), az nem fáj a „hazafias” magyarnak, vagy legalábbis nem csökkenti a híres erdélyi magyar szabadságot a szemében. (Hogy a „barát” hamarosan kimosta magát a bajból, az igazán nem a török érdeme, még kevésbé a „hazafiaké”, hanem azoké a kincseké, melyeket ugyanaz a „barát” utána a portára küldött.)

Ha a török, aki Erdélybe egy fillért se küldött soha, csak mindig vitt onnan, sőt mi vittük a helyébe (az adót), így bánhatott Magyarországnak és a magyarságnak azzal a részével, mely őt választotta pártfogójának s élete védelmezőjének s ennek ellenére a „hazafiak” mégis jóban tudtak vele lenni, sőt ezt az állapotot szabadságnak, nemzeti öncélúságnak és függetlenségünk megőrzése zálogának tekintették, akkor igazán nem tehetünk szemrehányást Ferdinándnak és utódainak (például Lipótnak) se, ha ők is, akiknek mentségére még ott van az az évenkénti több százezer forint is, amit idehoztak és a vele szükségképpen együtt járó idegen befolyás, „csak” olyan függetlenséget és önrendelkezési jogot tudtak biztosítani az ország és a magyarság azon felének, mely mellettük tartott ki, hogy a törökkel kötött békét csak utólag bár, de mégis országgyűlésünk elé terjesztették jóváhagyásra, s mivel ezt csak utólag tették, még a nemzet szemrehányásainak jogosságát is elismerték.

A Habsburgok Magyarországában csak olyan elnyomás és szolgaság volt, hogy őseink merték mondani, hogy nem függetlenek, merték hangsúlyozni, hogy szolgaságban élnek. Pedig ahol ez lehetséges, ott már bizonyos szabadság feltétlenül van. Az igazi szolgaságban a szolgáknak nemcsak szolgálniuk kell, hanem még hirdetniük is, hogy mennyire szabadok. Hitler és Sztálin alatt, de a törököknek adót fizető Erdélyben is ez történt. Ellenben a mi Habsburg-elnyomta őseink még kiabálni és szitkozódni is mertek, s nemcsak saját házukban a szolgáik előtt, hanem az országgyűlés nyilvánosságában királyuk szeme előtt is.

Ez a nyilvános szitkozódás a Habsburgok Magyarországában tagadhatatlanul megvolt s nem is volt ritkaság. De hány annyira szabad ország van, vagy volt, ahol ez lehetséges? Láttuk, hogy a XVI. század magyar országgyűlésein olyan szabadság dühöngött, hogy az egész kereszténység fejét, a római császárt, követei jelenlétében lehetett büntetlenül szidni és ócsárolni olyan szavakkal, hogy a követ halálra ijed tőle és le se meri írni. (Éppen azon az országgyűlésen történt ez, mely felelősségre vonta Ferdinándot azért, mert a törökkel a rendek előzetes beleegyezése nélkül békét kötött, noha a háborút is ő viselte, nem a rendek.)

Nem igaz, hogy Ferdinánd nem tartott országgyűlést. Csak annyi igaz, hogy nem tartott minden évben, mint akkor még a törvény előírta. Emiatt elnyomást, törvénysértést, sőt esküszegést emlegetni még kortesfogásnak is lelkiismeretlen. Ferdinánd az országgyűlések tartására vonatkozó magyar törvényt annyira megtartotta, amennyire csak lehetett. Világos ugyanis, hogy a törvény akkor, mikor évenkénti országgyűlést írt elő, normális állapotokat tartott szeme előtt. Ferdinánd alatt pedig majdnem állandóan háború volt a törökkel (hogy a még állandóbb polgárháborúról ne is szóljunk). Hogy lehet már most ilyen országban azt kívánni, hogy kivétel nélkül minden évben legyen országgyűlés s tűrhetetlen állapotnak tartani, hogy csak minden három vagy akár négy évben van belőle kettő? Mátyás király is megtette, hogy hat év alatt (1478-1485) csak egyszer (1481 júliusában) tartott országgyűlést, s neki mégis azt hányták szemére a rendek, hogy túl sok országgyűlést tart. Ha meggondoljuk, hogy a háború a tettek, nem pedig a szavak, tárgyalgatások és tömeggyűlések ideje, egyenesen bámulnunk kell azt, hogy Ferdinánd mégis milyen sok országgyűlést tartott.

Háború idején sokszor még a mai demokráciákban is szüneteltetik az országgyűlést.

De abban az időben az országgyűléseknek szigorúan minden évben való megtartása még béke esetén is túl sok és sokszor már csak akkor igen gyakori és féléven át is dühöngő járványok miatt is, egyenesen lehetetlen lett volna. Még a magyar rendek is belátták ezt s később maguk is megváltoztatva azt a törvényt, melyet a „hazafiság” a Habsburgokkal szemben még ma is annyira szigorúan és szóról szóra vett, már csak háromévenkénti országgyűlést írtak elő. Teljesen elegendő is volt ennyi, sőt egyenesen lehetetlen volt több, hiszen maga az országgyűlés is eltartott sokszor egy fél évig is, s míg a rendek összegyűltek, ahhoz is kellett egy negyed év.

Aztán azt se feledjük, hogy ha nem ugyan maga Ferdinánd, de utódai közül egyesek néha 5-6 éves szüneteket is tartottak országgyűlés nélkül, ennek a viszonyokon kívül (háború, az ország túlságos ingerült hangulata, mely miatt az országgyűlés az országra sokkal nagyobb kárral járt volna, mint haszonnal stb.) a fő oka mindig az volt, hogy Habsburg-királyaink féltek a rendektől (a nádortól is féltek, azt is azért nem választattak szívesen).

Hogy ez volt a fő ok, azt „hazafiaink” is tudják és elismerik, de azzal magyarázzák, hogy érezték bűnös voltukat, és hogy a rendek haragja ellenük nagyon is jogos volt. Csak azt felejtik el nagy önérzetükben, hogy félni, rettegni nem a zsarnokok, nem az elnyomók, hanem az elnyomottak szoktak. Mindig az fél, aki gyöngébbnek érzi magát annál, akitől fél. A zsarnokok és elnyomók csak a végén szoktak félni, akkor, mikor már szaladniuk kell, de hogy a végén szaladnia kell, az korántse minden zsarnokkal és minden elnyomóval történik meg. (Se Hitlernek, se Sztálinnak a végén se kellett futnia).

Nagyobb zsarnokság és lelketlenebb elnyomás például alig volt a világtörténelemben, mint amit a protestáns angolok a katolikus írekkel csináltak, az angoloknak mégse kellett sohase félniük, annál kevésbé szaladniuk az írek elől. Azonban a Habsburgoknak is csak 1918-ban kellett innen szaladniuk (akkor se előlünk, hanem azok elől, akik a mi országunkat is feldarabolták, vagy legfeljebb a hazátlan szociáldemokrata proletárság elől) s ők mégis már 1550-ben, 1600-ban, 1650-ben, 1700-ban, 1800-ban és 1850-ben is állandóan féltek tőlünk és országgyűléseinktől. De hát ki volt akkor a zsarnok: mi vagy ők? Vagy legalábbis ki volt ebben az országban a nagyobb úr, mi vagy ők? Mert hiszen tudvalevőleg nem az úr szokott félni a szolgától, hanem a szolga az úrtól.

Aki úr, akkor se fél a szolgától, ha vétkezett ellene. Hiszen a szolga ezt még szemére hányni se meri neki, annál kevésbé van hatalma ahhoz, hogy számon is kérje tőle s meg is torolja rajta. A Habsburgoknak ez az állandó félelme tehát tőlünk s országgyűléseinktől világos cáfolata annak a kortesfogásnak, hogy mi tőlünk négyszáz keserves éven át tűrhetetlenül el voltunk nyomva.

Ahol elnyomás van, ott van félelem, de természetesen nem az elnyomó az, aki fél. Ahol igazi elnyomás van, ott szólni se mer az elnyomott, mert az elnyomó nem tűr bírálatot. Ha ez a bírálat jogos, akkor annál kevésbé. Ahol elnyomás van, ott vagy nincs országgyűlés, vagy ha van, néma. Ott nem szabad emberek gyülekezete ez, hanem mamelukoké [szekértolóké] vagy – ami még rosszabb – olyanoké, akik eladták magukat a hátalomnak. Az ilyen országgyűlésen nem a népet, nem megbízóikat képviselik, noha azok követeinek, képviselőinek hazudják magukat, hanem az elnyomót. Ilyenkor az elnyomás tehát még álnoksággal is tetézve van s így még undorítóbb.

Vajon mi az oka annak a nagy különbségnek, hogy az „igazságos” Mátyás alatt (aki, mint láttuk, egyébként még az országgyűlések tartására vonatkozó törvényt is jobban megszegte, mint Ferdinánd) azért könyörögtek őseink, hogy ne legyen már olyan sok országgyűlés, míg a Habsburgok alatt azért, hogy minél több legyen s emiatt – ismét csak jellemző – nem is könyörögtek, hanem követelőztek, fenyegetőztek és felelősségre vontak. Mégpedig az alattvalók vonták felelősségre a legfőbb hatalom képviselőjét, nem pedig megfordítva, amint történni szokott, s mint a dolgok rendje kívánná. Vajon melyik jelent nagyobb szabadságot és becsületet: az-e, ami a Habsburgok alatt visszaélés volt, vagy az-e, ami Mátyás alatt nem volt visszaélés? Melyik jelent tehát jobbat: a Habsburgok „törvénytelensége”, vagy Mátyás „törvénytartása”?

Hitler, Sztálin és Rákosi is mennyire megtartották „a törvényt”, ők is mennyire tartottak országgyűléseket, országgyűléseik mennyire meg voltak elégedve kormányzásukkal s mennyire helyeselték minden cselekedetüket! Vajon azért voltak-e olyan némák ezek az országgyűlések, mert tetszett nekik a zsarnokság és az elnyomás, illetve igen nagy volt a szabadság, vagy pedig csak azért, mert a szabadság igenis kicsi volt, sőt még a gondolatától is megijedt mindenki? Értsük meg: akkor nem az a Hitler, vagy Sztálin félt a néptől, aki a szabadságot elvette tőle, hanem az a nép, melytől elvette, az félt tőlük.

Micsoda szabadság volt mindehhez képest a Habsburgok alatt és különösen milyen igazság, nyíltság és becsület! Ott az országgyűlés az ő uralmuk alatt valóban a nép követeinek szabad, sőt elbizakodott gyülekezete volt annyira, hogy ők, a hatalom birtokosai rettegtek tőle; itt országgyűlés címén csak egy mesterségesen megrendezett hazug színjáték folyt le, melyet a nép pénzén a nép vagy inkább (mert maga a nép mit se számított) a külföld becsapására rendeztek meg.

Nagyobb szabadság és jobb állapotok jele tehát, ha a zsarnok nem mer országgyűlést tartani, mint ha mer, sőt egyenesen szeret. Az első esetben az országgyűlés valóban az, aminek mondja magát, a nép képviselete és a „zsarnoktól” független hatalmat képviseli. A zsarnok szót tehát az esetben idézőjelbe kell tenni, mert valójában nem zsarnok. A második esetben azonban igazi zsarnokkal van dolgunk, aki melléje még hazug népbolondító is, mert zsarnoksága még arra is kiterjed, hogy az elnyomottak még dicsérjék is a zsarnokságot s elnyomásukat szabadságnak nevezzék.

És ez az igazi zsarnokság sokkal költségesebb is az idézőjelbe tett zsarnokságnál, mert ez utóbbi, mivel nyíltan történik, egyszerű, tehát olcsó, míg annak költséges tömegválasztásokat kell négyévenként (sőt sokszor még gyakrabban) lebonyolítania és népes parlamenteket kell üzemben tartania busás napidíjakkal, parlamenti tisztviselőkarral és őrséggel, természetesen a nép pénzéből, egyedül csak a nép és a világ becsapására.

A mi „szabad”, „független”, „nemzeti” és minden képzelhető szép jelzővel ellátott Erdélyünkben is olyan országgyűlések voltak, hogy a lengyelektől és olaszoktól környezett, sőt velük sokszor bűnös viszonyt folytató, de azért mégis hőn szeretett „utolsó nemzeti királynénak” (Izabellának) maga az országgyűlés ad felhatalmazást arra, hogy idegeneket is alkalmazhasson az országban tisztségekre (mennyivel kurucabbak voltak ezeknél a pozsonyi országgyűlések labancoknak nevezett tagjai). Máskor pedig felelősségre vonás helyett ugyanez az országgyűlés megköszöni neki, hogy az idegenek s különösen a királyné idegen szeretői ellen csöndben zsörtölődő három magyar főurat orvul és vadállatias kegyetlenséggel legyilkoltatni méltóztatott.

Ugyancsak szó nélkül veszi tudomásul az erdélyi országgyűlés, hogy e dicső utolsó „nemzeti” királyné fia, János Zsigmond, az ősi szabadságaikat védő és a szolgasorba taszítás ellen védekező szabad székelyek orrát-fülét levágatta, vezetőiket pedig ki is végeztette, sőt számonkérés helyett ugyanez az országgyűlés törvényesen is és végleg megfosztja szabadságuktól ugyanezeket a székelyeket.

Milyen rosszmájúan és mennyire mint az önkény netovábbját említik történelemkönyveink, hazai földrajzaink vagy útleírásaink, turistakönyveink, sőt regényíróink és újságíróink is, hogy Lipót a jászokat és a kunokat egyszerűen eladta a német lovagrendnek! A felháborító esemény olvastára mindenki néger rabszolgákra gondol, akiket hajdan adtak-vettek, tehát ökölbe szorul a keze.

Pedig ez a felháborító dolog semmivel se jelent többet, mint csak azt, hogy Lipót jobbágyoknak tekintette azokat a jász-kunokat, akiknek nemesi joguk sohase volt, de ők maguk nemeseknek tekintették magukat, s noha ezt az igényüket a törvény soha el nem ismerte, a valóságban a Habsburgok is egész Lipótig, tehát 150 éven át tiszteletben tartották ezt a törvényes alappal ugyan nem bíró, de bizonyos szokásjogon alapuló igényüket. Lipót most is – ideiglenesen – csak azért nem tartotta tiszteletben a nemesi jogaikat, hogy az akkor folyó felszabadító háború költségeinek fedezésére némi pénzforrást találjon.

A székelyeknek ugyanolyan, sőt sokkal régibb és erősebb szokásjogon alapuló igényük volt a nemességre, vagy legalábbis a földesúri szolgáltatásoktól való mentességre, mint a jász-kunoknak és a székelyeket az utolsó „nemzeti” király fia, a Habsburgok ellenfele fosztotta meg e jogaiktól, sőt ez a jogfosztás még holmi kivégzésekkel és a szabad magyarra különösen meggyalázó fül- és orrcsonkításokkal is párosult. De ez mégse ok arra, hogy Erdély a magyar szabadság bástyája ne lehessen szemünkben, sőt még arra se ok, hogy magára János Zsigmondra is akár csak egy cseppet is haragudjunk miatta.

A jogaiktól megfosztott székelyek elkeseredésükben fegyverhez nyúltak a „nemzeti” fejedelem ellen, a jász-kunok az „idegen” királytól szó nélkül tűrték, hogy „eladja” őket. Természetesen ez se történt ok nélkül. Lipót ugyanis azt a Jászságot és Kunságot „adta el” a német lovagrendnek, melyet ő szabadított fel a török alól, s a pénzt is, amit eladásukért kapott, az országnak, tehát köztük a jász-kunoknak a törökök alóli felszabadítására fordította.

Lipót tehát nem önkényből vette el a jász-kunok szabadságát, mint János Zsigmond a székelyét, hanem kénytelenségből, mert a pénzt valahonnan elő kellett teremtenie. Sőt Lipót még így is csak olyan szabadságot vett el a jász-kunoktól, amely akkor már rég nem volt meg nekik. Ő nem szabad jász-kunokat „adott el” a német lovagrendnek (értsd: vetett földesúri hatalom alá), hanem a törökök bizonyára kissé keservesebb földesúri hatalma alól tőle felszabadított jász-kunokat. A jászok és a székelyek esete között tehát ég és föld a különbség.

A magyar közvélemény mégiscsak Lipót cselekedetén háborodott fel (mégpedig mennyire s milyen álnokul)! János Zsigmondéról pedig nem is tud, mert még annyi jelentőséget sem tulajdonított neki, hogy megjegyezze.

De ha ezzel szemben annyira megjegyeztük Lipót „önkényét”, akkor illett volna azt is éppúgy megjegyeznünk, hogy a jász-kunok még így is mindössze csak egy félszázadig voltak földesúri hatalom alatt, mert már Lipót unokája, Mária Terézia (akit épp ezért Baksay református püspök szerint minden jász-kun mindig úgy emleget, hogy a „fölséges” Mária Terézia) ismét „felszabadította” a jász-kunokat a földesúri hatalom alól s ezt a „fölséges” Mária Terézia már száz évvel előbb megcsinálta ővelük, mint Kossuth apánk (illetve dehogy Kossuth: Bach Sándor) az összes magyar jobbágyokkal. (Ezt a jót ugyanis Bach adta a magyar jobbágyoknak, nem Kossuth. Kossuth nem is adhatta, hiszen őt leverték. Kossuth jóvoltából ezt a jót a magyar jobbágyok legfeljebb csak egy évig élvezhették volna, hisz csak addig tartott Kossuth hatalma).

Ha a „szolgaság” alatt nyögő Habsburg Magyarországon a régi magyar nemesi jogok (sőt sokszor csak vélt jogok) bármilyen kis megcsonkítása is történt, még akkor is, ha ezek a jogok akkor már rég elavult dolgok voltak, az idők haladása követelte megszüntetésüket és a műveltebb nyugaton a haladás már régen el is söpörte őket az útból: nálunk évszázadokon át eltartó sérelmi politika következett belőle és a törvénysértések és az esküszegések vádja csak úgy röpült Bécs és az udvar felé.

Erdélyben – mint látjuk – a székelyek ősi szabadságának minden ok nélküli elvétele és az igazságtalanságot szenvedők felkelésének akasztásokkal és a magyar önérzetet oly gyalázatosan megcsúfoló orr- és fülcsonkításokkal váló megtorlása úgy intéződik el, hogy a magyar közvélemény egyáltalán nem is tud róla, s ha igen, minden különösebb érzelemnyilvánulás nélkül veszi tudomásul.

Nemcsak semmi különösebb sérelmet nem látunk benne, hanem a magyar történetírásnak „hazafias” kálvinista apja – mint az imént idéztük – egyenesen azt állapítja meg, hogy a székelyek szabadsága túlzottan nagy, s így megnyirbálása, mint közérdek, egyenesen kívánatos volt. Ez pedig magyarul azt jelenti, hogy János Zsigmond eljárása és a vele kapcsolatos akasztások és meggyalázó csonkítások nem az utolsó nemzeti király fiának bűnei, hanem a haza iránt szerzett érdemei közé tartoznak. (Reméljük, hogy ezen ítélet megalkotásához nem járult hozzá az is, hogy ezek a János Zsigmond ellen fellázadt, kivégzett, meggyalázott és szolgasorba taszított székelyek katolikusok voltak, a fejedelem pedig unitárius, ellenben a Habsburgok „bigott” katolikusok voltak, az ellenük ugyancsak sűrűn felkelő magyarok pedig protestánsok, pedig ellenük nem is annyira magyarok lázadtak fel, mint inkább protestánsok, mert a protestáns német felvidéki városok is mindig a lázadókkal tartottak.)

Mindezek láttára nem arra kell-e gondolnia a tárgyilagos embernek, hogy történetírásunknak s miatta közvéleményünknek ez a négy évszázadon át tartó állandó panasza a Habsburgok tűrhetetlen elnyomása, esküszegései és a vele kapcsolatos „hazafias” lángolások és szokások is tulajdonképpen nem egy ugyanolyan tervszerűen kiszámított és lelkiismeretlenül folytatott mesterséges propaganda tünetei-e, mint a bolsevizmus részéről a francia, angol és amerikai munkásosztály állandóan hangoztatott tűrhetetlen nyomora a nálunk állandóan emelkedő életszínvonal és boldogító szabadsággal szemben?

Nem ugyanazon, az igazsággal vakmerően dacoló, tervszerűen alkalmazott eljárásmód-e ez is, mint a bolsevistáké, mely ugyanakkor, mikor nálunk a munkásnak sztrájkra még gondolnia is szentségtörésszámba ment s azonnali elhurcolást jelentett, a legkeményebb kifejezésekkel háborgott és botránkozott azon, hogy például Franciaországban ekkor meg ekkor, itt meg itt a kormány néhány, tüntetés közben a hivatalos hatalommal is szembeszálló kommunista munkást néhány napra lecsukott?

Pedig azok a szolgai, mameluk országgyűlések, melyekre példákat hoztam fel, egyáltalán nem szorítkoztak Erdélyben csak Izabella vagy János Zsigmond uralma idejére, hanem bátran mondhatjuk a Habsburg anyaországtól török pártfogás alatt elszakadt Erdély egész történetére. Ennek a „szabad” Erdélynek az országgyűlései – mint látni fogjuk – Bekes Gáspár leverése után Báthory István tömegmészárlásait is szó nélkül tűrték, sőt az országgyűlés ekkor is egyenesen megdicsérte a fejedelmet azért, mert magyar főnemeseket méltóztatott minden törvényes eljárás nélkül kivégeztetni, sőt egyenesen felakasztatni (amit a törvény külön tiltott).

Szolgalelkűen tűrték az erdélyi országgyűlések Báthory Zsigmond tömegmészárlásait is (szintén magyar főnemesek soraiból). Ekkor a fejedelem ellen voltak ugyan (de csak azért, mert katolikus volt és a Habsburgokkal szövetkezett), de mukkanni mégse mertek. Ez a katolikus fejedelem ugyanis nem olyan volt, mint a Habsburgok. Neki kálvinista volt a nagybátyja és tanácsadója, ezenkívül a kálvinista Erdély már gyerekkorában erőszakot követett el a lelkiismeretén. Olyasmire (a jezsuiták kiűzésére) kényszerítette, ami legszentebb meggyőződésével ellenkezett. Ezért mint meghasonlott lelkű embernek, egyelőre nem voltak erkölcsi gátlásai.

Ha a bécsi Habsburgoknak is kálvinista Bocskaiak lettek volna tanácsadóik, ha ők is önmagukkal meghasonlott emberek lettek volna, akik trónjuk kedvéért olyan jellemtelenségre vetemedtek volna, hogy azokat űzték volna el maguk mellől, akiket lelkük belsejében legjobban tiszteltek, majd akkor a pozsonyi országgyűlések is csendesek és engedelmesek lettek volna épp úgy, mint az erdélyiek azok voltak.

De nemcsak a meghasonlott katolikus Báthory Zsigmond önkényét és zsarnokságát, hanem a kálvinista Báthory Gábor féktelenkedéseit, kicsapongásait, gyilkolásait (sokszor saját fejedelmi kezével végrehajtva) és az országgyűléseken ott ülő nem egy főúr feleségének elcsábításait is szótlanul tűrték az erdélyi „szabad” magyarok. Azaz dehogy szótlanul. Mivel ez a fejedelem még kálvinista is volt, mint ők maguk, még díszjelzővel is felruházták érte jutalmul, mint majd látni fogjuk.

I. Rákóczi Györgyöt kálvinista létére is gyűlölték, de azért az ő mérhetetlen birtokharácsolásait is szótlanul tűrték, s nemcsak fiát választották már az apa életében fejedelemmé, hanem még apja kívánságára a kisebbik fiát is nagy alázatossággal és dicsérgetések közepette tették a legmagasabb állásokba. Még a nyomorult Apafi alatt is tűrte a gyáva, szótlan, sőt a fejedelemnek ízléstelenül hízelgő országgyűlés Erdély leghatalmasabb s ráadásul kálvinista főurának, Bánffynak, tisztán irigységből való és bírói eljárás nélküli lefejezését, Béldy, Bethlen és főúri asszonyok törvénytelen, mert bírói ítélettől meg nem előzött bebörtönzését. Maga Bethlen Gábor is bebörtönzött ítélet nélkül főúri hölgyeket. Hát még férfit mennyit!

Ellenben mivel Habsburgok is börtönbe vetettek néha egy-egy magyar főurat, hiába tették joggal, sőt a köz érdekében egyenesen kötelességképpen, még ma, hosszú évszázadok múlva is háborog miatta a magyar önérzet, sőt még az igazságszeretet is azon a címen, mert hát nem lett volna szabad őket külföldön börtönben tartani (vajon hogy tarthatták volna őket itthon börtönben, mikor például Rákóczi még külföldi börtönéből is meg tudott szökni?), no meg hát mert a magyar törvények szerint a magyar nemest előbb kell elítélni és csak azután lehet elfogni. (De akkor melyik nemes várta volna meg, míg majd a „törvény” megengedi, hogy el is fogják?)

Hogy azonban a „szabad” Erdélyben nemcsak elfognak, hanem seregestől ki is végeznek ítélet előtt és ítélet nélkül magyar főurakat, az annyira nem fáj nálunk senkinek, hogy még csak azt se tudjuk, hogy megtörténtek. Nem tartottuk ugyanis a dolgot olyan fontosnak, hogy meg is jegyezzük. Vajon nem kell-e mindezek láttára arra gondolnunk, hogy a Habsburgok elkövette felháborító törvénytelenségek se a haza miatt fájnak nekünk annyira; nem is azért, mert valóban a szabadságunkra vagyunk annyira kényesek, vagy mert a fajunk annyira kedves előttünk, hanem itt tudatos politikai propagandának estünk áldozatul, melynek célja semmi más, mint befeketíteni és meggyűlöltetni azokat, akiknek meggyűlöltetése az érdeke bizonyos, a hazafiság álarcába öltözött köröknek?

De azt mondhatná valaki: Az, hogy Erdélyben ugyanúgy vagy még amolyanabbul volt, még nem bizonyíték arra, hogy a Habsburgok alatt is jól volt. Az erdélyi még rosszabb állapot még egyáltalán nem bizonyítja, hogy Ferdinánd s általában a Habsburgok is megtették kötelességüket, megtartották a magyar alkotmányt és azt az esküt, melyet erre letettek. Ha valamit megértünk a ledér Izabellában és az „eretnek” erdélyi fejedelmekben s ezért meg is bocsátjuk nekik, azt nem érthetjük meg a papokra hallgató Habsburgokban és különösen nem abban a Ferdinándban, akit fentebb valósággal az emberi tökéletesség mintaképének rajzoltunk. Hogy lehetséges az, hogy még olyan ember, mint Ferdinánd, ő se tartotta meg a törvényt és még ilyen ember is megszegte azt az esküt, melyet erre a törvényre letett?

Mielőtt erre a kérdésre válaszolnánk, nem érdemleges magyarázatul, hanem csak a tisztánlátás elősegítésére megemlítjük, hogy Ferdinánd fiatal korában még nem volt az a tökéletes ember, aki élete végén már volt. Hiszen rámutattunk már, hogy fiatalabb korában a tanácsadóitól ajánlott és akkor a politikától elválaszthatatlannak tartott machiavellisztikus eszközöket ő is nemegyszer felhasználta, s eleinte az egyházi vagyon elidegenítésében se volt sokkal különb Jánosnál. Mivel azonban Ferdinándot lelkiismerete idősebb korában csak e legutóbbi miatt vádolta, de a magyar alkotmány és a rá letett esküje megsértése miatt nem, a feladott kérdést olyannak kell vennünk, mint amely nemcsak a fiatal Ferdinánd ellen irányul.

Lássuk tehát Ferdinánd „bűneit” egymagukban, nem pedig csak a „nemzeti” uralkodók még nagyobb bűneivel összehasonlítva.

Hogy Fráter Györgyöt hogyan és milyen körülmények között „gyilkoltatta” meg, azt már láttuk. Itt még azt fűzzük hozzá, hogy a pápától az ügyben lefolytatott vizsgálat folyamán nem kevesebb, mint száztizenhat tanút hallgattak ki, köztük Oláh Miklós, akkor egri, Bornemissza Pál, veszprémi, és Újlaki Ferenc, győri püspököt; Verancsics Antalt, aki akkor még csak pornói apát volt; Nádasdy Tamás országbírót, Pető János, volt lippai várnagyot, Palczán Péter, volt budai kisbírót, Blandrata Györgyöt, Izabella királyné orvosát, és Pesty Gáspárt, Fráter György titkárát, aki – mint emlékszünk – Castaldónak éjszaka idején sírva jelentette, hogy mit tervez ellene a bíboros.

Ezen eskü alatt tett tanúvallomások olyanok voltak, hogy a pápa 1555. február 14-én úgy határozott, hogy „az adatok, melyeket Ferdinánd annak bebizonyítására felhozott, hogy a tett rossz szándék nélkül történt és megérdemelt büntetésül történhetett, állítását bőségesen bebizonyították és hogy ennél fogva sem a király, sem Castaldo, sem a többiek, akik a tettet tanácsolták vagy végrehajtották és ilyesmibe estek, egyházi fenyítéket nem érdemelnek”.

Megjegyezzük, hogy Ferdinánd a dolgot nem „tanácsolta” Castaldónak, hanem az ő újra meg újra való panaszára és rémüldözéseire (amelyeken tekintve Pesty Gáspár éjszakai jelentésén nem is csodálkozhatunk) megengedte azt, hogy ha a bíboros gonosz szándékáról teljes bizonyossága van és a maga és társai életének, seregének és vele az ügynek, melyet Erdélyben képvisel, megmentésére más módot nem lát, akkor a katasztrófát a bíboros meggyilkolásával is megelőzheti.

Ez az engedmény – tekintve, hogy Ferdinánd szuverén, tehát élet és halál ura, Fráter György pedig neki alattvalója volt – természetes és magától értetődő dolog. Az alkotmányosság mai fogalmai szerint ugyan törvényes ítélet nélkül az uralkodónak sincs joga alattvalója életét elvenni, régen azonban még szélesebb körű volt az uralkodók hatalma. Háború esetén (ha kivételes állapotot hirdetnek, akkor még béke idején is) még ma is joga van az uralkodónak, sőt még hadvezérének vagy kormánybizottságnak is a közre veszélyes egyének azonnali halállal való büntetésére.

A második világháború alatt – pedig akkor nálunk itthon nem is volt háború – a budapesti bérházak légoltalmi parancsnokainak tartott előadásokon azt tanította a kiképzésükkel megbízott tiszt, hogy ha légitámadás idején a pince valamely hisztérikus lakója viselkedésével a többiek között pánikot okozna, az ezzel járó bajok megelőzésére a légoltalmi parancsnoknak az illetőt azonnal lelőni is joga, sőt kötelessége. Ilyenkor ugyanis csak ilyen kegyetlen eszközökkel lehet a rendet fenntartani, százak élete pedig előbbre, való, mint egy emberé.

Látni fogjuk, hogy a mi legeszményibb szabadsághősünk, Rákóczi Ferenc, ilyen érvelés alapján, százszor cifrább dolgokat volt hajlandó minden lelkiismeret-furdalás nélkül elkövetni, mint Fráter György legyilkoltatása. Hát még Görgey milyen cinikus könnyelműséggel osztogatta a halálos ítéleteket! Damjanich is.

Ne feledjük, hogy Erdélyben is háború volt és török seregek harcoltak akkor, mikor Ferdinánd Castaldónak az „áruló” Fráter György meggyilkolására végszükség esetén az engedélyt megadta.

A perben a tanuk bebizonyították, hogy az, akit meggyilkoltak, a halált bőségesen megérdemelte, mert valóban ördögien gonosz, a kereszténység árulója és a törökök szekértolója volt. Akkor és utána is még nagyon sokáig majdnem mindenki, sőt azt mondhatnám, hogy egyenesen kivétel nélkül mindenki ebben a meggyőződésben volt.

Mikor például Izabella 1556 októberében visszatért Erdélybe és a határon az akkor 23 éves Báthory István, a későbbi lengyel király fogadta, üdvözlő beszédének az volt az eszmemenete, hogy Fráter György nyomorult vége is mutatja, hogy Isten Izabellával tart. Pedig ekkor már Izabella nem tartott Ferdinánddal, tehát nem tarthatott vele az a Báthory István se, aki a Ferdinánddal kötött szerződést galádul megszegő Izabellát üdvözlő beszéddel fogadja abban az Erdélyben, mely akkor jog szerint Ferdinándé volt.

Hogy a bíborost üzelmeiért törvényes eljárás megelőzésével végezték ki, annak védelmére Ferdinánd a perben azt hozta fel, hogy a meggyilkoltnak olyan hatalom volt a kezében (s hozzátehetjük: olyan nagy politikai és hadvezéri tehetség is volt), hogy ha törvényes úton maradtak volna ellene, lehetetlen lett volna ártalmatlanná tenni s a bajt, mely részéről fenyegette a kereszténységet, megelőzni.

Hogy Ferdinánd és emberei tévedtek, mikor Fráter Györgyöt ilyen gonosznak gondolták, sőt ma már kétségtelen, hogy a meggyilkolt egyenesen Ferdinánd híve és ügye támogatója volt (de a maga furfangos és a keresztény erkölcstan szerint meg nem engedett eszközeivel), az Ferdinándnak tőlünk is helyesnek elfogadott érvelését nem cáfolja meg. Tévedni ugyanis nem bűn. Nem lenne az még akkor se, ha Ferdinánd és emberei tévedésének nem egyedül csak Fráter György machiavellizmusa (tehát bűne) lett volna az oka.

Ami az országgyűlés évenkénti összehívását előíró törvény megsértését illeti, ezzel Ferdinándot alig lehet vádolni, mert mint láttuk, ő országgyűlést ugyancsak bőven tartott. A nádorválasztás elhanyagolása címén se igen lehet ellene kifogás, mert uralkodása elején volt nádor (Báthory), akit Ferdinánd még II. Lajos idejéből örökölt. Később Nádasdy Tamás lett az újabb nádor, s az ő halála után két évre maga Ferdinánd is meghalt. Hogy Nádasdy se lett nádor Báthory halála után azonnal, eléggé megmagyarázható azzal, hogy csak az ország egy része volt Ferdinánd kezében s egy országban két nádort, külön Ferdinánd és külön János részéről, senki se akart. Láttuk, hogy János országában még úgy se volt nádor, mint Ferdinándéban. Ferdinánd választott nádort, de János soha. Ha most a vádat nem Ferdinánd, hanem utódai ellen emeljük, például az országgyűlések nem tartását I. Lipót meg I. Ferenc ellen, akik I. Ferdinándhoz hasonlóan jó emberek voltak, akkor ezt feleljük:

A király minden egyes törvénycikk megtartására kötelezve van ugyan, de világos, hogy főként és legelsősorban mégis arra van kötelezve és így esküt is elsősorban arra tesz, hogy mindent elkövet az ország jólétére és felvirágzására és a bajoktól és válságoktól való megkímélésére. Vannak olyan esetek – mégpedig igen gyakran –, mikor az uralkodó és általában a nemzet ügyeinek intézői csak úgy érhetik el ezt a fő célt, ha a törvény betűjéhez nem ragaszkodnak. A törvények ugyanis a közjót szolgálják. Ezért hozták őket, nem pedig azért, hogy mint istenségeket, imádjuk őket, s inkább hagyjuk az egész hazát elveszni, mint bármilyen jelentéktelen törvénynek a betűjét megsérteni.

Az olyan országgyűlés, mely hónapokon át üres szócséplésből, sőt állandó gyűlölködésből és késhegyig menő veszekedésekből áll s a meglévő bajokat nem megoldja, hanem elmérgesíti, nagyobb bajjal jár, mint országgyűlés nem tartása. Az olyan országgyűlések is, melyeken olyan szitkokat szórnak az alattvalók a királyukra, hogy ott jelenlevő képviselője le se meri írni, sokkal károsabbak az országra, mint ha a király nem tart országgyűlést, mert világos, hogy szidalmakat alattvalóitól egy király nem tűrhet el. Ha eltűri, tönkremegy a tekintélye, ez pedig az országra kár. Hatalom és tekintély nélküli király, kivált akkor, mikor kiskirályokkal van tele az ország, a legnagyobb nemzeti romlást jelenti.

Ezenkívül nálunk az állandó lelkiismeretlen izgatások miatt sokszor olyan izgatott és kirobbanás előtt álló volt a hangulat, hogy ilyenkor országgyűlést tartani egyenesen vétek lett volna az ország és a közrend ellen. Az elégedetlenek ugyanis, ha látják, hogy sokan vannak és szereplésükkel a mesterséges hírveréssel félrevezetett tömegek előtt népszerűséget szereznek, erőt képviselnek és még a nép képviselőinek járó kímélet és immunitás is védi őket, nagyon könnyen meggondolatlanságokra s olyan lépésre ragadtatják magukat, melyet már csak fegyverrel lehet elfojtani vagy megtorolni s ezt elkerülni, ennek elejét venni, szintén az ország érdeke.

Az a törvény, mely a királyt kötelezi, hogy például minden esztendőben országgyűlést tartson, bizonyára kötelez. De arra a királyra is huszonötöt kellene verni, aki ezt a törvényt, akkor is megtartaná, ha tudná, hogy kárára van vele az országnak. Aztán nemcsak az országgyűlésnek az előírt időben való megtartása törvény, hanem az is, mégpedig ennél lényegesebb törvény, hogy az alattvalók, tehát köztük az országgyűlési követek vagy főrendek is, tisztelettel és hódolattal tartoznak viselkedni királyuk iránt. Olyan országgyűlést, mely ezt az annyira lényeges és minden állami rend alapját képező törvényt nem tartja tiszteletben, bizonyára nem köteles a király összehívni.

Aztán, mint láttuk, a Habsburgok alatt a mi régi országgyűléseink úgyszólván másból se álltak, minthogy a protestánsok sérelmeit és követeléseit tárgyalgatták. Haszna alig volt, de elkeserítette a feleket és a szakadékot, mely a két tábort elválasztotta, még nagyobbá tette. A Habsburgok, mint művelt és jó katolikusok, az Egyház jogaiból nem engedhettek és alattvalóiknak nem engedhettek szabadságot arra, amiről ők maguk tudták, hogy tévely és alattvalóik kárára van. Ők az Egyház védelmére akkor, mikor királlyá koronázták őket, meg is esküdtek, mégpedig a magyar alkotmányra tett esküjüket megelőzően. A magyar király a koronázáskor – szintén a magyar alkotmány értelmében – mindig megesküdött arra is, hogy az Egyházhoz hű lesz és az Egyház jogait, szabadságát és kiváltságait is sértetlenül megtartja.

Nem esküszegés volt tehát, ha a fölösleges sérelemhánytorgatás elkerülésére királyaink igyekeztek minél kevesebb országgyűlést tartani, hanem két ellentétes eskünek az összeütközése (az egyik, hogy az Egyház jogait megvédik, a másik, hogy az előírt időben mindig országgyűlést tartanak). Mind a kettőt egyszerre nem lehetett megtartani, megtartották tehát a fontosabbat, s amelyre egyébként is előbb tettek esküt, azt, mely alattvalóik örök üdvét védte, nem pedig földi ügyeire vonatkozott, azt, mely fontos és általános érdekű kérdést érintett, nem pedig azt, mely egy kis jelentőségű részletkérdést szabályozott. Nem arról van ugyanis szó, hogy országgyűlést egyáltalán nem tartottak (megkoronázott, tehát esküt tett Habsburg egy se volt ilyen), hanem csak hogy az előírt határidőt nem tartották meg mindig.

Hozzájárul a kérdés kellő megértéséhez az is, hogy később már – Lipót és Mária Terézia vagy I. Ferenc idejében – az abszolutizmus, a korlátlan királyság kora következett. Külföldön akkor már mindenütt azt tette az uralkodó, amit akart, sehol nem korlátozta hatalmát az országgyűlés, s akkor az volt az általánosan elfogadott felfogás, hogy ez a helyesen felfogott uralkodási forma. A mi Habsburgjaink is Magyarországon kívül minden országukban országgyűlések nélkül kormányoztak ekkor már, s azt tettek, amit akartak, csak Magyarország volt kivétel.

Ilyen körülmények között tárgyilagos ember nem azon csodálkozik, hogy királyaink nem tartottak nálunk minden évben országgyűlést, hanem inkább azon, hogy még annyit is tartottak, mint amennyit tartottak. Hogy ugyanis Magyarországgal ennyire kivételt tegyenek, azt józanul csak akkor tarthatnánk érthetőnek, ha Magyarország a legtekintélyesebb és leggazdagabb országuk lett volna, ha fő erőforrásuk itt lett volna. Pedig tudjuk, hogy ez akkor még éppen ellenkezőleg volt.

Igazán a Habsburgok nagy lelkiismeretessége kellett hozzá, hogy nagyjából még az abszolutizmus korában is megtartották a magyar alkotmányt, s ha nem is mindig, de országgyűlést mégis gyakran tartottak, adót nélküle nem vetettek ki, s ami a fő, a magyar szabadság és alkotmány akkor is megmaradt. Sem Bourbonok, sem Hohenzollernek alatt ez meg nem történhetett volna.

Annak köszönjük ezt, hogy a Habsburgok vallásos alapon álltak, mégpedig művelt, katolikus vallásos alapon. Gyóntak, lelki atyjuk volt, tekintély volt előttük az Egyház, hallgattak a püspök szavára – a magyar püspökére is –, s mikor ezek figyelmeztették őket az érem másik oldalára, mely az alkotmány mellett szólt, a figyelmeztetés előbb-utóbb mindig használt.

Fel kell végül hívnunk a figyelmet arra is, hogy bár a nép gyülekezete tiszteletreméltó, de mégse szentség, mint sokan tapasztalatlanságukban – de természetesen csak akkor, ha a Habsburgokkal szemben áll az az országgyűlés – gondolják. Elég legyen például arra figyelmeztetnem, hogy Mátyás királyt, meg II. Ulászlót a nyeregben levő, lelkiismeretlen országgyűlések egyenesen arra az ígéretre kényszerítették, hogy soha adót nem kérnek. Lehet törvényként tisztelni az ilyen határozatot? Volt erdélyi országgyűlés, mely Fráter Györgyöt „közellenségnek” nyilvánította s azt üzente neki, hogy az országgyűlés előtt legfeljebb, mint bűnbánó vádlott jelenhet meg (Szalay, IV., 262. o.). Tudvalevő az is, hogy magyar országgyűlés nyilvánította Rákóczit és bujdosó társait is hazaárulóknak.

Vannak tehát olyan országgyűlések is, melyek határozatait hazafiaink is lelkiismeret-furdalás nélkül megszegnék, sőt kötelességüknek tartanák megszegni. Pedig hát ez is ellenkezik a magyar törvénnyel és az alkotmánnyal.

Az is ellenkezett a magyar alkotmánnyal, hogy II. József türelmi rendeletét az országgyűlés hozzájárulása nélkül bocsátotta ki. De mivel ez a protestánsok javára szólt, melyik „hazafi” és melyik magyar történelem tiltakozott ellene s ostorozta miatta II. József felháborító alkotmányszegését?

Ebből is láthatjuk, hogy nem olyan egyszerű a kérdés és nem lehet olyan könnyen dobálni a „törvénysértés” meg az „alkotmányellenesség” szavakat. Mert kinek a pap, kinek a papné. Van, akinek az egyik törvény erkölcstelen és így nem kötelező, van, akinek a másik. De a Habsburgoknak bizonyára becsületükre válik, hogy ők azt a magyar törvényt tartották fontosabbnak, amelyet a katolikus Egyház tartott annak, nem pedig azt, amelyet a forradalmárok.

Ami a nádorválasztás elmulasztása miatti „bűnt” illeti, itt is csak időnként „vétkezett” a Habsburgság, de a magyar figyelmeztetéseknek nagyon sokszor engedtek még akkor is, mikor az országgyűlés még protestáns többségű lévén, mindig protestáns lett a nádor s ők ezt előre tudták. Ferdinánddal még az is előfordult, hogy ő akart nádort választani s a rendek halasztották későbbre. (Szilágyi, V., 273. o.)

Hogy miért nem volt mindig nádora az országnak az ő uralmuk alatt se, azt is könnyű megmagyarázni. A nádori intézmény egész különleges magyar alkotmányos intézmény, mely más országban sehol sincs. Olyan széles hatásköre van, hogy valósággal kiskirály, s még annyiban se függ a királytól, hogy elmozdíthatná. Nálunk se voltak mindig ilyen nagy urak a nádorok, mert majdnem egészen a Habsburgok uralomra jutásáig a király nevezte ki őket, nem pedig az országgyűlés választotta. Olyan nádorokat, amilyenek még az Árpádok alatt voltak, a Habsburgok is mindig szívesen kineveztek volna.

Mátyásnak könnyű volt tűrni a nádort, mert alkotmányos formák megtartásával teljesen abszolútan uralkodott. Alatta sem nádor, sem senki más nem mukkanhatott. Önkényuralmát eleinte nem is tűrték, s egyik lázadás a másik után volt ellene. Uralkodása második felében azonban már megtört mindenki s némán tűrték az ellenmondást nem ismerő akarat és tehetség uralmát maguk felett. (Csak halála után álltak rajta bosszút s megakadályozták fia megválasztását még azok is, kik életében erre megesküdtek.) Élete utolsó éveiben (Zápolya István halála után) Mátyás se töltette be a nádori széket (de e „sérelemről” természetesen senki se tud, neki nem számítják ezt esküszegésnek).

Pedig itthon lakó király számára nem volt veszélyes a nádor, tűrhetetlenné vált azonban idegenben lakó király alatt és elégedetlenkedő, nem megbízhatónak tartott országban. A nádor ugyanis Mátyás törvénye szerint a király távollétében az országgyűlés vezetője, a legfőbb közigazgatási és igazságszolgáltatási intéző és az összes Magyarország területén tartózkodó hadak fővezére volt.

Élő, itthon székelő és szellemi képességei birtokában levő királyra nem volt veszedelmes s így tűrhetetlen ez a nádor, mert hiszen nagy, szinte királyi hatalma csak a király halála esetére, az interregnumra [király nélküli időszakra], a király uralkodásra való képtelensége esetére vagy az országból távollétének idejére szólt. Mátyásnak ezzel a széles körű nádori hatalommal nem is volt más célja, mint csak az, hogy halála után az új király megválasztásáig a hatalom ne a felesége kezében legyen, hagy törvénytelen fia királlyá koronázását meg ne akadályozhassa.

Azonban se Mátyás, se más nem gondolt és nem is gondolhatott arra, hogy hamarosan olyan királyaink lesznek, akik úgyszólván négyszáz éven át (nem tőlünk függő okból) távol lesznek az országból, s így a Mátyás behozta nagy nádori hatáskör miatt úgyszólván az egész királyi hatalom egy olyan alattvalójuk kezében lesz, akinek kiválasztására nekik alig volt befolyásuk, hiszen nem ők nevezték ki, hanem a rendek választották. Világos, hogy ez az állapot idegenben lakó király esetén a nemzet függetlenségére előnyös volt, de világos az is, hogy csak egy félkegyelmű vagy olyan király tűrhette el, aki kénytelen volt tűrni, hogy országával ne ő, hanem alattvalói rendelkezzenek, mert féken tartásukra nem volt meg a kellő hatalma.

Ha most mindehhez hozzávesszük azt is, hogy a nádorság egy olyan országban vette ki a hatalmat a király kezéből, melyet lényegében nem is maga az ország, hanem a királya tartott fenn, mégpedig idegenből hozott pénzforrásokból, s ha arról se feledkezünk el, hogy Ferdinánd alatt, sőt utána még száz évig az ország még protestáns, tehát katolikus királyának szükségképpeni ellensége is volt (akkor még a vallás volt ugyanis a közélet legfőbb, sőt úgyszólván egyetlen irányadó tényezője) és ezt az ország ki is mutatta azzal, hogy mindig a király ellenségét, azaz protestánst választott nádorrá, akkor ismét csak Ferdinánd nagy törvénytiszteletén és irántunk való jóakaratán kell csodálkoznunk, mikor azt látjuk, hogy Báthory nádor halála után, akit készen kapott elődjétől (és akinek széles hatásköréből a királyválasztás alkalmával Ferdinándnak nagy haszna is volt), ha nem is önként és mindjárt, de alattvalói kérésére és arra a figyelmeztetésére, hogy ez hozzá tartozik ahhoz az alkotmányhoz, melyre megesküdött, újra választott nádort, noha tudta, hogy protestáns, tehát lényegében véve rá nézve semmiképpen se megbízható ember lesz az, akit megválasztanak (Nádasdy Tamás).

Ferdinánd tehát nem szegett meg magyar törvényt. Még olyan törvényt se, amelyet az adott helyzetben egy király se tartott volna meg, mert hiszen önmaga alatt vágta volna a fát vele. Az pedig bizonyára Magyarország alkotmányával is ellenkezik, hogy a király maga tegye tönkre királyi hatalmát. Ez ugyanis – kivált akkor, a várakkal bíró kiskirályok világában – tulajdonképpen minden törvény tönkretevését, az anarchiát jelentette. Ferdinánd még Magyarország olyan törvényeit is megtartotta, amelyek érdekeivel ellenkeztek. Egyetlen „bűne”, hogy az effajta törvényeket kelletlenül, nem azonnal, hanem csak magyar alattvalói figyelmeztetésére tartotta meg.

A nádor, mint már rámutattunk, különösen mint a magyar haderők legfőbb katonai parancsnoka volt az idegen királynak kellemetlen. A Magyarország területén működő haderők ugyanis a törökvilágban többnyire idegenek voltak. Idegen pénzen toborozták, szerelték fel és fizették őket és sokszor olyan idegen fejedelmek voltak fővezéreik, akik még a császártól is majdnem függetlenek voltak. Így aztán – éppen ellenkezőleg – inkább azon kell csodálkoznunk, hogy Habsburgjaink mégis annyira megtartották a magyar alkotmányt, hogy a nádorok még egy Montecuccoli, egy Lotaringiai Károly, egy Erős Ágost szász választó és később lengyel király, sőt egy gőgös Wallensteinnel szemben is bizonyos függetlenséggel és önállósággal bírtak, s még nekik is, mint egyenrangúval kellett tárgyalniuk vele.

Világos, hogy ez igen kellemetlen és kényes dolog és a hadászat érdekeire is nagyon káros volt. Csak természetes tehát, hogy e kellemetlenségeknek csak akkor vetették magukat alá királyaink, ha kénytelenek voltak. De hogy milyen urak s milyen függetlenek voltunk állítólagos elnyomásunk alatt is, mutatja, hogy mégis majdnem mindig volt nádorunk, azaz királyaink majdnem mindig alávetették magukat e nagy kellemetlenségnek, később pedig veszélyes voltát úgy közömbösítették, hogy családjuk egy-egy tagját igyekeztek megválasztani. (48-ban még így is bajuk volt István nádorral.)

Sokszor egyenesen királyunk trónját veszélyeztette a nádori méltóság betöltése. Bocskai felkelése után ugyanis már egyenesen divat lett nálunk, hogy mikor királyunk külföldön ellenségekkel küzd, bajban van, ereje le van kötve, akkor nekünk fel kell lázadnunk, mert ezt követeli a hazafiság minden magyartól (de hogy ez is esküszegés és törvénysértés, de már a mi részünkről, mégpedig alapvetőbb dologban, mint egy országgyűlés vagy nádorválasztás elodázása, azt már senki sem volt hajlandó tudomásul venni).

Ilyenkor, mivel a nádor magyar ember volt, sőt többnyire protestáns magyar, még ha tudatában volt is esküszegésének és törvénytelenségének és szívében királyához egyébként hű is lett volna, a felkelések idején uralkodó forradalmi terror akkor is szinte rákényszerítette, hogy „a nemzet ügyéhez” csatlakozzék (pedig az esküt megtartani és a bajban levő király mellett kitartani nemcsak a magyar becsület dolga volt, hanem kifejtjük majd, hogy sokkal jobban a nemzet ügye is volt, mint a lázadás). Hogy pedig a nádornak, a király törvényes helyettesének és a legfőbb hadvezérnek csatlakozása a lázadáshoz mit jelentett, azt könnyű elképzelni.

Bethlen felkelése idejében például Thurzó Szaniszló nádor Bethlenhez átpártolt, bár csak kétkulacsos módon. Ellenben Wesselényi nádor katolikus, mégpedig elég jó katolikus létére is már egyenesen maga tervezett felkelést királya ellen. Csoda, ha ily körülmények közt királyaink nem voltak barátai a nádori intézménynek? S miért fáj a nádorság néha be nem töltése annyira nekünk, mikor mi is azonnal megszüntettük ezt az intézményt, mint feleslegeset és idejét múltat, mihelyt a magunk urai lettünk? 1848-ban például már nem választottunk nádort.

Természetes, hogy a nádori méltóság éppen széles hatáskörénél fogva előnyös volt a magyar függetlenség és önállóság szempontjából. Ámde a magyar függetlenség éppen azért volt veszélyeztetve, mert idegen pénzre és erőre volt szükség Magyarország védelme és fenntartása szempontjából. Ez az idegen pénz és idegen erő azonban nem tűrhette, hogy avval az erővel és azzal a pénzzel, melyet ő ad, más (a magyar nemzet és annak nádora) rendelkezzék. Hiszen pénzt még akkor se igen adnak az emberek a más céljaira, ha ők rendelkezhetnek hovafordításáról.

A mi királyaink tehát Magyarország had-, pénz- vagy külügyét még akkor se igen bízhatták volna a magyar nádorra, ha nekik maguknak nem kellett volna gyanakodniuk miatta, tehát ha se a nádor, se a magyarok hűségében nem lett volna soha hiba. A nádor rendkívüli hatáskörét még abban az esetben se tarthatták volna tiszteletben királyaink azok miatt a külföldi hatalmi erők miatt, melyeket természetesen nem rángathatott dróton s nem helyezhette azok vezénylete alá, akik segítségére pénzükkel és fegyverükkel jöttek.

Téved, aki azt hiszi, hogy a király (még ha abszolutista király is) azt tehet, amit akar s nem kell számolnia azok akaratával, akiken hatalma alapszik. Minden uralkodóház szükségképpen ahhoz a néphez és országhoz idomul és annak érdekeit szolgálja, melytől hatalmát és erejét kapja, és ha több országból kapja, ahhoz, mely ezek között a legerősebb és legtekintélyesebb. Ez pedig az ő országaik közt nem a magyar volt.

Mivel Magyarországnak csak egy kis csonkja került a Habsburg-ház hatalmába, de még ennek a megvédése is olyan költséggel és állandó kiadásokkal járt, melyeket a csonka és elpusztított ország jövedelmeiből nem lehetett fedezni, hanem királyaink egyéb országaiból kellett nagy erőfeszítésekkel előteremteni, ezzel már adva is volt Magyarország függetlensége és önállósága megcsonkulásának szükségessége és ténye. Nem kellett ehhez semmiféle Habsburg-maffia vagy gonoszság, hanem a tények szükségszerű következménye volt. Ezen a Habsburgok még akkor se változtathattak volna, ha minden agysejtjük és idegszáluk a mienk lett volna. Képtelenség ugyanis még elképzelni is, hogy gazdaságilag erősebb országok eltűrjék, hogy uralkodójuk egy gyöngébb kedvéért kizsákmányolja őket úgy, hogy a tőlük szerzett erőforrások felhasználásába bele se szólhassanak. Ha azonban ők is beleszólnak, mi más ez, mint Magyarország függetlenségének és önállóságának megcsonkulása, tehát az, hogy Magyarország ügyeit más országok, tehát idegen tényezők intézik?

Természetesnek és magától értetődőnek kell tehát tartanunk, hogy nem mi rendelkeztünk azzal a hadsereggel, mely minket védett és minket szabadított ugyan fel és a mi területünkön működött, de többségében nem a mi fiainkból állott, nem a mi pénzünkön állították fel és tartották fenn. Ellenkezőleg: azon kell örvendezve csodálkoznunk, hogy a visszahódított területek végeredményben mégis Magyarországéi maradtak, hogy nem Magyarország helyett, hanem Magyarország mellett érvényesültek itt idegen tényezők, s ezek se hivatalosan, hanem csak gyakorlatban, 1867-re pedig Magyarország gyakorlatban is teljesen egyenrangú tényező lett már a többi Habsburg-ország összességével, noha a közös költségekhez még mindig csak a felét tudta adni annak, amit azok adtak.

Amely ország nem tudja önmagát megvédeni, hanem e tekintetben idegen országokra szorul, a segítségért azonban nem tud nekik megfelelő ellenszolgáltatást adni, nem maradhat független. Ez olyan magától értetődő dolog, mint egy egyszeregy. Hogy mi ezt a segítséget viszontszolgálat felajánlásának lehetősége nélkül is megkaptuk, az a Habsburgok elévülhetetlen érdeme. Hogy ez a védelem később teljes sikerrel járt, sőt országunk integritásának olyan tökéletes visszaszerzését eredményezte, amilyen már a Habsburgok uralma előtt is régen nem volt birtokunkban, ez a Habsburgok másik, még elévülhetetlenebb érdeme. Hogy aztán ez az idegen erővel visszaszerzett Magyarország végül mégis teljesen a maga ura lett és lehetett, ez a Habsburgok újabb és éppen nem magától értetődő nagy érdeme.

Aki mindebből semmi mást nem lát még most se, mint csak azt, hogy az ingyen kapott felszabadulás után nem azonnal lettünk teljesen a magunk urai s ezért előnyt nem is lát, csak hátrányt, és ezt nem is hátránynak, hanem egyenesen véteknek, sőt megbocsáthatatlan bűnnek tekinti annak részéről, aki az ingyen segítséget adta, az tárgyilagos és komoly emberszámba nem vehető.

A mondottakból egyúttal szükségszerűen következik az is, hogy ilyen körülmények közt Ferdinánd és utódai nem lehettek magyarrá és nem lakhattak itt. Hogy lehettek volna az akkor spanyol Habsburgok éppen magyarrá, mikor még az a kis magyar országsáv is, mely hozzájuk tartozott, tekintélyes részben szintén német és tót volt (az akkori Magyarország is Csonkamagyarország volt, de az országnak nem a közepe, nem a legmagyarabb része tartozott hozzá, mint a mai csonka Magyarországhoz), erő és jövedelem szempontjából alig számított, de gondot és kiadást többet okozott, mint többi országaik együttvéve, s mely ráadásul, valahányszor bajba kerültek, még mindig hátba is támadta őket? Ha ők mindezek ellenére mégiscsak minket szerettek volna és csak köztünk érezték volna magukat jól, és csak magyarul szerettek volna beszélni, az a legkülönösebb fejedelmi hóbort vagy szeszély lett volna, de azon alattvalóik elidegenedése miatt, akik hatalmuk alapját képezték, vagy trónvesztésre, vagy pedig a hóbort hamaros megszüntetésére vezetett volna.

Aztán milyen képtelenség a Magyarországon való székelés és magyar udvartartás követelése vagy sérelmezése is! Egy uralkodó se szokott birodalma szélén lakni, még akkor se, ha az a szél nem állandó harctér, mint amilyen hazánk volt a Habsburgok trónra kerülése után még kétszáz évig.

Hogy később, mikor már nem voltunk harctér, akkor se nagyon siettek hozzánk, az is érthető. Mikor hazánk integritását már visszaszerezték és már megvolt az egész Magyarország, még vagy száz évig akkor is csak a területe volt meg, de nem a kellő népesség, kultúra és annyi virágzás. És hova is jöttek volna? Hol volt már akkor Mátyás budai vagy visegrádi palotája?

Hazánk még akkor is olyan kis tényező volt a monarchiában, hogy még mindig a magyarok iránti idiosyncrasiára [túlérzékenységre] lett volna szükség, tehát a normálisnál nagyobb, megmagyarázhatatlan rokonszenvre, ha az évnek csak felét is nálunk töltötték volna. Hiszen még a felszabadulás után száz évvel is Mária Terézia hétéves háborúja költségeinek mindössze 2%-át adtuk mi, mert nemcsak szegények voltunk, hanem nagyurak is, akikre nem lehetett csak olyan könnyedén adót kivetni, mint a csehekre vagy az osztrákokra.

Ez a viszonyok okozta évszázados elszokás aztán világos, hogy olyan tehertételt jelentett, kivált azoknál a Habsburgoknál, akik mindig annyira ragaszkodtak a megszokotthoz, hogy csak az ország kényszerítő nagy anyagi ereje és hatalma tudta volna legyőzni. Mikor pedig már ez is jelentkezett, sőt közel állt a megvalósuláshoz, megérett az évszázados félrevezetés és rágalmazó propaganda gyümölcse, és épp úgy, mint többi alattvalójuk, mi is elkergettük őket.

Hogy magyarul se tanult meg Ferdinánd, azt se vehetjük zokon. Alkalma se igen volt rá, hiszen alig volt körünkben és rá se igen ért, hiszen mindig utazott s – el kell ismernünk – mindig a török miatti segély ügyében, tehát a mi érdekünkben utazott.

Hogy vehetnénk irántunk való rosszakarat vagy akár csak közöny jelének, hogy Ferdinánd nem tanult meg magyarul, mikor nem tanult meg még Izabella se, aki csak Magyarországnak volt királynéja, belőlünk élt és férjhezmenetele óta rövid megszakítással (Oppeln és Ratibor) mindig körünkben tartózkodott? Láttuk, hogy semmi nyoma, semmi bizonyítéka sincs annak, hogy magyarul tudott volna, de hogy nem tudott, arra van bizonyíték. Mikor ugyanis rövid időre Ferdinándnak adta át országrészét és Erdélyből Oppelnbe és Ratiborba távozott, Fráter György, aki hintója mellett lovagolt, magyar nyelven intézett hozzá bizalmas buzdító beszédet (az egyszerű Fráter György ugyanis nemigen tudott idegen nyelveket, sőt latinul se tudott úgy, hogy szeretett volna latinul beszélni). Az maradt írva, hogy a szintén ott lovagló Nádasdy Tamás fordította le Fráter György magyar szavait olaszra, hogy Izabella is megértse. (Szalay, IV., 265. o.)

A szinte hihetetlen dolognak egyébként az a magyarázata, hogy akkoriban még közel se játszott a nemzeti nyelv olyan szerepet, mint korunkban és a nemzetek nem is voltak olyan kényesek, mint napjainkban. Hiszen a poroszok, a gőgös poroszok még kétszáz évvel később is nemcsak elnézték Nagy Frigyesnek, hogy ne német, hanem francia író legyen és udvarában is a francia legyen a hivatalos nyelv, hanem még azt is minden baj nélkül eltűrték, hogy a német nyelven és irodalmon lekicsinylően gúnyolódjék.

Aki tehát Ferdinándban azt, hogy magyarul nem törekedett megtanulni, a magyarság elleni ellenszenve jelének tartja, azt a megbocsáthatatlan történelmi hibát követi el, hogy XIX. századi gondolkodást kíván a XVI. században. Azért nem volt akkor szüksége se neki, se Izabellának a magyarul tudásra, az utóbbinak annak ellenére se, hogy húsz éven át közöttünk élt, mert hiszen magyarul akkor úgyszólván csak a jobbágyok beszéltek. A nemesek, a művelt elemek, azok, akikkel Izabellának érintkeznie kellett, latinul beszéltek, az országgyűlés tanácskozásai is (legalább nagy részben) e nyelven folytak, latinul pedig, mint láttuk, Izabella is tudott.

Ez az oka annak, hogy őseink az első Habsburgokban kifogásolták ugyan az idegenben lakást, de sohase kifogásolták azt, hogy a király nem tud magyarul. Hiszen ha tudott volna, vele a magyarok akkor is latinul beszélgettek volna. Jellemző azonban, hogy I. Ferdinánd trónörökös fiát a sok nyelv között már magyarra is taníttatta.

Látni fogjuk, hogy Miksával az olyan magyar vitézek, akik egyszerű sorsból emelkedtek hírességre s így latinul nem tudtak, magyarul leveleztek, sőt megtették, ezt olyanok is, akik latinul is tudtak. És ha az a Habsburg, aki a magyar koronát megszerezte, fiát még akkor is szükségesnek tartotta magyarul is megtanítani, mikor az a régi híres magyar korona már csak egy neki minden évben súlyos százezrekbe kerülő, kis, életképtelen országcsonkot jelentett, gondolhatjuk, mennyire tudtak volna magyarul és mennyire egészen magyarrá is váltak volna ugyanezek a Habsburgok akkor, ha az egész, az igazi Magyarországot s még inkább, ha, amint ennek a koronával úgy is együtt kellett volna járnia, a magyar nép szeretetét, bizalmát, tehát a lelkét is megkapták volna.

„Törvénytelen” bebörtönzések
Basó Mátyás és társai

Régen rémeket regéltek Ferdinánd szabadságunk elleni bűneiről, zsarnokságáról, önkényeskedéséről, derék magyar hazafiakat szívtelenül, és igazságtalanul bebörtönző kegyetlenségéről. Ma már ilyen rémregéket csak a Baráthosi Balogh és Gelsei Bíró-féle pamfletekben találunk, no meg – mint látni fogjuk – a piarista Takáts Sándor műveiben (csak természetesen nem ily kezdetleges formában). Pedig míg akár János király, akár Fráter György, akár Izabella, akár János Zsigmond, akár a nagy Báthory István, akár Apafi, akár Rákóczi Ferenc részéről nemcsak bebörtönzésekről, hanem számtalan törvénytelen kivégzésről is tudunk s Ferdinánd is kivégeztette az ő spanyol udvara ellen fellázadó osztrák összeesküvőket, de hogy politikai okokból magyar embert akár törvényesen is kivégeztetett volna csak egyet is, arról nem tudunk. I. Ferdinánd csak Basó Mátyást fejeztette le tizenheted magával, de emiatt még a „hazafiak” sem dicsérik érte Ferdinándot.

Basó Mátyásék esete ugyanis éppen azt mutatja (mint mindjárt látni fogjuk), hogy Ferdinánd magyar alattvalói érdekében még a legnagyobb áldozatokra is hajlandó volt.

Basó főúr volt, de a legelvetemültebb fajtából. Abban a korban, a főurak bevehetetlen váraik birtokában, szinte büntethetetlenek voltak, szabadon önkényeskedtek, nem a jog, hanem az erő alapján jártak el. Leigázták a környék szegényebb nemeseit, elfoglalták az Egyház és kisebb hatalmú szomszédaik javait.

Nem kivétel, hanem szabály volt abban a korban a főúri erőszakoskodás, s alig volt főúr, akinek ilyesfajta bűnei ne lettek volna. Még a főúri özvegyek is sokszor ilyenek voltak. Basó Mátyás azonban, aki mint a szinte bevehetetlen Murány és több más vár, Balassa Menyhért, mint Léva és Karvasy Kristóf, mint Karvas, Kovászó és Huszt ura, már hosszú idő óta rémei voltak a vidéknek, egyenesen semmivé tették a törvény uralmát és lehetetlenné tettek minden békés gazdasági életet.

Ferdinánd Karvasy Kristóf ellen Báthory Andrást, Basó és Balassa ellen Salmot küldte német, spanyol és magyar csapatokból álló valóságos hadsereggel. A hadjárat teljes sikerrel járt, a várakat mind bevették. Balassa Menyhért a becstelen halál elől Erdélybe menekült. Mint láttuk, ott Izabella királyné leghatalmasabb embere és bizalmasa lett, akiben a „nemzeti” királyné halálos ágyán is a legjobban bízott. Jellemző azonban, hogy Balassa később mégis újra visszakívánkozott a Habsburg Magyarországra s ott is fejezte be bűnös életét. Basó és társai pedig a vérpadon. Ez lett volna Balassa Menyhért sorsa is, ha akkor Erdélybe nem menekül.

Hogy mennyire nem ismerik a helyzetet, sőt milyen rosszlelkű rágalmazók azok, akik úgy állítják be Ferdinándot s vele minden Habsburgot, mint akinek Magyarország csak fejőstehén volt s csak annyiban érdekelte, hogy a bányáit kiaknázhassa, az adóját behajthassa és gazdaságilag kizsákmányolhassa, azokat észre téríthetné Basó és társainak esete. Ezek hazánkban garázdálkodtak, nálunk tették lehetetlenné a békés életet és nálunk tették tönkre a közbiztonságot, elsősorban tehát nem a külföldön élő Ferdinándnak, hanem a magyar népnek voltak kárára.

De azért az a Ferdinánd, akinek sohase volt pénze, ki mindig előlegből élt, kis csonkaországa, magyar népe érdekében mégis rászánta magát arra a nagy költségre, melybe a főúri zsiványok megfékezésére indított háború viselése, a hozzá szükséges nagy fegyveres erő fizetése, élelmezése és felszerelése került (ostromágyúkkal). Hogy mit jelentett ez, sejthetjük onnan, hogy csak Báthory András 1545. március 20-tól 1546. szeptember 16-ig 41.843 forintot (de természetesen nem a magáéból) költött e célra. (Tört. Tár, 1893., 288-290. o.) Pedig a három rablólovag között Karvasy Kristóf volt még a legkevésbé hatalmas, hisz az ő nevét – a másik kettővel ellentétben – nem is ismeri a magyar közvélemény s Salm háromféle nemzetiségből álló serege bizonyára még jóval nagyobb volt, mint Báthory Andrásé.

Ezek tények, nem szólamok, s bizonyítják, hogy a magyarnak is igazán jó, önzetlen és nagy királya volt Ferdinánd, nem pedig csak az osztráknak. Nem is csoda, hogy még az iránta rosszakaratú Acsády is azt kénytelen róla írni, hogy „a magyarok valósággal áhítoztak utána” (Szilágyi, V. 262. o.) és hogy „kivált a köznemesség érezte ezt (hogy mégiscsak a Habsburg király az, aki törődik vele) és éppen az az elem, mely az előző évtizedekben meglehetős fagyosan állt szemben a „német” királlyal, a Habsburg-uralommal, immár Ferdinánd köré sereglett és tőle várta védelmét az urak fosztogatásai és önkényeskedései ellen”.

Ha nem közönséges gonosztevők megbüntetéséről, hanem politikai bűnösökről van szó, nem halált és kivégzést, hanem csak bebörtönzést tudnak felhozni Ferdinánd „önkényeskedései” bizonyítékaként. Így is csak Pekry Lajos és Perényi Péter „törvénytelen” fogva tartása az, amit sérelmezhetnek. (Bodó Ferencét, akit majd tárgyalunk, semmiképpen se nevezhetjük ilyennek, mert hiszen őt ütközetben fogták el, mint János hívét. Ő hadifogoly volt, s mint ilyen halt meg, s láttuk, hogy eleinte olyan enyhe és tisztes volt a fogsága, hogy szabadon járt, be is rúghatott és részeg fejjel meg is szökött.)

Perényi Péter

Perényi Péter, a XVI. század első felének talán leggazdagabb és leghatalmasabb főura volt és a kezdődő magyar protestantizmus talán neki köszönhet legtöbbet. Egy cseppet se volt különb, mint a többi akkori főúr, kivéve, hogy gazdagabb, eszesebb és még büszkébb volt, mint a többi. Pedig büszkeségben a többiekben se volt hiány. Nála feddhetetlenségről szó se lehet. Nagyobb harácsoló, erőszakoskodó, törvénytelen birtokfoglaló – a Basó-féléket természetesen nem számítva – senki se volt nála.

Önzését, érdekhajhászását, jellemtelenségét szomorúan bizonyítja, hogy János pártjáról – pedig gyerekkori játszópajtása volt –, mikor ügye rosszul áll, átállt a Ferdinándéra, aztán mikor Jánosnak megint erőt adott a török, újra János-párti lett, aztán megint Ferdinánd-párti. Lehet-e alantasabb lelket elképzelni, mint azt, aki ezek után, mikor meghallja volt játszópajtásának és királyának, kit egyébként elsősorban ő tett királlyá, halálát, akkor, mikor a legkérgesebb szív is meg szokott indulni, s még ha ellenség is volt, aki kidőlt, elnémul a gyűlölet és a harag, s azt mondja: „De mortuis nil, nisi bene” [a halottakról jót mondjunk, vagy semmit]: ő örömünnepet tart törvénytelenül szerzett sárospataki várában, üdvlövéseket tetet és boroshordókat veret csapra mulatságul katonáinak annak örömére, hogy meghalt az, akit ő esküszegően annyiszor elárult.

Ha mást nem tudnánk, csak amit Perényiről eddig mondtunk, akkor se lehetne törvénytelenségről beszélnünk akkor, mikor ilyen embert fogságba kerülni látunk.

Mátyás alatt az tetszett legjobban a népnek s leginkább azért kapta tőle az „igazságos” jelzőt, mert jólesően látta, hogy a nagy urak is büntetés alá kerülnek. Akkor ezek a nagy urak Szilágyi Mihály, Vitéz János és Várday Péter voltak. Ferdinánd csak Perényi Pétereket csukatott le, s mégis „a törvénytelenkedő” lett a neve miatta, nem „az igazságos”. Benne nem tetszett, hogy nagyurakat is lecsukatott, ami Mátyásban annyira tetszett. Ott még Szilágyi Mihályról is azt hisszük, hogy megérdemelte, itt még Perényi Pétert is ártatlannak gondoljuk.

Ha valaki annyira hatalmas, mint amilyen nálunk Perényi Péter volt, az már egymaga veszélyt jelent a közérdekre. Ez a nagy gazdaság és szinte korlátlan hatalom büntetlenségük tudatában olyan dölyfösökké, féktelenekké és elbizakodottakká tette ugyanis az akkori főurakat, hogy egy-egy példaadás feltétlenül szükséges volt a közrend, a társadalmi béke, a személy- és vagyonbiztonság szempontjából.

A Mátyás királytól igazságtalanul és törvénytelenül, sőt Vitéz János esetében a király kiáltó esküszegésével (csak azért, mert megmondták az igazat), bebörtönzött főpapok se háborították fel Mátyás ellen a magyar közvéleményt, sőt jóízűen és élvezve, mint anekdotát mondogatják ma is a király mondását Várday Péter érseknek: „Árva voltál, árva vagy, Árvában fogsz meghalni.”

Senkinek eszébe se jutott vagy jut, hogy ez a mondás tulajdonképpen vérlázító igazságtalanságot, törvényszegést és a magyar nemesi jogok felháborító lábbal taposását jelenti. Hiszen nem is tudjuk, miért került börtönbe ez a Várday érsek, de annyit tudunk, hogy Mátyás soha bírói eljárást nem indított ellene, bűnt rá nem bizonyított, bíróság elé soha nem állította, s azt is tudjuk, hogy ugyanez a Várday Péter Mátyás halála után Korvin János leghívebb pártolója volt a trónért való küzdelemben, tehát Mátyásnak a rosszért jóval fizetett akkor, mikor azok, akiket Mátyás minden jóval elhalmozott, letett esküjük ellenére is fia ellenségei lettek.

Mi csak annyit tudunk, hogy magyar nemest törvényes ítélet előtt és nélkül még akkor se volt szabad letartóztatni, ha valóban bűnös volt. Láttuk, hogy Mátyás ennek ellenére hogyan csukatta le még Szilágyi Mihályt is csak azért, mert követelte azt a jogot, melyet neki törvényes országgyűlés adott.

A kolozsvári összeesküvés idején pedig, mikor Mátyásnak legyőzésükre nem volt ereje s ezért az összeesküvésben részt vett főurakat hízelgéssel kenyerezte le, az egyszerűbbeket elevenen nyúzatta meg Kolozsváron. Oly rémesen kegyetlen tett volt ez, hogy Dózsa György és társai esete mellett ez a Mátyás nevéhez fűződő rémes kolozsvári megtorlás szerepel úgy a magyar történelemben, mint a legvérfagyasztóbb „igazságszolgáltatási” esetek példája. (A harmadik példátlan kegyetlenség, melyet a magyar történelem feljegyzett, II. Ulászló, a „dobzse” király nevéhez fűződik, aki szintén elevenen nyúzatta meg Prágában azokat a cseheket, akik ott tartózkodása alatt a kíséretében levő magyarokat megtámadták. Ugyancsak bebizonyította tehát, hogy csehből mennyire magyarrá vált már. Érdekes, hogy mind a három vérfagyasztó eset nagyjában ugyanazon időben (1500 táján) történt.)

Az is érdekes, hogy a három eset közül csak a Dózsa Györgyéről tud a magyar közvélemény. Bizonyára azért, mert ott főurak voltak a bűnösök. Mátyáséról már nem, mert ő „nemzeti” király volt és „igazságos”. Ulászlóékról pedig bizonyára azért nem, mert nem magyarok, hanem csehek kárára kegyetlenkedett az „idegen” király. Ugyanez a magyar közvélemény azonban tud Ferdinánd bűnéről, sőt kegyetlennek, különösen pedig törvénytiprónak és magyarellenesnek tartja csak azért, mert egy Perényi Pétert nem ugyan elevenen megnyúzatott, hanem csak lecsukatott (de bíróság elé nem állított).

Láttuk, hogy János király is, Fráter György is mennyire természetesnek tartották magyar nemesek kivégeztetését bírói ítélet nélkül. (János király Horváthot egyenesen negyvenedmagával végeztette ki.) Láttuk, János Zsigmond, János fia, hogyan végeztetett ki és csonkíttatott meg szabad székelyeket csak azért, mert szabadságaikat fegyverrel védték, Izabella hogyan gyilkoltatta le a három legtekintélyesebb erdélyi főurat szintén ítélet nélkül csak azért, mert nem tetszettek nekik Izabella idegen szeretői. Itt említjük meg, hogy Izabella Dobó Istvánt, az egri hőst is börtönbe vetette feleségével együtt, sőt felesége ott is szülte meg gyermekét.

Mindezek annyira nem keltenek körünkben felháborodást, hogy a Tolnai Világtörténelmében ezt találjuk Izabella képe alá írva: „Egyike volt kora legszebb asszonyainak (csak nem azért volt szabad neki minden?), az uralkodáshoz azonban nem voltak hajlamai, de azért mégis elég jól (!) vezette politikáját Fráter György irányítása alatt (tehát még azt is elleplezi, mennyire utálta ezt a Fráter Györgyöt)... s iparkodott a kormányzás nehéz mesterségében teljes jártasságot szerezni.” (Az igazság az, hogy – sajnos – hajlamai túlságosan is voltak az uralkodáshoz, csak tehetsége, iparkodása s lelki emelkedettsége nem volt hozzá.)

Két képet is közöl Izabelláról ez a „világtörténelem”, hogy az olvasó láthassa, mennyire egyike volt kora legszebb asszonyainak” s így mennyire megérdemli az olvasó jóindulatát. Pedig láttuk, hogy közölhetett volna róla olyan képet is, mellyel azt lehetne bebizonyítani, hogy kora legcsúnyább asszonyainak egyike volt. Olyan ugyanis rajta, mint egy undorító, vén banya. Pedig hát Izabella sohase volt öreg, hiszen 40 éves korában már meghalt.

Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király dicső volt és nagy. Az egész magyarság egyik legnagyobb büszkesége még ma is, de azért – mint rámutattunk már – mikor az erdélyi fejedelmi széken vetélytársát, Bekes Gáspárt Kerelőszentpálnál legyőzte, ott rögtön a harctéren felakasztatta ellenfele hat legkiválóbb hívét. (Mivel Báthory nem volt Habsburg, azért fel kell hívnom az olvasó figyelmét arra, hogy magyar nemest csak lefejezni szabad, de nem felakasztani. Félek ugyanis, hogy ez a magyar törvény csak akkor jut eszébe az olvasónak, ha Habsburg akasztat. Mint például az aradi vértanúk kivégzésekor ugyancsak eszébe jutott, pedig ekkor már nem volt meg ez a törvény, mert hiszen a nemesi jogokat nálunk éppen 48 törölte el és az aradi vértanúkat nem törvényes eljárás és ítélet nélkül ítélték halálra, mint Báthory István ezt a hat magyar főurat.)

Két héttel a kerelőszentpáli győzelem után országgyűlést tartott Báthory István Kolozsvárott s az országgyűléstől azt követelte, hogy a többi lázadót is büntessék meg. A Habsburgok ilyenkor nem mertek volna országgyűlést összehívni s így „galádul” megszegték volna a magyar alkotmányt. Ők ugyanis attól féltek volna, hogy ott a rendek felelősségre fogják őket vonni az addig kivégzett hat magyarért, esküszegéssel fogják vádolni őket és szidni apjukat-anyjukat, mert hiszen az ő kivégzésük kétszeresen is törvénytelen volt: először, mert törvényes ítélet nélkül történt, másodszor, mert nemes létükre akasztással történt.

Báthory István azonban most nem szegte meg a törvényt. Neki ugyanis nem kellett félnie az országgyűléstől, mert az ő országgyűlése nem volt szabad emberek gyülekezete. Ez az erdélyi országgyűlés nemcsak felelősségre nem vonta a törvénytelenséget, hanem éppen ellenkezőleg, köszönetet mondott neki azért, hogy győzött, s ennek ellenére mégis olyan kegyes most, hogy a bűnösöket „a törvény processusa [eljárása] szerint akarja eligazítani”.

Nem azért vonták tehát felelősségre, hogy hat magyar nemest „a törvény processusa” nélkül már ugyancsak alaposan „eligazított”, hanem azért mondtak neki köszönetet, hogy legalább a többi „bűnössel” törvényesen szándékozik elbánni.

De a többiek ezen „eligazítása” is csak annyira volt törvényes, hogy Wesselényi ítélőmester az országgyűlésen sírva olvasta fel (de felolvasta!) az újabb halálos ítéleteket, s ezzel világosan megmutatta, milyen szabad volt ő is, meg az országgyűlés is, mikor halálos ítéletet mondott. A Habsburg Magyarországon ilyenkor (illetve sokkal enyhébb esetekben, mert hiszen ilyen eset ott az aradi vértanúkat kivéve, nem is volt (nem sírni, hanem káromkodni és a király esküszegését emlegetni szokták a magyar rendek). Nem csoda, hogy Wesselényi ítélőmester sírt, mikor az ítéletet felolvasta, mert hiszen ez az ítélet újabb kilenc főúr halálra ítéléséről szólt.

Kegyelemről szó se volt a sírás ellenére se, de most már legalább abban megtartották a törvényt, hogy nem akasztottak, hanem „csak” lefejeztek. Kivégezték többek közt Kabos Farkast, Bogáti Gáspárt, Mai Jánost, Barcsai Miklóst, Csanádi Jánost, Ősi Miklóst és Csányi Miklóst. Mint láthatjuk, csupa színmagyarokat (ki is halt már a családja valamennyinek), míg az aradi vértanúk fele idegen volt, s míg az aradiak egy éven át tartó és az egész országra kiterjedő háborúban való részvételért bűnhődtek, ezek mindössze egyetlen, pár óra hosszáig tartó csatában való részvételért.

A rögtön az ütközet után ítélet nélkül felakasztatott hattal együtt már eddig is többen voltak az áldozatok, mint az aradiak, pedig ugyanez az országgyűlés az elmenekült és elbujdosott főurakat is (ezek is szép számmal voltak) mind halálra ítélte. Ezenkívül még 34 szabad székelyt ítélt – hogy meggyalázza és elvegye a kedvüket a „szabadságtól” – orra és füle levágására. (A székelyek ugyanis most is Bekes Gáspárral tartottak azért, mert nem tudtak belenyugodni szabadságuknak az erdélyi fejedelmektől való elkobzásába.)

Vágta-e le valaha Habsburg a magyarnak orrát-fülét? Ezt csak véréből való „nemzeti” fejedelmei tették meg vele. A németek csak a régi barbár világban, a vezérek korában tették meg ugyanezt, de akkor még nem Habsburg volt a császáruk. (Meg aztán Hitler alatt, az újabb barbár világban, a foglyok kínzása alkalmával, mikor már „Führerjük” volt császár helyett.)

De még ezzel se fejeződött be végleg a magyar-mészárlás az egyetlen ütközet miatt. Utána ugyanis még újabb 34 székelyt is felakasztottak (nem lefejeztek, hanem felakasztottak, hogy az orr- és fülcsonkításon kívül még ezzel is megmutassák nekik, hogy ezért se „szabadok” a nemesek). E legutóbbi tömegkivégzés már nem Kolozsvárott, hanem Szamosújváron történt. A vesztőhelyen a fejedelem megbízottja kihirdette a székelyeknek, hogy veszendőbe ment szabadságaikat ezután majd nem lázadás, hanem hűséges engedelmesség útján próbálják visszaszerezni.

Ezt a Habsburg ország oly sűrűn ismétlődő lázadásai alkalmával kellett volna a „hősök” figyelmébe ajánlani. Mikes Kelemen, noha maga is közibük tartozott, figyelmükbe is ajánlotta. 1738. december 15-i keletű levelében ugyanis e megrázó sorokat írja:

„Aki minket teremtett, annak legyen meg az akaratja rajtunk. Ő minket példának tett az egész nemzetünknek. És boldogok azok, akik tanulni fognak rajtunk, kik az országgal együtt tartanak és akik füsthöz hasonló okból el nem hagyják nemzeteket és örökségeket. Adja Isten, hogy soha senki bennünket ne kövessen és irtózva halljon beszélni a mi hosszas bujdosásunkról.”

Ki tud azonban nálunk arról, hogy Mikes Kelemennek egyébként annyira ismert leveleiben ennyire tanulságos és okos dolgok is foglaltatnak?

Mivel magát Bekes Gáspárt elfogni s felakasztani nem sikerült s így ő tovább is zavarni tudta az erdélyi fejedelem köreit, Báthory legalább Bekesnek Erdélyben és Erdélyen átjáró követeit igyekezett elfogni, s mikor sikerült, kivallatta őket és vallatásaiban a kínzást is felhasználta, sőt „tüzes fogókkal is csipkedte őket”. (Bártfai Szabó László: Ghymesi Forgách Ferenc, 179. o.)

Melyik magyar hányta valaha mindezeket Báthory István szemére? Én se azért hoztam fel, hogy Báthory Istvánt kisebbítsem, hanem csak azért, hogy az összehasonlítással lehetővé tegyem a Ferdinánd és a Habsburgok iránti igazságosságot.

Zólyominak, kit a híres és közvéleményünktől magyar hősnek tartott I. Rákóczi György űzött ki Erdélyből és fosztott ki vagyonából, csakugyan nem volt más bűne, mint csak az, hogy gazdag és büszke volt, de azért tönkretevéséért, noha törzsökös magyar ember és kálvinista is volt, mégse háborodik föl se az erdélyi, sem a magyar közvélemény, s történetírásunk is annyira mellékes dolognak tekinti, hogy ha meg is említi, csak úgy, hogy az olvasó észrevétlenül siklik át rajta s ezért a szakembereken kívül nem is tud róla senki.

Még a tehetetlen és korlátolt kis Apafi Mihálytól Erdélyből kiüldözött, szintén protestáns Béldi Pál, aki miatt még a felesége is börtönben ült, sőt az ugyancsak tőle kegyetlenül és törvénytelenül legyilkoltatott szintén kálvinista Bánffy György se volt másban bűnös, mint csak hogy gazdag és egy kissé rátarti volt. Szomorú sorsuk mégse mozgatta meg annyira a magyar közvéleményt, hogy akár csak tudna is róla. Ellenkezőleg: csak az erdélyi szabadságról és az ott gyönyörűen díszlő magyar nemzeti életről tud.

Perényi Péter azonban – Ferdinánd már ismertetett emberi kiválóságai után eleve bizonyosak lehetünk benne – nem ártatlanul s nem is csak azért került börtönbe, mert túl hatalmas volt. Ezt Ferdinánd lelkiismerete nem engedte volna. Perényi nagyon sok törvénytelen birtokfoglalást és erőszakoskodást követett el, melyeket csak azért tehetett meg, s melyekért csak azért nem lehetett már előbb felelősségre vonni, mert túl hatalmas volt. Régebbi, szinte számtalan effajta tettét nem említve, elfoglalta például Tatát és Egert. (Az utóbbit a királyi helytartó beleegyezésével azért, mert nem volt őrsége, Perényi pedig ajánlkozott, hogy ellátja vele. A bűne itt az volt, hogy visszaszolgáltatni még akkor se volt hajlandó a várat, mikor összes költségei megtérítését felajánlották.)

Egészen törvénytelenül elfoglalta aztán az egri és szepesi káptalan és később a pécsi káptalan uradalmait is. Ha le nem tartóztatják, tekintve nagy hatalmát, sem ezeket, sem a két királyi várat sohase lehetett volna tőle visszaszerezni. Eger várát még így is és a börtönben tett ígérete ellenére is, csak akkor lehetett tőle visszakapni, mikor már a börtönből kiszabadult. Várnagya ugyanis csak akkor engedelmeskedett a királyi parancsnak, mikor már Perényi személyesen szólította fel rá; a börtönből küldött írásbeli felszólításra nem. Ilyen „elnyomás” volt akkor minálunk!

Bűne volt Perényinek az is, hogy több főúr társával egymás érdekei védelmére szövetséget kötöttek. Az ilyen szövetkezések mindig törvénytelenek, a zavarosban való halászás a céljuk és országgyűlési határozat kifejezetten is megtiltotta őket. Kétségtelen továbbá az is, hogy Perényi a törökkel is érintkezést tartott fenn, ami ismét csak főbenjáró bűn, mert lázadással és felségsértéssel egyenlő.

Az is egészen bizonyos, hogy Perényi – legalábbis régebben – még arra is komolyan gondolt, hogy a két veszekedő király között, mint szerencsés harmadik, a maga számára szerzi meg a koronát. Ilyen célból a Ferdinánd- és János-pártiak között közös országgyűléseket hívott össze (újabb főbenjáró bűn), hogy kipuhatolja a közvéleményt és a maga előnyére a rendek közt hangulatot keltsen. A törökkel is abból a célból tartott fenn érintkezést, hogy királysága esetére az ő támogatását is biztosítsa.

Közös emberi tulajdonság, hogy akinek túl nagy a hatalma és befolyása, és látja, hogy félnek tőle s ezért minden szabad neki, mindig elbizakodottabbá válik, míg csak végleg pórul nem jár. Perényi is így járt. Mint leghatalmasabb főurat, akinek csatlakozása egy egész országrész megszerzését jelentette, Ferdinánd is legyezgette, János is becézte. Így aztán a dicsőség a fejébe szállt.

Többször hetvenkedett és beszélt lekicsinylően nemcsak Jánosról, akivel mások is így tettek, hanem Ferdinándról is. Ismételten mondogatta, hogy ha akarna, király lehetne. Egy alkalommal, mikor Ferdinánd parancsát kézbesítették neki, tüntetően félvállról vette, sőt azt mondta, hogy ez a „parancs” neki csak olyan parancs, mintha egy Perényi jobbágy küldte volna. Világos, hogy effajta nyilatkozatait „jóakarói” mindig közölték Ferdinánddal, de még világosabb, hogy ezeket tekintélyére csak valamit is adó uralkodó nem tűrhette, kivált mikor tudta, hogy már az egész országban beszélik s mikor Perényi számtalan ellensége állandóan ezeket sugdosta fülébe.

Hogy a szabadság milyen egészségtelenül nagy volt nálunk akkor, és hogy Ferdinándnak mennyire sokkal inkább a túl nagy jóság, mint a zsarnokság (még gondolatnak is képtelenség ez Ferdinándban) volt a hibája; hogy mennyire gyönge volt a királyi tekintély és mennyire szükséges volt már végre a Perényi elleni fellépés, láthatjuk abból, hogy Báthory Endre Perényi letartóztatása hírére azonnal otthagyta a királyi szolgálatot és duzzogva tiszántúli jószágaira vonult; Thurzó Elek helytartói méltóságáról azonnal lemondott (mindez természetesen csak azért történt, mert az illetők nem akarták elhinni, hogy Perényivel is el lehet bánni, s hogy a végén nem ő kerekedik majd felül), a magyar lovasság pedig rögtön faképnél hagyta a királyi tábort és haza oszlott. El lehet-e hát képzelni, hogy Ferdinánd elszánta volna magát erre a lépésre, ha nem látta volna már magát egyenesen rákényszerítve? Utána éveken át még az országgyűlések is egymás után léptek fel Perényi szabadon bocsátása érdekében. (Csoda, ha királyaink ilyen országgyűléseket nem szívesen hívtak össze)?

Vajon miért nem lépett fel főurak törvénytelen kivégzése és szabad székelyek felakasztása és megcsonkítása ellen Báthory István kolozsvári országgyűlése és az utána következő erdélyi országgyűlések? Bizonyára nem azért nem, mert ott is szabadság volt. Ott Wesselényi ítélőmester csak sírt, de szólni nem mert, az országgyűlés pedig csak tovább nyakaztatott, akasztatott és csonkíttatott szabad székelyeket, nem pedig tiltakozott. Lám, a Habsburg-elnyomás alatt „szenvedő” Magyarország országgyűlése még az általánosan gyűlölt Perényinek nem felakasztása, hanem egyszerű letartóztatása ellen is újra meg újra mert tiltakozni még a király jelenlétében is!

Hogy a történtek után Ferdinánd még az országgyűlés kedvéért se volt hajlandó szabadlábra helyezni Perényit, az csak természetes. Hiszen ha mindjárt az elején megtette volna (mert hiszen láttuk, hogy később szabadon bocsátotta), mindenki azt hitte volna, hogy megijedt és a kiskirályok uralma és az általános fegyelmezetlenség még nagyobb lett volna az országban, mint eddig volt. Ferdinánd csak jó volt, de nem volt báb és nem volt tehetetlen. Volt emberismerete, élettapasztalata és ítélőképessége és tudta, hogy ha az ember már „a”-t mondott, akkor „b”-t is kell már mondania, ha célját el akarja érni.

Az országgyűlések azzal érveltek s történetírásunk s közvéleményünk is azt hangsúlyozza, hogy Ferdinánd törvényes ítélet előtt tartóztatta le Perényit s ebben eljárása után se állította Perényit bíróság elé. Valóban úgy látszik, mintha ebben nem Ferdinándnak lenne igaza. Azonban csak látszik.

Hogy ítélet előtti letartóztatásra volt szükség, azt azok után, amiket az üggyel kapcsolatban már elmondtunk, nem kell magyaráznunk. Eltekintve attól, hogy a magyar nemességnek ez a kiváltsága annyira túlzott, egészségtelen és a közre káros volt, hogy ha valamire, akkor erre vonatkoztathatjuk Szilágyinak János Zsigmond javára felhozott azon megállapítását, hogy aki hasonló kiváltságokat eltöröl, az nem ellensége, hanem jótevője a nemzetnek: azok után, amit az üggyel kapcsolatban már elmondtunk, meg kell állapítanunk, hogy Ferdinánd egyenesen nevetségessé vált volna, ha a kiskirály Perényit majd csak akkor tartóztatta volna le, ha már a törvény elítélte volna. Hiszen olyan hatalma volt és úgy féltek tőle, hogy nem is lehetett volna találni olyan országgyűlést, annál kevésbé bíróságot, amely el mert volna ítélni egy szabadlábon levő, tehát hatalmának még birtokában levő Perényit.

Ugyanez a magyarázat arra a másik, az elsőnél nagyobbnak látszó „törvénytelenségre” is, hogy Ferdinánd Perényit letartóztatása után se állította bíróság elé. Ez is csak látszólagos igazságtalanság, mert hiszen nyilvánvaló, hogy csak akkor lenne az igazságtalanság valóságos, ha a bíróság elé állítás azért maradt volna el, mert Perényi nem volt bűnös. Láttuk az előbb, hogy Perényinek egész sereg olyan bűne volt, melyet a magyar törvény halállal sújtott. (A hatalmaskodások és törvénytelen birtokfoglalások s ezeknek ismételt királyi felszólítások ellenére is jóvá nem tevése, a törvénytelen szövetségek kötése, a király tudta nélkül a törökkel való érintkezés, a sok felségsértés stb.) Ezeken a címeken nem is egy, hanem egész sereg főbenjáró pert lehetett volna Perényi ellen indítani és eredménnyel befejezni.

Hogy Ferdinánd mégse indította meg őket, azért történt, mert alatta az országgyűlés s általában a nemesség oly túlságosan szabad volt, hogy még az is lehetséges, hogy az országgyűlés Perényi minden bizonyítható bűne ellenére talán még pártjára is mert volna állni. Szinte a fél ország függő viszonyban volt ugyanis Perényitől, s akik tőle függtek, jobban függtek s így jobban féltek tőle, mint a királytól. (Mert Perényi itthon volt, a király pedig külföldön.) Azonkívül Perényi protestáns volt, az ország nagyobb része szintén az volt, s akkor még a vallási kérdés minden másnál döntőbb volt. Ha pedig megtörténik az, hogy az országgyűlés a királytól letartóztatott alattvalót, mint ártatlant, szabadlábra helyezi, az a királyi tekintélyre olyan sérelmes lett volna, hogy Ferdinánd ennek az eshetőségnek nem tehette ki magát.

De ha ki tudta volna vinni (kellő előkészítés, hírverés, esetleg lekenyerezés után kit tudta volna vinni), hogy az országgyűlés halálra ítéli és kivégezteti Perényit, akkor is több lett volna a kára, mint a haszna, mert a már megalázott és vérpadra küldött nagyúr iránt tapasztalat szerint egyszerre megszűnik, sőt részvétre és rokonszenvre változik a gyűlölet s ezért kivégzése a nemzet lelkében megrendülést okozott volna.

De valószínűleg maga Ferdinánd is sajnálta Perényit. Ezért látta jobbnak, ha az eljárást le se folytatja. Jellemző azonban Ferdinánd lelkiismeretességére, hogy mivel a törvényes eljárást nem folytatta le Perényi ellen, fogságából is kieresztette. Csak azért nem tette ezt meg mindjárt, mert meg kellett mutatnia, hogy meg tudja fékezni és büntetni azokat, akik nem akarnak urat és törvényt ismerni maguk felett.

Perényi a kiszabadulása után hamarosan meghalt. Természetesen nem azért, mert a fogságban rosszul bántak vele. Ezt olyan fogollyal, akiért országgyűlések szállnak síkra, nemcsak a jó Ferdinánd, hanem még egy igazi zsarnok se igen merte volna megtenni. (De egy igazi zsarnok uralma alatt nem is lehettek volna országgyűlési állásfoglalások a börtönben levő Perényi mellett.)

Perényi esete a közfelfogással ellentétben nem Ferdinánd zsarnokságát, hanem azt bizonyítja, hogy milyen egészségtelenül nagy volt akkor nálunk a szabadság, kivált olyan hatalmas úr számára, mint Perényi volt, és hogy milyen kicsiny volt a Habsburg-király hatalma a magyar nemességen. Hogy Ferdinánd „törvénytelenül” volt kénytelen börtönbe vetni Perényit, csak ezt bizonyítja. Ha mindketten ma éltek volna, nem pedig 400 évvel ezelőtt, törvényesen vethette volna börtönbe. Akkor azonban olyan világ volt, hogy Perényit csakis meglepetésszerűen lehetett letartóztatni. Ítélet után semmiképpen sem, mert fegyverrel védekezett volna és hadsereget szervezni és háborút indítani lett volna szükséges ahhoz, hogy az ítéletet végre is hajthassák. Pedig ha törvényesen elítélik, de az ítéletet sohase hajtják végre (mindennapos dolog volt ez régi történelmünkben), az bizonyára kissé nagyobb törvénytelenség, mint a nemesség ezen erkölcstelen kiváltságát közérdekből kivételesen egyszer nem venni tudomásul.

Az is könnyen lehetséges, hogy az országgyűlés (s annál inkább egy egyszerűbb bíróság) nem is mert volna igazságot szolgáltatni Perényitől való félelmében vagy tagjai tekintélyes részének tőle való függősége miatt. Márpedig a vádlottat bűnös volta ellenére is felmenteni ismét csak nagyobb törvénytelenség, mint tényleges bűnöst vizsgálati fogságba tenni akkor is, ha kiváltságai ezt tiltják. Egyébként látni fogjuk, hogy ezt a magyar nemesi kiváltságot úgyszólván soha senki se tartotta meg (maguk a magyar nemesek egymás iránt a legkevésbé). E téren a törvénytelenséget hangsúlyozni csak akkor jutott eszünkbe, ha Habsburgok ellen lehetett kortes célokra felhasználni.

Legjobban azonban azt sérelmezzük Perényi esetével kapcsolatban, hogy a letartóztatott Perényit semmiképpen se lett volna szabad Németújhelyre (Bécsújhely régi neve), tehát külföldre szállítani. Ferdinánd tehát ezzel élesen megsértette a magyar önérzetet és az önálló magyar államiságot. Erre a sérelemre azonban joggal felelhetjük, hogy ha már Ferdinánd kénytelen volt rászánni magát arra, hogy Perényit letartóztassa, akkor már arra is kénytelen volt rászánni magát, hogy az ország területéről kiszállíthassa.

Abban a kis országsávban, mely akkor Magyarország volt, s ráadásul még az akkori háborús és gyönge közbiztonságú időkben, a Basó Mátyások és Balassa Menyhértek századában, olyan viszonyok közepette, mikor Perényi várnagya még akkor is meg merte és meg tudta tagadni a törvénytelenül hatalmában levő királyi vár visszaadását, mikor ura már a börtönben volt, s onnan maga kérte a vár visszaadására, s mikor ezért az a várnagy se akkor, se később nem bűnhődött: Perényi itthon semmiféle börtönben se lett volna a király s vele a közügy szempontjából biztonságban.

Az a magyar lovasság például, mely letartóztatásának hírére egyszerűen otthagyta a király szolgálatát, őt is kiszabadíthatta volna hazai börtönéből. Akkor pedig ő, aki a fél országnak parancsolt, bevehetetlen várakkal rendelkezett és saját dicsekvése szerint akkor lehetett volna királlyá, mikor akart, kiszabadulása után nevetve dacolhatott volna királyával és tehette volna tönkre még jobban a tekintélyét. Amivel előbb hencegve dicsekedett, hogy neki a király nem számít, most tetteivel bizonyíthatta volna be. Látjuk tehát, hogy azt, hogy Perényi ne itthon legyen fogságban, egyenesen az ország érdeke kívánta.

Ferdinánd nagy élettapasztalatú, bölcs ember volt. Tudta, hogy ha már cselekszik, nem szabad félig cselekednie. Ha már az erős kéz politikájára látta magát rákényszerítve, akkor csakugyan erős kezet kellett mutatnia. Másképp épp az ellenkezőt érte volna el, mint amit akart. Ha megtartotta volna azt a Magyarország függetlenségéből következő szabályt, hogy magyar alattvalót csak Magyarország területén tarthat fogva, akkor nem tudta volna megbüntetni lázadó alattvalóját, s el kellett volna tűrnie, hogy végeredményben az győzzön vele szemben. Egy fogságból kiszabadult Perényi ugyanis ezt jelentette volna. Márpedig nincs az a törvény, akár magyar, akár másféle, mely ezt kívánhatta volna egy királytól.

Ferdinánd nem tehette azt, amit Mátyás megtett Vitézzel, hogy mivel pillanatnyilag félnie kell tőle, megalázkodik előtte, s mint egyenrangúval szerződést köt vele s meg is esküszik neki, hogy a kötött szerződést megtartja, s aztán a legelső alkalommal, mikor megfelelő ereje van hozzá, akkor elbánik vele. Ilyen eljárás ugyanis nemcsak a törvénnyel, hanem még az egyéni becsülettel is ellenkezik.

Mivel tulajdonképpen az ország érdeke kívánta, hogy Perényit móresre tanítsa, ezt pedig ha magyar börtönben tartja, nem tudja elérni, tulajdonképpen a magyar törvény volt az is, mely azt kívánta tőle, hogy Bécsújhelyre vigye börtönbe. Természetesen nem a magyar törvény betűje kívánta ezt tőle (az, éppen ellenkezőleg, tiltotta), hanem a szelleme. Nem a törvény betűjéhez kell azonban ragaszkodni (hisz írva vagyon (2Kor 3,6), hogy „a betű öl, a lélek éltet”), hanem a szelleméhez. Olyan törvény nincs és nem is lehet, mely azt kívánná egy uralkodótól, hogy ne teremthessen rendet országában, de igenis, minden törvény az kívánja tőle, hogy teremtsen. Az is ellenkezik a törvénnyel, hogy egy alattvaló, csak azért, mert gazdag és hatalmas, büntetlenül dacolhasson a törvénnyel és a törvény legfőbb őrével. Tulajdonképpen Magyarország törvényei is azt kívánták tehát, hogy a király Perényit külföldi börtönbe szállíttassa, ha a magyar királynak akkor történetesen külföldi börtön is rendelkezésére állt.

Pekry Lajos

A másik igen nagy „vétke” Ferdinándnak, mit „hazafias” történetírásunk nem akar neki megbocsátani, Pekry Lajosnak a Perényiéhez hasonló „törvénytelen” letartóztatása. Ezzel – mivel majdnem egyezik Perényi esetével – a mondottak után már nem is foglalkoznánk külön, ha Takáts Sándor „Magyar nagyasszonyok” című művében bámulatos egyoldalúsággal újabban is nem dobta volna a magyar közvéleménybe, mint Ferdinánd bűnét. Pedig Ferdinánd igaza, még a Takátstól közölt adatok alapján is, ez ügyben is oly világos, mint a nap. Amit ugyanis a következőkben elmondunk, azt mind a Habsburg-gyűlölő Takátstól vesszük.

Pekry korának egyik legvitézebb katonája volt s az akkori Magyarországnak abban is tiszteletreméltóbb emberei közé tartozott, hogy ő nem volt olyan érdekember, mint Perényi és társai. Ő sohasem változtatott hitet: mindig egyformán Ferdinánd híve volt. Másrészről azonban maga Takáts is elismeri, hogy azért ő is csak úgy volt „feddhetetlen” ember, hogy „a törvények kötelékeit nem tűrte magán”, hogy „a magáé és az másé között nemigen tett különbséget”, hogy „akkor vágta a kaszáját a más füvébe, mikor kedve tartotta” és „nélkülözhetetlen ember a háborús időkben, de a békességben nem találja helyét és harcot indít a békés emberek ellen is”.

Pedig ha elismerjük, hogy Pekry ilyen ember volt – pedig látjuk, hogy még Takáts is ilyennek mondja –, akkor már elismertük azt is, hogy Ferdinándnak nemcsak joga, hanem kötelessége is volt, hogy móresre tanítsa, bűneiért megbüntesse.

Bámulatos, mire képes az emberi egyoldalúság! Máskor mindig az a baj, hogy a katonaság erőszakos, durva és vad, hogy szabadon garázdálkodhat, mert a Habsburg-király nem védi meg ellene a magyar népét, sőt titokban inkább annak örül, ha pusztítják. Mikor pedig védi, akkor meg az a baj. Akkor egyszerre a garázdálkodó mellé állunk, mert hát Pekrynek a bűnei mellett nagy erényei is voltak. Mennyire szerette például ősz anyját és különösen milyen szép, fiatal nő volt a felesége: Zsófia hercegnő. Hogy lett volna hát akkor szabad ezt a Pekryt börtönbe vetni!

Pedig igazán nem lehetett panasz Ferdinándra azon a címen se, hogy Pekryt azért, ami, dicséretes volt benne, ne jutalmazta volna. Adományban kapta tőle ugyanis a hatalmas likavai és liptóújvári uradalmakat, sőt már 1528-ban – ezt mind Takátsból is megtudhatjuk – Katzianerrel, a híres német fővezérrel egy rangba helyezte. (Baráthosi Balogh „A magyar nemzet igazi (!) története” c. munkájában azt írja, hogy „a hadügyeket a nádor helyett a bécsi haditanács intézi, mely magyar vezéreket, sőt még tiszteket (!) sem alkalmaz”.)

Már az is elhatározott dolog volt, hogy Pekry horvát bán lesz, tehát az ország egyik legelőkelőbb méltóságát kapja, mikor Ferdinánd Grazban börtönbe vetette. (Mátyásban éppen az tetszett legjobban a magyar népnek, hogy a legnagyobb urak is börtönbe kerülhettek alatta. Ferdinándban éppen ez nem tetszik.)

A dolog közvetlen oka az volt, hogy az elbizakodott, bőrében nem férő Pekry egy lakomán, magyar és német tisztek előtt, lekicsinylően beszélt Ferdinándról, sőt csúfot űzött belőle. „Koldus királynak” nevezte s mint „Pelbártot” emlegette. Temesvári Pelbárt, a nagy szónok ugyanis rendkívül rút arcú ember volt. Pekry e mondása villámgyorsan terjedt el az országban. Élvezték, nevettek rajta. A király gúny tárgyává lett.

(Takáts „fitos Albert”-et emleget, de azt hiszem, hogy magyar nyelvérzéke itt cserbenhagyta a magyarságra és magyar nyelvére annyira kényes írót. Én ugyanis úgy tanultam a bölcsőben, hogy fitos orr vagy pisze orr mindegy. Pisze orrúnak pedig nem nagy, hanem éppen ellenkezőleg a kis, turcsi orrú egyéneket, gyerekeket hívjuk. Ferdinándnak azonban (mint Mátyás királynak is, akit szintén csúfoltak érte) éppen a rendesnél nagyobb orra, sasorra, Habsburg-orra volt s ezt találták nálunk különlegesnek.)

De természetesen nem ez volt az egyetlen ok Pekry letartóztatására. Ezzel csak színültig lett a már rég tele pohár. Pekrynek természete volt, hogy urat nem ismert maga fölött, még királyt se, s az volt a baj, hogy ez a tulajdonsága nemcsak belül volt meg benne, hanem csípős, kötekedő nyelvével állandóan környezetének is tudomására adta. Amelyik király hosszabb időn át eltűri, hogy lehessen olyan alattvalója, akinek a szemében magánál nagyobb úr nincs és ezt még nyíltan hirdeti is, sőt szokása, hogy királyát gúny tárgyává teszi és erről az egész országban beszélnek, az legjobb, ha aznap lemond a trónról. Nem való ugyanis oda. Pekry tehát egyenesen rákényszerítette királyát, hogy börtönbe vettesse. Ferdinánd bizonyára nem szívesen tette ezt Pekryvel egyéb nagy érdemei és hűséges szolgálatai miatt, de kénytelen volt, mert minél tovább várt emiatt megbüntetésével, annál tűrhetetlenebbé vált viselkedése.

Újabban már Pekry hűsége és becsületessége felől is kétségek merültek fel. Azt híresztelték már róla, hogy János királlyal is cimborál, mert a nádorságot ígérte neki, ha melléje áll. Azt is suttogták az országban, hogy Török Bálinttal is szövetkezett, pedig ez is János-pártiságot jelentett. Az pedig már nem is mendemonda, hanem valóság volt, hogy Izdenc várát törvénytelenül elfoglalta. Mikor pedig a király Horváth Gáspárt küldte hozzá követségbe, maga elé se bocsátotta. Bosszúsan azt mondta: Ha társzekerekkel küldik hozzá a királyi rendeleteket, akkor se engedelmeskedik. Mert volna-e Pekry így beszélni és így viselkedni, ha Ferdinánd nem kényeztette volna el, s ha nem látta volna, hogy lehet? S nem magától értetődő-e, ha a mérték végül betelt és Ferdinánd végül megmutatta, hogy nem lehet.

Összes eddig közölt adatunkat Takáts említett művéből vettük. Igazán csodálatosnak kell mondanunk tehát, hogy ő mégis Ferdinánd „lelketlenségéről” beszél. Azt mondja, hogy Pekry feleségét az ő „kőszívűsége” vitte a sírba és hogy a „fitos Pelbárt” szóért ugyancsak bosszút állt. Tehát most egyszerre úgy tesz, mintha Pekrynek csak ez a kifejezés lett volna az egyetlen bűne.

De a „kőszívűséget” is maga cáfolja meg, mert szintén tőle tudjuk meg, hogy Ferdinánd később Pekry feleségének is, anyjának is megengedte, hogy meglátogathassák börtönében, mikor pedig ott megbetegedett, még arra is engedélyt adott, hogy felesége gyógyíttassa, élelmet, ruhát küldhessen be neki, sőt egyik nemes szolgája ott állandóan is vele lehessen. Hét év múlva szabadságát is visszaadta, s ez bizonyára még hamarább is bekövetkezhetett volna, ha közben nem kísérelt volna meg szökést is, s így igazi bűnbánata iránt kétséget nem támasztott volna. Még többet jelent, hogy Ferdinánd fogsága alatt még uradalmait se kobozta el, kiszabadulása után pedig még zászlósúrrá is tette.

„Kihallgatás és ítélet nélkül – írja Takáts – elfogatja őt (ezt az „őt” törzsökös magyar ember elhagyta volna) és gyanúsítja olyanokkal is, amiket Pekry sohasem követett el.” A kihallgatás és elítélés mellőzése – feleljük – csak akkor volna igazságtalanság, ha a bírói eljárást azért mellőzték volna, mert Pekrynek nem volt bűne, vagy nem volt bizonyítható a bűne. Azt azonban Takáts is elismeri, hogy Pekrynek volt bizonyítható bűne is (csak Zápolyával és Török Bálinttal való cimborálást nem lehetett kétségtelenül bizonyítani, a többit, melyekből nem egyet még csak ezután említünk majd meg, mind bizonyítani lehetett) és Takáts is mint tényeket, nem pedig mint mendemondákat, annál kevésbé, mint rágalmakat közli.

Hát az meg micsoda sanda érvelésmód, hogy Pekryt olyan bűnökkel is gyanúsították, melyeket sohasem követett el, mikor az a kis „is” szó már előre mutatja, hogy Pekrynek még Takáts tudomása szerint is nemcsak ilyen bűnei voltak?

Egyébként Pekry esetében még az a látszattörvénytelenség se volt meg, amit Perényi ügyében meg kellett állapítanunk. Pekry ugyanis katona volt, s a király, mint legfőbb hadúr, személye és tekintélye, sőt parancsai tudomásul nem vétele, sőt fitymálása miatt Pekryt, mint katonát – s kivált háború idején! – letartóztathatta. Pekryt, mint katonát, nem védték a nemesi kiváltságok, tehát az se, hogy törvényes ítélet előtt nem lehet letartóztatni vagy büntetni.

Hogy Pekry is Grazban, majd később Innsbruckban, tehát külföldön volt börtönben, itt az is kevésbé sérelem, mint Perényi esetében, mert Pekryt nem külföldre szállították, mint Perényit, hanem letartóztatása is Grazban történt. Tehát legfeljebb az lehetne sérelem, hogy nem szállították haza. Neki azonban, mint délvidéki főkapitánynak, a felettes katonai hatósága is Grazban székelt, hisz említettük már, hogy a horvát-szlavón vidékek védelméről, a mohácsi vészt megelőzőleg már Ferdinánd (akkor még csak osztrák főherceg) gondoskodott.

De hogy is lehetett volna a fogoly Pekryt hazaszállítani! Hiszen huszárjai rajongtak érte (mindjárt látni fogjuk, hogy nem éppen dicséretes okból eredt ez a rajongás). Ha itthon lett volna elzárva, kiszabadították volna. Itthon nagyobb úr volt Pekry, mint Ferdinánd. Aztán láttuk, hogy Pekrynek még Grazban is voltak olyan emberei, akik segítségével szökést kísérelhetett meg. Mi lett volna tehát, ha Ferdinánd hazai börtönben tartja fogva.

Hogy Ferdinánd, mint Perényit, Pekryt se állította soha bíróság elé, szintén csak kíméletből történt Ferdinánd részéről, tehát csak a törvény formaságának, nem pedig lényegének megsértése volt. Pekrynek még Takáts elismerése szerint is olyan bűnei voltak, melyekért tízszer is halálra lehetett volna ítélni szigorúan törvényes alapon maradva. Felségsértés címén abban az időben lefejezés járt volna még polgári bíróság részéről is, hát akkor mennyire a halál járt volna Pekrynek, a katonának!

„Felesége, Zsófia hercegnő, megjelenése és könnyei – írja érthetetlen elfogultsággal és rosszakarattal Takáts –, úgy látszik, Ferdinánd királyra is mély hatást tettek. Fűt-fát ígért neki és a szegény asszony készpénznek tartván a királyi szót, boldogan tért haza. Ő, a reménykedő nő nem tudta, hogy a királyi szó csak olyan, mint a hóharmat, amit az első napsugár fölszárít és eltüntet.”

Nem csoda, hogy a Takátsról a halála után az Akadémiában mondott emlékbeszéd azt mondja, hogy nem érzett kedvet és hivatást a papi pályára, s csak azért lett mégis paptanár, mert akkor sok tanár volt állás nélkül s nem akart ő is erre a sorsra jutni. Meg is látszik ez a történetíró Takátson, mert úgy, mint itt Takáts, csak egy marxista agitátor (vagy egy Habsburg-gyűlölettől megkótyagosított hetedik gimnazista) beszélhet, nem pedig a Tudományos Akadémia tagja, s annál kevésbé egy szerzetes.

Királyok szavára tehát nem lehet adni, mert minden király jellemtelen? Vajon mi címen? De még ha ez igaz volna, Ferdinánd akkor is kivétel volna a királyi becstelenség szomorú szabálya alól. Hiszen láttuk, hogy nemcsak nagy jellem, hanem egyenesen szent életű ember volt, és akik ismerték, éppen azt a jó tulajdonságát emelik ki róla, hogy amit ígért, azt mindig megtartotta. De jó lett volna, ha Takáts is csak úgy nem tartotta volna meg a szavát, mint I. Ferdinánd.

Aztán „fűt-fát” tudvalevőleg az a magyar ember szokott ígérni, aki megijedt, mert sarokba szorították, s ezért hirtelenében nem tudja, mit is csináljon. De Ferdinánd – még ha valóban olyan gyáva is lett volna, mint amilyennek a kortes propaganda gondolja – Pekry kisírt szemű, gyászba borult, könyörögni hozzá menő asszonyától akkor is bajosan ijedhetett meg annyira, hogy egyszerre „fűt-fát” kelljen neki ígérnie. Ha tehát mégis ígért neki egyet s mást, csak azért történhetett, mert megsajnálta. Ezt egyébként Takáts maga is jelzi, s Ferdinánd tőlünk ismert jóságos egyéniségéhez is nagyon hozzáillő. Hogy maga elé bocsátotta, sőt ismételten fogadta, az is milyen szép vonás Ferdinándban! Hiszen az asszony siránkozásait hallgatni, mikor nem volt módjában segíteni rajta, nem lehetett valami kellemes részére. Vajon bejuthattak-e Hitler, Sztálin, Szálasi vagy Rákosi Mátyás elé az elhurcolt kommunisták, illetve „fasiszták” siránkozó anyái vagy feleségei, s ilyenkor ők is ígértek-e nekik „fűt-fát”?

Ha igaz, hogy Ferdinánd nem teljesítette azt, amit Pekry feleségének ígért, csak úgy lehetséges, hogy Ferdinánd részvétből nem mondta meg neki nyersen az igazat, a tapasztalatlan asszony pedig vigasztaló szavait ígéretnek vette. Tudvalevő, hogy uralkodók és diplomaták az elutasítást is olyan finoman fejezik ki, hogy az avatatlan ígéretnek veszi, akkor is, mikor ők maguk készakarva olyan kifejezést használnak, hogy ígéretnek semmiképpen se lehessen venni. Így lehetett Pekry feleségével is.

Meg kell azonban állapítanunk, hogy a könyörgő asszonynak Ferdinánd nem is tehetett olyan ígéretet, hogy megszeghette volna. Hiszen, ha még azt mondta volna neki, hogy férje vissza fogja kapni szabadságát, még azt is megtartotta, mert láttuk, hogy Pekryt Ferdinánd valóban szabadon bocsátotta. De még ha ez nem történt volna meg, tekintve, hogy Pekry utána szökést kísérelt meg, a király már csak ezen a címen is felmentve érezhette volna magát ígérete teljesítése alól. Ez ugyanis Pekrynek egy olyan újabb bűne volt, melyet ő Ferdinánd ígérete megtevése után követett el. Világos ugyanis, hogy a szabadon bocsátást azon a címen ígérte, ha ígérte, hogy a büntetés már elég volt, a bűnös már megjavult. Az utána következő szökési kísérlet azonban éppen az ellenkező bizonyítéka volt.

Ferdinánd ígéretének megszegéséről tehát csak akkor lehetne szó, ha nemcsak azt ígérte volna, hogy foglyát szabadon bocsátja, hanem még azt is megígérte volna, s még azt is hozzátette volna, hogy akkor is, ha utána olyasmi fog történni, ami bűnbánatának őszinte voltát megcáfolja. Lehet-e azonban józan ésszel ilyen ígéretre gondolni? S ha nem, lehet-e Ferdinánd ígéretének megszegéséről beszélni, s kivált egy olyan tudományos műben, melyet akadémiai tag írt? S ráadásul ebből még azt a következtetést is levonni, hogy minden király hitszegő, s ezt éppen egy szerzetes tanárnak állapítani meg?

Az én erkölcsi érzékem azt mondja, hogy ha már ebben az ügyben Ferdinándot hibáztatni akarjuk, akkor csakis amiatt lehet hibáztatni, hogy miért hagyta olyan sokáig garázdálkodni Pekryt s miért nem tartóztatta le már sokkal régebben, továbbá hogy miért nem állította Pekryt törvényes bíróság elé (amely esetben büntetése csak lefejezés lehetett volna) és miért büntette csak lezárással, mely aztán végül szabadságban, sőt még kitüntetésben is végződött.

Pekrynek ugyanis a felségsértésen kívül még más borzalmas bűnei is voltak: a szegények, árvák, özvegyek sanyargatásának égbekiáltó bűne, amit Ferdinánd szintén nagyon jól tudott, mert már nemegyszer jelentették neki. E bűn miatt hazánkban német vezéreket nemegyszer fejeztettek le már a Habsburgok. A nevüket is felsoroljuk majd. Ez idegen vezérek kivégzése ugyanis részben gyávaság, részben a lakosság sanyargatása miatt történt.

Batthyány Ferenc annyira nem volt rosszakarója Pekrynek, hogy szabadon bocsátása érdekében ő is közbenjárt a királynál. Ezért még Takáts is „a méltányosan gondolkodó Batthyány”-nak nevezi. Mégis, még ez a Batthyány is Isten ostorának mondta Pekryt, kinek lépteit a megnyomorított parasztság átka kíséri. 1537. február 13-án pedig ezt írja róla Ferdinándnak: „Az ártatlan szegénység iránt iszonyú, borzalmas zsarnoksággal viselkedett, a szegény parasztok talpát felszaggatta és besózta és így csikarva ki tőlük pénzüket (más forrásokból azt is megtudjuk, hogy katonáinak is megengedte, hogy ilyen kínzásokkal csikarja ki a szegényekből, hova rejtették élelmiszereiket, értékeiket, pénzüket), feleségükkel, a férjüket összekötözve, férjük szeme láttára undok fajtalanságot űzve.” (Takáts se tagadja ezt se.)

Thurzó Elek pedig 1538. február 21-én azt írja róla Ferdinándnak, hogy „meg akarván győződni Pekry erőszakosságiról, többeknek írtam Szlavóniába s onnét azt a választ kaptam, hogy ennek az embernek oly sok és oly nagy gonosztettei vannak, hogy tíz oly nemes embert nem találhatni Szlavóniában, akinek nem lett volna részük az ő igazságtalanságaiban és erőszakosságaiban”. (Tehát Pekry tapodta lábbal még a nemes jogait is, nem pedig Ferdinánd azzal, hogy ítélet nélkül letartóztatta.)

De hát Takáts – eltekintve attól, hogy Habsburgot bemártani egyébként is hálás és népszerű feladat – elsősorban azért állt Ferdinánddal szemben oly határozottan Pekry mellé, mert a kelleténél jobban megsajnálta a kétségbeesett, szép feleségét. Pedig ezek után az is könnyen lehetséges, hogy Zsófia hercegnőt, aki egyébként Báthory nádornak volt az özvegye, s bizonyára érzéki hatással volt rá Pekry daliás férfiassága, csak a nagy vagyonért vette el Pekry.

Egyébként Pekryt annyira nem tette tönkre a börtön, hogy mihelyt kiszabadult, mindjárt elfelejtette a bánatában közben elpusztult szép és gazdag feleségét és újra megházasodott. Igaz, hogy ha az ember olyan jóakaratú, mint Takáts (természetesen, már akihez, de semmi esetre sem Habsburghoz), akkor úgy fogja fel a dolgot, hogy ezt csak azért tette, hogy összetört testének-lelkének ápolót szerezzen.

Takáts annyira megy egyoldalúságban, hogy mikor Pekry huszárjai Ferdinándhoz fordultak uruk érdekében és az azt mondta nekik: „Hogy miért fogattuk el uratokat, azt úgy is tudjátok”, azt válaszolja: „Dehogyis tudták! Hiszen maga Pekry sem tudta.” (S ezt az a Takáts mondja, akiből Pekry előbb említett gazságait és kegyetlenségeit idéztük!)

Sajnos, mégis azt kell mondanunk, hogy Takáts még a komolyabb és tárgyilagosabb történetírók közé tartozik, mert régibb történetíróink még azt is rágalomnak mondták, hogy Pekry újra házasodott. Vértanút csináltak belőle ugyanis és kiszabadulására már olyan élőhalottnak tették meg, hogy megházasodása lehetetlennek látszott előttük (vagy legalábbis kissé meggyöngítette volna a legenda drámaiságát). Sokan egyenesen úgy tudták, vagy talán még most is úgy tudják, hogy Pekry ki se szabadult a fogságból, mert Ferdinánd megölette (!). Mert természetesen Ferdinánd, mint magyar király, ölni és öletni szokott, nem kivégeztetni. Akit ugyanis ő kivégeztet, az csak ártatlan lehet. A valóság pedig az, hogy még olyan bűnösöket se végeztetett ki, mint Pekry volt, sőt még szabadságukat is visszaadta.

Egyébként Pekrynek bűneiben és erőszakosságaiban mentsége, hogy olyan műveletlen volt, hogy még írni-olvasni se tudott.

Ferdinánd „tehetségtelen” környezete

Mondanunk kell még néhány szót Ferdinándnak arról a nem hibájáról, hanem fogyatékosságáról, melyet majdnem minden történetírója kiemel, hogy annyira nem volt tehetsége az emberek kiismeréséhez és tanácsosaiban olyan vakon megbízott, hogy környezete csupa tehetségtelen és naplopó panamistából állt.

Véleményünk szerint ez is egész rosszakaratú beállítás, vagy legalábbis nagy túlzás. Csak annyi igaz belőle (amit az eddigiek után már megállapíthattunk), hogy Ferdinánd jó és alázatos ember volt, s bízott az emberekben. Addig nem tett fel róluk mást, mint jót, míg az ellenkezőről meg nem győződött és ez ellenkező után mesterségesen sohase kutatott. Olyan tulajdonság ez, mely az ideális felebaráti szeretet jele, s bizonyára mindenki boldognak mondhatná magát, ha olyan emberek környezetében élhetne, sőt a feljebbvalói is olyanok lennének, mint Ferdinánd volt. Szerette is – mint láttuk – mindenki.

Emberekről lévén szó, természetesen nincs az a jó, melynek árnyoldala ne volna. Ferdinánd szerénységéből és keresztény alázatosságából következett, hogy – mint a velencei követ megjegyzéseiből is láttuk – noha legtöbbször okosabb volt és jobban értett a dolgokhoz, mint tanácsosai, mégis rájuk hallgatott, mert ő azokat tartotta okosabbaknak magánál: ideális és minden gyanakvástól mentes felebaráti szeretetéből pedig az következett, hogy környezetében a méltatlanokról sokkal később vette észre, hogy méltatlanok, mint kellett volna.

Ferdinánd azonban sokkal magasabb értelmiségű, élesebb ítélőképességű és nagyobb emberismerettel és élettapasztalattal rendelkező uralkodó volt, semhogy ezek a hátrányok oly kiáltó fokban érvényesültek volna benne, mint ezt állítani divat. Ha észbeli tehetségei nem, akkor erkölcsi emelkedettsége is megakadályozta volna ezt. Olyan ember, mint Ferdinánd, elsősorban a jellemet nézte s csak aztán a tehetséget, s ha lángelméket nem talált, legalább becsületes embereket akart maga körül. A környezete elleni kifogás tehát inkább a tehetségükre, mint a jellemükre áll. Neki a lángelme nem is kellett, ha becstelenséggel párosult.

Inkább talán azt lehet kifogásolni, hogy majdnem csupa öregember volt körülötte. Akit ugyanis megszokott, megszeretett, hűségéről és becsületességéről meggyőződött, azt nem volt szíve elküldeni akkor sem, mikor már kevés hasznát lehetett venni. Nem okos tulajdonság ez, de kétségtelenül nagyon nemes és szép. Pedig ez nem is Ferdinánd-, hanem Habsburg-tulajdonság. Az okos, de nem nemes lelkű emberek: a Napóleonok, Nagy Frigyesek, Hitlerek, Mussoliniak, Sztálinok szemrebbenés nélkül azonnal elkergették legbizalmasabb embereiket is, mihelyt látták, hogy nem veszik hasznukat, vagy mihelyt találtak helyettük olyat, akinek nagyobb hasznát veszik. A Habsburgok nem tettek így. Se I. Ferdinánd, se Lipót, se Ferenc József.

Ferdinánd azt a 20.000 főnyi sereget, melyet János halála után Buda elfoglalására küldött (a nagyváradi béke értelmében ekkor már az egész ország őt illette) s mely oly nagyszerűen fel volt szerelve, hogy egyedül tüneményes tüzérsége 600.000 forintba (tehát az akkori Magyarország tíz évi adójába) került, arra az öreg Vels tábornokra bízta, aki öreg korának megfelelően olyan „tevékeny” volt, hogy ilyen tüzérség birtokában heteken át tétlenül bámulta a várat. „Eccer sem lüének” – írja a szemtanú Bornemissza Tamás, budai polgár krónikája.

Mikor pedig a várbeliek a vár feladása ügyében tárgyalni mentek hozzá, éppen akkor köszvénye miatt még ágyából felkelni se tudott. Később egyenesen olyan rosszul lett, hogy Ferdinánd leküldött orvosa is alig tudta annyira lábra állítani, hogy legalább haza tudjon menni Bécsbe.

Így aztán Ferdinánd kénytelen volt új vezérről gondoskodni, de Vels helyébe a talán még nála is öregebb Roggendorfot küldte. Ő is csak olyan „rámenős” vezér volt, hogy az ostrom alatt egy fáradt golyó akkor hullott az ölébe, mikor szokása szerint sátra előtt karosszékében bóbiskolt. Míg Velset, ha orvosi segítséggel is, de mégiscsak haza tudták vinni a harctérről, Roggendorf a szégyenletes budai ostrom és a pompás ágyúpark elvesztése után már haza se ért, mert már útközben a csallóközi Somorjánál meghalt.

De nemcsak maga Ferdinánd volt ilyen hűséges és jó kiöregült embereihez. Eöttevényi Olivér írja Ferenc Ferdinánd életrajzában, hogy egyszer a hadgyakorlatok alatt, melyeket a trónörökös vezetett, hiába várják a táborszernagyot: nem jön. A türelmetlen trónörökös végre érte küld, s akkor kisült, hogy azért nem jön, mert az éjszaka folyamán meghalt. Az orvosi látlelet a halál okául aggkori végelgyengülést állapított meg. Ferenc Ferdinánd gúnyosan felkacagott: Szép kis hadsereg, melyet ilyen aggastyánok vezetnek!

Ferenc József is annyira ragaszkodott tehát megszokott, régi, kiöregült tábornokaihoz, hogy csak az aggkori végelgyengülés okozta halál tudta őket törölni a tényleges állományból. Szép és megható vonás a Habsburgokban, de bizonyára semmiképpen se okos, vagy hasznos. Aki milliók javáért, sőt életéért felelős, annak e milliók érdekében kötelessége lenne feláldozni azon egyéneknek szeretetét, akik környezetében élnek. Így igaz ez elméletben. Azonban nem az elmélet, hanem a tények számítanak, s ezek a tények éppen az ellenkezőt bizonyítják.

A történelem tanúsága szerint azok a Habsburgok, akik a jóság és a szeretet kedvéért még az okosságról is ennyire megfeledkeztek, tehát a szó szoros értelmében őrültül jók voltak s még a hasznosság elvét is ennyire mellőzték a szeretet kedvéért, ötszáz éven át ültek egyfolytában azon a római birodalmi császári trónon, melyet nem is lehetett örökölni, hanem minden egyes alkalommal külön-külön, választással kellett megszerezni. Ezzel szemben – szintén a történelem bizonyítja – a kíméletlenül okos s mindig mindent a hasznosság szempontjából néző másik német (protestáns) uralkodóház, a Hohenzollernek, még száz évig se tudtak a német császári trónon megmaradni, noha az ő császárjuk apáról fiúra öröklődött. Napóleon, Hitler, Mussolini és Sztálin uralma pedig mindössze csak évekig tartott.

Lehet, hogy ez Isten különleges áldása volt a Habsburgok erényeinek jutalmául, de éppen nem szükséges a dologba természetfeletti elemet kevernünk. Sokkal valószínűbb és kézenfekvőbb oka lehet a dolognak az, hogy a becsület és a jóság mégiscsak nagyobb erő, mint az önzés, a ravaszság vagy akár az ész, és ez még a politika piszkos területén is igaz.

Azok az államok, melyeket szeretetre és méltányosságra alapítanak, s ilyen alapon kormányoznak, sokkal szilárdabban állnak s ezért sokkal tartósabbak, mint amelyeket a fegyveres erőre helyeznek és tisztán az ész és a hasznosság elvei alapján vezetnek. Bizonyításunk meggyőző erejét még növeli, hogy Napóleon, a Hohenzollernek, Hitler, Mussolini vagy Sztálin uralma annak ellenére bizonyult olyan rövidnek, hogy birodalmuk egy fajú, egy nyelvű, egységes birodalom volt, melynek tehát még a faji és nemzetiségi eszme kétségtelenül nagy ereje is növelte szilárdságát: a Habsburgok viszont egy földrajzilag is elszórt és egymással ellenségeskedő fajok tömkelegéből álló birodalomra támaszkodva, tehát a faji ellentétek és földrajzi elszórtság ellenére tudtak egyfolytában félezer évig római császárok és magyar királyok maradni.

Az is érdekes, hogy éppen a Habsburgok közt is azt érték a legnagyobb külső és belső kudarcok, aki egyházellenes volt, s abban is szakított családja hagyományaival, hogy protestáns, illetve istentelen kortársát, Nagy Frigyest utánozva, szintén tisztán az ész és a hasznosság alapján nézett mindent (II. József). Ezzel szemben éppen azon Habsburgok nyakába szakadt úgyszólván csőstül a siker (II. Ferdinánd, I. Lipót), akik az észt és a hasznosságot legjobban elhanyagolták a szív, a szeretet miatt. De maga I. Ferdinánd is, noha neki egyénileg úgyszólván minden vállalkozása szerencsétlen volt, végeredményben mégis a legszerencsésebb Habsburg volt valamennyi között. Hiszen ő lett – másodszülött létére – családja fő ágának alapítója, ő szerezte meg neki a magyar és a cseh koronát, s amit szerzett, az megmaradt családjának és a katolicizmusnak félezer éven át.

Ide tartozik a Habsburgokkal kapcsolatban az is, amiről egyenesen közmondás szól: „Bella gerant alii: tu, felix Austria, nube”, azaz „Hadd viseljenek mások véres háborúkat, neked, szerencsés Ausztria, elég, ha menyegzőt ülsz.”

A Habsburg-házból való I. Albert királyunk híres a történelemben arról, hogy a felesége révén egy év alatt három korona szakadt a nyakába: a magyar és cseh királyi és a német-római császári korona. Még ő maga is sokallotta a dolgot s a harmadikat, a császárit, már el se akarta fogadni. I. Ferdinándra is négy korona szállott: a német, a magyar és a cseh királyi és a német császári, s a két elsőt neki is egy év alatt tették a fejére.

Nálunk, sőt külföldön is, úgy fogják fel ezeket a házassággal szerzett koronákat, mint szégyent a Habsburgokra, mert ők koronáikat nem vitézséggel szerezték, mint mások. Pedig hogy lenne szégyen házassággal, diplomáciával, tehát ésszel, szerencsével, Isten áldásával, végeredményben tehát mindenképpen békés úton elérni azt, amit mások csak háborúval, azaz tömeggyilkossággal, alattvalóira zúdított, éveken át tartó rémes szenvedések árán tudtak elérni? És hogy lenne dicsőség ez azokra, akiknek ehhez is volt lelkiismeretük, mert családi önzésük előbbre való volt, mint az emberélet, könny és szenvedés?

Jellemző, hogy ennek ellenére mégis a Habsburgokat tartják a legönzőbb, legjobban családi politikát űző uralkodóháznak.

Az Egyházat azzal vádolják, hogy megengedi a háborút, ugyanakkor az Egyházra legjobban hallgató uralkodóházat azért csúfolják, mert nem háborúval, azaz nem úgy szerezte országait, mint mások.

Pedig hát nem ingyen s nem érdem nélkül jöttek a Habsburgoknak ezek a szerencsés házasságokkal szerzett országai sem. Burgundi Mária, a világ akkor legjobb „partijának” kezéért például igen sokan versengtek, s ő azért választotta közülük éppen Habsburg Miksát, mert ő volt akkor Európa legvitézebb lovagja. Johanna pedig, aki Spanyolországot s vele Amerikát hozta a Habsburgoknak, olyan szerelmes volt Miksa fiába, a még nevében is „Szép” Fülöpbe, hogy férje halála után egyenesen beleőrült szerelmébe.

Egyébként éppen eleget kellett harcolniuk a Habsburgoknak így is Burgundiáért is és Spanyolországért is, mert az irigyek így is mindenáron vérrel akartak elvenni tőlük minden országot, amelyet ők vértelenül szereztek. A különbség tehát az, hogy ők nem támadó háborút folytattak, mint mások, hanem védekezőt. A keresztény erkölcstan az elsőt tiltja, a másodikat természetesen megengedi. A logikátlan egyházellenes történetírás azonban mégis a Habsburgokat vádolja azért, hogy véres háborúkat folytattak családi örökségeikért.

Nem azok ellen háborodik fel tehát, akik országaikat el akarták tőlük venni, hanem ő ellenük azért, mert ezt nem nézték összetett kézzel, hanem igyekeztek a rablást megakadályozni. Az egyiknek a támadás is megengedett, a másiknak még az is bűn, ha védeni meri a magáét.

Ugyanaz az eset, mint mikor olyan embernek nem tetszik az, ha egy pap is cigarettázik, aki maga nikotinmérgezésben pusztul el. Pedig hát a Habsburgok nem is papok voltak.

Történetíróink kiemelik, hogy Zápolya János milyen tehetséges volt a neki hasznos, nagy tehetségű emberek felfedezésében és szolgálatába fogadásában (Fráter György), s megállapítják, hogy akikben csalódott is, azoknak is csak a jellemében csalódott, nem a tehetségében (Gritti, Laski Jeromos).

E megállapításra azt feleljük, hogy Fráter György olyan egyedülálló lángelme, amilyen minden száz évben egy születik. Az ő felfedezését tehát semmiképpen se tarthatjuk János tehetségének, legfeljebb szerencséjének. Fráter György-féle embert hiába keresünk egyszerre többet. Nem tulajdoníthatjuk tehát Ferdinánd tehetségtelenségének azt, hogy neki nem volt Fráter Györgye. Ez legfeljebb Ferdinánd szerencsétlensége volt, nem tehetetlensége.

Hogy Fráter György tekintetében Ferdinánd mennyire tisztában volt a helyzettel, mutatja az a kijelentése, hogy csak ezt az egy embert irigyli Jánostól. Többet ér – mondta –, mint tízezer fegyveres. Az azonban már feltétlenül Ferdinánd tehetségét bizonyítja, hogy Jánosnak kivétel nélkül minden tehetséges emberét magához hódította tőle. Még Fráter Györgyöt is. Elhódította tőle a rácok híres „fekete emberét”, el Lasky Jeromost, aki később már nem János, hanem az ő érdekeit képviselte Konstantinápolyban, sőt el Grittit is, aki szintén már az ő embere volt akkor, mikor János emberei meggyilkolták. Ez csakugyan tehetség volt Ferdinándban. Láthatjuk belőle, hogy neki nem azért nem voltak tehetséges emberei, mert nem is kellettek neki, vagy mert nem értékelte, vagy nem tudta felismerni és kiválasztani őket. Nemcsak felismerte a tehetségeket, hanem még el is tudta őket hódítani ellenfelétől.

Az tény, hogy Ferdinánd fegyvereit egyik balszerencse a másik után érte, s vezérei közül egyiknek se volt akkora tehetsége, hogy ezt az állandó balszerencsét lángelméjével ellensúlyozni tudta volna. Hogy kudarcainak oka elsősorban a tőle független balszerencse volt, mutatja, hogy azok a vezérek, akik a segítségére küldött német birodalmi seregben parancsnokoltak és akiknek kiválasztása nem tőle függött, még tehetségtelenebbek voltak, mint a tőle kinevezett vezérek.

Azt nem tagadhatjuk, hogy maga Ferdinánd valóságos hadvezéri antitalentum volt. Vagy nem is ez a helyes kifejezés, mert fiatal korát kivéve, a hadvezéri szerepben soha meg se próbálkozott s így nem is lehetett antitalentum. Az igazság az, hogy a hadvezéri dicsőség után soha nem is áhítozott, sőt bizonyos ellenszenvvel viseltetett iránta. Polgár-király volt. Ezt ma, a XX. században egy XVI. századi uralkodóról megállapítani bizonyára nem szégyen, hanem örvendetes dolog s még inkább az, ha arról se feledkezünk meg, hogy Ferdinánd elsősorban keresztény uralkodó volt és akart lenni. Ilyen uralkodóban a békés hajlam természetes. De sok könnytől, vértől, szenvedéstől, bajtól kímélte volna meg magát az emberiség, ha más uralkodókban is meg lett volna ez a hadvezérség elleni ellenszenv, illetve ha az ilyen uralkodókat legalább megbecsülni tudta volna!

Az is dicsősége Ferdinándnak, hogy ha már nem volt hadvezéri tehetsége, legalább nem is akart az lenni. Erény ez, mert a hiúság és a dicsőségvágy hiányát bizonyítja, de ész és tisztánlátás jele is, mert hiszen a történelem folyamán a legtöbb bajt nem azok a vezetők okozták, akik tehetségtelenek voltak, hanem azok, akik tehetségtelenségük ellenére mégis minden áron hadvezérkedni akartak, mert hiúk voltak s érdemtelenül is dicsőségre áhítoztak. Ferdinánd, mint láttuk, még abban is tehetségtelennek gondolta magát, amiben okosabb volt, mint tanácsosai. Csak természetes tehát, hogy nem tartotta magát még olyasmire is alkalmasnak, amire valóban alkalmatlan volt, a hadvezetésre.

Határozottan tehetsége volt azonban Ferdinándnak a hadseregek jó felszerelésére, hadianyagokkal, s különösen tüzérséggel való ellátására, ami pedig egy uralkodóban éppen nem utolsó dolog. A tüzérséghez külön hajlama és tehetsége volt, s ez meg is látszott a tőle kiállított seregeken. Ezért tudta Jánost is kiverni az országból mindössze tizenkétezer, de jól felszerelt emberrel, noha Jánosnak ugyanakkor kétszer annyinál is több embere volt.

Fiatal korában, mint minden egészséges ifjú férfi, a harctérre, sőt a hősi halál dicsőségére is vágyott, később is újra meg újra tervezte, hogy személyesen áll seregei élére, s ezt olyan komolyan vette, hogy három ilyen esetben még végrendelkezett is. De aztán sohase lett a dologból semmi. A béke, a szeretet embere volt, s ha más emberek rosszasága hadjáratra is kényszerítette, nem tudta magát rászánni, hogy személyesen vegyen részt az öldöklésben. Külföldi történetírók azt mondják legnagyobb érdemének, hogy a béke császára volt. Csakugyan a legszebb név, melyet egy uralkodó szerezhet.

Hogy tudatosan volt ő ilyen békeszerető polgárkirály s nem csak azért viseltetett ellenszenvvel a hadászat iránt, mert ez természetes adottsága volt, mutatja a már idézett Navigiero, velencei követ megjegyzése, aki elsőszülött fiáról, Miksáról azt írja, hogy szép, egészséges testalkata van és sok tekintetben különbözik apjától. „Úgy látszik – írja –, nagy dolgokra tör, és ha férfias emberek nevelnék, akik állandóan hadászatról tárgyalnának vele, és a történelmet olvasnák fel neki, ami csakugyan fejedelemhez méltó olvasmány és tantárgy, azt hiszem, nagyot lehetne tőle várni. Azonban a királynak arra van gondja, hogy olyan emberek környezzék, akik a jó erkölcsökre tanítják és a bűntől és rendetlenségektől óvják. Ezért, úgy látom, hogy nem annyira a természetében, mint inkább a nevelésében van a hiba.”

Ebből egyúttal azt is látjuk, hogy a jó Navigiero nem túlságosan törtetett a hit és a jámborság után s az ilyesmire nem is nagyon sokat adott. Ilyesmi akkor is divat volt, nemcsak most, ez tehát még nem modernség.

Mivel Navigiero egész más kötésű ember volt, mint Ferdinánd, annál nagyobb bizonyító erővel bír, hogy mikor Ferdinánd tanácsosai felett tart szemlét, egyáltalán nem erősíti meg a közfelfogást, hogy egész közönséges emberek voltak ezek a tanácsosok, és hogy Ferdinánd a jóságával szinte báb volt a kezükben.

Navigiero megmondja, melyik Ferdinánd udvarában a négy legfőbb udvari méltóság, s megtudjuk tőle, hogy a négyből kettő nincs betöltve, mert „őfelsége senkit sem talált, aki e tisztség betöltésére méltó lenne”.

Látjuk tehát, hogy Ferdinánd mennyire nem volt báb, s ha emberei nem voltak tehetségesek, ezt ő is mennyire éreztette velük. Megemlíti ugyan, hogy Hoffmann „mindenben minden”, de azt is írja róla, hogy „nagy tehetségű, ékesszóló, jó eszű ember. Valóban ő a legkiválóbb ember, akivel a király rendelkezik”.

Igaz, hogy azt is megjegyzi róla, hogy „nem hadvezér”, s ezt az udvarban levő katonákról is mondja. Bizony majdnem mindegyik jellemzésében ott van ez a megjegyzés is: „de már öreg”, „szintén elmúlt már 60 éves”, „ráadásul öreg” stb.

A végeredmény tehát az, hogy Isten Ferdinándot csakugyan nem áldotta meg tehetséges hadvezérekkel és tanácsadókkal, emiatt nem tudott feltűnő és fényes sikereket elérni. Amit elért, azt hadvezérei és tanácsosai ellenére érte el, egyedül a maga tehetségével és munkájával.

Ferdinánd azonban teljesen tisztában volt tanácsosai és hadvezérei tehetségtelenségével. Semminek se örült volna jobban, mintha neki is adatott volna legalább egy olyan tanácsos, mint ellenfelének (Fráter György), olyan hadvezér, mint unokája, II. Ferdinánd (Tilly, Wallenstein) vagy későbbi utódainak (Savojai Jenő, Radeczky), de ez nem adatott meg neki. Navigiero ezt is írja: „De mivel őfelségének alkalmasabb embere nincsen...”

Arról azonban az udvarában élő Navigiero semmit se tud (amit pedig mások után indulva, mint tényt, még Szekfű is elfogadott), hogy csupa panamista, csupa hitvány érdekember vette körül. Azt írja, mint már láttuk is, hogy a király szegény, tanácsosai meggazdagodnak (ezt értették ellenségei panamára), de Navigierónak esze ágában sincs, hogy meggazdagodásukat becstelenségükből vagy csalásukból magyarázza. Ezt ő Ferdinánd nagylelkűségéből és bőkezűségéből, nem pedig tanácsosai panamáiból eredezteti.

Ferdinándnak, mint minden Habsburgnak, elve volt, hogy a királynak bőkezűnek és nagylelkűnek kell lennie, aki királyilag jutalmaz. Ferdinánd örült, ha szolgái meggazdagodtak. A Habsburgok környezetében élőknek nem kellett panamázniuk: becsületes úton is meggazdagodhattak.

Kár, hogy nem magyarok voltak, akiknek a nagylelkűségből hasznuk lehetett, de mint láttuk, ez Zápolya és kortársainak bűne volt. (Mire pedig oda jutottunk, hogy nekünk is lett volna hasznunk belőlük, arra elkergettük őket.) Magyar ember csak olyan élt a király környezetében négyszáz éven át, aki nem szolga volt, aki anélkül is gazdag volt már, s aki ott azt tartotta dicsőségnek, ha költ, nem pedig ha szerez. De hát azért az Eszterházyak, Zichyek, Batthyányok, Pálffyak, Erődyek, Festetichek stb. mégiscsak szintén az ő jóvoltukból gazdagodtak meg.

Ma már ellenszenves egy becsületes király

Végeredményben tehát az igazság az, hogy a fölényes megállapítások Ferdinánd és hadvezéreinek és tanácsosainak „felháborító” tehetségtelenségéről – amely panaszok egyébként a többi Ferdinándra, I. Lipótra, sőt majdnem az összes Habsburgra, vonatkozik – tulajdonképpen Ferdinánd s általában a Habsburgok jósága elleni felháborodást jelenti. Úgy látszik ugyanis, hogy bennük még ezt is hibának, sőt tűrhetetlennek tartjuk. De persze annak tartják nemcsak a magyar, hanem más egyházellenesek is, s akkor is, ha nem Habsburg az a katolikus király, hanem csak becsületes.

Például az olasz Augusto de Angelis az „Aurora” kiadásában Milánóban Mussolini idejében (1934) megjelent „Maria Antoniette” című művében a francia forradalomban kivégzett XVI. Lajosról így ír (27. o.): „Az bizonyos, hogy XVI. Lajos becsületes (onesto, tehát nemcsak becsületes, hanem egyenesen tiszteletreméltó) volt és talán sokkal tiszteletreméltóbb, mint amilyennek mondták és hitték. De a tiszteletreméltóság (l’onestá), ami a legszebb erény egy közönséges jó polgárban, egy királyban nem olyan adomány, amelyet akár csak figyelemre is lehetne méltatni.”

„Sajnos, még maguk a jótulajdonságai is ártottak neki. Takarékossága miatt megtették fukarnak, a jósága csak a gyámoltalanság látszatát keltette. Mivel becsületes ember volt, egyszerű, ragyogó szellem nélküli, sokan egyszerű fajankónak tartották. Különösen azok – és abban az udvarban ezek tették a többséget –, akik mást nem tudtak becsülni, csak a bűnt, ha a bűn esztétikus vonalú volt.”

De Angelis tehát az udvar többségéről megállapítja, hogy az erényt nem tudta becsülni, csak a bűnt. Ámde XVI. Lajost nem az udvar vitte a vérpadra, hanem a nép, illetve a forradalmárok, a királyok és a papok ellenségei. Rájuk tehát az, hogy csak a bűnt tudták becsülni, nem pedig az erényt, sokkalta jobban vonatkozik, mint az udvarra.

De vonatkozik ez magára De Angelisre is, mert hiszen ő is a maga nevében állapítja meg, hogy egy király becsületessége nem olyan tulajdonság, amely akár csak azt is megérdemelhetné, hogy beszéljünk róla. Neki csak lángelme kell a királyi széken, s ha nem ül rajt, megvetésre méltónak találja, ha még annyira becsületes is, és ha még úgy meg is van a természetes józan esze – mint XVI. Lajosnak megvolt –, ez az ész azonban nem tündöklően sziporkázik.

A király rászületik a trónra, annyira, hogy még a király gyermekei közül is nem a legtehetségesebb, hanem az, aki elsőnek született, az örökli: a köztársasági elnököt azonban választják, mint a nemzet összes polgára között a legméltóbbat és legalkalmasabbat. A született királyok közt – sajátságos! – mégis több lángelme volt, mint a választott köztársasági elnökök között. Találunk-e a köztársasági elnökök között Nagy Sándorokat, Szent Istvánokat, Szent Lajosokat, Nagy Károlyokat, Gusztáv Adolfokat, Nagy Frigyeseket? Viszont hánynak őrizte meg a történelem Franciaország vagy Svájc számtalan köztársasági elnöke közül a nevét? Hány volt közülük lángelme?

Micsoda őrült elfogultság minden királytól lángelmét követelni, s milyen moral insanity [erkölcsi gátlástalanság] lekicsinyelni a becsületes királyt!

Világos, hogy csak a becsületesség egy királyban még nem elég (de nem is nagy baj, mert eléggé pótolhatja a tanácsosok és miniszterek lángelméje, noha ez az ő körükben se terem minden bokorban), de az is igaz, hogy ha még a becsület is hiányzik, még nagyobb baj, s ha nincs meg együtt becsület is és lángelme is, mégiscsak fontosabb a királyban is a becsület, mint a lángelme.

Aki csak egy kissé ismeri a forradalmi pszichét s ismeri például a francia forradalom történetét, jól tudja, milyen emberi bőrbe bújt szörnyetegnek, a nép milyen dühös ellenségének gondolták és micsoda vérszopó zsarnoknak tartották volna, s hogy szaggatták volna szét ezt a XVI. Lajost, ha a népre lövetett volna. Ma ugyane forradalmárok elvbarátai, a nem vallási alapon álló írók, lefajankózzák azért, mert nem lövetett. Ha a forradalom legyűrése, akár vad kegyetlenséggel, akár ármánnyal, színészkedéssel, a nép becsapásával sikerült volna XVI. Lajosnak, akkor ugyane forradalmárok hasonló elveket valló mai utódai ünnepelnék érte mint lángelmét és nem fajankót.

Ugyanaz a De Angelis ugyanis, aki megállapította XVI. Lajos becsületességét, sőt tiszteletreméltó voltát, s azt is, hogy csak a gyűlölet és a bűn ünneplése csinált belőle fajankót, tehát azt is, hogy tehetségtelen se volt, milyen állandó gyűlölettel és megvetéssel ír ugyanerről a XVI. Lajosról s mennyire nyíltan elárulja, hogy bizony ő is közönséges fajankónak tartja, azaz mert nem lövetett, s így hagyta, hogy sokkal lelkiismeretlenebb ellenségei győzedelmeskedjenek felette.

Még a feleségéről, Marie Antoinette-ről is azt írja, hogy halálával megbűnhődött minden bűnéért, amit mint nő és királyné elkövetett, noha művében maga állapítja meg, hogy se mint nőnek, se mint királynénak nem voltak bűnei, legfeljebb gyarlóságai. (Azok pedig minden embernek vannak.) Még azt is elismeri, hogy könnyen meglehet, hogy még avval a svéd Fersennel se volt bűnös viszonya, akit pedig – megmaradt levelei bizonysága szerint – szeretett, de hát – mondja bámulatos „finom” erkölcsi érzékkel – ha egyszer szerette, még ellenszenvesebb benne az, ha mégse adta magát oda neki, mintha engedett volna érzelmeinek (!). De azért nem magáról, hanem a királyi udvar többségéről állapítja meg, hogy mást nem tudtak becsülni, mint csak a bűnt, ha esztétikus formában jelent meg.

De Angelis Habsburg- vagy királygyűlölete egész odáig megy, hogy még Mária Teréziát is elítéli, hogy feláldozta lányát a politikának, a családi érdeknek. Mária Terézia egoistaságáról beszél ugyanis, vagyis úgy ír, mintha tudatosan küldte volna lányát a vérpadra akkor, mikor Párizsba adta férjhez. Tehát Mária Teréziának még az is bűne, hogy nem látott a jövőbe és 1770-ben még nem tudta azt, amit De Angelis 1934-ben természetesen már tud, hogy leányát Párizsba meghalni, tehát a vérpadra küldi. Pedig Mária Terézia egyenesen őrült lett volna, ha erre még csak gondolt volna. Hiszen addig még sohase fordult elő Európa történetében, hogy királynét végzett volna ki a nép azért, mert királyné volt. Még királlyal is csak egyszer történt ez meg addig.

Hogy uralkodó neje lehessen, még császárok és királyok lánya is ritkán érheti el, hát még a világ egyik leghatalmasabb uralkodónéjává, mint Mária Terézia leánya lett!

Miért ne örült és miért ne kellett volna örülnie tehát az anyának, mikor ráadásul még a vőlegény se volt se csúnya, se beteg, se hibás, se romlott és korban is hozzáillő volt! Még ha a vőlegény kora miatt nagyapja lehetett volna a menyasszonynak, még akkor is örülni szoktak a szülők az ilyen „partinak”. De Mária Terézia mégis egoista és lelketlen, hogy lányát feláldozza a politikának és Párizsba, a vérpadra küldi!

I. Ferdinánd tanácsosainak annyit hangoztatott „tehetségtelensége” is ugyanerre a lapra tartozik. Meg kell állapítanom, hogy I. Ferdinándnak és a Habsburgoknak nem is lehettek volna „tehetséges” tanácsadói. Egy Fráter György például bajosan létezhetett volna a bécsi udvarban. Olyan ember, aki becsapásokkal dolgozott, akinek minden szava félreértés volt, aki okos volt ugyan, de nem volt „onesto” [besületes], csakhamar kikopott volna I. Ferdinánd és a Habsburgok udvarából.

Pedig hát a tehetséges politikusok és diplomaták bizony olyanok, mint Fráter György volt. És ha Ferdinánd, mint még a machiavellista kor neveltje, fiatal korában talán még megtűrte volna az ilyen tanácsost is, hiszen láttuk, hogy Fráter Györgyöt egyenesen irigyelte Jánostól és boldog lett volna, ha helyette az ő embere lett volna, ha közelről látta volna a tetteit, alkalmazását már nem tudta volna lelkiismeretével összeegyeztetni.

Annyi például bizonyos, hogy ha Fráter György Ferdinánd embere lett volna és az ő részére kellett volna az ostromló seregtől megmenteni Buda várát, ő semmiképpen se engedte volna meg neki, hogy a várat úgy lássa el élelemmel, hogy hamis hírek terjesztésével becsalja oda élelmiszerekkel megrakodva a környék magyar jobbágyságát, aztán elszedje tőlük az élelmiszert, a fegyverfogható férfiakat besorozza az őrség soraiba, az öregeket, asszonyokat, gyerekeket azonban, vagyis azokat, akik haszon nélkül fogyasztanák a várban az ennivalót, kifosztva, ridegen visszalökje, kitéve az éhhalálnak és a török fegyvereknek vagy rabszolga-kereskedőknek hagyva zsákmányul. Pedig hát Buda várát Fráter György nagy „tehetségével” és „lángelméjével” is csak így lehetett megtartani. Ha tehát Fráter György Ferdinánd embere lett volna, Ferdinánd egyébként is sok kudarcát még egy újabbal gyarapította volna. A maga „szűk látóköre” és „kisstílűsége” miatt ugyanis még tehetséges embereit se engedte volna „nagystílűnek” mutatkozni.

De Ferdinánd s általában a Habsburgok papban különösen nem tűrték az álnokságot és az erkölcsi gátlástalanságot, mert bennük ezt még inkább ellenszenvesnek találták volna, mint másban. Hiszen Mária Terézia még mint bécsi francia követet se tűrte meg a világias életet élő Rohan herceget, a papot. De egész bizonyos, hogy Ferdinánd se tűrte volna meg maga mellett a jókedvében pap létére is nemegyszer táncra perdülő Fráter Györgyöt. Ez az oka tehát, hogy Ferdinánd s általában a Habsburgok udvarában nem találunk „igazi tehetséges” embert. Csupa középszerűség körülöttük minden. Nagystílű ember nem kellett nekik.

Sajátságos, hogy trónjuk mégis szilárdabban állt és tovább tartott, mint bármely más lángeszű tagokkal is dicsekvő uralkodóházé. Ezzel ugyanis bebizonyították, hogy azért a becsület a politikában és a királyokban is megér legalább annyit, hogy legalább megemlíteni még De Angelis tanácsa ellenére is érdemes legyen.

A „Tolnai Világtörténelme”

Természetesen Ferdinánddal se bánnak jobban a magyar „De Angelis”-ek, mint XVI. Lajossal a „haladó” franciák vagy olaszok. Módszereik ugyanazok, mint a bolsevisták „pártos” történetírásáé és propaganda-hadjáratáé. A Tolnai zsidóktól kiadott Világtörténelem, mely, ismételjük, több magyar embernek olvasmánya volt, mint minden más magyar történelem együttvéve, azt a Ferdinándot, akinek jellemét és lelki világát a kútfők alapján fentebb ismertettük, így jellemzi:

„Ferdinánd uralkodását nemzeti szempontból magasztalni vagy akár elismerni (!) nem lehet. Igaz ugyan, hogy az ő uralomra jutásában a nemzet egyik része nem kevésbé részes volt, mint ő maga, aki a magyar koronára mindenek felett áhítozott.” (Milyen kifejezés ez az „áhítozás” egy olyan emberben, aki őseinek már Nagy Lajos odaígérte a magyar koronát, akinek már a nagyapja, sőt dédapja is törvényesen viselte a „magyar király” címet, akinek a testvére már magyar királyné volt, felesége pedig az elhunyt magyar király egyetlen testvére? Neki nem „áhítoznia” kellett a magyar korona után, hanem egyszerűen fejére tenni. Az „áhítozás” szó bizonyára ellenfelére, Zápolya Jánosra illenék.)

„A főurak és kiváltságos osztályok (szóval „az osztályellenesség”) pártoskodásának, rút önzésének és kapzsiságának lehet betudni, hogy Ferdinánd a mohácsi vész után, tehát akkor, mikor a nemzet a leggyöngébb volt, a zavarosban való halászás kecsegtető reményével felléphetett.”

„A zavarosban halászni” – feleljük – bizonyára nem Ferdinándnak kellett, hanem ellenfelének. János halászott is benne. Hiszen éppen az volt a baj, hogy rögtön Mohács után, mikor „a nemzet a leggyöngébb volt” és Ferdinánd még itt sem volt, János már kihalászta a koronát a zavarosból. Az is érdekes és jellemző, hogy a Tolnai Világtörténelem már azt hirdette, hogy a jobbágyok, polgárok, sőt a köznemesek is mind jók voltak, csak „a főurak és kiváltságos osztályok” voltak egytől egyig rosszak, azaz már Ferenc József idejében teljesen kommunista szellemben nevelte a magyar népet.

Mikor a török 1552-es pusztító hadjáratát említi, ezt fűzi hozzá: „A kárát és veszedelmét ennek az ostobául felidézett katasztrófának a magyarság adta meg legkeservesebben. Még ha a méltó büntetés Ferdinándot vagy Ausztriát érte volna, mint akik a török betörés okozói voltak, rendjén lett volna. De Ferdinánd sietett menteni a maga személyét, ellenben otthagyta prédául az országot, melynek megvédése legfőbb feladatai közé tartozott.” (Ferdinánd feladatai közé csak az tartozhatott, hogy az országot erejével és anyagi eszközeivel védje meg. De az ország fő ereje Ferdinánd ellen, a török zsoldjában állt. Ő azonban mégis többi országai erejével is megpróbálta Magyarországot megvédeni. Mivel azonban – hibáján kívül – ez akkor még nem sikerült (százötven év múlva utódainak már ez is sikerült), ez a köszönet. Még szerencse, hogy e műben nem magyarok, hanem zsidók azok, akik ilyen hálátlanok, de sajnos, írtak és beszéltek és írnak és beszélnek így magyarok is, hiszen a zsidó is azért beszél így, mert tudja, hogy így tetszik a magyarnak.

Dobó István hősiességét így vezeti be a Tolnai Világtörténelme: „Ferdinánd nem tudott segítséget adni a küzdőknek, mit tehetett volna mást ezalatt, minthogy imádkozott. Az imádságnál azonban sokkal nagyobb hatása volt a Dobó István erélyes intézkedéseinek.”

Itt már a Habsburgok elleni izgatásnak a kommunizmussal való rokonságát (ha nem azonosságát) is látjuk, mert már az imádság kicsúfolását is magában foglalja s elárulja, hogy tulajdonképpen az imádsága miatt gyűlöli annyira a Habsburgot.

Pedig hát a tett mellett Dobó István is imádkozott, mert az ostromra való előkészületéhez az is hozzá tartozott, hogy két papot (mégpedig két nem protestáns, hanem katolikus papot) szerzett a várba, viszont még ezek a papok is annyira nemcsak imádkoztak, hogy az egyiket, „jó Bálint papot” „ellövék a törökök”.

De az imádság mellett senki, még maga Dobó se tett, fáradt annyit, mint éppen Ferdinánd. Hogy hiába kellett fáradnia, az elég baj és keserűség volt neki s csak a sátán fizethet neki gúnnyal érte.

Ugyanabban az évben is, mikor Eger dicső védelme lefolyt, Ferdinándnak egy tizenkétezer főnyi serege volt az országban, de hogy hiába, az csak az ő keserűségét növelte, de nem érdemét csökkenti. A vezér (Teuffel) fogságba került és ott vízbe fojtották (aki sátán, röhöghet rajta), az alvezért, Sforza-Pallavicinit, megvesszőztette a basa s aztán tizenhatezer arany váltságdíjat vasalt be rajta. De közvéleményünk természetesen csak azt tudja erről a Pallaviciniről, hogy ő volt Fráter György gyilkosa. Hogy harcolt, szenvedett és fizetett is értünk, azt nem tudják.

Aztán a saját seregén kívül még az övénél nagyobb német birodalmi sereget is szerzett Ferdinánd, de az Szász Móric vezetése alatt Győrnél tovább nem volt hajlandó jönni és semmit se tett. Pedig itt még a vezér tehetetlenségét se lehet Ferdinánd bűnének tulajdonítani; mert nem az ő embere volt, hanem a birodalmi gyűlésé.

Egyébként ez is protestáns volt, mint a másik trotli [trotyli, vénember], a Brandenburgi Joachim, sőt éppen ő később Ferdinándnak és bátyjának hitszegő ellensége lett, s akkor, a rosszban kitűnt, hogy nem is volt olyan tehetségtelen, mert a rosszhoz nagyon is volt esze s árulásával a Habsburgokat és velük a katolicizmust majdnem teljesen és végleg tönkretette. A török ellen tehát nem azért nem tett semmit, mert nem tudott, hanem azért, mert nem akart.

Maga Eger vára akkor még nem a királyé volt, hanem a püspöké, s Dobó is az ő embere volt (Oláh Miklós szemelte ki parancsnoknak, tehát az is pap érdeme, hogy a vár ilyen nagyszerű kezekbe került), de azért a vár erősítése és az őrség fizetése így se ment Ferdinánd anyagi segítsége nélkül. Az ostrom után is Ferdinánd jutalmazta a hősöket birtokadományokkal, sőt utána magát a várat is teljesen átvette. Mindezt így fejezte ki a magyar történelemre tanító mű: Ferdinánd nem tett mást, csak imádkozott.

A Tolnai végső jellemzése pedig Ferdinándról ez:

„Másfél század múlva óriási erőfeszítés között és idegen segítség igénybevételével a török átoktól megszabadult végre a nemzet, de az osztrák átok az rajta maradt továbbra is s nemcsak a múltban, hanem a jelenben is minden nemzeti irányú törekvésnek és minden szabadabb fejlődésnek megölője lett.” (Tehát a „jelenben is”, mert mikor a Tolnai Világtörténelme íródott, még Habsburg uralom volt Magyarországon. Hogy ugyanakkor mégis így lehetett hazudni, rágalmazni és lázítani a Habsburgok ellen, mutatja, milyen nagy szabadságban (például sajtószabadságban) éltünk az osztrák átok alatt. Sajnos nemcsak a jók, hanem a rágalmazók és az ellenük lázítók is ennyire szabadok voltak. De azért mégis azt hányjuk – szabadon – a szemükre, hogy „megöltek minden szabadabb fejlődést”.)

De közben még a Tolnai Világtörténelmének is el kellett ismernie, hogy a török átok alól az „osztrák átok” mentett meg bennünket, mert ki más hozta ide nekünk azokat az „idegen erőket”, melyek segítségével ez szerinte is történt, mint az „osztrák átok”?

„Általában véve Ferdinánd uralkodása és az ő személyében a Habsburg-befolyás diadalra jutása a magyar nemzetnek sokkal több kárt okozott, mint a török uralom a legkegyetlenebb éveiben (!). Nem kímélte a török sem a magyart hadjáratok idején, de az osztrák háborúban és békében egyaránt zsarolta.” (Itt már megint mutatkozik a Habsburg-gyűlöletnek a kommunizmussal való rokonsága, mert hiszen a kommunista hírverés szerint is csak a fasiszták pusztítottak és zsaroltak, a Vörös Hadsereg ellenben felszabadított, élelmiszerrel segített bennünket és a fasisztáktól felrobbantott hídjainkat építette újjá.)

„A török megelégedett az adók és a rovatolók kivetésével (azért hívjuk magyarul ma is harácsolásnak a rablást és a zsarolást, mert törökül harács az adó neve), a nemzeti törekvéseknek azonban útjába nem állott és az ország fejlődését sem akadályozta mesterséges eszközökkel.” (A fejlődést ugyanis nem akadályozza a harácsolás, sem a gyermekek és asszonyok százezreinek rabszolgapiacokra hurcolása.)

„A Habsburg-politika azonban jóval kegyetlenebb emlékeket hagyott hátra maga után. Az országot gyarmatnak tekintette, a nemzetet pedig világpolitikája számára való eszköznek.” (De ezzel a világpolitikával az ország integritását is visszaszerezte s utána sértetlenül megtartotta.) „Elnyomta szabadságát, megfojtotta nemesebb törekvéseit s vallási, majd politikai ürügyek alatt olyan emberirtást vitt végbe soraiban, minőt a török sohasem tett.” (Csodálatos, hogy a török kiűzése után mégis nem a Habsburg-emberirtás színhelyére, a Nyugat-Dunántúlra vagy a Felvidékre, hanem a töröktől felszabadított Alföldre kellett milliókat odatelepíteni és felerészben éppen erről a Habsburgoktól állítólag már kipusztított Dunántúlról és Felvidékről. Az is sajnálatos, hogy a kiuzsorázó, fejlődést akadályozó gyarmati politika ellenére mégis ez a Habsburg Nyugat-Dunántúl és Felvidék népe a legműveltebb az országban, itt folyik legkorszerűbb mezőgazdaság, itt volt és van a legtöbb gyár, a legjobb utak, a legkevesebb írástudatlan stb.)

„A pogánynak és barbárnak gúnyolt török (de nyíltan elárulja az író, hogy ő maga nem keresztény) ebben a tekintetben már a XVI. században liberálisabb volt, mint a Habsburgok a XX. században.” (Láthatjuk is liberalizmusa eredményét az egész a legújabb időkig uralma alatt álló balkáni államokban.)

„De minden nemzet azt a sorsot érdemli meg, amelyet magának szerez.” (No hát ez már igaz.)